Beszélgetés zsidó temetőkről Bányai Viktóriával Miről mesélnek a sírkövek feliratai? Megtalálható-e megmaradt, kalandos sorsú sírköveken a Dohány Zsinagógát megépítő, átmeneti nemzedék története? Hogyan kerülte el a félmúlt még Scheiber Sándor figyelmét is? Miről nem nyilatkoztak a rabbik a Salgótarjáni úti sírkert „fénykorában”? Hogyan született, helyhiány miatt, a Kozma utcai zsidó temető? Miről mesél a temető? MILEV: Mi vonz valakit a zsidó temetőkben, személyesen és a történelem kutatójaként? Mi olyasmit tudnak a sírkövek, amiről a levéltárak nem beszélnek?
Bányai Viktória: Mondani sem kell, hogy hatalmas családtörténeti és helytörténeti kincsesbánya minden temető. Aki azt akarja tudni, honnan jön, milyen volt régen a szűkebb, családi és a tágabb, települési közössége, indokolt reménnyel fordul a temetők felé. Azokból a korszakokból, ahonnan még nem állnak rendelkezésünkre anyakönyvek, a temető az egyetlen forrásunk a rokonságok megállapítására, a helyi rabbik életrajzi dátumaihoz is csak a kövek révén próbálhatunk hozzáférni és ez is nagyon fontos. Ami engem személyesen igazán érdekel, az az, hogy a temetőkben őrződött meg a legtöbb héber nyelvű felirat, emlék Magyarországon. Azt szeretném minél pontosabban érteni, hogy a 18. századtól fogva kik és mennyire tudtak itt héberül, kik, mennyire és mire használták ezt a nyelvet. Több évtizede figyelem ezt, az oktatástörténetben, irodalmi alkotásokban is. Ebben rengeteget segítenek a sírkövek, bár, persze, korántsem mindegyik felirat héber nyelvű rajtuk. De éppen a nyelvváltás, a különböző nyelvek használatának változó aránya, hogy kik, mikor, mire váltották fel - részben - a hébert, nagyon sok mindenről tanúskodik egy-egy közösség életében: kulturális, életformabeli változásokról, és ezekről leginkább éppen innen lehet valamit megtudni. Hogy például csak a zsidó időszámítás szerinti dátumokat adják-e meg a sírköveken, ha igen, akkor jelölik-e ezeket arab számokkal, „beengedik-e”, mikor engedik be őket. Fontos tudni, hogy mindez nem a leszármazók, a hátramaradottak egyéni döntése volt, a zsidó temetőkben mindezt erőteljes közösségi kontroll felügyelte, tehát minden magánszemély sírköve közösségi normákról is vall, mesél nekünk, ez tulajdonképpen történészi szerencse. Nagyon nagy eltérések mutatkoznak abban, hogy a történeti Magyarországon hol, mikor jelenik meg a magyar nyelv használata, egyáltalán bármi, ami nem héber. Van-e köze ennek a kérdésnek az ortodox-neológ megoszláshoz? Igen, de azért ennél több tényezős. Az ortodoxia, főleg az északkelet-magyarországi ortodoxia tovább ragaszkodik a héber nyelv kizárólagosságához, Nyugat-Magyarországon az ortodoxoknak belefér, hogy a sírkő hátoldalán gót vagy latin betűkkel szerepeljen az elhunyt neve. A neológia lényegében születésétől fogva azért küzd, hogy maradjanak még héber feliratok is a sírköveken, hiszen a közösségek nyelvhasználata már maga mögött hagyja náluk a hébert. De legalább ennyire számít az is, hogy a zsidó közösségek körül élő nem zsidó társadalom milyen nyelvet használ. Nem kell messzebbre mennünk a pilisvörösvári zsidó temetőnél, amelyet közösen dolgoztunk fel egy kollégánkkal, Kormos Szilviával. Ismeretes, ez egy sváb község volt Pest szomszédjában, jellemzően nem magyarul beszéltek a lakói, a zsidó temetőben is csak sokára, nem nagy számban voltak magyar sírfeliratok. Azt írja egy helyen, hogy a magyar zsidó tudósokat nagyon sokáig elsősorban a régi, elősorban középkori sírkövek érdekelték csak, bizonyítandó, hogy milyen régen élnek itt, mennyire tősgyökeresek a Kárpát-Medencében a zsidók. Megrázó volt azzal szembesülni, hogy miközben a Rabbiképző körül csoportosuló tudósok szenvedélyesen keresik a középkori köveket, ha bármit találnak, büszkén publikálják, aközben az ő hitközségük Hevra Kadisája 1910-ben, amikor az Aréna úti temető sírjait átköltöztetik a Kozma utcába, azokat a 18. századi köveket, amelyek az Aréna úton álltak, minden további nélkül elengedik, semmi nyoma nincs, hogy akárcsak kísérletet tettek volna a megőrzésükre. Ismerjük ezt a jelenséget: nekik még nem volt eléggé múlt, eléggé patinás a 18. század végének, a 19. század elejének az öröksége. A saját közvetlenebb múltjuk kevésbé érdekelte őket, és ez a hagyomány még a jóval későbbi nemzedékhez tartozó Scheiber Sándorra is átragadt, legalábbis ami a kutatási témáit illeti. A Lőwök viszont szeretnek sírfeliratokat szövegezni. Valószínűleg van valami alkati vonzalom, habitusbeli különbség is ebben, hogy ki az, aki szívesen foglalkozik az elmúlás mementóival, kinek okoz ez örömet, ki szabadulna inkább tőle. Szóval igen, a szisztematikus feldolgozás későn indul el Magyarországon, jóval később, mint ahogy az európai zsidó tudomány belefog ebbe. A levéltár komoly dolog, talán így érezhették, de a temetőket meghagyták a helytörténeti „legendák” világában. Azt is lehet tudni, hogy még azok is, akik foglalkoztak a temetőkkel, főleg a szövegre figyeltek, a vizuális jelekre, formákra nem annyira. A képi ábrázolással szembeni, hagyományos zsidó bizalmatlanság lehet ennek a hátterében? Vagy valami más? Biztosan benne van ez is, bár Turán Tamás kollégám Képfogyatkozás című izgalmas könyve szépen megmutatja, hogy a képtilalmat korról-korra nagyon eltérően értelmezte a zsidóság. A Salgótarjáni úti sírkertben, ahol a korszak sztárépítészei is terveztek síremlékeket, úgyhogy a látvány erősen dominál, próbálnak valami elvi állásfoglalást kicsikarni az illetékes rabbiktól, hogy mit lehessen és mit nem. Jól látszik, hogy nem hajlandóak általában semmit mondani a rabbik, lényegében annyit felelnek, hogy majd a konkrét esetekben foglalnak állást. De azért bőven van miről beszélni, hogy melyik korszak építészeti törekvései hogyan jelennek meg a temetők közegében, még az ortodox temetőkön is nyomot hagynak a korstílusok. Van még mit tanulunk minderről. A magyar vidék legtöbb temetője a holokauszt után elárvult és ha pénz nem is, de nosztalgikus figyelem irányul rájuk azóta is. De mit lehet tudni a már lezárt és a még működő budapesti temetőkről, mindenekelőtt a Kozma utcairól? Miért alakult úgy, hogy a temető az egyetlen intézmény, amelyre a hagyományos magyar zsidóságnak még monopóliuma van, sem a lubávicsiaknak, sem a reformoknak nincsen? Ami az utolsó kérdést illeti, a neológia és az ortodoxia szakadása után, sok olyan városban, ahol alakul neológ és ortodox közösség is, továbbra is közösen temetkeznek, mert nem csak pénz kérdése temetőterületet vásárolni, kell hozzá a városi hatóságok együttműködése is. És ez még Pesten sem magától értetődő mindig. Ezért alakult ki talán ez a „monopólium”, amely egyúttal komoly teher is. Még akkor is, ha a temetőfenntartás a második világháború előtt nyereséges volt Budapesten. A városegyesítés, 1950 után Budapesthez csatolt külvárosoknak, Újpestnek, Kispestnek, Pestszentlőrincnek stb., volt saját zsidó temetője, amelyek azóta már persze nincsenek használatban, a pesti oldalon már csak a Kozma utca működik, Budán az Óbudai Temető és Farkasrét. Pest első zsidó temetője a Ferdinánd Híd-Lehel tér környékén született meg 1788-ban, fontos mérföldkő a pesti zsidóságnak a zsidókat először befogadó Óbudától való függetlenedésében. A történet innentől fogva mindig arról szólt, hogy kevés a hely. Hogy ennek a helyzetnek a kialakulásában mennyi szerepe van annak, hogy a keresztény temető sírhelyeit huszonöt-harminc év után jobbára újra lehet hasznosítani, a zsidóknál pedig nem ez a helyzet, ezért nagyobb területre van szükség, illetve mennyi szerepe van másfelől a zsidó temetői helyek szűkösségében a városi hatóságok rosszindulatának, nehéz megítélni. Bizonyos, hogy mindkét tényezővel számolni kell. Ez az első temető nagyon gyorsan, 20-25 év alatt megtelik, ekkor nyílik meg az Aréna úti temető a későbbi Dózsa György úti zsinagóga közelében. Az Aréna úti temetőt, amelyet a 19. század legelején nyitnak meg, a következő évtizedek során folyamatosan bővíteni kell, amikor már másfelé nem lehet, akkor felfelé, újabb réteggel, de így sem férnek el benne, folyamatosan jelzik a városvezetésnek, hogy új helyre lenne szükség, de hiába, miközben átadják a Kerepesi úton ebben az időszakban a nagy köztemetőt. Végül a diszkriminációnak a közegészségügyi hatóságok felszólalása vet véget, akik jelzik, hogy az Aréna úti zsidó temetőben tűrhetetlen állapotok uralkodnak a zsúfoltság miatt. Ennek köszönhető a Salgótarjáni úti temető 1874-es átadása, amely szintén megtelik a századforduló előtt, hiszen az egyesített főváros népességének negyede zsidó. A Kozma utcai zsidó temető, az új köztemető mellett ezért nyithatja meg a kapuit 1893-ban. Ezt is többször bővíteni kell, ide költöztetik át, ahogy már utaltam rá, az Aréna úti sírokat. Mesélne arról a temető-projektről, amelyen most dolgozik? Közösen fogtunk bele Csáki Tamással, aki a várostörténetben és a művészettörténetben egyaránt járatos és az OR-ZSÉ-n tanító Balogh Istvánnal. A kérdésünk az volt, mi az, ami rekonstruálható abból az átmeneti temetőtípusból, amely a 19. század első felének vidéki temetőit kapcsolná össze, mondjuk, a Salgótarjáni úti temető polgárosult pompájával. A kettő között túl nagy a távolság ahhoz, hogy azt feltételezzük, hogy ezt a szakadékot nem hidalta át semmi, egyszerűen átugrották a „fejlődés” során. Az Aréna úti sírkőanyag nagy része, a helyhiány miatti egymásra temetések okán is, az aránylag kései időszakából, a 19. század negyvenes-ötvenes-hatvanas éveiből maradt meg, és ennek meglepően nagy részét költöztették át, több százat, a Kozma utcába később. Ez a szám minket is meglepett. A kövek pedig sok mindent megmutatnak abból, amit keresünk: már látjuk, pedig még csak a munka elején vagyunk, kirajzolódni a hiányzó láncszem kontúrjait. Az én mániám, a nyelvhasználat szempontjából is sok mindent megvilágít, hogy ezeken a sírokon nagyon sok héber betűs német feliratot találunk. A zsidó közösség többsége ekkor még nem ismeri a gót és latin betűket. A Salgótarjáni úton ez már nincsen. Valóban átmeneti kor ez a hagyományos és a modern zsidó közösség között, ennek a kornak a lenyomatai ott vannak a megmaradt sírköveken is, egy átmeneti nemzedék életéről tanúskodik mindez, azokról, akik a Dohány utcai zsinagógát megépítették, az alapítók életéről, egyetlen történeti pillanattal az ortodox-neológ szakadás előttről. És mindez, hiába kő, veszendő. Azt gondolná az ember, hogy ha ezek a kövek elálldogáltak egy-egy település határában majdnem kétszáz éven át, akkor elálldogálnak még egy ideig, de nem, nagyon rohamos mértékben pusztul ez az örökség, ha valaki mást nem tud csinálni, csak lefényképezi, amíg még lehet, azzal is nagyon sokat tesz a közös emlékezetért. A temető és a történettudomány egyaránt arra törekszik, hogy megőrizze a múltat, nem? Lehet, hogy ezért vonzódik minden történeti érdeklődésű ember a temetőkhöz? Bárcsak mindenki lelkesebb lenne a kollégák közül, de igen, persze, van ilyen affinitás. Ezért nem tudok azzal egyetérteni, hogy az elmúlt dolgokat hagyni kell elmúlni, elmenni, hogy a halottak, ahogy a zsidó hagyomány előírja, térhessenek vissza a földbe. Belátom, szépen hangzik, de én éppen ennek ellenében dolgozom.
0 Comments
Mi az, ami továbbvihető egy épület múltjából, amikor 21. századi, multifunkciós térként születik újjá? Hogyan kapcsolódhatnak a kortárs design-elemek ehhez a múlthoz, különösen akkor, ha a múlt jelentős részben hiány, a használat hiánya. Hogyan oldható meg, hogy a mellékhelységet emberábrázolás nélkül jelöljük? Mitől művészet az alkalmazott művészet és mi a zsinagógai design munkaetikája. Erről beszélgettünk a Rumbach-zsinagóga designját megtervező párossal, Dávid Gáborral és Tausz Gáborral. Hogyan lehet egy megújuló, régi zsinagógatér designját úgy megtervezni, hogy az egyszerre érzékeltesse a múltat és a jelent, hogy ne legyen túl modern, emlékeztessen az épület történetére, de közben azért mégis abszolút kortárs, áramvonalas és hipermodern legyen, a kettő egyszerre.
Tausz Gábor: Nagyon gondosan el kell ilyenkor kerülni mindenféle arany középút keresését, ami csak rossz kompromisszumokhoz vezethet, ebből is kicsit, abból is kicsit, ez sehová sem vezet. Az idő múlása, amiről beszélünk, folyamat, így, folyamatként is kell bemutatni. Különböző anyagok felhasználásával dolgoztuk ki az épület vizuális kommunikációját, először sötétebb tónusúakkal, antikolt rézzel például, aztán egyre csillogóbb anyagokkal, ahogy egyre feljebb haladunk, egyre közelebb a transzcendencia felé, amely felé minden zsinagóga mindig is tör, az egyre patinásabbá váló múlt színeitől az időtlen felé. Az épületen található motívumokból indultunk ki, amikor kitaláltuk a megújuló épület globális arculatát, a tájékoztató rendszer grafikai és vizuális világát, a logót is a tervező, Otto Wagner munkája ihlette. A Rumbach most több funkciós, több brandet is magában foglal, ezeket külön is ki kellett találni. Nem akartunk mindenáron modern, minimalista koncepciót, a rekonstrukció során rengeteg fotót készítettünk a motívumokról. Aztán egy ponton beültünk közösen valahová a környéken és 10 perc alatt elkészítettük a szkeccseket. Mélyre ásni, az épület történetének, működésének dramaturgiáját megérteni, ez a voltaképpeni feladat szerintem, aztán már ez vezeti a kezünket és minden megy magától. Az kevés ilyenkor, ha valami önmagában véve szép, be kell ágyazódnia mindennek az épület történetébe. Ezt a rengeteg mindent mind fel lehet fűzni Otto Wagner motívumára? Kiállítást, zsinagógai teret, rekreációs tereket stb? TG: Egy kivétel van, ott nem érvényesül szigorúan a koncepciónk, a kávézó, az ottani illusztrációk nem kapcsolódnak Otto Wagnerhez. Ez nyugodtabb tér, itt vörösrézzel dolgoztunk és jobban érvényesülhetett a kézi vonalvezetés lazasága. És voltak a judaizmus előírásaiból következő elveink is, ezeket teljesen egységesen érvényesítettük, kerültük a direkt emberábrázolást még a mellékhelység jelzésénél is, a logó elemeiből építettük fel, stilizáltan. És mennyire jelenik meg a judaizmus mint „látvány”. Mondjuk, a héber betűk kalligráfiája? TG: A judaizmus vizuális világa gazdag, a Tóra, a héber betűk nagyon tág teret nyitnak, de héber nyelvű szöveg a szakrális téren kívül lényegében nem jelenik meg. Az Otto Wagnerre alapozott szögletes, kemény design nem jól harmonizálna a tórai betűk lágyságával. Az Otto Wagner kiállítás szöveges része a Talmud lapjainak jellegzetes elrendezését idézi, távolról olyan, mintha az lenne. Dávid Gábor: Azért alapvetően gyakorlati kényszerekről van szó, nagyon kicsi felületünk volt szövegek megjelenítésére, a héber egyszerűen nem fért volna ki. Az információkat nem volt értelme kiírni héberül, ez a döntés született, a magyar és az angol felirat elég, ezért nemigen fordulnak elő a héber betűk díszítőelemként sem. Ezek a korlátok – az emberábrázolás tilalmától a helyhiányig – bosszantóak inkább vagy inspirálóak? TG: A korlátok egyben keretek is, kordában is tartják és kihívásként is érik a fantáziát, ez teszi művészetté az alkalmazott művészetet. Ez szép, de az is áthidalható, hogy ha egy épület múltjának, amelyhez kapcsolódni kéne, hosszú évtizedei némán és üresen teltek, a semmiben, mint a Rumbachéi? A hiányt is bele lehet komponálni a tervezésbe? TG: Igen, ezt a befalazódott történetet is fel kellett tárni. DG: De hol jelenik ez meg nálunk? TG: Az anyaghasználatban, amiről előbb beszéltünk, a múlttól, az időtlenbe vezető úton, az épület feltámadásáig jut el a látogató és a csillogó anyagokban a végén önmagát, a saját útját látja tükröződni, a feljárati lépcsőnél áll Jákob lajtorjája, csillogó réz, mi magunk, akik elhaladunk előtte, tükröződünk benne. DG: Igen, értem, de mennyit észlel majd ebből a látogató? TG: Teljesen biztos vagyok benne, hogy mindenkinek egyértelmű, még ha ez az egy értelem különbözhet is esetről-esetre. Az érzelmi hatást, ha jó munkát végeztünk, kiváltja ez az elrendezés. Mintha lennének hangsúlyeltolódások a közös munkájuk értelmezésében Önök között. TG: Tényleg legfeljebb árnyalatnyiak, mindent nagyon alaposan átbeszéltünk előzetesen, a tervezési kérdéseket, a munkamódszert is. DG: Az alkati különbségeinket követve osztottuk fel a munkafolyamatokat. Gábor, a Tausz, nagyon érzékeny és intuitív, ő vitte az inkább tisztán művészi részt. TG: Az irányítórendszerekkel többnyire Dávid Gábor foglalkozott, ott az ő precizitására volt szükség. Még a munkaetikai problémákat is átbeszéltük. Szombaton például a Rumbach-hal nem dolgoztunk. A Rumbachra külön szabályok vonatkoztak? TG: Nekem a vallási előírások általában is fontosak. DG: Ebben az értelemben én nem vagyok hagyománytisztelő, de a társam igényeit és az épület múltját igyekeztem tiszteletben tartani. TG: A munka végére többször is felvetted már a kipádat a Rumbachban. DG: Igen, eleinte mindig elfelejtettem. A Rumbach állandó kiállításának témájául szolgáló Politzer-családnak az Egyesült Államokban élő leszármazottjával, Linda Broennimannal - aki egyúttal a tárlat legfontosabb adatszolgáltatója is volt - beszélgettünk a feltáruló titkokról, traumákról, inspirációkról, erőről, szeretetről, családokról és történetekről. Mit tudott a családja történetéről azelőtt, hogy felfedezték ezeket az állandó kiállításunk alapját képező dokumentumokat? Egyáltalán, mennyire érdekelte?
Linda Broenniman: Római katolikusként neveltek bennünket, édesanyám római katolikus volt, és semmit sem tudtunk a zsidó családi örökségünkről egészen 27 éves koromig. A szüleim és a nagyszüleim, akik velünk éltek, mind magyarul beszéltek otthon, úgyhogy a magyar kötődéseink világosak és erősek voltak, de a zsidóságról sejtelmünk sem volt. Amikor a bátyám az orvosi egyetemen tanult és el kellett döntenie, mire specializálódjon, felvetődött benne, hogy orr-fül-gégész lesz, anyám futólag beszámolt nekünk arról, hogy volt egy rokonunk, Politzer Ádám, aki híres orvos volt, maga is fülsebész. Elmondta továbbá, hogy a császár, I. Ferenc József kezelőorvosa volt, talán kezelte az orosz cárt is, a további részleteket ezúttal is homályban hagyta. Még az sem vált világossá, egyáltalán hogyan is rokonunk ő. Kétszer is jártam az anyámmal Magyarországon, egyszer még a ’80-as évek első felében, amikor még nem tudtam, hogy részben zsidó származású vagyok, alig pár napot töltöttünk akkor ott. Aztán 1990-ben tértünk vissza. Akkor már az alapvető információkkal tisztában voltam és rengeteg kérdésem lett volna a pontos részletekről, ő mondott is ezt-azt, de ezúttal sem bizonyult túl bőbeszédűnek, én pedig még nem tudtam túl sokat általában sem a történelemről. Azért egyet-mást elárult a második világháború időszakáról is, azt például, hogy bújtatott üldözött embereket, de enyhén szólva sem hangsúlyozta túl ezt a kérdést. Aztán 2006-ban levelet kaptunk az izraeli követségről, amely tudatta, hogy anyám hivatalosan a Világ Igazai közé kerül, mert, mint a levél beszámolt róla, ő bújtatta leendő férjét, apámat, nagyanyámat és a legjobb barátját, valamint az ő családját is, számos más fiatal embert, illetve Eisenberg rabbit, Bécs későbbi főrabbiját. Ennyivel beljebb voltunk, de apám családjáról még ekkor sem tudunk jóformán semmit. Amíg gyerekek voltunk, jöttek rendszeresen hozzánk barátok, rokonok és beszélgettek a szüleimmel, a nagyszüleimmel magyarul, egy olyan nyelven, amelyen mi nem értettünk, ki tudja, miről. Három éves koromig még perfektül beszéltem magyarul, aztán elfelejtettem, épp csak egy kicsit értek azóta sajnos. Ha nem akarták, hogy értsük őket, magyarul vagy németül beszéltek egymással, hiszen sok nyelven beszéltek. Lassan-lassan megtudtunk valamit így is a családtörténetünkről, de ahhoz képest, amit találtunk, az szinte semmi sem volt. Hogyan kerültek elő végül ezek a titkos dokumentumok? Egy lakástűz miatt 2011-ben, amelyben anyám meg is halt. A nővérem próbált megmenteni a pusztítást követően mindent, amit csak lehet, így került hozzá egy doboz, amelyet néhány éve, amikor elkezdtem nyomozni a családom története után az egyetlen általam ismert felmenő, Politzer Ádám nevéből kiindulva, átküldött nekem. Találtam benne néhány képeslapot a 19. századból és rengeteg rossz állapotban lévő, öreg hivatalos dokumentumot, mindent magyarul. Megmutattam egy barát barátjának, aki történetesen magyar, ő mutatott be Gyekiczki Andrásnak, akivel így kezdődött a kapcsolatunk. Ő állt neki alaposan feldolgozni az anyagot és további kutatásokat is végzett, rengeteg további adatra bukkant rá. Így kezdődött. Kik azok a családtörténetből, akikhez különösen kötődik? A családtörténet melyik korszaka áll a legközelebb Önhöz? Erre a kérdésre szinte nem is lehet válaszolni. Majdnem mindenki, akiről kicsit többet tudok, nagyon közel került hozzám, rögtön Eizikkel, a „dinasztiaalapító” ősatyával kezdve a 18. századból. Ő egy nagyszerű muzsikus volt, akinek el kellett menekülnie az otthonából: így kezdődik a magyarországi családtörténet tulajdonképpen, ő a mi famíliánk Mózese. Aztán a menye, Ráhel a 19. században, aki kitartott minden és mindenki ellenében, egyedül a zsidó vallás mellett, annak ellenére, hogy az egész családja kitért. Micsoda erős jellem! A rabbi állítólag azt mondta neki, hogy minden leszármazottja boldog és jó ember lesz. Úgy érzem, áldott vagyok így én is, mint a leszármazók egyike, Ráhel öntudatosságának, autonómiájának, hűségének köszönhetően. Az ő Ábrahám nevű gyermeke, akit özvegyként, szegénységben nevelt fel, újra megalapozta a család jólétét, mintegy új alapítóvá vált kemény munkával, alázattal, tanulással – és így tovább. És az ükapám, Misner Ignác, aki nem volt született Politzer, beházasodott a családba, ugyanezt járta végig: árvagyerekből elismert, tekintélyes ügyvéd lett. Pest egyik legnagyobb adófizetője, a rászorulók ügyvédje és büszke magyar hazafi, aki számos cikkben támogatta a magyar nyelvhasználat ügyét. A magyar hazafiság, lojalitás hagyománya végigkíséri ezután a családtörténetet nemzedékeken keresztül. Margit dédanyám zongoraművész volt, amolyan mater familias, az „aranykorban”, 1876-ban született, a legszebb reményekkel, aztán átélte az első világháborút, a vörös- és a fehérterrort, elveszítette a férjét, a második világháborút is túlélte, hogy idősen, 70-en túl kitelepítsék a Rákosi-korszakban. Jótékonykodott, amikor tehette, és bár mindenét, jóformán mindenkijét elvették tőle, a segítőkészsége megmaradt, azt nem tudták elvenni. Ő afféle példakép számomra. De felettébb érthető, hogy a szüleim minket Amerikában meg akartak óvni ettől az egésztől. Apám mintegy 30 rokonát veszítette el a holokausztban. A nagybátyja maradványait neki kellett azonosítania egy feltárt tömegsírból. Átkeltek az óceánon, új életet akartak, a régit, amennyire lehet, elfelejteni. Csak mégis nagy veszteség, hogy nem hallottam őket mesélni a rokonaimról, akiknek egy részét ők, a szüleim és a nagyszüleim, még személyesen ismerték. Mit szóltak a testvérei ahhoz, amikor kiderült, hogy a közös zsidó-magyar történelem egyik legreprezentatívabb családjából származnak, és hogy ezt jórészt eltitkolták előlük? Heten vagyunk testvérek, és meglehetősen különbözőek vagyunk, mindenesetre elfogadtuk mind, hogy ez a helyzet, tanulunk a családunkról, van, aki nagyobb, van, aki kisebb intenzitással. És Ön miért foglalkozik vele ennyire intenzíven, az Ön számára miért vált ennyire fontossá? Másként tekinti most önmagára, zsidónak tekinti magát a szó bármely értelmében? Igen, a legnagyobb mértékben megváltoztatta az életemet. Na tessék, már sírok is. Más vagyok, mint voltam, de nem vallási értelemben. Bár nagyon is van bennem spirituális fogékonyság, vallásosnak sem zsidóként, sem katolikusként nem tekintem magam. Ami kivételesen fontos nekem a családom örökségéből, az egyfajta erkölcsi minta, a tartásuk. A családjuk iránti odaadó, gondoskodó szeretetük, szinte mindegyikük élettörténetének ez áll a középpontjában. Kivételesen együttérző, érzékeny emberek voltak, nagylelkűek, adakozó filantrópok, hittek az igazságban, a becsületben, a szűkebb és tágabb közösség iránti felelősségükben. Hittek a tanulás jellemnevelő erejében, a tanulásban mint önmagáért való célban és mint a társadalmi mobilitás eszközében egyaránt. Azt hiszem, ez az értékrend sarkallt arra, hogy jobb ember legyek, mint amilyen előzőleg voltam. És az odatartozás érzése, a kötődésé, hogy az ő erőfeszítéseik folytatója vagyok, az ő értékrendjük képviselője, erősít és kötelez, hálás vagyok ezért az őseimnek, mindegyüknek. És mindent összevéve mit jelent Önnek Magyarország, ennek a nagyszabású és szomorú családtörténetnek a színhelye? A szüleim itt is megmaradtak Magyarország szerelmeseinek. Jól emlékszem, hogy bárkiről is volt szó, ha nevezetes volt valamiről, be kellett bizonyítani, hogy magyar, ha nem ő, akkor a házastársa, a mentora, akitől tanult, mindegy. Mindennek, ami jó volt a világon, így vagy úgy, magyarnak kellett lennie. Magyar volt a konyha is, amit vittünk, paprikás csirke nokedlival, ez volt a gyerekkori kedvencem, ennek a nevét, tessék, ma is tudom magyarul. A szokások, a kultúra tovább hatott, élt nálunk, édesanyám panaszkodott, hogy itt nem tanítanak rendesen történelmet nekünk, nem úgy, mint nekik annakidején otthon. Magyarország ma már egészen másik ország, nekem már csak történeti emlék, persze. Fontos, de nekem nem a hazám értelemszerűen. Beszélgetés Kiss Henriettel, a Rumbach igazgatójával. Mi lesz a frissen átadott intézmény szerepe a környék, a pesti zsidó közösség, a magyar civil társadalom életében, a nemzetközi zsidó diplomáciában, hogyan és mennyire válik majd befogadó zsidó vallási térré? Hogyan szemléli kiállítási térként önmaga és a magyar zsidók történetét? MILEV: Tulajdonképpen milyen közösségi igény hívta életre a Rumbach Sebestyén utcai zsinagóga rekonstrukcióját, mit kínál majd a főváros zsidóságának? Egyáltalán, ők-e a kizárólagos célcsoport?
Kiss Henriett: Már 2007-ben, amikor először írt ki a hitközség pályázatot a zsinagóga felújítására, multifunkcionális térként gondolták el, ez a koncepció azóta sem változott. A 2014-ben megkötött támogatási szerződés is számos célt fogalmaz meg egyszerre: az Otto Wagner-i örökség építészeti rekonstrukcióját, egy turisztikai célpontként szolgáló épület kialakítását, amely mindeközben közművelődési térként, kiállítótérként, zsidó közösségi térként és zsinagógaként is rendelkezésére áll használóinak. Ezért is van a zsidó, zsidó karakterű civil szervezetek hálózataként, zsidó civilszervezeti bázisként működő Mozaik Hubnak 210 négyzetméteres irodatere, nagyon fontosnak tartjuk segíteni a munkájukat, illetve kapott egy irodát a Zsidó Világkongresszus is nálunk, a Rumbach kicsit a magyar zsidó közösség „külügyminisztériuma” is, kapocs a nemzetközi zsidó szervezetekhez. Milyen szerepet játszik majd zsinagógaként a Rumbach? Lesz saját közössége vagy befogadó imaház lesz? Felvetődött az a lehetőség is, hogy önálló zsinagógakörzetté alakítjuk, állandó tagsággal, közösséggel, de végül beláttuk, hogy nem a gombhoz kell varrni a kabátot: nem a terekhez kell zsidó híveket rendelni, hanem a zsidó híveket megszólítani és utána teret biztosítani nekik. Közösségi igényeket nem „kinevezni”, hanem támasztani, erősíteni kell, ezzel próbálkozunk majd a következő öt év során, nem csinálunk mesterséges közösségeket. Reméljük, addig tényleg kialakul majd itt egy „templomkörzet” lassan, szervesen. Addig bizonyosan befogadó zsinagógaként is működik a Rumbach Deutsch Péter rabbinikus felügyelete alatt. Szinte biztosra vehető az is, hogy a jórészt Magyarországon élő Michael Paley konzervatív rabbi sűrűn, rendszeresen tart majd nálunk szombatfogadásokat angolul. Mennyire befogadó zsinagóga lesz a Rumbach? Mindenki, mindenféle közösség imádkozhat benne? Bárki, aki elfogadja a neológ irányzat által kijelölt kereteket, hogy a minján tíz zsidó férfiből áll, hogy a férfiak és a nők legalábbis külön ülnek, az imarend, a liturgia neológ kereteken belül marad stb. Ugyanakkor Michael Paleyről feltehető, hogy talán máshol húzná meg ezeket a határokat, és ő is kitüntetetten fontos együttműködő partnerünk. Milyen kapcsolat fűzi a Rumbachot a Zsidó Múzeumhoz? Szoros. Toronyi Zsuzsanna végig a ház koncepciótervének dajkája volt, korántsem csak, de elsősorban a kiállítótérnek, az állandó kiállítás koncepciójának, amely egy egyre inkább magyarrá váló család, a Politzerek jól követhető, alaposan dokumentált és lenyűgözően izgalmas története 1740-től napjainkig, audiovizuális információs bázisként követhető. Hasonlóan eredeti még az a Frazon Zsófia által megálmodott interaktív vizuális tér, ahol maga a látogató dönti el, milyen tárgyakkal és történetekkel szeretne találkozni, maguk a látogatók fogják megtölteni saját családtörténeti emlékeikkel, fényképekkel, dokumentumokkal és a hozzájuk kapcsolódó történetekkel. A közösségi médiafelületeken hónapok óta fut már a kampány, amely minden honfitársunkat meghívja, hogy legyen része ennek az archívumnak. Foglalkozik továbbá egy kiállítás a zsinagóga történetével, az építész, Otto Wagner pályájával a közösség és a felújítás történetével, a ház ismeri a történetét és ezt a, persze, szakadásokkal teli történetet viszi tovább, amennyire egyáltalán lehetséges. Kimondottan figyelünk arra, hogy minél pontosabban feltárjuk, megőrizzük az épület és egykori használói történetét, gyűjtjük a hívek visszaemlékezéseit. A környéken legalább két zsidó közösségi-kulturális intézmény működik, a Csányi5, illetve a Bálint Ház, illetve kulturális fórum a Spinoza Ház is. Mit tudnak kezdeni egymással? A Csányi5 elsősorban a helytörténetre fókuszál, a Bálint Ház majdnem tisztán közösségi tér, nem csak nem vagyunk konkurensek, nagyon jól ki fogjuk egészíteni, erősíteni fogjuk egymást, nyilván mondani sem kell, hogy nem riválisainknak, hanem a partnereinknek tekintjük őket. Miközben nekünk turisztikai célpontként is ki kell, csúnyán szólva, termelnünk a fenntartásunk költségeit, egyebek között ebben a tekintetben is nagyon más profilú intézmény lesz a Rumbach. Hogyan képzeli el az öt évre szóló mandátuma utolsó napját most, az átadóünnepség hetében? Ez a mostani már az átadás nagyon sokadik tervezett dátuma, a Covid-járvány elsősorban, de sok minden egyéb is folyamatosan átrendezte a terveinket. Jó tudni, hogy a Tóra-tekercs immár végre ott van a helyén, a Tóra-szekrényben. Az utóbbi időszak a válságmenedzsment ideje volt, úgyhogy már most van mire némi megkönnyebbüléssel visszapillantani. Öt év múlva akkor leszek elégedett, ha a Rumbach olyan nemzetközileg elismert kulturális intézmény lesz, amely lokálisan is beágyazott, megjelenik körülötte egy vagy többféle, egymáshoz kapcsolódni képes, fiatal, eleven közösség. Beszélgetés Kisspál Szabolcs képzőművésszel MILEV: Hogyan találkozott David Victor Tulman, a „vörös rabbi” történetével? Egyáltalán ki volt ő és mit keres a Pannonhalmi Bencés Apátság kiállításán?
Kisspál Szabolcs: Kezdem a végén. Az apátságnak van egy galériatere, amely mintegy három éve kortárs művészeti térként működik, érdekes, hogy mennyire progresszív programmal. Körülbelül másfél éve megkeresték a Nyitott Múzeum nevű kutatói közösséget, felajánlották nekik a közös munka lehetőségét, egy olyan kiállítás megrendezésére, amely kapcsolódik az apátság, illetve az apátság gyűjteményeinek történetéhez. Frazon Zsófia és Gadó Flóra lettek a tervezett kiállítás kurátorai, akik megkerestek öt-hat művészt, köztük engem, talán azért, mert én már dolgoztam gyűjteményekkel. Ki-ki elkezdett gondolkodni rajta, hogyan kapcsolódhatna be ebbe a projektbe, én is kutatni kezdtem és Várszegi Asztrik nyugalmazott főapát egyik, 2015-ös nyilvános előadásában találtam rá David Victor Tulman, a „vörös rabbi” életéről szóló beszámolóra. A hászid ortodox családból származó rabbi, aki a Tanácsköztársaság idején a Vörös Hadsereg önkéntese lesz és kiművelt hangját (kántornak is kiképezték) veti be fegyverként a forradalom oldalán, segít énekével a tagtoborzásban, aztán, a Tanácsköztársaság bukása után hónapokon át a pannonhalmi bencés szerzetesek között bujkál. Tulman szerencsére megírta lányával, kései gyermekével társszerzőségben a memoárjait, megszereztem és elolvastam ezt a német nyelvű könyvet, illetve keresgélni kezdtem a pannonhalmi gyűjteményekben és a Zsidó Múzeum archívumában is az ő nyomait. Toronyi Zsuzsa sokat segített a kutatásban, az Egyenlőség című felekezeti folyóirat, mint kiderült, alkalomadtán említi is Tulman nevét, de nem túl hangsúlyosan. És mit tudott meg róla mindent összevéve? Nos, 1901-ben született egy ortodox rabbi fiaként a Vas megyei Nagysimonyiban, jeles jesivákban tanul, válik rabbivá és szinte napra pontosan a Tanácsköztársaság kezdetén lesz 18 éves. Még az őszirózsás forradalom kitörésekor csatlakozik Pápán egy színtársulathoz, már itt megnyilvánulnak életét végigkísérő világi művészi ambíciói, az ezt követő lépés a Vörös Hadsereg, aztán a pannonhalmi bujkálás időszaka. Aztán, mint olyan sok másik emigráns ebben az időben, bejárja Európát, Milánóban Pacelli bíborossal, a későbbi XII. Pius pápával találkozik, Berlinben Albert Einsteinnel hozza össze a sorsa. Megjárja a Szentföldet, de onnan felforgató múltja miatt kiutasítják. Részt vesz a spanyol polgárháborúban, értelemszerűen a köztársaságiak oldalán, itt keresztezik egymást útjaik Rajk Lászlóéval. Francoék győzelme után, egy franciaországi internálótáborban hódol az előadóművészet iránti szenvedélyének, amatőr színtársulatot szervezve ismerkedik meg későbbi feleségével, egy német evangélikus balerinával, akinek a testvérei ugyan a Hitlerjugendben, illetve az SA-ban aktívak, ő maga azonban zsidó szertartás szerint hozzámegy a „vörös rabbihoz”, egy lányuk születik. Harcol a francia ellenállás soraiban, aztán a háború vége után még bő négy évtizednyi kétlaki élet adatik neki Franciaország és Izrael között. Az Olajfák hegyén áll a sírköve, rajta a beszédes felirat: Úton a vallások testvérisége felé. Ezek után nehéz feltenni a kérdést, hogy mi keltette fel az érdeklődését, mégis: a sztori elképesztő és nagyon fordulatos, de az egzotikumán túl mi foglalkoztatta személyesen, mi inspirálta művészileg a vörös rabbi figurájában? Erdélyi magyarként, aki eddigi élete közel felét élte le kisebbségiként Romániában, jórészt Ceausescu uralma idején, fogékony vagyok a kisebbségiség, a többszörös kisebbségiség élethelyzetére, az otthontalanság tapasztalatára, amelynek már-már groteszk példája ennek az embernek a lenyűgöző élettörténete. A mindenhová-tartozás és, ami végeredményben ugyanaz, sehová sem tartozás közössége köt vele össze, vele és általában a zsidósággal. Amióta elhagytam Romániát, együtt dolgozom a Marommal, Schönberger Ádámékkal, például a Zsidó Kultúra 2028 projektben, még az OR-ZSÉ-n is tanultam fél évet, Gábor György kurzusait hallgattam, és 6-7 éve tanulok héberül. És hogyan vált mindez a páratlan élettörténet installációvá, hogyan artikulálódott a kiállítótérben? Egy ponton világossá vált számomra, összeállt a fejemben, hogyan szeretném feldolgozni ezt az életutat, hogy tárgyakon keresztül szeretném elmesélni Tulman pannonhalmi tartózkodásának „stációit”, amelyről könyve 2. és 3. fejezete ad számot, kilenc tárgy felhasználása révén, „fiktív tárgyakkal”, mert bizonyíthatóan hozzá köthető tárgyat nem találtam. A kiállítás további eleme egy emléktábla, amely rögzíti Tulman pannonhalmi tartózkodásának tényét, meg szeretnénk győzni az apátságot, hogy ezt valahová, az épületkomplexum valamelyik falára szereljük majd fel, ha már nem lesz kiállítási tárgy. Illetve a kötetben szerepel Tulmannak az akkori perjellel folytatott beszélgetéseinek párbeszédes formájú leírása, ebből született egy hangjáték, amelyben a perjelt Várszegi Asztrik atya, Tulmant pedig a Hunyadi téri imaház neológ rabbija, Fináli Gábor játssza.Azonban nem csak színészi kreativitásukat vettük igénybe, ők ketten a hangjátéknak is társszerzői voltak, alakítottak a megörökölt szövegeken mindketten. A kiállítást különben éppen tegnap, csütörtökön nyitották meg, nem is lehetne aktuálisabb a beszélgetésünk. Pár éve a Magyar Narancsnak nyilatkozva azt mondta, könnyen el tudja képzelni, hogy elhagyja Magyarországot, nem kötődik annyira erősen ide. Értem, az otthontalanság kozmopolitizmusa beszélt Önből, de hát itt van, szerencsére, azóta is, tanít, dolgozik, figyel és alkot. Amikor ezt a mondatot mondtam, eléggé el voltam keseredve, azokban az években félig el is mentem Magyarországról, két évig Pozsonyban, az ottani állami képzőművészeti egyetemen tanítottam. Amennyi időt tudok, most is külföldön töltök, ebből a szempontból nagyon szerencsésen alakult a pályám. És hát ez így együtt az előzményekkel azt eredményezte, hogy valóban, lazák az itteni kötődéseim, azzal együtt is lazák talán, hogy, persze, idekötnek a lányaim, immár az első unokám, a volt hallgatók, barátok, ők tagadhatatlanul épp itt vannak. A bibliai tájak állandóságáról, a zsidó Jézusról, a növények különös, néma vonzerejéről, a Balaton hullámairól és a halálról, továbbá a rinocérosz Európát kísértő, rejtélyes emblémájáról beszélgettünk Schein Gábor íróval, a Fák Újéve kapcsán. A közelgő Fák Újéve afféle természetünneppé stilizálódott a zsidó vallási képzeletben. Neked, aki a legtöbbünkhöz hasonlóan városi gyerek voltál, milyenek voltak az első erős tájélményeid?
Városiak. Két kép ugrik be hirtelenjében, az egyik az a kép, amelyet az ablakból láttam gyerekkoromban, a Ganz utcában laktunk egy 27 négyzetméteres lakásban, egészen pontosan a Ganz utca 5-7. alatt Budán, a Király Fürdő mellett. Az ablakunk a térre nézett a harmadik emeletről, tehát már akkorának kellett lennem, hogy egy kisszékre felállva kilássak az ablakon, és amit láttam, az nagyon erősen belém ivódott. Ott áll a téren egy görög katolikus templom, annak a látványa, oldalt egy kavicsos út – gyerekek bicikliznek rajta – és egy fa a része még a képnek. A másik látvány egészen más. Négy éves koromban kivették a mandulámat, pár napot bent kellett maradni a kórházban, beleesett egy hétvége is. Anyukám félt, hogy ha meglátogat, amikor majd elmegy, sírni fogok, és felszakadhat a seb. Nyilván azt tanácsolták neki, hogy ne jöjjön, így is döntött. Nagyon szomorú lettem. Aztán beesteledett, a látogató szülők hazamentek, mindenki más elaludt. Én nem tudtam aludni. És ahogy kinéztem az ágyammal szemközti ablakon, valahol a budai hegyekben messzire egy házat láttam, amelyben égett a villany. Ez a látvány, ez a távoli fény végtelenül megnyugtatott. Ennek a két erős tájélménynek a képét őrzöm ebből az időből. Vannak „nyers”, kulturális közvetítés, az épített környezet jelenléte nélküli korai tájélményeid is? Egész életemben városban éltem, a nyarak egy részét Szentendrén és Balatonalmádiban töltöttem kisvárosi környezetben, a többi időmet Budapesten. Mindenhol kultúrtájjal találkoztam. Talán csak a Szentendrén a Pismány hegy teteje és a Pap-sziget elhanyagolt vége volt kivétel. Mindkét helyet nagyon szerettem. Különben a városi környezetben megtelepedő természet vált élményemmé. Ezért nézhettem gyakran hosszan, elmélyülten egy-egy fűszálat, kergettem pillangókat Szentendrén, figyeltem a gilisztákat, sokat feküdtem egyszerűen a földön, és néztem az eget. Minderről úgy éreztem, összekapcsolnak valami végtelennel, valamivel, ami messze túl van rajtam, de bennem is van, és én is a része vagyok. A Balaton hullámzása ezért idézhette fel bennem az örökkévalóságot, a halált. Hülyén hangzik, de vizihullásat játszottam, rábíztam a testem a vízre, a hullámzás ritmusára; próbáltam mozdulatlanul lebegni. A távoli fény az ablakban, a templom épülete a téren, bár nem természeti tapasztalatok közvetlenül, de valami hasonlóról üzentek nekem. Talán ide is kapcsolódik, hogy nekem a növényekhez fűződő viszonyom mindig bensőségesebb volt annál, ami az állatokhoz fűzött. Ahogy idősödöm, úgy egyre erősebbé válik az igény bennem arra, hogy vidéken éljek, minden este kiüljek az ég alá, és nappal gondoskodjam a kertről. Már régen, fiatalon is felfigyeltem rá, hogy a Szentírás könyvei milyen bensőségesen és sokat beszélnek Izrael földjének növény és állatvilágáról, a flóráról és a faunáról. A növények néma tanúi a történéseknek. Amikor először megadatott, hogy Izraelben járhattam, 22-23 évesen, egy békesebb időszakban, a ’90-es évek elején, a táj, legfőképp a galileai táj élménye nagyon erősen belém ivódott. Ennek bizonyára van köze Jézus alakjához, akinek az élettörténete jórészt galileai helyszíneken játszódik. Én Jézust a zsidó történet egyik legfontosabb szereplőjének tartom, minden ellentmondásosságával együtt, és rám ebben az időszakban különösen erős hatással volt. De számos más bibliai történetnek is színhelye ez az északi vidék. A természeti táj Izraelben, a változatlansága révén, valamiféle aktuális biblikus jelenlét hordozója, azt éreztem, hogy a táj alapképe változatlan lehet 2-3000 éve. Azt éreztem, hogy mindaz, ami itt történt, valóban szentté tette ezt a földet, és hogy a táj hirtelen nagyon közelivé, elérhetővé tette azt, amit korábban olvastam. Sejted, hogy miért kötődsz jobban a növényekhez, mint az állatokhoz? Hát, ahhoz képest, hogy az apám a születésem előtt lovakkal és szarvasmarhákkal foglalkozott állami gazdaságokban, az én történetem az állatokkal nagyon szűkös. Városi gyerekként elsősorban kutyákkal találkoztam, és tőlük féltem, ahogy anyukám is félt. Nagyapámnak mindenesetre azt mondtam, hogy én nem félek, csak helyet adok nekik, amikor próbáltam a lehető legnagyobb ívben kikerülni őket. A növényektől nincs mit félni, biztos nem harapnak. De van ennek mélyebb oka is talán. A növényeknek mintha volna valamilyen rejtett csatornájuk a mindenséghez, ahhoz, amiről az előbb is beszéltünk, és ez mintha sokkal közvetlenebb lenne bármilyen másik élőlényénél. Együtt alakulnak a természeti körforgás ciklusával. Most éppen télen beszélgetünk, lombtalan fák alatt, leolvasható róluk a természet körforgása. Ez a ciklikus kapcsolódás maga is valamiféle együttlét azzal, ami nem ők, túlmutatnak magukon valamiféle kozmikus rend felé, ráhagyatkoznak, a részeivé válnak. A valamiféle akarattal rendelkező lények esetében ez a ráhagyatkozás, az énünk megjelenése miatt zavarosabb, zavartabb. Ez az én nélküli együttlét mindazzal, ami körülvesz bennünket, a vágyakozás ez után, ez hozza közel hozzám a növényeket, azt hiszem. A készülő köteted emblémája, központi motívuma mégis egy szokatlan és méltatlanul kevéssé népszerű állat, a rinocérosz allegóriája. Miért épp ő hordozza azt a végtelenül sokféle jelentést, ami a könyv verseiben megjelenik? A rinocérosz figurája talált rám, egyszerre csak ott volt a képzeletemben. Soha korábban nem foglalkoztatott, az elefánt igen, ő nem. És aztán ott volt, egy történet formájában. Ismerjük Europé szöktetésének történetét, hogy egy fehér bika képében ragadta magával Zeusz a szülői házból Krétára, és ez az otthontalanság, ez a menekültség tulajdonképpen Európa alapítástörténete a görögöknél. Az ötlött fel bennem hirtelen, hogy ez a valóság megszépítése, nem bikával, hanem egy afrikai rinocérosszal esett szerelembe. Elkezdett bennem élni ennek a lénynek a képe, egyre tágult, mindent magába tudott fogadni, gondolkodott és imádkozott, szerelmessé vált, és hordozójává a teljes európai történelemnek mindmáig, annak az európai történelemnek, amelynek bizonyos pontjain tényleg megjelentek rinocéroszok., Id. Plinius is említi, megjelenik egy Indiából ajándékba küldött rinocérosz Dürer egyik metszetén, noha maga Dürer a saját szemével nem látta az állatot. A rinocérosz lehetett menekült, bevándorló, zsidó, erőszaktevő is lehetett, mint Europé esetében, de áldozat is, költő, filozófus, terrorista. Ovidiusi átváltozás-sorozattá vált a kötetbeli felbukkanásainak története. Egyetemes jel, sok-sok humorral, iróniával, játékkal. A történetünk, a lelkületünk hordozója. Így értelmet nyert, hogy ezt megelőzően Ovidiusról is írtam egy verset. Egy hírből indult ki, hogy pár éve Róma város közgyűlése tisztázta őt a vádak alól, és megengedte neki, hogy visszatérjen, amire bizonyára csak azért nem került sor, mert Ovidius kétezer éve halott. Erről írtam egy reménykereső szöveget, hogy lám, mindennek eljön az ideje, csak ki kell várni türelmesen. Takács Zsuzsa, akivel el szoktuk küldeni egymásnak a verseinket, javasolta, hogy írjak a vers köré egy Ovidius-ciklust, de semmi nem jutott eszembe, ehelyett született a kortárs „átváltozások”, a rinocérosz alakváltásaiból, és ez tényleg gazdag és részben ironikusnak mutatkozó világot nyitott meg előttem, egészen – és kitüntetetten – a nekem különösen fontos Kertész Imre szövegvilágáig, figurájáig menően, például. Ajándék volt és kaland, ahogyan megszületett, tulajdonképpen, egy verses regény a rinocérosz alakjának segítségével. Hogyan vált a rinocérosz zsidóvá is, mely ponton találkozott a zsidósággal? És Te magad hogyan állsz most a zsidó szöveghagyománnyal, amelynek nyomai folyamatosan ihletik, alakítják az írásaidat? A rinocérosz ősi, archaikus, emiatt is valószínűtlen lény. Ahogyan mi is azok vagyunk a vágyainkkal, a sejtéseinkkel, a törékenységünkkel. Ezért kapcsolódhat össze az imádkozással, a végtelen szólításának képzetével is. Bennem is volt ilyen igény gyerekkoromtól. Szerettem volna megszólítani Istent, aki nekem inkább nem volt, mint volt. Úgy volt, hogy nincs: nem nincs-nincs, hanem van-nincs ezt nem tudom jobban mondani. Ez mindent összevéve, nagyon humoros. És a rinocérosz esetlenül magasztos, archaikus figurája ezt a humort, a létezésünk végtelen humorosságát megsokszorozta, és ebben jó volt osztozni vele. Wizner Balázs (1972) szociológus, dokumentumfilm készítő. Korábban az MTA Szociológia Intézetének munkatársaként főként roma szervezetek, programok területén kutatott, majd 2004 óta a Metaforum Film Stúdió vezetőjeként dokumentumfilmeket és társadalmi célú reklámokat készít. Jelenleg filmes munkái mellett videótudósítóként (AFP), és operatőrként (Washingtoni Holokauszt Múzeum) dolgozik. 2018-ban került bemutatásra első kisjátékfilmje Idegen hangok címmel, amivel számos fesztiválon szerepelt és díjat is nyert. 2020-ban jelent meg a Komfortzóna és progresszivitás a magyar zsidó kulturális életben című tanulmánya, amely a zsidó kulturális szervezetek programjait vizsgáló kutatásának eredményeit összegezte. Szintén idén készült el a Verzió Fesztiválon közönségdíjat nyert, Gaal Ilonával közösen rendezett, dokumentumfilmje a Végstádium, valamint a még hivatalosan be nem mutatott, Shiri Zsuzsával közösen rendezett, Sábesz stikában című dokumentumfilmje, ami a kárpátaljai zsidóság utolsó generációjának sorsát dolgozta fel. Mostani interjúnk apropója a kilencedik alkalommal megrendezett Budapesti Zsidó és Izraeli Filmfesztivál, a ZsiFi, és ezen keresztül az izraeli film helyzete volt. A facebook-oldaladról úgy tűnt, te voltál a ZSiFi leglelkesebb önkéntes támogatója, reklámembere. Hány filmet tudtál megnézni? Melyik három izraeli film tetszett neked a legjobban a ZSiFi kínálatában? Volt olyan, amit problémásnak, esetleg kifejezetten gyengének, netán ellenszenvesnek éreztél? Melyiket, miért?
Eléggé kritikus tudok lenni filmekkel kapcsolatban, sokszor meg is kapom, hogy nekem semmi sem tetszik, ilyenkor meg mikor valami jót találok, nyilván próbálom kompenzálni azzal, hogy lelkesen promotálom a barátaimnak. De van ebben egy misszionáriusi indíttatás is, mert azok a filmek, amiket szeretek és fontosnak tartok, azok általában kevés figyelmet kapnak. Ezek általában kevésbé látványosak, kevésbé formabontóak képi megoldásaikban, viszont annál izgalmasabbak gondolatilag. Ezzel ellentétben a nagyközönség, de még a kritikusok is elsősorban a különleges formai megoldásokat, a székhez szögező látványvilágot értékelik, de ezeknél a filmeknél közben elsikkad a lényeg, hogy mit mond rólunk, a világunkról az adott film, mond-e bármi érdemlegeset és főleg igazat. Az idei ZSiFi viszont ebből a szempontból kifejezetten kedvemre valóan válogatott, több olyan film is volt, amiért őszintén lelkesedni tudtam, ami fontos társadalmi kérdésekről, árnyaltan, elmélyülten, gondolatébresztően és nem utolsó sorban hitelesen tudott szólni. Hét fikciós filmet és három izraeli doksit láttam, tehát elég sokat, de kimaradt a közönségdíjas játékfilm, a Perzsa nyelvleckék, és a Nehéz idők. Utóbbit kifejezetten sajnálom, mert izgalmasnak tűnt az ismertető alapján, és nagyon remélem, hogy tudom majd pótolni. Az igazság az, hogy a fikciós filmek különösebben nem fogtak meg, Ezek szinte mind szórakoztató, kommersz „lektűr” filmek voltak, jobb esetben nézhetők, de többet nem is bírtam végigülni. A felületesség kevésbé zavart, annál inkább a hamisság, ami akkor is irritál, ha kvázi nemes az alkotói szándék, ha az alkotói üzenet úgymond jó. Bár vannak kétségeim afelől, hogy torz valóságábrázolással lehetséges-e pozitív társadalmi üzenetet közvetíteni. Ami viszont mindenért kárpótolt és visszaadta a fikciós műfajba vetett hitemet (ami az utóbbi időkben nagyon megingott), az a Murer című film, ami az egyik legjobb holokauszt film, amit valaha láttam. Sajnálom, hogy a beharangozó zoom video résztvevői közül senki sem hívta fel rá a figyelmet, pedig iszonyatosan fontos és erős mű. Nem nyújt vigaszt, föloldozást, és nem szolgál igazsággal, vagy akár a leghalványabb reménysugárral sem. Kegyetlenül pontos. A film vége, az ítélethirdetés, és az utána következő jelenetek rettenetesebbek és sötétebbek, mint bármely koncentrációs táboros film közhellyé silányult becsapódó gázkamra ajtója, ordítozós náci tisztje, kopaszra nyírt, sikoltozó statisztái. Te magad is fontos dokumentumfilmek rendezője, társrendezője vagy. Hogy látod az izraeli dokumentumfilm-színteret? Mennyire erős? Milyen erényei és hibái vannak jellemzően az izraeli dokuknak? Vannak jellemző erényeik és hibáik egyáltalán? Kedvenc témámra térünk rá, merthogy lelkes rajongója vagyok az izraeli dokumentumfilmeknek. Viszonylag követem a dokumentumfilm gyártást a világban és tényleg nem elfogultságból mondom, hogy világszinten is kiemelkedőnek számítanak – az én szememben mindenképp. Én azt is gondolom, hogy van egy izraeli iskola, egy sajátos gondolkodásmód, ami a legtöbb alkotást jellemzi. Nem a vizualitásra épít, hanem a drámaiságra, rendkívül izgalmas témákat dolgoz föl, nagyon érdekes és ellentmondásos karaktereket mutat meg. Árnyaltan és megértő szeretettel beszél szereplőinek hibáiról és fogyatékosságairól. Mentes a hatásvadász sallangoktól, a leegyszerűsített ítéletektől, és mentes mindenekelőtt a manipulatív eszközöktől – amiket sajnos nagyon gyakran bevetnek dokumentumfilmesek a siker érdekekében, és egy idő után már lényegében nem dokumentumfilmet nézünk, hanem reality showt. Ezt az alkotói iskolát mindhárom, a fesztiválon vetített, izraeli film – a Golda, a Transz Család valamint a Kurva, mint én - jól példázta. Fantasztikus munka mindegyik, nehéz is volna összevetni őket, de nekem a Transz Család volt a kedvencem, ami egy négygyermekes családról szól, ahol a férj egyszer csak bejelenti, hogy nőként szeretne tovább élni, mert valójában mindig is erre vágyott. De nem ettől az egészen hihetetlen sztoritól lebilincselő a film (bár elképesztő fordulatok történnek), sőt éppen ellenkezőleg, egy ilyen bulvár jellegű történet önmagában kb. tíz percig lenne érdekes, hanem éppen attól, ahogy el tudja feledtetni a helyzet extremitását és csodálatos és igaz emberi pillanatokat mutat meg nekünk. A család életét úgy tudja megnyitni előttünk, hogy miközben nagyon bensőséges helyzetekbe látunk bele, soha nem válik tolakodóvá vagy ízléstelenné a film. Az izraeli játékfilmeket és sorozatokat is szokás magasztalni. Szerinted indokoltan? Mi magyarázza, hogy ennyire fontos Izrael filmgyártása, mikor kezdődött ez a folyamat? Én csak arra emlékszem, hogy amikor először jártam Izraelben a nyolcvanas évek végén és néztem a tévét, meg egy-egy izraeli filmet, akkor azok az addigra már leszálló ágban lévő magyar filmiparhoz képest is nagyon B ligásnak tűntek. Nem tudom, mi történt, és pontosan mikor, de egyszer csak valóban azt láttam, hogy elképesztően jó filmek jönnek ki sorra, miközben itthon a filmgyártás csak egyre mélyebbre süllyedt, és hát azzal együtt is, hogy valamelyest talán most újra erőre kapott, az izraeliek már nagyon elhúztak. Amúgy nem csak tőlünk, szerintem úgy általában is a világ élvonalába kerültek. Azt érzem a filmeken, hogy iszonyat erő van bennük, és most már vizuálisan is nagyon profik. Amúgy a videoklippjeik is elképesztően jók. Hogy mik az okok, azt csak sejtem. Az ilyen változások mindig többtényezősek, de ha az ember elmegy Tel-Avivba, ami a 80-as évek végén még budapesti szemmel nézve is egy kis vidéki porfészeknek tűnt, most meg egy hihetetlenül dinamikus metropolisz tele élettel, kreativitással, energiával, egy multikulturális és szabad szellemű város, akkor érzékeli a változások forrását. Mennyire tudja alakítani az izraeli filmtermés, amely jellemzően kritikus képet fest az ország belső konfliktusairól, a magyar zsidóság, egyáltalán, a magyar közönség Izrael-képét? Nekem az a benyomásom, hogy egy szűk közeget leszámítva a magyar zsidóság nagyon kevéssé nyitott a progresszív, provokatív alkotásokra, tehát például olyanokra, amelyek problémákkal szembesítenek bennünket. Persze, hozzáteszem, hogy ezzel nem csak a zsidók vannak így. De sokan egyrészt nem is értik a nagyon bonyolult izraeli helyzetet, másrészt a többség miután érzelmileg elkötelezett Izrael iránt, nem szívesen foglalkozik a konfliktusokkal, hisz egyfajta erős bástyaként tekint az országra. Megjegyezném, hogy az is érdekes, hogy a kívülről egészen durvának tűnő ellentétekkel együtt is a társadalom szolidárisabb és együttműködőbb, mint a politikai uszítástól feltüzelt és szélsőségesen indulatos szekértáborok által megosztott, de valójában nagyon is homogén magyar társadalom. Talán annyi hatása van mégis ezeknek a filmeknek, hogy megértik az emberek, lehet és fontos problémákról beszélni, és emiatt nem fogják megkérdőjelezni valakinek a zsidóságát vagy hazája iránti elkötelezettségét. Az mindenesetre talán még mindig szokatlan lehet egy budapesti zsidó számára, hogy a zsidók ennyi félék lehetnek, és főleg, hogy ennyire más képet mutathatnak, mint ami a zsidóságról benne él. Még ennél is furcsább lehet az az egészen döbbenetes tapasztalat, hogy a zsidók mennyire pontosan ugyanúgy viselkednek, mint bármely nép a világban. Számos izraeli játék és dokumentumfilmet, sorozatot ihletnek az ország belső feszültségei, az arab-izraeli konfliktus múltja és jelene, a szekuláris és ultraortodox „résztársadalmak” ütközései, a keleti/afrikai zsidó tömegek integrációja stb. Valóban ezekből a sajátos, Izrael-specifikus társadalmi feszültségekből élne az izraeli filmgyártás? Az egészen biztos, hogy a művészet számára ez az éles és sokszor végzetes konfliktusokkal terhelt turbulens világ nagyon megtermékenyítő hatású. A dráma mindig attól erős, ha valami végzetes, feloldhatatlan konfliktusra épül, és ebből van Izraelben dögivel. Az ember nézi ezeket az európai művészfilmeket, és csak a melodramatikus nyavalygást látja, a középosztály unatkozását, aki jó dolgában már nem tud magával mit kezdeni, meg a szépelgést, meg a nyakatekert, de valójában tét nélküli, vagy teljesen érdektelen, és főképp rettentően csinálmányos történeteket. Az izraeli filmek valós és kőkemény konfliktusokat tárnak elénk, ami azokból az élményekből születnek, ami nap mint nap éri az ott élő embereket. De ahhoz, hogy valóban színvonalas alkotások szülessenek, rengeteg egyéb feltétel is szükséges, mindenekelőtt az a szabad légkör, ami különösen Tel-Avivot jellemzi, és az a szakmai tudás, amit a világszínvonalú izraeli egyetemeken lehet elsajátítani, vagy éppen az amerikai egyetemeken, ahová úgy tudom, nagyon sok izraeli szakember járt. De az is fontos tényező, hogy ezek mind relatíve alacsony költségvetésű filmek, és én úgy látom, hogy a pénz többnyire nagyon rossz hatással van az alkotásra, mert az extrém vizuális hatások válnak fontossá, nem a drámaiság, és mert hatalmas tömegek igényeit kell a gyártónak kielégíteni, ami indokolttá teszi rengeteg pénz elköltését, ami sokszor közhelyes és bátortalan műveket eredményez. És végül nagyon fontos még arról is beszélni, hogy az izraeli társadalom mennyire nyitott a saját, vagyis a róluk és nekik szóló alkotások iránt (és ez az egész kultúrára valószínűleg igaz), és ezáltal bizonyára egy pozitív spirál alakult ki. Az előbb említett igény megteremtette az azt kiszolgálni tudó alkotói közeget, ami ennek köszönhetően annyira ki tudott teljesedni, hogy ma már minőségben is versenyre kel a nemzetközi főleg persze amerikai kínálattal. Magyarországon pedig pont egy ezzel ellenkező folyamatot zajlik. A Verzió Filmfesztiválon közönségdíjat nyert pár hete Gaál Ilonával közös filmetek, a Végstádium, egy haldokló férfi utolsó heteinek-hónapjainak megrendítő krónikája. Hogyan született ez a film, illetve hogyhogy nem készült még eddig hasonló annak ellenére sem, hogy az élet végessége mindannyiunk talán egyetlen közös problémája? Mint minden klasszul sikerült alkotás, ez is nagy egymásra találások véletlenén múlt. Szandtner Dani operatőr barátommal már jó ideje dolgozunk együtt, de Ilonával ez volt az első közös filmünk, és nem tudtuk, hogy mennyire fogjuk egymást inspirálni vagy egymás agyára menni. De csodálatos volt a közös munka, és ez már önmagában szerencse, és persze az is, hogy ezzel a különleges családdal hozott minket össze a sors, mert azt sosem lehet előre kiszámítani, hogy a szereplők hogyan viselkednek majd a kamera előtt. Nekem az a tapasztalatom, hogy Magyarországon különösen nehéz embereket rábírni arra, hogy megnyíljanak és főleg, hogy őszintén viselkedjenek a kamera előtt. Izraelben, de még a Balkánon is szerintem jóval könnyebben találni olyanokat, akik felvállalják véleményüket és személyiségüket a nyilvánosság előtt, és kevésbé játszanak szerepet, valamiféle vastag és színpadias álarc mögé bújva. A halálról persze rengeteg film készült, sőt, fölfoghatatlan mennyiségben tálalják elénk a halált a filmek és általában a média, főleg a brutalitás formájában, ami iránt a szórakoztató iparnak hihetetlen mértékű és egyre fokozódó addikciót alakított ki az emberekben már egész kisgyerekkortól kezdve. De persze valójában nem foglalkozunk vele, mert mindent, ami természetes jelenség, azt vagy hárítjuk, vagy addig plasztikázzuk, amíg az eredeti formájához kábé semmi köze nem lesz. Így vagyunk a társadalmi kapcsolatokkal, az állatokhoz fűződő viszonyunkkal és sok egyéb mellett persze a halállal is. Azt gondolom, hogy a filmünk szereplőiben az volt a különleges – túl a nyitottságukon –, hogy még megőrizték a halálhoz fűződő természetes viszonyukat. És persze fontos az is, hogy mi fokozottan ügyeltünk arra, hogy ezt hitelesen mutassuk be – jegyzem meg hasonló szemlélettel, mint amit az izraeli rendezőknél is látunk –, de az, hogy ez a film az újdonság elementáris erejével képes hatni, valójában azt jelzi, hogy mennyire torz, mesterkélt és hamis világban élünk. A járvány alatt milyen online, zsidó tematikájú, kulturális programokat ajánlanál nekünk? Egyrészt próbálok bekapcsolódni az online ünnepek megtartásába. Leginkább a Vári Gyuri által vezetett kis közösséget látogatom, de Schönberger Ádámékhoz is igyekszem bekukkantani, meg szerencsére most már nagyon sok gyülekezeti vezetőnek van online programja, szerintem ezek klassz dolgok, és azt remélem, hogy amikor visszatérünk az online száműzetésből az offline világba, akkor talán még jó hatással is lesz a közösségekre az online részvétel intenzívebbé válása. Aztán feliratkoztam egy izraeli internetes filmes csatornára, az izzy-re, ahol lehet szemezgetni érdekes dolgokat, meg néha segítek Borgula Andrásnak építeni a színházát, ami testmozgásnak sem haszontalan a kényszerű tespedés közepette, merthogy most sem focizni, sem úszni nem tudok járni. Volenszky Paula évek óta a levéltár csapatának oszlopos tagja, aki önkéntesként, sziszifuszi munkával rendezi a hozzánk került hagyatékokat, így többnyire a látványraktár magányában lehet őt megtalálni. A kortárs zsidó adatbázis kezelése és fejlesztése is az ő munkabírását dicséri. Beszélgetésünk rávilágít a levéltári hagyatékok elképesztő gazdagságára, sokszínűségére; ráadásként igen alapos kulturális ötletgyűjteményt is kapunk Paulától a hosszú téli esték átvészelésére. Hol dolgoztál korábban? Hogyan kerültél a levéltárba önkéntesnek és milyen feladatokkal foglalkozol? Mit élvezel a legjobban a munkádban? Mi szerinted a legnagyobb kihívás benne?
Épp tíz éve, már nyugdíjasként kerültem a Zsidó Levéltárba önkéntes munkatársként. Történt ugyanis, hogy helyet kerestem a közösségi térben annak a kortárs zsidó krónikának, amelyet évek óta készítettem, szabadidőmben, otthon. A feldolgozás szempontjait Komoróczy Géza professzor úrral alakítottuk ki a kilencvenes évek elején az MTA Judaisztikai Kutatócsoport keretében. Akkor még kiadványokban gondolkodtunk. A digitalizáció fejlődésével azonban ennek már nem sok értelme lett volna, a változtatásokat jobban követő-tűrő, interaktív megoldást kellett keresni. Tanár úr beleegyezett abba, hogy máshol keressek helyet az összeállításnak. Toronyi Zsuzsannával régen ismertük egymást. A Rabbiképző Könyvtárában, a szemináriumban működő Yahalom Szabadegyetemen találkoztunk, melynek fiatal vezetői a zsidó tudományosság és művészetek iránt elkötelezett fiatalok: Schweitzer Gábor, Toronyi Zsuzsanna és Török Petra voltak. Zsuzsával találkoztunk az ELTE - MTA Judaisztikai Kutatócsoportban végzett munkák során is. Elsőnek neki kínáltam fel a krónikát, s ő örömmel befogadta. Az anyag addig elkészült, 1992-től 2010-ig terjedő része felkerült a levéltár honlapjára, a többi év anyaga azóta is otthon készül tovább - a Covid idején is. Egyfajta tükör ez a zsidó kulturális életről, tudományról, könyvkiadásról, fontos vitákról, történésekről a jelenkor és az utókor számára. Élvezem az anyaggyűjtést ma is, noha jóval nehezebb, mint korábban volt. Sok a zsidó vonatkozású esemény, ezek egy részéről az azóta örvendetesen megszaporodott zsidó média jobbára beszámol, de kihívást jelent kiszűrni a megörökítésre érdemeseket, megtalálni azokat, amelyek a sajtó figyelmét elkerülték. Ez tehát az otthoni munkám továbbra is. Hogyan kezdődött az itteni munkád, mivel indítottad? A Zsidó Levéltárba kerülve először a mintegy ötezer kötetnyi könyv katalogizálását csináltam meg – visszatalálva eredeti, könyvtárosi foglalkozásomhoz. Soha nem lettem volna pályaelhagyó, ha ebből meg lehetett volna élni. De bármivel is foglalkoztam később, a háttérben mindig volt egy könyvtáram, aminek szabadidőmben gondját viseltem. Ilyen lett a Rabbiképző Könyvtára is, melynek rekonstrukcióját a nyolcvanas évek végén indítottuk el. A Soros Alapítvány és a később Fotex-alapító Várszegi Gábor támogatása tette lehetővé, hogy a negyven éves port, a negyven év után is meglévő belövési nyomokat eltávolítsuk a könyvtárból: hogy megkezdődhessen a rekonstrukció, és újra rendszeresen működjön a könyvtár. Hazahoztuk az Eichmann kommandó által Prágáig cipelt, a Szeminárium könyvtárából elrabolt mintegy háromezer kötetnyi könyvtári állományrészt. Sohasem fogom elfelejteni a pillanatot, amikor a könyvekkel megrakott kamion negyven év után végre hazaindult Prágából Budapestre. Habent sua fata libelli. Hazajöttek. A Zsidó Levéltárban célszerű volt olyan feladatokat találni számomra, amelyeket önállóan, mások közreműködése nélkül végezhetek, tetszés szerinti, rugalmas időkeretben, nem zavarva mások munkáját. A második nagy munkám a Levéltárban a Dohány utcai zsinagóga ülésrendjének adatrögzítése volt. Munka közben plasztikusan kirajzolódott előttem Pest-Buda korabeli zsidó társadalmának szerkezete. Bárki szociológus-, történész-, judaista-, irodalomtörténész stb. számára nagyszerű kutatási, szakdolgozati téma! Sajnálom, hogy amikor magam írtam szociológia szakosként szakdolgozatomat 1985-ben, nem volt tudomásom a Dohány utcai zsinagóga építésének körülményeiről. Az ülések értékesítéséből finanszírozták ugyanis az építés költségeit, egy-egy frekventált üléshely értéke akár egy házéval is felért. Bizony ezt a témát választottam volna, bár a zsidó identitások szépirodalmi ábrázolása sem volt rossz téma, amiből végül is megírtam a dolgozatot. Aztán úgy alakult, hogy a Levéltárba egyszerre sok irat, illetve hagyaték került. Szinte mind rendezetlenül, átválogatás nélkül. Ezek között olyan hatalmas anyagok is voltak, mint Schweitzer József professzor úr hagyatéka, benne az Országos Rabbiképző és intézményeinek irat-, és könyvanyagának részleteivel. A könyvek a Rabbiképző Könyvtárába kerültek. Nagy mennyiségű irat és könyv volt Lazarovits Ernőé, a Mazsihisz külügyi vezetőjéé és Mose Moskovits rabbié is. Hogyan kell nekikezdeni egy ilyen hatalmas munkának? Mindhárom állomány átválogatása heteket vett igénybe, s a tulajdonképpeni feldolgozás csak azután kezdődhetett. A feldolgozási munka talán legnehezebb része ez az első fázis: el kell dönteni, mi az, ami maradhat, ami a Levéltár gyűjtőkörébe tartozik, és mi az, ami már nem. A következő lépés az ismerkedés a megmaradt iratanyaggal, amikor az állomány rendezésének szempontjait kell kialakítani. Nagyon izgalmas, és sok hely kell hozzá. Iratkupacok iratkupacok hátán, por és látszólag rendetlenség, ameddig a szem ellát. Úgy tűnik, soha nem lesz vége. A külső szemlélő ilyenkor kifordul a látványlevéltár (látványraktár) ajtaján. Ráadásul minden munkanap után el kell pakolni az iratanyagot a feldolgozottságnak abban az állapotában, ahová eljutottunk éppen, mert a hely, amiből mindig kevés van, kell a többi munkatársnak is. Igen, a levéltáros és a könyvtáros jelentős, és sokszor piszkos anyagmozgatást végez munkája során. Nagyon kell szeretnie azt, amit csinál! Nekem ez a nagy játékom! Amikor kialakult az iratanyag rendezési struktúrája, akkor lehet végre tételesen jegyzékelni, végre megtudjuk, mink is van egyáltalán. Itt véget ér az én munkám. Azt eldönteni, hogy ebből mi nyilvános, mi nem, mit kell digitalizálni, miből készüljön kiadvány, kiállítás, album, kutatási téma, stb. – már nem az én kompetenciám. Ha valami különlegességet találok a feldolgozás során, arra persze felhívom a kollégáim figyelmét, teszek javaslatot is kiadványokra, kutatási témákra is például, de a kutatókkal, felhasználókkal való kapcsolattartás már nem fér bele az időmbe. És a tanulmány-, illetve cikkírás sem. Pedig hetente bukkannak fel új, megír/andó/ható témák, de azt gondolom, önkéntesként akkor vagyok a leghasznosabb, ha minél több iratot dolgozok fel. Tetemes a feltáratlan iratanyag, naponta lehetne bejárnom a levéltárba. De ebben nem csak a Covid akadályoz, hanem az életkorom is. Általában heti két napot dolgozom bent, ha nincs valami különösen fontos esemény, ami miatt gyakoribb megjelenés szükséges. Úgy tudom, nagyon sok hagyaték megy át a kezeid között. Milyen érzés ezekkel foglalkozni? Mesélsz egyről, amit kiemelnél közülük? Benoschofsky hagyaték Eddig a már említetteken kívül feldolgoztam Benoschofsky Imre és Ilona hagyatékát. Számtalan beszéd és óravázlat maradt fenn mindkettőjüktől. Egyebek mellett a főrabbi úr tanítványainak dolgozatai között megvan Hochberger László későbbi főrabbié is 1950-ből. A Scheiber Sándor negyvenedik születésnapján elmondott tréfás köszöntő, valamint egy reverendakészítési számla is fennmaradt a hagyatékban. Megvan a leégett Öntőház utcai zsinagóga néhány 1934-1942 között keletkezett irata, egy, a rádióban elmondott beszéd a főnök, Soós Imre engedélyezési szignójával – a kor szellemének megfelelően! A Pápai Követség oltalomlevele mellett a Svéd Követség igazolása is fennmaradt 1944-45-ből. Benoschofsky Imrét a most eltávozott Schmelzer Herman Imre St. Galleni főrabbi temette 1971-ben. A hagyatékban olvasható ez a temetési beszéd is. Benoschofsky Ilona hagyatékában receptek és naplók is találhatók. Köztük egy Háztartási könyv 1946-ból és 1956-ból is. Pincenaplója 1956-ban íródott, mindegyik kordokumentum, kutatásra, esetleg kiadásra is érdemes lehet. László Zsigmond hagyaték Sándor László Los Angeles-i főkántor hagyatékában is van egy napló a rengeteg kotta, partitúra, szövegkönyv és hanglemez mellett. Az ORZSE diákjain kívül a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem hallgatói számára például biztosan kincsesbánya ez a hagyaték. Mint ahogy László Zsigmond zenetörténész, irodalomtörténészé, nyelvész, műfordítóé, a Goldmark Károly Zeneiskola egykori igazgatójáé is. Fennmaradt francia nyelvű levelezése eredetiben Romain Rollanddal, de sokakkal levelezett a hazai kortárs zenei és irodalmi életből. Így kerültek levelek a levéltár állományába Ránki Györgytől, Újfalussy Józseftől, Bárdos Lajostól, Illés Endrétől, Király Istvántól, Szabó Ferenctől, Szabolcsi Bencétől és Miklóstól, Szemere Samutól, Szöllősy Andrástól, Vujicsics Tihamértól, Vámos Tibortól, Waldapfel Imrétől. A korántsem teljes névsor alapján a magyar szakos hallgatókkal, illetve a Petőfi Irodalmi Múzeummal is bővül a potenciális érdeklődők köre. Zsoldos hagyaték Hát még ha Zsoldos Jenő irodalomtörténész hagyatékáról is szót ejtünk! Zsoldos a Zsidó Szemle szerkesztője, az IMIT igazgatósági tagja, a Libanon szerkesztője, a Zsidó lexikon szócikk írója is volt egyebek mellett. A hagyatékban számos szótörténeti és más lexikon szócikk elkészítéséhez készült gyűjtés anyaga megtalálható. Megvan levelezése is Újvári Péterrel, a Zsidó lexikon főszerkesztőjével. A Szeminárium Könyvtárát is vezette, mindenkivel kapcsolatban volt, aki a magyarországi könyvtárügyben akkor számított. Levelezett Fitz Józseffel, Kozocsa Sándorral is. Igazgatósági tagja volt a Zsidó Múzeumnak, 1944-ben az OMIKE kultúrtanácsának is. Ezeknek a tisztségeknek mind nyoma van a hagyatékban. Számos levél megmaradt tanítványaitól, s az akkori kortárs irodalom számos szereplőjétől. Szoros munkabarátság fűzte Scheiber Sándorhoz, több Scheiber kézirat is Zsoldos Jenő hagyatékából került elő. Egyik kedvencem Scheiber professzor Csokonai óravázlata, gyönyörű kézírásával. Schultheisz hagyaték Az egyik, mondjuk úgy, katartikus élményem a levéltárban a népes Schultheisz-család hagyatékának feldolgozása volt. Teljesen véletlenül, ebből a hagyatékból tudtam meg, hol volt a szülőfalumban, Biatorbágyon zsidó temető. A család egyik vészkorszakot túlélt tagja, Schultheisz Gáborné kezdeményezte a temető felszámolását. Fennmaradt az erről folytatott levelezés a Chevra Kadisával 1958-ból. A fellelt dokumentumok alapján megtaláltuk a szintén biatorbágyi gyökerű Bányai Viktóriával, a zsidó temetők nagyasszonyával a felszámolt biai temető sírjait a Kozma utcai temetőben. Úgy érzem, ez a lelet méltó honorárium az önkéntes munkámért. A család másik nevezetes tagja, Schultheisz Miksa a zsámbéki zsidó temető felszámolását kezdeményezte ugyanekkor. Schultheisz Miksa a BHÉV igazgatóhelyettese volt 1932-től, műgyűjtő, a Budapesti Zsidó Hitközség munkatársa, 1950-től a Szimbolikus Nagypáholy tagja. Fennmaradt ketubája Spitzer Erzsébettel, valamint egy ruhaadomány igazolása a munkaszolgálatosoknak. Schultheisz Miksa kislányáról, a tízéves korában agydaganatban meghalt Schultheisz Mariettáról a képzőművészetben és az irodalomban is megemlékeznek. Bokros Birman Dezső Schultheisz Baba portréja címmel készített fejszobrot, a kislány 1930-ban bekövetkezett halálára pedig Várnai Zseni írt verses búcsúztatót. Ez utóbbi gépiratban megvan a hagyatékban. A mindössze tíz évet élt kislány, Schultheisz Baba iskolai füzetei, rajzgyakorlatai, lovaglólecke jegyei a Trattersaalba, a Park Szanatóriumban végzett vizsgálatai mind a hagyaték részei. Érdemes lenne részletesebben foglalkozni velük akár életmód kutatási szempontból is. Az egész Schultheisz család a felső tízezer életmódját követte, kiterjedt kapcsolati hálóval. Miksa műgyűjtőként sok kortárs képzőművésszel levelezett, köztük Hincz Gyulával, Szobotka Imrével is. Fennmaradt irat szerint 130 Napóleon aranyat követelt vissza a soá után, amelyet nem kapott vissza a „megőrzésből”. A család a Bajna-Esztergom-Zsámbék-Bia-Pest régióban élt, a hagyatékban elsőként Jakab 1827-es igazolása olvasható arról, hogy született esztergomi, nem bevándorló…. Schultheisz Emil orvos, egyetemi tanár, 1974-1984 között egészségügyi miniszter szintén tagja a családnak. Silbiger hagyaték Silbiger Bora levéltárunkba került hagyatéka láthatóan töredékes, kifosztottnak tűnik, bár így is tetemes mennyiségű. Főleg kiterjedt levelezését tartalmazza. A valószínűleg anyagi okok miatt be nem fejezett orvosi tanulmányai után felkapott grafológusként, jósnőként működött. A nálunk lévő anyagból vendégkönyve az érdekes, kapcsolatba került például József Attilával, a hatvanas években pedig André Kostolany-val is. Volt bátorsága tőzsdei árfolyamok jóslásra is, levelezéséből sok munkával kihámozható, miként követte a szocializmus idején(!) nyugati tőzsdék árfolyamait, miként adott megbízásokat külföldre, tőzsdei ügyletekre, s a nyereséget hogyan realizálta itt, Budapesten az IKKÁ-n keresztül. Egykori gazdasági szakújságírói múltammal döbbenten sejtettem meg, milyen szerteágazó logisztikával építette fel magánzó életmódját. Akinek van kellő elszántsága a több száz levél, számtalan feljegyzés elolvasására, jó kis gazdaságtörténeti, és persze kultúrtörténeti dolgozatot készíthet Bora segítségével. Személyéről olvashat Szüts Miklós most megjelent „A Földön élni ünnepély” (78-81. p.) című könyvében, illetve Deák Kristóf Foglyok című filmjében is felbukkan a jósnő, Silbiger Bora. Korábban Scheiber Sándor és Landeszman György is foglalkozott Silbiger Bora pácienseivel az irodalmi életből, Fedor Ágnes pedig Karola és kora címmel regényt írt róla. Galambos hagyaték Amennyire Silbiger Bora személye, gátlástalan machinációi nem az én világom, az első döbbenet után annyira megérintett Galambos Szilveszter sorsa. Hagyatéka mintegy 15-20, megtermett fekete műanyagzsák formájában jelent meg a levéltár előterében – nem sok jót sejtetve. A feldolgozás során derült ki, hogy Galambos Szilveszter teljesen egyedül volt élete utolsó éveiben, mindenét a Mazsihiszre hagyta, és rajtam kívül senki nem látta ezt a hagyatékot. Nem válogatott ki senki semmit, nem semmisített meg semmit, ahogy jött, úgy zsákolták a be az iratanyagot, teljesen kiszolgáltatottá téve így az örökhagyót. Nagyon megrendítő élmény volt számomra az elmúlás megsejtése. Aztán haladva a feldolgozással olyan intim dolgokról szereztem tudomást, amiről nem szerettem volna, és az örökhagyón kívül senki másra nem tartoznak. Némi töprengés után az emberi méltóságra való figyelem mellett egész formás kis anyagot sikerült összerendezni a hagyatékból. Galambos Szilveszter mindenkit ismert a kortárs művészeti életből, sokakhoz írt személyre szóló verset, konferanszot, kabarét. Ezek közül a hagyatékkal soknak a kézirata a levéltárunkba került. A könnyű műfaj, a humor koronázatlan királya volt. Ajánlom az SZFE hallgatóinak – ha majd… De voltak zsidó tárgyú írásai is. Az eddigiekben több, akár kiadásra alkalmas naplóról esett szó, mindet nők írták. Akár egy női antológia anyagai is lehetnének. Még egy érdekes, bár tragikus sorsú nőalakot emelnék ki a hagyatékokból. Mose Moskovits lányáról, a 24 éves korában szerelmi bánatból öngyilkos Michelle Moskovitsről (1960-1984) van szó. A fotóművészként indult fiatal nő életéről sokat elárulnak a hagyatékban maradt iratai, fotói, írásai, levelei. Filmforgatókönyv írók, rádiójáték szerzők, figyelem! Milyen olvasmányt / filmet / tanulmányt ajánlanál, ami segít kikapcsolódni? Találkoztál már a mostani helyzetre reagáló, érvényes, érdekes műalkotással? Van olyan szöveg, kép, film, zenemű, amelyet most különösen aktuálisnak érzel? Oláh Kata Zuniverzum – Jelenetek egy szerelemből című kisjátékfilmje éppen a pandémia teremtette élethelyzetekről szól - mindenkinek ajánlom. A kisfilm családi vállalkozásban készült. Az alkotók több generációs filmes családban élnek és alkotnak. A generáció alapítója Oláh Gábor törte meg a makacs elhallgatást a budapesti soáról a harmincadik évfordulón, 1974-ben. Az ekkor forgatott Gettó című filmjének forgatási körülményeiről a Ne nézz a harmonikásra című novelláskötetében, illetve a Holmi 2014/ szeptemberi számában olvashatunk Időkereskedő címmel. A családtörténet részleteit a Beágyazott emlékeink című filmben dolgozta fel Oláh Kata és testvére, Oláh Judit. Oláh Judit filmrendező, Kata testvére Visszatérés Epipóba című új dokumentumfilmje szerepelt az idei Verzió dokumentumfilm fesztiválon is. Könyvajánlataim között az első Oláh Gábor új, 100 fotót és 100 prózát tartalmazó izgalmas könyve, amely a héten jelenik meg az Ab Ovo kiadónál Az álomlehallgató címmel. Olvasására ajánlom továbbá Kolosi Tamás könyves, szociológus Polgárnak lenni című önéletrajzi beszélgetését Ferenczi Borbálával. Závada Pál Budaörs könyve, a Wanderer című, a svábok megtelepedéséről, majd kitelepítéséről szól bőséges fotóanyaggal. Mintegy mellesleg az is kiderül, miért nem éltek ott zsidók sohasem. Szüts Miklós festőművész „A Földön élni ünnepély” című önéletrajzát már félig elolvastam. A Magyar-zsidó identitásminták címmel megjelent kötetet nem olvastam még, de a Marczali Henrik Kutatócsoport által tavaly november 18-án rendezett konferencián ott voltam. Szívből ajánlom. Zene? Ligeti György – Mundruczó Kornél Evolúció című produkcióját ajánlom. Mi a kedvenc tárgyad/dokumentumod/alkotásod a gyűjteményből és miért pont az? A Sorost gyalázó 2017-es plakáttépő tüntetésről én voltam az, aki a tépést elhoztam, és a Levéltárnak adományoztam: Soros nevess! Az első plakáttépő, aki felkaptatott a létrán, Kovács M. Mária volt. Emlékéből fakadjon áldás! Mik a terveid arra az időre, amikor minden megnyit újra, elmúlik a vírusveszély? Hová mennél először? Milyen feladatok várnak rád a levéltárban? Próbálok minél több kulturális eseményre eljutni. Ezek hiányát viseltem a legnehezebben. A neten ugyan jócskán kibővült a kínálat, de az nem pótolja az együttes élményt. Életemben kevés helyen jártam, van mit bepótolnom. Amint újra lehet, utazni szeretnék Sajó Tamással Rómába, Firenzébe, Szicíliába. Zalai-Dér hagyaték A levéltárban izgalmas feladatok várnak. A Zalai-Dér hagyaték már a Covid alatt került a levéltárba. Mennyisége alapján könnyű, gyors feladatnak ígérkezett, ezért hozzáfogtam a feldolgozásához – megszakítva a Rabbiképző óriási iratanyagának feltárását. Hát nem könnyű préda a Zalai-Dér hagyaték, nagyon tömör, nagyon érdekes és gazdag anyag. Több generáción átívelő hagyaték. Hatalmas levelezés van az első világháború idejéből, s a másik háborúból, az ukrajnai munkaszolgálatból is. A levelezőlapok száma több száz is lehet. Több női napló is van a hagyatékban. Az egyik Dér Marianna festőművészé, a másik talán Dér Vera szobrászé. Eredetinek tűnő Dér Mariann rajzok is vannak, sok régi fotón kellene megfejteni, ki kicsoda a kiterjedt és befolyásos családban… Szerintem nem kizárt, hogy kiadványt és kiállítást is kellene készíteni a hagyatékból. Esetleg hangjátékot. Surányi András-Kőszegi Edit páros Anonim napló a pokolból című kétrészes rádiójátéka most ment a Klubrádióban. Ilyenekhez nekünk is van anyagunk bőven. Ha elkészültem a Zalai-Dér hagyaték jegyzékelésével, ismét visszatérek a Rabbiképző irataihoz. Olyan iratokat mennek át a kezemen például, amelyeken a rabbi (és egyéb) vizsgákat Hoffer Ármin, Büchler Sándor, Kiss Arnold, Goldziher Ignác, Bacher Vilmos, Bánóczi József, Venetianer Lajos értékelték - hogy csak a legnagyobbakat említsem. Ahol Pintér Jenő az érettségi elnök, Hevesi Simon kéri a könyvtári nyitva tartás meghosszabbítását, Freund József és neje pedig aláírja a Rabbiképző alapításának okiratát. Darvas István rabbi szerint a Hanuka a legaktuálisabb ünnep a „posztkommunista”, XXI. század eleji magyar zsidó közösség számára, ezért is szeretjük ennyire. A vele készített interjúból az is kiderül, hogy a gyertyagyújtásban mind eleve világbajnokok vagyunk. Hanuka és cionizmus, Hanuka a karácsony ellen, Hanuka az Újszövetségben és egy mindenkit megvigasztaló zsidó bölcsesség: ezekről lesz most szó. A Hanuka ma talán a legnépszerűbb zsidó ünnep, miközben nem tórai, még csak nem is bibliai eredetű, a zsidó vallási hagyományban nem foglal el igazán kitüntetett helyet. Mi az oka ennek a népszerűség-növekedésnek és mikor kezdődött ez a fényes diadalmenet?
A válaszom első részében szeretnék egy ellenszenves rabbi hagyományt feleleveníteni, valami olyat mondani kezdetnek, ami héberül van, mert annyira kifejező, annyira pontosan mondja el, mi teszi kivételessé a Hanukát: החידוש במעשה הוא היה שבמקום להיהרג על קידוש השמ כאשר ה חסידים בחר לחרוג את הצורר Először vázoljuk a mondat elhangzásának szituációját, hogy amikor a görögök és a hozzájuk csatlakozó zsidók megpróbálták rábírni Mátitjáhu ben Johánánt, aki Modinben volt főpap, hogy imádjon bálványokat, akkor ő, a társaival felkelt és megölte a görög tisztet és zsidó csatlósait. Ebben az volt a nóvum, a „hiddus”, hogy ahelyett, hogy a többi jámbor zsidóhoz hasonlóan ő is meghalt volna „a Név megszenteléséért”, inkább úgy döntött, hogy ő fog végezni az elnyomóval, ezt jelenti a fenti héber mondat. Az egész zsidó hagyományban meglehetősen egyedülálló elhatározás, hogy egy zsidó nem mártíriumot vállal a hitéért, inkább azt preferálja, hogy legyen csak mártír az ellenség. Ebben a modern Izrael állama magára ismerhet, magára is ismer, a cionizmus, illetve Izrael megszületése az egyik oka a Hanuka viszonylag friss népszerűségének. A másik ok bizonyára az integráció, az, hogy a keresztény és a zsidó gyerekek elkezdtek együtt iskolába járni, és ez a helyzet rámutatott december havának zsidó deficitjére. A zsidó szülőknek szükségük volt valamire, ami versenyképes lehet a karácsonnyal. Szerintem ez a két folyamat lökte meg a Hanuka népszerűségét, ezeknek köszönhető ez a szép sportsiker, amit a XX. század második felében elért. Annak sincs szerepe az áttörésben, hogy nincs munkatilalom, böjtölni egyenesen tilos? Csak gyertyát kell gyújtani, ami ráadásul szép és kedves dolog, kivált akkor, ha a napok rövidek és amúgy folyton sötét van, illetve mondani két-három rövid áldást és fülbemászó dalokat énekelni. Ehhez jön még a latkesz, a szufgánia, a trenderlizés és az ajándékok, szóval kevés befektetéssel nagy érzelmi hasznot hajt a hanukázás. De, ezeknek is fontos szerepe van, még 357 ilyen ünnepnap és a világ visszatér az ortodox zsidó vallásgyakorlathoz. Az idétlenkedést abbahagyva, az, hogy mindenki, növekvő sorrendben, a napok számának megfelelő, végül nyolc gyertyát gyújt, az a lehető legszebb módja a micva végreahajtásának, és minden zsidó így csinálja ma már. Ebben nagyon aggályos, gondos, önmagunkkal szemben a legmagasabb igényekkel fellépő zsidók vagyunk mind, és ez még tovább emeli az ünnep fényét. Hogy másképp is lehetne a micva minimumát teljesíteni, a legtöbben nem is tudjuk, a „megúszós verzió”, a családonként vagy családtagonként egy-egy gyertya gyújtása az ünnep minden napján, teljesen ismeretlen, és ez jól van így. Ebben mindenki egyformán világbajnok, a hagyománytól távolabbi és a hozzá közelebb álló zsidó emberek egyaránt magas szinten és boldogan tudják ezt a micvát teljesíteni – és valóban nagyon nagy a jutalma, hogy mekkora, azt pontosan a Jóisten tudja. A Te összefoglalódból is kiderül, hogy azért ez egy véres, kegyetlen történet, ha kicsit belemélyedünk. Hogy lehet ezt összekötni az ajándékozgatással és a fánkevéssel? Ha a kardozás és a zsidó szuverenitás nem lelkesít esetleg eléggé valakit, annak mit jelenthet az ünnep? Pláne egy asszimilált zsidónak, akit egyáltalán nem taszít kora hétköznapi és magaskultúrája, a kortárs „hellenizmus”? Azok, akik kevésbé kardoznának, vagy ölnének meg embereket, azt tanulhatják ebből, mennyivel nehezebb felállni a szellemi megsemmisítési kísérletekből, mennyivel hosszabb távú a hatásuk még a fizikai fenyegetettségénél is. Amikor a zsidóságot a fizikai megsemmisülés veszélye fenyegette, az, ha nem is rögtön, de az esemény „másnapján” védekező erőket mozgósított, és ennek hosszú távú hatása is volt. Amikor viszont támad egy zseniális antiszemita, aki fizikailag nem akarja megsemmisíteni a zsidókat, csak a hagyományaikat akarja kiirtani, bizonyos értelemben nehezebb védekezni ellene. A nácizmusnak a zsidó közösségben végzett pusztítása egyfelől nyilván sokkal súlyosabb, mint a kommunizmusé, másfelől a pusztító beavatkozás erős reakciókat vált ki, energiákat mozgósít. A ’45 és ’89 közötti korszak viszont csak megtört, altatott, kocsonyásított, ölte és nem mozgósította az energiákat. A Hanukát megelőző üldöztetés időszaka olyan, amilyen ez a korszak volt, míg Hámán fenyegetése, a Purim története a nácizmushoz hasonlít inkább. Látjuk az elmúlt 30 év történetét nézve, hogy milyen nehéz talpra állni a szellemi pusztítás után. Mi, akik ma élünk, valamennyien, hanukai nemzedékek vagyunk, a talpraállás korszakának gyermekei. Talán ezért is kötődünk, az első kérdésre visszautalva, épp mi ennyire a Hanuka ünnepéhez. Szép és fontos spiritualizálási javaslata ez az ünnepnek, de a hagyomány nem csak ilyen. A Máoz Cúr nevű ének, amelyet mind dalolni szoktunk, és fülbemászó dallama van, mégiscsak mészárszékről beszél és Edom (a rabbinikus irodalomban Róma), vagyis a kereszténység végéről. Ez azért meglehetősen kevéssé énekelhető nyugodt szívvel, ha érti az ember. Mit lehet csinálni a Máoz Cúrral? Ugyanazt, amit a Bújj, bújj zöld ág, zöld levelecske, nyitva van az aranykapu, csak bújjatok rajta kezdetű művel, amelyet óvodai ünnepségeken szokás volt énekelni anélkül, hogy bárkinek is eszébe jutott volna fennakadni a pajzán szövegen, pedig viszonylag egyértelmű, miről van szó. Ezt lehet csinálni a Máoz Cúrral is, hagyjuk a jelentését szépen a homályba veszni. Annál is inkább, mert az Örökkévaló végtelen kegyelméből a magyar zsidóság nagy többsége nem tud eléggé héberül ahhoz, hogy bármit megértsen belőle, szóval van remény. Ismét komolyra fordítva a szót, történeti kontextusba kell helyezni „Edom elpusztítását”. Ez a szöveg akkor fogalmazódott, amikor a megszokottnál is rosszabbul ment a zsidó közösség sorsa a keresztény Európában, az ilyen dalokban a fájdalmuk nyilvánult meg. Az egyiptomi kivonulás történetében látjuk, hogy „rosszul bántak velünk az egyiptomiak”. Ha az eredeti hébert pontosabban akarjuk fordítani, azt mondhatjuk, hogy „rosszá tettek minket az egyiptomiak”. Az üldöztetés valójában nem nemesíti a jellemet, bármit is tart erről a téves humanista közhely. Ez a szöveg, szerencsére, ma praktikusan halott, még aki érti is, amit énekel, az sem gondolja ezt. Senki nem akarja bántani keresztény társait, ártalmatlan archeológiai emlékké váltak a dal sorai. Persze, ettől még a történeti elemzést el kell végezni. Soha semmilyen hagyományelemet nem lehet kidobni? A reggeli áldásokban a Te közösséged, a Te kezdeményezésedre, nem mondja, hogy hálás az Örökkévalónak, amiért nem tette őket nemzsidóvá, nővé, szolgává. Mikor kell értelmezni és mikor kell megszabadulni egy-egy hagyományelemtől? Az főleg attól függ, milyen mélyen vannak ezek az elemek beágyazódva a hagyományba, illetve a zsidó vallási popkultúrába. A Máoz Cúrt milliók éneklik és ismerik, ortodoxok, reformzsidók, hagyományaikhoz így-úgy kötődő szekulárisok, ennek más a helyiértéke, mint ha egy kis zsidó közösség Pesten nem mondja a reggeli áldások közül azokat, amelyeket említettél. A Love me tendert se lehet kidobni a világkultúrából, így a Máoz Cúrt se a Hanuka ünnepléséből. Van és ezért beszélni kell róla, ami egy lehetőség akár a vallásközi beszélgetésre is, elmondani, hogy miért ragaszkodunk ehhez a dalhoz annak ellenére, hogy szeretjük keresztény társainkat és soha, semmi pénzért sem bántanánk őket. És ez mindannyiunknak mond valamit a hagyomány természetéről, és akár még, mindennek ellenére, közelebb is hozhat bennünket egymáshoz. Ide kapcsolódhat, hogy bár a héber Bibliában nem szerepel a Hanuka, de az Újszövetségben, az Újjászentelés ünnepéről szólva, futólag, Jézus életét elbeszélve, János evangéliuma megemlíti. Hogyan érdemes egy rabbinak az Újszövetséget olvasnia? Van értelme a vallásközi párbeszédnek, vagy csak egyszerűen szeressük egymást és beszélgessünk inkább a fociról? A fociról mindenképpen beszéljünk, igen. A vallásközi párbeszédben nem hiszek, amit láttam ebből, az nem állt közel hozzám, de a beszélgetésben nagyon is hiszek, akár vallási kérdésekről is. Számomra az Újszövetség és általában a keresztény, pontosabban katolikus bibliai kánon elsősorban történeti forrás. A Makkabeusok könyvei éppen a Hanuka kapcsán informatív összefoglaló munkák, fontos tehát ismerni természetesen, a kultúrtörténet megkerülhetetlen részeként, a keresztény bibliai kánont. A hanukai gyertyatartó a zsidó tárgykultúra egyik legfontosabb darabja és mindig megmozgatta a zsidók kreatív fantáziáját, a múzeumban is van recycling hanukia és kenyérbélből készült munkaszolgálatos hanukia is. Neked van kedvenced? Egy nagyon-nagyon szép műanyag hanukia bukkan fel az emlékeimben, aminek meg voltam győződve, hogy úgy van kialakítva a belseje, hogy nyugodtan belehelyezhetek egy gyertyát is, az ott leég, és akkor jó lesz. Aztán a nagylányom halk, de határozott suttogására emlékszem: „apa, valami ég”. A hanukia, úgy értem, az egész hanukia volt az. Gyönyörű volt, imádtam, igazán kár érte, csak egy Hanukát élt. A múzeumi gyűjteményből az Eight Days Design tervezői csoport (Darányi András, Hajdu Eszter, Kecskés Orsolya, Égi Marcell) által tervezett hanukiát választanám. Az idei Hanuka elég lehangoló polgári évet zár, mondj nekünk valami bölcset és vigasztalót a Fények Ünnepe előtt búcsúzóul. A híres idézetet küldöm mindenkinek: ez is elmúlik egyszer. Honnan érkeztek és mikor a megye két legnagyobb városának zsidó lakói? Miért jöttek kapóra egy gazdasági modellváltáshoz a modernizálódó uradalmakban, és vajon mi köze mindennek a neológia kezdeteihez, Lőw Lipót magyarországi pályakezdéséhez? Erről beszélgettünk a témáról nemrég könyvet megjelentető Jakab Rékával. Hogyan szólít meg valakit éppen Veszprém megye zsidóságának története?
Jakab Réka: Gimnazista koromtól fogva nagyon érdekelt a történelem, tudtam, hogy ezzel akarok foglalkozni hivatásszerűen. Az egyetem előtt dolgoztam múzeumban, amihez a családom révén is kötődtem: mindez kijelölte az utamat, amely a múzeum és még inkább a levéltár felé vitt. Miután elvégeztem az egyetemet, két évig Pápán a református egyházi gyűjtemény muzeológusa voltam, aztán a lakhelyemen kaptam állást, a Veszprém Megyei Levéltárban. Így kezdődött. Veszprém megyét akkor már értjük. És hogy következett ebből a helyi zsidóság kutatása? A levéltárban kezembe került egyszer egy doboznyi iratanyag, a Veszprém megyei zsidóság 1848. évi összeírása. Ahhoz pedig, hogy megértsem, micsoda az, amit a kezemben tartok, meg kellett értenem a dolog kontextusát, tehát lényegében a megye zsidóságának történetét. A pápai zsidókra kezdtem fókuszálni, egy sok tekintetben reprezentatívnak és egyúttal egyedinek, karakteresnek tűnő, nagy létszámú, belsőleg roppant differenciált közösségre: ez jól látszott az összeírás adataiból is, az ugyanis a benne szereplő személyek foglalkozását is feltűntette. Magát az 1848-as összeírást a forradalmi kormány rendelte el, részben a forradalmi események alatt történt szórványos pogromok miatt. Mivel 1840-től megindult a zsidóság betelepülése a városokba, a nyilvántartás célja az volt, hogy látszódjon, kinek van letelepedési engedélye az adott helyen és ki tartózkodik ott jogtalanul. Így jött létre ez a rendkívül érdekes, társadalomtörténeti következtetések levonását lehetővé tévő forrásanyag. Ez lett a doktori témám is: egy dunántúli uradalmi központ zsidó lakosságának társadalmi struktúrája 1848-ban és az ezt megelőző száz évben zajló ehhez kapcsolódó folyamatok feltárása. Ugyanis száz évvel korábban, 1748-ban jött létre itt a zsidó közösség, amelyet akkor még csak 15 család alkotott. Az érdekelt, hogyan alakulhatott ki egy ekkora, a korszakban Pápa város lakosságának egynegyedét kitevő, hivatalosan 2962 fős közösség, amelyhez alighanem hozzá kell számolni még néhány tíz főt, akik nem kerültek a városi hatóság látókörébe, így nem szerepelnek a nyilvántartásokban. Honnan lehetett az összeírás adatain kívül tájékozódni róluk? A forráshiány megnehezítette ugyan a kutatást, de az Esterházyak uradalmi levéltára igen gazdag anyagot kínál a kutatóknak, sokat segített nekem is. A dunántúli zsidók jellemzően Morvaországból, Alsó-Ausztriából érkeztek, először a mai határ menti megyékbe, aztán a török kiűzése és a Rákóczi-féle szabadságharc leverése után innen rajzottak ki a Dunántúl többi részére. Ekkor, a 18. században érték el Veszprém megyét is. Azt, hogy ki telepedhet le Pápán, a földesurak, azaz az Esterházyak döntötték el, nem a város. A híres főúri családnak pedig haszonbérlőként volt szüksége a zsidókra a városi és falusi kocsmák, a mészárszékek, a pálinkafőzdék, a boltok, és a vámházak árendálásához. Emellett zsidó kereskedők teremtették meg az uradalomban termelt áruknak a piacát is. Ehhez hasznos volt a rájuk jellemző mobilitás és a kiterjedt kapcsolatrendszerük. A családfők döntő többsége – különösen a korai időszakban – több lábon állt, váltogatták a tevékenységüket a termeléstől a kereskedelemig menően. Bácskai Vera történész ezt a réteget nevezte a későbbi nagyvállalkozók előfutárainak. Zajlott a korszakban egy lassú gazdasági modellváltás. Miközben a városi polgárság, jellemzően a céhekbe szerveződő iparosok, a kötött céhes szabályok szerint voltak kénytelenek értékesíteni áruikat, a földesuraknak a 18. század közepétől már egyre inkább olyan szereplőkre volt szükségük, akiket nem kötöttek a céhes ipar szabályai, akik kifejezetten az ő „megbízottaik” voltak, gazdasági érdekeik érvényesítői. A bérlők és a kereskedők, akik felvásárolták a földesúri majorsági gazdálkodásra átállt uradalomban megtermett gabonát és a piacra szánt haszonállatokat, Győrben, ügynökeik révén pedig akár Bécsben is értékesíteni tudták azokat a nagykereskedők számára, ezzel jelentős hasznot hajtva az uradalom részére. A Birodalmon belüli, elsősorban a csehországi üveg- és textilipar felfuttatása Mária Terézia gazdaságpolitikájának fontos része volt. Ez az iparág nagy lehetőség volt a pápai Esterházy-uradalom zsidó kereskedői számára a 18. század második felében. A Magyarország gazdasági fejlődésére nézve komoly következményekkel járó birodalmon belüli munkamegosztás szerint Magyarország azoknak a területeknek volt a nyersanyagbeszállítója, amelyeknek elsősorban az iparát fejlesztették. Az Esterházyak bakonyi erdőbirtokaik révén szintén részesei voltak ennek a munkamegosztásnak: zsidó bérlőik szervezték meg a bakonyi hamuzsírfőzést és a hamuzsír cseh, a fiumei kikötőn keresztül pedig távolabbi területekre való eljuttatását. Mindez jelentős bevételt termelt az uradalomnak, és több zsidó család meggazdagodását is eredményezte. A tehetősség növelte ezeknek a családoknak a társadalmi presztízsét a városon belül, és segítette az integrációjukat is. Ez és egyéb tényezők együttállása tette lehetővé a pápai zsidó közösség megerősödését: a város földrajzi fekvése, a rendelkezésre álló nyersanyagok, a gazdaságpolitikai folyamatok, az Esterházyak törekvései, pragmatikus szemléletükből is táplálkozó jóindulatuk. Rájöttek, hogy szükségük van az uradalmuk versenyképessé tételéhez a zsidók tevékenységére és kapcsolataira. Amint – a zsidó közreműködés révén is – megindult a növekedés, vele együtt nőtt a munkaerő iránti igény, ezzel pedig a zsidó közösség létszáma is növekedésnek indult. A zsidók – érthetően – igyekeztek elsősorban saját „hitsorsosaikkal” dolgozni, a folyamatok tehát egymást generálták. És az integráció elvezet a 19. század közepén a neológia kezdeteihez, Lőw Lipót pápai éveihez. Igen, a reformkorban létrejöttek az addig egymástól jobbára elzárt társadalmi csoportok társasági érintkezésének terei, a kaszinók. Az 1838-ban alakult pápai kaszinónak a tekintélyes Neumannok már az alapítói között jelen voltak. Neumann Jakab a század hatvanas éveiben már a városi tanácsnak is tagja volt. Ez az életmód, a teljes integráció megkívánta bizonyos, a közösség elzártságára alapuló vallási előírások lazítását, az alkalmazkodást a többségi társadalom szokásrendjéhez. Kétségtelen, hogy jelentős részben ez a társadalomtörténeti fejlemény erősítette meg a „neológiát” Pápán is, elsősorban az elit köreiben. Az újonnan építendő zsinagóga tervezésénél már törekedtek arra, hogy a belső liturgikus tér a keresztény templomokéra emlékeztessen, a rabbitól pedig egyre inkább elvárták, hogy ne csak és ne elsősorban vallásjogi döntnök legyen, hanem tanítson, prédikáljon, tartson megindító beszédeket. Pápán mindez nagyon korán elkezdődik, párhuzamosan a gyerekek taníttatásában beálló fordulattal, hogy ti. a saját intézményeik helyett sokan a pápai református kollégiumba küldték továbbtanulni gyermekeiket. (1848-ban a kollégiumba beiratkozott diákoknak több mint fele zsidó volt!) Ez Lőw Lipót pápai korszaka. Amikor ő távozni kényszerült a szabadságharc bukása után a városból, a neológia is hanyatlani kezdett, és elég gyorsan el is tűnt. A vallási reform, a későbbi neológia valójában elsősorban a helyi elitek igénye volt, nem a nagyobb zsidó tömegeké. A doktorid után Veszprém város zsidósága kezdett foglalkoztatni, ha jól tudjuk, itt szintén egy különleges forrást tártál fel a munka kezdeteként. Valóban. A veszprémi zsidók a püspökség zsidói voltak, a püspök volt a földesuruk, ő gyakorolt felettük joghatóságot. Ez azért különösen fontos, mert a közösség 18. századi kezdeteiről egy, a püspöki úriszék iratai között fennmaradt perből tudhatjuk meg a legtöbbet. A most megjelent könyvünkben én erre az időszakra, a kezdetekre koncentráltam, a XIX. század közepétől kezdődő korszakról pedig Kákonyi Anna szerzőtársam számolt be. A per története ott kezdődött, hogy egy új család, a Weiszek 1769-ben beköltöztek a városba. Kiterjedt és gazdag família volt, így magukban is elegen voltak ahhoz, hogy önálló zsidó közösséget alapítsanak, akár rabbit is hozhattak volna maguknak. A beköltözésük utáni másfél évtized során egyre jobb kapcsolatba kerültek a püspökséggel és a különböző városi potentátokkal, ugyanakkor a zsidó közösség nagy része nem akarta igazán befogadni őket. A periférián maradtak, nem kaptak előkelő helyet a zsinagógában, nem kaptak fontos tisztségeket a kilében sem, holott magas adót fizettek. Ez a két összekapcsolódó sérelem vezetett el egy meglehetősen éles konfliktus kirobbanásához. Három alkalommal is verekedésig fajultak a nézeteltérések a zsinagógában (egy asszony például megtépte a családfő, Weisz Farkas szakállát), és a közösség lényegében kettészakadt. Weiszék néhány családdal összefogva, földesúri engedély nélkül saját bírót választottak. Végül a püspöki hatóság, amely értelemszerűen nem tűrhette sem az elhúzódó konfliktusokat, sem a párhuzamos közösségi struktúrákat, rendet tett, helyreállította az egységet. Ennek a konfliktusnak a dokumentumaiból ismerjük meg a közösség első tisztségviselőit, a tanítóját, a saktert és így tovább, ezekből rekonstruálható a közösség belső élete, szokásai, intézményei, a zsinagógára és a mikvére vonatkozó adatok, és ezekből ismerhetjük meg a korabeli a családfőket is. Számunkra, visszanézve, ez teszi elsősorban érdekessé az esetet. A kis közösségek apró-cseprő ügyeinek „mikrotörténeti” perspektívájú feldolgozása, a hétköznapi emberek hétköznapi dilemmáinak bemutatása gyakran nagyon sokat segít egy korszak mélyebb megértésében, hiszen emberközelivé teszi a múltat. Nagyon értékesek az ilyen források, mert nagyon kevés adatunk van a zsidó közösségek működéséről ebből az időből, hitközségi iratok lényegében nem maradtak ránk. A könyv abban az értelemben hagyományos történeti munka, hogy végigveszi, mikor, honnan érkeztek az itt letelepedő zsidó családok Veszprémbe, milyen jogállásra tettek itt szert, hogyan kapcsolódtak be a gazdaság vérkeringésébe, milyen modernizációs viták zajlottak le a vallási újítások tárgyában. Ugyanazokat a kérdéseket tettem fel, mint a pápai kutatás során. Az 1848-as összeírás elemzésével zárom ezt a könyvet is, amely nem készülhetett volna el Wittmann Zsuzsa veszprémi hitközségi elnök hite, elszántsága, munkája és az anyagiakat biztosító névtelen jótevő nélkül. A hitközség eredetileg egy állandó kiállítás létrehozásához kérte a segítségünket, végül ez a könyv született meg az együttműködésünkből, amely talán még maradandóbb emléket állít Veszprém egykori zsidóságának. |
InterjúkBeszélgetések kutatóinkkal, látogatóinkkal és segítőinkkel. Archives
March 2023
Categories
All
|