Egy törökkori rimonpár történetei Az 1601-1602-ből származó donációs feliratot viselő vörösréz rimonpár (64.386) a Magyar Zsidó Múzeum legrégebbi szertartási tárgya, s egyben a ma ismert egyik legkorábbról fennmaradt rimonpár. A rimonpárA gömb alakú tóradísz aranyozott vörösrézből készült, és szárra, testre és csúcsdíszre tagolható. A szár kör keresztmetszetű két gömb-idomú övvel. Az övek vésett növényi mintával díszítettek. A test gömb alakú, két összeillesztett félgömb idomból áll. A tobozalakú csúcsdísz öntött. A test felülete vésett és poncolt mintákkal díszített, aranyozás nyomaival. A testen hat kör alakú, gránátalmára emlékeztető mezőben szilvamag alakú, a csúcsain dekorált medaillonban növényi motívum: három tulipánból álló csokor látható. A köröket vízszintesen és függőlegesen is szimmetrikus vésett levelek övezik. A gömb alján és tetején egymásba illeszkedő, lotuslevél motívumok láthatóak. Három sorban hat-hat levél látható, melyek közül az első sor levelei a gránátalmák közé illeszkednek, a második és harmadik sor levelei pedig kitöltik a mezőt. Mindkét tóradísz felső felén ugyanaz a szöveg olvasható: צבי הרש ב' דוד יצ'ו שס'ב (Cvi Hirs ben David, őrizze meg az Örökkévaló, 362 (1601/1602) Ugyancsak mindkét tárgy szárának alsó részén az alábbi felirat olvasható: דק''ק ספרדים פעסט (A szefárdok szent hitközsége, Pest) Jelenlegi ismereteink szerint ez a rimonpár a világon fennmaradt egyik legrégebbi rimonpár. Gömb alakú teste a már a Bibliában is gyakori szimbólumra, a gránátalmákra emlékeztet, ami a tóradíszek kialakulására is hatással volt. A tárgy nagyon hasonlít a két évtizeddel korábbi feliratot (1575) viselő keralai, vagy a kissé későbbre datált korfui rimonpárra. Ezek a korai darabok abban is hasonlítanak egymásra, hogy egyikükhöz sem tartoznak csengettyűk, ami a későbbi tárgyaknál szinte állandó elem. A gömb alakú rimonpárak a perzsa-, kaukázusi és török zsidó csoportok anyagi kultúrájában továbbra is jellemzőek maradtak, míg máshol ezt a korai formát felváltották a torony alakú, csengettyűkkel díszített változatok. Az rimonpár eredetileg aranyozott volt, erre a vésett minták és a korai horpadások és sérülések mélyén talált aranyozásnyomok utalnak, de a sima felületről teljesen eltűnt. Nincs nyoma annak, hogy időközben újraaranyozták-fényezték volna, vagy bármi más módon – például a sérülések kikalapálásával, rendbehozatalával – óvták volna a tárgyat. Feltételezések szerint a kevésbé értékes réztárgyakat már a tizennyolcadik században felváltották az értékesebb ezüst tárgyak, a szertartási tárgyaknak pedig sem antik értékét, sem emléktárgy jellegét nem értékelték még abban az időszakban, így különleges szerencse, ha egy-egy tárgy fennmaradt, és idővel gyűjteménybe került. A rimonpár publikálása A tárgyat 1916-ban Oser Albert, a pesti török hitközség elnöke ajándékozta a Magyar Zsidó Múzeumnak. Ezt megelőzően története ismeretlen, és jelenlegi ismereteink szerint, források hiányában nem megállapítható. A Múzeumról 1949-ben készült albumban szereplő képen a rimonpár az állandó kiállítás „zsinagógai művészet” termében, egy zsúfolt vitrin hátsó sorában látható. Ebben az időszakban a zsidó szertartási tárgyak művészettörténeti, társadalomtörténeti kutatása még nem volt jelentős, ezért a zsidó tárgykultúra egyik legrégebbi fennmaradt elemének jelentőségét sem ismerték fel. A tudományos irodalomban elsőként Scheiber Sándor 1983-ban megjelent, „Jewish Inscriptions in Hungary. From the 3rd Century to 1686” című műve közölte. Scheiber az elsősorban a szöveghagyományra alapozó zsidó tudományosság képviselőjeként a tárgyon olvasható feliratokra koncentrált, s ezek összegyűjtése, publikálása volt az elsődleges célja, a tárgy vizuális jegyeinek ismertetése nélkül. A rimonpárat a zsidó művészettörténet terén elsőként Vivian B. Mann említette az 1600 előtti tóradíszekről megjelent tanulmányában. A rimonpárról az 54. lábjegyzetben az alábbiakat írja: „In the Century after the Majorcan finials were created another pair was made in Pest, then part of the Ottoman Empire. They are spherical in form, recalling the terms used in Spanish rabbinic texts (pomegranates) and tappuhim (apples) for Torah finials. The Pest finials bear an inscription date of 1601/1602 and a dedication to the Sephardic synagogue of Pest.” [A mallorcai tóravég után egy évszázaddal egy másik készült Pesten, ami akkor az Ottomán Birodalom része volt. Ez gömb alakú, ami a spanyol rabbinikus szövegekben emlegetett gránátalmákra és almákra emlékeztet. A pesti rimonpár felirata szerint 1601/1602-ben készült, és a pesti szefárd zsinagógához tartozott.] Máshol “earliest extant Sephardic finials, dated 1601/2 and discovered in Pest, in an area occupied by the Ottomans” [A legkorábbi létező szefárd tóravég 1601-1602-re datálva, melyet az oszmánok által elfoglalt Pesten fedeztek fel.] hivatkozik rá, azaz egyértelműen pesti tárgyként kezelte a rimonpárat, amit alátámaszthat az a köztörténeti tény, hogy Pest a donátorfeliratban szereplő időszakban (1602) valóban a Török Birodalomhoz tartozott. Vivian Mann forrásként kizárólag Scheiber cikkére támaszkodott, amelyben a két felirat egymás alatt, egymással összefüggő donátor- és possessor feliratokként jelent meg. Azonban ha alaposabban megvizsgáljuk a két feliratot, a tartalom és a helyesírási jellegzetességek mellett szem előtt tartva a véséstechnikát is, akkor egyértelmű, hogy a két felirat nem jelenhetett meg egy időben a tárgyon, sőt az is lehetséges, hogy nem is ugyanazon a földrajzi területen. Úgy vélem, hogy a feliratok elemzése kulcs a tárgy valódi megértéséhez, történeti forrásként való használhatóságához. A feliratok A tárgy történetére, használóira a két, mindkét tárgyon ugyanott, ugyanúgy megjelenő felirat alapján következtethetünk. Minden bizonnyal a felső felirat a korábbi, mely mindössze egy nevet (Cvi Hirs ben David) és egy dátumot (362=1601/1602) tartalmaz. A Cvi Hirs név tipikus askenáz zsidó név, mely a héber Cvi (szarvas) és annak német/zsidó-német megfelelője, a Hirs elemeket tartalmazza. Ez a névadási gyakorlat a német nyelvű zsidók köréből ered, akik az ősi germán törzsi névadási gyakorlatot adaptálták ezzel. Ez a felirat feltételezhetően askenáz környezetben került a tárgyra, nem sokkal annak elkészülte után. A felirat elhelyezése és kivitelezése arra utal, hogy nem tervezett felirat, hanem utólagosan, a minták között szabadon maradt felületre került. A minta és a felirat vésése is más: amikor a minta készült, a korabeli gyakorlatnak megfelelően a gömb szurokkal volt kitöltve, hogy a véséshez kellőképpen szilárd legyen. (A tárgy restaurálása során a gömbök belsejében találát szuroknyomok erre utalnak). A felirat vésésekor a gömbök már üresek voltak, és a gyakorlatlan véső több hibát is ejtett a feliratokban. Nem csak vésőként volt gyakorlatlan, de a héber betűk leírása során is több hibát vétett: a betűknek több jellegzetes részlete hibás, és egymáshoz viszonyított méretei is eltérnek a szabályoktól. A vésés mélyén ugyanakkor aranyozás nyomai láthatóak, ugyanolyanok, amelyek a vésett gránátalmás minta, és némely horpadás mélyén is megtalálhatóak. Ez arra utal, hogy a felirat ugyan már a tárgy elkészülte után, de még az eredeti aranyozás lekopása előtt került a rimonpár felületére. A szárakon található possessor-feliratok a tárgy 19-20. századi tulajdonosaira utalnak, ezek a feliratok ugyanis nem lehetnek korábbiak a 18-19. századnál. A szórványosan fennmaradt és publikált héber források szerint Pest város nevének a rimonpáron is megjelenő írásmódja csak ebben a korszakban alakult ki. A pé-ayin-szamekh-tet változat elsőként a 18. században tűnt fel, amikor a zsidók megtelepedése lehetővé vált a német nyelvű városban. Ezt megelőzően a héber forrásokban jellemzőbb a szamekh helyett a sin használata a város nevének magyar kiejtése szerint. Ezekben a korai forrásokban az e hangot sem a judendeutsch ortográfiai gyakorlatban elterjedt ajinnal, hanem a joddal, vagy segol-joddal írták. Az alsó felirat négy segédvonal közé illeszkedik, tervezettnek tűnik, és feltételezhetően egy héber betűk vésésében jártas kéz műve: a betűk szabályos betűformák vésett hullámvonalakkal kitöltve. A betűk vonala és a vésett kitöltő-minta sem tartalmaz aranyozásnyomokat, mint a másik felirat. Ez a felirat feltételezhetően 1700-as évek vége és az adományozás éve (1916) között kerülhetett a tárgyra, s célja valószínűleg vagy a tárgy tulajdonosának rögzítése, vagy a pesti török-zsidó közösség emlékezetének megőrzése a múzeumi gyűjteményben. A pesti szefárdok Pest szabad királyi város privilégiumai közé tartozott a „non tolerandis Judaeorum” joga, aminek következtében a 18. közepe előtt egyáltalán nem tűrtek meg zsidókat a városban. Az első szefárd zsidók Pesten (az Almuslin család) 1791-ben tűnnek fel a zsidóösszeírásokban. A faringi/nyugati zsinagógát 1830 körül alapította a Király utcában egy a Török Birodalomból, Isztambulból bevándorolt zsidó. A közösségből ismert nevek (Elkan, Albachary, Almuslin) arra utalnak, hogy ez a közösség egy valódi török-zsidó közösség lehetett abban az időben. Szerbia 1878-as függetlenné válását követően a korábban ott élő zsidó családok közül 50-60 zsidó család telepedett le Pesten is, elsősorban gabona és bőrkereskedők. Pesten 1938-ig önálló zsinagógai közösséget alkottak, melynek utolsó vezetője a tárgyat a Múzeumnak juttató Oser Albert volt. A pesti szefárdok tárgyi öröksége A hajdani pesti szefárd zsidó közösségnek csak néhány tárgya ismert. Korban legkorábbi a bécsi Zsidó Múzeum Berger gyűjteményében lévő tóravért, melyet a Franz Anton Unterhuber bécsi ötvösmester készített a korszak bécsi stílusában: a vért baldachinos címersátor alakú, középen két oszlop között a lekerekített mózesi kőtáblák, melyek felett nyitott korona lebeg. Egy a Képes Újságban 1982-ben megjelent, tóraékszereket ismertető népszerűsítő cikkben szerepel egy ezüst rimonpár, mely – a képaláírásban foglaltak szerint – héber és német (!) felirata szerint szintén a pesti szefárd közösségé volt. A tárgyat Liebrich János budai ötvösmester készítette 1843-ban, a korszak osztrák-magyar tóradíszeinek jellegzetes stílusában. Sajnos a rimonpár holléte ma nem ismert. A fentiek alapján a török-szefárd zsidó közösség szertartási tárgyait jobbára helyben készíttették/vásárolták, és nem különböztek az askenáz közösség tárgyaitól. A minták és a rimonpár eredete Az aranyozott vörösréz rimonpár jellegzetes terméke az oszmán-török birodalom főbb kézműves központjaiban működő rézművességnek. A rimonpárhoz hasonló mintázatú tárgyak előkerültek a török által megszállt magyarországi területeken is, de aranyozott vörösréz tárgyak nem kerültek elő az itteni leletanyagban, annak előállítása feltehetően meghaladta a helyi kézművesek lehetőségeit. Megjegyzendő, hogy a rimonpáron látható gránátalmás minta a magyarországi hímzéseken is elterjedt, majd az ún. „úrihímzésekről” átkerült a népművészet körébe is. Az aranyozott vörösréz ismert alapanyaga volt a zsidó szertartási tárgyaknak is: a kairói geniza egy 1080-ból fennmaradt töredéke a kairói jeruzsálemi zsinagóga tárgyai között aranyozott vörösréz tárgyakat is említ. A rimonpárhoz hasonló tárgyak a török, kaukázusi és perzsa zsidó közösségek tárgykultúrájából ismertek. Ezek alapján úgy gondoljuk, hogy a rimonpár az Oszmán Birodalom anatólaiai-kaukázusi-perzsa régióinak egyik rézműves központjában készülhetett, majd onnan kerülhetett egy olyan közösségbe, ahol az askenáz elemeket tartalmazó donátorfelirat rákerülhetett. A feliratai és a vizuális jegyei alapján tehát a rimonpár azt megelőzően, hogy a pesti szefárd közösség tulajdonába került, azon a viszonylag tágas területen lehetett használatban, mely az Oszmán Birodalomhoz tartozott, de kimutatható az askenáz közösség jelenléte is. Az, hogy a tárgy a huszadik század elején egy szefárd közösség birtokában volt, csak véletlen. A rimonpár Pesten Az 1601-1602-ből származó vörösréz tóradísz kétféle módon kerülhetett a pesti török közösség birtokába: helyben vásárolhatták, vagy a Balkánról hozták. A 16-17. század fordulóján, amikor az 1601/1602-es felirat a tárgyra került, léteztek olyan balkáni zsidó közösségek, melyeknek askenáz eredetű tagjai is voltak. A rimonpár a Balkánon, vagy az Oszmán Birodalom más részein készült, majd ugyanennek a területnek egy askenáz tagokkal is bíró közösségében feliratozták. Ha a tárgyat Pesten vagy Budán vásárolták, akkor lehetséges, hogy a tárgy már hosszabb ideje ezen a területen volt. Az Oszmán Birodalom egyik legjelentősebb askenáz közössége a törökök által megszállt Budán élt, ahol a 16-17. században három zsidó közösség is volt: askenázi, szefárd és egy szír. Buda az Európából a Szentföld felé vezető zarándokútvonalon feküdt, több eset is ismert, amikor a Jeruzsálembe zarándokoló rabbik megálltak és döntéseket hoztak a budai zsidók számára. A budai kézművesség ugyancsak nagy jelentőségű volt: a török rézművesek egy egész utcát elfoglaltak, és a régészeti leletek között helyi termékek is előkerültek. Lehetségesnek tűnhet, hogy a rimonpár, amely szefárd formai jegyeket és askenáz feliratot visel, valamelyik budai zsinagógához tartozott. Ennek ellentmond az a tény, hogy a budai zsidók elszórtan fennmaradt listáiban a Cvi Hirs név egyáltalán nem fordul elő, jóllehet aki ilyen drága tárgyat készíttethetett vagy ajándékozhatott, akkor gazdag, magas adókat fizető személynek kellett lennie. A név nem fordul elő a török vámjegyzékekben sem, így ez a feltételezés nem valószínűsíthető. Ellentmond továbbá a feltételezésnek az az irodalmi tény is, amit Schulhof Izsák Nagy gyászdalában olvashatunk: Buda 1686-os ostromát megörökítő műben Schulhof beszámol arról, hogy a keresztény csapatok lemészárolták a zsidókat, a házakat és a zsinagógákat felgyújtották, és a három zsinagógában bennégtek a tóratekercsek is. Sajnos nem valószínű, hogy a tárgy helyben túlélhette az eseményeket. Ezek alapján azt gondoljuk, hogy a rimonpárat nem Budán, hanem valamelyik balkáni zsidó közösségben feliratozhatták, ahol gazdag askenázi zsidók is tartoztak a közösséghez. Ezt a közösséget pontosan meghatározni a rendelkezésünkre álló források alapján szinte lehetetlen, mert az Oszmán Birodalomban az askenáz és a szefárd elemek keveredése és gyors összeolvadása volt jellemző. Ebben a korszakban számos európai közösség vándorolt a birodalom területére, ahol rövid ideig még fenntartották eredeti közösségi struktúráikat, de rövidesen beolvadtak a szefárd és romaniot többségbe. Valószínűbb az a feltételezés, hogy a tárgyat jóval a felső felirat elkészülte után hozhatták a Balkánról. Buda és Pest a régió fő kereskedelmi útvonalán fekszik, s a városokhoz közel több olyan település is található, amit balkáni eredetű népcsoportok alapítottak, vagy laktak, mint Szentendre, vagy Ráckeve. A török kapcsolatokat erősítette az a tény is, hogy az 1541-ben elhunyt Gül Baba türbéje a legészakibb muszlim zarándokhely, ami miatt számos török zarándok érkezett a városba még akkor is, amikor Magyarország területe már nem tartozott az Oszmán Birodalomhoz. Buda és Pest folyamatos kereskedelmi kapcsolatban volt a török területekkel, így az is elképzelhető, hogy a rimonpárat török kereskedők hozták a városba. A rimonpár Múzeumba kerülésének évében (1916) az első világháborúban szövetséges Török Birodalomnak komoly gesztust tett a magyar kormányzat, amikor az 1916 évi VII. törvénycikk elismert vallásnak nyilvánította az iszlámot, és Isztambulban megnyitotta első külföldi magyar tudományos intézetet. A magyar-török kapcsolatok kedvező alakulása a pesti török zsidó közösség történeti tudatosságát is növelhette, lehet, hogy ennek köszönhetjük, hogy a közösség a frissen megnyitott Magyar Zsidó Múzeumnak jutatott tárgy-adománnyal „beleírta magát a történelembe.” Ennek lehet eredménye az alsó, possessorfelirat is, melyet közvetlenül az ajándékozás előtt vésethettek a rimonpár szárára. A rimonpár mint szimbólum A rimonpár vizuális megjelenése és a korabeli analógiák alapján feltételezhető, hogy a „tóravégek” eredeti formája gránátalmákra emlékeztető egyszerű gömb alak volt, amire a tárgyak hagyományos héber megnevezése (rimonim) is utal. A gránátalma elterjedt szimbólum a judaizmusban: már az első Szentélyben is gyakori díszítőmotívum volt (Ex. 28:34), a gyümölcs a hét szent növény egyike (Deut. 8:8), és a Tóra szimbóluma. Tóravéget, mint szertartási tárgyat elsőként Maimonides (Mishne Torah, Hilkhot Sefer Torah, 10:4.) és a Kairói Geniza említ a 11 századból. További irodalmi adataink vannak létezésére a 15. századból, de tárgyi emlékeink csak a 16-17. századból vannak: Keralából (1575), a Budapesten őrzött darab, (1602) és egy korfui a késő 17. századból. Valamennyi korai darab gömb alakú hosszú csúcsdísszel. Az első fennmaradt rimonpárokat olyan területeken készítették/használták/találták, ahol spanyol eredetű közösségek éltek. Ezt a tényt erősíti az is, hogy az első irodalmi adatok ugyancsak spanyol hatást mutatnak. A legészakibb irodalmi emlék éppen Budáról való, ahol egy spanyol zsidó, Daniel Estrosa végrendeletében egy pár tóradíszt (zug rimmonim) ajándékoz a budai zsinagógának. Több zsidó szertartási tárgy-típus és motívum esetében kimutatható, hogy ezek a spanyol területekről a Balkánra, majd onnan Közép-Európába kerültek. Hispániából ered például a textil tóraburkolat (meil), majd a tárgy megjelenése és elterjedése összeköthető a kiűzött zsidó közösségek újra-megtelepedésének helyszíneivel. A levehető tóravégek kialakulása is ezzel a folyamattal van összhangban. A spanyol zsidó gondolkodásban virágzott a misztikus tanítás, a kabbala. E szerint a tradíció szerint az Élet fája a világ teremtését szimbolizálja, és a gránátalma kert a tórai édenkertre, a mitikus első kertre utal. Mindkettő kapcsolatban van a tóratekercs fizikai megjelenésével is: a pergament tartó rudak elnevezése: ’etz hajim’, élet fája, melynek korai dekorációja a gránátalmákra utal. A zsinagógák építészetével foglalkozó kutatók körében többé-kevésbé elfogadott, hogy a lengyel területeken kialakult négyoszlopos zsinagógák a Zohárban megfogalmazott ideákat követik, s ennek lennének építészeti megnyilvánulásai. Talán nem túl merész feltételezés a tóravégek korai formáját is ezzel a tradícióval kapcsolatba hozni. A rimonpár gyűjteményi adatlapja Toronyi Zsuzsanna
0 Comments
Leave a Reply. |
SzerzőkMunkatársaink és s gyűjteményeinkben kutatók írásai történelemről, kultúráról, művészetről. Szerzők és témák
All
|