​1993-94-ben láthatták először a nézők Jancsó Miklós Kövek üzenete című televíziós sorozatát. A hat részes, egyenként közel egyórás epizódokból álló film a Kárpát-medencei zsidó közösségek nyomait és emlékeit kutatta fel és mutatta meg: volt, ahol a stáb már csak romokat és sírhelyeket talált, máshol egy-egy kis közösséget is, amely még őrizte a hagyományokat, szokásokat. A sorozat később DVD-n is megjelent. Böjte József, a film producere így foglalta össze a DVD-kiadáshoz készült előszavában a film történetét:
„1993-ban Bodor Pál (Diurnus) hívta fel a figyelmemet Erdélyi Laló fotóalbumára, amely a kárpátaljai zsidó temetőkről készült. Szép kötet volt, és elég drámai képet festett a temetõk állapotáról. Arra gondoltam, a romlásban az idő múlásán túl benne van a zsidóság hiánya is, mert a kiirtottak nem tudják már ápolni hagyományaikat. Vajon mennyien maradtak, hogyan élnek, hogyan túlélnek? Akkor láttam Jancsó Miklós megrendítő háromrészes filmjét a pusztuló olaszliszkai zsidó templomról, és felkerestem őt Erdélyi kötetével. Én nem tudtam akkor még eleget a zsidó történelemről és hagyományokról, szigorú vallási kötelmeikről. Jancsóban bíztam, az ő műveltségében és érzékenységében, és arra kértem, készítsünk filmet a maradék zsidóságról itt a Kárpát-medencében. Nagy örömömre ráállt, és megkezdődött közel tízéves együttműködésünk.”

​Munkája során a stáb több helyszínt bejárt: Hegyalja, Máramaros, Moldva, Kárpátalja és Budapest voltak a forgatás fókuszában. Böjte elmondása szerint a céljuk az volt, hogy emlékezzenek és emlékeztessenek. Hogy ez sikerült-e? A Kövek üzenete volt a rendszerváltás utáni egyik első olyan dokumentumfilm, amely számot vetett a zsidóság sorsával, és megmutatta, hogyan tűnnek el a hagyományok, hogyan halványul az újabb generációk megjelenésével az emlékezet. Egy olyan fontos pillanatban készült, amikor még rögzíthető volt sok minden, ami aztán később eltűnt a közösségek életéből. Dalok, szertartások, történetek; vagy egyszerűen csak nevek, arcok, egy-egy jellegzetes mozdulat. Aztán maga a film is lassan feledésbe merült az évek múlásával. Még hozzáférhető videómegosztó oldalakon, és néha egy-egy rendezvényen levetítenek belőle epizódokat, de a fiatalabb generációk képviselői között aligha akad olyan, aki látta volna. A jelentőségén ez nem változtat, de ugyanúgy kevesen ismerik, mint azokat a fontos emlékeket, amelyeket megörökít.

​A felvételek összes eredeti nyersanyagát, amelyekből később a vágáshoz és szerkesztéshez szükséges másolatok készültek, Böjte József, a film producere őrizte meg. Évtizedeken át elő sem vette a kazettákat senki, mígnem a 2010-es évek végén a United States Holocaust Memorial Museum (USHMM) látókörébe nem került éppen az a térség, ahol Jancsó és stábja a sorozatot forgatta. Mint minden filmnél, a Kövek üzenete esetében is sok olyan felvétel készült, amelyek aztán a vágóasztalon végezték, és nem kerültek be végül a kész sorozatba. A film alkotóinak megvolt a maguk koncepciója, mit mutatnának meg szívesen, mi az, ami a kész mű ritmusához illik, és mi az, ami kilóg, esetleg túl sok lenne. Azok számára viszont, akik kutatói szemmel néznek a felvételekre, megeshet, hogy éppen a kivágott anyagok között lapul valami apróság, ami érdekes lehet: akár egy olyan nyom, amelyen elindulva új történetek tárulhatnak fel. Egyértelmű volt tehát, hogy ideje elővenni az elfeledett felvételeket.
Az eredeti kazettákat Böjte megőrizte és nagylelkűen felajánlotta feldolgozásra. Hiszen minél előbb digitalizálni kellett, és nemcsak azért, hogy könnyebben kezelhető legyen az anyag, hanem, hogy egyáltalán megnézhető legyen, mivel a kilencvenes években használt beta kazettákhoz most már csak nagyobb archívumokban lehet lejátszót találni. Emellett a mágnesszalagok, még ha óvatosan és szakszerűen tárolják is, az évek múlásával lassan tönkremennek, így minél később kerülnek szakértő kezekbe, annál kisebb a valószínűsége, hogy használható marad a rajtuk tárolt anyag.
A digitalizációt a budapesti Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár archívumának munkatársai közreműködésével végezték, és ők, valamint, az USHMM megbízottjai voltak azok, akik nekiálltak a feldolgozásnak. Az eredeti kazettákat és a digitális másolatokat a Levéltár őrzi, így a szakemberek folyamatosan dolgozhatnak az anyagon. Nem kis mennyiségű felvételről van szó: összesen 73 kazetta került elő, darabonként 36 percnyi játékidővel, ezeket kellett digitalizálni, majd a tartalmukat végignézni, és technikai, illetve tartalmi adatokat rögzítő címkékkel ellátni, hogy a későbbiekben már könnyen rendszerezhetők és kereshetők legyenek. 

​Az egyik legizgalmasabb kérdés, ha egy film nyersanyaga előkerül, hogy vajon ami kimaradt, miért is nem került végül a kész alkotásba. A Kövek üzenete, amellett, hogy dokumentumfilm, igazi Jancsó-mű: művészien szerkesztett, különleges atmoszférájú, minden hangnak, minden képkockának jelentősége van. A kihagyott felvételek sok mindent elárulnak Jancsó munkamódszeréről, a stábtagokhoz fűződő kapcsolatáról, és arról, hogyan vágott szinte már előre, fejben, amikor forgatott. Az operatőrök között találjuk Kende Jánost, Jancsó Nyikát, Kozma Istvánt és Vékás Pétert is. A forgatókönyvet Kőbányai János írta, aki maga is több filmrészleten megjelenik Jancsó Miklóssal együtt.
De mi is van azokon a bizonyos kazettákon?

​A Jancsóra jellemző hosszan pásztázó képek tömkelegét tartalmazzák a háttéranyagok. Ezek közül jó néhány bekerült a kész sorozatba, és van, ami szép, de végül mégis kimaradt; talán azért, mert megtörte volna a film tervezett ritmusát. Vannak köztük tájképek, külső és belső felvételek épületekről és udvarokról, közelképek egy-egy szereplő arcáról, és útközben, a kocsi ablakából rögzített „jó lehet még valamire”-filmkockák is. Annak, aki a közelmúltban megfordult ugyanezeken a vidékeken, döbbenetes lehet látni, hogy mennyire megállt az idő néhány helyen. Tisztán azonosítható, felismerhető minden helyszín, és az is jól látszik, hogy sok esetben egyáltalán nem javult az ott élők életminősége a forgatás óta eltelt évtizedek alatt. Némelyik felvétel készülhetett volna akár most is, és ezzel szembenézni nem feltétlenül könnyű.

​Számtalanszor előfordul a felvételeken, hogy egy-egy hosszan rögzített tájkép mögött a stábtagok beszélgetését lehet hallani. Mivel a kész filmen ezek alá a képek alá zene került, itt nem számított a hang. A háttérbeszélgetésekből kiderülnek a forgatás rejtett részletei, de akadnak személyes történetek is, és elhangzanak belső poénok, amelyek egy jól összeszokott munkatársi csapat sajátjai. Érdemes lehet egy-egy szempont szerint végighallgatni ezeket a párbeszédeket: például neveket, időpontokat, helyszíneket keresni bennük, amelyek segítségével pontosítható egy-egy kutatási irányvonal.

A kazetták anyagai között bőséggel akad olyan, ami azt mutatja meg, hol és hogyan dolgoztak a stábtagok. Némelyiken jól látszik, hogy egy későbbi werkfilmhez készült, ezek között akadnak miniinterjúk, stúdiófelvételek is. Máskor csak éppen felkapta egy stábtag a kamerát, hogy rögzítsen egy spontán pillanatot. Így követhető végig, hogyan oldotta meg egy hirtelen kerített szakember, amikor a forgatócsoport kisbusza lerobbant, vagy az, hogyan lepték meg a helyiek őket süteményekkel. A folyóparton pecázó zenei konzultáns éppúgy látható, mint egy hirtelen jött eső, amitől pillanatok alatt sártengerré vált a gondosan kiválasztott forgatási helyszín. Jól látszik, milyen felszereléseket használtak a kilencvenes években, hogyan oldottak meg egy-egy technikai kihívást – ez már önmagában is érdekes téma, az elkészült filmtől függetlenül. ​

​Talán a legizgalmasabb része a háttéranyagok feltárásának felfedezni olyan embereket a felvételeken, akik nem szerepelnek a film közreadott változatában, mégis ott voltak, amikor a forgatás zajlott. A feldolgozás során az ő azonosításuk fontos feladat, hiszen érintettek lehetnek a kész sorozat központi témájában, mint a hagyományok ismerői és őrzői, vagy akár a forgatás utáni személyes életútjuk követése is hozhat új információkat. A feldolgozás kezdete óta sikerült már néhány ilyen szereplőt név szerint azonosítani, és ez egészen biztosan még nem a folyamat vége. Láthatóak az újjáéledő zsidó közösségek Budapesten, az iskolák, az ünnepségek vagy egy szép hanukai ünnepség a Kaláka együttes részvételével.

​Az egész estét betöltő szertartások, az iskolai ünnepségek vagy közösségi események csak részleteikben jelennek meg a kész filmsorozatban, a kivágott részek azonban teljes egészében tartalmazzák az ott rögzített anyagokat. Ezek között persze sok az ismétlődő elem, a hangulatkép, de elhangzanak beszélgetések is, amelyekből csak egy-két perc szerepel a kész filmben, itt azonban teljes egészében megnézhető-meghallgatható az összes. És van olyan esemény is, ami másképpen feszítette volna szét a kereteket: szerepel az anyagok között például egy teljes körülmetélési szertartás egészen részletes, közeli felvételekkel, és bár a brit milá természetes része a közösség életének, egy ebben kevésbé jártas néző számára valószínűleg felkavaró és nehezen érthető lett volna aprólékosan végigkövetni lépésről lépésre. A felvétel azonban megvan, megőrizve az ősi szokás minden apró mozzanatát, a hozzá fűzött magyarázatokkal együtt.
A digitalizált anyagok feldolgozása éppen csak megkezdődött, és várhatóan jó darabig eltart majd, mert, mint a fentiekből is látszik, végtelen sok lehetőség rejlik bennük. Másképp fontos és érdekes kutatási anyag annak, akinek a közép-európai zsidóság története a szívügye, mint annak, aki a huszadik század filmművészete iránt érdeklődik, vagy annak, aki különféle vallási csoportok együttélésével foglalkozik. Az anyag részleteivel és az eddigi eredményekkel a tervek szerint egy, a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár által szervezett konferencián ismerkedhet meg a nyilvánosság – reméljük, minél hamarabb. 

A Jancsó-hagyaték gyűjteményi adatbázisunkban: JANCSÓ HAGYATÉK 

​Írásai és szereplései nemzetközi elismertséget hoztak neki. 2012-ben magas német állami kitüntetésben részesült. Auschwitz felszabadításának 70. évfordulóján emlékezetes beszédet mondott a Bundestagban. 2015-ben a feldolgozás és az üzenet továbbításának új módjait kutatva a Tünet Együttessel Sóvirág címmel páratlan táncszínházi produkciót hozott létre, ahol 90 évesen életében először lépett színpadra, hogy hatvan évvel fiatalabb táncpartnerével dialógust teremtve eltáncolja és elbeszélje a traumát, négy éven és 86 előadáson keresztül. A próbafolyamat küzdelmeit megörökítő A létezés eufóriája elnyerte a locarnói filmfesztivál nagydíját. A magyarországi hivatalos elismerésekre jóval tovább kellett várni. 2016-ban a Fahidi ház előtt állított „botlatókövet” Debrecen városa a helyiek „érzékenységére” hivatkozva csak vonakodva és diplomáciai nyomás hatására engedélyezte. Szülővárosa végül 2023-ban díszpolgári címmel igyekezett jóvá tenni a történteket. Életfilozófiáját, egyben 1945 utáni privát történelmét A szerelem alanya és tárgya című könyvében foglalta össze, 93 éves korában.

​„Hogyan is élhettem úgy 59 évig, hogy ne folyton erről beszéljek? (…) Ezért maradtam életben” – vallotta egy két évvel ezelőtti beszélgetésünkben. Éva túllépett a holokauszt-trauma horizontján, missziónak tekintve, hogy a saját tapasztalataira építve fellépjen mindenfajta erőszak és önkény ellen. Különösen szívügyének érezte, hogy megemlékezzünk a roma genocídiumról, amelynek 1944. augusztus 2-ának éjjelén Birkenauban maga is szemtanúja volt. Elsősorban a gyerekekre és fiatalokra figyelt, hangsúlyozva, hogy már a verbális erőszak, „hétköznapi” gyűlölet megnyilvánulásai ellen is tenni kell. Figyelmeztetett, ha restek vagyunk a jóra és nem tartjuk ébren az emlékezést, akkor hasonló bűncselekmények bárhol és bármikor újra megtörténhetnek. Mindemellett töretlenül bízott abban, hogy az ember eredendően jónak (és egyenlőnek) születik. Hitt az eltérő véleményű, hitű, ízlésű emberek közötti folytonos párbeszédben.
Éva a „halálra ráadásul” kapott életet olyan adománynak tekintette, amellyel megfontoltan, gondosan kell gazdálkodni, szétszórva szeretetét százfelé, de az önszeretetet is tudatosan vállalva. Sokunk számára adott példát, hogyan lehet nem szűnő világjobbító szenvedéllyel alkotni és dolgozni, féktelen életszeretettel és humorral, de egyben nagy önfegyelemmel, egészségtudatosan élni. A sosem szűnő testi és lelki sérüléseket hordozva mégis úgy élni, hogy annak minden mozzanata méltó legyen a felidézésre. Éva most itt hagyott bennünket, de mosolya, bölcsessége, elbűvölő eleganciája örökre velünk marad.

​Pillanatkép egy családi albumból, 1956
Közel három évtizede léptem először a Zsidó Levéltár kutatótermébe, ahol a kezdetektől lenyűgözött a gyűjtemény gazdagsága és változatossága. Azóta az intézmény számos projektjében vettem részt, és nagy örömömre ettől az évtől állandó munkatársként nap mint nap bejárhatok ebbe a kincsesbányába. Az itt őrzött anyag folyamatosan újabb leletekkel gyarapszik. Különösen becsesek a családi hagyatékok, bennük egyebek mellett a privát fotográfiák, amelyek egyszersmind sokrétű történelmi tartalmat hordozó dokumentumok.
Az első pillantásra jelentéktelennek tűnő felvételen joviális idős úr integet a kamerát tartó menyének, aki a képet meleg hangú levél kíséretében, más portrékkal együtt elküldte egy baráti családnak, amelynek fejével apósa régi és szoros kapcsolatot ápolt. Ebben az esetben azonban sem a baráti kör, sem az időpont nem hétköznapi. A levél címzettjei a holokauszt túlélőiként Amerikába vándorolt Chorin Ferenc családja, a derűs nagypapa pedig a magyar háborús katasztrófa és népirtás egyik fő felelőse, Horthy Miklós volt kormányzó. A kép a portugáliai Estorilban készült, 1956 októberében, feltehetőleg azokban a napokban, amikor Horthy a budapesti szovjetellenes felkelésről szóló hírek hatására bizakodni kezdett abban, hogy visszatérhet Magyarországra. Hazafias lelkesedésében Chorin Ferenc is osztozott, aki annak ellenére a kormányzó lelkes híve és támogatója maradt, hogy 1944-ben csak gyárbirodalma feláldozása árán tudta megmenteni családját és magát a nácik kezéből. A forradalom leverése Horthyt mélyen lesújtotta és három hónappal később meghalt.
Mint arról memoárja és iratai tanúskodnak, az egykori kormányzó sohasem nézett szembe a zsidóüldözések miatti politikai felelősségével. Ennél is furcsább, hogy ezzel zsidó származású barátai sem szembesítették, legalábbis levelezésükben nem maradt ennek írásos nyoma. Ezek a privát dokumentumok elgondolkodtató adalékot jelentenek a nehezen megválaszolható kérdésekhez: milyen értékek és érdekek mentén alakult a konzervatív antiszemita kormányzó és a zsidó származású gazdasági elit tagjainak kapcsolata? Hogyan lehetséges, hogy ezt a szövetséget az egyre radikalizálódó zsidóellenes politika majd százezrek halála és a családokra leselkedő közvetlen életveszély sem tudta megingatni? A fénykép hangulata és a családi levelezés hangneme a pragmatikus, politikai megfontolásokon túlmenő szimpátiákat, akár baráti érzelmeket sejtet.
A családi irategyüttes és fotógyűjtemény Chorin Ferenc nemrégiben elhunyt leánya, Strasser Rudolfné Chorin Daisy adományaként került a levéltár birtokába.
Chorin Ferencről bővebben a levéltár Flódni című blogján olvashattok:
http://magyarzsido.hu/index.php?option=com_exhibition...
A téma irodalmi feldolgozásai közül ajánlott: Závada Pál: Hajó a ködben. Budapest, Magvető, 2020.
Chorin Daisy édesapjáról írott személyes hangú életrajza és válogatott dokumentumok:
Chorin Daisy – Bán D. András: Az Andrássy úttól a Park Avenue-ig. Fejezetek Chorin Ferenc életéből (1879-1964). Budapest, Osiris, 1999.

Kiss Arnold, a költő-rabbi, ez a sajátosan neológ jelenség, aki szinte egyidős volt a neológiával, az emancipáció éveiben született és a második világháború kitörésekor halt meg, látta mozgalma fénykorát, részese volt és látta mozgalma és a bázisát adó asszimilált zsidóság hanyatlását is, majdnem a sötét végig. Egyetlen emberöltő alatt. Érezte az ima gyengéd líraiságát, amely a Tórából, Hanna imájából ered és szerkesztett nők számára egy imakönyvet, amelyet, természetesen, Mirjámról nevezett el.
„Mirjám fogalom, miként szerzőjének neve. Vőlegény, évfordulós férj meg más alkalmi jogcím egyszer Mirjámot vesz a szebb nemnek. Nem a példányszám mutatja egyedül a sikert, bár az is hasonlíthatatlanul nagy, hanem az, hogy forgatják, hogy nem elég egy-egy életre, elnyűvik, mert használják, telesírják… A Mirjám valódi opus, alkotás, mert hatásaiban és eredményeiben egyre nagyobb leend. Hazánkban nem kell reformistentisztelet, a magyar imádságos szó a nőnél a magánájtatosság belső lírai eszközévé lett”.
A neológia asszimilációs ajánlatának alkonyán írja ezeket a sorokat Dr. Friedman Dénes, Újpest főrabbija Kiss Arnold 70. születésnapjára. Annyira elevenek ezek a sorok, hogy akár ma is elhangozhatnának, aktuális neológ vitákban. A nők imádsága privát áhítat, személyes, közvetlen és a neológ költő-pap versei adnak neki hangot, ezért nem szükséges őket bevonni a zsinagógai imába. A neológia világias fogékonysága a költészet iránt feleslegessé teszi a reformokat. A líra, amint azt feminista irodalomtörténészek meg szokták jegyezni, engedélyezett terep nők számára. Bájos, hogy Dr. Friedman Dénes, első Rabbiképzőn végzett, reformrabbiként dolgozó vallási vezető ezekkel a sorokkal köszönti az öregkorba lépő, alig egy éve múlva el is távozó Kiss Arnoldot. A Mirjám pedig, bár diadalútja a végére ért, ott van még számos zsidó család polcán és sokunk szülei forgatták. Azoknak, akik nem férnek hozzá a hagyományhoz, máig is lehetővé teszi ez az idén 125 éves gyűjtemény, hogy mint Hanna egykor Silóban, kiönthessék lelküket az Örökkévalónak. Az azóta megváltozott nyelvhasználat, stílus viszont új neológ költőrabbi, új Kiss Arnold után kiált. 

A Mirjam imakönyv zsidó nők számára 1898-ban jelent meg először - azóta száznál több kiadást ért meg, szinte minden családban akad egy. Az imakönyvek képét, a bennük lévő dedikációkat és a hozzájuk kapcsolódó történeteket egy ennek szentelt Facebook csoportban gyűjtjük. Várjuk a további leleteket! Kérjük, hogy a posztokban mindenképp tüntessék fel, hogy az adott Mirjam: 

• Melyik kiadás (év, kiadó, hányadik kiadás)
• Milyen nyelvű (létezett német fordítása is!)
• Hol adták ki (kezdetben Pesten, később Tel Avivban, a Sinai Publ. adta ki)
• Honnan van, ki kapta, használta, örökítette tovább.
• Bónusz: ha van fénykép arról, aki használta /ja.

A facebook csoporthoz az alábbi QR kód beolvasásával is lehet csatlakozni, olvasgatni az eddigi történeteket és feltölteni, megosztani újabbakat: