Ez a furcsa kettős szék az askenázi zsidók körében elterjedt bútordarab, ilyet használtak régebben a körülmetélések alkalmával. A szokás szerint a baloldali ülésen ül a gyermeket az ölében tartó kvater vagy szandek, míg a jobboldalon az újszülötteket védelmező Élijáhu foglal helyet láthatatlanul.

A zsidó nép Istennel kötött szövetségének két jele van: a szombat megtartása és a nyolcnapos fiúgyermekek körülmetélése. Ez utóbbi szertartáshoz számos rituálé kapcsolódik, melyek egyrészt a rabbik körültekintő szabályozásából, másrészt pedig a népi hiedelmekből és legendákból alakultak ki.

A kettős székek használatának első írásos nyoma egy hetedik századi kódexben, a Mahzor Vitry-ben olvasható. A szokás szerint a baloldali ülésen ül a gyermeket az ölében tartó kvater vagy szandek, míg a jobboldalon az újszülötteket védelmező Élijáhu foglal helyet. Láthatatlanul, de nagyon várva, csakúgy mint peszahkor, amikor külön serleg bora van a széder-asztalon. Élijáhu alakja a hagyományban szorosan összefonódott a születés és a körülmetélés eseményeivel, hiszen ő az, aki jelenlétével távol tudja tartani a rontó, ártó démonokat, különösen Ádám legendabéli első feleségét, Lilitet, aki kíséretével együtt az újszülöttek elpusztítására tör. Élijáhu e szerepének eredetét a rabbinikus bibliakommentárok között kell keresnünk: ő volt, aki megújította a szövetséget Isten és a bibliai zsidó közösség között, így ő az is, aki őrködik, amikor egy újszülött a körülmetélés révén a zsidó nép tagjává válik.

A mostani időszak az ómerszámlálás időszaka, amely sávuotig tart. A római hódítás időszakában ómer idején nagy pestisjárvány pusztított, ennek emlékére ez egy gyászidőszak a judaizmusban, amikor tilos a zene és a tánc, nem szokás házasodni, de még hajat vagy szakállat vágatni sem. Az ómer napjainak számontartására sokféle megoldás született, mint például ez a 19. századi kis pergamentekercs, ma pedig már okostelefonos appek segítik a tájékozódást.

Az idő múlását, a napok számolását sokféle módon segítjük, hogy ne csak teljen az idő, hanem tudatosan, hagyományainkat követve, azaz „történelemtudatosan" élhessünk.

A diaszporában, különféle naptári rendszerekben élő zsidó közösségeket összekötő egyik kapocs a közös naptár, a luáh, mely a zsidó időszámítást, az ünnepek és szokások rendjét tartalmazza. E naptár szerint a mostani időszak az ómerszámlálás időszaka. Peszah után hétszer hét, azaz negyvenkilenc napig kell a napokat számolni, mígnem beköszönt a sávuot, a hetek ünnepe. A napok számolásának parancsa bibliai eredetű, s arra utal, hogy a Szentély korszakában peszah második napján kezdődött az árpa aratása és kévékbe rakása. Amíg állt a Szentély, minden nap felajánlottak ott egy bizonyos mennyiséget az aznapi aratásból.

A római hódítás időszakában ómer idején nagy pestisjárvány pusztított, s rabbi Akiva tanítványai körében is nagy pusztítást végzett. A pusztulás emlékére az ómerszámlálás időszaka gyászidőszak a judaizmusban, amikor tilos a zene és a tánc, nem szokás házasodni, de még hajat vagy szakállat vágatni sem.

Kivétel ez alól a számlálás 33. napja, „lag baomer" amikor mindez megengedett. Az ősi betakarítási ünnep a történelem során szakrális kiegészítést nyert: a Talmud szerint ezen a napon kapta Mózes a Szinájon a Tórát, azaz az írott és a szóbeli tant. Az ómer időszaka így összeköti a fizikai megszabadulás és a szabad néppé válás ünnepét, a peszahot a szakrális, parancsolatok szerint élő közösséggé válással. Bibliai megfogalmazásban: „Azért mondd Izrael fiainak: Én vagyok az Örökkévaló és én kivezetlek benneteket Egyiptomnak rabmunkái alól, megmentelek benneteket szolgálatukból, s megváltalak benneteket kinyújtott karral és nagy büntetésekkel. És veszlek benneteket magamnak népül, és pedig leszek Istenül, és megtudjátok, hogy én vagyok az Örökkévaló a ti istenetek, aki kivezetett benneteket Egyiptomból." Azaz: kivezetlek Egyiptomból, megváltalak a szolgaságból, megváltalak néppé, és kiválasztalak, szakrális népemmé teszlek.

Az ómerszámlálás vége sávuot, a Tóraadás ünnepe, amikor a nép törvényeket kapott és kötelessége lett az emlékezés a közös történelmi múltra, az egyiptomi szolgaságra és a kivonulásra – és persze minden másra, ami utána következett.

Az 1920-as 1930-as évek felerősödő antiszemita szólamai között visszatérő vád volt a zsidó közösség gyökértelensége. E vádak ellen a korabeli zsidó szellemi élet jelesei különösen fontosnak érezték egy olyan tárgy megszerzését, amely azt bizonyította, hogy a Magyarország területén már jóval a magyar törzsek honfoglalása előtt is éltek zsidók.

A Magyar Zsidó Múzeum 1931-ben költözött jelenlegi épületébe a Dohány utcai zsinagóga mellé. A költözés és az új kiállítás berendezése mellett számba vették, milyen tárgyakat szeretnének a gyűjtemény számára még megszerezni ahhoz, hogy hitelesen mutathassák be a magyarországi zsidó közösség történetét. A megszerzendő tárgyak egyike az a 3. századi zsidó sírkő volt, mely a 19. század utolsó évtizedében került elő a Duna esztergomi szakaszán. Megtalálása után az esztergomi érseki palota udvarára került több más ókori emlékkel együtt.

Az 1920-as 1930-as évek felerősödő antiszemita szólamai között visszatérő vád volt a zsidó közösség gyökértelensége. E vádak ellen a korabeli zsidó szellemi élet jelesei különösen fontosnak érezték egy olyan tárgy megszerzését, amely azt bizonyította, hogy a Magyarország területén már jóval a magyar törzsek honfoglalása előtt is éltek zsidók.

Az esztergomi érsek érezte a zsidó közösség elszántságát, ezért csak hosszas tárgyalások után, nagyon magas áron adta át a követ. Cseretárgyként egy szepességi fa-stallumot, egy Maulbertsch képet és egy forrásokból nem egyértelműen meghatározható szobrot kért – melyeket végül zsidó bárók, gyárosok és felsőházi képviselők közbenjárásának segítségével, további mecénások bevonásával sikerült előteremteni.

Egy korabeli tudós azt mondta a kő megszerzése körüli tárgyalásokkal kapcsolatban, hogy „ez a magyar zsidók nemesi levele". A kő végül 1933-ban érkezett meg a Zsidó Múzeumba, ahol azóta is része az állandó kiállításnak. A sírkő menóra motívuma lett a múzeum szimbóluma, melyet a kiadványokon, meghívókon logóként szerepeltettek.

A kő jelenleg a múzeum legrégebbi darabja, annak a korszaknak az emlékét őrzi, amikor Magyarország Dunától nyugatra eső területei Pannónia provincia néven a Római Birodalomhoz tartoztak. A puha mészkőből faragott kő görög felirata szerint Juda apának és Kassia anyának állít emléket, s dísze a felirat fölött látható menóra motívum. A menóra a jeruzsálemi Szentély nagy arany menórájára emlékeztet, melyet a Szentély lerombolása után Rómába hurcoltak.

A diaszporában élő zsidó közösségek mindenhol őrizték a közös eredet és a közös kultusz emlékeit, s a menóra vált a legelterjedtebb zsidó szimbólummá, melyet számos katakomba, zsinagóga-mozaik és sírkő ábrázolásai között megtalálunk. A csak majd évszázadokkal később lezárt Talmud szövege szerint a menóra lángjai a középső láng felé hajolnak. A mi sírkövünk ábrázolása még nem ezt a gyakorlatot követi, hanem a lángok éppen ellenkezően, széttartóan égnek.