„NAVIGARE NECESSE EST" – HAJÓZNI MUSZÁJ....

mondta Pompeius, és a Földközi-tenger menti népeknek ez valóban a kereskedelmet, a kapcsolatokat és az életet jelentette. A héten rajtol a Balaton legnagyobb vitorlás-versenye, a 46. Kékszalag Vitorlásverseny, ezért erre a hétre kerestünk a levéltárban egy ehhez illő dokumentumot.

Egy 18. századi kéziratos imakönyv 22. oldalán találtuk meg a duzzadó vitorlájú hajókat – de ezek a vitorlások nem úgy kapcsolódnak a luxushoz, ahogyan manapság a füredi mólón sétálva gondolnánk.

A zsidó tradíció írott betűkhöz fűződő hagyományai miatt a nyomtatás elterjedését követően is megmaradt a kézzel írt imakönyvek használata – igaz, ezek már nem a mindennapi használatra szánt könyvek, hanem inkább presztízsjavak, a gazdagság kifejezésének eszközei voltak. Elsősorban Közép-Európában terjedt el, hogy az udvari szállításból, hitelezésből meggazdagodott zsidó családok a különböző jeles családi események alkalmából gazdagon illusztrált, kéziratos imakönyveket rendeltek. Az általában alkalmi imákat tartalmazó kis könyveket gyakorlott, művészi tehetséggel megáldott szóferek (tóramásolók) készítették, betűről betűre másolva az imák szövegét, és néhány ima mellé kis képeket is festettek. Ezeken a képeken jellemzően az ünnepi gyertyagyújtás, imádkozás, közös étkezés jeleneteit láthatjuk, melyek jó forrásai a premodern zsidó élet vizuális világának tanulmányozásának. Az 1739-ben készített aprócska imakönyv címlapja mára szinte teljesen elmosódott, nem derül ki sem az, hogy ki készítette, sem az, hogy kinek, de feltehetően egy olyan kereskedő kaphatta, aki a távolsági kereskedelemben is érdekelt volt, s ezért néha hajóra kellett szállnia. Számára a hajózás nem sport volt, hanem veszélyekkel teli munka, mielőtt a szokásos úti ima (tfilát háderech) helyett a tengeri utazás alkalmával mondandó imát (tfilát hájám) mondta el. Az ima szövege mellett látható a két díszes háromárbocos kereskedelmi hajó – s feltehetően neki is azt kívánták a búcsúzók, amit ma is kívánunk a vitorlázóknak: jó szelet!