Az áldozatok azonosítása, a névkutatás, az élet- és sorsrekonstrukció, valamit az emlékezés lehetőségének megteremtése a Zsidó Múzeum és Levéltár számára nem új terep. Épp ellenkezőleg: az intézmény egyik legrégebbi feladata. Toronyi Zsuzsanna főigazgató többek között arról mesélt, hogy már a holokauszt alatt is érkeztek a Zsidó Múzeumba olyan dokumentumok, amely munkaszolgálatosok saját névlistáit tartalmazta, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy “őrizzétek meg neveinket az utókornak, mert itt mind meg fogunk halni.” – “A háborút követően aztán a névkutatás állandó, soha véget nem érő feladatunkká, küldetéssé vált" – magyarázza a főigazgató.
A munka azóta hullámzásokkal, az államszocializmus idején kevesebb lehetőséggel, de a rendszerváltás óta fokozott intenzitással zajlik. Amiben a Terézvárost érintő kutatás új, az a városon belüli szegmentálás. ”A projekt azért is különleges – tért ki rá Toronyi Zsuzsanna –, mert miközben  vidéki magyar városok és települések sora adta ki már az 1950-es évektől kezdve saját Yizkor-könyvét – a meggyilkolt zsidók névjegyzékét –, Budapesten mindez elmaradt. Pedig Budapest valójában sok kicsi város együttese. A közigazgatási határok változtak, a városszövet átalakult, de a lokális emlékezet jelentősége megmaradt. Egy ilyen metropolisz esetében különösen izgalmas kérdés, hogy vajon léteznek-e városon belüli különbségek: voltak-e olyan kerületek, ahol könnyebb volt védlevelet szerezni, ahol erősebbek voltak a kapcsolati hálók, vagy éppen ellenkezőleg, ahol a szegénység, a kiszolgáltatottság nagyobb veszteséget eredményezett. A terézvárosi kutatás ebben az értelemben nemcsak múltfeltárás, hanem minta is lehet – egy olyan pilot projekt, amely megnyithatja az utat a hasonló erőfeszítések előtt.”

Ki áldozat és ki terézvárosi?
A kutatás során magyarországi levéltárak, valamint német, lengyel, izraeli, brit és amerikai gyűjtemények dokumentumait vizsgálták át Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár kutatói. Arra törekedtek, hogy minden áldozat esetében kiderítsék az illető holokauszt alatti sorsát, a halál helyszínét, időpontját és lehetőség szerint az okát is. Koncentrációs táborok egykori helyszínein működő emlékhelyek adatbázisai, SS-iratanyagok, fogolykartonok, transzportlisták, anyakönyvek, exhumálási jegyzőkönyvek, napi sajtó – több százezer dokumentum mozaikjából kellett kiszűrni, ki volt terézvárosi. Nem csak azokat, akik a VI. kerületben haltak meg, hanem azokat, akik itt éltek, itt laktak, akiknek az élete így vagy úgy Terézvároshoz kötődött. A munka befejeztével egyelőre 2400 áldozatról lehet biztosan kimondani, hogy terézvárosi illetőségűek voltak. De ahogy a kutatást koordináló Vági Zoltán történész fogalmazott, ez messze nem az összes áldozat. – „Az akkori Terézváros lakossága 1941-ben 90–100 ezer fő volt, ennek a populációnak mintegy 35–40 százaléka számított zsidónak az antiszemita törvények szerint. Egy több tízezres közösségről beszélünk tehát, amelynek vesztesége biztosan meghaladja a most azonosított számot. Ez tehát egy pillanatfelvétel.”
A kutatás egyik legnagyobb buktatója a verifikáció, amelynek kapcsán két fő kérdés merül fel: kit tekintünk áldozatnak, és kit terézvárosinak – magyarázza Vági Zoltán. – “Ahhoz, hogy valaki bekerülhessen egy tudományos adatbázisba, tisztázni kell a személyazonosságát és bizonyítani kell a halálát. Nem elég sejteni, nem elég valószínűsíteni azt. Vannak, akikről tudjuk, hogy melyik táborban voltak, tudjuk, mikor szállították tovább őket, de sehol nem szerepelnek a halottak között. Akkor ők most nem áldozatok? Nyilván azok, de pontos adatok hiányában első körben nem kerülhetnek be a biztosan azonosított áldozatok közé.”
 
A verifikáció egyéb útvesztői
Külön univerzum például a névazonosság kérdése. Vági Zoltán néhány, a magyar zsidók között gyakoribb vezetéknév alapján említ példákat: "Csak az egyik adatbázisban 47 ezer Kohn vagy ehhez hasonló nevű üldözött szerepel. Kohn Eszterre 451, Weisz Ilonára 284 találatot kapunk. Az azonosított bergen-belseni foglyok között több mint 500 Weisz, Weis, Weiss nevű rab volt. Csak Buchenwaldban kilenc Weisz Erzsébet és tíz Weisz Mária halt meg. A dachaui áldozatok között 95 Schwarczot, majdnem kétszáz Weiszt és ötven Rothot találunk." Pedig gyakran mindössze a vezetéknév szerepel egy listán. Amikor pedig egy név megvan, akkor számtalan további szűrőn kell átengedni, hogy bizonyítani lehessen, valóban terézvárosi volt – és hogy ténylegesen meghalt. Legkézenfekvőbb adat a név, a születési idő és hely, valamint a koncentrációs táborokban a foglyoknak kiosztott rabszám.  Ugyanakkor egy deportált a dokumentumokban szerepelhet akár eltérő adatokkal is: például ha hibázott a lágerírnok, vagy az rab hazudott a náciknak és az idős fiatalabbnak, a gyerek öregebbnek mondta magát a túlélés érdekében. Vági Zoltán szerint a digitalizáció sokat segít, hiszen korábban nem is lehetett volna ilyen hatékonysággal elvégezni egy ekkora horderejű munkát. A Múzeum számtalan, a holokauszt történetét kutató intézménnyel, emlékhellyel együttműködött. Így kapott hozzáférést többek között a Hamburg melletti, az egykori Neuegamme koncentrációs tábor helyén, illetve a Bergen-Belsenben működő emlékhely nem publikált adataihoz. Ezek nélkül számtalan terézvárosi áldozat sorsa ismeretlen maradt volna: hiszen voltak olyanok, akikről idehaza tudni lehetett, hogy elhurcolták őket, de a haláluk ténye csak ott volt dokumentálva.
 
Aki nincs feljegyezve, örökre elvész
Egy ilyen jellegű kutatás akkor sem könnyű feladat, ha az SS egykori tábori iratai megmaradtak. Ám ha ezek hiányoznak, akkor helyenként szinte lehetetlen küldetés. – “Anne Frank a bergen-belseni koncentrációs táborban halt meg, a holokauszt történetnek egyik legnagyobb tífuszjárványában. Amikor a brit csapatok felszabadították,  – meséli a történész –, a láger területén tízezer temetetlen holttest feküdt. A tábori krematórium már nem bírt ennyi testet elégetni. Az adminisztráció összeomlott, sok áldozat nevét már fel sem írták. Ez volt a felszabadulás pillanata. De a tífuszt terjesztő tetveket nem érdekelte a felszabadulás és a következő két hónapban további 13 800 ember halt meg. Ez közel 24 ezer halott, köztük több ezer magyar áldozat. És amikor naponta százak haltak meg, a britek nem az áldozatok nevének felírására koncentráltak, hanem próbálták a túlélőket valahogy életben tartani.”
Más ezrek szintén névtelenül haltak meg. Voltak köztük munkaszolgálatosok, akiket a nyugati határról Mauthausenbe hajtottak halálmenetekben. Aki nem bírta a tempót, az SS-őrök lelőtték, anélkül, hogy felírták volna a nevét. Gyakran ugyanez történt a nyilas vérengzések esetében is: “1945. január 10-én a Liszt Ferenc téri mészárlás során zsidók százait ölték meg. De a nyilasok inkább a gyilkolásban és a fosztogatásban jeleskedtek és nem írtak névlistát. Az ostrom még tartott, a  halottakat ott hagyták a téren és később a helyi lakosok egy rendőr vezetésével temették el őket. Addigra már közéjük keveredett a harcok több áldozata, köztük egy elesett német katona is. Később pedig, az exhumáláskor csak kis részük volt azonosítható” – magyarázza Vági Zoltán.
 
Mintázatok
Bár minden terézvárosi áldozat kilétére nagy valószínűség szerint sosem derül fény, a többség sorsa felderíthető és a sorsok mintázatai így is kirajzolódnak. A legkorábbi terézvárosi áldozatokat 1941 augusztusában gyilkolták meg a kamenyec-podolszkiji mészárlásban. Az egyik legnagyobb áldozati csoportot a munkaszolgálatos férfiak alkotják: már 1942-1943-ban százak haltak meg a keleti fronton, a Don-kanyarnál. A nyilas hatalomátvétel után további több száz terézvárosi munkaszolgálatost, valamint a Szálasiék által behívott zsidó férfi és női kényszermunkást hajtottak halálmenetekben a nyugatra. Ők egy német védvonal felépítésén robotoltak és közülük különösen sokan haltak meg Sopron és Kőszeg környékén, valamint a mai határ osztrák és szlovák oldalán felállított kényszermunkatáborokban. Számos hatodik kerületi zsidót a német vagy magyar náci őrök öltek meg. Mások megfagytak, éhen haltak, vagy a szörnyű körülmények miatt arató járványok áldozatai lettek. Budapesten maradt szeretteik ezalatt bujkáltak, vagy a csillagos házakba és pesti gettókba zsúfolták őket. Sokukat a nyilasok kínozták és gyilkolták meg. E mészárlások során teljes családok tűntek el örökre. Más üldözöttek a fővárosi gettókban vagy a harcok során vesztek oda. A nyilasok több száz embert gyilkoltak meg terézvárosi helyszíneken (Jókai utca 1, Liszt Ferenc tér, Munkácsy Mihály utcai zsidó gyermekotthon, Andrássy út 60. stb.).
 
Táborból táborba
A terézvárosi áldozatok legalább 15-20 százaléka került náci koncentrációs táborokba. A kutatás során tucatnyi ilyen tábort sikerült azonosítani. “Bár a budapesti zsidókat végül nem deportálták – magyarázza Vági Zoltán –, ennek ellenére a magyar hatóságok már 1944 nyarán több tucatnyi hatodik kerületi lakost tartóztattak le az elővárosi razziák során. Őket a vidéki zsidósággal együtt 1944 nyarán az auschwitz-birkenaui megsemmisítő táborba deportálták. Többségüket az SS orvosok azonnal a krematóriumok gázkamráiba küldték. Aki túlélte az érkezés utáni szelekciót, azokat az SS folyamatosan más koncentrációs táborokba szállította tovább rabszolgamunkára." A kutatási eredmények szerint a legtöbb terézvárosit a Weimar melletti Buchenwaldba deportálták: egyeseket Auschwitz-Birkenauból küldték oda dolgozni, de többségük a nyilasok által 1944 őszén német kézre adott munkaszolgálatos és kényszermunkás volt. Különösen sok terézvárosi halt meg az ausztriai Mauthausenben. Közülük több mint százat sikerült azonosítani. Többségük a Vörös Hadsereg elől a háború végén a nyugati határ munkatáboraiból halálmenetekben oda hajtott munkaszolgálatos férfi volt. Az ő azonosításukat az nehezíti, hogy mivel 1945 tavaszán Mauthausent elöntötték a transzportok, akadozott az adminisztráció, így magyar foglyok ezreinek a neve hiányzik. A terézvárosiak számára szintén gyakori deportálási célállomásnak bizonyult a már említett bergen-belseni koncentrációs tábor. A kutatók több tucat hatodik kerületi áldozatra bukkantak a bajorországi Dachauban is. A Radnóti Miklóssal a bori rézbányákban dolgoztatott munkaszolgálatosok egy csoportját a flossenbürgi, a nyilasok által kényszermunkára hurcolt budapesti nők egy részét pedig a ravensbrücki női koncentrációs táborba deportálták. De kerültek terézvárosiak Stutthofba, Sachsenhausenbe, a Mittelbau lágerbe, sőt Rigába is.
Az SS-nek átadott hatodik kerületi zsidók összesen több tucat altáborban, munkatáborban, hadiüzemben szóródtak szét Európában. Vadászgépek és tankok gyártásánál dolgoztatták őket, bányákban robotoltak, szintetikus üzemanyaggyárakat építettek, bombabiztos alagutakat vájtak a hegyek oldalába. A kutatás szerint e kisebb lágerek közül a legtöbb terézvárosi Buchenwald ohrdrufi, valamint Mauthausen gunskircheni altáborában halt meg, de a Baltikumtól az Alpokig bukkantak fel VI. kerületiek az iratokban, adatbázisokban.
 
Túlélt, de mégsem
Különösen megrendítőek azok az esetek, amikor valaki túléli a lágert, megéri a felszabadulást, majd hetek vagy hónapok múlva mégis meghal. Mauthausent 1945 májusában szabadították fel az amerikaiak. A közeli Gunskirchen altáborból ezrek indultak el haza betegen, legyengülve. Sokan már útközben meghaltak a környező erdőkben, név nélkül. Mások ugyan kórházba kerültek, de belehaltak a lágerekben szerzett betegségekbe és az éhezésbe. “Ilyenkor persze felmerül a kérdés – világít rá a dilemmára Vági Zoltán – hogy a holokauszt áldozatának tekinthető-e az, aki már a háború után halt meg? A válaszunk az, hogy egyértelműen igen. Például az a 24 éves terézvárosi munkaszolgálatos fiatalember, aki bár két tábort is túlélt, a gondos ápolás ellenére 1945. június 26-án mégis elhunyt az ausztriai welsi kórházban. Vagy ott van Vázsonyi János képviselő, a Horthy-korszak polgári-liberális politikusának az esete is, aki szintén 1945 nyarán vesztette életét. Előtte Dachauban volt, nyilván nem véletlenül halt meg éppen a felszabadulás után nem sokkal, hanem azért, mert jól megverték, éhezett, és beteg lett a lágerben. De a gyermekszínházáról híres Lakner bácsival, a Liszt Ferenc téren lakó Lakner Artúrral is ez történhetett. Egy irat szerint túlélte a deportálást és 1945-ben egy amerikaiak által fenntartott lábadozó táborban hunyt el."
 
Organikusan alakul tovább
A kutatás egyik legfájóbb paradoxona az volt, hogy miközben a kutatók annak drukkoltak, hogy sikerüljön az egyes áldozatok azonosítása és „meglegyen” valaki, emberileg annak örültek volna, ha nem lenne találat. Hiszen akkor marad még egy kis esély, hogy az illető talán nem halt meg és túlélte. Ez a kettősség végigkísérte a munkát. A technikai részletek mögött ugyanis minden esetben emberi sorsok és családi tragédiák húzódnak meg. "Hálásak vagyunk az önkormányzat támogatásáért. De tudjuk, hogy egy ilyen munkát csak abbahagyni lehet, befejezni nem. Az áldozatok sorsa a kutatás befejeztével is organikusan alakul az új információk érkezésével, családok jelentkezésével" - fogalmazott Toronyi Zsuzsanna. A főigazgató a Dohány utcai zsinagóga templomkertjében eltemetett több ezer áldozattal vont párhuzamot: – “Az elmúlt másfél évtizedben többeknek lett arca, neve, története, mások viszont – a „középkorú asszony kék kabátban”, vagy az „újságpapírba csomagolt csecsemő” – örökre névtelenek maradnak. Őket soha nem lehet azonosítani – de elfelejteni sem."

​A terézvárosi projekt így nem végpont, hanem valaminek a kezdete. Digitális emlékmű, amelyet folyamatosan gondozni kell. A tervek szerint hamarosan egy kereshető adatbázist tartalmazó honlapon publikálják az azonosított terézvárosi holokauszt áldozatokat. Addig pedig a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár Családkutató Központja áll mindenki rendelkezésére: lehet náluk információt kérni konkrét beazonosított áldozatokról, és várják azok jelentkezését, akik további információval szolgálhatnak családtagjaikról.
Jelentkezni a [email protected] címen vagy a +36 1 413-5500/201 telefonszámon lehet.

​Nemrég emlékeztünk Auschwitz felszabadulására. Az idei megemlékezések a gyermekek sorsára fókuszáltak. A nácik mintegy 232 ezer kiskorút deportáltak a táborba. 93 százalékuk zsidó volt. Bölcsődés- és óvodáskorúak, kisiskolások és kamaszok. A legtöbb gyermek Magyarországról érkezett Auschwitzba. Túlnyomó többségüket azonnal megölték. A legkevesebb esélyük azoknak volt, akik ott születtek.

​Az Auschwitzban született gyerekek száma ismeretlen. A legtöbb születésről feljegyzés sem készült, ha mégis,a felszabadulás előtt az SS elégette az iratok nagy részét. Összesen több ezren lehettek. 1940 nyara és 1942 tavasza között Auschwitzba csak férfi rabokat vittek, ezért szülés sem volt. Az első női foglyok 1942. március 26-án érkeztek, 999 fő a ravensbrücki koncentrációs táborból, német politikai foglyok, Jehova Tanúi és köztörvényesek. Utóbbiak közül kerültek ki a külön szögesdrótkerítéssel körbevett téglaépületekben felállított FKL (Frauenkonzentrationslager, női tábor) kápói. Néhány órával később 999 fiatal zsidó lány és asszony szállt ki a vagonokból. Őket Poprádról deportálták az első szlovák transzporttal. Auschwitz történetében először közöttük voltak állapotos nők. A tábor akkori SS-főorvosa, Dr. Bodmann egyenként szakította meg a terhességüket. Többségük hamarosan vérmérgezés áldozata lett. Mivel az özönlő zsidó transzportokkal egyre több terhes nő érkezett, új módszer kellett.  A szülést betiltották, a terhes nőket pedig munkaképtelenként kezelték: az SS szanitécek a szívükbe adott fenolinjekcióval ölték meg őket. Ha a szülés mégis beindult, az újszülöttel is így végeztek. Zsidókkal és nem zsidókkal egyaránt.

1942  júliusától bevezették a szelekciót. A szlovák, belga, francia, holland, lengyel stb. szerelvényekkel érkező zsidók közül már csak az SS-orvosok által kiválogatott munkaképesek kerülhettek be a táborba.  A többieket, köztük az állapotos nőket is, ideiglenes gázkamrává alakított parasztházakban ölték meg Birkenauban (Auschwitz II). 1942 augusztusában az FKL (női tábor) lakóit Auschwitzból az új birkenaui lágerbe költöztették, ahol a korábbinál is sokkal rosszabb körülmények közé kerültek.  Az új FKL barakkjaiban nem volt se villany, se folyóvíz, se wc. Az éhségtől, túlmunkától, veréstől, fagytól, tífusztól szenvedő nőket időről-időre meztelenül szelektálták. A kiszűrt munkaképteleneket tömegesen küldték a gázba. Év végére a 28 ezer női fogolyból már csak 5400-an éltek. Akinek érkezéskor sikerült eltitkolnia terhességét, előbb-utóbb lebukott és megölték. 

Változó szabályozás 1943
Mivel a tífuszjárvány miatt foglyok tízezrei haltak meg vagy kerültek gázkamrába, 1943 tavaszára munkaerőhiány alakult ki. (A tífuszjárványról lásd korábbi írásunkat itt) Az SS valószínűleg ennek hatására vezetett be új szabályt. A terhes nőket immár nem bántották, hanem a birkenaui FKL (BIa szektor) 24-es barakkjába küldték. Itt dolgozott a német Klara nővér, aki eredetileg bába volt és illegális abortuszok miatt deportáltak Auschwitzba. Most az SS parancsára pontosan azt kellett tennie, amiért letartóztatták: asszisztensnőjével, egy német prostituálttal, beindította és levezette a szüléseket.  Az újszülötteket egy nagy vödör vízbe dobták "... amelyben a hat-, hét-, kilenchónapos újszülöttek sikoltoztak és nyöszörögtek, amíg meg nem haltak" - emlékezett egy lengyel szemtanú. Amikor egy fogoly doktornő rákiabált, hogy mégis mit csinál, Klara zokogva válaszolt: "Inkább menjen gázba az anyja?" Ha valaki másik barakkban szült, jelenteni kellett. Egy SS-szanitéc hamarosan megölte a babát, az anyát pedig azonnal visszaküldték dolgozni.
 
A nem zsidó gyerekek 1943-1944
1943 májusától Auschwitzban betiltották az "árja" gyerekek likvidálását. Ettől kezdve a nem zsidó újszülötteket sem ölték meg. A lágerirodában éppúgy kiállítottak róluk egy fogolykartont (Hӓftlings-Personal-Karte), mint bármelyik új felnőtt fogolyról. Születésükről anyakönyvi kivonat (Geburtsurkunde) készült, melyben születési helyként a fiktív auschwitzi Kaszárnya utca (Kasernenstrasse) címet adták meg. A babák is kaptak fogolyszámot, amit - mivel a kezük túl kicsi volt - legtöbbször a combjukra tetováltak. Ez alól csak a német újszülöttek mentesültek. 

Klara nővért leváltották, a születéseknél immár legálisan segédkezett egy kiváló lengyel bába, Stanisława Leszczyńska. A tábori kórházban hamarosan egy külön "szülészeti osztály" létesült 30, emeletes ággyal. Az osztályon egyetlen baba sem halt meg szülés közben. Utána a kismamák pár napig az újszülöttel maradhattak. Ezután visszatértek a barakkjukba és ismét dolgozni kezdtek. Ha egy babát fajilag tisztának találták ("elnémetesítésre alkalmas"), akkor az SS örökbefogadó német szülőknek adta. A többiek visszakerültek anyjukhoz, vagy egy külön gyerekblokkba (Kinderblock) vitték őket.  Így vagy úgy, többnyire hamarosan meghaltak a rossz körülmények miatt.

A legtöbb regisztrált csecsemő a hivatalos nevén cigány családi táborban (Zigeunerfamilienlager) született. A birkenaui BIIe szektorban 1943 februárjában felállított lágerbe mintegy 23 ezer, főleg osztrák és német romát deportáltak. A beérkezőket nem szelektálták, a családok együtt maradhattak, kötelező kényszermunka nem volt. A terhességet nem üldözték, a szülést nem tiltották. Sőt, a gyerekeknek óvodát (Kindergarten) szerveztek és még egy játszóteret is kialakítottak, amit előszeretettel mutogattak a berlini delegációk fejeseinek. Mégis, a majdnem 380 itt született roma újszülött közül egy sem élte meg a felszabadulást.  Többségükkel a borzalmas higiéniai körülmények, az éhezés és a járványok (tífusz) végeztek. Egy osztrák politikai fogoly, Hermann Langbein így emlékezett rájuk: "Egy szalmazsákon feküdt hat újszülött, legfeljebb párnaposak. De hogy néztek ki! Lesoványodott kezek és lábak, felpuffadt, kitüremkedő pocakok. Mellettük a priccseken láztól égő tekintetű, kimerült, erőtlen anyák feküdtek. Egyikük motyog valamit. Neki a legjobb, mert már eszét vesztette... Odakint a falnál... majdnem kétméteres halomban hevernek a hullák. Szinte mind gyerek, csecsemők és idősebbek. Patkányok tülekednek rajtuk."
Sok roma baba a cigánytábor főorvosa, Dr. Josef Mengele és kollégái álorvosi kísérleteinek esett áldozatul. Egy cseh doktor szerint anyjukat szülés előtt szándékosan megfertőzték tífusszal, mert a németek tudni akarták, vajon a méhlepény megóvja-e az újszülöttet a betegségtől. Ezek az asszonyok 40 fokos lázasan szültek a mocsokban. "Kértem szappant, hogy legalább a szülés levezetése előtt kezet mossak, és kértem fertőtlenítőt, de (az SS-orvosok) azt mondták, hogy a gyerekek úgyis meg fognak halni és mindegy, hogy fertőzéstől, vagy valami mástól halnak meg." A kísérleti alanyok artériájából vért vettek a labor számára, később pedig az anyákat és a babákat is megölték. 
Bár a terhesség 1943-tól a nem zsidók számára legálissá vált, az anyák nem kaptak segítséget. Már a szülés előtt éhezni kezdtek, mert kenyéradagjukért vettek takarót, szappant, babaruhát a tábori feketepiacon. Lepedőből csináltak pelenkát. Mivel a kimosott pelenkák kiteregetését az SS külön szabályban tiltotta be, a vizes rongyokat az anyák a saját testükön szárították. Birkenauban óriási problémát jelentett a vízhiány, ha hoztak is vizet, az fertőzött volt és nem lehetett meginni. A babákat így csak a kávénak csúfolt fekete löttyben lehetett fürdetni.  Ha egy kismama teje elment, gyermeke éhen halt, hacsak egy másik anyuka nem tudta szoptatni. Ugyanazt az ételt kapták mint a többi rab, de újszülötteknek nem adhattak marharépa-, vagy káposztalevest, fekete kenyeret. 
1944 elejétől a Rudolf Hösst váltó új auschwitzi táborparancsnok, Liebehenschel több könnyítést is bevezetett. Az újszülöttek és az anyák speciális, kímélő diétát (némi tej, fehér kenyér, zabkása) kaptak és hamarosan megengedték, hogy külön blokkban lakjanak együtt.
 
Zsidó sors 1944
Ezek a fokozatos könnyítések azonban nem vonatkoztak a tábor populációjának 80-90 százalékát kitevő zsidókra. A szülészeti osztály lengyel segédápolónője így emlékezett: "A zsidó gyerekek nem voltak jogosultak élni... Stanisława Leszczyńska szülésznő azt a parancsot kapta, hogy ne vágja el a zsidó újszülöttek köldökzsinórját és a méhlepénnyel együtt dobja őket egy vödörbe. Ő azonban azt mondta nekünk, hogy katolikus és nem fog gyerekeket gyilkolni, és teljesíteni fogja emberi kötelességét. A szülések megfelelő módon zajlottak, a gyerekeket odaadták az anyáknak. Mégis, a 17. blokkban 1943-1944 fordulóján született összes gyerek meghalt." A kisdedek többnyire éhen haltak, mert a zsidó nőknek azt is megtiltották, hogy szoptassák a gyereküket. Sok újszülöttet a saját anyja fojtotta meg, mert már nem bírta nézni, ahogy napokig szenved. Aki erre nem volt hajlandó, azt munkaképtelenként pár nap után az 1943-ra felépült egyik modern krematóriumba küldték -  gyerekkel együtt. 
Az új transzportokkal érkező állapotos zsidó nőket továbbra is azonnal elgázosították. Birkenauban mégis sok állapotos zsidó nő át jutott a szelekción és egy darabig el tudta eltitkolni terhességét. Hasukat eltakarták, vagy az SS-ek azt hitték, hogy az éhezés miatt gyakran kialakuló hasi ödémától puffadtak fel. A németek, főleg Mengele (akit ekkorra már egész Birkenau főorvosává léptettek elő) változatos trükkökkel próbálták őket kiszűrni. Sorakozónál gyakran azt mondták, hogy a terhesek nyugodtan lépjenek ki, mert egy kímélő táborba, jobb körülmények közé kerülnek, ahol majd dupla fejadagot kapnak. A hazugságot sokan elhitték, őket teherautókkal a krematóriumba szállították.  A Halál Angyalaként ismert SS-orvos egy cseh zsidó nő gyermekét szemelte ki egy másik kísérletre. Arra volt kíváncsi, hogy a kisded mennyi ideig bírja étel nélkül. Anyja mellét lekötöztette, hogy ne tudja szoptatni, és minden nap személyesen ellenőrizte a haldoklás lassú folyamatát. Egy hét után a baba még mindig élt. Ekkor közölte az anyával, hogy másnap reggel készüljön az indulásra. Ez a gázkamrát jelentette. Az utolsó éjjel az anya morfiummal ölte meg a kislányát, aki a karjában halt meg. Ezt követően visszament a barakkjába dolgozni.
 
Magyar csecsemők és kismamák
Az 1944 májusa-júliusa között deportált 430 ezer magyar zsidó között több ezer csecsemő, újszülött, vagy meg sem született baba fulladt meg a gázban.  A különböző becslések szerint százaknak azonban ennél is szörnyűbb sors jutott. Egy terhes lengyel zsidó nő az egyik szelekción bukott le.  A félig kész, lepusztult BIII szektorba, az ún. Mexikóba került, ahol 1944 nyarán magyar nők tízezreit szállásolták el. Több tucat állapotos társával együtt koraszülést stimuláló injekciókat kapott. Miután a szülés lezajlott, a gyerekeket elvették tőlük és egy külön szobában gyűjtötték: "A barakkunkhoz minden nap egy teherautó jött, elvitte a halottakat és az újszülötteket a krematóriumba, hogy ott elégessék őket" - emlékezett később az anya, akit szülés utáni első munkanapján lassúsága miatt véresre vert a kápó. 
Ezekről a teherautókról a halottakat égető Sonderkommando túlélőinek beszámolóiból is tudunk. Egyikük, Feliks Rosenthal látta, amint az V. krematóriumhoz érkező teherautó platója tele van meztelen, vagy papírkötésbe tekert csecsemőkkel. A sofőr felemelte a platót, a babák pedig egyenesen az épület mögött ásott halottégető árkokba hullottak. A kisdedekre részeg német SS-ek lövöldöztek: "De nem mindegyiket ölték meg. Sokan csak megsebesültek. Ezeket a gyerekeket elégették, sokan még félig éltek a lángoló halotti máglyákon" - emlékezett Rosenthal.

Más beszámolók szerint a krematóriumok parancsnoka, a szadista Otto Moll SS-főtörzsőrmester a vetkőzőkben a magyar zsidó nőktől elvette csecsemőiket és élve dobta őket az égő gödrökbe. Úgy tűnik, hogy ez még Birkenauban is sok volt. Amikor Dr. Wirthsnek, az Auschwitz-komplexum SS-főorvosának jelentették, hogy élve égetik a gyerekeket, nem hitte el és azt válaszolta, hogy "ez lehetetlen" ("unmöglich"). Az SS-százados másnap személyesen ment a helyszínre. Kiderült, hogy a hír igaz és nem holmi túlkapásról van szó. Az akcióra személyesen Rudolf Höss, a magyar akció lebonyolítására ismét visszatérő SS-parancsnok adott utasítást. Túl sok magyar zsidó érkezett, kifogyóban voltak a készletek, ezért spórolni kellett a Zyklon B gázzal. 
1944 nyarán a magyar zsidó lányoknak és asszonyoknak a szülés a halált jelentette. Orvosnő rabtársaik legalább az anyákat próbálták megmenteni és akár a terhesség 6-7. hónapjában is beindították a szülést, vagy abortuszt hajtottak végre. A műtétekre többnyire titokban, éjjel került sor, az anyát a barakk közepén, a földön húzódó téglából épült fűtőcsatornára fektették.

Miután a magyar zsidó női táborban (BIIc) 1944 nyarán kórházat állítottak fel, a beavatkozásokat ennek 10 fős egészségügyi személyzete végezte. A műtéteket víz, műszerek, gyógyszerek és világítás nélkül bonyolították le. A kezüket, kanalat, kést használtak, közben gyertyával, vagy meggyújtott papírfecnikkel világítottak. A kórházat vezető máramarosszigeti nőgyógyásznő, Dr. Perl Gizella számos abortuszt és szülést vezetett le titokban és sok nőt megmentett. Az újszülöttet megsimogatta, megcsókolta, utána pedig sírva megfojtotta a kisdedet.  A testeket a barakkok előtt felhalmozott hullák közé rejtették.  
Később a női kórház kapott némi gyógyszert és orvosi eszközt. A szülés ugyanakkor továbbra is tilos volt, ezért a közreműködő zsidó személyzet az életével játszott. A pácienseket nem vihették nyíltan a kórházba. A Perl doktornő mellett dolgozó kolozsvári ápolónő, Lengyel Olga szerint, ha a fájások nappal kezdődtek, a nők a legalsó priccsre terített takarón szültek a saját barakkjukban. Ha éjszaka történt, akkor az anyát titokban becsempészték az üres és sötét kórházbarakkba, ahol legalább a vizsgálati asztalra feltehették. Az újszülöttek sorsa nem változott: befogták az orrukat és a kitátott szájukba mérgező szert öntve ölték meg őket. "Egy injekcióval talán gyorsabb lett volna, de az nyomot hagyott volna (a holttesten) és nem engedhettük, hogy a németek megsejtsék az igazat...Így a németeknek belőlünk is sikerült gyilkosokat csinálniuk. A meggyilkolt babák képe egészen a mai napig üldöz... Még mindig hiába próbálom megnyugtatni a lelkiismeretemet. Még mindig látom az anyjuktól elszakított kisdedeket. Érzem a kis meleg testüket, ahogy a karomban tartom őket... " - írta később Lengyel Olga. Ha egy esetre a titkolózás ellenére mégis fény derült, a létszámon felüli gyermek holttestet koraszüléssel magyarázták a tábori adminisztráció felé.  
Egy túlélő később elmondta, hogy a birkenaui BIa szektorban egy állapotos magyar nő a létszámellenőrzésnél a leghátsó sorban igyekezett elbújni: "A sorakozó alatt kezdett szülni. Egyik fogolytársunk, egy kolozsvári orvosnő fogta a babát és azonnal megfojtotta. A földbe ástak egy lyukat és az újszülött testét rögtön abba temették... Később a kisded testét bedobták a latrinába. Tudom, és meg vagyok róla győződve, hogy az orvosnő jó szándékból fojtotta meg a gyereket, azzal a meggyőződéssel, hogy ez az egyetlen módja megmenteni az anyát és a nagymamát a gázkamrától. Hiszen közismert volt a szabály, hogy anyát és gyerekét megölik a gázban."  
Valamikor 1944 nyarának végén, Birkenau főorvosa, Dr. Mengele tolmácsolta az új parancsot: mostantól a szülő nőket nem, csak a babákat kell megölni, az embriókat pedig sértetlenül neki kell átadni tudományos célra. (Ezt követően több, különböző korú abortált magzat került Mengele gyűjteményébe, aki Berlinbe küldte a preparátumokat.) Perl doktornő kórházát hamarosan ellepték a várandós kismamák, egyes beszámolók szerint 76-an voltak, többségük magyar. Mengele parancsot adott az abortuszokra. Mások a koraszülés kikényszerítése érdekében injekciókat kaptak. Egyiküknél a hatodik hónapban indították be a szülést: "Amikor elkezdték a műtétet, sírni kezdtem és kértem, hogy ne tegyék ezt velem. Sajnos a műtétet elvégezték...Amint a nők megszülték őket, a gyerekeket megölték. Csak az ikreket hagyták életben, rajtuk valamilyen kísérleteket végeztek, amíg meg nem haltak."  Az egyik magyar orvosnő, így emlékezett: "Láttam a kórházban hogyan fojtják meg gyerekeiket a nők, akik természetes úton szültek, mert a németek erre kényszerítették őket. Ha nem tették volna, az újszülötteikkel együtt őket is a krematóriumba küldték volna. Ezt megelőzően napokig nem kaptak ennivalót... Orvosként nehéz volt injekciót adnom azoknak a nőknek és látni, hogy a többi orvos is ezt teszi, de bennünket is kényszerítettek és muszáj volt megtennünk." Végül 14-16 koraszülésre került sor. A többieket, legalább 60 várandós kismamát, Mengele korábbi ígérete ellenére a gázkamrába küldte . "A tábor nem szülőszoba" - mondta az SS-doktor.
 
Az utolsó hónapok
1944 november első napjaiban Himmler SS-Reichsführer parancsára Auschwitzban befejeződött a zsidók megsemmisítése. A gázosítások megszűntek, a zsidó foglyok megölése hivatalosan tilos lett. Ennek ellenére Mengele utasítására a férfi kórháztáborban (BIIf szektor) még ekkor is legalább 20 zsidó nőnél akarták beindítani erőszakkal a szülést. Végül ezt is leállították és a nők fele természetesen szülhette meg gyermekét. Pár hónapon belül azonban valamennyi baba meghalt.  Az egyikük éppen január 27-én, a felszabadulás napján.  
Az utolsó auschwitzi karácsony napján a lágerirodán három születést jegyeztek fel. A hiányos dokumentáció szerint 1945. január 10-én 247 különböző állampolgárságú állapotos nő és kismama élt a Birkenauban. Az újszülöttek és a háromévesnél fiatalabb gyerekek száma 156 volt. A birkenaui női tábor evakuációjára 1945. január 18-án került sor kaotikus körülmények között. A Vörös Hadsereg már a közelben járt. A kiürítés után az Auschwitz-komplexum táboraiban 8-9 ezer beteg, menetképtelen, bujkáló fogoly maradt, köztük legalább négyszáz 15 évesnél fiatalabb gyerek. Sőt, az egykori cigánytáborban, a BIIe szektorban terhes nők és kismamák lábadoztak az újszülöttekkel együtt.  
Eközben a Birodalom belseje felé hajtott nők halálmenetében beteg, állapotos foglyok vánszorogtak a hóban. Egyiküknek elkezdődtek a fájásai. Sikítva a hóba roskadt. Nem tudott továbbmenni. Odaugrott hozzá az édesanyja, hogy segítsen, de az SS-őr visszakergette a menetoszlopba. Ahogy a menet elhaladt, az árok szélén kuporgó szülő nőt lelőtték.  A megmaradt iratok szerint a tábor utolsó egy évében hivatalosan mindössze 8 zsidó csecsemőt regisztráltak és láttak el fogolyszámmal. Nem tudjuk, hogy velük miért tettek kivételt. Ugyanakkor több visszaemlékezés is beszámol olyanokról, akik hosszú ideig titokban bújtatták újszülöttjüket, vagy gyermeküket a táborban.

​Annyi bizonyos, hogy a megmaradt hiányos dokumentációban legalább 680 Auschwitzban született gyereknek van nyoma. Tudjuk, hogy közülük nyolcat az anyával együtt szabadon engedtek.  A különböző források szerint kb. 46-60 újszülött megérte a felszabadulást. Többségük lengyel és szovjet állampolgár volt. Néhányan a felszabadulás után haltak meg. A többiek, a regisztrált újszülöttek több mint 90%-a ott veszett. Az Auschwitzban és Birkenauban született és meghalt zsidó gyerekek száma ismeretlen. Valószínűleg több ezren voltak, jelentős részük magyarként született.

Vági Zoltán