|
Kamenyec-Podolszkij nem csupán egy lenyűgöző történelmi város a mai Délnyugat-Ukrajnában, ahol a Szmotrics folyó kanyonjában lengyel, ukrán, örmény és zsidó építészeti emlékek találkoznak. Ez a település a holokauszt történetének is szomorú mérföldköve: itt hajtotta végre a náci gépezet az első ötszámjegyű tömegmészárlást. Deportálás és tömegmészárlás A deportálások 1941 nyarán indultak meg, amikor a bécsi döntések nyomán visszacsatolt területekről — főként Kárpátaljáról és Észak-Erdélyből — összegyűjtötték azokat a zsidó lakosokat, akik nem tudták igazolni magyar állampolgárságukat. A kitoloncolásokat a Bárdossy-kormány jóváhagyásával a KEOHK (Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hivatal) szervezte meg. Az elhurcolt embereket először a budapesti Rumbach Sebestyén utcai zsinagógába és a kőrösmezői gyűjtőtáborba vitték, majd Kőrösmezőről a Kárpátokon keresztül, marhavagonokban és gyalogmenetben hajtották őket a Szovjetuniótól frissen elfoglalt galíciai területekre. A megszállt ukrán területeken embertelen körülmények fogadták a deportáltakat. Bár a német hatóságok az ellátási nehézségek miatt kezdetben kérték a magyar felet az elhurcoltak visszavételére, a magyar állam ezt megtagadta. Így mintegy 18 000 Magyarországról kitoloncolt ember hetekig éhezve és kiszolgáltatva bolyongott Kolomea, Csortkov, Sztanyiszlaviv és Kamenyec-Podolszkij környékén. A tragédia 1941. augusztus 27-én és 28-án érte el a tetőpontját. Friedrich Jeckeln SS-Obergruppenführer parancsnoksága alatt a náci alakulatok és helyi segéderőik a korábbi bombatámadások által hátrahagyott kráterekhez terelték az embereket. Két nap alatt 23 600 embert — a helyi, a környékbeli és a Magyarországról elhurcolt zsidókat — lőttek tömegsírokba. A vérengzések a környező településeken is folytatódtak, a mészárlást túlélő, de megszökni nem tudó embereket pedig 1942-ben a belzeci haláltáborba deportálták. Mit tudtak itthon? A MIOI (Magyar Izraeliták Országos Irodája) és a segítő szervek kezdetben nem tudhatták, mi vár az internáltakra, hiszen maguk az elkövetők is csak később döntöttek a tömeges kivégzésekről. Bár a központi iroda iratanyagában nem maradt fenn dokumentum a tragédiáról, a MIPI (Magyar Izraeliták Pártfogó Irodája) és az OMZSA (Országos Magyar Zsidó Segítő Akció) folyamatosan gyűjtött adományokat a Kőrösmezőn veszteglő tömegek megsegítésére. A MIOI iktatókönyve szerint a kritikus időszakban — 1941. július 30. és augusztus 22. között — számos hazai hitközség küldött pénzsegélyt a kőrösmezői internálótáborba. Támogatást nyújtott többek között a gyomai hitközség (200 pengő), Veszprém (100 pengő), Szigetvár (200 pengő), Mindszent (45 pengő), Tarpa (200 pengő), Újkécske (300 pengő), Kisbér (210 pengő), Buda (600 pengő), Komárom (500 pengő), Mohács (500 pengő), Kecskemét (1000 pengő) és Szolnok (300 pengő). A hirtelen jött krízisben válaszlevél nélkül maradt komáromi hitközség a következőkről számolt be: “A sors úgy akarta, hogy Egyházközségünkből internált 58 hitsorsost folyó hó 17-én vasérnap ismét gondozásba kellett venni mert az államrendőrség hívott fel bennünket telefonon, hogy a szóban forgó bajba jutott hittestvérek élelmezés nélkül vannak, rituális élelmezést kívánnak és így az orth. Egyház elnöke, Stern Dávid úrnak különös utánjárással, nagy vesződséggel reggelivel, ebéddel látta el." A cenzúra miatt mind a zsidó, mind a nem zsidó sajtó mélyen hallgatott a történtekről. A mészárlás napjaiban a lapokban — például az Egyenlőség hasábjain — csupán a zsinagógai ünnepek időpontjai, valamint egy-egy zsidó történelemmel vagy irodalommal foglalkozó írás jelent meg. Arról nem maradtak fenn adatok, hogy az események után néhány héttel vagy hónappal elsőként visszatérő túlélők kinek és miről számoltak be; az első fennmaradt visszaemlékezések csak az 1945-ben felvett DEGOB-jegyzőkönyvekben (Deportáltakat Gondozó Országos Bizottság) bukkannak fel. Ugyanakkor a hitközségi iratok tanúsága szerint Kecskeméten és Baján adatkérés indult az elhurcoltakról. A központi felhívás arra utasította a nagyobb hitközségeket, hogy töltsék ki a mellékelt adatlapokat, és továbbítsák azokat a környező kisebb közösségeknek is, hogy pontos képet kaphassanak az addig internáltak személyéről. A kitoloncolások leállítása ellenére a toloncházak és internálótáborok továbbra is fennmaradtak. Egy 1942. június 13-i adat szerint a pesti gyűjtőhelyeken még mindig számtalan embert tartottak fogva: Magdolna utca 65 fő, Szabolcs utca 157 fő, Rumbach Sebestyén utca: 42 fő, Páva utca: 53 fő, Leányárvaház: 38 fő, Fiúárvaház: 26 fő. A fogvatartottak élelmezésére Pásztor József igyekezett megoldást találni és hatósági engedélyt kérni. Stern Samu, a Pesti Izraelita Hitközség elnöke Keresztes-Fischer belügyminiszterhez fordult a vidéki internáltak gyógyszer- és élelmiszer-ellátása ügyében. Vidéken a visszamaradt internáltakat még 1943-ban is fogva tartották. Garanyban 305 fő, Ricsén 465 fő, Csörgőn pedig 260 fő — összesen 1030 ember — sínylődött embertelen körülmények között, minimális fejadagok mellett, érdemi orvosi ellátás és gyógyszerek nélkül. Tanúvallomások A dortmundi ügyészség 1961-ben indított átfogó eljárást az 1941 augusztusában történt tömeggyilkosság, a Friedrich Jeckelnhez kapcsolódó egységek tagjai ellen, bár végül vádemelés nem történt. Levéltárunkban őrzünk néhány, ehhez a perhez készített tanúvallomást: “Felvéve a MIOK Titkárságán 1960. január 31-én. Megjelent Klein Józsefné /azelőtt Winter Lipótné/ Bpest, VII. Akácfa u. 27. Előadja következőket: 1941. július végén Budapestről férjemmel együtt Havasalján keresztül Horodenkába vittek, innen gyalog a dnyeszterig csendőri kísérettel voltunk Truste lengyelországi helyiségbe vittek ahol több hónapig voltunk. Itt tudomásunkra jutottak a Kamenelsk-Podolski rém tettek és s mindenáron szökni akartunk, és szökünk is Kolomeába. Kamensk-Podolskba kihajtották az ott lévő több ezer főnyi zsidót azzal, hogy hazaviszik őket és mind agyonlőtték. Szemtanúk szerint a haldoklóktól napokig mozgott a föld, úgy hogy a németek tankkal mentek át rajtuk. Férjemtől Kolomeából elszakadtam és többé nem is találkoztunk. 1941. decemberében kerültem vissza Budapestre. Nevekre nem tudok visszaemlékezni “Felvétetett 1960. január 21.-én a MIOKI Titkárságán, VII. Sip u. 12. Megjelenik Reményi Jenőné /azelőtt Friedmann Sándorné/ sz. Komornik Blanka és előadja a következőket. 1941. junius 8-án Rahón férjemet és egész családomat az ottani összes zsidókkal elfogtak, bevagoniroztak bennünket és Kamenec-Podolskba vittek bennünket. Ugyanez év augusztus 28-an 22.000 zsidót kivégeztek köztük összes hozzátartozóimat. Férjemmel menekültünk meg meg és 1941-be visszaszöktünk Magyarországra és Pestre. Különböző büntetőtáborokba és helyekre vittek. Férjemet 1942-ben mint munkaszolgálatos elhurcolták és soha többé nem jött vissza. “Felvéve a MIOK Titkárságán 1960. január 26. -án. Megjelenik Pető Árpádné /azelőtt özv. Schwarcz Kálmánné/ szül. Hegedüs Anna és előadja a következőket. Férjem után idegen állampolgár voltam /lengyel/ és 1941. julius havában két fiammal és az első urammal Pestújhelyről vittek el és bevagonirozva kerültünk Kolomeába. ahol ezer számra ölték a zsidókat. Innen Kemenec-Podolskba vittek, ahol férjemet kivégezték. Egy ejtőernyős rokonom mentett meg engem és két fiamat. Tudomásunk van arról, hogy zsidó férfiakkal gödröket robbantattak és ezekbe lettek a lemeztelenitett emberek belövöldözve. Kb. egy hónapig voltam együtt családommal Kamenelsk-Podolakba és innen ujra Kolomeába kerültünk. 1941. szeptemberébe kerültem vissza két fiammal, férjem nélkül Pestre. A deportálásokat ugyan 1941 augusztusának közepén sikerült leállítani, a DEGOB-tanúvallomásokból és a túlélők beszámolóiból egyértelműen látszik, hogy a hatóságok nem csupán a Lengyelországból menekült vagy rendezetlen állampolgárságú embereket hurcolták el. Kárpátalján sok helyen komplett közösségeket fosztottak meg az otthonuktól: egész falvakat ürítettek ki, ahogyan az Alsóapsán vagy Eötvösfalván is történt, ahol a helyi hatóságok érdemi állampolgársági ellenőrzés nélkül, szinte válogatás nélkül vitték el a szegényebb sorsú zsidó lakosságot. ”A mi falunkban Csaholi postás, Mandrik segédjegyző, Philipp Mihály főbíró és Papp Mihály főjegyző egyéni akcióból hurcoltattak el minket. Többször fogadtak el tőlünk pénzt és ígérgették, hogy elintézik az ügyünket, de becsaptak minket. Inkább a szegényeket vitték el a faluból." (DEGOB 129. számú jegyzőkönyv) Messer József kecskeméti fogorvos sorsa A kecskeméti hitközség 1941. július 29-én jelentette be a MIOI (Magyar Izraeliták Országos Irodája) Jogügyi Osztályának, hogy dr. Messer Izsót lengyel állampolgárságára hivatkozva internálták. Deportálásának pontos körülményei ismeretlenek, de valószínűsíthető, hogy először a kőrösmezői gyűjtőtáborba hurcolták, majd onnan vitték át a határ túloldalára. Ott végül vagy a gettóból, vagy az erdőn keresztül sikerült megszöknie. Legközelebb a sziléziai Gliwicéből bukkant fel a nyoma, ahol praktizáló fogorvosként tért vissza hivatásához, és ahonnan az alábbi levelet írta Pásztor Józsefnek. “DR. med. J. Messer, Gliwice, 1946.I.13 Kedves jó doktor uram. 1945. dec. 27.én írt igen kedves levelét megkaptam ma. Ez az első értesítés Bpestről s azért ezen levelet bekeretezem. Én sokfelé írtam, de az Ön levele az első (remélem nem az utolsó) amely associatio idearum [képzettársítás] révén összekapcsolt tevékenységével, mely charitatív tevékenység engem quasi arra kötelezett, hogy úgy az auschwitzi megsemmisítő táborban, valamint a felszabadulásom után követő [sic!] időben a legrettenetesebb körülmények között segítsek. És én sokszor életem felszabadulásával segítettem ott és segítek itt, s erre mintaképül szolgált. Végtelenül örülök levelének, már csak azért is, mert írója él és aláírása révén újra megtanultam a nevét, mely név (sajnos be kell vallanom) nem jutott eszembe (amnesia, haláltábori feledékenység[)]. Bő levél meg[y?] A legszívélyesebben köszöntöm, örök híve dr. Messer. 1945 augusztusában a Kecskeméti Lapokban olvashatunk róla: “tegnap érkezett egy másik érdekes üzenet is: dr. Messer Izsó, az ismert fogorvos küldött üzenetet ismerőseinek. Közölte, hogy Gleiwitzben van és ott nyitotta meg orvosi rendelőjét. Címe: Gleswite, Ulica Zwiclenstwo 49. Úgy tűnik, sosem tért már vissza Kecskemétre, hanem Lengyelországban maradt és ott praktizált fogorvosként. Mivel feleségét Birkenauban meggyilkolták, nem maradt semmi, ami visszahívta volna Magyarországra. Ő maga átvészelte a Kamenyec-Podolszkij környéki mészárlásokat, túlélt több haláltábort is, majd a háború után Lengyelországban kezdett új életet. „Ne aggódjon, marad még elég zsidó a világon” „Mondta egy német tiszt a Kamenyec-Podolszkijban lévő magyar katonai konvoj munkaszolgálatos zsidóinak, miután sírva fakadtak az eléjük táruló látványtól.” Egyikük, Spitz Gyula, titokban lefotózta a borzalmakat. Spitz budapesti taxisofőr volt, akit a magyar hadseregbe besorozott katonai sofőrként dolgozott, és 1941. augusztus 27-én és 28-án a kormánykerék mögé rejtett fényképezőgéppel titokban fényképezte le a zsidók menetét meggyilkolásuk helysíózíne felé. Később Spitz Gyulát magyar katonai státusza ellenére letartóztatták, és 1945 áprilisában a Mauthausen-Gunskircheni táborban halt meg. Király Mátyás levéltáros 2026 nyarán kereste fel a Spitz fotók helyszínét, ami nem könnyű, hiszen 85 év alatt a fotókon szereplő épületeket vagy a felismerhetetlenségig átépítették, vagy lebontották. Spitz Gyula: Várakozó zsidók Kamenyec-Podolszkij főterén, 1941-ben. Király Mátyás: A főtér 2026-ban. Spitz Gyula: A kivégzésük helyszínére vonuló zsidók 1941-ben. Király Mátyás: A Vulytsya Zarvans'ka 11. Spitz Gyula és Király Mátyás fényképei az egyik tömeggyilkosság helyszínéről. A kivégzés helyén ma emlékmű áll. Király Mátyás, 2026
0 Comments
Leave a Reply. |
SzerzőkMunkatársaink és s gyűjteményeinkben kutatók írásai történelemről, kultúráról, művészetről. Szerzők és témák
All
|
RSS Feed