A levéltár gyűjteményében fontos családi hagyatékokat is őrzünk, melyek néha meglepő történelmi forrásokat, kincseket rejtenek. Az elmúlt időszakban rendezett személyes hagyatékokból ismertetünk néhányat az iratokat rendező Volenszky Paula megjegyzéseivel. 

Benoschofsky Imre és Benoschofsky Ilona hagyatéka 

​Benoschofsky Imre rabbi és húga, a Zsidó Múzeumot 1964 és 1993 között vezető Benoschofsky Ilona hagyatéka. Számtalan beszéd és óravázlat maradt fenn mindkettőjüktől. Egyebek mellett a főrabbi úr tanítványainak dolgozatai között megvan Hochberger László későbbi főrabbié is 1950-ből. A Scheiber Sándor negyvenedik születésnapján elmondott tréfás köszöntő, valamint egy reverendakészítési számla is fennmaradt a hagyatékban. Megvan a leégett Öntőház utcai zsinagóga néhány 1934-1942 között keletkezett irata, egy, a rádióban elmondott beszéd a főnök, Soós Imre engedélyezési szignójával – a kor szellemének megfelelően! A Pápai Követség oltalomlevele mellett a Svéd Követség igazolása is fennmaradt 1944-45-ből. Benoschofsky Imrét a most eltávozott Schmelzer Herman Imre St. Galleni főrabbi temette 1971-ben. A hagyatékban olvasható ez a temetési beszéd is. Benoschofsky Ilona hagyatékában receptek és naplók is találhatók. Köztük egy Háztartási könyv 1946-ból és 1956-ból is. Pincenaplója 1956-ban íródott, mindegyik kordokumentum, kutatásra, esetleg kiadásra is érdemes lehet.
Benoschofsky Imre hagyatékának jegyzéke 
Benoschofsky Ilona hagyatékának jegyzéke  

​László Zsigmond zenetörténész, irodalomtörténészé, nyelvész, műfordító, a Goldmark Károly Zeneiskola egykori igazgatója. Fennmaradt francia nyelvű levelezése eredetiben Romain Rollanddal, de sokakkal levelezett a hazai kortárs zenei és irodalmi életből. Így kerültek levelek a levéltár állományába Ránki Györgytől, Újfalussy Józseftől, Bárdos Lajostól, Illés Endrétől, Király Istvántól, Szabó Ferenctől, Szabolcsi Bencétől és Miklóstól, Szemere Samutól, Szöllősy Andrástól, Vujicsics Tihamértól, Vámos Tibortól, Waldapfel Imrétől. 

Zsoldos Jenő hagyatéka 

​Zsoldos Jenő a Zsidó Szemle szerkesztője, az IMIT igazgatósági tagja, a Libanon szerkesztője, a Zsidó lexikon szócikk írója is volt egyebek mellett. A hagyatékban számos szótörténeti és más lexikon szócikk elkészítéséhez készült gyűjtés anyaga megtalálható. Megvan levelezése is Újvári Péterrel, a Zsidó lexikon főszerkesztőjével. A Szeminárium Könyvtárát is vezette, mindenkivel kapcsolatban volt, aki a magyarországi könyvtárügyben akkor számított. Levelezett Fitz Józseffel, Kozocsa Sándorral is. Igazgatósági tagja volt a Zsidó Múzeumnak, 1944-ben az OMIKE kultúrtanácsának is. Ezeknek a tisztségeknek mind nyoma van a hagyatékban. Számos levél megmaradt tanítványaitól, s az akkori kortárs irodalom számos szereplőjétől. Szoros munkabarátság fűzte Scheiber Sándorhoz, több Scheiber kézirat is Zsoldos Jenő hagyatékából került elő. Egyik kedvencem Scheiber professzor Csokonai óravázlata, gyönyörű kézírásával.

Schultheisz család hagyatéka 

​Az egyik, mondjuk úgy, katartikus élményem a levéltárban a népes Schultheisz-család hagyatékának feldolgozása volt. Teljesen véletlenül, ebből a hagyatékból tudtam meg, hol volt a szülőfalumban, Biatorbágyon zsidó temető. A család egyik vészkorszakot túlélt tagja, Schultheisz Gáborné kezdeményezte a temető felszámolását 1958-ban. Hagyatékában fennmaradt az erről folytatott levelezés a Chevra Kadisával. A fellelt dokumentumok alapján megtaláltuk a szintén biatorbágyi gyökerű Bányai Viktóriával, a zsidó temetők nagyasszonyával a felszámolt biai temető sírjait a Kozma utcai temetőben. Úgy érzem, ez a lelet méltó honorárium az önkéntes munkámért.
A család másik nevezetes tagja, Schultheisz Miksa a zsámbéki zsidó temető felszámolását kezdeményezte ugyanekkor. Schultheisz Miksa a BHÉV igazgatóhelyettese volt 1932-től, műgyűjtő, a Budapesti Zsidó Hitközség munkatársa, 1950-től a szabadkőműves Szimbolikus Nagypáholy tagja. Fennmaradt ketubája Spitzer Erzsébettel, valamint egy ruhaadomány igazolása a munkaszolgálatosoknak.
Schultheisz Miksa kislányáról, a tízéves korában agydaganatban meghalt Schultheisz Mariettáról a képzőművészetben és az irodalomban is megemlékeznek. Bokros Birman Dezső Schultheisz Baba portréja címmel készített fejszobrot, a kislány 1930-ban bekövetkezett halálára pedig Várnai Zseni írt verses búcsúztatót. Ez utóbbi gépiratban megvan a hagyatékban.
A mindössze tíz évet élt kislány, Schultheisz Baba iskolai füzetei, rajzgyakorlatai, lovaglólecke jegyei a Trattersaalba, a Park Szanatóriumban végzett vizsgálatai mind a hagyaték részei. Érdemes lenne részletesebben foglalkozni velük akár életmód kutatási szempontból is.
Az egész Schultheisz család a felső tízezer életmódját követte, kiterjedt kapcsolati hálóval. Miksa műgyűjtőként sok kortárs képzőművésszel levelezett, köztük Hincz Gyulával, Szobotka Imrével is. Fennmaradt irat szerint 130 Napóleon aranyat követelt vissza a soá után, amelyet nem kapott vissza a „megőrzésből”.
A család a Bajna-Esztergom-Zsámbék-Bia-Pest régióban élt, a hagyatékban elsőként Jakab 1827-es igazolása olvasható arról, hogy született esztergomi, nem bevándorló….
Schultheisz Emil orvos, egyetemi tanár, 1974-1984 között egészségügyi miniszter szintén tagja a családnak.

Silbiger Bora levéltárunkba került hagyatéka láthatóan töredékes, kifosztottnak tűnik, bár így is tetemes mennyiségű. Főleg kiterjedt levelezését tartalmazza. A valószínűleg anyagi okok miatt be nem fejezett orvosi tanulmányai után felkapott grafológusként, jósnőként működött. A nálunk lévő anyagból vendégkönyve az érdekes, kapcsolatba került például József Attilával, a hatvanas években pedig André Kostolany-val is.
Volt bátorsága tőzsdei árfolyamok jóslásra is, levelezéséből sok munkával kihámozható, miként követte a szocializmus idején(!) nyugati tőzsdék árfolyamait, miként adott megbízásokat külföldre, tőzsdei ügyletekre, s a nyereséget hogyan realizálta itt, Budapesten az IKKÁ-n keresztül. Egykori gazdasági szakújságírói múltammal döbbenten sejtettem meg, milyen szerteágazó logisztikával építette fel magánzó életmódját. Akinek van kellő elszántsága a több száz levél, számtalan feljegyzés elolvasására, jó kis gazdaságtörténeti, és persze kultúrtörténeti dolgozatot készíthet Bora segítségével. Személyéről olvashat Szüts Miklós most megjelent „A Földön élni ünnepély” című könyvében, illetve Deák Kristóf Foglyok című filmjében is felbukkan a jósnő, Silbiger Bora.
Korábban Scheiber Sándor és Landeszman György is foglalkozott Silbiger Bora pácienseivel az irodalmi életből, Fedor Ágnes pedig Karola és kora címmel regényt írt róla.

Amennyire Silbiger Bora személye, gátlástalan machinációi nem az én világom, az első döbbenet után annyira megérintett Galambos Szilveszter sorsa.
Hagyatéka mintegy 15-20, megtermett fekete műanyagzsák formájában jelent meg a levéltár előterében – nem sok jót sejtetve. A feldolgozás során derült ki, hogy Galambos Szilveszter teljesen egyedül volt élete utolsó éveiben, mindenét a Mazsihiszre hagyta, és rajtam kívül senki nem látta ezt a hagyatékot. Nem válogatott ki senki semmit, nem semmisített meg semmit, ahogy jött, úgy zsákolták a be az iratanyagot, teljesen kiszolgáltatottá téve így az örökhagyót. Nagyon megrendítő élmény volt számomra az elmúlás megsejtése. Aztán haladva a feldolgozással olyan intim dolgokról szereztem tudomást, amiről nem szerettem volna, és az örökhagyón kívül senki másra nem tartoznak. Némi töprengés után az emberi méltóságra való figyelem mellett egész formás kis anyagot sikerült összerendezni a hagyatékból. Galambos Szilveszter mindenkit ismert a kortárs művészeti életből, sokakhoz írt személyre szóló verset, konferanszot, kabarét. Ezek közül a hagyatékkal soknak a kézirata a levéltárunkba került. A könnyű műfaj, a humor koronázatlan királya volt. De voltak zsidó tárgyú írásai is. 

A Zalai-Dér hagyaték már a Covid alatt került a levéltárba. Mennyisége alapján könnyű, gyors feladatnak ígérkezett, ezért hozzáfogtam a feldolgozásához. Nem könnyű préda a Zalai-Dér hagyaték, nagyon tömör, nagyon érdekes és gazdag anyag. Több generáción átívelő hagyaték. Hatalmas levelezés van az első világháború idejéből, s a másik háborúból, az ukrajnai munkaszolgálatból is. A levelezőlapok száma több száz is lehet. Több női napló is van a hagyatékban. Az egyik Dér Marianna festőművészé, a másik talán Dér Vera szobrászé. Eredetinek tűnő Dér Mariann rajzok is vannak, sok régi fotón kellene megfejteni, ki kicsoda a kiterjedt és befolyásos családban…

​Az Egyiptomból való szabadulást követően Mózes és a zsidók öröméneket énekeltek, melynek egyik sora így szól:
„Hatalmam s énekem Jah, ő lett nekem segítségül, ez az Istenem, hadd dicsőítem, atyám Istene, hadd magasztalom” (Exodus, 15: 2). A zsidó tradíció szóbeli hagyománya fejti ki a dicsőítés és magasztalás mikéntjét: „Dicsőítsd a parancsolatok teljesítésével, használj/készíts: szép szukkát (szukkoti sátor), szép lulavot (szukkoti növénycsokor), szép sófárt (kosszarvkürt), szép cicitet („szemlélőrojtok”) és szép tóratekercset, írd szép tintával, szép tollal, gyakorlott szófer (tóramásoló) készítse, és végül borítsd szép selyembe.” (Talmud Bavli, Sabbat 133b)
 
A héber eredeti a ’nae’ szót használja a szép kifejezésére, ami nem pusztán az esztétikai szépséget, hanem a valódi, belső értékekből fakadó, platóni és arisztotelészi értelemben vett szépséget jelenti. Ugyancsak ilyen értelmet kell keresnünk a gyakorlott tóramásolót az eredetiben kifejező ’uman’ (tk. művész) jelentésében, azaz az istentiszteleti célokat szolgáló tárgyakat olyan művésznek kell készítenie, akinek elhivatottsága, művészi tehetsége is van a gyakorlati képességei mellé.  
A vallási parancsolatok esztétikai dimenzióval kiteljesített teljesítése a hiddur micva, a parancsolatok ’megszépítése’. Egy midrás szerint a hiddur micva ’megszépíti’ a parancsolatot végrehajtóját is, s végül a parancsolatok végrehajtása ezen az esztétikailag magasabb szinten megszépíti Izrael Istenét. Minden parancsolat végrehajtása teljesebb, ha a szükséges kellékek megszólítják az érzékeket is, s így a cselekedetek esztétikai minősége is vallásos tartalmat nyer. A művészeti szépség azonban nagyon relatív fogalom, és a vallásos közösségben gyakran az értékelvűség, drágaság veszi át a szépség helyét. A zsidó közösségek tárgyaikhoz fűződő viszonyának tanulmányozásához meglévő kevés forrás alapján úgy tűnik, hogy a tárgyak értékét a bennük foglalt nemesfém anyagi értéke, a tárgyat használó-készíttető-adományozó személyek társadalmi pozíciója, előkelősége, és – esetleg – a tárgy régisége határozza meg. A művészi kidolgozottság ezeket követi, ha egyáltalán – hiszen a zsidó szertartási tárgyak tanulmányozása a zsidó tudományosságon belül alig néhány évtizedre tekinthet vissza, s csak nehezen sikerül elfogadtatni létjogosultságát.
 
„Hamis és legtöbbször tudatosan ferdített az a beállítás, mintha a zsidó vallás művészetellenes lenne. (…) Inkább az elnyomatási időszakokban a zsidókra nehezedő materiális nyomásnak és az üldözési korszakok elzárkózásának köszönhető a tisztán spirituális iránynak az esztétikai kultúra fölött való időleges szupremáciája.” – írta Naményi Ernő 1929–ben. Ekkor már Európa több városában létezett zsidó múzeum, s néhány úttörő kutató kezdte felfedezni a zsidó múlt vizuális emlékeinek (ekkoriban elsősorban a zsinagógáknak és az illusztrált kéziratoknak) forrásértékét. Ugyanakkor tény, hogy a zsidó népet történelme folyamán elsősorban az írás, annak fizikai megjelenése és tartalma érdekelte, s kevesebb figyelmet fordítottak a tárgyakra, a vizualitásra. A zsidó szakrális művészet fejlődését a külső körülmények sem támogatták: Európa legtöbb országában a zsidóknak csak rendkívül ritkán, egyéni kiváltságok megszerzésével nyílt lehetősége a kézművességre, ráadásul az adott szakma alapos elsajátítása, professzionális művelése sem volt könnyű. Ugyanakkor a zsidók rendkívüli – legalábbis a korabeli társadalmakhoz képest – mobilitása miatt a tárgyakra leselkedő veszély is nagy volt. A sok helyváltoztatással és költözéssel a fizikai valóságukban megjelenő tárgyak kevesebb figyelmet kaptak, virtuális – eszmei, szellemi – tartalmuk felértékelődött. Ezt látszik igazolni az a tény is, hogy a világ zsidó múzeumaiban és magángyűjteményeiben felhalmozott judaikák (zsidó liturgikus tárgyak) csak egy-két ritka, kivételes esetben régebbiek 2–300 évesnél, legtöbbjük a tizennyolcadik–tizenkilencedik. században keletkezett.
 
A zsidó művészettörténet–kutatás első tudósaként a budapesti Rabbiképző Intézet tanárát, Kaufmann Dávidot tiszteli a világ, de fiatalon bekövetkezett halála után sokáig nem akadt magyarországi követője. A Kaufmann által megfogalmazott kutatási irányokat később Naményi Ernő követte, akinek életpályája, írásaiban fennmaradt elvei többféle tanulsággal szolgálhatnak a zsidó tárgyi világ mai kutatói, de használói számára is. Életműve rendkívül sokrétű, melyben összefonódik benne a zsidó művészet kutatása és bemutatása, valamint a modern élethez igazodó zsidó vallásos közösség és a kortárs judaikaművészet megteremtésének kísérlete.
 
Naményi Ernő 1888. május 9–én született Nagykanizsán. Apja dr. Neumann Ede, a budapesti Országos Rabbiképző Intézetben végzett első rabbi, anyja Kayserling Emma, a Dohány utcai rabbi, Kayserling Mayer lánya. Anyai dédapja Ludwig Philipsson magdeburgi rabbi, a berlini liberális rabbiképző (Jüdische Hochschule) alapítója. Philipsson Berlinben együtt dolgozott Abraham Geigerrel, aki korábban a breslaui rabbiképző egyik alapítója, a zsidó vallásreform nagy hatású közép–európai személyisége volt. Nagykanizsán Neumann rabbisága alatt a Geiger által bevezetett reform–imakönyvet használták, s a zsinagógában – melyben fél évszázaddal korábban, Löw Lipót rabbisága idején Magyarországon először szólalt meg zsinagógában orgona – a bécsi reform–kántor, Salamon Sulzer liturgiáját követték.
Naményi a nagykanizsai gimnázium után jogot, közgazdaságtant és szociológiát tanult Budapesten és Brüsszelben. 1916–tól az Országos Iparegyesület titkára, majd igazgatóhelyettese, igazgatója lett. Emellett a Magyar Könyv és Reklámművészek Egyesületének főtitkára, a Magyar Bibliofil Társaság választmányi tagja volt. Az Országos Magyar Zsidó Múzeum Egyesületnek 1931–től tagja, pénztárosa, elnökhelyettese, majd 1945 és 1950 között elnöke volt. Mint reklámmal is foglalkozó szakember komoly múzeumi marketing–tevékenységet végzett akkor, amikor ez még igencsak gyerekcipőben járt. Kapcsolatain keresztül számos fontos és értékes tárgyat szerzett meg a gyűjteménynek, és annak egy részét múzeumegyesület – Kanizsai Ernő álnéven, általa szerkesztett – lapjában munkatársaival együtt be is mutatta. A második világháború idején megszervezte a múzeumi tárgyak elrejtését, majd a felszabadulást követően megkísérelte felmérni és a múzeumba vinni a zsidó közösségek megmaradt értékeit. A múzeumot 1947–ben újranyitották, és Naményi 1949–ben két olyan időszaki kiállítást rendezett, melyek a fennmaradt tárgylisták alapján ma is megállnák a helyüket. (A széder művészete, Magyarországi zsinagógák művészete1948, a fordulat éve után azonban nem sok reménysége maradt: a zsidó közösséget 1949 decemberének végén egységes szervezetbe kényszerítették, ebben az addig önálló egyesületként működő múzeumnak sem maradt meg az önállósága. Naményi 1949 végén Párizsba emigrált, és bekapcsolódott az akkoriban formálódó párizsi zsidó múzeum munkájába. Felkutatta a Maghreb országaiban és a Dél–Franciaországban található zsidó értékeket, majd bevezetőt írt a múzeum kegytárgyait bemutató katalógusához. 1956–ban megszervezte az európai zsidó múzeumok vezetőinek értekezletét, amelyen a lehetséges együttműködés formáiról tárgyaltak. Halála évében jelent meg L’esprit de l’art juif című, a külföldi szakirodalomban máig gyakran idézett könyve. Ugyanebben az évben jelent meg a zsidó művészet első összefoglalója (Cecil Roth, Ed.: The Jewish Art. An Illuminated History), melyben Naményi két fejezetet írt.
Naményi Ernő életében a művészeti kérdések fokozatosan, mintegy közgazdasági munkásságának melléktermékeként jelentek meg, művészettörténeti érdeklődése fokozatosan mélyült és nyert egyre újabb és újabb tartalmakat, hogy élete végére a zsidó művészet jelenthesse Naményi Ernő zsidó identitásának egyik bázisát.
 
Naményit rabbi–ősök leszármazottjaként komolyan foglalkoztatta a vallás kérdése, a lényeg kutatása. „A lényeg keresése, kutatása, lélekbefoglalása az, ami nemcsak a vallás, hanem az ember célkitűzése és vágyódása.” 1934–ben barátaival megalapította az Ézsajás Vallásos Társaságot: „nem egy alapszabállyal rendelkező egyesület, hanem egy asztaltársaság jellegű intézmény”, amint Naményi Kner Imréhez írt levelében megfogalmazta. A tagok, Naményi barátai – többek között Neugröschl Endre (később Marton Endre) jogászprofesszor, Kőrösi Kornél biológus, Goldziher Károly matematikus, Ligeti Pál történetfilozófus, Tevanék, Knerék és talán még mások is – Naményi Lendvay utcai lakásán tartottak összejöveteleket, bibliamagyarázatokat. Néhány elhangzott beszéd nyomtatásban is megjelent, elsőként a társaság első összejövetelén Naményi által elmondott „Holt forma vagy élő lényeg? Elmélkedések Ézsajás 1. fejezetéhez” című előadást. Ebben Naményi Ézsajást kommentálva kifejti: „Nem elavult formákban keresünk érintkezést az Úrral, nem érthetetlen vagy szellemi és lelki életünkkel harmóniába nem hozható formák között keressük lelkünk egyesülését Istennel.” A jeles értelmiségi társaskör kulturális értékeinek megfelelő társaságot, prédikációt, szellemi és nem utolsó sorban vizuális igényeinek megfelelő szellemi kört teremtett. A társaság működéséről nem sok forrásunk van, szellemi irányvonalukat, tevékenységük alapvonalait a közreműködésükkel létrejött művészeti alkotásokon, illetve a szellemi vezetőjének tekinthető Naményi Ernő liberális judaizmusról szóló írásai alapján rekonstruálhatjuk.
 
„Van–e egyáltalán szüksége a zsidó vallásnak a művészetre? A művészet által előidézett esztétikai megindultság a legszellemibb élmény. Ennek az élménynek alapérzülete a rokonszenv, amelyet a műtárgy bennünk előidéz. Rokonszenv magával a műtárggyal, a mű alkotójával és azokkal az eszmékkel, amelyekkel a mű és alkotója telítve vannak.” – írta Naményi 1933–ban. 1934 nyarán elhatározta, hogy „megcsinálja Európa legszebb haggadáját” – nyilvánvalóan az Ézsajás Vallásos Társaság használatára is. A haggada hagyományos szövegét Pap Károly magyar fordításában, nagyon kevés héber eredeti szöveggel nyomtatták. A haggadák illusztrálásának nagy hagyománya van: mint azt többek között Naményi művészettörténeti tanulmányaiból tudjuk, a kéziratos és az első nyomtatott haggadák képanyaga folyamatos újranyomásokban jelen volt korának vizuális palettáján is. Saját haggadájának illusztrálását Naményi művészeti és tipográfiai, könyvészeti igényességének megfelelően készítette elő. Könyvbarátként vallotta, hogy az író szellemi munkájának meg kell adni azt a tiszteletet, hogy művészi köntösben juttatják a közönség kezébe. Természetesen mindez hatványozottan igaz a szertartási célokat szolgáló kiadványnál: ahol szinte Isten akaratát közvetíti a szöveg, ott a lehető legtökéletesebb formát kell biztosítani. Hogy Naményi mennyire komolyan gondolta a megfelelő művészi tartalom tökéletes ipari kivitelezésének fontosságát, azt a könyv kolofonja bizonyítja:
„Ezt a Haggadát az ősi szertartásos rend szerint Pap Károly közreműködésével összeállította Naményi Ernő. Az Oh Atyánk ––– kezdetű éneket az Addir hu dallamára írta Bodrogh Pál. A fametszeteket készítette Kolozsvári Sándor. Nyomtatták Kner Izidor könyvnyomdájában Gyomán, a zsidó időszámítás 5696–ik esztendejének telén, a svájci münchensteini Haas féle betűöntöde Bodoni antiqua és az Első Magyar Betűöntőde Meruba betűjével. Készült öt példány A–E jelzéssel, Van Gelder Zonen valódi kézzel merített papirosán, 60 példány 1–60 jelzéssel a Diósgyőri Papírgyár merített papirosán és 1000 példány finom diósgyőri papiroson. A hangjegymellékletet Gottlieb Izsó nyomtatta Budapesten. A könyveket Kner Erzsébet kötötte. A számozott példányokat az illusztrátor aláírásával látta el. Ennek a példánynak jelzése: A.”
A Haggada 1936–ban megkapta a Magyar Bibliofil Társaság elismerő oklevelét, melyet az év öt legszebb könyvének ítéltek oda.
 
Naményi a Haggada mellett a széder–esti szertartás más tárgyainak elkészítésére/elkészíttetésére is gondot fordított. 1936–ban a Múlt és Jövőben közölt beszámolójából értesülünk arról, hogy – nem mellékesen a Naményi baráti társaságába tartozó – Tevan Margit modern szertartási eszközöket készített. A rövid kis cikk két mezuzát, egy Illés-serleget és két széder–tálat ismertet, s hangsúlyozza a kortárs, modern judaika megteremtésének fontosságát. Miközben kiemeli a tárgyak újszerű, az anyag és a technikai lehetőségek adta formáját, beleilleszti azokat a zsidó szertartási tárgyak több évszázados történetébe, felvillantja ikonográfiai előképeiket. Naményi számára egyaránt fontos az ezeréves tradícióhoz kötő tartalom, a tárgyak jelképeiben, ikonográfiai elemeiben jelen lévő zsidó tradíció, saját korszakának modern iparművészete az anyaghasználatban és a megmunkálásban. Nem mellékes számára, hogy a vallási szertartások közben milyen esztétikai megjelenésű tárgyakat használ, hiszen azok az ő értelmezésében már nem pusztán kellékek, hanem vallásos tartalmat hordozó és funkcióba lépő tárgyak, „hogy Isten szolgálatára szánt legkisebb eszköz is a szépség felemelő szellemével mozdítsa elő a lélek feltörését”.
 
Az Ézsajás Vallásos Társaság a tagok lakásaiban tartotta összejöveteleit, zsinagógájuk természetesen nem volt. A vallásos irányzatuknak, szellemiségüknek megfelelő zsinagógát azonban ismerjük: egyrészt Naményi zsinagógaépítészetről szóló írásaiból, másrészt pedig a baráti körükhöz tartozó Kozma Lajosnak Kassán felépített zsinagógája alapján. Az 1929–ben felavatott zsinagóga ismertetését Naményi a Múlt és Jövő tipográfiailag is értékes külön kiadványában vállalta.
Naményi élete folyamán többször foglalkozott a zsinagóga–építészet kérdéseivel. Mindannyiszor hangsúlyozta, hogy míg a zsinagógák építészeti stílusa általában a környező kulturális hatásoknak megfelelően alakult, ugyanakkor az alkalmazott építészeti–művészeti szemlélet mindenkor a változó szertartási igényekhez igazodott. Ezért tér el a koraközépkori zsinagógák térformálása ezért tér el a későbbi korszakokétól. A tizenkilencedik–huszadik század zsidó közösségen belüli éles vitái, melyek az ortodox–neológ szakadáshoz vezettek, gyakran a zsinagógák belső berendezése, térhasználata körül forogtak. A századfordulón a korábbi reform–térhasználatot követő közösségek egy részében is visszatértek a hagyományos elrendezéshez, amit Naményi célszerűtlennek és őszintétlennek tartott.
„Kozma Lajos nagy érdeme a templomépítés szempontjából az, hogy minden romantikus álszemérem kikapcsolásával, amikor a modern haladó zsidó istentisztelet szükségleteinek megfelelően kellett templomot emelnie, azt kizárólag a haladó zsidó szertartás szelleméhez szabta. Ezzel is szolgálta azt a magas vallásos és művészeti törekvést, amely úgy a hitet, mint a művészetet az élettel eggyé teszi, nem húz válaszfalakat a szellemiség és az élet közé, hanem az élet legfenségesebb megnyilvánulásait harmonikus egységbe foglalja.” A vallásos tartalom mellett természetesen az azzal szoros egységben szemlélt vizuális megjelenést is méltatta, s külön kiemelte a zsinagóga egyszerű és célszerű formáját, nemes belső díszítését, anyaghasználatát – valamint a gondos ipari kivitelezést.
Ugyanakkor Naményi hétköznapi munkája során a Magyar Könyv- és Reklámművészek Egyesületének főtitkára is volt, a reklámról szóló egyik első hazai szakmunka szerzője. Tudta, hogy a társadalom zsidóképének alakítása és a zsidó önkép formálása szempontjából milyen fontosak azok a jelek, amelyekkel a közösség mintegy közzéteszi identitását, vallásról, művészetről, a munka megbecsüléséről vallott nézeteit. A modern zsidó önreprezentáció intézményét, a Zsidó Múzeumot ennek szellemében rendezte be munkatársaival, Grünvald Fülöppel, Fürst Aladárral és Munkácsi Ernővel. Naményi kezdetben a gazdasági alapok megteremtésén fáradozott elsősorban, többek között múzeumi kiadványokkal növelte a bevételeket. A kiadványok szép jövedelmet hoztak a Múzeumegyesületnek, ezen kívül tisztán körvonalazták a korabeli magyar zsidók identitását és önképét. A múzeumi tárgyakról készült két, egyenként 12 darabos képeslap–sorozat elsősorban azokat a tárgyakat mutatta be, amelyek az emancipált magyar zsidók önlegitimációja szempontjából különösen fontosak voltak. Emellett művészeti nézőpontból is számottevőek voltak a múzeumi tárgymásolatok. Ezek nem réges-régi muzeális tárgyak replikáiként, hanem múzeumi háttérrel, művészetpártolással világra segített – sokszorosításra tervezett, az eladásokból az intézményi bevételeket növelő – kortárs művészeti tárgyakként jelentek meg. Közöttük a legérdekesebb, Naményi sokoldalú érdeklődését és munkásságát leginkább jellemző az a selyemre nyomott kalácstakaró, mely felirata szerint az Országos Magyar Zsidó Múzeum kiadása. A szombat fogadásának családi szertartásához használatos kegytárgyat Kner Albert tervei alapján, ajándékul kapott selyemre nyomtatták. A tradicionális zsidó textileken is feltűnő állatalakokkal díszített növényi ornamentika négy medaillonjában a sabbatot, illetve a zsidó közösséget szimbolizáló tárgyak szerepelnek: menóra, serleg, kalács és bor. A mintázat közepén, ovális mezőben a kalácsra mondandó áldás héber szövege látható. 

​A kalácstakarót a rabbiság esketési listái alapján minden ifjú házaspárnak („ahol egy új hajlék épül Izraelben…”) elküldték azzal, hogy amennyiben megtartják, küldjék be a múzeumnak a kért összeget. A korszakban divatos, keresett művész által tervezett „design–judaika” ilyen típusú „marketingjével” nem csak a múzeum bevételeinek növelése volt Naményi célja, hanem ezzel egyfajta sajátos missziós szerepet is játszott: „hitem szerint a vallás őreinek az a kötelességük, hogy olyanokat nyerjenek meg a legtisztább monoteizmuson alapuló, tiszta szellemi Istenséget tisztelő vallás részére, akik már eltávolodtak, akik éppen esztétikai kielégületlenségük folytán s a vallásnak az élettől való teljes elkülönülése révén távolodtak el. Ha ezeket újból a vallás templomaiba óhajtják hozni, ha a zsidó vallásból az élet vallását akarják újból teremteni, ha modern kultúránkkal harmonikusan egyesülve, integráns részévé akarják tenni lelki életünknek, akkor azt a nagy vonzóerőt, amelyet a művészet jelent, nem nélkülözhetik, akkor a vallásnak keresnie kell a művészet fegyverbarátságát, mely annál őszintébb, mert a vallás céljainak szolgálatával semmiben sem hanyagolja el saját célkitűzéseit.”
 
Naményi Ernő a művészetet saját családjában, otthonában sem nélkülözte a szertartásokban. 1933-ban, Tamás fiának bar micvójára – mindössze hatvan példányban – kinyomtatták azt a beszédet, melyet 1901-ben az ő avatásán mondott el édesapja a nagykanizsai zsinagógában. Az alkalmi kiadvány Naményi kedvelt betűjével, Bodoni antiquával, válogatott papírokon, Kner Erzsébet művészi kötésében készült. A fiatalon megözvegyült Naményi második házasságkötésére nászajándékként barátai, az Ézsajás Vallásos Társaság tagjai Tevan Margit Ézsajás, Noé és búzakévét kötő pár képével díszített serlegét ajándékozták a házaspárnak. A serleg később a Zsidó Múzeum gyűjteményébe került.
 
Az értékes, régi családi tárgyakat a Zsidó Múzeum Egyesület őszinte tagjaként a Múzeumnak ajándékozta, köztük dédapjának, Philipssonnak kalácstakaróját, nagyapjának, Kayserling Mayer Dohány utcai rabbinak tfilinzacskóját, karosszékét is. A nagykanizsai rabbi fiaként jól ismerte a kanizsai zsidó közösség értékes, művészettörténetileg is jelentős tárgyait, s ezeket hosszas tárgyalások után, több menetben szerezte meg a múzeumnak. A Zsidó Múzeum a Naményi szerint a harmincas-negyvenes évekre a „múlt emlékei mellett a vallásgyakorlat művészi megnyilatkozásainak tárháza”, példatára lett.
 
Naményi sokat publikált erről a tárházról, munkássága a magyarországi zsidó művészettörténet–írás kimagasló teljesítménye. Érdeklődésének, publikációinak középpontjában a pészach állt: a szabadság ünnepe, a múlthoz, a zsidó történelemhez való kötődés szimbóluma is ez az ünnep, ráadásul az évszázadok folyamán gazdag tárgyanyaga alakult ki. „A zavartalan öröm ritka volt a zsidóknál, s érthető, hogy a zsidó család a szép iránti vágyakozása a megszabadulás, a kiszabadulás és megváltás ünnepének díszítésére, fényessé és széppé tételére irányult.” Naményi, mint láttuk saját vallási közössége számára elsőként a haggada kiadását szervezte meg, majd Tevan Margit tárgyainak létrejöttét segítette. A Múlt és Jövőben aláírás nélkül, ám szinte bizonyosan Naményi tollából jelent meg egy kitűnő cikk a korszak legnagyobb judaika–gyűjteményének, a Friedmann gyűjteménynek a pészachhal kapcsolatos tárgyairól. Ebben a hiddur micva eszméjét a nehéz korszakokat megélt zsidók számára egyrészt lelki menedékként, másrészt a múlthoz kapcsoló kötelékként ábrázolja. 1942–ben bemutatja a korszak két másik jeles magyar haggada–kiadványát, az OMZSA haggadát és a Zádor István által illusztrált haggadát. Ugyanebben az évben jelenik meg nagyon alapos és összefoglaló cikke a herendi szédertálakról. Ebben a magyar zsidó művészi ipar egyik első képviselőjének, Fischer Mórnak a magyar porcelángyártásban játszott szerepét, és a szédertálak díszítésének művészettörténetét dolgozza fel nagyon alaposan. A cikk megírásához felkutatta a még lappangó, családi használatban lévő herendi szédertálakat is. Ezek közül később többet is megszerzett a Zsidó Múzeum gyűjteménye számára. Széderről, pészachról összegyűjtött hatalmas tudásának összegzése volt az a viszonylag rövid ideig látogatható időszaki kiállítás, melyet a holokauszt utáni elsőként rendezett meg a Zsidó Múzeumban. Az „A széder művészete” című kiállításban szédertálakat, haggadákat, Élijáhu–serlegeket, macesztakarókat, kéztörlőket mutattak be – jellemzően a legrégibb magyarországi emlékektől a kortárs, modern judaikákig, többek között Tevan Margit szertartási tárgyaival együtt. Sajnos ehhez a kiállításhoz katalógus nem készült, a kiállított tárgyak listája nem maradt fenn – csak a kicsi, összehajtott kiállításvezető brossúrából tájékozódhatunk.
 
Naményit nem elégítette ki korának egyre inkább formálissá váló neológ zsidó vallásgyakorlata, „a gépiesen gyakorolt és élettelenné váló ceremóniák” mögé akart tekinteni, hogy megismerje az „alapul szolgáló örök eszméket”. Az ő érdeklődése a művészet felé fordult, ezért a judaizmus alapjait jelentő alapideákat is a művészetben kereste. Zsidó művészetről, kegytárgyakról, képzőművészetről szóló írásaiban mindig hangsúlyozta, hogy a művek a zsidó tradíció termékei, ekképp a zsidó szellem megnyilvánulásai, mely minden korszakban mást és mást tart fontosabbnak, hangsúlyozandóbbnak. Ez a felismerése adott lehetőséget arra, hogy szabadon, a zsidó tradícióhoz mélységesen kötődve, de a folyamatos megújulás lehetőségét megadva, a legmodernebb formák között is lehetségesnek tartotta a hagyományos zsidó művészeti termékek megjelenését. Feltételezzük, hogy Kozma Lajos, Tevan Margit, Kner Imre és Albert számára inspiráló forrás lehetett egy–egy Naményivel folytatott baráti beszélgetés vagy bibliamagyarázat, szabad filozofálgatás az Ézsajás Társaságban. Naményi modern művészetről vallott nézeteit legitimálta zsidó művészettörténeti tudása, a modern zsidó szellemtörténetben alapvető fontosságú családi kapcsolatai pedig hitelesítették judaikákról, modern judaikákról vallott nézeteit. Jóllehet a zsidó kegytárgyakra vonatkozóan nagyon kevés a vallástörvényi megkötöttség, de a zsidó jogrendben többé–kevésbé járatlan művészeknek mégis megerősítést jelenthetett, amikor Naményi elismerően nyilatkozott egy–egy elkészült alkotásukról. Az elkészült és bemutatott épületek és tárgyak alapján a színvonalas kortárs judaika kapcsolódik a vallásos tartalomhoz, formailag pedig a lehető legegyszerűbb, „szertartásos célszerűségen alapuló formaalkotás”. Naményi szerint a zsidó művészet lényege, hogy a részletező leírással és a díszek hangsúlyozásával szemben a lényeget a zsidó szellemben keresi, s ennek vizuális megvalósítására törekszik. Megjelenése óta máig idézett művében (L’esprit de l’art juif, 1957) a zsidó művészetet elválasztja a bibliai korszak művészetétől, s a szétszóratás, a diaszpora termékének tekinti, melynek valódi célja ugyanaz, mint a szent szövegeknek: a Biblia, az Írott tan magyarázata – ezúttal vizuális megvalósításban. A zsidó művészetről szóló fejtegetésekben rendre felmerül, hogy a második parancsolat („ne csinálj magadnak faragott képet”) miatt a zsidó művészetről nem beszélhetünk, s a konzervatív ortodox közösségekben nincs is igazi értéke a vizualitásnak. Naményi az 1930–as években, Szíriában feltárt Dura Europos–i zsinagóga falfestményei, valamint a középkori illuminált kódexek alapján úgy véli, hogy a bálványimádás tilalma csak a statikus, szimbolikus pillanatokat rögzítő szobroknak, az ókori keleti művészet jellemző tárgyainak tilalmát jelenti. Értelmezése szerint a durai freskók a zsidó szellem igazi megnyilvánulásai, hiszen a bibliai történeteket, legendákat bemutató képeken egy képen belül a legenda egész lefolyása látható – ez a ’folytatólagos előadás’. Ezzel a megoldással a zsidó művészet nem statikus, mint a bálványimádás művészete, hanem látszik benne az isteni beavatkozás, mely a zsidó szellem, a bibliamagyarázat megjelenése. (A módszer már ismert volt a korakeresztény művészetből, de a dura–i és a bét alfai ókori zsinagógák feltárása előtt nem volt ismert, hogy a koraközépkori zsidó művészet is alkalmazta.)
 
Szinte már közhely, hogy a művészet élvezete szinte szakrális élményt jelent az arra fogékonyaknak. Naményi életpályája és írásai fényében úgy tűnik, hogy a dolog fordítva is működött: az Ézsajás Vallásos Társaságban összegyűlt finom ízlésű értelmiségiek számára a zsidó szellemben előállított, vagy a vallás céljaira létrehozott művészet valójában nem segítette és kiegészítette, hanem pótolta a ceremóniákat. A szakrális tárgyak előállítása, propagálása, az azokkal való foglalkozás is szakralitást nyert, a szent tárgyak elkészítésének folyamata maga is rituális folyamattá vált.
„És a művészet, amikor a vallás eszményi célját szolgálja, szent munkát végez, amint szent munkát végeztek azok, akik a szent sátort felépítették: ’És látta Mózes az egész munkát. Íme elkészítették azt; amint parancsolta az Úr, úgy cselekedtek. S megáldotta őket Mózes.’ (Mózes II: 39.43)”

Az idézett tanulmány eredeti megjelenési helye a források pontos feltüntetésével: Café Bábel 56-57. szám
Cafe Babel: Munka 

Toronyi Zsuzsanna 

Numerus clausus, latinul zárt szám. Ma 100 éve, hogy a budapesti Nemzetgyűlés megszavazta az első világháború utáni modern Európa első zsidótörvényét. De mit gondolt a korai Horthy-rendszer Budapest és a vidék viszonyáról? Mennyire tartott Európától? Milyen irodalmat és színdarabokat várt el az íróktól, színházi szerzőktől? Mit akart a tudósoktól és tanároktól? Hogy gondolkodott a jövő kultúrájáról, az egyetemi tanszabadságról, liberalizmusról? Ezekre a kérdésekre kerestük a választ a törvény szövege, indoklása és következményei alapján. ​

Az 1920:XXV. törvénycikk hivatalosan „A tudományegyetemekre, műegyetemre, a budapesti közgazdaságtudományi karra és a jogakadémiára való beiratkozás szabályozásáról” címet viselte, de mindenki csak numerus claususként emlegette. A törvény az egyes „nemzetiségek és népfajok” összlakossághoz viszonyított arányszámához kötötte a közülük a felsőoktatási intézményekbe felvehető hallgatók számát. Ezenkívül elsőrangú felvételi kritériummá tette a „nemzethűséget”. Mivel a zsidók 1867 óta jogilag izraelita vallású magyaroknak számítottak, az előírás elvileg nem érintette volna őket. Ám a törvény végrehajtási utasítása nemzetiségnek minősítette a zsidóságot. Így országos létszámarányuk alapján 6 százalékban maximálták az egyetemekre felvehető zsidók arányát. A „nemzethűség” megállapítását pedig a gyakran szélsőjobboldaliakkal teli egyetemi vezetőségekre bízták.
 
Kik akarták és miért?
Az első világháborús vereség és Trianon miatt lecsökkent területű országban a korábbinál jóval kevesebb orvosra, mérnökre, tisztviselőre volt szükség. A helyzetet súlyosbította, hogy az elvesztett területekről több tízezer tisztviselő menekült Magyarországra. A Horthy-rendszer ennek  a nem zsidó értelmiségnek kívánt kedvezni a zsidók kárára, ezzel is szélesítve társadalmi bázisát. A kormány lépéskényszerbe került.
A numerus clausus elképzelése elsőként a szélsőségen antiszemita egyetemista szervezetekben vált népszerűvé. 1919 augusztusában, miután a Tanácsköztársaság megbukott, a budapesti orvosi karon és a Műegyetemen a keresztény hallgatók összeverték a zsidó diáktársaikat. Az egyetemi vezetés tehetetlen volt az erőszakkal szemben, egy hónapos kényszerszünetet kellett elrendelni. Az egyetemek irányítói ekkor még elsősorban a forradalmi mozgalmakban kompromittálódottak kizárásában gondolkodott. Később a hittudományi kar dékánja már a faj és felekezeti arányszámok alapján szabályozta volna a beiratkozást. Ezt a megoldást 1920 februárjában a kultuszminiszterrel tárgyaló dékánok és rektorok ezt a megoldást még elutasították.
 
A márciusi beiratkozások idején a diákszervezetek ismét erőszakhoz folyamodtak: tömegverekedések robbantak ki a beiratkozó zsidók és az ezt megakadályozó keresztények között. Sok zsidó hallgatót fegyveresek kergettek el az egyetemek kapujából. A tavaszi és nyári hónapokban ismétlődtek a több ezres egyetemista tüntetések. Ezrek követelték a numerus clausus bevezetését és a zsidókérdés „intézményes és gazdasági megoldását”. 

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy nyilvánvalóan diszkriminatív szándéka ellenére a javaslat még így sem számított különösebben zsidóellenesnek. A szélsőséges fajvédő Ébredő Magyarok Egyesületének hívei ebben az időszakban verték szét és fosztották ki a „zsidó” Club Kávéházat. Miután leszúrtak egy zsidó bankigazgatót, az utcán zsidókat igazoltattak és lelőttek egy zsidó ügyvédet. Több nemzetgyűlési képviselő a lázongó egyetemistáknál is radikálisabb volt. Voltak, akik „numerus nullust” (azaz a zsidók egyetemekről és egyes szakmákból való teljes kitiltását), vagy a zsidók teljes kitelepítését, vagyonuk kisajátítását, lakásaik lefoglalását követeltek. A későbbi miniszterelnök, Gömbös Gyula azt javasolta, hogy a zsidóság minden foglalkozási ágban csak 5% erejéig vehessen részt. Egyúttal a tiszti és a tisztviselői karból való kizárásuk mellett is érvelt.
 
Végül a numerus clausust a trianoni békeszerződés aláírása után felálló, gróf Teleki Pál vezette új kormány terjesztette a Nemzetgyűlés elé. A zsidók számára hátrányos passzus, a numerus clausust már 1918-ban követelő Prohászka Ottokár székesfehérvári püspök és Bernolák Nándor képviselő javaslatára került a törvényjavaslat szövegébe.
 
A numerus clausus azonban több volt egy antiszemita oktatási jogszabálynál. Nyugodtan nevezhetjük a korai Horthy-rendszer filozófiai, politikai és kulturális fundamentumának. Tartalma és az elfogadását kísérő politikai vita alapján rekonstruálható az akkor berendezkedő új rezsim világképe, oktatási és kultúrpolitikája, a tudományhoz, értelmiséghez, Budapesthez, Európához fűződő viszonya. Mindezek talán a legjobban a törvényt beterjesztő Haller István vallás- és közoktatási miniszter 1920. szeptember 2-án elhangzott beszédében mutatkoztak meg.
 
Magyarország vs Európa
Felszólalásában Haller miniszter nem titkolta, hogy a numerus clausus Európában példátlan jogszabály: "Bizonyos az, hogy minket abban, amit most törvénybe akarunk lefektetni, senki nem előzött meg". De megnyugtatta hallgatóságát, ha máshol is megtörténik, hogy az értelmiség a nemzettől ellopja a nemzeti karaktert és az erkölcsi alapot, "akkor más nemzet is követni fog bennünket ezen az úton". Egy kormánypárti képviselő, a fajvédő ébredők antiszemita programját képviselő katolikus lelkész, Zákány Gyula nem volt ennyire optimista.  Hozzászólásában nem titkolta, hogy a numerus clausus "az egyenlőség elvének megsértésével, a szabadsági eszmék integritásának csorbításával" jár. Sőt, figyelmeztetett a törvény várható negatív európai visszhangjára: "Ez baj ugyanis az országnak és okvetlenül kellemetlen színben tüntet fel minket kulturált felfogás szerint Európa előtt, jóllehet Európa nem látja és nem értékeli olyan közvetlenül a mi létérdekeinket, mint mi." Zákány ennek ellenére támogatta a numerus clausust. (A sors fintora, hogy fajvédő támogatói hamarosan elfordultak tőle, zsidóbarátsággal, árulással vádolták és megbuktatták. Alig három évvel később Zákány kivándorolt Amerikába és ott is halt meg.)
 
A tudósok: idegen elméletek és külföldi divat helyett magyar lélek, magyar igazság
Haller részletesen taglalta, hogy a kormány milyen tudósokat szeretne kinevelni az egyetemeken, és kik azok, akikre nincs szükség: "...Nem olyan tudósok kellenek nekünk, akik szociológiából közvetítenek, de csak azt, ami dekomponáló, ami romboló, csak azt közvetítik, ami nemzettagadó érzéseket és lázadó hajlamokat nevel...Nekünk tudósok kellenek, t. Nemzetgyűlés, akik elsősorban a magyar talajban, a magyar történelemben, a magyar lélekben kutassanak, akiknek az legyen a céljuk és feladatuk, hogy azt, ami a magyar földben, a magyar lélekben, a magyar históriában kincs és értékes, azt derítsék fényre, azt fejlesszék tovább, azt mutassák meg a külföldnek. (Helyeslés.) Nem olyan tudósok kellenek nekünk, akiknek legfőbb céljuk, hogy idegenben keletkezett elméleteket erőltessenek rá a magyar nemzetre, hanem megfordítva, akik a magyar lélekből kitermelt igazságokat akarnak elismertetni a külfölddel. (Helyeslés és taps.) Nekünk, t. Nemzetgyűlés, tudósok kellenek, akik ne a külföldet majmolják, ne külföldi divatot akarjanak ránk erőszakolni..."
 
Tanárok: kultúremberek helyett magyarokat képezni
Ezt a tanárokkal szemben megfogalmazott politikai megrendelés ismertetése követte: "Nekünk nem lehet a köznevelés terére bocsátani embereket, akik előtt nem szent sem a nemzeti, sem az erkölcsi szempont. Mi a felsőbb iskoláktól olyan tanárokat várunk, akiknek nem céljuk letörölni a hímport a magyar ifjú lelkéről, azt a hímport, amelynek erejénél fogva azonnal megismernők, hogy ez magyar, ez pedig más. Nekünk nem oly tanárok kellenek, akik nem magyart akarnak képezni, hanem egyszerűen csak kultúrembert; nekünk tanárok kellenek, akik mindenekelőtt magyar jellemű, magyar acélosságú ifjúságot küldenek nekünk az életbe..." 

Magyar nyelven vagy magyar érzéssel írni
A hallgatóság ezután megtudhatta, hogy a jövőben milyen írók, színpadi szerzők, darabok lesznek kívánatosak Magyarországon, illetve, hogy mit szabad és mit nem szabad a külföldi közönség elé tárni. Haller beszédét ezúttal is meg-megszakította a képviselők hangos helyeslése:: "Végül, t. Nemzetgyűlés, nekünk írók kellenek, olyan írók, akik nem magyar nyelven írnak csupán, hanem akik magyarán (sic) írnak, akik magyar érzéssel írnak, (Úgy van! Úgy van!) akik a színpadra a magyar jellemet és ha kell, magyar bűnöket és hibákat vigyenek, akiknek azonban ne az legyen a céljuk, hogy a külföldre kimenő színdarabokban a magyar falut és magyar intelligenciát úgy állítsák oda, mint amely fenékig romlott, ahogy azt megtették most is a múltban, (Úgy van! Úgy van!) nekünk nem oly írók kellenek, akik idegen kultúra utáni csámcsogást élesztenek és ébresztenek fel a magyar olvasóközönségben, hanem olyan írók, akik megszerettetik és megkedveltetik mindazt a szépséget és jót, ami a magyar nemzet életében és történetében van. (Úgy van!) Nekünk írók kellenek, akiknek könyvéből áradjon a magyar szellem és levegő... Nekünk nem kellenek írók, akiknek ha a könyvét elolvassuk, mindent lehet belőle konstatálni, csak azt nem, hogy a magyar közönségnek magyar munkával, magyar betűvel íratott."
 
Túlzott tanszabadság, forráshiányos felsőoktatás
A miniszter ezt követően arról filozofált, hogy a diplomák értéke csökkent, az elméleti és gyakorlati tudás elvált egymástól. Ráadásul kénytelen volt megállapítani, hogy "a diploma  ma nem jelenti...az erkölcsi megbízhatóságot s nem jelenti a nemzeti megbízhatóságot sem". Ez különösen fontos pontja volt érvelésének, mert később ez alapján lehetett "nemzethűség" alapján szelektálni az egyetemre jelentkezőket. Haller miniszter mindenesetre nem az egyetemeket és nem a tanári kart hibáztatta mindezért: "Nem ők a hibásak, hanem hibás az, hogy nálunk a tanszabadság a tanulást tette lehetetlenné és a tanítást tette illuzóriussá..." Az érvelés mögött persze a felsőoktatást sújtó pénzhiány is felsejlett: a kormány szerint túl sokan akartak orvosok, jogászok lenni és túl sok volt a műegyetemi hallgató. De hiába járnak egyes professzorokhoz ezrével a diákok, másokhoz pedig alig, a miniszter világossá tette, hogy új egyetemi tantermekre a költségvetésben nincs pénz.
 
Kozmopolita Budapest vs magyar vidék
A beszédből egyértelműen kitűnt, hogy a kormány szembeállítja  a kozmopolita Budapestet és a nemzeti vidéket. A numerus clausus felsőoktatási koncepciója az ún. decentralizálást célozta meg: a vörös rongyokba öltözött, politikailag megbízhatatlan főváros "monstrum egyetemei" helyett a vidéki kis egyetemeket favorizálta. "Egyrészt azért, hogy Budapestet ...tehermentesítsük... másrészt, hogy a hallgatóság jókora percentje kerüljön abba az egészségesebb és tisztább magyar levegőbe, amely a keresztény és nemzeti Magyarország felépítéséhez szükséges." Ettől a kormány azt várta, hogy "a vidékre való kerülés által olyan légkörbe juthat ez egyetemi hallgató, amely nem kozmopolita, hanem elsősorban magyar légkör."
 
Túl sok diplomás = túl sok zsidó
A miniszteri expozé gazdasági indokokkal, a Trianon utáni társadalom és a költségvetés alacsony teherbírásával is indokolta a numerus clausust. Mint elmondta, tíz termelőre jut egy állami alkalmazott, továbbá őket sújtja még a "termelésben részt nem vevő" diplomások eltartása is. Persze világos volt: a nem kívánatos értelmiségi túlképzésről szóló gazdasági érvelés ellenére főleg az zavarta a kormányt, hogy a felsőoktatásban túl sok a zsidó. A jelenséget illusztrálandó a miniszter ugyanis csak a zsidók egyetemi arányszámával kapcsolatos statisztikákat idézett. Eszerint a kiegyezéskor az egyetemeken tanuló 3353 hallgató közül 396 (11,8%) volt zsidó, 1920-ban viszont már a 14700 nem teológiát hallgató diákból 3879 (26,3%) izraelita. A jegyzőkönyv szerinti reakció: "Zaj és felkiáltások balfelől: Borzasztó!"
 
Haller ezután karonként felsorolta a zsidó hallgatók számát és arányát. Majd következett a konklúzió: "...ha nemzeti, tanulmányi és nevelési szempont indokolja, hogy mi korlátozzuk az egyetemre beiratkozhatok számát, akkor nagyon természetes dolog, hogy ez igen erősen fogja érinteni a túlprodukció legerősebb coeffíciensét: a zsidóságot is. (Élénk helyeslés balfelől.) De nem azért fogja érinteni, mert mi épen a zsidóságot akarjuk kizárni, hanem érinteni fogja azért, mert ő volt az, amely a legnagyobb túlprodukciót szolgáltatta."
 
"Automatikus purifikáció"
Igazi politikusként Haller miniszter fontosnak tartotta jelezni, hogy előterjesztését az egyetemekről is sokan támogatják. Idézte is az orvosi fakultás hivatalos felterjesztését, mely szerint "maga az orvosi rend mélyen lezüllött...Az orvosi praxis tömegmunka lett, melyben a humanizmust az üzleti szellem, az idealizmust a stréberség maholnap már kiszorítja". Na de ki a felelős mindezért? Azok az erkölcsi nihilista orvosok és elvadult orvostanhallgatók "akiket az ifjúság idealizmusa nem gátolt meg abban, hogy a forradalmi törvényszékeknél, a munkás- és katonatanácsoknál, vagy mint agitátor, avagy pribék vállaljon szerepet, lázítsa, kínozza és akasztassa embertársait." Azaz: a zsidók.

​És ha eddig nem lett volna egyértelmű, hogy kire gondolnak az orvosi kar vezetői, levelüket így folytatták: "Eddig a bordélyosok, kerítők, pálinkamérők, uzsorások, notórius gonosztevők fiai is idejöhettek és magukkal hozhatták otthonuk felfogását, amely szerint a tilos csak az, amit a büntetőtörvénykönyv kifejezetten annak mond és az is csak akkor, ha kiderül. Külföldön már régen megindult az automatikus purifikáció, ott már régen belátták azt, hogy árt, ha szűretlen vizet egyszerűen a vezetékbe szivattyúzzák. Nekünk is minden lehetséges garanciát meg kell követelnünk arra nézve, hogy ezentúl csak a jó, a tisztességes, az értékes elemek juthassanak be pályánkra. Szükség lesz tehát kiválogatnunk a jelentkezők sorából az alkalmasokat." Nem túlzás azt állítani, hogy ezeket az antiszemita sztereotípiákat és biopolitikai hasonlatokat a hírhedt náci pártlap, a Völkischer Beobachter éppúgy szívesen leközölte volna, mint Streicher antiszemita szennylapja, a Der Stürmer.  Az előbbit azonban csak hónapokkal később, 1920 decemberében vették meg az akkor még teljesen ismeretlen Hitlerék, az utóbbit pedig 1923 tavaszán fogják majd megalapítani.
 
A liberalizmus vége
Beszédét a miniszter azzal fejezte be, hogy idézte az Egyenlőség című lapban megjelent egyik cikket. Eszerint új fejezet kezdődik a magyar törvényalkotás történetében, amelyet eddig a liberalizmus szelleme hatott át. A lap konklúziója szerint "a liberalizmus szelleme a numerus claususról szóló javaslattal megszűnik." Nem baj - kiabálta hangosan ekkor néhány honatya, Haller pedig így folytatta: "Igenis, a liberalizmusnak az a szelleme, amely Magyarországon volt, megszűnt. (Taps balfelől.) Nálunk, Magyarországon, megszűnt és napja a külföldön is leáldozóban van."
 
Majd óvott attól, hogy bárki a liberális Deákra, Eötvös Józsefre hivatkozzon: "...ezek a nagy magyar hazafiak sokkal jobban szerették a magyarságot, mint a liberalizmust, és meg vagyok róla győződve, hogy ha ők előre látták volna, hogy az a liberalizmus, amelyet ők kezdeményeztek, amelyet később elferdítettek, valódiságából kiforgattak, eltorzítottak és hívatlanul kisajátítottak, a magyar nemzetet a nemzetietlenségnek milyen stációjához fogja vezetni, az anyagi és erkölcsi fejlődésnek milyen kálváriájához fogja vinni, nem indultak volna meg ezen az úton."
 
Ezt követően kissé elszabadultak az indulatok. Volt, aki szerint mindenről a háború tehet, mások azt kiabálták, hogy a zsidók. Végül Haller kérte a képviselők támogatását. A jegyzőkönyv szerint hosszantartó élénk helyeslés, éljenzés és taps következett, majd sokan Hallerhez siettek és üdvözölték a szónokot. Az elnök öt perc szünetet rendelt el.
 
Zsidómentes Magyarország
A miniszteri expozét követő három hétben még sokan szólaltak fel a numerus clausus vitájában. Számos érv és ellenérv hangzott el, de ezeknek ismertetésétől ezúttal egy kivétellel eltekintünk. Szeptember 20-án Dáner Béla képviselő beszédében hosszasan kárhoztatta a zsidóságot. Mondandója nem volt sem különösebben érdekes, sem innovatív. Hemzsegett a szokásos összeesküvés-elméletektől, antiszemita rágalmaktól. olt azonban egy figyelemreméltó mondata, ami így hangzott: "A numerus clausus, ha nem is bevallott célja, de én szerintem azt kell hogy eredményezze, hogy a zsidók innen kivándoroljanak." A numerus clausus törvényjavaslatot végül a zsidóellenes módosításokkal együtt fogadták el.
 
Agyelszívás helyett agyelűzés
A kivándorlás megkezdődött. A fajvédők vágyaival ellentétben azonban nem a zsidó tömegek indultak útnak, hanem az egyetemisták, a tanárok és a kutatók. Pedig az elszigetelt, megcsonkított, számtalan nehézséggel küzdő országnak talán sosem lett volna annyira szüksége a tudományos elit munkájára, mint amikor a kormány éppen külföldre űzte ezt az elitet.  Ráadásul azokat űzték el, akik a küszöbön álló technológiai robbanás fő aktoraiként naggyá tehették volna a kicsinyre zsugorodott országot.
 
Szilárd Leó, az ígéretes fiatal mérnök már korábban távozott. A leszerelés után folytatta megszakított tanulmányait Műegyetemen, ahol szélsőjobboldali diákszövetségek terrorizálták a zsidó hallgatókat. Szilárd 1919 júliusában elhagyta a zsidó vallást és megkeresztelkedett. Az erőszaktól ez sem védte meg. Szeptemberben az egyik „bajtársi” szövetség tagjai öccsével együtt bántalmazták. Szilárd hiába lobogtatta friss keresztlevelét, az csak felbőszítette a támadókat. Decemberben elhagyta Magyarországot és Berlinbe ment tanulni, ahol több, mint harminc szabadalmat nyújtott be, köztük a részecskegyorsítót és az elektronmikroszkópot. Nyolcat találmányt (például egy új típusú hűtőszekrényt) egy bizonyos Albert Einsteinnel közösen jegyzett. Később elsőként jött rá, hogy az atomenergia a nukleáris láncreakcióval szabadítható fel. 

De Németországba ment Dénes Gábor is, hogy később a nácik elől Angliába távozva Budapest helyett ott alkossa meg Nobel-díjas felfedezését, a holográfiát. Szintén kikeresztelkedett zsidó családból származott Hevesy György, aki a piaristáknál végzett. Tanult, oktatott és kutatott svájci és angol egyetemeken, az ekkor már Nobel-díjas Ernest Rutherforddal is dolgozott. A háború alatt a Monarchia seregében szolgált. De hiába volt a Műegyetem fizika-kémia tanszékének vezetője, 1920-tól nem tarthatott előadásokat. Ezért a későbbi Nobel-díjas Niels Bohr hívására Dániába, majd Németországba ment. 1943-ban pedig „a radioaktív izotópok indikátorként való alkalmazásáért" már ő kapta meg a kémiai Nobel-díjat.
 
A Wigner-család is hiába menekült el Ausztriába a kommunisták elől és keresztelkedett ki. Jenő fiúk 1920-ban még beiratkozott a Műegyetemre, de hamarosan ő is Berlinbe ment. Később a Princeton Universityn folytatta munkáját, 1941-ben pedig megépítette a világ első kísérleti atomerőművét. Részt vett az atombomba kifejlesztésében és 1963-ban Nobel-díjat kapott. A matematikus zseni Neumann János a kommunista diktatúra elől szintén Bécsbe menekült, de az új, Horthy Miklós vezette jobboldali rezsim Magyarországára sem kívánt visszatelepülni. Korszakalkotó számítógépét így végül ő sem Budapesten, hanem az USA-ban építette meg. De elment Kármán Tódor a szuperszonikus repülőgép-meghajtás és Teller Ede a hidrogénbomba későbbi atyja, valamint a golyóstoll, a mosógép és az automata sebességváltás feltalálója Bíró László is. Nukleáris hadiipar, atomenergia, digitális technológia, repüléstechnika. A 20. század megannyi kulcságazatának budapesti úttörőit először a magyar antiszemiták, később német nácik üldözték el. A legtöbben az USA-ba menekültek és a második világháború, és nem mellesleg a 20. század győztesévé tették új hazájukat.
 
Míg a területi és demográfiai veszteségek egy háborús vereség, a Monarchia nemzetiségeinek önállósodási törekvései és a győztes hatalmak rövidlátása következtében érték az országot, az intellektuális potenciál elüldözése a frissen berendezkedett Horthy-rendszer saját döntése volt. Azé a rendszeré, amely később Hitlerrel szövetségre lépve ismét a vesztesek között találta magát - az országgal együtt.

Az 1601-1602-ből származó donációs feliratot viselő vörösréz rimonpár (64.386) a Magyar Zsidó Múzeum legrégebbi szertartási tárgya, s egyben a ma ismert egyik legkorábbról fennmaradt rimonpár.
A rimonpárA gömb alakú tóradísz aranyozott vörösrézből készült, és szárra, testre és csúcsdíszre tagolható. A szár kör keresztmetszetű két gömb-idomú övvel. Az övek vésett növényi mintával díszítettek. A test gömb alakú, két összeillesztett félgömb idomból áll. A tobozalakú csúcsdísz öntött. A test felülete vésett és poncolt mintákkal díszített, aranyozás nyomaival. A testen hat kör alakú, gránátalmára emlékeztető mezőben szilvamag alakú, a csúcsain dekorált medaillonban növényi motívum: három tulipánból álló csokor látható. A köröket vízszintesen és függőlegesen is szimmetrikus vésett levelek övezik. A gömb alján és tetején egymásba illeszkedő, lotuslevél motívumok láthatóak. Három sorban hat-hat levél látható, melyek közül az első sor levelei a gránátalmák közé illeszkednek, a második és harmadik sor levelei pedig kitöltik a mezőt.  

Mindkét tóradísz felső felén ugyanaz a szöveg olvasható:
צבי הרש ב' דוד יצ'ו שס'ב
(Cvi Hirs ben David, őrizze meg az Örökkévaló, 362 (1601/1602)

Ugyancsak mindkét tárgy szárának alsó részén az alábbi felirat olvasható:
דק''ק ספרדים פעסט
(A szefárdok szent hitközsége, Pest)

Jelenlegi ismereteink szerint ez a rimonpár a világon fennmaradt egyik legrégebbi rimonpár. Gömb alakú teste a már a Bibliában is gyakori szimbólumra, a gránátalmákra emlékeztet, ami a tóradíszek kialakulására is hatással volt. A tárgy nagyon hasonlít a két évtizeddel korábbi feliratot (1575) viselő keralai, vagy a kissé későbbre datált korfui rimonpárra. Ezek a korai darabok abban is hasonlítanak egymásra, hogy egyikükhöz sem tartoznak csengettyűk, ami a későbbi tárgyaknál szinte állandó elem. A gömb alakú rimonpárak a perzsa-, kaukázusi és török zsidó csoportok anyagi kultúrájában továbbra is jellemzőek maradtak, míg máshol ezt a korai formát felváltották a torony alakú, csengettyűkkel díszített változatok.

​Az rimonpár eredetileg aranyozott volt, erre a vésett minták és a korai horpadások és sérülések mélyén talált aranyozásnyomok utalnak, de a sima felületről teljesen eltűnt. Nincs nyoma annak, hogy időközben újraaranyozták-fényezték volna, vagy bármi más módon – például a sérülések kikalapálásával, rendbehozatalával – óvták volna a tárgyat. Feltételezések szerint a kevésbé értékes réztárgyakat már a tizennyolcadik században felváltották az értékesebb ezüst tárgyak, a szertartási tárgyaknak pedig sem antik értékét, sem emléktárgy jellegét nem értékelték még abban az időszakban, így különleges szerencse, ha egy-egy tárgy fennmaradt, és idővel gyűjteménybe került.  

A rimonpár publikálása
A tárgyat 1916-ban Oser Albert, a pesti török hitközség elnöke ajándékozta a Magyar Zsidó Múzeumnak. Ezt megelőzően története ismeretlen, és jelenlegi ismereteink szerint, források hiányában nem megállapítható. A Múzeumról 1949-ben készült albumban szereplő képen a rimonpár az állandó kiállítás „zsinagógai művészet” termében, egy zsúfolt vitrin hátsó sorában látható. Ebben az időszakban a zsidó szertartási tárgyak művészettörténeti, társadalomtörténeti kutatása még nem volt jelentős, ezért a zsidó tárgykultúra egyik legrégebbi fennmaradt elemének jelentőségét sem ismerték fel. A tudományos irodalomban elsőként Scheiber Sándor 1983-ban megjelent, „Jewish Inscriptions in Hungary. From the 3rd Century to 1686” című műve közölte. Scheiber az elsősorban a szöveghagyományra alapozó zsidó tudományosság képviselőjeként a tárgyon olvasható feliratokra koncentrált, s ezek összegyűjtése, publikálása volt az elsődleges célja, a tárgy vizuális jegyeinek ismertetése nélkül. A rimonpárat a zsidó művészettörténet terén elsőként Vivian B. Mann említette az 1600 előtti tóradíszekről megjelent tanulmányában. A rimonpárról az 54. lábjegyzetben az alábbiakat írja:
„In the Century after the Majorcan finials were created another pair was made in Pest, then part of the Ottoman Empire. They are spherical in form, recalling the terms used in Spanish rabbinic texts (pomegranates) and tappuhim (apples) for Torah finials. The Pest finials bear an inscription date of 1601/1602 and a dedication to the Sephardic synagogue of Pest.” [A mallorcai tóravég után egy évszázaddal egy másik készült Pesten, ami akkor az Ottomán Birodalom része volt. Ez gömb alakú, ami a spanyol rabbinikus szövegekben emlegetett gránátalmákra és almákra emlékeztet. A pesti rimonpár felirata szerint 1601/1602-ben készült, és a pesti szefárd zsinagógához tartozott.] 
Máshol “earliest extant Sephardic finials, dated 1601/2 and discovered in Pest, in an area occupied by the Ottomans” [A legkorábbi létező szefárd tóravég 1601-1602-re datálva, melyet az oszmánok által elfoglalt Pesten fedeztek fel.] hivatkozik rá, azaz egyértelműen pesti tárgyként kezelte a rimonpárat, amit alátámaszthat az a köztörténeti tény, hogy Pest a donátorfeliratban szereplő időszakban (1602) valóban a Török Birodalomhoz tartozott. Vivian Mann forrásként kizárólag Scheiber cikkére támaszkodott, amelyben a két felirat egymás alatt, egymással összefüggő donátor- és possessor feliratokként jelent meg.
Azonban ha alaposabban megvizsgáljuk a két feliratot, a tartalom és a helyesírási jellegzetességek mellett szem előtt tartva a véséstechnikát is, akkor egyértelmű, hogy a két felirat nem jelenhetett meg egy időben a tárgyon, sőt az is lehetséges, hogy nem is ugyanazon a földrajzi területen. Úgy vélem, hogy a feliratok elemzése kulcs a tárgy valódi megértéséhez, történeti forrásként való használhatóságához. 

A feliratok 
A tárgy történetére, használóira a két, mindkét tárgyon ugyanott, ugyanúgy megjelenő felirat alapján következtethetünk. Minden bizonnyal a felső felirat a korábbi, mely mindössze egy nevet (Cvi Hirs ben David) és egy dátumot (362=1601/1602) tartalmaz.
A Cvi Hirs név tipikus askenáz zsidó név, mely a héber Cvi (szarvas) és annak német/zsidó-német megfelelője, a Hirs elemeket tartalmazza. Ez a névadási gyakorlat a német nyelvű zsidók köréből ered, akik az ősi germán törzsi névadási gyakorlatot adaptálták ezzel. Ez a felirat feltételezhetően askenáz környezetben került a tárgyra, nem sokkal annak elkészülte után. A felirat elhelyezése és kivitelezése arra utal, hogy nem tervezett felirat, hanem utólagosan, a minták között szabadon maradt felületre került. A minta és a felirat vésése is más: amikor a minta készült, a korabeli gyakorlatnak megfelelően a gömb szurokkal volt kitöltve, hogy a véséshez kellőképpen szilárd legyen. (A tárgy restaurálása során a gömbök belsejében találát szuroknyomok erre utalnak). A felirat vésésekor a gömbök már üresek voltak, és a gyakorlatlan véső több hibát is ejtett a feliratokban. Nem csak vésőként volt gyakorlatlan, de a héber betűk leírása során is több hibát vétett: a betűknek több jellegzetes részlete hibás, és egymáshoz viszonyított méretei is eltérnek a szabályoktól. A vésés mélyén ugyanakkor aranyozás nyomai láthatóak, ugyanolyanok, amelyek a vésett gránátalmás minta, és némely horpadás mélyén is megtalálhatóak. Ez arra utal, hogy a felirat ugyan már a tárgy elkészülte után, de még az eredeti aranyozás lekopása előtt került a rimonpár felületére.
 
A szárakon található possessor-feliratok a tárgy 19-20. századi tulajdonosaira utalnak, ezek a feliratok ugyanis nem lehetnek korábbiak a 18-19. századnál. A szórványosan fennmaradt és publikált héber források szerint Pest város nevének a rimonpáron is megjelenő írásmódja csak ebben a korszakban alakult ki. A pé-ayin-szamekh-tet változat elsőként a 18. században tűnt fel, amikor a zsidók megtelepedése lehetővé vált a német nyelvű városban. Ezt megelőzően a héber forrásokban jellemzőbb a szamekh helyett a sin használata a város nevének magyar kiejtése szerint. Ezekben a korai forrásokban az e hangot sem a judendeutsch ortográfiai gyakorlatban elterjedt ajinnal, hanem a joddal, vagy segol-joddal írták.
Az alsó felirat négy segédvonal közé illeszkedik, tervezettnek tűnik, és feltételezhetően egy héber betűk vésésében jártas kéz műve: a betűk szabályos betűformák vésett hullámvonalakkal kitöltve. A betűk vonala és a vésett kitöltő-minta sem tartalmaz aranyozásnyomokat, mint a másik felirat. Ez a felirat feltételezhetően 1700-as évek vége és az adományozás éve (1916) között kerülhetett a tárgyra, s célja valószínűleg vagy a tárgy tulajdonosának rögzítése, vagy a pesti török-zsidó közösség emlékezetének megőrzése a múzeumi gyűjteményben. 

A pesti szefárdok
Pest szabad királyi város privilégiumai közé tartozott a „non tolerandis Judaeorum” joga, aminek következtében a 18. közepe előtt egyáltalán nem tűrtek meg zsidókat a városban. Az első szefárd zsidók Pesten (az Almuslin család) 1791-ben tűnnek fel a zsidóösszeírásokban. A faringi/nyugati zsinagógát 1830 körül alapította a Király utcában egy a Török Birodalomból, Isztambulból bevándorolt zsidó. A közösségből ismert nevek (Elkan, Albachary, Almuslin) arra utalnak, hogy ez a közösség egy valódi török-zsidó közösség lehetett abban az időben. Szerbia 1878-as függetlenné válását követően a korábban ott élő zsidó családok közül 50-60 zsidó család telepedett le Pesten is, elsősorban gabona és bőrkereskedők. Pesten 1938-ig önálló zsinagógai közösséget alkottak, melynek utolsó vezetője a tárgyat a Múzeumnak juttató Oser Albert volt.
A pesti szefárdok tárgyi öröksége
A hajdani pesti szefárd zsidó közösségnek csak néhány tárgya ismert. Korban legkorábbi a bécsi Zsidó Múzeum Berger gyűjteményében lévő tóravért, melyet a Franz Anton Unterhuber bécsi ötvösmester készített a korszak bécsi stílusában: a vért baldachinos címersátor alakú, középen két oszlop között a lekerekített mózesi kőtáblák, melyek felett nyitott korona lebeg. Egy a Képes Újságban 1982-ben megjelent, tóraékszereket ismertető népszerűsítő cikkben szerepel egy ezüst rimonpár, mely – a képaláírásban foglaltak szerint – héber és német (!) felirata szerint szintén a pesti szefárd közösségé volt. A tárgyat Liebrich János budai ötvösmester készítette 1843-ban, a korszak osztrák-magyar tóradíszeinek jellegzetes stílusában. Sajnos a rimonpár holléte ma nem ismert.
A fentiek alapján a török-szefárd zsidó közösség szertartási tárgyait jobbára helyben készíttették/vásárolták, és nem különböztek az askenáz közösség tárgyaitól. 

A minták és a rimonpár eredete
Az aranyozott vörösréz rimonpár jellegzetes terméke az oszmán-török birodalom főbb kézműves központjaiban működő rézművességnek. A rimonpárhoz hasonló mintázatú tárgyak előkerültek a török által megszállt magyarországi területeken is, de aranyozott vörösréz tárgyak nem kerültek elő az itteni leletanyagban, annak előállítása feltehetően meghaladta a helyi kézművesek lehetőségeit. Megjegyzendő, hogy a rimonpáron látható gránátalmás minta a magyarországi hímzéseken is elterjedt, majd az ún. „úrihímzésekről” átkerült a népművészet körébe is. Az aranyozott vörösréz ismert alapanyaga volt a zsidó szertartási tárgyaknak is: a kairói geniza egy 1080-ból fennmaradt töredéke a kairói jeruzsálemi zsinagóga tárgyai között aranyozott vörösréz tárgyakat is említ.
A rimonpárhoz hasonló tárgyak a török, kaukázusi és perzsa zsidó közösségek tárgykultúrájából ismertek. Ezek alapján úgy gondoljuk, hogy a rimonpár az Oszmán Birodalom anatólaiai-kaukázusi-perzsa régióinak egyik rézműves központjában készülhetett, majd onnan kerülhetett egy olyan közösségbe, ahol az askenáz elemeket tartalmazó donátorfelirat rákerülhetett. 
A feliratai és a vizuális jegyei alapján tehát a rimonpár azt megelőzően, hogy a pesti szefárd közösség tulajdonába került, azon a viszonylag tágas területen lehetett használatban, mely az Oszmán Birodalomhoz tartozott, de kimutatható az askenáz közösség jelenléte is. Az, hogy a tárgy a huszadik század elején egy szefárd közösség birtokában volt, csak véletlen. 

​A rimonpár Pesten
Az 1601-1602-ből származó vörösréz tóradísz kétféle módon kerülhetett a pesti török közösség birtokába: helyben vásárolhatták, vagy a Balkánról hozták. A 16-17. század fordulóján, amikor az 1601/1602-es felirat a tárgyra került, léteztek olyan balkáni zsidó közösségek, melyeknek askenáz eredetű tagjai is voltak. A rimonpár a Balkánon, vagy az Oszmán Birodalom más részein készült, majd ugyanennek a területnek egy askenáz tagokkal is bíró közösségében feliratozták. Ha a tárgyat Pesten vagy Budán vásárolták, akkor lehetséges, hogy a tárgy már hosszabb ideje ezen a területen volt.
Az Oszmán Birodalom egyik legjelentősebb askenáz közössége a törökök által megszállt Budán élt, ahol a 16-17. században három zsidó közösség is volt: askenázi, szefárd és egy szír. Buda az Európából a Szentföld felé vezető zarándokútvonalon feküdt, több eset is ismert, amikor a Jeruzsálembe zarándokoló rabbik megálltak és döntéseket hoztak a budai zsidók számára. A budai kézművesség ugyancsak nagy jelentőségű volt: a török rézművesek egy egész utcát elfoglaltak, és a régészeti leletek között helyi termékek is előkerültek.
Lehetségesnek tűnhet, hogy a rimonpár, amely szefárd formai jegyeket és askenáz feliratot visel, valamelyik budai zsinagógához tartozott. Ennek ellentmond az a tény, hogy a budai zsidók elszórtan fennmaradt listáiban a Cvi Hirs név egyáltalán nem fordul elő, jóllehet aki ilyen drága tárgyat készíttethetett vagy ajándékozhatott, akkor gazdag, magas adókat fizető személynek kellett lennie. A név nem fordul elő a török vámjegyzékekben sem, így ez a feltételezés nem valószínűsíthető. Ellentmond továbbá a feltételezésnek az az irodalmi tény is, amit Schulhof Izsák Nagy gyászdalában olvashatunk: Buda 1686-os ostromát megörökítő műben Schulhof beszámol arról, hogy a keresztény csapatok lemészárolták a zsidókat, a házakat és a zsinagógákat felgyújtották, és a három zsinagógában bennégtek a tóratekercsek is. Sajnos nem valószínű, hogy a tárgy helyben túlélhette az eseményeket.
Ezek alapján azt gondoljuk, hogy a rimonpárat nem Budán, hanem valamelyik balkáni zsidó közösségben feliratozhatták, ahol gazdag askenázi zsidók is tartoztak a közösséghez. Ezt a közösséget pontosan meghatározni a rendelkezésünkre álló források alapján szinte lehetetlen, mert az Oszmán Birodalomban az askenáz és a szefárd elemek keveredése és gyors összeolvadása volt jellemző. Ebben a korszakban számos európai közösség vándorolt a birodalom területére, ahol rövid ideig még fenntartották eredeti közösségi struktúráikat, de rövidesen beolvadtak a szefárd és romaniot többségbe.
Valószínűbb az a feltételezés, hogy a tárgyat jóval a felső felirat elkészülte után hozhatták a Balkánról. Buda és Pest a régió fő kereskedelmi útvonalán fekszik, s a városokhoz közel több olyan település is található, amit balkáni eredetű népcsoportok alapítottak, vagy laktak, mint Szentendre, vagy Ráckeve. A török kapcsolatokat erősítette az a tény is, hogy az 1541-ben elhunyt Gül Baba türbéje a legészakibb muszlim zarándokhely, ami miatt számos török zarándok érkezett a városba még akkor is, amikor Magyarország területe már nem tartozott az Oszmán Birodalomhoz. Buda és Pest folyamatos kereskedelmi kapcsolatban volt a török területekkel, így az is elképzelhető, hogy a rimonpárat török kereskedők hozták a városba. A rimonpár Múzeumba kerülésének évében (1916) az első világháborúban szövetséges Török Birodalomnak komoly gesztust tett a magyar kormányzat, amikor az 1916 évi VII. törvénycikk elismert vallásnak nyilvánította az iszlámot, és Isztambulban megnyitotta első külföldi magyar tudományos intézetet. A magyar-török kapcsolatok kedvező alakulása a pesti török zsidó közösség történeti tudatosságát is növelhette, lehet, hogy ennek köszönhetjük, hogy a közösség a frissen megnyitott Magyar Zsidó Múzeumnak jutatott tárgy-adománnyal „beleírta magát a történelembe.” Ennek lehet eredménye az alsó, possessorfelirat is, melyet közvetlenül az ajándékozás előtt vésethettek a rimonpár szárára. 

​A rimonpár mint szimbólum
A rimonpár vizuális megjelenése és a korabeli analógiák alapján feltételezhető, hogy a „tóravégek” eredeti formája gránátalmákra emlékeztető egyszerű gömb alak volt, amire a tárgyak hagyományos héber megnevezése (rimonim) is utal. A gránátalma elterjedt szimbólum a judaizmusban: már az első Szentélyben is gyakori díszítőmotívum volt (Ex. 28:34), a gyümölcs a hét szent növény egyike (Deut. 8:8), és a Tóra szimbóluma.
Tóravéget, mint szertartási tárgyat elsőként Maimonides (Mishne Torah, Hilkhot Sefer Torah, 10:4.) és a Kairói Geniza említ a 11 századból. További irodalmi adataink vannak létezésére a 15. századból, de tárgyi emlékeink csak a 16-17. századból vannak: Keralából (1575), a Budapesten őrzött darab, (1602) és egy korfui a késő 17. századból. Valamennyi korai darab gömb alakú hosszú csúcsdísszel. Az első fennmaradt rimonpárokat olyan területeken készítették/használták/találták, ahol spanyol eredetű közösségek éltek. Ezt a tényt erősíti az is, hogy az első irodalmi adatok ugyancsak spanyol hatást mutatnak. A legészakibb irodalmi emlék éppen Budáról való, ahol egy spanyol zsidó, Daniel Estrosa végrendeletében egy pár tóradíszt (zug rimmonim) ajándékoz a budai zsinagógának. Több zsidó szertartási tárgy-típus és motívum esetében kimutatható, hogy ezek a spanyol területekről a Balkánra, majd onnan Közép-Európába kerültek. Hispániából ered például a textil tóraburkolat (meil), majd a tárgy megjelenése és elterjedése összeköthető a kiűzött zsidó közösségek újra-megtelepedésének helyszíneivel. A levehető tóravégek kialakulása is ezzel a folyamattal van összhangban.
A spanyol zsidó gondolkodásban virágzott a misztikus tanítás, a kabbala. E szerint a tradíció szerint az Élet fája a világ teremtését szimbolizálja, és a gránátalma kert a tórai édenkertre, a mitikus első kertre utal. Mindkettő kapcsolatban van a tóratekercs fizikai megjelenésével is: a pergament tartó rudak elnevezése: ’etz hajim’, élet fája, melynek korai dekorációja a gránátalmákra utal. A zsinagógák építészetével foglalkozó kutatók körében többé-kevésbé elfogadott, hogy a lengyel területeken kialakult négyoszlopos zsinagógák a Zohárban megfogalmazott ideákat követik, s ennek lennének építészeti megnyilvánulásai. Talán nem túl merész feltételezés a tóravégek korai formáját is ezzel a tradícióval kapcsolatba hozni. 

A rimonpár gyűjteményi adatlapja

Toronyi Zsuzsanna 

​Annyi mindenesetre bizonyos, hogy sok fővárosi zsidóhoz jutottak el különböző hírek a küszöbönálló deportálásról. Volt, aki a Zsidó Tanácsnál dolgozó ismerőseitől hallott a Birkenauból szökött szlovák zsidók beszámolóit tartalmazó ún. Auschwitz-jegyzőkönyvekről. Mások a BBC-t hallgatták, vagy keresztény barátaiktól értesültek a Kispesten, Újpesten folyó gettósításról és a budakalászi téglagyárból induló deportáló vonatokról. Egyesekhez eljutottak a vidéki rokonok és barátok vagonból kidobott búcsúlevelei is. A korabeli naplókat olvasva az is kiderül, hogy a sajtó- és levélcenzúra ellenére idővel egyre több budapesti zsidó értesült megalapozott hírekről.
 
"Halál vagy kényszermunka Németországban”
A 15 éves Klein Mária már 1944 februárjában feljegyezte, hogy „a németek már sok disznóságot csináltak, állítólag a londoni rádió mindig bemondja, honnan vittek el zsidókat lágerbe, meg hogy Lengyelországban nincs is már zsidó, gázzal megölik és elégetik őket”.
Radnóti Miklósné Gyarmati Fanni május 15-én szerzett tudomást arról, hogy a nagykanizsai internálótáborban raboskodó zsidókat „kivitték az országból”. Radnótinénak viszonylag pontos értesülései voltak a nagyváradi és ungvári gettókban zajló szörnyűségek részleteiről is.

​​A 16 éves Ecséri Lilla már a deportálások negyedik hetében, június 9-én így fogalmazott: „ha csoda nem történik, hamarosan minket is elvisznek a lepecsételt kocsik a halálba. Vidéken már meg is tették”. Egy későbbi bejegyzésében hozzátette: „Kilátások: vagy halál vagy kényszermunka Németországban.” Egy másik fővárosi kislány, Weinmann Éva július 23-án naplójában röviden összefoglalta, mi történt a zsidókkal a megelőző hónapokban: „A háború 5. esztendejébe[n] ide is elérkezett Európa veszedelme, Hitler. Megkezdődött itt is, mint minden más európai országba[n] a zsidóüldözés … Egész Magyarországon csak mi [fővárosiak] vagyunk még itt. Hogy a többiek hol vannak, azt csak a jó Isten tudja. Elvitték az összes barátnőimet. … Istenem, mentsd meg Őket a haláltól!” 

​Voltak, akik már azt is tudni vélték, hogy a deportáltakat hogyan ölik meg a nácik. S. Gy. joghallgató naplójának május 18-i bejegyzésében az üldözöttek általános hangulatáról írt: „a pesszimista festegeti már a Németország felé haladó leplombált kocsik tragédiáját, meg a gázkamra utolsó élményét”.  Fenyő Miksa, a Nyugat alapító főszerkesztője június 24-én arról írt, hogy a nácik egyik főbűne „kétmillió lengyel zsidó legyilkolása, s nem is tudom hány millió zsidó elgázosítása, éhen halatása, maguk ásta sírgödör szélén való leggépuskázása”. A több hónapos bujkálása alatt sok száz oldalnyi naplófeljegyzést író Fenyő augusztus 3-án azt fejtegette, hogy a győzteseknek a háború után kíméletesen kell bánnia a német lakossággal, mert „nem lehet, hogy Európa közepén olyan lyuk támadjon, amibe a nácik saját áldozataikat szokták begéppuskázni. (Azokat, akiket a német tudomány nem gázosított el.)”
 
Augusztus közepétől a küszöbönálló budapesti deportálás már széles körben nyílt titok volt. „A hír mind határozottabb alakot ölt, kiadják a megmaradt magyar zsidóságot a németeknek” - írta Fenyő Miksa augusztus 22-én. Az író, Heltai Jenő már 17-én feljegyezte naplójába, hogy egy jól informált közeli barátja szerint „25-én megkezdődnek a deportálások, mindenkit elvisznek”. Ugyanezen a napon szintén a 25-i dátumot írta naplójába Gergely Magdolna is: „megint azt mondják, hogy megkezdődnek újra a deportálások állítólag 25-én. És hogy [szeptember] 1-re minden zsidót elvisznek Pestről, a németek kívánságára”. Hat nappal később, augusztus 23-án Heltai hozzátette: „Tegnap új erővel robbantak ki a deportációs hírek”.
 
Védettség, kikeresztelkedés, illegalitás
A csillagos házakba zártaknak nem sok okuk volt a reményre. Védelmet senkitől sem várhattak. A Zsidó Tanács eleve nem túl erős presztízsét alaposan megtépázták a megelőző hónapok. A fővárosi zsidók júniusi közepi összeköltöztetése valódi logisztikai bravúr volt a vezetés részéről. Hála vagy elismerés ugyanakkor nem járt érte: a magyar hatóságok egyszerűen kijelölték a határidőt és a csillagos házakat, a részletekkel nem törődtek, a cinikus Eichmannék pedig az érdeksérelmek tömegével járó döntéseket a Zsidó Tanács Lakáshivatalára bízták. 

Az ottani zsidó hivatalnokoknak kellett dönteniük arról, hogy ki, hova, milyen és mekkora lakásba költözik, illetve, hogy kinek az otthonába kiket szállásolnak el. Mivel a fuvarért szaladgáló, holmikat és bútorokat cipelő családok németekkel és magyar rendőrökkel alig találkoztak, mindenki a Zsidó Tanácsot szidta, amely így hamar a közutálat tárgya lett. A hangulatot jól jellemzi az egyik korabeli pesti vicc: „Zsidó lakás. Éjszaka, csöngetnek, a lakók rémülten rezzennek össze. Ki az? – kérdezi a házigazda. Gestapo – hangzik a vészjósló válasz. – Hál’ Istennek. Már azt hittem, a Zsidó Tanács.”

Júliusra vidéki rokonaik, barátaik elhurcolása a budapesti zsidók számára nyilvánvalóvá tette, hogy a Tanács tehetetlen. Egyre többen fordultak el a hivatalos zsidó vezetéstől és a cionista szervezeteknél kerestek menedéket. A flaszter-szleng „los von Síp utca-mozgalomnak” nevezte el a jelenséget. A cionisták akciói azonban az egész fővárosi populációt tekintve csak egy nagyon szűk kört érintettek. A semleges országok képviseleteinek mentőakciói a nyáron még csak a kezdeti lépéseknél tartottak. Augusztus közepéig csupán pár száz ember kapta meg a svéd védettséget. A magyar hatóságok közben utasították a Zsidó Tanácsot, költöztesse össze a védetteket. Augusztus 23-án a vezetés el is rendelte, hogy a Pozsonyi út néhány csillagos házát ürítsék ki a „svédek” számára. A lépés általános felháborodást keltett a zsidó lakosság körében. Sokan úgy vélték, hogy a kiváltságosok és az „egyszerű zsidók” fizikai szétválasztása már a deportálás céljait szolgálja. "Most megint deportálásról beszélnek. A svédek adnak menlevelet... Azt mondják, ezzel a menlevéllel nem deportálhatnak" - írta aznap naplójába egy kismama, Dévényi Sándorné. Az egyhónapos csecsemőjét és kamasz fiát (munkaszolgálatos férje távollétében) egyedül nevelő fiatalasszony úgy tudta, hogy az 1941 előtt kikeresztelkedettek hamarosan hazatérhetnek otthonukba, a később áttértek  "a csillagos házakban maradnak, a zsidókat [értsd: izraelitákat] pedig deportálják".
 
Bár vidéken tömegével vitték el a keresztény zsidókat is, a fővárosban sokan gondolták, hogy a keresztlevél valamennyi védelmet nyújthat. Ezrek próbáltak kikeresztelkedni, vagy hamis papírokat szerezni. Hamarosan felvetődött a keresztény zsidók összeköltöztetésének ötlete. Ez ismét azt sugallta a fővárosi zsidók (izraelita) többségének, hogy őket viszont hamarosan deportálni fogják.
 
„A többi Hitler zsákmánya”
A magyar államba és a Horthyba vetett hagyományos bizalmat súlyosan erodálta a vidéki zsidóság brutális deportálása. Mégis, a kiválasztott kevesek számára az utolsó szalmaszálat jelenthette, hogy augusztus 22-én kiadták a kormányzói mentesítésről szóló rendeletet. Eszerint a „tudomány, a művészet vagy a közgazdasági élet terén” kimagasló érdemeket szerzett személyeket Horthy mentesíti a zsidórendeletek hatálya alól. (A túlzott nagylelkűséggel nem vádolható rendelet szerint persze a mentesítés nem vonatkozott a fajvédelmi törvényre és a vagyonok elkobzására. Azaz: tehetett valaki bármennyit Magyarországért, tulajdonát árjásították és kereszténnyel nem házasodhatott. Viszont nem deportálták.) Fenyő Miksa augusztus 22-i naplóbejegyzése sokak véleményét tükrözte: „Nem örülök e rendeletnek. Nem örülök annak a hírnek sem, hogy valami rendeletet készülnek kihozni a kikeresztelkedettekre. Mert ez azt jelenti, hogy a többi vogelfrei. Hitler zsákmánya”.

Eddigre már a fővárosi zsidók tömegei tudták, hogy a deportálás napokon belül megkezdődik. A legvalószínűbb dátumnak augusztus 25-e péntek vagy 26-a szombat tűnt. A Zsidó Tanács érdekérvényesítő képességében nem bízhattak. A cionista mentőakciók csak keveseknek segítettek. A semleges diplomaták lépései egyelőre több izgalmat okoztak, mint amennyi védelmet nyújtottak. Az egyházak szolidaritása főleg a keresztényekre szorítkozott, és a vidéki események azt mutatták, hogy még őket sem képesek megóvni. A kormányzó engedett a deportálást követelő német nyomásnak és csupán egy szűk csoportot mentesített. A halálra ítéltek csak a szövetségesek gyors győzelmében bízhattak. Kétségbeesetten böngészték hát a napilapok hadijelentéseit és hallgatták a BBC betiltott adását. A front azonban még messze volt: a szovjetek még csak közeledtek a határhoz, az angolszászok pedig Párizs és Róma térségében nyomultak előre. A hétvége viszont vészesen közeledett.
 
„Ma zsidómámor”
Augusztus 18-án ráadásul egy hőhullám is rászakadt Budapestre. "Rettenetes ez a nagy hőség... külön büntetés ebben az elzártságunkban. Nincs sehol egy csepp levegő, nem lehetünk kint a szabadban" - írta naplójában a már említett Dévényiné. Az idegek pattanásig feszültek a csillagos házakban. A fegyelmet egyre nehezebb volt fenntartani. A Zsidó Tanács ezért egy új rendszer felállításával kísérletezett: minden épületben egy felelős személyt delegált volna a „fennálló rendelkezések és rendeletek betartásának ellenőrzésére”. A megbízottaknak egyebek mellett azt kellett volna elérniük, hogy a zsidók „ne a kapualjba összezsúfolva várják meg a közlekedési szabadságra megszabott déli órát és ne az utolsó villamosokat megrohanva igyekezzék az utolsó pillanatokban hazafele… Figyeljünk arra, hogy a házon belül se sértse senkinek viselkedése a ház keresztény lakóinak érzékenységét. Hölgyeknél a szépítőszerek feltűnő használata ugyancsak kerülendő. A hölgyek a folyosókon, a lépcsőházban ne dohányozzanak”. A testület szoros német-magyar cenzúra alatt működő újságjában arra hívta fel a zsidókat, hogy „ne üljünk fel semmiféle kósza híresztelésnek [azaz a deportálásokról szóló információknak] és főképpen ne terjesszük azokat. Érjük be a napisajtó és a felekezeti sajtó tájékoztatásával”.”
 
Mindez persze édeskevés volt a deportálástól joggal rettegők megnyugtatásához. Munkácsi Ernő, a Pesti Izraelita Hitközség főtitkárának visszaemlékezései szerint augusztus 24-én, csütörtökön „a pánikhangulat, a tömegtébollyá sűrűsödő borzadály óráról-órára fokozódott. Már-már alig lehetett normálisan gondolkodó emberrel találkozni. Lassan majdnem mindenkin a végső kétségbeesés kezdett úrrá lenni és ki apatikusan, ki őrületben várta a végzetet”. Jellemző epizód volt a Bethlen téri kórház lakóinak aznapi kitörési kísérlete. Este a betegek hírét vették, hogy az intézmény vezetői közül többen is összecsomagoltak és elhagyták ez épületet. A betegek nem tudták, hogy Eichmann bekérte a Zsidó Tanács alkalmazottainak listáját és az ezen szereplő kórházvezetők letartóztatástól tartva igyekeztek elrejtőzni. A kórházban kitört a pánik. Egy jelentés szerint a betegek azt gondolták, hogy „ha a vezetőség oly súlyosnak látja a helyzetet, hogy a házat elhagyja, úgy szerintük nekik több okuk van erre”. A járóképes páciensek egymást taposva próbáltak kitörni az épületből. Végül a rendfenntartásra kirendelt munkaszolgálatosok (sőt egyes források szerint fegyveres  rendőrök vagy honvédek) szorították vissza őket a kórtermekbe. 

Dévényiné szerint eközben a csillagos házak lakói leginkább a  nyilas támadástól féltek: "Állandó őrséget állítanak és összeköttetést a szomszéd házakkal, hogy ha valamivel próbálkoznak, akkor legyen ellenállás." A fiatalasszony nem könnyebbült meg az előkészületek láttán: "Szeretnék már egy pár nappal idősebb lenni, nem bízom már az ilyen fegyver nélküli ellenállásban." Délutánra végre az egész családja megkapta a svéd menlevelet. Nagy volt az öröm, mert "állítólag az volt a terv, hogy holnapután [augusztus 26-án] visznek innen."
 
Végül eljött majd elmúlt augusztus 25-e, péntek. Heltai szerint „az egész városban rémüldöztek a zsidók, a 26-i dátum miatt sok ezer zsidó nem aludt, az asszonyok zokogtak és ájuldoztak”. A hétvégi deportálás elkerülhetetlennek tűnt. Azonban 27-én, vasárnap reggel „a meleg sugarak elárasztották a fővárost és Budapest zsidósága” – írta Munkácsi – „amikor a hivatalos kimenőóra elérkezett, kitódult börtöneiből, szítta a levegőt, örült és csodálkozott, hogy a deportálás nem indult meg, ő itt maradt és él”. A Munkácsinál kevésbé patetikus és epés megjegyzésekre mindig hajlamos Heltai csak annyit írt: „Ma zsidómámor”.
 
Bukarestben dőlt el
Mi történt? A budapesti zsidók nem tudták, de már 25-én sem kellett tartani az elhurcolástól. Ugyanis a Vörös Hadsereg sikeres előretörését látva Bukarestben a királypárti katonai csoport augusztus 23-án (szerdán) megdöntötte Antonescu marsall uralmát, Románia pedig átállt a szövetségesek oldalára. Horthy másnap magához kérette Veesenmayer német követet és közölte, hogy a zsidókat nem adják ki Németországnak. Azt ígérte, hogy eltávolítják és Budapesten kívüli táborokba zárják őket. Veesenmayer beszámolója szerint a kormányzó azt is hozzátette: „hajlandó a zsidókat gyökeresen kiirtani, ha azok a legcsekélyebb disznóságot elkövetnék”. Eichmann a belügyminisztertől értesült a deportálások leállításáról és a helyzetet látva kérte főnökeitől visszarendelését. Berlin augusztus 25-én hajnali 3 órakor reagált a hírekre. Az SS birodalmi vezetője, Heinrich Himmler táviratban közölte, hogy "azonnali hatállyal a legszigorúbban megtiltja a magyar zsidók bárminő deportálását a Birodalomba".  
 
Az adott helyzetben Hitler nem kívánta a fővárosi zsidók deportálásának erőltetésével lekötni erőit és kockáztatni Magyarország hűségét. A román kiugrásnak ugyanis katasztrofális következményei voltak a németek számára. A Wehrmacht több mint félmillió emberét elveszítette, a Dél-Ukrajna hadseregcsoport összeomlott, a hadsereg nem rendelkezett összefüggő arcvonallal. A Jugoszláviát és Görögországot megszálló német csapatokat elvágták. A következő hetek nagy kérdése az volt, hogy a Wehrmacht egyáltalán képes lesz-e ellenállni Romániában és Magyarországon, illetve, hogy ki tudja-e üríteni a Balkánt. A nácik nyugalmat akartak az országban. Ezért a budapesti zsidók deportálása megint lekerült a napirendről. Mint később kiderült, ismét csak átmenetileg.
 
Budapestiek Auschwitzban 
Felmerül a kérdés: hogyan zajlott volna a fővárosi zsidók elhurcolása, ha Románia nem ugrik ki? A náci iratokból tudjuk, hogy Eichmannék tavasszal kezdetben még egynapos ún. nagy akciót (eintӓgige Großaktion) terveztek. 24 órára meg akarták bénítani egész Budapestet. Leálltak volna a buszok és a villamosok, a zsidókat a több ezer felvezényelt csendőr és a budapesti rendőrök mellett a postások és kéményseprők segítségével gyűjtötték volna össze az egyik dunai szigeten. A jelek szerint júliusra belátták, hogy ez a terv logisztikai képtelenség. Ekkor már úgy számoltak, hogy háromnapos razziára lesz szükség. 
 
Az augusztusi akcióterv pontos menetét nem ismerjük, de egyes részletek tisztázhatók. Ráadásul a logisztikai feltételek érdemben nem változtak a július eleje óta, amikor a csendőrség néhány nap alatt 25 ezer embert deportált az akkori budapesti elővárosokból. Márpedig a német és magyar nácik újra hasznosítani akarták tapasztalataikat. Erre utal a Zsidó Tanács elnöke, Stern Samu visszaemlékezése is. Eszerint augusztus közepén Eichmann már részletes tervvel rendelkezett, amely meghatározta, hogy „napról-napra melyik kerület utcájának zsidóságát szállítják a békásmegyeri téglagyárba.”
 
Egy augusztus 19-i német jelentés szerint a magyar belügyi hatóságok a budapesti zsidókat három táborba akarták összegyűjteni a deportálás előtt. A kora nyári akciók és a főváros topográfiájának ismeretében a legvalószínűbb, hogy akárcsak júliusban az elővárosok zsidóságát, a budapestieket is elsősorban két gyűjtőtáborban, a monori és a békásmegyeri téglagyárakban koncentrálták volna. Ez utóbbit a szemtanúk (például Márai Sándor) és a túlélők, köztük Kertész Imre, általában budakalászi téglagyárként említették, mivel a két település határán feküdt. Monorra vasúti szerelvényekkel, Békásmegyerre buszokkal, vonaton és dunai hajókon is vitték az áldozatokat. 
A német és magyar deportálóknak komoly lakossági ellenállással a fővárosban sem kellett számolniuk. Néhány hónap múlva, Szálasi uralma alatt a szervezetlen nyilas milíciák több tízezer embert hajtottak végig gyalog Budapest utcáin minden fennakadás nélkül.   

A transzportokat júliusban a HÉV békásmegyeri állomásáról és Monorról indították.  Emellett  Eichmannék rendelkezésére álltak még a fővárosi pályaudvarok is, hiszen a vasúti hálózatot ekkor még alig rombolták szét a júliusban megélénkülő szövetséges légitámadások. A komoly fennakadások csak októberben kezdődtek. Tudjuk, hogy április végén a Keleti Pályaudvarról Auschwitzba, később, a nyilas korszakban pedig a Józsefvárosi Pályaudvarról küldtek transzportokat a koncentrációs táborrendszer más lágereibe. Ezeket az állomásokat a deportálók augusztusban is felhasználhatták.
 
Az egyetlen új és komoly logisztikai kihívást a mintegy 2000 csillagos házba zárt 150-200 ezer ember városon belüli összeszedése és elhurcolása jelentette. A németek és a magyar belügy ismert tárgyalásai alapján feltételezhetjük, hogy a Horthy által mentesített háromezer embert, a svéd védetteket és az 1941 előtt kikeresztelkedetteket megkímélték volna. Így is több mint 150 ezer ember letartóztatását és deportálását kellett volna megszervezni.
 
Egy német jelentés szerint a magyarok ezúttal is villámgyors akcióra készültek. Már az első napon hat vonattal 20 ezer budapesti zsidót akartak elindítani. Ezt követően napi három vonatra és 9000 főre mérsékelték volna az ütemet. Ezek a számok nagyjából megfeleltek a tavaszi tempónak, amellyel a magyar hatóságok felállították a holokauszt deportálási Európa-rekordját. A Belügyminisztériumban tervezett menetrend alapján a fővárosi zsidóságot körülbelül két-három hét alatt felszámolták volna.

​Akárcsak a vidéki zsidóság elszállításánál, a célállomás augusztusban is minden bizonnyal Auschwitz-Birkenau lehetett. Egyrészt ez volt az utolsó, még működő megsemmisítő tábor. Másrészt ennyi embert egyetlen más náci lágerkomplexumban sem tudtak volna fogadni és elhelyezni. Mengele doktor és kollégái az auschwitzi rutinnak megfelelően a budapesti zsidók mintegy kétharmadát, háromnegyedét, azaz 100-120 ezer embert munkaképtelenként a gázkamrákba küldtek volna. Köztük az utolsó magyarországi zsidó gyermekeket is. A néhány tízezer túlélőre rabszolgamunka várt a több száz náci tábor egyikében.

"Judapest"
Az utolsó háborús nyáron csak New Yorkban, Londonban és Tel-Avivban lakott több zsidó, mint Budapesten. Odessza, Lvov (Lemberg) és Kijev budapestihez hasonló méretű zsidóságát a nácik eddigre már éppúgy megölték, mint a majdnem félmilliós varsói gettó lakóit. A magyar főváros öt hitközsége közel harminc zsinagógát tartott fenn, köztük a világ akkori legnagyobb zsidó templomát, a Dohány utcai neológ zsinagógát. A legnépesebb szervezet a neológ Pesti Izraelita Hitközség (PIH) volt, de a fővárosban virágzó ortodox közösségek is éltek. A PIH kötelékébe 160 ezer ember tartozott, a hitközség 1280 alkalmazottal 40 egyesületet, 88 alapítványt, 740 ágyas kórházhálózatot és más szociális intézményeket (Chevra Kadisa, vakok és siketnémák intézetei, idősek otthona, árvaházak), valamint 3 elemi és 4 középiskolát működtetett. 

A budapesti zsidók hatalmas szerepet játszottak az antiszemiták által gúnyosan Judapestként emlegetett főváros kulturális és gazdasági modernizálásban. Hatásuk túllépett a város-, sőt az országhatárokon is. Több tucat olyan értelmiségi született és/vagy nevelkedett budapesti zsidó (vagy zsidó hátterű) családban, akiknek a világra gyakorolt intellektuális befolyását szinte lehetetlen túlbecsülni.  Köztük volt a politikai cionizmus szellemi atyja, Herzl Tivadar;  három Nobel-díjas tudós (Hevesy György, Gábor Dénes, Wigner Jenő); a digitális technológia egyik megalapítójának tekintett matematikus (Neumann János); a golyóstoll, a mosógép és az automata sebességváltás feltalálója (Bíró László); a nukleáris haditechnológia úttörői (Teller Ede és Szilárd Leó); a szuperszonikus repülőgép-meghajtás megalkotója (Kármán Tódor); a Bauhaus művészeti iskola két kiemelkedő alakja (Moholy-Nagy László és Breuer Marcell); a modernista építészet kulcsfigurája (Goldfinger Ernő); a 20. század egyik legnagyobb hatású író-értelmiségije (Kösztler Artúr), a modern újságírás egyik úttörője (Pulitzer József) és a fotótörténet egyik legnagyobbja, Robert Capa.
​
Lefejezni vagy sem?
1944. március 19-én a német csapatok megszállták Magyarországot. Horthy Miklós államfő a nácikat maximálisan kiszolgáló, kollaboráns kormányt nevezett ki az ország élére. Budapestre érkezett Adolf Eichmann SS-alezredes, aki a Gestapo zsidóügyi osztályát vezette. Stábja a magyar Belügyminisztériummal szorosan együttműködve kezdett hozzá az ország „zsidótlanításához”. Április közepétől a magyar zsidókat több száz vidéki gettóba és gyűjtőtáborba zsúfolták, majd május közepétől megindult a tömeges deportálás Auschwitz-Birkenauba. A fővárosban azonban egybefüggő, körülzárt gettó helyett a zsidó lakosságot június végéig közel 2000  ún. „csillagos házba” tömörítették.

​Eichmann legfontosabb magyar partnere a Belügyminisztérium zsidó ügyeket irányító államtitkára, Endre László volt, akivel gyorsan össze is barátkozott. Egyetlen kérdésben volt köztük vita: mi legyen a budapesti zsidókkal? Endre úgy vélte, velük kell kezdeni a deportálást, ezzel „lefejezve” az ország zsidóságát. Eichmann viszont az akciót a fronthoz legközelebb eső keleti és északi területeken (Kárpátalja, Felvidék, Észak-Erdély) akarta indítani. Úgy gondolta, hogy a vidéki intézkedések elől a gazdag, befolyásos zsidók csak a fővárosba menekülhetnek, és a terv záró akkordjaként egy többnapos hatalmas razzia során Budapesten majd mindenkit sikerül elfogni. Végül Eichmann álláspontja győzedelmeskedett, így a főváros a deportálási menetrend végére került.
 
Május közepe és július eleje között a magyar és német hatóságok közel 450 ezer embert deportáltak vidékről. 97 százalékukat Birkenauba vitték, ahol többségüket még az érkezés napján meggyilkolták. Július elején azonban, amikor Endréék hozzákezdtek volna a budapestiek elhurcolásához, Horthy leállította a deportálásokat – pontosabban megtiltotta a magyar rendvédelmi és közigazgatási szervek részvételét az atrocitásokban. Döntését elsősorban az befolyásolta, hogy az oroszok előretörésével és az angolszászok normandiai partraszállásával egyre nyilvánvalóbbá vált Hitler katonai veresége. Ráadásul Horthy sorra kapta a tiltakozó üzeneteket (többek közt a pápától és az amerikai elnöktől is) külföldről, miközben a birkenaui tömeggyilkosságot a szabad világ sajtója már nagy terjedelemben tárgyalta. Magyar segítség nélkül a németek azonnal megbénultak. Bár az elővárosok (Újpest, Kispest, Csillaghegy stb.) zsidóságát július 8-ig még elhurcolták, a csillagos házakba zárt fővárosi zsidók egyelőre megmenekültek a legrosszabbtól. 

​A „közveszélyes zsidók” deportálása
Megnyugvást azonban a következő hetek sem hoztak. A kudarcba belenyugodni képtelen Eichmann a következő hetekben mintegy háromezer embert (köztük sok budapestit) deportált a kistarcsai és sárvári internálótáborokból Auschwitzba. A magyar hatóságok ellenállása miatt tovább nem jutott, de a tragikus akciók híre nyomasztóan hatott a fővárosi zsidókra. Ebben a helyzetben bombaként robbant a hír: augusztus 9-10-én az egyik legbefolyásosabb zsidó vezető, az ortodox Freudiger Fülöp családjával Romániába szökött. A jól informált Freudiger meneküléséből sokan azt a következtetést vonták le, hogy a budapesti deportálás a küszöbön áll.  Igazuk volt. Horthy egyre kevésbé volt képes ellenállni a német nyomásnak. Hitler már július 17-én megüzente, hogy a fővárosi zsidóságot is deportálni kell. "A Führer elvárja, hogy a magyar kormány most már további késlekedés nélkül végrehajtja a budapesti zsidók elleni rendszabályokat” - hangzott a világos követelés.
 
Négy nappal később a náci diktátor Berlinben Horthy személyes megbízottjának, dálnoki Miklós Béla vezérezredesnek szónokolt hosszasan a maradék zsidóság elhurcolásának szükségességéről. Július 29-én Edmund Veesenmayer, budapesti német követ és teljhatalmú megbízott követelte, hogy Magyarország „haladéktalanul folytassa a zsidók deportálását”.
Míg Horthyt győzködni kellett, a kollaboráns kormányt a legkevésbé sem. Az augusztus 2-i kormányülésen Sztójay Döme miniszterelnök úgy vélte, hogy „egy-két hét múlva ismét kezdetét veszi a zsidók kiszállítása”. Jaross Andor belügyminiszter javasolta: a becslése szerint 20 ezer keresztény zsidó kivételével mindenkit deportálni kellene, legelőször a VI. VII. és VIII. kerületi zsidókat. 

10-én arról tárgyalt a kormány, hogy 50-60 ezer „galíciai és beszivárgott zsidó” átadásával kellene eleget tenni a berlini követeléseknek. A német követség augusztus 15-i feljegyzése úgy tudta, hogy 20-án megindulnak a deportálások. Persze nem valószínű, hogy a magyar hatóságok a katonai tisztavatással egybekötött állami ünnepre időzítették volna a nagyszabású akciót. Az új belügyminiszter, Bonczos Miklós viszont augusztus 19-én személyesen ígérete meg Eichmannéknak, hogy 25-én megindulhatnak a kiszállítások. A terv szerint a 3000 kormányzói mentesített és az 1941. augusztus 1. előtt kikeresztelkedett zsidók kivételével a többieket deportálják.
Augusztus 23-án a kormányzói kabinetiroda (azaz Horthy közvetlen hivatali környezete) egy német-magyar kormánymegállapodás tervezetét küldte át a Külügyminisztériumnak. Ez Németország „rendelkezésére bocsátotta” volna a már deportált zsidókon kívül mindazokat a”közveszélyes zsidókat”, akik „a közrendet, közélelmezést, az ország belső biztonságát” fenyegetik. Hogy ezek kik voltak, azt a magyar kormány akarta meghatározni. E gumiparagrafus alapján azonban bárkit deportálni lehetett. Az akció augusztus 28-án indult volna. Cserében a kormány a magyar szuverenitást súlyosan sértő Eichmannék távozását sürgette és azt kérte volna, hogy a zsidókérdés kerüljön kizárólag magyar hatáskörbe. A tervezetre a minisztertanács augusztus 25-én rábólintott.

A dokumentumokból kirajzolódó kép egyértelműnek tűnik. A minisztertanács ülésén a külügyminiszter helyettese már két hónappal korábban (június 21-én) tájékoztatta a kormányt, hogy a külföldi sajtóban "a magyarországi zsidók kiirtásáról" cikkeznek és, hogy "Lengyelországban a zsidókat elgázosítják és elégetik". A kormányzó és a miniszterek egyaránt ismerték a Birkenauból szökött szlovák zsidók tömeggyilkossággal kapcsolatos részletes beszámolóit, az ún. Auschwitz-jegyzőkönyveket. Mindezek ellenére augusztus második felére Horthy és környezete is meghajolt a német követelések előtt és kész volt hozzákezdeni a budapesti zsidók (legalább részleges) deportálásához.

Előkészületek
A budapesti deportálásra a németek is gőzerővel készültek. Eichmann, Otto Winkelmman SS-tábornok, a magyarországi SS és rendőri erők főparancsnoka, valamint a SIPO (Sicherheitspolizei - biztonsági rendőrség) új budapesti vezetője, Reiner Gottstein lázasan egyeztettek Endre Lászlóval. Augusztus 15-én a koncentrációs táborokat felügyelő SS főhivatal (Wirtschafts-Verwaltungshauptamt) 90 ezer új magyar zsidó kényszermunkás érkezésével számolt "aus dem Ungarnprogramm (Judenaktion)". Az illetékes SS hivatalvezető egyúttal aggódva jelezte feletteseinek, hogy az Auschwitz-Birkenauba deportált és megölt magyar zsidók ruháiból már alig maradt a raktárakban, így az új (budapesti) foglyokat nem fogják tudni felöltöztetni. Valószínűleg az előkészületeket szolgálta az is, hogy 18-án később a németek két napra letartóztatták a Zsidó Tanács három vezetőjét és Eichmann megparancsolta, hogy készítsenek listát a Tanács összes alkalmazottjáról.

Iskolakezdés
Eközben közeledett a szeptemberi tanévkezdés. A Zsidó Tanács munkatársai megpróbálták  előkészíteni az oktatás újraindítását a budapesti zsidó általános és középiskolások számára. A kormányzat ugyanakkor nem tudta eldönteni, hogy a fővárosi zsidó gyerekek (ha még Budapesten és életben lesznek egyáltalán), megkezdhetik-e a tanulást. Az augusztus 23-i kormányülésen Antal István közoktatási miniszter azt fejtegette, hogy – bár a törvény egyértelműen előírja a tankötelezettséget - nem tartja elképzelhetőnek, hogy a zsidó gyerekek állami vagy községi iskolában a jövőben helyet kapjanak. Ugyanezen a napon a katolikus tanügyi főigazgatóság körlevélben jelezte az alá tartozó iskoláknak, hogy bár hivatalos kormányzati álláspont még nincs, az első osztályba már semmiképp se vegyenek fel zsidó tanulókat. 1944. augusztus 26-én éjjel a csillagos házakba zárt budapesti zsidók közül nem sokan aludtak. Volt, aki összecsomagolta legszükségesebbnek vélt holmiját és menetkészen virrasztott, mások házőrséget szerveztek, hogy ellenálljanak a hajnalra várt csendőrségi rohamnak. Sokan az öngyilkosságot fontolgatták.
​
(Folytatása következik.)

A tóravért egy jól ismert zsidó szertartási ötvöstárgy, múzeumunkban is számos példányát őrizzük. (http://collections.milev.hu/collections/show/99)
 
A tóravértek alkalmazásának gyakorlata csak a 16. századtól terjedt el. Eredeti funkciója a Tóratekercs díszítése, szimbolikus védelme mellett, hogy az egyes zsinagógai ünnepeken használt tóratekercseket megjelölje: jelezze, hogy az adott tekercs melyik tórai hetiszakaszig van feltekercselve, illetve hogy a felolvasás rendjében az adott tekercs hányadikként szerepel. Erre utal, hogy a tóravérteken mindig találunk egy kis nyitható részt, melyben négy megfordítható kis táblán nyolc ünnep neve olvasható: ezek cserélgetésével lehet jelezni az ünnepeket. A tárgy-típus kialakulása, ikonográfiai jellegzetességei önmagában is érdekes téma – de most a zsidó közösségek sorsának bemutatásához használjuk.
 
1944 tavaszán a zsidó lakosság gettóba tömörítésével egyidőben a közösségek értékeinek kifosztása is megkezdődött. A Pénzügyminisztérium rendeletei értelmében a zsidók deportálását követően a gettókban hagyott értékeket a helyi pénzügyigazgatóságok alkalmazottainak kellett leltárba venniük. Ezek között zsidó szertartási tárgyak is szerepeltek, például a bonyhádi gettóban felleltároztak „100 különféle gyertyatartót”. A jelentősebb értékek felkerülhettek az Aranyvonatként elhíresült transzportok egyikére, melyeken a nácikkal kollaboráló magyar hatóságok menekítették ki az országból a javakat. Ezek között Kádár Gábor és Vági Zoltán „Self financing Genocide…” című könyve szerint azon a vonaton, melyet végül az Egyesült Államok katonái 1945 május 16-án Werfen mellett elfogtak, az egyéb értékek mellett közel ötszáz, magyarországi zsidó közösségekből elrabolt tóravértet is találtak.
A vonatot Salzburgba irányították, a tárgyakat pedig a Jewish Cultural Reconstruction (Zsidó kulturális helyreállítási alap) és a offenbachi raktárába szállították. Ennek a szervezetnek lett a feladata, hogy azokat az amerikai zónába került zsidó kulturális javakat, melyek örököse nem volt felkutatható felleltározza, és szétossza a szabad világban létező zsidó közösségek, múzeumok és könyvtárak között. A JCR munkatársai – köztük Salo Baron, Gershom Scholem és Hannah Arendt - közel 150.000 örökös nélkül maradt könyvet és szertartási tárgyat leltároztak és osztottak szét amerikai, izraeli és más intézmények és zsidó hitközségek között. Magyarországra az akkori politikai megosztottság miatt nem került, nem kerülhetett vissza semmi.
 
A kétezres évektől egyre erősödő érdeklődés övezi a tárgyak eredetének felkutatását, számos esetben visszajuttatását az eredeti tulajdonos közösség jogutódjának, hiszen a tárgyakat jelenleg őrző intézmények nem lettek a tárgyak tulajdonosai, csak megőrzői. Online gyűjteményi nyilvántartások alapján választottunk néhány olyan tóravértet, melyek valaha magyarországi, vagy 1944-ben ugyan már nem Magyarországon lévő, de a magyar zsidók történeti emlékezetéhez tartozó közösségek tulajdona lehettek.  

​

Toronyi Zsuzsanna 

​Lesznai Anna magyar költő, író, grafikus, iparművész Moscovitz Amália néven született 1885-ben, későbbi vezetéknevét egy, a körtvélyesi családi birtokhoz közel eső falu - Leszna - neve után vette fel. Az Anna nevet csak művésznévként használta, mindenki Málinak szólította. 1966-ban New Yorkban bekövetkezett haláláig egészen különleges női életpályát futott be. 
Gyerekként (Körtvélyesen) parasztasszonyoktól tanult hímezni, majd iparművészeti tanulmányokat folytatott Budapesten és Párizsban. Korai versei unokatestvére, Hatvany Lajos közvetítésével a Nyugatban jelentek meg. Első kötetét Ady Endre méltatta, ő pedig néhány első kiadású Ady-kötet címlapját tervezte meg. Ady mellett Kaffka Margit, Balázs Béla és Lukács György is Lesznai Anna baráti köréhez tartozott.
Hímzései, illusztrációi és írói alkotásai a magyar szecesszió stílusában születtek. A Nyolcak művészeti csoport külsős tagjaként 1911-ben a csoport tárlatán folklorisztikus ornamentikájú textíliákkal szerepelt.
Lesznai Annának három házassága volt. 17 évesen férjhez ment Garay Károlyhoz, akitől első gyermekük születése után elvált. Lesznai 1913 és 1918 között Jászi Oszkár felesége volt, két gyermekük született: György és András. 1919-től Bécsben élt. Később Gergely Tibor grafikus, festő lett a férje, akivel 1939-ben együtt emigráltak New York-ba, ahol halálukig éltek.
Lesznai Anna a mesét tartotta világszemlélete legfontosabb kifejezőeszközének. Hagyatékában – közismert művein kívül – közel másfél száz mese, mesevázlat, ezernyi rajz, skicc maradt fent. Míg kortársai arról vitatkoztak, vajon költőként vagy képzőművészként jelentősebb-e, az utókor elsősorban meseíróként, illusztrátorként ismerhette meg – elsősorban az 1978-ban A kis pillangó utazása Lesznán és a szomszédos Tündérországban címen publikált, valamint az 1981-ben megjelent Lesznai-Képeskönyvnek köszönhetően. *
A Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár tulajdonában levő Lesznai Anna meseillusztrációk és életképek szorosan kapcsolódnak a művész életének fiatalkori helyszíneihez. 

Az illusztrációkon szereplő ikonikus hely, a körtvélyesi kastély Lesznai Anna születése előtt 7 évvel, 1872-ben vásárlás útján került a család birtokába. Körtvélyes mindig a béke elzárt szigete, idilli világ maradt, amely nyitva állt a kor legjelesebb művészei, gondolkodói előtt, akik néha hetekig élvezhették a háziak vendégszeretetét. Erről a szalonról többek között Gráber Margit is beszámolt emlékirataiban: "Lesznai Anna - Máli - körtvélyesi birtokán sokunkat vendégül látott. Rippl-Rónai József nagyon szépen lefestette a kastély hátsó teraszát és előtte a virágokat, de számomra a kastély és kertje nem ilyen volt. Elvarázsolt kastély volt egy óriás kert közepén. Sok mindenki megfordult ott: Ady, Kaffka Margit, Lukács György, költők, festők, feleségek, szerelmek. Ha telt ház volt, huszonketten ültünk az asztalnál." **
Ebből a csodavilágból indult Lesznai Anna pályája, és bármilyen messze is került térben és időben Körtvélyestől, igazán sosem tudott elszakadni tőle.
Török Petra, Formába kerekedett világ című, a Múlt és Jövő 2001/1. számában megjelent tanulmányában nagyon érzékletesen ír arról, mit is jelentett Lesznainak Körtvélyes.
„Lesznai számára a családi birtok, a körtvélyesi kert és a kúria valóban maga az éden, Árkádia volt. Az e tematikához tartozó képeken ezt a környezetet népesítette be nem is gyerekforma gyerekekkel, madonnával, hajóval, tóval, meztelen nőalakkal, szerelmespárokkal, beszélgető, sétálgató, olvasgató fiatal nőkkel, kisbabával vagy magával a kísértést jelentő ördöggel. Képein sokszor jelennek meg a körtvélyesi környezet legfontosabb díszletei: a nagy terasz, a kőkorlát balusztrádjai, vázái, a kastélykert hatalmas fái és a kerítésen túl a falu. Körtvélyes mindig a béke elzárt szigete, idilli világ maradt, amely nyitva állt a kor legjelesebb művészei, gondolkodói előtt, így talán a háború előtti világ egyik utolsó uradalmi”״szalonja volt”.
A Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár gyűjteményében őrzött Mese a bútorokról és a kisfiúról című mesekönyvben, amit 1918-ban nyomtattak Gyomán, Kner Izidor könyvnyomdájában, a következő dedikációt olvashatjuk: „Picurnak, Kari fiam emlékére a Pótmama (1966. június)". Az illusztrációhoz fűzött ajánláson szereplő „Picur” Guttmann Mihály, nagymihályi orvos lánya, férjezett nevén Bednár Erzsébet volt. Gyermekkorában nagyon sokat volt együtt Lesznaival, aki fogadott lányaként emlegette.  A Picur 18. születésnapjára készített karikatúra-album, amelyet Berény Róbert, Gergely Tibor (Lesznai harmadik férje) és Lesznai Anna írtak és rajzoltak, a Hatvany Lajos Múzeumban található. 

​

*http://www.kalligramoz.eu/Kalligram/Archivum/2003/XII.-evf.-2003.-aprilis/A-koertvelyesi-Jardin-Paradise-reszletek-Lesznai-Anna-naplojabol
Török Petra régóta foglalkozik Lesznai Anna életművével és hagyatékával (doktori disszertáció és több könyv formájában is feldolgozta azokat)
** Gráber Margit: Emlékezések könyve. Bp., Gondolat Könyvkiadó, 1991.

A bejegyzésben megjelenő műtárgyak: 
Lesznai Anna: Vásár
(http://collections.milev.hu/items/show/29415) 
Lesznai Anna a kúria képével illusztrált verse Guttmann Picur számára
​(http://collections.milev.hu/items/show/34690) 
Lesznai Anna: Mese a bútorokról és a kis fiúról
(http://collections.milev.hu/items/show/34173) 

Farkas Zsófia 
​

A vizsgálatom tárgyául szolgáló, a Magyar Zsidó Múzeumban és Levéltárban található kéziratos zsidó receptkönyv (leltári száma: 75.29) 15 oldalból áll, és összesen 33 darab receptet tartalmaz. A gyűjteményben a jellegzetesnek tartott zsidó, illetve ünnepi éte­lek receptjei nem szerepelnek. Befőttek, gyümölcslevek,  felfújtak és sütemények elkészítési módját jegyezte fel leginkább a recept­gyűjteményt író háziasszony. A kéziratban a receptek nincsenek témakörönként csoportosítva. A füzet elején még megfigyelhető bizonyos rendszer: a  tartósítás két  fajtáját  írja le  a  szerző, először a befőttek, majd a gyümölcslevek receptjeit. Ezután azonban már felbomlik ez az egység, és különböző típusú receptek követik egymást. Ebből azt a következtetést lehet levonni, hogy a recept­ gyűjtemény kifejezetten hétköznapi használatra volt szánva, és folyamatosan bővült.
A receptekről összességében elmondható, hogy a magától értetődő evidenciákat a szerző feleslegesnek tartotta leírni. Gyakorlatilag csak az étel elkészítéséhez  szükséges  alapinformáció­kat jegyezte le, így nagy részük eléggé hiányosnak mondható.  Egyes receptek a hozzávalók felsorolásával vezetik be  az elkészí­tés leírását, míg a többinél magából a  receptleírásból  tudhatjuk meg az összetevőket. A recepteket  végigolvasva  szembetűnő, hogy a füzet elsősorban édességek elkészítési  módját  tartalmaz­za, a sós ételek háttérbe szorulnak: a harminchárom recept közül mindössze öt étel nem édesség. Ennek talán az lehet az oka, hogy csak a bonyolultabb, nagyobb precizitást igénylő  receptek kerül­tek a szakácskönyvbe: azok, amelyeknél fontos volt a  mennyisé­gek arányát betartani.
A szerző a gyümölcsök konzerválását a befőttek és a gyü­mölcslevek elkészítésének módjával szemlélteti. Az alábbi nyári gyümölcsök tartósítását vezette be füzetébe: alma, cseresznye,

egres, faeper, körte, meggy, őszibarack, ribizli és ringló. Sokféle fűszer(növény)t használ a szakácskönyv. A süteményeknél gya­kori ételízesítőként szolgált a fahéj, a gyömbér, a muskátdió (azaz a szerecsendió(virág), a szegfűbors és a szegfűszeg. Az ánizs és a vanília domináns összetevőjét képezi egy-egy édes­ségreceptnek.
Kizárólag kóser ételek leírása található a receptfüzetben. Ebből azt a következtetést lehet levonni, hogy  a  receptek  feljegy­zője kóser zsidó konyhát vezetett. Az egyik húsos recept (28. re­cept: Egy jó húsfelfújt / Húsfelfújt) például mandulatejet említ. Mandulatejet a zsidó konyhában olyan húsos ételek elkészítése során lehet alkalmazni, amelyekhez egyéb konyhák  esetében te­jet használnak. A kóser konyha azon  alapszabálya,  miszerint  a hús és a tej,  illetve ezek származékainak együtt való elkészítése és fogyasztása tiltott, könnyen feloldható a mandulatej használatával: mivel a mandulatej (vízben áztatott mandula leve) növényi eredetű, és nem minősül tejnek, ezért azt lehet húsos ételek el­készítésére is használni. A sós ételek zamatának gazdagítására szolgált a só és a bors mellett a babérlevél, a fokhagyma, a (vad) kakukkfű, a petrezselyem, a szegfűbors és a szegfűszeg is.
Alább olvasható a receptekből egy válogatás. A receptek itt három formában szerepelnek: a héber  betűs,  kézírásos  szövege­ket begépeltem, majd ezeket a német nyelvhez igazodva átírtam, és végül lefordítottam őket magyarra. A kéziratban számomra olvashatatlan, kikövetkeztethetetlen szavakat mind az átírásban, mind pedig a fordításban jeleztem. Az eredeti receptek tagolat­lanok, néhány pontot és vesszőt leszámítva alig találni bennük központozást; a szöveg érthetősége  kedvéért  mind  az  átírást, mind a fordítást írásjelek segítségével tagoltam.
A receptek átírásában igyekeztem megtartani az  eredeti  szö­veg szóalakjait és nyelvtani jellegzetességeit – ezek minden esetben a helyi használatot és formákat tükrözik, időnként eltérnek a sztenderd német formáktól, viszont a jiddis nyelv  szerint  helye­sek. Az utolsó recept esetében különösen érdekes a mishpokhe (héber: mispaha, ’család’) szó írásmódja: jiddisül a héber eredetű szavakat hagyományosan az eredeti írásmóddal szokás írni, itt viszont fonetikusan szerepel  –  ami  arra  utalhat,  hogy  aki  leírta a receptet, az nem ismerte a pontos héber írásmódot, vagy nem ismerte fel, hogy ez héber eredetű szó a jiddisben. A receptek nyelvezete részletesebb elemzést kívánna, mert rajtuk keresztül többet tudhatnánk meg a szerző pontos nyelvhasználatáról, a jid­  dis nyelv fennmaradó hatásáról.
Ami a mértékegységeket illeti: a szerző az űrmértékeket messzelyben, a  súlymértékeket latban és  fontban  adta meg. Ezeknek a mértékegységnek a mértékjelölő funkciója ma már kevésbé is­mert, a receptek után elhelyezett táblázat segít átszámítani őket a napjainkban használatos SI-mértékegységekre. 

ריביסעל איינצוזידען
צו איין פֿפונד ריביסעל ניממט מאן 3 ֿפירטעל לט צוקער אונד איין ½ זידעל וואססער לעסט דען צוקער מיט דאס וואסער דיק איינקאכען, הערנאך צופוצט אין מאן ֿפאן דען ריביסעל דיע שטענגעל אונד שיטטעט דיע אין דען צוקער לעסט איהן זיע זא לאנגע זידען ביס זיע רעכט זולציג ווערדען, דען ֿפיללע דיע ריביסעל זיע מיט איין ריינעס געשיר לאססע דען זאֿפט נאך דיקער קאכען דען גיסעט מאן זיע אויף אויף דיע ריביסעל, ווען דיע שאהן אויסגעקיהלט זינד, ֿפערבינדעט מאן פאפיר אונד מאכט מיט איינער שפענאדעל לעכער היניין אונד גיבט
איינען קיהלען  פלאטץ.
Ribisel einzusieden
Zu ein Pfund Ribisel nimmt man 3 Viertel Lat Zucker und ein ½ Seidel Wasser. Lässt den Zucker mit das Wasser dick einkochen. Hernach zuputzt man von den Ribisel  die  Stängel  und schütte sie in den Zucker. Lässt sie so lange sieden bis sie recht sulzig wer- den. Denn fülle die Ribisel in ein reines Geschirr, lasse den Saft noch dicker kochen, denn gießt  man  ihn  auf  die  Ribisel.  Wenn die schon ausgekühlt sind, verbindet man  sie  mit  Papier  und macht mit einer Spenadel Löcher hinein und gibt sie auf einen kühlen Platz.
 
Ribizli befőzése
Egy font ribizlihez háromnegyed lat cukrot és fél messzely vizet veszünk. A cukrot hagyd a vízzel besűrűsödni. Ezután megtisz­títjuk a ribizlit a szárától, és hozzáöntjük a cukorhoz. Hagyd őket addig főni, amíg jó kocsonyás nem lesz.  Ezután  a  ribizlit  egy tiszta edénybe töltjük, és a [gyümölcs]levet hagyjuk tovább főni, hogy besűrűsödjön, majd ráöntjük a ribizlire. Amikor már kihűl­tek, átkötjük őket papírral, egy gombostűvel lyukakat  szúrunk  bele, és hűvös helyre tesszük őket.

איינגעזאטטענען אינגבער
נעם שעהנען ווייסען איגבער שאבע אין גוט אב לעגע אין איינער שארֿפען לויגע 10 אדער 14 טאגע דיע לויגע מוס עֿפטערס געוועכסלט ווערדען דאן וואשע אין זויבער אויס, לאססע אין 2 טאגע אין ֿפרישעס וואססער ווייכען, דאן עס דיע לויגע אויסציהעט, דאן ווישע אין מיט איינעם טוכע טראקען אב דורכשטעכע דען אינגבער מיט איינער גאבעל קאכע צוגער דאס ער דיק ]שפיכט[ לאס דען אינגבער אייניגע מאל אויֿפזידען אונד גיב אין ווען ער קאלט איסט אין איינען
גלאס.
(Eingesottenen Ingwer
Nimm schönen weißen Ingwer. Schabe ihn gut ab, lege in einer scharfen Lauge 10 oder 14 Tage. Die Lauge muss öfters gewech-  selt werden. Dann wasche ihn sauber aus. Lasse ihn 2 Tage in frisches Wasser weichen, dann es die Lauge auszieht,  dann  wi- sche ihn mit einem Tuch trocken ab. Durchsteche der Ingwer mit einer Gabel. Koche Zucker dass er dick ***. Lass den  Ingwer einige mal aufsieden und gib ihn, wenn er kalt ist, in einen Glas.)
 
Gyömbérbefőtt
Végy [egy] szép,  fehér  gyömbért. Kapard le  jól  [a  külső rétegét], és helyezd 10 vagy 14 napra erős lúgba. A lúg többször is legyen lecserélve, aztán mosd tisztára [a gyömbért]. Hagyd  2  napon  át friss vízben puhulni, amíg a lúg ki nem megy belőle, utána ken­dővel töröld szárazra. A gyömbért szúrd át villával. Főzd  a  cuk­rot, amíg be nem sűrűsödik. Hagyd a  gyömbért egyszer felforrni, és mikor kihűlt, tedd üvegbe.

 צוקער ראזען
נים שארלאך ראטהע ראזען דיע נאך ניכט גאנצן אויֿפגעבליהעט זינד צופֿפע דאס גרינע וועג אונד שטאסע דיע ראזען אין איינעם שטיינערנען מערזער ֿפיין צוזאממען, גיב צו איינעם האלב פֿפונד געשטאסענע ראזען אנדערהאלב פֿפונד צוקער שיטטע איין גוטעס זיידעל וואססער דאצו לאנגזאם עטוואס דיק
איינקאכען. דאן גיב דיע געשטאססענע ראזען דאצו אונד ריהרע זיע וואהל אינטער איינאנדער לאססע עס זא לאנגע קאכען וויע איין הארטעס איי דאן נים
עס ֿפאן ֿפייער וועג אונד שוימע עס גוט אב דריקע עטוואס לימאנזאֿפט, דאצו,
דאס דיא ֿפארבע העללראט ווירד דאן זייכע דיע אויסגעקילט אין דיע גלעזער.
Zucker Rosen
Nimm scharlach-roten Rosen, die noch nicht ganzen aufgeblüht sind. Zupfe das grüne weg und stoße die Rosen in einem  stei- nernen Mörser fein zusammen. Gib zu einem halbe Pfund gesto- ßene Rosen ander halb Pfund Zucker. Schütte ein gutes Seidel Wasser dazu. Langsam etwas dick einkochen, dann gib die gestoßene Rosen dazu, und rühre sie  wohl  untereinander. Lasse es so lange kochen wie ein hartes Ei, dann nimm es von Feuer  weg, und schäume es gut ab. Drücke etwas Limonsaft dazu, dass die Farbe hellrot wird. Dann seihe die ausgekühlt in die Gläser.
 
Cukorrózsák
Végy skarlátvörös rózsákat, olyanokat, melyek még nem virágoz­tak ki teljesen. Tépd le a zöldjét [értsd: leveleit, szárát], és a rózsa[szirmo]kat morzsold össze kőmozsárban. Egy fél font szét­morzsolt rózsa[szirom]hoz adj másfél font cukrot. Önts hozzá kb. egy messzely vizet, [hagyd] lassan [kis lángon] főni, míg be nem sűrűsödik. Ezután add hozzá  az  összemorzsolt  rózsa[szirmo]kat, és keverd el őket jól egymással. Hagyd addig főni, mint a keménytojást, majd vedd le a tűzről, és szedd le jól  a  habot. Facsarj hozzá citromlevet, hogy a színe világosvörös legyen. Ezután, ha már kihűlt, szűrd át az üvegekbe.

עפֿפעל ז  ַאֿפט
שטאסע גוטע עפֿפעל קליין צוזאממען דאן פרעססע דען זאֿפט גוט אוי סאונד גיב
איהן אין איין גלאס לאססע אין 2 טאגע שטעהען דאס ער רעכט קלאר ווירד. זייכע דאן דאס קלארע אין איינע גל ַאזירטע ריין אונד לאססע איהן לאנגזאם ביס אויף העלֿפטע איינזידען דאנן זייכע דען זאֿפט דורך איין טוך אונד ֿפיללע אין
אויסגעקילט אין  דיע  גלעזער.
Apfel-Saft
Stoße gute Apfel klein zusammen, dann presse den Saft gut aus, und gib ihn in ein Glas. Lasse ihn 2  Tage  stehen, dass er recht klar wird. Seihe dann das Klare in eine glasierte Rein, und lasse  ihn langsam bis auf Hälfte einsieden. Dann seihe  den Saft durch  ein Tuch und fülle ihn ausgekühlt in die Gläser.

Almalé
Törj össze szép almákat, majd a levét jól préseld ki, és töltsd  üvegbe. Hagyd állni két  napig,  hogy  letisztuljon.  Ezután szűrd le a „tisztáját” [a tiszta gyümölcslevet] egy  zománcfazékba,  és  ad­dig forrald lassan, amíg a leve a felére le nem  csökken.  Ekkor szűrd át a [gyümölcs]levet egy kendőn, és ha már kihűlt, töltsd üvegekbe.
 

מישפאכע קיכעל
רעטעל 2 גאנצע אייער איין ֿפירטעל פֿפונד צוקער 2 לעֿפֿפעל ֿפאלל שמאלץ 14   איין וועניג מוסקאטענבלוטה מעהל וואס עס אנניממט, עטווס זא דיק זיין, דאס מאן עס וואלקען קאן דער בעקען מוס מיט שמאלץ אויסגעשמירט ווערדען, דיע קיכעל ווייט ֿפאן איינאנדער געלעגט געשטאנאן אונד מיט צוקער אונד ציממעט
בעשטרייעט.
Mishpokhe Küchel
14 Dotter, 2 ganze Eier, ein Viertel Pfund Zucker, 2 Löffel voll Schmalz, ein wenig Muskatenblüte, Mehl, was  es  annimmt,  et-  was so dick sein, dass man  es  walken  kann.  Der  Becken  muss mit Schmalz ausgeschmiert werden. Die  Küchel  weit  voneinan- der gelegt gestanen [gestanzen] und mit Zucker und Zimmet bestreuet.
 
Családi sütemény
[Hozzávalók:] 14 tojássárgája, 2 egész tojás, egy negyed font cu­  kor, 2 teli kanál zsír, egy kis szerecsendió-virág, liszt, amennyit felvesz, és amíg olyan vastag nem lesz,  hogy  ki lehessen  nyújta­ ni. A tepsit ki kell kenni zsírral. A süteményeket egymástól távol kell elhelyezni, kiszurkálni [a tetejét], majd cukorral  és  fahéjjal meg kell hinteni.

איינען גוטען  ֿפליישקאך
לאססע 2 זעממעל אין דער מאנדעלמילך גוט ווייכען גיבס אויף דאס ֿפייער אונד לאס עס גוט איינקאכען גיב איין שטיקעל שמאלץ היניין. נים דאן איין צוויֿפעל אונד לאססע עס אין שמאלץ ברוין רעסטען צערהאקע דאס ֿפלייש אונד לאססע דען עס גוט דען שמאלץ דינסטען געבע עס דאן אויף דיע זעממעל אויך 2 גאנצע מיט אייער זאלץ שמאלץ פֿפעֿפער נאגערל ]פלעף[? צוקער אונד ֿפאן 2 ווייסעל שנעע ריהרע דאס אללעס גוט דורכאיינ ַאנדער שמירע 'אס קאסעראל
שמאלץ אונד לאססע עס לאנגזאם באקען.
Einen guten Fleischkoch
Lasse 2 Semmel in der Mandelmilch gut weichen. Gib’s auf das Feuer und lass es gut einkochen.  Gib  ein  Stickel  Schmalz  hinein, nimm dann ein  Zwiefel  und lasse es in  Schmalz braun rös-  ten. Zerhacke das Fleisch, und lasse es gut den Schmalz dünsten. Gebe es dann auf die Semmel, auch 2 ganze Eier, Salz, Schmalz, Pfeffer, Nagerl, ***, Zucker und von 2  Weiß  den  Schnee. Rühre das alles gut durcheinander. Schmiere  das Kasserolle  mit  Schmalz und lasse es langsam backen.
 
Egy jó húsfelfújt / Húsfelfújt
2 zsemlét hagyj mandulatejben puhulni. Tedd tűzre, és hagyd jól megfőni. Tegyél bele egy kis zsírt. Majd végy egy hagymát, és hagyd, hogy a zsírban barnára piruljon. Vágd fel a húst, és hagyd a zsírban jól megpárolódni. Majd tedd bele  a  két  zsemlét, 2  egész tojást, sót, borsot, szerecsendió­virágot, ***­t,  cukrot és  2 tojásfehérjéből vert habot. Mindezt keverd jól össze. A serpe­nyőt kend ki zsírral, és hagyd, hogy lassan [lassú tűzön] meg­süljön.

אניס ברעטצעל
איין האלב  פֿפונד מעהל  2 לאטה  בוטטער אונטעראיינאנדער  געקנעטען
אבגעברעזעלט 3 לאטה צוקער אונד אניס מאכע דען טייג מיט 5 רעטליך אן,
מאכע ברעטצעלן אויס איהן אונד באקע אין.
 Anis Brezeln
Ein halb Pfund Mehl, 2 Lat Butter untereinander gekneten abge- bröselt. 3 Lat Zucker und Anis. Macht den Teig mit 5 Dotter an. Mache Brenzeln aus ihn und backe ihn.

Ánizsos perecek
[Hozzávalók:] Egy fél font liszt, 2 lat vaj szétmorzsolva, 3 lat cu­kor és ánizs. Készítsd el a tésztát 5 tojássárgájából. Formálj belő­le pereceket, és süsd meg őket.

Űrmértékek átszámítása: 
1 messzely valamivel kevesebb, mint 4 deciliter 2 messzely kb. 7 deciliter
½ messzely valamivel kevesebb, mint 2 deciliter
¼ messzely valamivel kevesebb, mint 1deciliter
 
Súlymértékek átszámítása
¼ font = 14 dkg 
½ font = 28 dkg 
1 font = 56 dkg 

¾ lat = 13,1 gramm 
1 lat = 17,5 gramm 
2 lat = 35 gramm 

Részlet Kiss Bettina 2012-ben, az ELTE BTK Hebraisztika szakán készített szakdolgozatából. A szakdolgozat alapján készült tanulmány Bányai Viktória és Komoróczy Szonja Ráhel szerkesztésében megjelent múzeumunk Évkönyvében.