Lesznai Anna magyar költő, író, grafikus, iparművész Moscovitz Amália néven született 1885-ben, későbbi vezetéknevét egy, a körtvélyesi családi birtokhoz közel eső falu - Leszna - neve után vette fel. Az Anna nevet csak művésznévként használta, mindenki Málinak szólította. 1966-ban New Yorkban bekövetkezett haláláig egészen különleges női életpályát futott be. Gyerekként (Körtvélyesen) parasztasszonyoktól tanult hímezni, majd iparművészeti tanulmányokat folytatott Budapesten és Párizsban. Korai versei unokatestvére, Hatvany Lajos közvetítésével a Nyugatban jelentek meg. Első kötetét Ady Endre méltatta, ő pedig néhány első kiadású Ady-kötet címlapját tervezte meg. Ady mellett Kaffka Margit, Balázs Béla és Lukács György is Lesznai Anna baráti köréhez tartozott. Hímzései, illusztrációi és írói alkotásai a magyar szecesszió stílusában születtek. A Nyolcak művészeti csoport külsős tagjaként 1911-ben a csoport tárlatán folklorisztikus ornamentikájú textíliákkal szerepelt. Lesznai Annának három házassága volt. 17 évesen férjhez ment Garay Károlyhoz, akitől első gyermekük születése után elvált. Lesznai 1913 és 1918 között Jászi Oszkár felesége volt, két gyermekük született: György és András. 1919-től Bécsben élt. Később Gergely Tibor grafikus, festő lett a férje, akivel 1939-ben együtt emigráltak New York-ba, ahol halálukig éltek. Lesznai Anna a mesét tartotta világszemlélete legfontosabb kifejezőeszközének. Hagyatékában – közismert művein kívül – közel másfél száz mese, mesevázlat, ezernyi rajz, skicc maradt fent. Míg kortársai arról vitatkoztak, vajon költőként vagy képzőművészként jelentősebb-e, az utókor elsősorban meseíróként, illusztrátorként ismerhette meg – elsősorban az 1978-ban A kis pillangó utazása Lesznán és a szomszédos Tündérországban címen publikált, valamint az 1981-ben megjelent Lesznai-Képeskönyvnek köszönhetően. * A Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár tulajdonában levő Lesznai Anna meseillusztrációk és életképek szorosan kapcsolódnak a művész életének fiatalkori helyszíneihez. Lesznai Anna a kúria képével illusztrált verse Guttmann Picur számára Az illusztrációkon szereplő ikonikus hely, a körtvélyesi kastély Lesznai Anna születése előtt 7 évvel, 1872-ben vásárlás útján került a család birtokába. Körtvélyes mindig a béke elzárt szigete, idilli világ maradt, amely nyitva állt a kor legjelesebb művészei, gondolkodói előtt, akik néha hetekig élvezhették a háziak vendégszeretetét. Erről a szalonról többek között Gráber Margit is beszámolt emlékirataiban: "Lesznai Anna - Máli - körtvélyesi birtokán sokunkat vendégül látott. Rippl-Rónai József nagyon szépen lefestette a kastély hátsó teraszát és előtte a virágokat, de számomra a kastély és kertje nem ilyen volt. Elvarázsolt kastély volt egy óriás kert közepén. Sok mindenki megfordult ott: Ady, Kaffka Margit, Lukács György, költők, festők, feleségek, szerelmek. Ha telt ház volt, huszonketten ültünk az asztalnál." ** Ebből a csodavilágból indult Lesznai Anna pályája, és bármilyen messze is került térben és időben Körtvélyestől, igazán sosem tudott elszakadni tőle. Török Petra, Formába kerekedett világ című, a Múlt és Jövő 2001/1. számában megjelent tanulmányában nagyon érzékletesen ír arról, mit is jelentett Lesznainak Körtvélyes. „Lesznai számára a családi birtok, a körtvélyesi kert és a kúria valóban maga az éden, Árkádia volt. Az e tematikához tartozó képeken ezt a környezetet népesítette be nem is gyerekforma gyerekekkel, madonnával, hajóval, tóval, meztelen nőalakkal, szerelmespárokkal, beszélgető, sétálgató, olvasgató fiatal nőkkel, kisbabával vagy magával a kísértést jelentő ördöggel. Képein sokszor jelennek meg a körtvélyesi környezet legfontosabb díszletei: a nagy terasz, a kőkorlát balusztrádjai, vázái, a kastélykert hatalmas fái és a kerítésen túl a falu. Körtvélyes mindig a béke elzárt szigete, idilli világ maradt, amely nyitva állt a kor legjelesebb művészei, gondolkodói előtt, így talán a háború előtti világ egyik utolsó uradalmi”״szalonja volt”. A Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár gyűjteményében őrzött Mese a bútorokról és a kisfiúról című mesekönyvben, amit 1918-ban nyomtattak Gyomán, Kner Izidor könyvnyomdájában, a következő dedikációt olvashatjuk: „Picurnak, Kari fiam emlékére a Pótmama (1966. június)". Az illusztrációhoz fűzött ajánláson szereplő „Picur” Guttmann Mihály, nagymihályi orvos lánya, férjezett nevén Bednár Erzsébet volt. Gyermekkorában nagyon sokat volt együtt Lesznaival, aki fogadott lányaként emlegette. A Picur 18. születésnapjára készített karikatúra-album, amelyet Berény Róbert, Gergely Tibor (Lesznai harmadik férje) és Lesznai Anna írtak és rajzoltak, a Hatvany Lajos Múzeumban található. „Picur” a körtvélyesi birtokon Jászi Györggyel Lesznai Anna és Jászi Oszkár egyik gyermekével Mese a bútorokról és a kisfiúról *http://www.kalligramoz.eu/Kalligram/Archivum/2003/XII.-evf.-2003.-aprilis/A-koertvelyesi-Jardin-Paradise-reszletek-Lesznai-Anna-naplojabol
Török Petra régóta foglalkozik Lesznai Anna életművével és hagyatékával (doktori disszertáció és több könyv formájában is feldolgozta azokat) ** Gráber Margit: Emlékezések könyve. Bp., Gondolat Könyvkiadó, 1991. A bejegyzésben megjelenő műtárgyak: Lesznai Anna: Vásár (http://collections.milev.hu/items/show/29415) Lesznai Anna a kúria képével illusztrált verse Guttmann Picur számára (http://collections.milev.hu/items/show/34690) Lesznai Anna: Mese a bútorokról és a kis fiúról (http://collections.milev.hu/items/show/34173) Farkas Zsófia
1 Comment
A receptek között említett húsfelfújt Bodrogi Fűszeres Eszter konyhájából A vizsgálatom tárgyául szolgáló, a Magyar Zsidó Múzeumban és Levéltárban található kéziratos zsidó receptkönyv (leltári száma: 75.29) 15 oldalból áll, és összesen 33 darab receptet tartalmaz. A gyűjteményben a jellegzetesnek tartott zsidó, illetve ünnepi ételek receptjei nem szerepelnek. Befőttek, gyümölcslevek, felfújtak és sütemények elkészítési módját jegyezte fel leginkább a receptgyűjteményt író háziasszony. A kéziratban a receptek nincsenek témakörönként csoportosítva. A füzet elején még megfigyelhető bizonyos rendszer: a tartósítás két fajtáját írja le a szerző, először a befőttek, majd a gyümölcslevek receptjeit. Ezután azonban már felbomlik ez az egység, és különböző típusú receptek követik egymást. Ebből azt a következtetést lehet levonni, hogy a recept gyűjtemény kifejezetten hétköznapi használatra volt szánva, és folyamatosan bővült. A receptekről összességében elmondható, hogy a magától értetődő evidenciákat a szerző feleslegesnek tartotta leírni. Gyakorlatilag csak az étel elkészítéséhez szükséges alapinformációkat jegyezte le, így nagy részük eléggé hiányosnak mondható. Egyes receptek a hozzávalók felsorolásával vezetik be az elkészítés leírását, míg a többinél magából a receptleírásból tudhatjuk meg az összetevőket. A recepteket végigolvasva szembetűnő, hogy a füzet elsősorban édességek elkészítési módját tartalmazza, a sós ételek háttérbe szorulnak: a harminchárom recept közül mindössze öt étel nem édesség. Ennek talán az lehet az oka, hogy csak a bonyolultabb, nagyobb precizitást igénylő receptek kerültek a szakácskönyvbe: azok, amelyeknél fontos volt a mennyiségek arányát betartani. A szerző a gyümölcsök konzerválását a befőttek és a gyümölcslevek elkészítésének módjával szemlélteti. Az alábbi nyári gyümölcsök tartósítását vezette be füzetébe: alma, cseresznye, egres, faeper, körte, meggy, őszibarack, ribizli és ringló. Sokféle fűszer(növény)t használ a szakácskönyv. A süteményeknél gyakori ételízesítőként szolgált a fahéj, a gyömbér, a muskátdió (azaz a szerecsendió(virág), a szegfűbors és a szegfűszeg. Az ánizs és a vanília domináns összetevőjét képezi egy-egy édességreceptnek. Kizárólag kóser ételek leírása található a receptfüzetben. Ebből azt a következtetést lehet levonni, hogy a receptek feljegyzője kóser zsidó konyhát vezetett. Az egyik húsos recept (28. recept: Egy jó húsfelfújt / Húsfelfújt) például mandulatejet említ. Mandulatejet a zsidó konyhában olyan húsos ételek elkészítése során lehet alkalmazni, amelyekhez egyéb konyhák esetében tejet használnak. A kóser konyha azon alapszabálya, miszerint a hús és a tej, illetve ezek származékainak együtt való elkészítése és fogyasztása tiltott, könnyen feloldható a mandulatej használatával: mivel a mandulatej (vízben áztatott mandula leve) növényi eredetű, és nem minősül tejnek, ezért azt lehet húsos ételek elkészítésére is használni. A sós ételek zamatának gazdagítására szolgált a só és a bors mellett a babérlevél, a fokhagyma, a (vad) kakukkfű, a petrezselyem, a szegfűbors és a szegfűszeg is. Alább olvasható a receptekből egy válogatás. A receptek itt három formában szerepelnek: a héber betűs, kézírásos szövegeket begépeltem, majd ezeket a német nyelvhez igazodva átírtam, és végül lefordítottam őket magyarra. A kéziratban számomra olvashatatlan, kikövetkeztethetetlen szavakat mind az átírásban, mind pedig a fordításban jeleztem. Az eredeti receptek tagolatlanok, néhány pontot és vesszőt leszámítva alig találni bennük központozást; a szöveg érthetősége kedvéért mind az átírást, mind a fordítást írásjelek segítségével tagoltam. A receptek átírásában igyekeztem megtartani az eredeti szöveg szóalakjait és nyelvtani jellegzetességeit – ezek minden esetben a helyi használatot és formákat tükrözik, időnként eltérnek a sztenderd német formáktól, viszont a jiddis nyelv szerint helyesek. Az utolsó recept esetében különösen érdekes a mishpokhe (héber: mispaha, ’család’) szó írásmódja: jiddisül a héber eredetű szavakat hagyományosan az eredeti írásmóddal szokás írni, itt viszont fonetikusan szerepel – ami arra utalhat, hogy aki leírta a receptet, az nem ismerte a pontos héber írásmódot, vagy nem ismerte fel, hogy ez héber eredetű szó a jiddisben. A receptek nyelvezete részletesebb elemzést kívánna, mert rajtuk keresztül többet tudhatnánk meg a szerző pontos nyelvhasználatáról, a jid dis nyelv fennmaradó hatásáról. Ami a mértékegységeket illeti: a szerző az űrmértékeket messzelyben, a súlymértékeket latban és fontban adta meg. Ezeknek a mértékegységnek a mértékjelölő funkciója ma már kevésbé ismert, a receptek után elhelyezett táblázat segít átszámítani őket a napjainkban használatos SI-mértékegységekre. ריביסעל איינצוזידען צו איין פֿפונד ריביסעל ניממט מאן 3 ֿפירטעל לט צוקער אונד איין ½ זידעל וואססער לעסט דען צוקער מיט דאס וואסער דיק איינקאכען, הערנאך צופוצט אין מאן ֿפאן דען ריביסעל דיע שטענגעל אונד שיטטעט דיע אין דען צוקער לעסט איהן זיע זא לאנגע זידען ביס זיע רעכט זולציג ווערדען, דען ֿפיללע דיע ריביסעל זיע מיט איין ריינעס געשיר לאססע דען זאֿפט נאך דיקער קאכען דען גיסעט מאן זיע אויף אויף דיע ריביסעל, ווען דיע שאהן אויסגעקיהלט זינד, ֿפערבינדעט מאן פאפיר אונד מאכט מיט איינער שפענאדעל לעכער היניין אונד גיבט איינען קיהלען פלאטץ. Ribisel einzusieden Zu ein Pfund Ribisel nimmt man 3 Viertel Lat Zucker und ein ½ Seidel Wasser. Lässt den Zucker mit das Wasser dick einkochen. Hernach zuputzt man von den Ribisel die Stängel und schütte sie in den Zucker. Lässt sie so lange sieden bis sie recht sulzig wer- den. Denn fülle die Ribisel in ein reines Geschirr, lasse den Saft noch dicker kochen, denn gießt man ihn auf die Ribisel. Wenn die schon ausgekühlt sind, verbindet man sie mit Papier und macht mit einer Spenadel Löcher hinein und gibt sie auf einen kühlen Platz. Ribizli befőzése Egy font ribizlihez háromnegyed lat cukrot és fél messzely vizet veszünk. A cukrot hagyd a vízzel besűrűsödni. Ezután megtisztítjuk a ribizlit a szárától, és hozzáöntjük a cukorhoz. Hagyd őket addig főni, amíg jó kocsonyás nem lesz. Ezután a ribizlit egy tiszta edénybe töltjük, és a [gyümölcs]levet hagyjuk tovább főni, hogy besűrűsödjön, majd ráöntjük a ribizlire. Amikor már kihűltek, átkötjük őket papírral, egy gombostűvel lyukakat szúrunk bele, és hűvös helyre tesszük őket. איינגעזאטטענען אינגבער נעם שעהנען ווייסען איגבער שאבע אין גוט אב לעגע אין איינער שארֿפען לויגע 10 אדער 14 טאגע דיע לויגע מוס עֿפטערס געוועכסלט ווערדען דאן וואשע אין זויבער אויס, לאססע אין 2 טאגע אין ֿפרישעס וואססער ווייכען, דאן עס דיע לויגע אויסציהעט, דאן ווישע אין מיט איינעם טוכע טראקען אב דורכשטעכע דען אינגבער מיט איינער גאבעל קאכע צוגער דאס ער דיק ]שפיכט[ לאס דען אינגבער אייניגע מאל אויֿפזידען אונד גיב אין ווען ער קאלט איסט אין איינען גלאס. (Eingesottenen Ingwer Nimm schönen weißen Ingwer. Schabe ihn gut ab, lege in einer scharfen Lauge 10 oder 14 Tage. Die Lauge muss öfters gewech- selt werden. Dann wasche ihn sauber aus. Lasse ihn 2 Tage in frisches Wasser weichen, dann es die Lauge auszieht, dann wi- sche ihn mit einem Tuch trocken ab. Durchsteche der Ingwer mit einer Gabel. Koche Zucker dass er dick ***. Lass den Ingwer einige mal aufsieden und gib ihn, wenn er kalt ist, in einen Glas.) Gyömbérbefőtt Végy [egy] szép, fehér gyömbért. Kapard le jól [a külső rétegét], és helyezd 10 vagy 14 napra erős lúgba. A lúg többször is legyen lecserélve, aztán mosd tisztára [a gyömbért]. Hagyd 2 napon át friss vízben puhulni, amíg a lúg ki nem megy belőle, utána kendővel töröld szárazra. A gyömbért szúrd át villával. Főzd a cukrot, amíg be nem sűrűsödik. Hagyd a gyömbért egyszer felforrni, és mikor kihűlt, tedd üvegbe. צוקער ראזען נים שארלאך ראטהע ראזען דיע נאך ניכט גאנצן אויֿפגעבליהעט זינד צופֿפע דאס גרינע וועג אונד שטאסע דיע ראזען אין איינעם שטיינערנען מערזער ֿפיין צוזאממען, גיב צו איינעם האלב פֿפונד געשטאסענע ראזען אנדערהאלב פֿפונד צוקער שיטטע איין גוטעס זיידעל וואססער דאצו לאנגזאם עטוואס דיק איינקאכען. דאן גיב דיע געשטאססענע ראזען דאצו אונד ריהרע זיע וואהל אינטער איינאנדער לאססע עס זא לאנגע קאכען וויע איין הארטעס איי דאן נים עס ֿפאן ֿפייער וועג אונד שוימע עס גוט אב דריקע עטוואס לימאנזאֿפט, דאצו, דאס דיא ֿפארבע העללראט ווירד דאן זייכע דיע אויסגעקילט אין דיע גלעזער. Zucker Rosen Nimm scharlach-roten Rosen, die noch nicht ganzen aufgeblüht sind. Zupfe das grüne weg und stoße die Rosen in einem stei- nernen Mörser fein zusammen. Gib zu einem halbe Pfund gesto- ßene Rosen ander halb Pfund Zucker. Schütte ein gutes Seidel Wasser dazu. Langsam etwas dick einkochen, dann gib die gestoßene Rosen dazu, und rühre sie wohl untereinander. Lasse es so lange kochen wie ein hartes Ei, dann nimm es von Feuer weg, und schäume es gut ab. Drücke etwas Limonsaft dazu, dass die Farbe hellrot wird. Dann seihe die ausgekühlt in die Gläser. Cukorrózsák Végy skarlátvörös rózsákat, olyanokat, melyek még nem virágoztak ki teljesen. Tépd le a zöldjét [értsd: leveleit, szárát], és a rózsa[szirmo]kat morzsold össze kőmozsárban. Egy fél font szétmorzsolt rózsa[szirom]hoz adj másfél font cukrot. Önts hozzá kb. egy messzely vizet, [hagyd] lassan [kis lángon] főni, míg be nem sűrűsödik. Ezután add hozzá az összemorzsolt rózsa[szirmo]kat, és keverd el őket jól egymással. Hagyd addig főni, mint a keménytojást, majd vedd le a tűzről, és szedd le jól a habot. Facsarj hozzá citromlevet, hogy a színe világosvörös legyen. Ezután, ha már kihűlt, szűrd át az üvegekbe. עפֿפעל ז ַאֿפט שטאסע גוטע עפֿפעל קליין צוזאממען דאן פרעססע דען זאֿפט גוט אוי סאונד גיב איהן אין איין גלאס לאססע אין 2 טאגע שטעהען דאס ער רעכט קלאר ווירד. זייכע דאן דאס קלארע אין איינע גל ַאזירטע ריין אונד לאססע איהן לאנגזאם ביס אויף העלֿפטע איינזידען דאנן זייכע דען זאֿפט דורך איין טוך אונד ֿפיללע אין אויסגעקילט אין דיע גלעזער. Apfel-Saft Stoße gute Apfel klein zusammen, dann presse den Saft gut aus, und gib ihn in ein Glas. Lasse ihn 2 Tage stehen, dass er recht klar wird. Seihe dann das Klare in eine glasierte Rein, und lasse ihn langsam bis auf Hälfte einsieden. Dann seihe den Saft durch ein Tuch und fülle ihn ausgekühlt in die Gläser. Almalé Törj össze szép almákat, majd a levét jól préseld ki, és töltsd üvegbe. Hagyd állni két napig, hogy letisztuljon. Ezután szűrd le a „tisztáját” [a tiszta gyümölcslevet] egy zománcfazékba, és addig forrald lassan, amíg a leve a felére le nem csökken. Ekkor szűrd át a [gyümölcs]levet egy kendőn, és ha már kihűlt, töltsd üvegekbe. מישפאכע קיכעל רעטעל 2 גאנצע אייער איין ֿפירטעל פֿפונד צוקער 2 לעֿפֿפעל ֿפאלל שמאלץ 14 איין וועניג מוסקאטענבלוטה מעהל וואס עס אנניממט, עטווס זא דיק זיין, דאס מאן עס וואלקען קאן דער בעקען מוס מיט שמאלץ אויסגעשמירט ווערדען, דיע קיכעל ווייט ֿפאן איינאנדער געלעגט געשטאנאן אונד מיט צוקער אונד ציממעט בעשטרייעט. Mishpokhe Küchel 14 Dotter, 2 ganze Eier, ein Viertel Pfund Zucker, 2 Löffel voll Schmalz, ein wenig Muskatenblüte, Mehl, was es annimmt, et- was so dick sein, dass man es walken kann. Der Becken muss mit Schmalz ausgeschmiert werden. Die Küchel weit voneinan- der gelegt gestanen [gestanzen] und mit Zucker und Zimmet bestreuet. Családi sütemény [Hozzávalók:] 14 tojássárgája, 2 egész tojás, egy negyed font cu kor, 2 teli kanál zsír, egy kis szerecsendió-virág, liszt, amennyit felvesz, és amíg olyan vastag nem lesz, hogy ki lehessen nyújta ni. A tepsit ki kell kenni zsírral. A süteményeket egymástól távol kell elhelyezni, kiszurkálni [a tetejét], majd cukorral és fahéjjal meg kell hinteni. איינען גוטען ֿפליישקאך לאססע 2 זעממעל אין דער מאנדעלמילך גוט ווייכען גיבס אויף דאס ֿפייער אונד לאס עס גוט איינקאכען גיב איין שטיקעל שמאלץ היניין. נים דאן איין צוויֿפעל אונד לאססע עס אין שמאלץ ברוין רעסטען צערהאקע דאס ֿפלייש אונד לאססע דען עס גוט דען שמאלץ דינסטען געבע עס דאן אויף דיע זעממעל אויך 2 גאנצע מיט אייער זאלץ שמאלץ פֿפעֿפער נאגערל ]פלעף[? צוקער אונד ֿפאן 2 ווייסעל שנעע ריהרע דאס אללעס גוט דורכאיינ ַאנדער שמירע 'אס קאסעראל שמאלץ אונד לאססע עס לאנגזאם באקען. Einen guten Fleischkoch Lasse 2 Semmel in der Mandelmilch gut weichen. Gib’s auf das Feuer und lass es gut einkochen. Gib ein Stickel Schmalz hinein, nimm dann ein Zwiefel und lasse es in Schmalz braun rös- ten. Zerhacke das Fleisch, und lasse es gut den Schmalz dünsten. Gebe es dann auf die Semmel, auch 2 ganze Eier, Salz, Schmalz, Pfeffer, Nagerl, ***, Zucker und von 2 Weiß den Schnee. Rühre das alles gut durcheinander. Schmiere das Kasserolle mit Schmalz und lasse es langsam backen. Egy jó húsfelfújt / Húsfelfújt 2 zsemlét hagyj mandulatejben puhulni. Tedd tűzre, és hagyd jól megfőni. Tegyél bele egy kis zsírt. Majd végy egy hagymát, és hagyd, hogy a zsírban barnára piruljon. Vágd fel a húst, és hagyd a zsírban jól megpárolódni. Majd tedd bele a két zsemlét, 2 egész tojást, sót, borsot, szerecsendióvirágot, ***t, cukrot és 2 tojásfehérjéből vert habot. Mindezt keverd jól össze. A serpenyőt kend ki zsírral, és hagyd, hogy lassan [lassú tűzön] megsüljön. אניס ברעטצעל איין האלב פֿפונד מעהל 2 לאטה בוטטער אונטעראיינאנדער געקנעטען אבגעברעזעלט 3 לאטה צוקער אונד אניס מאכע דען טייג מיט 5 רעטליך אן, מאכע ברעטצעלן אויס איהן אונד באקע אין. Anis Brezeln Ein halb Pfund Mehl, 2 Lat Butter untereinander gekneten abge- bröselt. 3 Lat Zucker und Anis. Macht den Teig mit 5 Dotter an. Mache Brenzeln aus ihn und backe ihn. Ánizsos perecek [Hozzávalók:] Egy fél font liszt, 2 lat vaj szétmorzsolva, 3 lat cukor és ánizs. Készítsd el a tésztát 5 tojássárgájából. Formálj belőle pereceket, és süsd meg őket. Űrmértékek átszámítása: 1 messzely valamivel kevesebb, mint 4 deciliter 2 messzely kb. 7 deciliter ½ messzely valamivel kevesebb, mint 2 deciliter ¼ messzely valamivel kevesebb, mint 1deciliter Súlymértékek átszámítása ¼ font = 14 dkg ½ font = 28 dkg 1 font = 56 dkg ¾ lat = 13,1 gramm 1 lat = 17,5 gramm 2 lat = 35 gramm Részlet Kiss Bettina 2012-ben, az ELTE BTK Hebraisztika szakán készített szakdolgozatából. A szakdolgozat alapján készült tanulmány Bányai Viktória és Komoróczy Szonja Ráhel szerkesztésében megjelent múzeumunk Évkönyvében.
Mire tanít egy fotóarchívum testközelből? Mihez kezd és mihez kezdhet még egy történész a fényképekkel? Hogyan változnak a tudás megszerzésének és átadásának módjai a digitális kép korszakában? Milyen hatása van mindennek a fotótörténetre és a „hagyományos” fényképarchívumokra? Egyáltalán számít még a fénykép, mint tárgy -- a tanítás, a tanulás és a kutatás forrásaként – és számítani fog a jövőben? De mit is értünk az archív fényképek materialitásán? Érthetjük egyrészt egy adott analóg fénykép hordozóját, legyen szó dagerrotípiáról, zselatinos ezüst papírpozitívról, üvegnegatívról vagy diáról stb., másrészt a kép megjelenítési módját – például vizitkártyaként, albumban, újságpapíron vagy keretben a falon. Schultheisz Babuka nagypapájával a Magyar Nemzeti Múzeum lépcsőjén. [Generációk a Múzeumkertben: családi emlék a köztéren], ismeretlen fényképező felvétele, 1931-1932. Fénykép a II. Schulteisz-albumból, MZsML F.96.233 Ez pedig azt is jelenti, hogy a fényképek befogadásának módja sem lényegtelen, ha róluk gondolkodunk. Az analóg fotók ugyanis képek és tárgyak egyszerre, melyeket különböző terekben, más és más jelentésekkel ruháztak fel a velük kapcsolatba kerülő emberek. Ez a megközelítés többféle történeti vizsgálat előtt nyitja meg az utat. A képi tartalom nem az egyetlen ok ugyanis, ami miatt az analóg technikával készült felvételek érdeklődésre tarthatnak számot. A Nemzeti Múzeum kiadásában most megjelent és online elérhetővé tett Fényképtárgy című kötet a múzeumi munka szinte összes arcát felfedi előttünk: a gyűjteményezéstől, tárgyleírástól, katalogizálástól az értelmezésig és a kiállításon való bemutatásig. A Fényképtárgy írásai épp ezért segíthetnek annak a műveltségnek az árnyalásában és fenntartásában is, mellyel a fizikai médiumok és az avuló technikák is olvashatók maradnak. Az intézménytörténeti kacskaringók, gyűjtemény- és hangsúly-áthelyezések, az időről időre változó ideológiai „keretezés” nyomot hagynak az archívumon. Ám egy történeti múzeum régi, folyton mozgásban lévő és bővülő, azaz dinamikus fényképgyűjteménye eleve többrétegű. A Fényképtárgy írásai ezekből a rétegekből mutatnak be néhányat.
Mivel „A magyarországi holokauszt fényképeinek nemzetközi összehasonlításban is leggazdagabb gyűjteménye” a Nemzeti Múzeumban található, ennek, s tágabban a vészkorszak fotográfiai reprezentációjának szentelte tanulmányát Jalsovszky Katalin. Egykorú propagandafényképeket, privát fotókat és háború utáni fotódokumentációkat helyez egymás mellé, rámutatva a képek nyilvánosságának, felhasználásának és készítőjük nézőpontjának cseppet sem lényegtelen különbségeire, valamint a holokauszt-fotográfiák muzealizációjának sajátosságaira is. Írásának aktualitását az is aláhúzza, hogy – mint írja –, „a holokausztról alkotott, érzelmekkel átitatott képzeteink, erkölcsi alapállásunk kialakulásában elsőrendű szerepet játszanak a fotográfiák, s a szemtanúk elmúlásával maguk a képek válnak minden apró részletükben megóvandó és megbecsülendő autentikus tanúságtevőkké.”[…] „Különös felelősség hárul tehát mindenkire, aki e nemcsak tudományos és politikai, hanem morális aspektusból is rendkívül súlyos, érzékeny téma fotográfiai örökségéhez hozzányúl, akár archívumi munkatársként, muzeológusként, történészként vagy felhasználóként.” A Fényképtárgy című kötet letölthető innen. Fisli Éva, a Magyar Nemzeti Múzeum főmuzeológusa Auschwitzban kezdetben, ha egy fogoly beteg lett, kezeléséről nem is orvosok, hanem valamelyik SS-altiszt döntött. "Ne zabálj olyan sokat!" (Nicht so viel fressen) - üvöltöttek gyakran a hasmenéstől szenvedőkre, majd a jelentkezők zömét megverték és szimulánsként elzavarták. A gyengélkedőre általában csak néhány, különösen rossz bőrben lévő rab kerülhetett be. Ám a fertőző betegeket ott sem különítették el. Sőt, a helyhiány miatt gyakran többet fektettek egy ágyba, így a kórokozók gyorsan terjedtek. Ennek ellenére - ahogy egy fogoly fogalmazott később - Auschwitz valódi "vendégház volt" az épülőfélben lévő Birkenauhoz (Auschwitz II) képest. Az új táborban az első évben még folyóvíz sem volt. A rabok hónapokig nem fürödtek és a ruháikat sem tudták kimosni. A deportált nők a napi egy liter teának nevezett löttyöt itták és ezzel tisztálkodtak. A téglabarakkokban nem volt se villany, se wc, se padló. Birkenau építésénél még az SS egészségügyi szabályait is megszegték és négyszer annyi embert zsúfoltak össze, mint más koncentrációs táborokban. Szinte mindenkit hasmenés gyötört, sokan kaptak maláriát, aratott a tüdőbaj, a rüh és számos bőrbetegség. A legnagyobb pusztítást azonban a tífusz okozta. Birkenauban egy ilyen háromemeletes "priccsen" 12 fogoly osztozott, Dachauban, vagy Buchenwaldban csak három Az első tífuszjárvány már 1941 tavaszán kitört, ősszel pedig az orosz hadifoglyok ismét behurcolták a táborba. Az SS a "nincs beteg, nincs járvány" alapelve szerint járt el. Az oroszokat agyonlőtték, agyonverték, vagy halálra éheztették. A beteg rabok szívébe hatalmas tűkkel 8-15 gramm fenolt (karbonsav) fecskendeztek. Másokat elgázosítottak. Az auschwitzi SS a tífuszt a berlini felettesek, a gyilkosságokat a külvilág elől titkolta: tömegesen hamisították a kórházi iratokat, kórlapokat, a halottas könyvekben fiktív halálozási okokat tűntettek fel. 1942. március 12-én 1200, zömmel tífuszos beteget válogattak ki az auschwitzi rabkórházban. A két kilométerre lévő Birkenau primitív barakkjaiba kerültek. Orvosi ellátást nem kaptak, enni is alig, a kápók és az SS-ek gyilkolták őket. Fertőtlenítés ürügyén hideg vizes üstökben kellett fürdeniük, előtte és utána órákig álltak meztelenül a szabadban. Egy hónap múlva kevesebb mint százan voltak életben. A táborparancsnokság azt hitte, hogy a járványt sikerült visszaszorítani. Áprilisban azonban a majdaneki táborból (KL Lublin) átszállított foglyok ismét behurcolták a tífuszt. A kór gyorsan terjedt, májusban már az auschwitzi SS-főorvossal (Standortarzt), Dr. Schwelával is végzett. Állítólag a tábori ellenállás csempészett tífuszos tetveket az egyenruhájába. Majdaneki kollégája ekkor már hetek óta halott volt. Utóda, Dr. Franz von Bodman, a szív helyett a vénába adott fenolinjekciókkal ölte meg a betegeket. Ezzel ugyan elérte, hogy áldozatai különösen sokat szenvedve haljanak meg, a járványt viszont nem tudta megállítani. Sőt, hamarosan ő maga is elkapta a tífuszt. A betegség leküzdését ekkoriban több tényező is nehezítette. Auschwitz történetének első két évében 1500 zsidó rab érkezett, 1942 nyarától viszont havonta átlagosan több mint 20 ezer. A szokásos preventív intézkedések - fertőtlenítő fürdő, a foglyok kopaszra nyírása - ekkora tömeg esetében már nem bizonyultak hatékonynak. Ráadásul hiába rendeltek el az SS-orvosok karantént a táboron belül: Auschwitz egy kis vidéki lágerből éppen ezekben a hónapokban alakult át a legnagyobb náci táborkomplexummá. Mindenfelé építkezések folytak. A kivitelező német cégek több ezer civil alkalmazottja naponta jött-ment mindenféle fertőtlenítés nélkül. A szögesdrótok közelében felhúzott zsúfolt szállásaik éppúgy a fertőzés gócpontjaivá válhattak, mint a foglyok barakkjai. Az 1940-es években már léteztek ugyan tífuszoltások, de teljes védelmet egyik sem nyújtott. A helyzetet súlyosbította, hogy a birkenaui ideiglenes gázkamrákban tízezrével megölt zsidó munkaképtelenek elégetését nem győzte a tábori krematórium. Ezért a holttesteket tömegsírokba temették, a hullák pedig megfertőzték a talajvizet. Júniusban az SS-ek és a munkások már csak palackozott ásványvizet ihattak. Július 1-én az egyik civil munkásszállásról tífuszos megbetegedést jelentettek, amit újabb esetek követtek. Rudolf Höss táborparancsnok számára ennél rosszabb nem is történhetett volna. Két hét múlva várta Heinrich Himmler, az SS vezetőjének látogatását. Höss a fejével játszott: nem vallhatta be, hogy hónapok óta hazudik és a járvány kicsúszott az ellenőrzése alól. Ugyanakkor főnöke életét sem tehette kockára. A parancsnok mégis az utóbbit választotta és megpróbálta valahogy megúszni. Gyorsan elrendelte az SS-ek kötelező beoltását, majd július 16-án azt is megtiltotta nekik, hogy a folyók fertőzött vizében fürödjenek, vagy mossanak. A másnap érkező Himmlert és népes kíséretét, amennyire lehetett távol tartották a fertőzéstől. Megmutattak neki egy szelekciót és egy gázosítást, gyárlátogatásra és az ültetvényekre, végül az alaposan kitakarított Auschwitzba vitték. A trükk sikerült. Himmler elégedett volt a látottakkal, és Hösst SS-Obersturmbanführerré (alezredes) léptette elő. Egyúttal közölte vele, hogy ne is remélje a transzportok számának csökkentését, mivel Auschwitzot szemelte ki az európai zsidóság vesztőhelyéül. Höss óvatosan várt még pár napot, majd jelentette, hogy Himmler távozása után kitört a tífusz. Az immár hivatalossá vált járvány elleni harc (Bekӓmpfung der Seuche) keretében most már az egész Auschwitz-komplexumot karantén és táborzárlat (Lagersperre) alá helyezhette. A szabadságokat törölték, az eltávozást megtiltották. Több mint 30 német cég ezer munkatársa ragadt a karanténban. Az SS-ek családtagjai nem mehettek be a tábor területére. A belépési engedélyeket érvénytelenítették. Újat csak azok kaptak, akik átestek a kötelező fertőtlenítésen. A hivatalos ügyben kilépők ruháját 36 órával korábban le kellett adni tetvetlenítésre. Höss a saját bőrét megmentette ugyan, de inkompetenciája a náci táborrendszer történetében addig példátlan járványt szabadított Auschwitzra. A július hónapban meghalt 3779 fogoly nagy része már a tífusz áldozata volt. Augusztus 1-19. között pedig még többen, 4113-an vesztették életüket. A lágerirodán az írnokok két műszakban dolgoztak. Ezrével hamisították a halotti anyakönyveket és gyártották az olyan orvosi kezelések dokumentációját, amelyekre sosem került sor. A helyzet azonban a karantén ellenére sem javult, a transzportok özönlöttek, augusztusban már 42 ezer zsidó szállt ki a vagonokból. A fajpolitikai szándék (a zsidók kiirtása) az SS vezetése számára fontosabbnak bizonyult, mint az egészségügyi cél (a tífusz leküzdése). Gyógyszerek, kórházak, megfelelő ellátás és felszerelés hiányában Höss a Zyklon B-vel próbálta kezelni a válságot. A hidrogéncianid tartalmú mérgező szert eredetileg a kártevők ellen fejlesztették ki. A csótányok, patkányok, egerek és bolhák mellett képes volt elpusztítani a tífuszt terjesztő tetveket is. 1941 óta ezzel a vegyszerrel gyilkoltak a gázkamrákban is. Július és október között hatalmas teherautókkal tonnaszámra szállították Auschwitzba a Zyklon B-t. Höss feletteseinek persze fogalmuk sem volt róla, hogy mennyi Zyklon B-vel hány zsidót lehet megölni. Ha gyanították is, hogy a szállítmányok növekvő mérete és gyakorisága egészségügyi katasztrófára utal, a parancsnok széttárhatta kezét és a zsidók tömeges elgázosításával takarózhatott. Így az auschwitzi SS bizonyos mértékig kozmetikázhatta az adatokat. A valóságban a Zyklon B kisebb részével az ekkoriban beérkező főleg holland, belga és francia zsidó nőket, gyerekeket és öregeket ölték meg, a többségét pedig a barakkok és a foglyok ruházatának fertőtlenítéséhez használták fel. Üres Zyklon-B konzervdobozok Augusztus közepén Dr. Kurt Uhlenbroock személyében új SS-főorvos érkezett. Úgy gondolta, hogy a legjobb megoldás, ha egyszerre szabadul meg a betegséget terjesztő tetvektől és az őket hordozó foglyoktól. Augusztus 29-én szelekciót rendelt el. Mindenkit, a fertőző betegeket és a már meggyógyult lábadozókat egyaránt a halálba küldték. Délben a válogatás szünetelt: miközben a németek elmentek ebédelni, a meztelenül felsorakoztatott rabok a kórház udvarán vártak sorsukra. Aznap összesen 746 embert hurcoltak teherautókkal a birkenaui gázkamrákba. De ez sem segített és két nap múlva a tífusz Uhlenbroockot is ledöntötte lábáról. Fél éven belül immár ő volt a harmadik auschwitzi SS-főorvos, aki kudarcot vallott a járvány ellenében, ráadásul maga meg is fertőződött. A táborokat felügyelő egészségügyi hivatal vezetője ekkor a 33 éves Dr. Eduard Wirths SS-századost küldte Auschwitzba, aki szívbetegsége miatt alkalmatlanná vált a frontszolgálatra. Egyetlen parancsot adott neki: állítsa meg a tífuszt és akadályozza meg, hogy a járvány átterjedjen az SS-legénységre. Wirths Auschwitzba érve megdöbbenve szembesült a tömeggyilkossággal és a dermesztő egészségügyi körülményekkel. "Gyakran panaszkodott nekem, hogy orvosi lelkiismerete képtelen megbékélni a tőle elvárt gyilkolással és hogy ezért sokat szenvedett...A zsidók teljes megsemmisítésével kapcsolatban is skrupulusai voltak, amiket bizalmasan gyakran felfedett előttem " - írta róla később emlékirataiban Höss. Egyik beosztottja, Franz Hoffmann Lagerführer szerint "Wirths ellenezte a szelekciókat mondván, hogy az orvosok nem azért vannak, hogy szelektáljanak, hanem azért, hogy gyógyítsanak." De hiába tiltakozott, Berlinből megjött a szelekciós parancs, Wirths áthelyezési kérelmét pedig visszautasították. A táborban újabb szelekcióval folytatódott a járványellenes küzdelem. Az auschwitzi kórház után most a birkenaui női tábor (FKL - Frauenkonzentrationslager) volt soron. Szeptember 5-én 800 beteg nőt hajtottak a gázkamrához. Érkezésüknél ott volt Dr. Johann Paul Kramer, akit pár napja helyeztek Auschwitzba egy szintén a tífusz miatt kidőlt SS-orvost helyettesítésére. Kremernek ez volt a második gázosítása. Az elsőről azt jegyezte fel naplójába, hogy "ehhez képest Dante pokla szinte komédiának tűnik". Most még jobban elszörnyülködött és ezt írta: "Ma délben egy különleges akciónál, muzulmánok (legyengült beteg fogoly) az F.K.L-ből. A borzalmak legborzalmasabbika." Kollégája, Dr. Thilo meg is jegyezte neki, hogy a világ végbélnyílásánál (anus mundi) vannak. A háború utáni perében Kremer doktor elmondta, hogy a kivégzésre hozott nők "élő csontvázak" voltak. Még a vetkőző barakkokba sem engedték be őket, tetves rongyaikat a szabadban kellett levenniük. Tudták, hogy meg fognak halni. "Könyörögtek az SS-eknek, hogy kíméljék meg az életüket. Zokogtak." Végül beszorították őket az egyik gázkamrába és végeztek velük. "Anatómusként számos szörnyű dolgot láttam és sok időt töltöttem holttestekkel. De amit akkor láttam, az mindent felülmúlt..." - emlékezett Kremer a vádlottak padján. A régi krematórium egyik dupla kemencéje Auschwitzban Az auschwitzi krematórium már rég nem tudott lépést tartani a gyilkolással, az új birkenaui krematóriumok átadása viszont hónapokat csúszott a karantén miatt. A szaporodó tömegsírokba temetett hullák a nyári hőségben megfertőzték a vizet és a levegőt. Szeptemberben Höss a chelmnói megsemmisítő táborba utazott, ahol megmutatták neki, hogyan kell gödrökben elégetni az elgázosítottak holttestét. Miután visszatért, a zsidókból álló Sonderkommando megkezdte a tömegsírok exhumálását és a hullák elhamvasztását. Két hónap alatt mintegy 107 ezer áldozat testét tüntették el, majd az SS megszabadult a tanúktól és likvidálta a Sonderkommando nagy részét. Október 1-én egy szelekció során újabb kétezer beteg nőt küldtek gázkamrába. Mivel a Zyklon-B készletek elfogytak, ismét egy öttonnás teherautó indult utánpótlásért. Kremer doktor naplóbejegyzése szerint ekkoriban Auschwitz (Oświęcim) városában a tífusz már egész utcákat fertőzött meg. A Zyklon B-t szállító öttonnás teherautó menetlevele "a zsidók kitelepítéséhez szükséges anyag elhozatalához" (Abholung von Materialen für die Judentumsiedlung), 1942. október 2. A járvány átterjedt az SS-ekre is. Körülbelül ötvenen kapták el. Köztük volt Heinrich Schwarz, Auschwitz III és a natzweileri koncentrációs tábor későbbi parancsnoka, valamint az agrárültetvényeket irányító Joachim Caesar SS-alezredes is. A kór a családtagokat sem kímélte. Höss szerint Auschwitzban senki nem lőtt annyi embert tarkón, mint Gerhard Palitzsch SS-Rapportführer, aki ezrekkel végzett. Az otthon mintaapaként és szerető férjként viselkedő Palitzsch, egyik este a gázkamrában megölt zsidó nők ruháival lepte meg feleségét. A lopott ruhákban azonban tetvek is lehettek, mert Palitzschné hamarosan ágynak esett és bár korábban beoltották, meghalt. A tábor történetének talán legnagyobb gyilkosa most az emeleti hálószobában zokogva ölelgette árván maradt gyerekeit. Caesar felesége is meghalt. Még az SS-ek házaiba beosztott lengyel szobalányok is karanténba kerültek, hónapokig nem mehettek haza a családjukhoz.
1942 novemberére a tífusz kitört az Auschwitz-komplexumból és elkezdte megfertőzni a régió lakosságát. A civil hatóságok kontaktkutatással kiderítették, hogy a betegek minden esetben valamelyik táborban dolgozó rokonuktól kapták el a ragályt. Dr. Wirths kénytelen volt tanácskozásra hívni a különböző hivatalokat, cégeket, katonai szerveket, polgári hatóságokat. Utóbbiak nyíltan az SS-t hibáztatták, amiért a foglyok megfertőzték a civileket. Az auschwitzi polgármester arra panaszkodott, hogy az SS-ek és a civil alkalmazottak ellenőrzés nélkül keverednek a lakossággal a városi pályaudvaron. A cégek azt követelték, hogy a július óta karanténba szorult munkatársaik legalább karácsonyra hazamehessenek a családjukhoz. Végül kompromisszum született: karantént három héttel meghosszabbítják, hogy annak lejárta után, december 25-én az izolált civil munkások végre távozhassanak. A tífuszt azonban nem érdekelte a politikai alku és egy hét múlva újabb civil betegedett meg. Az egészségügyi előírások szerint a karantént ekkor további három héttel meg kellett volna hosszabbítani. Ez egyben azt is jelentette, hogy törölni kell a karácsonyi szabadságolást. A civil alkalmazottaknak ez azonban már sok volt és egyszerűen elindultak hazafelé. Hiába fenyegetőzött a Gestapo és az SS, mégsem lőhettek halomra több száz német munkást. A világtörténelem leggyilkosabb bürokráciája nem tehetett mást, mint elfogadta a fait accompli-t. A járvány folytatódott, de a nagy auschwitzi karantén véget ért. Vági Zoltán A kézírás és a képzőművészet kapcsolatára, összefonódási lehetőségeire számos példát találunk a huszadik század művészeti irányzataiban. Ha az írás eredeti funkcióját vizsgáljuk, láthatjuk, hogy a jelhagyó szándék születésekor az írás és a rajzolás nem alkot két külön műfajt, a barlangrajzok funkciója inkább a közlés, mint az ábrázolás. Azt is láthatjuk, hogy a kezdetleges írásformák (sumér, egyiptomi hieroglifák) közelebb állnak a képekhez, mint az évszázadok során kialakult, absztraháló ábécék elvont, jelölő formájához.[1] A huszadik századi izmusok a képalkotás elemei közé beemelik a korábban nem művészinek tartott jegyeket, így például az írást is. Így tesz például a dadaizmus, és ilyen eljárás a francia szürrealizmus egyik legfontosabb módszere, az André Bretontól származó automatikus írás (écriture automatique), amelynek révén az írás tudatalatti, kontrollálatlan, spontán kivetítésével a művész felszabadul a formai és szemantikai szabályok kötöttségei alól. Az írás később központi szervezőelvvé válik a képzőművészeti irányzatokban, így például a lettrizmusban, a pop-art műveken megjelenő feliratokon, a kalligráfiában vagy a graffitiművészetben. Számos szempontból lehet megközelíteni az írás és az írásjelek megjelenését az alkotásokon. A két legjobban elkülöníthető halmazt talán annak alapján lehetne a leginkább különválasztani, hogy az adott művön az írás szemantikai értelemben olvasható és érthető szövegként (líra) jelenik-e meg (ilyen például a képvers), vagy inkább mint egy mozgás/cselekvés (kézjárás), tehát az írásnak a mindig folytatható, spontán, ciklikus, ritmusos, grafikus jellege kerül-e az előtérbe.[2] Ez utóbbira jó példák Cy Twombly „irkafirkái”: az írás és a kép határterületén elhelyezkedő gesztusszerű művek „nyomhagyásként” értelmezhetők – az írás nyelvi értelmezése eltűnik, és kézírás mint aktus, mozdulat, grafikai jelhagyás jelenik meg (1.kép). Ebben a dolgozatban a kép és az írás összefonódásának ezt az aspektusát szeretnénk megvizsgálni: elsősorban Ország Lilinek és Fábián Noéminek a zsidó vallás szövegközpontúságához szorosan kapcsolódó művein keresztül, kitekintve Esterházy Péter, Vera Molnár és Hantai Simon műveire is. A zsidó kultúra és vallás alapja az írás, erre épül a tradíció, amely összeköti a zsidó nép nemzedékeit. A héber betűk használata szakrális többletjelentésű a zsidó közösségek számára, megismerésük: kapu kultúrájuk mélyebb megértéséhez. A zsidó kultúrában a szimbólumok használata fokozottan hangsúlyos, hiszen abban a figurális ábrázolás eleve tiltott. Ország Lili az huszadik század magyarországi képzőművészetében fontos szerepet játszott olyan szempontból is, hogy a héber betűk használatával, vizuális elemként tematizálta (rejtetten) a holokauszt és a zsidóság témáját. Zsidóságával és a zsidóság traumáival sokáig nem foglalkozott, az 1960-as évektől fordult a kabbalairodalom felé, majd az apja imakönyvéből másolt héber betűk vizuális megjelenítése, szimbolikája érdekelte. A hatvanas évek elején jelennek meg művein a héber, egyiptomi, perzsa, kopt, örmény, hindu, ógörög betűk, írásjelek, betűtöredékek. Képein a héber vagy más betűk nem alkotnak összefüggő szöveget, inkább a jel- és nyomhagyó szándék dominál bennük.[3] Az ezt követő években készült képeinek jelentős része papirusztekercshez, pergamenhez hasonlít vagy kőfalra vésett szakrális írásos szöveghez, üzenethez. Az úgynevezett írásos képein a gesztusszerű motívumok folyamatosan ismétlődnek, ezzel sajátos ritmust, partitúrajelleget adnak a műveknek, amelyek mégsem válnak ornamentális felületté. A Lamentáció című képén például az írásjelek ismétlése mintha egy mozgás fázisait modellezné, akárcsak Marcel Duchamp kubista Lépcsőn lemenő aktja (3-4. kép). A képkivágás esetleges, úgy tűnik, mintha festményeit barmelyik irányban szabadon lehetne folytatni. A két generációval később alkotó Fábián Noémi húszas évei elején, izraeli útjai során próbált kapcsolódási pontokat keresni saját zsidó identitásához. Nála ez a személyes kutatómunka inkább szűkebb családjához kötődik, mintsem zsidó származásához, de ő is a múlt emlékeit, azok mulandóságát, lassú eltűnését jeleníti meg. Az Üzenet és a Lenyomat című viasztábla-sorozatokon Fábián Noémi farostlemezekre öntött viaszrétegekbe karcolja – szent szövegként, fohászként is felfogható – üzeneteit, gondolatait. Személyes leveleit, naplóbejegyzéseit vagy hozzá közel álló versek sorait másolja rá a viasztáblákra, majd teszi olvashatatlanná, törli mindezt különböző módszerekkel (5-6. kép). Fábián Noémi művein a viaszrétegek és az írás addig rakódnak egymásra, amíg az utóbbi teljesen olvashatatlan nem lesz. A különleges technika által hermetikusan bezárja, elzárja előlünk, de meg is őrzi a fosszíliaszerűvé vált írásokat. A művész Scriptorium című 1998-es sorozatán az oldalpárok két oldala egymás itatóspapírjává válik, maga a szöveg pedig fázisonként lesz egyre olvashatatlanabb (7. kép). A víz- vagy „könny áztatta” papíron az írásból rajzolódnak ki az egyre szövevényesebb, a Rorschach-teszt ábráihoz hasonló formák, alakzatok. Az írásjelek Ország Lili és Fábián Noémi műveiben nem csupán az írott kultúra jelei, hanem a múlt roncsoltságának, rétegzettségének szimbólumaként is megjelennek, gesztusszerű elemként.[4] Az írás náluk karcolások, nyomok, jelek: traumák nyomai, töredékek, amelyekre már nem emlékszünk pontosan. Míg Ország Lili művei a kollektív emlékezet „mementói”, addig Fábián Noémi a személyes múlt feldolgozására helyezi a hangsúlyt. Az identitáskeresés náluk terápiaszerű rituáléhoz hasonlít, manuális gesztushoz, ami betűk, írásjelek, szavak másolását jelenti. A két művész képein a konkrét írásjelek csupán nyomokká válnak, amelyek el is törlik, de újra is alkotják, „konzerválják” a múltat. Lenyomatok, amelyek látszólag nem „eredeti” művek, mégis létrehoznak valami újat. „Az emlékezet nemcsak a múltat rekonstruálja, hanem a jelen és a jövő tapasztalásait is szervezi” – mondja Jan Assman német vallástörténész.[5] Fábián Scriptorium című, 21 lapból álló műve gondolatiságában hasonlít a Párizsban élő Vera Molnár – a Szépművészeti Múzeum Grafikai Gyűjteményében őrzött – Anyám levelei című 1988-as szitanyomat-sorozatához (8. kép). A művész, édesanyja halála után, annak egyre olvashatatlanabb és töredezettebb kézírásának írásképeit kezdte másolni, mintegy folytatva kettejük levelezését.[6] Tulajdonképpen tartalom nélküli leveleket hozott létre anyja egyre elöregedő kézírását használva, így késleltetve (vagy épp hogy elkezdve) a „végleg elnémuló írással” kapcsolatos gyászmunkát. Vera Molnár a kézírással mint vizuális alakzattal kezdett el játszani: „Sohasem tudtam, hogy tulajdonképpen mit is akarok: anyám kézírását szimulálni, vagy pedig anyám kézírásába kapaszkodva, azt mint jogcímet felhasználva, valami új kompozíciós elvet kidolgozni, tehát a képzőművészet specifikus és talán klasszikus birodalmában maradni.” Anyja kézírását hol úgy imitálta, hogy írás közben egyáltalán nem emelte fel a tollat, hol úgy, hogy a sorvégi betűk rendezetlenségét középre rendezte. Volt, hogy bizonyos betűk dőlésirányát megváltoztatta, volt, hogy a sorvégi összekuszálódott betűket a kuszaság növekedésének megfelelően fűzte sorba, így egyfajta crescendót alkalmazva.[7] Az anya személyes kézjegye és a hozzá kapcsolódóan feltörő vizuális, érzelmi vagy érzéki emlékek ugyanúgy hangsúlyosabbak az írás konkrét tartalmánál, mint Fábián Noémi írásjeleinek asszociációi.[8] Mind a két művész azt sugallja, hogy az ember kézírásának érzelmi vonatkozása maradandóbb, mint maga a szövegek tartalma. Hasonlóan válik szimbolikussá maga az íráskép és az írás folyamata Esterházy Péter híres Ottlik-lapján. Az író 1982-ben – egyetlen papírlapra – másolta kézírással Ottlik Géza Iskola a határon című művét – írással tisztelegve az írás előtt (9. kép). A kódexmásolás szentségéhez hasonló aprólékos munka vallási, mantraszerű jellegéről maga Esterházy Péter ír egy rövid szövegében.[9] A másolás aktusa személytelenné is teszi a személyes írásokat, az író eltávolítja magától, miközben meg is emeli őket. Hasonlóképp állít emléket Fábián Noémi Pilinszky Jánosnak, amikor saját írásos emlékei mellett többek között Pilinszky verssorait írja műveire, majd teszi olvashatatlanná annak betűit.[10] Hasonló tiszteladási szándékról árulkodik Hantai Simon Écriture rose (Rózsaszínű írás, 1958–1959) című munkája (11. kép). Hantai 365 napon át, a katolikus liturgiát követve, liturgikus szövegeket, a Bibliát, valamint Hegel, Hölderlin, Freud, Schelling, Heidegger, Kierkegaard, Szent Ágoston és Loyolai Szent Ignác szövegeit másolta rituális lelkigyakorlathoz hasonlóan. A szövegmásolás Hantai számára is egyfajta meditatív rituáléként értelmezhető, csakúgy, mint Fábián Noémi viasztáblába karcolt szövegeinél.[11] Egy másik munkáján Hantai 1999–2000 között Jean-Luc Nancy és Jacques Derrida szövegeit másolta gyűrt, enyvezett vászondarabokra mindaddig, amíg azok szinte olvashatatlan, palimpszesztszerű jeltömeggé, vonalgubancokká nem váltak a gyűrt vászon reliefszerű felszínén (12. kép).[12] A két filozófus kézírását egymásra másoló írás (écriture) ezáltal az írással mint nyomhagyással és érintkezéssel kapcsolatos probléma része lett. Hantai műve a másolás folyamatáról, másolóról és másolatokról, a másolt szövegről szól.[13] Összegzésül elmondható, hogy az idézett művészeknél alapvetően két funkciót tölthet be az irodalmi vagy személyes szövegek másolásának rituáléja a képzőművészeti alkotásokon: vagy a személyes múlt felidézésének, annak feldolgozását segítheti, vagy pedig egyfajta liturgikus aktussá válhat, tiszteletadásként a kulturális múlt, illetve más művészek műalkotásai előtt. Farkas Zsófia ________________________________________________________________________________________________ [1] Képbe zárt írások/Écriture dans l’Image. Kiállítási katalógus, szerk.: Borus Judit, Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményéből, Budapest, 30. o. [2] A két „irányzat” egyik legkifinomultabb szintézisét Jiri Kolár hozta létre, aki kollázsaiban olyan komplex harmóniát tudott teremteni kép és szöveg között, hogy szinte elmosódik/lényegtelenné válik az a kérdés, hogy nyelvi/szemantikai vagy vizuális irányból közelítsük-e meg a művet (2. kép). [3] Ország Lili írásos képein a leggyakrabban előforduló és leginkább azonosítható héber betűk az «S» (sin), továbbá a kétféle «H» a bé, vagyis az a betű, amelynek első jelentése: kapu, második jelentése: Isten jelenléte, valamint a bet, amelynek első jelentése: háló, második jelentése: élet.” S. Nagy Katalin: Zsidó motívumok Ország Lili festészetében. Múlt és Jövő, 1989, 2. sz. 98–102. o. www.multesjovo.hu/en/aitdownloadablefiles/download/aitfile/aitfile_id/846 [4] Lisa Saltzman írja Anselm Kiefer képeiről: „Kiefer a vásznat elemészti (…) a tárgy (…) maga is sebbé vált: a történelem és a művészi alkotás tüze által megégetett, majd kihűlt, megdermedt tárggyá.” (Lisa Saltzman: Lilith fiai. Gyász és melankólia – trauma és festészet. Enigma, 2003, 37–38. sz., 181. o. [5] Jan Assmann: A kulturális emlékezet. Írás, emlékezés és politikai identitás a korai magaskultúrákban. Atlantisz, Budapest, 1999. 43. o. [6] Bódi Kinga: Írás az írás után. Kép a kép előtt. In: Képbe zárt írások/Écriture dans l’Image. Kiállítási katalógus, szerk.: Borus Judit, Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményéből, Budapest, 30. o. [7] Vera Molnár: Anyám levelei. Mozgó Világ, 1992/3. 42.–49.o. [8] Uo. „Anyámnak szép írása volt. / Kicsit gótikus, kicsit zaklatott. / Minden sort szabályosan, szigorúan gótikus betűkkel kezdett, melyek a sor végére egyre nyugtalanabbá, idegesebbé, majdnem hisztérikussá váltak. / Lassacskán, ahogy idősödött, a levelek egészen nyugtalanokká, zavartakká lettek. Lassan eltűnt a gótikus, és csak a hisztérikus maradt. / Minden héten írt egy levelet, és ez a vizuális világomban igazi eseményt jelentett. Elolvasni ugyan egyre kevésbé lehetett, de olyan szép volt. / Miután meghalt, nem volt több levél. / Ekkor a gótikus-hisztérikus leveleit tovább írtam, »szimuláltam« önmagamhoz.” [9] http://dia.pool.pim.hu/html/muvek/ESTERHAZY/esterhazy00056/esterhazy00063/esterhazy00063.html „Aztán még arról, hogy a nyilatkozó három hónap munkával lemásolta egy rajzlapra Ottlik regényét, de hogy nem valami nagy áldozat volt ez az ő részéről; úgy tervezte, dolgozik reggel egy órát, meg este egy órát, ami összefogja majd a napot, mintha imádkozna vagy anyagelvűeknek: mintha kocogna. De aztán nem így lett, hanem egész nap másolt, reggeltől estig. Reggeltől estig. – Ekkor volt Ottlik 70 éves.” [10] Hasonló, tiszteletadó gesztussal él Šwierkiewicz Róbert, amikor József Attila: Tiszta szívvel című versét vési, ezáltal mintha eltüntetné a segélykiáltáshoz hasonló vers feketébe vesző szavait (10. kép). [11] „Visszatérés a másoláshoz. A szövegek lassú módosulása az ismétlések során, mely szoros összefüggésben áll lassú elmosódásukkal és olvashatatlanná válásukkal. A végeérhetetlen ismétlések előrehaladásával előálló elárasztott, visszahúzódott, elmerült, elhomályosult értelem. Elváltozások, repedések, betemetődések és keveredések, interferenciák és a vonások elmosódásának észlelése. Más, futólag megpillantott, kitalált és szertefoszló olvasatok feltűnése. A tárgyukra kiható tagolódási módosulások, folytonosan változó, újra és újra felbomló törések és összekapcsolódások, megszakított, elveszett érintkezések stb. Rövidre zárom. Minek beszéljek arról, mit tettem. Elegendő figyelmesen nézni.” A szövegrészlet Hantaï Simon Jean-Luc Nancyhoz írt egyik leveléből származik. Kommentár egy készülő műhöz. Berecz Ágnes: A szövegek ismerete című könyv elé. Enigma, 2002, 32. sz. 5–13.o. [12] Fehér Dávid: Egy életmű redői. Jelenkor, 2013, 56. évf. 10. sz. 1039. o. [13] Berecz Ágnes: A szövegek ismerete című könyv elé. Enigma, 2002, 32. sz. 5–13.o. A második világháborúban zsidók, hadifoglyok és a civil lakosok tömegesen haltak meg a különféle járványok miatt. A betegségek közül a legtöbb életet a kiütéses tífusz (más néven flekktífuszt) követelte, amit főleg a ruhatetűben élősködő parazita terjeszt. Jellemző tünetei - az extrém magas láz, hányás, hidegrázás, zavartság, a testet borító kiütések - a fertőzést követő 7-14 napban jelentkeznek. A betegség általában két hétig tart, szövődményei gyakran károsítják a szívet, a májat, a vesét és a keringési rendszert. Elsősorban a rossz higiéniai körülmények között élő, zsúfolt közösségekre veszélyes. Visszatérő vendég volt a hadifogolytáborokban, egyaránt megtizedelte a náci kézre került szovjet foglyokat, valamint a Sztálingrádban és a Donnál elfogott német és magyar katonákat. A holokauszt során hatalmas pusztítást végzett a gettók és a táborok legyengült lakói között. A tífusz először 1938-1939 fordulóján söpört végig a koncentrációs táborokon. A kitörésért a német civil hatóságok az SS-t kárhoztatták. A halálfejes orvosok nem törődtek az összezsúfolt foglyok egészségével, sokáig bagatellizálták a helyzet súlyosságát és elkéstek a betegek kiszűrésével. Ráadásul a táborparancsnokságok hírzárlatra törekedtek: feletteseik elől is titkolták a helyzetet és a környező települések vezetőit sem tájékoztatták. A járványt csak szigorú egészségügyi intézkedésekkel sikerült megfékezni. Számos német falu került karantén alá, a táborokban a fertőzés melegágyaiként szolgáló nyílt latrinák helyett wc-ket építettek, a fertőzött rabokat elkülönítették. Mire a tífusz megszűnt, Dachauban 400, Buchenwaldban 1100 fogoly halt meg. A jelek szerint azonban a nácik nem tanultak a leckéből. Akárcsak a XIV. századi pestisjárvány idején, ők is előszeretettel ábrázolták a zsidókat (és a romákat, szlávokat) járványokat terjesztő, alsóbbrendű ellenségként. Már a varsói gettó 1940-es felállítását is egészségügyi szempontokkal próbálták indokolni. Eszerint "a német hadsereget és lakosságot minden körülmények között meg kell védeni a járványok baktériumait hordozó immunis zsidóktól". Antiszemita náci plakát a megszállt Lengyelországban: "Óvakodj a kiütéses tífusztól, kerüld a zsidókat!" Német adatok szerint 1941-ben Varsóban négyzetkilométerenként 14 ezer fő élt. A gettó népsűrűségét viszont a mesterséges betelepítéssel nyolcszor ekkorára duzzasztották. Egy átlagos lakásba 15, egy-egy szobába 6-7 embert zsúfoltak. Mosni és rendesen tisztálkodni kevesen tudtak, hiszen sok épületben folyóvíz sem volt. A túlterhelt csatornarendszer alig működött. Mivel a zsidók ellátását a nácik szándékosan nem oldották meg, a kezdeti élelmiszerhiányt hamarosan a tömeges éhhalál váltotta fel. Az éhező, összezsúfolt emberek között pedig gyorsan aratni kezdett a tífusz. A gettóban raboskodott a világhírű mikrobiológus és hematológus, Ludwik Hirszfeld is. Neki köszönhetjük a vércsoportok örökölhetőségének felfedezését, valamint a különböző vércsoportok (A, B, AB, 0) rendszerezését és elnevezését. Hirszfeld professzor megdöbbenve figyelte, hogy a németek milyen ostoba módszerekkel próbálják megfékezni a járványt. Plakátokon tették kötelezővé, hogy a magas lázat jelenteni kell a hatóságoknak. Ezt követően a bejelentőt "fertőtlenítették". A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy a betegeket közös fürdőbe hajtották, majd órákig álltak meztelenül a hidegben, mialatt a ruháikat és holmijaikat fertőtlenítették. Ezután a gyakran összevert, megalázott és persze kifosztott embereket visszakergették a zsúfolt és mocskos tömegszállások fertőző gócaiba. Ludwik Hirszfeld. Hirszfeld professzor túlélte a holokausztot 1941 nyarán már a náci adatok szerint is hetenként 320-450 zsidó fertőződött meg Varsóban. Ilyen bánásmód mellett azonban a becslések szerint a tífuszosok négyötöde inkább eltitkolta a betegséget. A halálozás brutálisan emelkedett. A januári 898 fős veszteséghez képest augusztusban már 5560 ember halt meg a gettóban. Ráadásul a tífuszt terjesztő tetveket nem érdekelte sem a fajelmélet, sem a vallási kérdés, és a keresztény lengyeleket éppen úgy megfertőzték, mint az árja németeket. Ősszel az illetékes náci doktorok és egészségügyi szakemberek egy konferenciát tartottak. Valahogy meg kellett fékezniük a saját maguk által kirobbantott járványt. Egyikük, aki ekkoriban éppen Hirszfeld egykori intézetét vezette, "mindenféle értékítélet nélkül tisztán akadémiai alapon" állt elő javaslatával: mivel a betegséget az éhhalál elől a gettókból menekülő zsidók terjesztik, adjanak nekik többet enni. Főnöke, a megszállt lengyel területek egészségügyét irányító (kvázi tiszti főorvosa), Jost Walbaum azonnal rápirított, hogy erre a háborús helyzetben nincs lehetőség. "Ebben a körben nyíltan kell beszélnünk, legyünk világosak. Csupán két út van. A gettóban lévő zsidókat vagy éhhalálra ítéljük, vagy agyonlőjük. Hiába akarnánk, nem tehetünk másként. Egyetlen felelősségünk, hogy ezek a paraziták ne fertőzzék és ne veszélyeztessék a német lakosságot." - hangzott a kifacsart érvelés. A kollégák bólogattak és október közepétől egy rendelet értelmében a gettókon kívül elfogott zsidókat agyonlőtték. A kör bezárult. Az antiszemita propaganda olyan önbeteljesítő jóslattá vált, amely "tudományos" és egészségügyi érvek alapján radikalizálta a népirtást. Miközben a nácik 50 millió zlotyt különítettek el a járványügyi küzdelemre, a varsói gettó zsidó "önkormányzata" (Judenrat), egy darab fertőtlenítőt kapott 8 ezer zloty értékben. A dezinfekciós eljárást egy náci forgatócsoport is megörökítette. Persze gondosan lefilmezték a zsúfolt tömegszállásokon éhező rongyos gyerekeket, a kényszerfürdőbe terelt mocskos embereket és az utcán fekvő hullákra ügyet sem vető járókelőket is. Az üzenet egyértelmű volt: a betegségekért a piszokban élő zsidók felelősek, ők terjesztik a kórokozókat és ezért mindenkire veszélyesek. Éhező gyermek a varsói gettóban - képkocka a náci propagandafilmből, amit végül nem mertek bemutatni A járványt azonban propagandával nem lehetett megállítani. Hirszfeld professzor a gettóban illegális egészségügyi tanfolyamokat indított, laboratóriumot állított fel, szervezte a járványellenes harcot és a kívülről becsempészett kevéske vakcinával oltotta az embereket. De hiába mentette meg sokak életét a tífusztól, mert a legtöbben hamarosan a treblinkai gázkamrákba kerültek. A tífusz más lengyel gettókban, Lodzban, Radomban és a csehországi Theresienstadtban is pusztított. A lembergi (lengyelül Lwów, ukránul Lviv) járvány a helyi hadifogolytáborból indult. Az ottani gettó kórházában dolgozott egy másik zsidó szakember, Dr. Ludwik Fleck. Egy "árja" kollégájának köszönhetően a Wehrmacht egészségügyi szerveinek védelmét élvezte. (Úgy látszik, hogy egyes németek még egy zsidóval is hajlandók voltak együttműködni a fronton harcoló több millió katona egészségének érdekében.) Fleck becslései szerint a lembergi gettó lakosságának 70 százaléka fertőződött meg. A mindenfelé kényszermunkára hurcolt zsidó, lengyel és szovjet transzportokkal a tífusz 1941 őszén kitört a hadifogolytáborokból, gettókból, börtönökből és a járvány ismét megérkezett az SS koncentrációs táboraiba. Az újabb hullám gyilkosabb volt a korábbinál. 1941 novemberében a Berlin melletti Sachsenhausenben az SS-ek már védőruhába bújva lőtték tarkón a szovjet foglyokat. Az óvintézkedések ellenére többen mégis megfertőződtek és a kivégzéseket le kellett állítani. Az év végén a Hamburg közelében lévő KL Neuengammét kellett egészségügyi karantén alá vonni. Télen a KL Lublinba (Majdanek) hurcolt kétezer szovjet hadifogoly szinte kivétel nélkül meghalt. A sziléziai Gross-Rosenben 2500 közül 89 maradt életben. Rongyosan, mezítláb - szovjet hadifoglyok az egyik náci táborban A holokauszt szimbólumává vált Auschwitz-Birkenaut eredetileg szovjet hadifoglyoknak szánták. A lágert felépítő 10 ezer orosz négyötöde három hónap alatt meghalt. November 4-én például egyetlen nap alatt 352 halott volt. Többségükkel a tífusz és az éhség végzett, másokat megöltek az őrök és a kápók. Rudolf Höss auschwitzi parancsnok emlékirataiban megbotránkozva ecsetelte, hogy az orosz hadifoglyok agyonverték egymást az ennivalóért, sőt, a kannibalizmus is gyakori volt. De enni nem adott nekik. Igaz, Berlin nem is küldött számukra érdemi ellátmányt. Az egészségügyi helyzet elfajulásáért a nácik ismét az áldozatokat hibáztatták, nem pedig az őket halálra ítélő politikai vezetőket. Akárcsak a gettókban, a németek a táborokban is saját kifacsart logikájuk szerint reagáltak. A tömeggyilkossággal egyszerre akarták megfékezni a maguk által kirobbantott járványokat és megnyerni az alsóbbrendűek ellen indított faji háborút.
Vági Zoltán A németek 76 évvel ezelőtt, 1944. március 19-én szállták meg Magyarországot. A tanév nem sokkal később hirtelen véget ért, és az iskolák bezárását akkor hamarosan a vagonajtó csapódása követte. A gyerekek, legyenek akár óvodások, kisiskolások vagy éppen gimnazisták, sajátos módon élik meg a válsághelyzeteket. Másra figyelnek, másnak örülnek és mástól félnek, mint mi felnőttek.
„Ma nem mentem iskolába” – ezzel a mondattal kezdődik a Sorstalanság. Az akkor 15 éves Kertész Imre alteregója a regényben gyalog sétált a szokatlanul "langyos" tavaszi reggelen, hogy kissé kelletlenül elbúcsúzzon munkaszolgálatra induló apjától. Kortársai közül volt, aki nem örült az iskolaszünetnek, mások viszont nagyon várták. „Iskolában nem voltam egy hétig. Nagyon sokan hiányoznak az iskolában” – írta naplójába 1944. március 29-én a 14 éves budapesti Steiner Erzsébet.„Azt reméltem, hogy nem lesz tanítás” – jegyezte fel a 15 éves, szintén fővárosi Klein Márta március 20-án, hétfőn, a megszállás másnapján. „De volt” – tette hozzá csalódottan. Hogyan élték meg a náci megszállást az üldözött gyerekek? Mit érzékeltek a megváltozott külvilágból és a családi környezetből? Mi bántotta őket, mitől ijedtek meg, mire vágytak? Ezekről a tapasztalatokról és más "élményekről" itt olvashatnak részletesen: http://saulgyermekei.hu/article/occupation-yellow-star-ghetto-childrens-perspectives-on-1944/ Vági Zoltán A születésnap mindig kiemelt esemény a gyerekek életében. Izgatottan várják, álmodoznak róla. Ezen még a világháború sem változtatott. Az 1944-es esztendőben sem volt ez másként. Az újpesti Katz Zsuzsi március 18-án lett egyéves. Neki ez az egyetlen születésnap jutott. A kecskeméti orvos-házaspár, Dr. Szívós József patológus és Dr. Bartha Klára gyermekorvos kislánya, Szívós Klári ugyanezen a napon lett kilencéves. Klári nem érte meg a tizedik szülinapját. És voltak, akik éppen március 19-én születtek. Nekik 1944. március 19. vasárnapja nem csupán a német megszállást jelentette, hanem a várva-várt születésnapjukat is. Sokuk számára az utolsót. Az újpesti Erdős Tibor 1944. március 19-én lett 15 éves. Nem tudjuk pontosan, hogyan és hol zajlott az ünneplés. Az azonban biztos, hogy ez volt az utolsó alkalom. A tizenhatodikat Tibor már nem érte meg. A 65865-ös fogoly, mert ekkor már így hívták, egy nappal korábban, 1945. március 18-án halt meg Buchenwaldban. A kaposvári Lengyel Péter, a jánosházai Schwartz Sándor és a szamosújvári Taub Mayer nem ismerték egymást, sosem találkoztak. De ugyanazon a napon, 1944. március 19-én ünnepelték a 18. születésnapjukat. Elsőként, november 2-án Péter (fogolyszáma 64897) hunyt el a magdeburgi Rothensee altáborban. Sándor a KL Mittelbau egyik altáborában, az. ún. Boelcke-kaszárnyában halt meg az Auschwitz felszabadulása előtti napon. Mayer még megérte a 19. születésnapját. A 120477-es számú fogolyként éppen egy nappal később, 1945. március 20-án halt meg Buchenwaldban. Hübsch Ferenc Nagymegyeren (Komárom vármegye) élt családjával a Pálfy utca 625. szám alatti házban. A vegyesboltot apja, Salamon vezette. Feri éppen a német megszállás napján lett 17 éves. Két hónappal később Nagymegyeren már a gettót szervezték, június elején pedig áthajtották őket Komáromba. A városból június 13-án és 16-án indultak a vonatok Auschwitz-Birkenauba. Feri túlélte az utat, a szelekciót és a háromhetes birkenaui karantént. Július 7-én a 17047-es számot tetoválták rá. Ezután a magát asztalostanoncnak mondó fiút áthelyezték Auschwitzba kényszermunkára. A hadiüzemben segédmunkásként (Hilfsarbeiter) dolgozott. 1944 novemberében a Berlin melletti sachsenhauseni koncentrációs táborba szállították, majd a Lieberose altáborba került. Személyi kartonja szerint itt már kőművestanoncként (Maurerlehrling) dolgozott az egyik építkezésen. Lieberose volt a sachsenhauseni táborrendszer leggyilkosabb lágere: áldozatai között mintegy 2000-2400 magyar zsidó volt. Amikor közeledett a front, az SS kiürítette az altábort. Egy halálosztag élén megérkezett a birkenaui krematóriumok volt parancsnoka, Otto Moll, és 1200-1800 legyengült foglyot lövetett agyon. A többieket visszahajtották Sachsenhausenbe, ahol az érkezéskor kiválogatták a zsidókat és megölték őket. Feri túlélte a mészárlást, a halálmenetet, a gyilkolást és valahogy bekerült egy munkástranszportba. Február 22-én érkezett meg Mauthausenbe. Személyi kartonjának első oldalán ez volt az utolsó bejegyzés. A Saul Gyeremekei Emlékprogram munkatársai azonban tovább kutattak utána és sikerült tisztázni a sorsát.
Feri Mauthausenben töltötte 18. születésnapját. Tíz nap múlva, 1945. március 29-én ott halt meg. A deportálásból sem apja, Salamon, sem édesanyja, Gitel nem tért vissza. Bátyja, az 1924-es születésű Hübsch József 1944 november 9-én Buchenwaldba került, ahol a 87817-es fogolyszámot kapta. További sorsáról nincs adat, de azt tudjuk, hogy soha nem tért haza. A március 19-én születettek között voltak túlélők is. A budapesti Holländer Erzsébet a náci invázió napján lett 10, Frommer Miklós 15, a füzesabonyi Schwartz Klára pedig 17 éves. Egy esztendővel később mindhárman a bergen-belseni koncentrációs tábor foglyaiként töltötték születésnapjukat. Miklósról és Kláráról tudjuk, hogy megmenekültek: áprilisban Csehország felé indították őket, de a vonatot Farslebennél felszabadították az amerikaiak. Vági Zoltán Hetvennégy éve, 1945. január 27-én szabadult fel Auschwitz. A legnagyobb náci táborkomplexum minden harmadik áldozatát magyar állampolgárként ölték meg. De ki volt Auschwitz első magyar gyermekáldozata? Hogy hívták, hány éves volt, hol született és honnan hurcolták el? Egyáltalán: ennyi idő elteltével lehetséges mindezt kideríteni? A Saul Gyermekei Emlékprogram ezekre a kérdésekre kereste a válaszokat. Magyarországról az első zsidók a német megszállás után másfél hónappal, 1944. április 29-én és 30-án indultak Auschwitz-Birkenauba. A szerelvények 3800, a német rendőrség által letartóztatottat szállítottak budapesti börtönökből és vidéki internálótáborokból. Érkezés után az SS-orvosok 71 százalékukat a gázkamrába küldték. Két héttel később, május közepén megindultak a tömeges deportálások. Ekkor már egész családokat, közösségeket vittek el. A vonatok május 16-ától érkeztek a táborba. Ezek a szerelvények már gyermekek ezreit vitték a halálba Nyíregyházáról, Munkácsról, Kassáról, Beregszászról, Máramarosszigetről. Közülük került volna ki Auschwitz első magyar gyermekáldozata? A válasz egyértelműen nem.
Az első magyarokat ugyanis nem 1944-ben, és nem az ország német megszállása után deportálták Auschwitzba. A két világháború között zsidók ezrei hagyták el hazájukat. A továbbtanulni vágyók a numerus clausus miatt mentek külföldi egyetemekre. Voltak, akik más országban vállaltak munkát, oda nősültek vagy mentek férjhez, a harmincas évek végétől pedig sokan az újabb zsidótörvények elől menekültek. Bár Németországba, Ausztriába, a Benelux-államokba, vagy éppen Franciaországba költöztek, a legtöbben továbbra is magyar állampolgárok maradtak. Nyugat-Európa 1940-es német lerohanásával azonban éppen ők kerültek közvetlen életveszélybe. A nácik 1942-ben kezdték el a megszállt nyugaton élő zsidók (helyiek, bevándorlók, hontalanok egyaránt) tömeges deportálását. A vonatok a hivatalos verzió szerint dolgozni vitték őket "keletre" - valójában Sobibor, Majdanek (Lublin), Treblinka mellett a legtöbben Auschwitz-Birkenauba kerültek. Auschwitz első magyar gyermekáldozatát tehát közöttük kellett keresnünk. Az elmúlt időszakban munkatársaink több ország számos börtönéből, fegyházából, internálótáborából, kisebb-nagyobb lágeréből Auschwitzba deportált transzportok egész sorát vizsgálták át. A dokumentáció helyenként erősen hiányos. Ezért nevek tízezreinek, személyes adatok (pl. születési hely, életkor stb.) százezreinek az összevetésére, ellenőrzésére volt szükség. Egyes listákon találtunk ugyan magyar neveket, de hiányzott az életkoruk. Máskor megvolt a név és az életkor, de hiányzott az állampolgárság/nemzetiség, vagy éppen a születési hely. Az apró mozaikok összeillesztése végül eredményre vezetett. Úgy véljük, hogy az első, Auschwitzban meggyilkolt magyar gyermek a 17 éves Adler Éva volt. Éva 1925. február 5-én született Budapesten Adler Miklós (született: 1900. október 03-án a Veszprém megyei Külsővaton) és öt évvel fiatalabb felesége, Gizella (1905. június 17., Budapest, lánykori nevén Unger Gizella) gyermekeként. A következő néhány évet Éva még biztosan a szülővárosában töltötte: öccse, Iván ugyanis 1928. december 26-án szintén Budapesten jött a világra. A család később Franciaországba költözött és Bordeaux-ban, a rue Porte Dijeaux 103. szám alatt telepedett le. 1941-ben a városban a kollaboráns francia hatóságok több mint 5 ezer zsidót regisztráltak. Közülük alig 1200 ember tartozott az eredeti zsidó közösséghez, a többiek a megszállt francia zónából és más országokból érkező menekültek voltak. Adlerékat 1942 július közepén a francia rendőrség hírhedt nyári razziája során tartóztatták le. A 13152 zsidó személy elfogását eredményező akció kódneve Tavaszi Szél (Vent printanier) volt. Adlerék a Drancyban felállított internálótáborba kerültek. Innen 1942. július 19-én deportálták őket a 7-es számú transzporttal. Az előző napon készült transzportlistán a nők között szerepel Éva és édesanyja, (Adler Gisele). Nevük mellé valaki ismeretlen okból egy nagy X-et rajzolt ceruzával. A férfiak névsorában pedig megtaláltuk az apát Miklóst (Adler Mickus néven). A kisebbik gyermek, Iván valamiért nem tartott velük. A 7. transzport 999 fővel két nappal később, július 21-én érkezett meg Auschwitzba. A szelekció során az SS-orvosok 375 embert azonnal a gázkamrába küldtek. Nem tudjuk biztosan, hogy Éva vagy szülei közöttük voltak-e. Mégis ez tűnik a legvalószínűbbnek: a háborút nem élték túl, nevük sem a precízen vezetett auschwitzi halottas könyvekben (Sterbe Bücher), sem pedig a más lágerekbe küldött foglyok listáin nem szerepel. Nem tudjuk, hogy Éva öccse, az akkor 13 éves Iván miért nem tartott velük. Annyi azonban bizonyos, hogy őt is megölték: nevét ugyanis megtaláltuk a két hónappal később, 1942. szeptember 14-én Drancyból Auschwitzba indított 32. számú transzport névlistáján. A kutatás eredménye persze nem végleges. Adataink hiányosak és tudjuk, hogy bármikor újabb, 1942-ben Auschwitzba hurcolt magyar állampolgárokra bukkanhatunk (például Szlovákiából elhurcoltak között). Mégis, ma az tűnik a legvalószínűbbnek, hogy az első, Auschwitzban megölt magyar kiskorú áldozat az 1942. július 21-én, 17 éves korában elgázosított Adler Éva lehetett. Emlékéből fakadjon áldás. Vági Zoltán Személyes megjegyzések egy családtörténethez – múzeumi perspektívából Zsidó múzeumunk nem egy részletcélra törekvő alkotási vágy eredménye és nem is műkincsek után áhítozó luxust kedvelő lelkek alkotása, hanem egyenes függvénye a zsidóság egyik fenntartó életelemének: a történelmi világszemléletnek, kifejezője az apákról az utódokra szállott elhivatottság és kiválasztottság gondolatának.” írta 1932-ben a legolvasottabb magyar zsidó lap, az Egyenlőség hasábjain a Magyar Zsidó Múzeum akkori igazgatója, Munkácsi Ernő (1896 – 1950). Ő maga a Pesti a Pesti Izraelita Hitközség főügyészeként dolgozott, emellett a múzeum 1931-es újjászervezésétől részt vett a Múzeumot fenntartó egyesület munkájában is. Az ő vezényletével költözött be az 1909-ben alapított Múzeum a Dohány utcai zsinagóga mellett 1930-1932-ben felépített Kultúrpalotába. Munkácsi személyes érdeklődése elsősorban az itáliai zsidóság múltjának és művészettörténetének feltárására irányult, erről jelentek meg legfontosabb publikációi. Az 1930-as években több itáliai település zsidó emlékeit végigfényképezte, melyek alapján publikált, és melyekből 1937-ben kiállítást nyitott a Zsidó Múzeumban az „Olasz zsidóság egyházművészeti emlékei” címen. Ugyanebben az évben, 1937-ben hunyt el édesapja, Munkácsi Bernát. Két nappal halála előtt, 1937. szeptember 19-én, fiával folytatott utolsó beszélgetésekor „figyelmeztetésszerűen kifejezésre juttatta azon álláspontját, hogy a múzeum egyik fontos feladata a magyar zsidó családok nemzetségleveleinek gyűjtése.” Munkácsi Ernő a „végrendeletszerű kinyilatkoztatás” beteljesítését saját családjában kezdte. Ebben a családban az „apákról az utódokra szállott elhivatottság” természetes volt, s talán mindennek motorja Munkácsi Bernát. Munkácsi Bernát (1860-1937) gimnáziumi tanulmányait követően Vámbéry Ármin tanítványa lett, s egyike az elsőknek, akik a magyar nyelv eredetét, gyökereit kutatták. 1885-ben, majd 1888-1889-ben a Magyar Tudományos Akadémia támogatásával a magyar őshaza, a Volga és Káma vidékén folytatott összehasonlító nyelvészeti kutatásokat. Munkásságának elismeréseképpen az Akadémia előbb levelező, majd rendes tagjává, a Finnugor Társaság külső tagjának, a Magyar Néprajzi Társaság pedig elnökének választotta. Zsidó származása miatt azonban egyetemi kinevezést nem kapott, a Pesti Izraelita Hitközség tanfelügyelőjeként dolgozott. A zsidó vallásoktatás megreformálása és a tudományos publikációi mellett is szakított időt arra, hogy felkutassa családjának múltját, genealógiáját. Jegyzeteit, sírkövekről készített rajzait két kötetben rendszerezte. A sírkövek, dokumentumok feltárása mellett édesapja, Munk Adolf (1830-1907) emlékeire, elbeszéléseire is támaszkodott, aki fia unszolására 1899-ben megírta élettörténetét. A héber nyelvű önéletrajz a magyarországi zsidó történelem páratlan forrása, rengeteg családtörténeti adattal. Munkácsi Ernő komoly felelősséget örökölt édesapjától akkor, amikor ezt a hatalmas családtörténeti hagyatékot megörökölte. Elsőként édesapja családtörténeti jegyzeteit egészítette ki és rendezte sajtó alá. A kötet a Magyar Zsidó Múzeum „Magyar Zsidó családok genealógiája” címet viselő sorozatában jelent meg, mindeddig a sorozat egyetlen darabjaként. A kötetben a Munk és Felsenburg család 14 (!) generációjáról vannak adatok, a 16 századtól a könyv megjelenéséig, 1939-ig. A kötet megjelenését követően a család tehetős tagjainak (elsősorban Munk Gábornak, a Manner ostya forgalmazójának) anyagi támogatásával Ardai Simon és Fábián Miksa magyarra fordították Munk Adolf (Meir Avraham Munk) héber nyelvű önéletrajzát is, elsősorban a család számára. A fordítás több, gépelt-sokszorosított példányban létezett, de kiadására végül csak 2002-ben került sor. (Meir Ávrahám Munk: Életem történetei. Múlt és Jövő Kiadó, 2002. ) A Munk-Munkácsi család története megismerhetővé vált a családtagok, történészek, kutatók számára, de talán szerénységből Munkácsi Ernő sem a kéziratokat, sem az egyéb családtörténeti relikviákat nem adományozta a Zsidó Múzeumnak, jóllehet több fontos történelmi dokumentumot juttatott el a gyűjteménynek. 1939-ben Munkácsi Bernát hagyatékának egy részét (elsősorban MB kéziratait) is a Múzeumnak ajándékozta. Munkácsi Ernő mindössze ötvennégy évesen, a holokauszt idején szerzett szívelégtelenség következtében 1950-ben elhunyt. Ugyanebben az évben a zsidó közösség vezetői állami nyomásra elfogadták a Magyar Izraeliták Egységes Szervezetéről szóló szabályzatot, melyben a zsidó felekezet valamennyi korábbi egyesülete és önálló intézménye egyesült, létrehozva a Magyar Izraeliták Országos Képviseletét (MIOK). Az új szervezetben a múzeum addigi önállósága megszűnt, s új néven (Országos Magyar Zsidó Vallási és Történeti Gyűjtemény) a MIOK intézménye lett. Az Állami Egyházügyi Hivatal ellenőrzése alatt működő intézményben a családtörténet, a vallásos, polgári családi örökség hangsúlyozása nem volt támogatott téma. ### A rendszerváltást követően, az 1990-es évek második felében egy kiállításmegnyitón ismerkedtem meg Munkácsi Majával (1930-2013), Ernő lányával. Maja akkoriban ment nyugdíjba, és azt tervezte, hogy összegyűjti és feldolgozza édesapja hagyatékát. Rendszeresen bejárt a levéltárba, kutatott, beszélgettünk – és lassan jó barátságba kerültünk. Publikálható munka végül nem született ebből a kutatásból, de Maja jó érzéssel olvasgatta édesapja olykor száraz hivatali leveleit és rengeteget mesélt a családról. A családról, mely a 16. század óta a Magyar Királyság területén élt, de napjainkra szétszóródott, és már csak ő élt Budapesten. Fillér utcai lakásán őrizgette nagyapja votják útinaplóit, családtörténeti jegyzeteit, azokat a kéziratokat, melyeknek sajtó alá rendezett változatait ismerheti az érdeklődő közönség is. Amikor Maja nővére, Éva (1928-2012) meghalt abban a Balassi Bálint (1954 előtt: Személynök) utcai lakásban, ahol szüleivel élt, segítettem a lakás összepakolásában. Maja nagylelkűen azt mondta, hogy mindent, amiről úgy gondolom, hogy a zsidó közösség gyűjteményébe kell kerülnie, vigyem be a levéltárba-múzeumba. Egyik falon egy apró szekrényben a Munk-Munkácsi családban megőrzött kisméretű Tóratekercset találtunk, mellette egy héber nyelvű hímzést: Maja sem tudta, és máig sem sikerült kideríteni, hogy milyen jeles családi eseményre készülhetett, mi történt 1892. november 10-én (hesván 20-án). A családi emlékek mellett néhány, feltehetően Munkácsi Ernő itáliai kutatásai során gyűjtött értékes kézirat: két 18. századi pápai privilégiumlevél, és egy kitekercselt, rajzszögekkel a falra rögzített 18. századi kéziratos, illuminált Megilla. Az egyik ágy alatt egy rejtélyes dobozban mindenféle családi relikviát találtunk: szerelmes leveleket, fényképeket, szemüvegeket, és Maja nagymamájának, Jacobi Paulának az első bálján viselt selyem cipellőjét. Mellette egy kicsi barna babacipő: Munkácsi Ernő első cipője. Mindkettő talpán megtaláltuk Munkácsi Bernát kézírásos feliratait: „Drága Paulám lánykori báli cipője. Hagyatékában találtam, MB.” és „Ernő fiacskám első cipője, MB”. A kanapé mögötti könyvespolcon ott volt az egyik neves családi ős, Lerner-Lasch József Oneg Nefes című, 1795-ben Prágában megjelent könyve, sajátkezű széljegyzeteivel. Mellette Lerner rabbi lányának, Mirjamnak sárga bársonyba kötött imakönyve, benne értékes családi feljegyzésekkel, azokkal, melyekből Munkácsi Bernát dolgozott a családtörténet összeállításakor. És fényképalbumok, egy gyönyörű szédertál, néhány apróság, melyektől Maja akkoriban még nem akart megválni, hiszen egészségesnek tűnt, és tervei voltak: arra kért, hogy tanítsam meg számítógépet használni, hogy könnyebben írhassa meg édesapja élettörténetét. Hirtelen és váratlanul jött halála megakadályozta ebben. Hagyatékát férje rokonsága örökölte, akik a gazdag családi hagyatékot Maja Kanadában élő unokatestvérének, Peter Munknak (1927-2018) ajánlották fel megvételre. Mindannyiunk szerencséjére benne is élt az apákról az utódokra szállott elhivatottság, és azzal a szándékkal vásárolta meg nagyapja és dédapja örökségét, hogy az intézményünknek, a hajdan nagybátyja által igazgatott Múzeumnak adományozza. Akkor ismerhettem meg személyesen, amikor meghívott Torontóba, abba a városba, ahol leélte életét, és ahol neve Kanada legnagyobb adományozójaként az általa alapított intézmények nevében már örökre jelen van. Azért hívott, hogy személyesen, az általa ismert történetekkel együtt adhassa át a visszavásárolt dokumentumokat. Peter Munk gyerek volt még, amikor elüldözték Magyarországról. Keményen végigdolgozott életében kevés figyelmet szentelhetett a háború során szétszóródott hagyatéknak, de élete alkonyán mégis nagyon fontos lett számára ez az örökség. A tudós akadémikus Munkácsi Bernát családtörténeti jegyzeteit lapozgattuk torontói ebédlőasztala mellett, ahol újabb és újabb csodákra bukkantunk. Kiderült, hogy egyik őse, az 1741-ben elhunyt kismartoni Spitz Izsák Buda 1686-os ostromakor számos zsidó foglyot váltott ki, majd támogatta a kismartoni zsinagóga felépítését. Elmesélhettem neki, hogy Lerner-Lasch József rabbi e jegyzetekben is említett Oneg Nefes című, 1795-ben Prágában megjelent könyve, sajátkezű széljegyzeteivel Maja adományaként már a gyűjteményünkben van, s ugyancsak őrizzük e rabbi lányának, Mirjamnak az imakönyvét. Dédapja, Meir Avraham Munk – akiről Peter a héber nevét kapta – visszaemlékezéseit ő is ismerte, hiszen ennek magyar fordítása 2002-ben megjelent a Múlt és Jövő kiadónál – most viszont nekünk ajándékozta az eredeti szöveg 1941-ben készült fordítását. Végignéztünk rengeteg családi fényképet is, és Peter Munk örömmel azonosítgatta egy rég elsüllyedt világ már csak az ő emlékezetében élő szereplőit, rengeteget mesélt és optimistán tervezgettük, hogy milyen módon lehet ezt a fantasztikus családi örökséget a mai magyarországi zsidó oktatás szolgálatába állítani a budapesti Zsidó Múzeumban. Hogy a Munk-Munkácsi családban megkövetelt értékeknek megfelelően gondozhassuk ezt a példátlan családi hagyatékot, a Peter and Melanie Munk Charitable Foundation bőkezű támogatást is nyújt nekünk. És még valamit, ami jóval többé teszi ezt a támogatást egyszerű anyagi támogatásnál. A Munk alapítvány alapszabálya szerint nem nyújthat közvetlen támogatást Kanadán kívüli célokra. Közvetítő kanadai alapítványt kellett ehhez találnunk – és ekkor kerekedett a történet szimbolikus híddá a régi, háború és holokauszt előtti múzeum és a mi jelenünk közé. A közvetítő alapítvány alapítója a régi igazgató, Munkácsi Ernő szeretett kollégájának, a deportálás során elhunyt Balázs Györgynek Judit lánya. Az ő alapítványa, a Canada-Hungary Educational Foundation folyósítja számunkra azt a donációt, mellyel feladatunkat elvégezhetjük. A munkában segítségünkre van Peter Munk lánya, Nina Munk, aki a családalapító ős, a wormsi rabbi Izsák Halévi óta a 15. nemzedék. Ma ő az az utód, aki elhivatottan őrzi a családi emlékezetet, meg természetesen a Múzeum, hiszen egykori igazgatónktól, Munkácsi Ernőtől mi is átvettük az elhivatott örökségmegőrzés kötelezettségét. A hagyatékban egy hanglemezt is találtunk, melyen Munkácsi Bernát hangját, fia, Munkácsi Ernő bar micvóján elmondott családtörténeti összefoglalóját halljuk.
|
SzerzőkMunkatársaink és s gyűjteményeinkben kutatók írásai történelemről, kultúráról, művészetről. Szerzők és témák
All
|