Zoltán Gábor: És átmentek a Maros utcai zsidó kórházhoz

Hogyan beszélhetnénk róluk, ha pontosan nyolcvan évvel ezelőtt, azon az októberi vasárnapon, valamilyen megnevezhetetlen okból más irányba fordulnak az események? Ha negyvennégy október tizenötödikén a kormányzó kiugrási kísérlete sikerrel jár, és ők, a nyilasok nem jutnak hatalomra?
A magyar zsidók nagyrésze azt a napot nem is érte meg. Legtöbbjüket előbb gettóba parancsolták, majd téglagyárakba és más gyűjtőhelyekre zárták, aztán vasúti kocsikba zsúfolva elszállították az ország területéről, és vagy azonnal elpusztították, vagy halálra éheztették és dolgoztatták. Az áldozatokat úgy tüntették el, hogy nem maradt nyomuk a földön. Csak, hogy egy példával szemléltessem: egy tizenhárom éves lány vagy fiú márciusban még iskolába járt valamelyik magyarországi kisvárosban, áprilisban már csak sárga csillaggal megjelölve mehetett az utcára, nyár elején el kellett hagynia az otthonát, nyár végén nem volt életben, teste addigra a halottakat égető kemencében hamuvá és füstté változott. A házba, ahol lakott, mások költöztek, a bútorok, amiket használt, másokat szolgáltak, és hamarosan semmi nyoma nem maradt, hogy egykor itt élt. Nyáron, mikor ez végbement, a nyilasok nem voltak hatalmon. Mindazt, ami történt, a Német Birodalom keze alá dolgozva a kormányzó által kinevezett kormány – mondhatom úgy is, hogy a törvényes, a legitim magyar kormány – és ezen kormány által irányított hatóságok cselekedték meg, vagyis olyan politikusok, hivatalnokok, rendfenntartók, akik hosszú évek, sőt évtizedek óta hatalomban voltak vagy ezt a hatalmat szolgálták. Eszerint ha a vészkorszak kapcsán csak a nyilasok tetteiről beszélnénk, és nem emlékeznénk meg a numerus claususról, a zsidótörvényekről, Kamenyec-Podolszkról, a kényszermunka-szolgálatról és a deportálásról, a lényegről terelnénk el a figyelmet.
Ugyanakkor az sem volna helyes, ha a negyvennégy október tizennegyedikéig történtekről úgy értekeznénk, mintha mindabban a nyilas politikusoknak, a nyilas érzelmű embereknek semmi szerepük nem lett volna; ha október tizenötödikén nem jutnak hatalomra, akkor is szót kéne ejteni részvételükről mindabban, amit Magyarország mint állam és a magyarok mint lakosság a zsidókkal szemben elkövettek.
Ismeretes, hogy a Horthyhoz hű államszervezet igyekezett meggátolni Szálasi Ferenc és különféle neveken újra és újraalapított pártjainak előretörését, olyannyira, hogy akár az is felvethető: nem volt egészen demokratikus, ahogyan eljártak a nyilasok mozgalmával szemben, gátolva a népakarat kifejeződését. A negyvennégy előtti utolsó választáson a nyilasok mögött a választók tekintélyes tömege sorakozott fel, sejtetve, hogy ha a magyar emberek szándéka szabadabban nyilvánulhatott volna meg, még jelentősebb képviselethez jut az Országgyűlésben a Nyilaskeresztes Párt. Mind a kinyilvánított, mind a ki nem nyilváníthatott de nagyon is érezhető akarat félelmetes erővel bírt – utólag is tekintetbe kell vennünk, hogy Magyarországon széles tömegek kívántak egyrészt zsidómentes társadalomban élni, másrészt olyan országban, amely szoros szövetségese a nemzetiszocialista Németországnak és a fasiszta Olaszországnak. És nem kell ahhoz Horthy Miklós apologétájának lenni, hogy belássuk: ha a kormányzón múlik, negyvennégy október közepén Magyarország kiszáll a háborúból, és hogy ez ne történhessen meg, ahhoz a német kommandósokon és harckocsikon kívül kellettek a nyilasok és kellett az általuk kifejezett társadalmi akarat.
Egy kormányrendelet értelmében katonák, rendőrök és csendőrök nem lehettek párttagok, így ha valaki nyilas csendőröket, nyilas keretlegényeket emleget, az helytelenül fogalmaz – de csak akkor, ha az okmányokkal igazolt párttagságra vonatkoztatva értelmezzük a ’nyilas’ jelzőt: érzelmeit, belső meggyőződését tekintve nagyon is lehettek nyilasok a fegyveres testületek egyes tagjai ugyanúgy, mint az egyenruhás közalkalmazottak, a vasutasok, a minisztériumi és helyhatósági tisztviselők.
 A zsidótlanítás egyik kulcsszereplője, Endre László belügyminisztériumi államtitkár ugyan jó példa arra, hogy valaki nem-nyilasként, az államapparátus részeként irányítja a gettósítást és a deportálást, de az is igaz, hogy Endre László részt vett a korábban egymással versengő nemzetiszocialista pártok összekovácsolásában. Csak kevésen múlott, hogy nem ő lett a nyilasok vezére, hanem Szálasi Ferenc.
Az első világháborúban, fiatal tisztként úgy gondolta, „pokoli összefüggések” rejlenek a háború mögött: az egészet zsidó szabadkőműves-páholyokban tervelték ki, hogy „a világháború zsidai a hadiszállítások, áruhalmozások és elrejtések, áru- és pénzmanipulációk révén maguknak mérhetetlen hasznot szerezve, a nem zsidók millióit romlásba és szegénységbe döntsék, s ezzel a másik célt elérendő, a tömegeket olyan elégedetlenségbe hajszolják, mellyel a háborúnak forradalmak általi, nekik kedvező befejezését idézhetik elő.” A rend helyreállása után, szolgabírói hivatalát elfoglalva azonnal megtalálta a módját, hogy hatalmát a zsidókkal szemben használhassa: megtagadta az iparengedélyt a zsidó folyamodóktól, a zsidó kereskedők boltjaiban gyakori ellenőrzéseket tartott, mondvacsinált ürügyekkel megbírságolta őket. Endre Lászlótól távol állt, hogy a törvényeknek megfelelően dolgozzon, és a rábízott terület minden lakosának érdekében – ő a lakosokat különválasztotta jókra és rosszakra, és miközben a jókért mindent megtett, a rosszaknak az elpusztításán munkálkodott, a törvényeket, ha lehet, eszközként használva, de egyes esetekben megkerülve, illetve megelőzve. 1924-ben lett a gödöllői járás főszolgabírája. Ezt a járást az ország legnagyobb és legfontosabb járásának titulálták, ami csak részben indokolható a közigazgatási egység földrajzi elhelyezkedésével és méretével – éppen Endre László tevékenysége, egyre ismertebbé váló személye tette évről évre jelentősebbé. A terület Pest–Pilis–Solt–Kiskun vármegyéhez tartozott. Elhelyezkedése alapján az ország szívének lehetne nevezni a vármegyét, igaz, lyukas szívnek, hiszen a benne éktelenkedő Budapest üszkös sebként nyeli magába a környék életerejét, ugyanakkor folyamatosan idegen anyagokkal mérgezi az eleven testet. A húszas évek elején a hatalmat gyakorló elit az elvesztett területek erőszakos visszavételére készült, és arra, hogy minden forradalmi kísérletet eltipor. Ennek jegyében szerveztek lövészegyleteket a felnőtt férfiak számára, és hozták létre az ifjúságnak a leventemozgalmat. Endre László nem passzív végrehajtóként, hanem kezdeményezőként vett részt ezekben a folyamatokban. Elindította a leventerendszer kiépítését, már annak törvénybeiktatása előtt. A lövészegyesületek esetében sem várta ki, hogy azok spontán módon megalakuljanak, presszionálta a járás férfilakosságát, hogy vegyen részt a mozgalomban. „Járásomban a ­MOVE lövészegyesület keretében olyan erőt sikerült összpontosítani, amellyel a legcsekélyebb megmozdulás esetén is nemcsak a gödöllői járás biztonságát és rendjét tudjuk minden segítség nélkül megvédeni és biztosítani, hanem akár a főváros, akár a szomszédos járások támogatására jelentékeny mozgatható erőt tudok rendelkezésre bocsátani.” Vagyis készen állt rá, hogy derék vidéki harcosai élen a bűnös város ellen vonuljon.
Mindezek után Endre László harminchétben lépett az országos közélet, a pártpolitika színpadára. Létrehozta a Fajvédő Szocialista Pártot. Könyörtelen egyértelműséggel fejezi ki a névválasztás az új szervezet irányvonalát, akkor, amikor a kortársak – beleértve még a németeket is – a nemzet támadhatatlan fogalma mögé rejtették a rasszizmust.
Visszavonult a közigazgatásból, hogy a magyar nácizmus vezéralakja lehessen. De Szálasi Ferenc csillaga is emelkedőben volt, néhány hónap múlva a Budai Vigadóban megtörtént a régen várt egyesülés, és Endre László pártja sem maradhatott ki a nemzetiszocialista pártok nagy összeolvadásából. Endre felől nézve furcsa, hogy nem ő lett a vezér. Szálasi később kezdett politizálni, a közigazgatásban pedig nem bizonyított, sőt, ha háborús teljesítményüket mérjük össze, azon a téren sem múlta felül Endrét. De talán éppen jelenlétének újdonsága és az államtól való függetlensége tette őt Endrénél rátermettebb vezérré a célcsoport, a potenciális nácik tömegeinek szemében. Ugyanakkor lehet, hogy nem Szálasi szorította ki riválisát, hanem Endre László maga választotta újra a pártpolitika helyett a közigazgatást, sőt, lehet, hogy a kormánypárt, konkrétan Darányi miniszterelnök csábította vissza. Ugyanis néhány hónappal azután, hogy elhagyta a járását, felajánlották neki az egész megyét: főszolgabíróból alispán lehetett. Ha így történt, ravasz számítás munkálhatott ebben: Endre László veszélyesebb a népszerű és országosan szerveződő új párt élén, mint a belügyminiszternek alávetve, és egyetlen megyében. Endre tehát átengedte Szálasinak a pártot, és visszatért a közigazgatásba.
„Endre László az országban elsőként kitiltotta a zsidókat a napi és heti piacokról, a fürdőkből és a strandokról, majd kiszorította őket a zsírellátásból” – írja tanulmányában Vági Zoltán. „Saját kezdeményezésére meghozott antiszemita rendeleteit sok város és vármegye vezette be az országban, annak ellenére, hogy felettese, a belügyminiszter többször vizsgálatot indított, és törvénytelennek minősítve megsemmisítette azokat. […] 1944 márciusában, a német megszállás után elfogadta az új belügyminiszter, Jaross Andor felkérését, és bár hivatalosan csak áprilisban nevezték ki államtitkárrá, már hetekkel korábban megkezdte a zsidórendeletek kidolgozását. Eichmann és Endre között hamarosan szoros barátság alakult ki, így az utóbbi, a zsidóügyek kezelésével megbízott államtitkár lett a Belügyminisztérium erős embere. A gettósítás és a deportálás részleteit magántalálkozókon Eichmann-nal együtt dolgozta ki, majd ezeket a terveket a miniszter elé terjesztette, aki általában elfogadta javaslatait.”
Láthatjuk tehát, hogy éppen az a személy, akit a bürokratikus antiszemitizmus legjobb példájaként mutathatunk be, mozgalmárként, pártszervezőként is tárgyalandó. Én a Tizenkettedik kerületi nyilasokkal foglalkoztam, és azt láttam, hogy az ottani pártszervezetben több olyan tag is működött, aki korábban Endre László Fajvédő Szocialista Pártjának keretei között politizált.
A közhivatalnok után vessünk egy pillantást egy honvédtisztre, egy hírszerző alezredesre, aki a Tizenkettedik kerületi Gébics utcában lakott családjával. Évekkel a hatalomátvétel előtt azt a parancsot kapta feletteseitől, hogy tanulmányozza a világban lezajlott fegyveres felkeléseket, írja le, milyen objektumokat milyen erőkkel foglalnak el a lázadók, amikor sikeresen kezükbe veszik egy város, egy ország irányítását, illetve hogyan készülhet fel a hatalom egy felkelés leverésére. A tiszttől azt várták, hogy készítsen szabálykönyvet, amelyben összefoglalja, fegyveres felkelés esetén hogyan kell megvédeni egy főváros kulcsfontosságú objektumait. Megbízatása természetesen titkos volt. Titokban járt könyvtárakba, rendelt meg külföldi térképeket és sajtótermékeket, találkozott szemtanúkkal, hallgatott ki foglyokat. Éveken át tartó szisztematikus kutatása során gyűltek az adatok, és körvonalazódott művének szerkezete. Mindeközben a be nem avatott ismerősök, valamint a Gébics utcai szomszédok úgy tudták, a Honvéd Vezérkar Sajtóosztályán csinál valamit. Csakhogy míg ő munkálkodott, a földrész és benne az ország erőviszonyai átrendeződtek. Egy kommunista fegyveres felkelés esélye egyre csökkent, majd teljesen megszűnt, ám egy nemzetiszocialistáé fokozatosan nőtt. Itt válik fontossá egy eddig említetlen körülmény: a hírszerzőtiszt a hazai nemzetiszocialista szervezkedés egyik vezetőjének, Szálasi Ferencnek bizalmasa volt. Ám szakmája a titok lévén, és lévén ő jó szakember, e kapcsolat és a hírszerzőtiszt politikai vonzalma sohasem vált ismeretessé. Eldöntötte, hogy nem adja Horthy Miklóshoz hű felettesei kezébe a Szálasi elleni fegyvert, és kihátrált a munkából, olyan mesterien, hogy nem keltett gyanút. A szinte kész szabálykönyvnek még a nyomait is eltüntette. Viszont a fejében volt minden, amit csak tudni lehetett a fegyveres felkelések szervezéséről és végrehajtásáról. A hírszerzőtisztet Andreánszky Jenőnek hívták. Keresztnevét nagyapja, a híres író, szerkesztő, színházvezető és közéleti személyiség, Rákosi Jenő után kapta. Az ősöket máshogyan hívták, de mivel a dunántúli sváb gyerekben egyszer csak felhorgadt az írói elhivatottság és a magyar hazafiság, elhagyta a Kremsner nevet. Rákosi Jenőben olyan erősen dolgozott a frissen magyarrá vált ember buzgalma, hogy színházvezetőként igyekezett elsorvasztani a korábban virágzó budapesti német színjátszást, lapszerkesztőként és publicistaként küzdött a „magyartalanságok” ellen. Buzgalma nemcsak egyes nyelvi jelenségek ellen sarkallta bősz támadásokra: sok esztendei munkálkodás után, ismert és köztiszteletben álló személyiségként Rákosi Jenő a Nyugat folyóirat és a benne megjelenő írók, költők elleni támadások vezéralakja volt. Rákosi Jenő szerint a nyugatosok „a nemzeti irodalom közösségéből kiléptek”, ezért tűzte tolla hegyére őket, mint „borgőzben és vérpárában tobzódó mámoros bohócokat”.
Nagyapjának irodalmi háborúskodása idején Andreánszky Jenő kamasz. Még kiveheti részét az első világháborúból, hogy a frontról ő is hazatérhessen, és felkészülhessen a maga nem jelentéktelen szerepére a másodikban.
A negyvennégy október tizenötödikét megelőző hónapokban a Nyilaskeresztes Párt be volt tiltva. Ez nem akadályozta meg Andreánszkyékat abban, hogy részletes haditervet dolgozzanak ki, és a Pasaréti úton titkos főhadiszállást állítsanak fel. A legfontosabb vezetők, mint maga Andreánszky Jenő, rendszerint nappali munkájuk után, estefelé mentek oda. A nappal is bent tartózkodó, szorgosan körmölő nyilasok nagyobbrészt olyan lelkes tagok voltak, akik korábban nem játszottak jelentősebb szerepet a Nyilaskeresztes Pártban, és így a hatóságok nem figyeltek rájuk. Például Nidosi Nedics Imre fürdőmester, kevésbé fennkölten szólva tyúkszemvágó, aki néhány hónap múlva ezredesi rangban Budapest nyilas vezetője lesz, és Kun András, aki egyelőre ceruzával és vonalzóval szolgálja a nemzetet, de nemsokára vérrel írja be majd nevét a magyar történelembe. Skorzeny és jól képzett emberei meg a Tigrisek nélkül persze nem biztos, hogy sikerül, másrészt a nyilas előkészítés és részvétel nélkül, pusztán német erőkkel végrehajtott hatalomátvétel túl lármás és ellenállásra ingerlő lett volna. Céljukat, mint ismeretes, a felek sikeresen hajtották végre. Ami magát Andreánszkyt illeti, kétségtelenül diadalmaskodott: túljárt Horthyhoz hű kollégái eszén. A későbbiekben is ügyesnek bizonyult: elkerülte a felelősségre vonást. Sok évvel később büszkén halt meg, abban a tudatban, hogy jó célok érdekében, jól dolgozott.
A nagyapa, Rákosi Jenő családszerető férfiú volt, több gyermeket nemzett. Gyula nevű fia tovább vitte az apa mesterségét: újságíróként és lapszerkesztőként működött. Az ő gyermekei közül az egyiket szintén Gyula névre keresztelték. Ő hivatásos katona lett, és nyilas, akárcsak az unokatestvére, Jenő. Ifjabbik Rákosi Gyula elköteleződése nem maradt titokban. A harmincas évek végén pilótaként szolgált a Honvédségnél, és szabadidejében nyilas röplapokat terjesztett. Ne tekintsük ártalmatlan csínynek, amit tett: Ausztria bekebelezése után történt ez, mikor a német nemzetiszocialista állam hirtelen megnőtt, és Magyarország közvetlen szomszédjává vált. A nyilaskeresztesek joggal remélték, hogy a közeli jövőben átvehetik a hatalmat, és az „Új Európa” építésének részeseivé válhatnak. De a hatalmon lévők nem hagyták magukat. Ifjabbik Rákosi Gyula esetében pedig nem voltak tekintettel sem a felmenők érdemeire, sem jogi doktorátusára, sem arra, hogy már katonaként is vitte valamire. Megfosztották hadnagyi rangjától, „súlyos fogságra” ítélték. A szombathelyi honvédtörvényszék büntetőintézetében töltötte le büntetését. Szabadulása után Budapestre sietett, és felvételét kérte a Nyilaskeresztes Párt Tizenkettedik kerületi szervezetébe. Nyilaskapcsolatok révén helyezkedhetett el a Steyr Művek magyarországi képviseleténél. Bátyja, András vele nagyjából egy időben szabadult a Markó utcai fogházból, ahol szintén röpcédulák miatt ült. Rákosi András személyében a harmadik Rákosi-unokát ismerhetjük meg. Rákosi András katonaként kikerült a keleti frontra, és negyvenegyben elhalálozott. A nyilas sajtó fennkölten emlékezett meg róla, és utóbb az ő neve is felkerült a nevezetes Tizenkettedik kerületi Turul-szobor talapzatára. A fivérek közül eredetileg András állt kapcsolatban fontos nyilas vezetőkkel, akiknek körébe öccse az ő révén (és nem kizárt, hogy Andreánszky Jenő révén) került. Rákosi Gyula hamarosan havonta részt vett a Nagytanács ülésein. Ő értékesített autókat a párt számára. A rendőri vezetőknek is feltűnt, hogy a párt autóparkja lendületesen gyarapszik, és a járműveket kihasználva a vezetők folyamatosan járják az országot, személyes jelenlétükkel lelkesítve a mindenhol meglévő és folyton növekvő létszámú szervezeteket, szállítják országszerte a friss plakátokat, röpcédulákat, a pártélet ezerféle apró kellékét bélyegtől jelvényig. Abban az időben a Nyilaskeresztes Párt volt a legmodernebb politikai szervezet.
A hatalomátvételről szóló, 1944-ben publikált művében Csonka Emil a legfontosabb stratégák nevét nem hozza nyilvánosságra. Valószínű, hogy maga Andreánszky utasította erre az íródeákot. A következetes titkolózás miatt maradhatott évtizedekig rejtve Andreánszky Jenő szerepe. Így tekintetbe kell venni, hogy Csonka Emil szövege nemcsak felfed, hanem elfed is – ugyanakkor valamennyivel talán mégiscsak közelebb visz a titokban véghezvitt, és a maga korában olyan meglepetésszerű eredményt hozó munka megértéséhez: „A pártszolgálat szervezete megkezdte a tagok erősebb katonai kiképzését, mert az akció végrehajtásához különleges katonai feladatokat is kellett vállalni a pártnak. Természetes, hogy a katonai vonal ugyancsak dolgozott és a legnehezebb kérdések megoldását osztották ki vezérkari tisztjeinknek és honvédségünknek. A kormány tudta, hogy a Mozgalom készülődik az ő árulásukkal szemben és minden intézkedést meg is tettek, hogy polgárháborút robbantsanak ki és abban az esetben, ha az árulás ellen a Nemzet szót emel – kíméletlenül szembeszálljanak a Nemzet akaratával. Elképzelni is szörnyű, mi lett volna népünkkel, ha a hatalom átvétele nem sikerül. Vezérkarunknak tehát nagyon megfontoltan kellett előkészíteni az akciót, mert bennünk élt az aggódás és végtelen felelősség is, hogy megakadályozzuk a testvérharcot. Akik csak sejtették a bekövetkező eseményeket, nagyon féltek attól, hogy az árulás következtében az arcvonalban harcolók első pillanatban leteszik a fegyvert, idehaza pedig véres összeütközésre kerül sor. A Hungarista tisztek azonban kiválóan dolgoztak. Zseniális módon folytatták tárgyalásaikat és ezek eredményeként rövidesen az a helyzet alakult ki, hogy a kormány a legmegbízhatóbb emberéről sem tudhatta, hogy az velük tart-e vagy csatlakozik a Hungaristákhoz.” A fenti sorok a szeptember végéig tartó munkára vonatkoznak, október elejére a következő: „Rákossy Gyula testvér a honvédség és a mozgalom összekötője megnyugtat bennünket: a hadsereg megszervezve kész!” Ezerkilencszáznegyvennégy október 15-én Rákosi Gyula nyilas formaruhát öltött, felcsatolta pisztolyát, és a terveknek megfelelően kivette részét a hatalomátvételből. Árpádsávos szalagot viselt a karján, jelezve, hogy az új hatalom embere. Az első napokban Kovarcz Emil, a totális mozgósítás minisztere mellett dolgozott, majd a Schell Rt. élére került pártmegbízottként. A tisztviselőktől hűségesküt követelt. Az ellenszegülőket – „a legcsekélyebb mulasztás vagy ellenszegülés esetére” – azzal fenyegette, hogy le lesznek lőve, mint a kutyák. Szervezte a cég Nyugatra telepítését, a megbízhatatlan alkalmazottak eltávolítását. Kapcsolatai révén budapesti zsidó üzletekre tette rá a kezét, a készletekből kedvezményes kiárusítást rendezett a cég dolgozói számára, és közben, miért is ne, bizonyos holmikat magának tartott meg. Gyűjtötte az adatokat zsidó vagyont rejtegetőkről, szökött katonákról, liberálisokról, bujkáló zsidókról, a neveket és címeket továbbította a kerületileg illetékes pártszervezetekhez.
Andreánszky Jenőnek nemcsak unokatestvérei, hanem felesége és fiai is nyilasok voltak. A nagyobbik fiú kamaszként tüntetéseken vett részt, röplapokat terjesztett, amiért kicsapták a gimnáziumból. A Tizenkettedik kerületi nyilas szervezetben egy ideig ő vezette az ifjúsági csoportot, lelkesen foglalkozott a munkás- és parasztszármazású fiatalokkal. Idővel kiemelték, és a párt központi szervezetéhez került. A hatalomátvétel után a berlini követségre küldték. Közben megházasodott, és híven a nyilasok nemzetegyesítő elképzeléséhez, egy altiszt lányával kötötte össze az életét. A családanya, szintén október tizenöt után, a Vöröskereszt Kórház irányítását vette át.
Visszatérve a Pasaréti úti titkos főhadiszálláshoz: az ott végzett előkészítő munkájuk által Nidosi Nedics Imre, Kun páter és mások nem kevesebbet tettek ügyük érdekében, mint később, amikor árpádsávos karszalaggal kimentek az utcára, és hírhedtté váltak. Ekkor szövődtek köztük a kapcsolatok, amelyeknek köszönhetően a következő hónapok szélsőséges körülményei között egymást mindenben segítő és legvadabb őrjöngésekre sarkalló társakká váltak.
Mit is dolgoztak ki tulajdonképpen? Természetesen magát a tervet nem ismerhetjük, de a végbement eseményekből tudhatjuk, hogy pontosan meg volt határozva, a hatalomátvételkor milyen intézményeket kell elfoglalni, ott kiket kell elfogni vagy megölni, és kiket kell azonnal a helyükre állítani. Így például nemcsak arra volt gondjuk, hogy teherautón felfegyverzett csapatot szállítsanak a Városházára, hanem arra is, hogy személygépkocsit küldjenek az előre kiszemelt új főpolgármesterért, és a tetthelyre fuvarozzák. Mohay Mohaupt Gyula is Tizenkettedik kerületi nyilas volt, az Ugocsa utcában lakott. Gál Csaba pedig, aki a személyügyi döntéseket meghozta, a kerületi szervezet alapítója volt.
Ahogy Gál és Mohaupt az első világháború csatáiban harcedzett katonatiszt és diplomás férfiú volt, úgy az átállítás több főszereplője is. De a hatalom átvételéhez és megtartásához a gyárakat is ellenőrzés alá kellett vonni. A nyilas üzemi pártszervezetek számon tartották, hogy a munkástársak közül kik a számukra megbízhatatlanok, ezeket abban a pillanatban elfogták, amikor hétfőn a gyárkapun beléptek; megverték, és bezárták őket.
Ezek az emberek nem a semmiből léptek elő, sok éve készültek rá, hogy a történelem színpadára léphessenek. Gál Csaba székely családból származott. A József Műegyetem gépészeti szakosztályán szerzett gépészmérnöki oklevelet. Végigharcolta az első világháborút. A fronton háromszor is megsebesült. 1918-ban főhadnagyként szerelt le. A háború után diplomás munkanélküliként alkalmi munkákból, így például csatornatisztításból élt. 1926-ban a BSZKRT alkalmazottja lett, ahol lakatosként dolgozott, majd a mérnöki karba került, és műszaki tanácsos lett. A Meskó Zoltán által alapított Nyilaskeresztes Párthoz annak megalakulásakor csatlakozott, majd miután Szálasi Ferenc lett az egyesített nyilaspárt elnöke, Szálasi embere lett.
Mohaupt Gyula a Temes megyei Nagyszentmiklóson született. Az első világháborúban tüzértisztként szolgált, főhadnagyként szerelt le. 1921 és 1944 között a Földhitelintézetek Országos Szövetségének tisztviselője volt. 1939-ben belépett a Nyilaskeresztes Pártba. Budapest törvényhatósági bizottságában a nyilasok csoportvezetője lett, 1944. október 15-ig a Legfőbb Pártfegyelmi Bizottság elnökeként tevékenykedett.
A kiugrás előkészítésként a kormányzó emberei nemcsak ellenzéki politikusokkal vették fel a kapcsolatot, hanem titkos találkozókon a szocdem és kommunista munkásságot is megpróbálták szövetségesként maguk mellé állítani – sikertelenül. Abban az időben a baloldali pártok kevéssé voltak jelen a gyárakban, nemcsak az elnyomás miatt, hanem azért is, mert a nemzetiszocialisták sok korábban baloldaliként beszervezett munkást, szakszervezeti és párttagot meggyőztek, és maguk mellé állítottak. A nagy budai gyárakban segédmunkástól szakmunkáson át mérnökig rengeteg volt a nyilas vagy nyilasokkal szimpatizáló ember, a legfiatalabbaktól a legidősebbekig, és nemcsak a férfiak, hanem a nők között is. Mivel zajlott a háború, mindenki aggódhatott, hogy a frontra küldik őt vagy a hozzátartozóját, ez is amellett szólt, hogy a munkások megbízhatónak mutassák magukat. Fenyő Miksa írja naplójában, hogy egy légitámadás idején, a Széll Kálmán tér mellett kialakított óvóhelyen egy fiatal baloldali munkás németellenes szónoklatot tartott – sejthető, hogy a gyárkapukun belül, a Ganzban vagy a MOM-ban lakatot tettek a szájukra az ilyen dolgozók. Hónapokkal később, Budapest ostromának vége felé a kőbányi MÁVAG-gyár óvóhelyére bement egy szomszéd gyárbeli munkás, és nem az előírásos Kitartással, hanem Barátsággal köszönt, mire az őrség tagjai agyonlőtték. A testet a forró salak alá rejtették, ahol a felismerhetetlenségig összeégett. A MÁVAG nyilas vezetője Huszár János volt. Huszár 39 éves volt akkor. Három testvére volt, akik közül csak egyről nem bizonyított, hogy nyilasként politizált. Az apjuk szabómester volt, aki az első világháború előtt 1-2, olykor 4 segéddel dolgozott műhelyében, de a harctéren megrokkant. A háború után már csak otthon varrogathatott. Ez a változás nem kis mértékben kellett, hogy befolyásolja a gyerekek felnevelkedésének körülményeit. Huszár János 6 elemit járt ki. 1923-tól dolgozott Budapest Nyolcadik kerületében, a Kőbányai úti MÁVAG gyárban, mint géplakatos. Harminckilencben lépett be a nyilaspártba. Szervező munkát végzett, negyvenegyben körzetvezetéssel bízták meg. Negyvenháromban a MÁVAG-ban lett üzemszervező. 1944. október 15. után a MÁVAG nyilas üzemi tanácsának vezetőségi tagja lett. Gyakorlatilag ő irányította a gyárat. Ami azért különösen nagy dolog, mert a MÁVAG a magyar ipar egyik fellegvára volt. Decemberben Huszár János a nyilas gyári őrség vezetését is átvette. Közben arra is adódott alkalom, hogy őrségi tagokkal bujkáló zsidókat hajszoljon a Józsefvárosban. Kevéssel a baloldali munkástárs meggyilkolása után, 1945. január 9-én vagy 10-én teherautókkal, több mint harminc emberrel Huszár János átvonult a Tizenkettedik kerületbe, a Németvölgyi út 5.-be, a sógoráékhoz. A sógort Dési Dregán Miklósnak hívták, ő volt a Tizenkettedik kerület nyilas kerületvezető-helyettese. Évek óta ő irányította a szervezetet, mert a névleges vezető, Vidra Mihály kevésbé agilis természetű volt. Dési Dregán Miklós ötvenegy éves abban az évben. Erdélyből került Budapestre, egy Marosvásárhely fölötti faluból, Vajdaszentiványból. Dregán Miklós csak nyilaskeresztes korában iktatta be nevébe a Désit, görögkeleti vallású volt, vagyis román származású. Magyarul hibásan írt. Katonaként a Monarchia seregében végigszolgálta az első világháborút, őrmesterként szerelt le. Szülőfalujába románként visszatérve a győztesek oldalán léphetett volna át a békeévekbe. Azt gondolom, a háború alatt olyan erős bajtársiasságot élt meg a magyarokkal, hogy emiatt telepedett le inkább Kis-Magyarországon. Szakmájára nézve cipész. A Szálasi-féle pártba való belépésekor önálló műhelye van a Krisztina körútnak a Vérmezőre nyíló szakaszán – a Maros utca zsidó kórháztól legfeljebb száz méternyire.
Ha meglepőnek tűnik, hogy egy kerületvezető-helyettes cipészmester, nem árt figyelembe venni, hogy az nem is olyan alacsony társadalmi státusz. Igaz, hogy a Tizenkettedik kerületi szervezet egy diplomás ember vezetésével alakult meg, aki főhadnagyként fejezte be az első világháborút, és távozása után a következő vezetők is hasonló képzettségűek és katonai múltúak voltak, ám az évek során előtérbe kerültek a kevésbé magasan kvalifikált, de helyileg erősen beágyazott lelkes párttagok. És az, hogy valaki egy szakmán belül mesteri szintre jutott, tudjuk, kiemelte a segédek és inasok közül. A mögött is teljesítmény állhatott, hogy egy szerényen iskolázott parasztfiú a hadseregben az őrmesterségig vitte. Dési Dregán Miklós tudott irányítani, parancsolni már fiatalon és középkorúként is. Másrészt viszont tudott engedelmeskedni a feljebbvalóknak.
Mielőtt kerületvezető-helyettessé lépett elő, Dési Dregán Miklós kb. egy évig a cipészek szakmai csoportját vezette. A tagok sokféleképpen szerveződtek, így például életkor és nemek szerint is – volt ificsoportjuk, és úgy tűnik, a női csoport működése meghatározó volt általában és különösen a Tizenkettedik kerületben. Dési Dregán Miklós előretörésében nagy része volt annak, hogy felesége – Huszár János húga – női csoportvezetőként működött, hatékonyan és közmegelégedésre.
Igaz, hogy a Dési Dregán házaspár gyerektelen volt, ami a nemzeti mozgalmak ideológiája felől nézve hiba, de ez lehetővé tette, hogy a nő hatalmas energiát fordítson programok szervezésére, a csoporton belül segítségre szorulók támogatására.
A Tizenkettedik kerületi nyilasok jellemzően vidékről érkeztek a fővárosba. Ezentúl feltűnően kevesen származtak nagyobb városokból. A falvak számítottak tipikus nyilaskibocsátónak, így például az a település, ahonnan Dési Dregán Miklósné jött: a Tisza középső szakasza menti Abádszalók.
Dési Dregán Miklósné Huszár Erzsébet néven született 1906-ban. Képzettségét tekintve varrónő volt. 1939-ben lépett be a pártba, ami nem zárja ki, hogy korábban ne lett volna tagja más nemzetiszocialista pártoknak. Negyvenkettőben tömbvezető lett. Az egyes kerületekben lajstromba foglalták a háztömböket, és minden háztömbnek lett egy kinevezett vezetője. Az ő dolga volt újabb lehetséges tagok felkutatása, megagitálása, és a meglévő tagság egyben tartása. Ha valaki elmaradt a rendezvényekről, nem fizette a tagdíjat, a tömbvezető elment hozzá, és a lelkére beszélt. Akár ismétlődően felkereste, a nyakára járt. Hogyha valakinek segítségre volt szüksége, a tömbvezető jelezte a szervezet vezetősége felé. Negyvenháromtól Désiné a női csoport vezetője.
Dési Dregán Miklósné a nyilas hatalomátvétel és a Városmajor utca 37.-be, a hamarosan hírhedtté váló nyilasházba való költözés után, amellett, hogy női csoportvezető maradt, a szociális ügyeket intézte. Désiné munkakörébe tartozott még a konyha vezetése is. Ő rendelte el, illetve határozta meg, hogy mit főzzenek a csoport számára. A pártszolgálatosok által összeszedett ruhaneműk és értékek kiosztása is az ő hatáskörébe tartozott. A kerületvezető felesége egyértelműen és vitathatatlanul a csoport első számú nője lett. Minden bizonnyal súlyos döntés volt részéről már az is, hogy egy adott napon paprikás krumplit főzzenek-e vagy lebbencslevest, vagy hogy mennyi bors kerüljön a fazékba, hát még hogy ki hámozzon és ki törölgessen a konyhán! Sok asszony és lány leste éjjel-nappal, folyamatosan az utasításait.
Erzsébet húga, Huszár Margit, a Tizenkettedik kerületi csoporttal élt és dolgozott. Az ő férje, Szedlacsek Géza szintén abádszalóki volt, és aktív nyilas. Nekik született egy gyerekük. A Greguss utca 10.-ben Désiékkel közösen béreltek egy három szoba összkomfortos lakást, és ott velük együtt laktak – tehát ha szociometrikusan szemléljük, itt a középpont Désiné, hozzá kapcsolódik mindenki más.
Negyvennégy október 15-én a Tizenkettedik kerületiek részt vettek a hatalomátvételben, utána pedig az egyik legaktívabb szervezetként ellenőrzésük alá vonták a kerületet. Bujkálókat és értékeket szedtek össze. Ezenkívül más feladatokat is rájuk osztottak, így időnként Pestre is kirendelték őket razziázni. Ők vették át a svábhegyi Gestapónál kivallatott és a helyszínen meg nem gyilkolt vagy a német szakemberek által el nem hurcolt emberek nagyobb csoportjait, hogy deportáló központokba, az óbudai téglagyárba vagy a Teleki térre kísérjék őket. De hamar kialakult az a szokás, hogy útközben kirabolták és bántalmazták ezeket az áldozatokat, és sokukat meg is ölték. Egyre inkább önjáróvá váltak, elszabadultak, amit feletteseik hol helyeslően figyeltek, hol mérsékletre intették őket. Novemberben és decemberben a kezük közé került emberek nagyrészét nem adták tovább deportálásra és nem juttatták a gettóba, hanem éjjelente a Dunaparton lelőtték őket. Karácsonykor, amikor Budát körbezárták a szovjet csapatok, átvonultak Pestre. Ismerősük, Nidosi Nedics Imre lett a főkerületvezető, aki jelentős szerepet adott nekik Pest védelmében. Előbb az Andrássy 47.-ben, majd a 60.-ban is berendezkedtek. Zsidók és bujkáló katonaköteles keresztények tömegét vitték be ezekbe a házakba. A katonaszökevénynek minősített keresztény férfiakat megfélemlítették, kínzásokkal vették rá arra, hogy beálljanak a fegyveres nemzetvédelmi szolgálat légiójába. Aki erre nem volt hajlandó, azt ugyanúgy megölték, mint a zsidókat. A harcolni kényszerített szerencsétlenek feláldozásával kétségtelenül hozzájárultak Budapest ostromának elhúzódásához. És minél tovább tartott az ostrom, annál többet rabolhattak, gyilkolhattak.
Negyvennégy karácsonyától körülbelül negyvenöt január 10-éig voltak Pesten. Akkor a szovjet előrenyomulás miatt fokozatosan, több szakaszban, visszatértek Budára. Ekkor csatlakozott hozzájuk Désiné bátyja, Huszár János a MÁVAG-gyárbeli munkásfiatalokkal. A sok embert el kellett helyezni, etetni-itatni kellett őket. Emiatt beszerző utakra, portyákra indultak. A környék még ki nem fosztott üzleteit, kávéházait nyittatták ki vagy törték fel. Január 12-én délelőtt így jutottak a Krisztina körúti Pozsony kávéházhoz. A csapatot Kun András vezette. Volt vele néhány régebbi nyilas, és olyan pártszolgálatosok is, akik párttagok nem voltak ugyan, de addigra szorosan integrálódtak a szervezetbe – ilyen volt Pokorni József MOM-gyári munkás, de a többséget Huszár emberei képviselték, a „mavagisták”. Ők, az újak, barna munkásruhát viseltek, míg a régiek már katonának öltöztek.
Egy teherautóval érkeztek. Leparkoltak a járdára épített nagy terasz előtt, és behatoltak. A raktárban találtak élelmiszereket és szeszes italokat, amiket azonnal fel is nyitottak, megkóstoltak. Elkezdték kihordani a teherautóra a zsákmányt, amikor észrevették, hogy a kávéház nagytermében munkaszolgálatosok vannak néhány honvéddal. A munkaszolgálatosok a környékbeli gázvezetékeket javították – igen, az ostrom alatt, ha ki-kimaradoztak is, de sokáig működtek a városi közműszolgáltatások. A Margit körúttól nem messze, a börtön mellett volt egy gázgyár, és a bombák, gránátok becsapódásai miatt esetenként megsérültek a vezetékek, a feljegyzések szerint olyankor a bombatölcsérekben nagy lánggal égett a gáz.
A nyilasok verbálisan és tettlegesen bántalmazták a munkaszolgálatosokat, mindenkit kihajtottak a ház belső udvarára. Felsorakoztatták az embereket, közéjük állították a század irányításával és őrzésével megbízott honvédeket, és kivezényelték a lakókat is. Senki nem maradhatott sem a pincében, sem a lakásokban. A nyilasok azzal vádolták a századot, hogy partizánok. Kivégeztek két honvédet, miközben nem engedték, hogy a lakók elforduljanak, de még azt se, hogy a gyerekeik szemét eltakarják. Egy, a házban lakó, idős katonatisztet, aki nem volt hajlandó lemenni az udvarra, ledobtak a gangról. Sérüléseibe később halt bele. A munkaszolgálatosok közül senkit sem végeztek ki. A Krisztina körúti eset nem a halottak nagy száma, hanem a bűncselekmény jellege miatt különleges. Ugyanis arra, hogy honvédként szolgáló keresztény magyarokat, akik elöljáróik parancsai szerint jártak el, egyszerűen lemészároljanak, nem volt jogosítványuk a nyilasoknak. Ezzel minden határon túlmentek. Ennek még ittasan is tudatában kellett lenniük: már minden mindegy volt. Kun András utasítására teherautóra szálltak, és átmentek a Maros utcai zsidó kórházhoz. Egyperces út, ami után órákig tartó mészárlás kezdődött.