„Újesztendőkor ment az Éden kertjének életébe.”

A budai zsidó közösség története 1526 előtt és után

Női sírkő, 1350

„Újesztendőkor ment az Éden kertjének életébe.” 
Egy 1350-ben elhunyt budai zsidó asszony sírkövének töredékes felirata őrizte meg ezeket a szavakat. A kő ma az árkád sorban látható sírkőkiállításunkban látható. 

---

Júda lánya sírköve, 1655 

​Több mint háromszáz évvel később, 1655-ben egy másik budai sírkövön ismét az Újesztendőhöz kapcsolódó dátummal találkozunk: „Meghalt Újesztendején.”

Két sírkő, két ember, két nő, ugyanaz az ünnep. Közöttük pedig ott húzódik Buda történetének egyik legnagyobb törése. 

1526. szeptember 11-én Szulejmán szultán serege elérte Budát.
A mohácsi vereség után az özvegy királyné és udvara már elhagyta a várost, és a polgárok többsége is elmenekült Budáról. A budai zsidók gyakorlatilag az egyetlenek voltak, akik a városban maradtak, és végül ők adták át a város kulcsait az oszmánoknak. A következő napok története azonban nem egyetlen, biztosan rekonstruálható történetként maradt ránk. A források ugyanarról az eseményről egészen különbözőképpen számolnak be.
Az egyik történet szerint a Budán maradt zsidók maguk keresték fel a győztes oszmán sereget, kegyelmet kértek, és azt kérték, hogy elhagyhassák a várost. A hivatalos oszmán történetíró, Ferdi több mint kétezer családról beszél, ez a szám azonban nyilvánvalóan túlzó.
Egy másik beszámoló egészen más képet rajzol. Johannes Cuspinianus 1527-ben közzétett beszédében azt írta, hogy a zsidók először ellenálltak az oszmánoknak, majd megadták magukat, és végül a szultán „meggyőzte” őket, hogy kövessék őt Törökországba. Cuspinianus azonban nem egyszerűen hírt adott a történtekről: Bécsben, az újabb oszmán támadás veszélyének árnyékában írt, és beszédének célja a keresztény ellenállás erősítése is volt. Nem meglepő tehát, hogy története a zsidók hősi ellenállását hangsúlyozta.
És van egy harmadik, különösen érdekes szál is.
Későbbi héber és oszmán források egy Jószéf ben Selómó nevű budai zsidó nevét őrizték meg. A hagyomány szerint ő ment Földvárhoz, és személyesen adta át Buda kulcsait Szulejmánnak. A történethez egy különleges kiváltság is kapcsolódik: Jószéf ben Selómó családja, az Alamánok, később adómentességet élvezett, amelyet az oszmán uralkodók újra és újra megerősítettek.
De vajon valóban ő adta át a kulcsokat? És mi történt azon a szeptemberi napon?
Ma már nehéz teljes bizonyossággal válaszolni. A különböző források nem ugyanazt a történetet őrizték meg, és még az sem világos minden részletében, hogy a budai zsidók döntése mennyiben volt önkéntes és mennyiben kényszerű. Talán a kettő között volt valahol az igazság. A történet itt nem ért véget, amikor Szulejmán serege szeptember végén elhagyta Budát, a budai zsidókat is magával vitte. Hajókra kerültek, és dél felé indultak a Dunán. Egy részük Konstantinápolyba, mások a Balkán különböző városaiba – többek között Szalonikibe, Szófiába, Vidinbe és Kavalába – kerültek, néhány család pedig egészen a Szentföldig, Cfátig jutott.
A budai zsidó közösség tehát szétszóródott.
De nem tűnt el.
A Budáról elszármazottak később is igyekeztek kapcsolatot tartani korábbi otthonukkal, és egyesek megpróbálták visszaszerezni egykori ingatlanaikat vagy zsinagógai ülőhelyeiket. A budai zsidó közösség története így nem egyszerűen egy közösség megszűnésének története lett, hanem egy szétszóródott közösségé, amely továbbra is magával vitte budai emlékeit.
És talán éppen ezért különlegesek a sírkövek.
Egy 1350-es budai sírkő még egy középkori közösség világát őrzi. Egy 1655-ös már egy másik korszakét. A két kő között ott van Mohács, 1526, a kulcsok története, a szétszóródás és az oszmán világba való áttelepítés.
De a kövek maradtak. És rajtuk maradtak a nevek, a családi kapcsolatok, a dátumok és azok a szavak is, amelyekkel egykor az itt élők a halottaikra emlékeztek.
Idén szeptember 11. különös módon kapcsolja össze ezeket az emlékeket. Ötszáz évvel ezelőtt ugyanezen a napon adta át a budai zsidó közösség a város kulcsát, 2026-ban pedig szeptember 11. Ros Hásáná, a zsidó újév előestéje.
Talán ezért különösen erős most újra elolvasni az 1350-es sírkő szavait: „Újesztendőkor ment az Éden kertjének életébe.”
Ötszáz év története választ el bennünket 1526 szeptemberétől. Több mint hatszáz év választ el az 1350-es sírkőbe vésett embertől. Mégis, egy régi budai kőnek köszönhetően ma is tudjuk, hogy valaki ezen a helyen élt, meghalt, és egykor fontos volt valakinek.
A történeti források sokféleképpen mesélik el, mi történt Buda zsidó közösségével 1526-ban.
A sírkövek pedig azt őrzik meg, kik voltak azok az emberek, akiknek ez a történet az életét jelentette.

Szemere Kinga