Az 1944-ben elpusztított zsidó közösségek emlékét számos épület idézi fel Magyarországon. A háborút túlélt zsinagógák, közösségi építmények és lakóházak túlnyomó részét lebontották, átépítették vagy felújították, de egyes helyeken fennmaradtak az eredeti falak, olykor különleges és ritka üzeneteket hordozva. Ezek közé tartoznak olyan privát feliratok, modern kifejezéssel élve graffitik, amelyeket a második világháborús üldöztetés idején véstek a zsidó közösségekhez tartozó emberek az általuk használt épületek falára. Egy részüket már azt követően, hogy a területet 1944 tavaszán és nyarán gettónak jelölték ki. A magyar állam lényegében minden népesebb településen – több mint kétszáz helyen – gettókat és gyűjtőtáborokat létesített és ezekbe kényszerítette zsidó polgárait, akiket néhány hét elteltével Auschwitzba deportáltak. A kényszerlakóhelyeket jellemzően a zsidók által sűrűbben lakott városrészben jelölték ki, amelybe beletartozott a zsinagóga, az iskola és más közösségi épületek. Az elárult, kifosztott zsidók zöme nem tudhatta pontosan, hogy mi vár rájuk, vagy csak bizonytalan információkkal rendelkeztek helyzetükre vonatkozólag. Nem sejtették, hogy meddig maradnak új lakóhelyeiken, hová és milyen céllal viszik majd el őket. A szorongást fokozta a családok szétszakítása is: a gettókba jórészt nőket, öregeket, kiskorúakat és betegeket hurcoltak, hiszen a hadköteles férfiak zöme a honvédség munkaszolgálatos egységeiben szolgált. A falfirkák léte egyidős az írás és az ember alkotta falak megjelenésével, mint arról számos ókori emlék, köztük a Siratófal vésetei tanúskodnak. Jól ismerjük a motivációkat: az önkifejezés, véleményalkotás, a környezet alakításának vágya, az „itt jártam” élmény megörökítése és számos más magyarázat is lehetséges. A graffiti műfaj szociokulturális jellegzetességeit ismerve nem meglepő, hogy az eddig megismert alkotók zöme tizenéves fiú volt. A graffiti sztereotipikus megközelítésben jellegzetesen “férfias” műfaj, hiszen a patriarchális társadalmi keretek között nagyrészt a férfiak privilégiuma volt az effajta önkifejezés, amelynek jellemzői az illegalitás, kockázatvállalás, a szabályok áthágása, egy adott közösségi tér territorializálása. A közel ötven megtalált név között mindössze három női nevet találunk. Közülük kettő egy férfinévvel együtt került fel, ahol nem világos, hogy melyikük volt az alkotó, egyikükről pedig nem tudunk semmit. Ebben az esetben - különösen a gettósítás napjaiban - erős szerepet játszhatott az identitás megőrzése, az emlékállítás a bizonytalan, fenyegető jövő tudatában. Többek számára ez volt az utolsó fennmaradt írásos nyom, amit maguk után hagyhattak. Hasonló szerepük volt tehát, mint a Mementó - az emlékezés gesztusa (Art Department-Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár) című kiállításon bemutatott, Rajk László frottázsain megörökített auschwitzi falfirkáknak. A gettók tégláin is zömmel csupán név, olykor dátum szerepel, de a feliratok nyomában elindulva levéltári források segítségével arcot adhatunk az áldozatoknak és rekonstruálhatjuk a sorsukat. A magyar zsidóság történetével és kultúrájával kapcsolatos kutatásaink során szerte a Kárpát-medencében találkoztunk hasonló falfeliratokkal. A Mementó kiállításban való közreműködésünk adta az alkalmat, hogy ezeket összegyűjtsük, rendszerezzük és értelmezni próbáljuk, kapcsolódva Rajk László emlékezési gesztusához, illetve a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár Saul Gyermekei emlékprogramjához is, amely magyar gyermekáldozatok neveit és történeteit igyekszik összegyűjteni. Eddig három magyarországi és három szlovákiai helyszínről gyűlt össze nagyobb mennyiségű felirat. Az utóbbiak közül két város a háború idején ugyan Szlovákiához tartozott, de az egyértelmű kulturális-történelmi kapcsolódás valamint az európai párhuzam felvillantása miatt érdemes emlékeiket a magyar gettókéval együtt bemutatni. Összesen mintegy ötven falba vésett illetve falra rótt névről valószínűsíthető, hogy tulajdonosaik a holokauszt idején a településen vagy környékén élő zsidók voltak. Közülük kilenc személyt tudtunk pontos személyi adatokkal azonosítani, akikről igyekeztünk kideríteni, hogy mi történt velük és szeretteikkel a holokauszt idején. Egyéni sorsokat követő történelmi magánnyomozást folytatni két-három évtizede még rendkívül hosszadalmas és költséges vállalkozás lett volna. A tömeges digitalizálás, az irdatlan adatállományokat mobilizáló online adatbázisok megjelenése és használatuk demokratizálódása azt eredményezte, hogy ma már egy hasonló művelet némi jártasság és nyelvismeret birtokában egy fotelből is elvégezhető. Az online elérhető források közül segítségünkre voltak többek között a Vöröskereszt Nemzetközi Keresőszolgálatának (International Tracing Service) Bad Arolsen-i levéltára (ma: Arolsen Archives), a holokauszt-kutatóintézetek áldozatok és túlélők neveit dokumentáló projektjei (Yad Vashem, United States Holocaust Memorial Museum, Holokauszt Emlékközpont), egyes koncentrációs táborok adatbázisai és forráskiadványai, genealógiai projektek adatbázisai, valamint magyar sajtó és levéltári adatbázisok. Az alábbiakban a kutatás kezdeti eredményeit osztjuk meg. Kassa A deportálások menetrendje szerint a kassai katonai körzet (a VIII. számú, Északkelet-Magyarországot és Kárpátalját magában foglaló honvédségi illetve csendőrségi kerület) volt az első olyan zóna, amelyet „zsidómentessé” kellett tenni. Április 16-án a kora reggeli órákban magyar csendőr és rendőr különítmények rontottak zsidó családok ezreinek otthonába. Az erőszakos kitelepítés a falvakban kezdődött, és nem sokkal később a városokban folytatódott. Abaúj-Torna megye más településeiről mintegy 4000 zsidót zsúfoltak be kassai zsidó lakásokba és a zsinagógák épületeibe. Ezután április 20-tól kezdődően kevesek kivételével az összes kassai zsidót kiűzték otthonaikból. Csak egy 50 kilogrammos csomagot és 15 napra elegendő ellátmányt vihettek magukkal. Összesen 10.600 kassai és környékbeli zsidót telepítettek át két gyűjtőtáborba, amelyeket a város szélén lévő téglagyárak területén állítottak fel. Közel ezer embert pedig az óvárostól néhány utcával délkeletre kijelölt városi gettóba küldtek. Rövidesen utóbbiak is a gyűjtőtáborokba kerültek. Május 16-án kezdődtek a tömeges deportálások. Június 3-ig mintegy 12.000 embert deportáltak Kassáról négy vonaton Auschwitzba. Fotó: Peter Germuška (külön köszönet Salamon Pálnak és Szeghy-Gayer Veronikának) A gettósítás egyik első állomása a Puskin utcai új ortodox zsinagóga volt. Itt több százan zsúfolódtak össze az elűzött Abaúj-Torna megyei zsidók közül, ellátás és higiénés feltételek híján, teljes kétségbeesésben. A zsinagóga padlózatán hevenyészett fekhelyeken sorsukra váró emberek közül többen ceruzával írtak a falra (mintegy fél méteres magasságban) üzeneteket, amelyek egy része fennmaradt a padsorok mögötti falszakaszon. Az épületet azóta többször is kifestették, de ezeket a részeket kegyeleti okokból nem mázolták le. Összesen négy graffiti maradt fenn, mind 1944. április 21-én keletkezett. Kettő csak a dátumot rögzíti, kettő pedig kis különbséggel ugyanazt a szöveget tartalmazza: “Itt vagyok [vagyunk], nem tudom hová visznek[viszünk]. 1944. IV. 21.” Az aláírás az egyik esetben „Tibi”, a másik olvashatatlan. Előbbi talán Weisz Tiborral lehet azonos, aki 1927. július 29-én született Kassán. Az auschwitzi szelekciót túlélte, majd a tábor kiürítésekor, 1945 január végén továbbvitték Dachauba. További sorsáról egyelőre nincsenek adataink. Kisvárda A több mint kétszáz éves múlttal rendelkező zsidó közösség tagjai a magyarországi gettósítás első áldozatai között voltak. Közel hétezer helyi és környékbeli embert zsúfoltak össze a Csillag utcai nagy zsinagógában és környékén kijelölt gettóban. A maroknyi túlélő egyike így emlékezett erre az időszakra a Deportáltakat Gondozó Országos Bizottságnak (DEGOB) adott interjújában: "Április 15. körül közhírré tették [hogy] a gettót megalakítják. Ez úgy történt, hogy a város területén belül három utcát jelöltek ki erre a célra, a nem zsidó lakosságot onnan kiköltöztették, bennünket pedig oda telepítettek be, meglehetős zsúfoltságban. Behozták a környék zsidóságát is, így kb. 700-an (elírás a jegyzőkönyvben, helyesen: 7000) lehettünk a gettóban. Tábori csendőrök őriztek, további zsidó rendőrök is ügyeltek a rendre; még a férfiakat sem rendelték ki innen munkára. Nem volt posta, a polgári lakossággal nem volt szabad érintkezni, állandó motozásoknak voltunk kitéve. Egyes gazdagabb, tekintélyesebb férfiakat naponta összeszedték és nagy verések mellett vallatták. Általában azt mesélték, hogy a Dunántúlra visznek bennünket munkára. A nemzsidó lakosság általában gyáván, a legjobb esetben passzívan viselkedett, voltak természetesen, akik örültek szomorú sorsunknak, de a legtöbben közönyösen nézték. Háromnak sikerült 100.000 pengő árán megszökni a gettóból. Úgy látszik azonban a pénz nem használt, mert ugyanezekkel pár hét múlva Auschwitzban találkoztunk. Egy Grünfeld nevű 100%-os hadirokkantat azzal gyanúsítottak, hogy eldugta ékszereit, addig vallatták, amíg agyonverték. A zsidótanács: Kain József (már amerikai állampolgár), Dr. Katona Sándor ügyvéd, Fischer Miklós, általában nem viselkedtek inkorrektül, elérni azonban semmit sem tudtak. Nemsokára kezdték beosztani az egyes transzportokat. Két transzport volt, egyenként 3500 személyből alakítva, mi a másodikkal indultunk. Bevagonírozás előtt a csendőrök még minden lehetőt elszedtek tőlünk." (DEGOB 3345. sz. jegyzőkönyv. Weinstock Vera interjúja) Az éhezés, a betegségek, a kínzások és a kilátástalanság miatti öngyilkosságok sok áldozatot szedtek. A gettó felállításának napjaiban került a zsinagóga egyik téglájára az alábbi négy név: Moskovits József, Fischer G.. (?), Grünwald Zoltán, és “M.L.”. A dátum 1944, illetve 1944.04.18. Közülük Moskovits József 1929-ben született Kisvárdán, Moskovits Hermann és Müller Berta gyermekeként. Szüleivel és három testvérével, Erzsébettel, Sárával és Mózessel a ma is álló Hunyadi utca 11. számú házban éltek a gettósítás napjáig. Társait eddig nem sikerült azonosítanunk. 1942. június 4-én került ugyanerre a falra Reizmann Miksa feljegyzése, aki 1925. július 20-án született Kisvárdán Reizmann Mór és Regina gyermekeként. A Beregszászi utca 13. sz. alatt éltek. Miksa három gimnáziumi osztályt végzett, de feltehetőleg a zsidótörvények okozta anyagi nehézségek és a továbbtanulási esélyek hiánya miatt az apró termetű fiú 1944-ben már egy pékségben dolgozott testvérével, Józseffel együtt. Testvére túlélte a holokausztot, és később ő küldte be Miksa adatait és halálának tényét a jeruzsálemi Jad Vashem intézetnek. Miksa az auschwitzi szelekciót túlélve kényszermunkára a buchenwaldi lágerkomplexumba került. A tábori adminisztráció 1944. június 18-án készítette róla ezt a felvételt. Ötezer sorstársával együtt a szászországi Rehmsdorfba vitték, ahol a Brabag cég szénből szintetikus üzemanyagot előállító üzemében végeztek kényszermunkát. A foglyok hevenyészett sátortáborban és barakokban laktak a Wille lágerben (KZ-Außenlager Wille) amely a gyár egyik vegyészéről kapta a nevét. A hiányos ellátás, a napi 12 órás rabszolgamunka és az SS-őrség kegyetlenkedései miatt a halálozási arány igen magas volt. A foglyok átlagosan négy hétig maradtak munkaképesek, ezután visszakerültek Buchenwaldba, ahol a túlélési esélyek legalább olyan rosszak voltak. A végsőkig leromlott állapotú foglyokat pedig Auschwitzba küldték, ahol elgázosították őket. Feltehetőleg ez történt Miksával is. Forrás: Arolsen Archives, 1.1.5.3 Scharf Miksa neve a téglán neve több másik névvel együtt szerepel, nehezen betűzhető ki. Fotó: United States Holocaust Memorial Museum Photo Archives, 71891 Scharf Miksa 1917-ben született. Az 1935 körül készült családi képen a nagyobb fiú Miksa, tőle jobbra testvérei: Heléna, húga Judit, és kistestvérük Bandi. A fűszer- és italboltos apa, Herman, és édesanyjuk Róza nyolc gyermeket neveltek. Közülük hárman még a háború előtt alijáztak. A Magyarországon maradt családtagok közül végül csak Judit és a képen nem szereplő Lili húguk élte meg a felszabadulást, akik a háború után szintén kivándoroltak Palesztinába. A többieket Kisvárdáról deportálták és koncentrációs táborokban pusztították el. Miksa 1943 februárjában munkaszolgálatosként a Don-kanyarban veszett oda. Baumöhl Sándor Nyírkarászon született Baumöhl Miksa és Guttman Eszter gyermekeként 1931-ben. Szüleivel és az egy évvel idősebb Hajnal (Bluma) nevű nővérével 1944-ig Nyírkarászon éltek. Az 1944 áprilisában készült névjegyzék (ún. Jaross lista) tanúság szerint azonban ekkor már Kisvárdán, az Ungvári u. 2. sz. alatt laktak. Dátum nincs a név mellett, de feltételezhető, hogy a fiú a gettóba kerüléskor véste nevét a falra. Sándort a családjával együtt először Auschwitzba hurcolták, ahol kiválasztották kényszermunkára. Megjárta többek között a wüstegiersdorfi, flossenburgi, buchenwaldi és dachaui koncentrációs táborokat. Az amerikai csapatok szabadították fel, akik a feldafingi majd a föhrenwaldi menekülttáborban (DP camp) helyezték el. Nővére és szülei nem élték túl, édesapja Mauthausenben halt éhen, édesanyját Auschwitzban elgázosították, Hajnalka nővérének haláláról nincs adat. Sándor először Londonba majd onnan Amerikába emigrált. New Yorkból található róla nyom, végül a kaliforniai San Jose-ban telepedett le. Figyelemre méltó, hogy az amerikai hatóságok által készített regisztrációs kártyán a beszélt nyelvek között első helyen a “zsidó” nyelvet (a jiddist) említette, csak másodikként a magyart. Emellett bevallása szerint németül és héberül is tudott. A kisvárdai gettó tégláin további neveket is lehet olvasni, magyarul és héberül is, amelyekről nem tudjuk hogy pontosan mikor kerültek a falra. Közülük Jichak Zev Schönfeld 1940-ben véste fel nevét a zsinagóga falára. Mátészalka A szatmári kisváros zsidó lakóit a kisvárdaiakhoz hasonlóan már az első gettósítási hullám során, 1944 április közepén összeköltöztették. A gettót a zsinagóga környékén, a Kossuth Lajos utcában és környékén állították fel. Ide hozták a környékbeli települések zsidó közösségeit, majd később a máramarosi zsidók egy részét is. A gettóban így több mint 16,000 ember zsúfolódott össze nyomorúságos körülmények között. Sokan padlásokon, gazdasági épületekben laktak vagy a szabad ég alá kényszerültek. A súlyos nélkülözések és bántalmazások miatt számos haláleset történt. A gettó lakót öt transzporttal szállították el, a város zsidóinak többségét május 29-én küldték Auschwitz-Birkenauba. A város lakosai közül többen vésték fel nevüket a zsinagóga utcájában álló egyik ház tégláira. Bár egyik névnél sem szerepel dátum, itt a gettóba zárt majd deportált mátészalkai zsidók kézlenyomatát találhatjuk meg. A házat időközben renoválták, de sok más esettől eltérően, ahol a népirtás emlékezetétől a helyi közösségek mindenáron meg akartak szabadulni, itt a neveket őrző téglákat megőrizték, nem csiszolták le azokat. Cegléd Magyarország más területein egy hónappal később, 1944 május közepén indult meg a gettósítás. A mintegy hatszáz ceglédi zsidót először 28 lakóházba költöztették össze, a budapesti “csillagos házakhoz” hasonló eljárással. Más településekhez képest a kezdetben viszonylagosan emberséges megoldást később, június elején felülbírálták és az áldozatokat a zsinagógában és más hitközségi épületekben zsúfolták össze. A ceglédi zsidóságot június 17-én deportálták a kecskeméti gyűjtőtáborba, majd onnan Auschwitzba. Ceglédről csak a korábbi évekből maradtak fenn a téglákba karcolt rajzok és nevek, melyek szerzői később a gettó lakói lettek. A tucatnyi név közül eddig két személyt sikerült azonosítani. Róth Miklós 1929-ben született Pál és Ilona gyermekeként. A téglába 1941. március 15-én faragta nevét, egy szombati napon. Ekkor a helyi Kossuth gimnázium második osztályába járt, ahol egyedül ő volt izraelita vallású. Első osztályos korában lépett érvénybe a középiskolai numerus clausus, amely a zsidó jelentkezők zömét kizárta az oktatásból. A korábbi években a zsidó diákok aránya jóval meghaladta lakosságon belüli arányszámukat. Az iskola évkönyveiből kiderül, hogy Miklós kezdetben a jó tanulók közé tartozott, de 1944-ben már csak elégséges volt az eredménye. Csak sejthető, hogy ebben az antiszemita közhangulat is közrejátszhatott. 1944-ben a tanév a megszállás és a háborús veszély miatt már áprilisban véget ért. Miklós ezután már soha nem térhetett vissza az iskolapadba. Egész családjával együtt Auschwitzba deportálták. Itt a szelekciót még túlélte azzal, hogy egy évvel idősebbnek mondta magát (a lágerben 1928-as születési évvel regisztrálták). A dachaui koncentrációs tábor egyik mühldorfi altáborába került több ezer magyar fogollyal, köztük sok hasonló korú fiúval együtt, ahol a náci “csodafegyvernek” szánt sugárhajtású repülőgépek föld alatti gyárait építették. A rettenetes életkörülmények, szegényes táplálkozás, a minimális higiénés feltételek hiánya miatt a foglyok százával pusztultak el. Miklós csaknem túlélte a megpróbáltatásokat, a tábor felszabadítása előtt röviddel, 1945. március 16-án halt meg. Miklós kortársa és talán barátja lehetett a nagykőrösi születésű Grósz Emil, aki egy hónappal később követte példáját és 1941. április 12-én megörökítette saját nevét a zsinagóga falán. Családjával Cegléden éltek, de Emil nem kerülhetett be a helyi gimnáziumba. Ehelyett fogtechnikusnak tanult. Ők is a deportálás sorsára jutottak. Emil óriási szerencsével szintén túlélte az auschwitzi szelekciót. Őt is kényszermunkára hurcolták, végül a buchenwaldi koncentrációs táborban érte a felszabadulás. A visszatért csekély számú túlélő nem tudta sokáig fenntartani a zsinagógát, ezért 1965-ben eladták az épületet a Ceglédi Vasutas Sportegyesületnek. Ma is sportcsarnokként használják. A bejárat melletti falrészen ma is egy héber szöveg fogadja az érkezőket, gondosan szedett betűvel írva: "ועשו לי מקדש", amely az „Építsetek nekem szentélyt, hogy közöttetek lakozzam” rövidítése. (2Mózes 25:8.) Ez számos zsinagóga, köztük a Dohány utcai homlokzatán is látható. Kora és készítője nem ismert, de az elhelyezés szokatlan, úgy tűnik hogy jóval az építés után került oda. További héber szövegek is találhatók a falon, de csak a “kóser” és a “szent” szavak vehetőek ki a kopott fekete festék maradványaiból. Találhatók a falon a háborús jelek mellett az elmúlt néhány évtizedben készült graffitik is, köztük egy ügyetlenül, megfordítva felkarcolt horogkereszt is. A határokon túl A gettók, lágerek és börtönök falain megörökített nevekre más európai példákat is találunk, közöttük magyar nevek is felbukkannak. Különös figyelmet érdemel a szomszédos Szlovákia példája, ahol jelentős részben magyarul beszélő, magyar identitású zsidók éltek, akiknek többsége már magyarországi sorstársaik előtt két évvel áldozatul esett a népirtásnak. Miután a Wannsee-i konferencián 1942 januárjában kidolgozták a zsidókérdés összeurópai náci “megoldásának” terveit, a német szatellit államként létrejött kvázi-független Szlovákia volt az első ország, ahol megkezdték a tömeges deportálásokat. A lelkes szlovák kollaboráció példaként szolgált a magyar antiszemitáknak, akik hasonló radikális fellépést sürgettek. A baljós hírek eljutottak a magyarországi zsidó közösségekhez is, de közülük kevesen hitték, hogy ez a sors őket is elérheti. Gettók Szlovákiában nem alakultak, csak ideiglenes gyűjtőhelyek, ahonnan az áldozatokat központi gyűjtőtáborokba (Szered, Nyitranovák és Vihnye) hurcolták, végül pedig többségüket lengyelországi gettókba és munkatáborokba illetve a majdaneki és auschwitzi megsemmisítő táborokba deportálták. 1942 márciusától októberig Szlovákia 80.000 főnyi zsidó népességének közel kétharmadát elpusztították. A német vereségek és a nemzetközi diplomáciai nyomás, különösen a Vatikán fellépése nyomán az akciót 1942 végére leállították. Az életben maradt szlovák zsidók többségével a németek a szlovák nemzeti felkelést követően, 1944 őszén végeztek. Nyitra A nyitrai zsinagóga falán a hazatért maroknyi túlélő egyike, “A. Steiner” 1945-ben, majd 1948-ban Pészach idején is megörökítette a nevét. Bizonyosnak látszik, hogy a rövidítés mögött egy túlélő kisfiú, Steiner Alfréd neve bújik meg, ugyanis hasonló névvel más túlélő nem jött vissza Nyitrára. Alfréd 1934-ben született Steiner Kálmán és Eckstein Heléna gyermekeként. Szüleivel, nővérével Herminával, és öccsével Ervinnel a Párovská utcában éltek, nem messze a zsinagógától. 1942-ben a családfő a magyar határnál, Dögösön végzett kényszermunkát. A két Steiner fiú és barátjuk, a kilenc éves Katz Tibor, akinek apja szintén ott dolgozott, meglátogatták apáikat. Időközben a családok nőtagjait Nyitráról deportálták. Kálmán és fiai más nyitrai zsidókkal együtt a környező földeken bujkáltak, majd a Tarányban lakó Ján Čaraj és felesége Maria befogadták őket. A ház kamrájában bujkálva élték túl a háborút. Alfréd édesanyja és nővére azonban odavesztek. 1945 áprilisában az életben maradt családtagok visszatértek Nyitrára, ahol már házukban mások laktak. Alfréd hamarosan alijázott Izraelbe, és ott 1977-ben fát ültetett megmentői tiszteletére, akik tettükel bekerültek a Világ Igazai közé. Egy 2017-ben készült interjúban elmondta, hogy a Čaraj házaspár gyermekeivel azóta is jó viszonyt ápolnak. Steiner Alfréd (balról) és Katz Tibor (középen) Julkával, Máriával és Aničkával. Forrás: https://zivot.pluska.sk/ Schlesinger Oszkár 1917. április 25-én született az akkor Magyarországhoz tartozó Felsőnesztén, Trencsén vármegyében, Simon és Malvina gyermekeként. A nevét 1930 körül írhatta a téglára, ekkor harmadikos gimnazista volt. Neve újra felbukkan az auschwitzi koncentrációs táborban 1942. május 22-én készült listán, amely Szlovákiából érkező deportáltak neveit és személyi adatait tartalmazza. A jegyzéken az áldozatokat foglalkozás szerint sorolták fel, és azzal az ígérettel indították őket útnak, hogy szakmájuk szerint munkát végeznek majd, és annak végeztével hazatérhetnek. A pékek névsorában találhatjuk Oszkár nevét is. Mellette tollal írt bejegyzés, egy dátum és egy kereszt tudatja, hogy alig öt héttel később, 1942. július 1-jén megölték. Fotó: Yad Vashem Photo Archives 15000/14189660 Az idilli családi fotón Héber Ferenc, felesége Jonap Hana és gyermekeik, Leó, Misi és Eszti láthatóak. A nyitrai zsinagóga falán a két szülő neve együtt szerepel. Nem tudjuk, hogy a felirat mikor került oda, és a szöveg egy része le is kopott. Feltehetőleg évekkel a Vészkorszak előtt íródott, és összetartozásukat fejezhette ki. 1942-ben az egész családot meggyilkolták Auschwitzban. Bártfa 1942 tavaszán a szlovák hatóságok a helyi és környékbeli zsidó közösségek tagjait a régi zsinagóga melletti (többek között iskolát, rituális fürdőt magában foglaló) hitközségi épületegyüttesben zsúfolták össze. A falakon az áldozatok több feliratot is hátrahagytak, köztük a Tannenbaum családnevet és névtöredékeket, de teljes és azonosítható neveket nem találni. Fennmaradt viszont egy összeadás, amely alighanem a kisebb illetve nagyobb helyiségben szorongó emberek számára utal: “25+163=188”. 1942. májusában több mint háromezer embert deportáltak a városból lengyelországi gettókba és kényszermunka-táborokba. A holokausztot alig ötszázan élték túl. Záró gondolatok A holokauszt a történelem egyik legalaposabban dokumentált eseménye, alapvetően két okból. Egyrészt a népirtás jelentős részben a modern hivatali bürokrácia keretei között zajlott, amely a tömeggyilkos procedúra részeként aprólékos precizitással regisztrálta, nyilvántartotta az áldozatokat. Másrészt az áldozatok jelentős arányban íráshoz, tollforgatáshoz szokott emberek voltak, akik számos írásos tanúbizonyságot hagytak maguk után, beleértve a közösségi adminisztráció iratait, privát naplókat, leveleket, kérvényeket, sebtében papírra rótt utolsó üzeneteket. Ennek ellenére nagyon sokan szinte nyom nélkül tűntek el, sőt sokszor a zsidó közösségek emléke is kifakult a helyi társadalmak kollektív tudatából. Az emlékezés egyik legfontosabb feladata a identitásuktól és méltóságuktól megfosztott áldozatoknak újból emberi alakot, arcot és hangot adni, ahogyan például Márton László kisregényének alakjai keltek életre egy képzeletbeli fotóalbum lapjairól. Mert az életbe nem hozhatjuk vissza őket, de az emlékezetbe igen. „Az árnyas főutca nem azért árnyas, mert árnyat adó fák szegélyezik, hanem azért, mert árnyak mutatkoznak mindkét oldalán, emberi lények árnyai. Nem állítható róluk, hogy nem léteznek, hiszen aki valaha létezett, az létező személy marad mindörökre, ám az sem állítható róluk, hogy nem a képzelet szülöttei, mert annyiban tudnak bizonyságot tenni létezésükről, amennyiben gondolunk rájuk és felidézzük őket, amennyiben pedig gondolunk rájuk és felidézzük őket, annyiban nekünk kell újjászülnünk őket a saját képzeletünkből. (...) Annak viszont, hogy újjászüljük őket képzeletünkből, az a célja és főként értelme, hogy árnyakként is gazdagítani tudják az életet, amely a múló időben zajlik tovább. Mert elbúcsúzni tőlük nem lehet, és búcsú híján megszabadulni sem lehet tőlük, ahogyan búcsú híján sohasem lehet megszabadulni azoknak az áldozatoknak az árnyaitól, akik nem hoztak áldozatot, de még csak feláldozva sem lettek, hanem bűncselekményeknek estek áldozatul, méghozzá olyan bűncselekményeknek, amelyekben törvényszerűséggé vált a törvények által előkészített törvénytelenség.” (Márton László: Árnyas főutca. Pécs, Jelenkor, 1999. 7. Csősz László - Király Mátyás
A más módon nem jelölt fényképeket Király Mátyás készítette
0 Comments
Egy levéltári dobozban néhány családi kép mellett egy napló-töredék is lapult. Hosszas nyomozás után sikerült kideríteni, ki írta ezt a szívszorító bejegyzést, és hogy kik vannak a képeken. 1944.III.28. Roppant izgulok! Befejeztük az iskolát, és nemsokára kiállítják a bizonyítványt! Mert tombol a háború, kicsi naplóm, s nekünk zsidóknak különösen nehéz a sorsunk. És még ilyen gondok is 3-t várok számtanból és történelemből, hittanból meg kettest. De lehet, hogy kissé szigorú vagyok önmagamhoz, és biztos van még egy pár egyesem, úgyhogy még kellemes meglepetés is érhet. Máskülönben közeledik anyuka születésnapja! Elhatároztuk mi hárman, hogy saját keresetünkből fogjuk a legjobb anyát megajándékozni. Én tanítom két kistestvérkémet németül (a világ legszebb nyelve, ezen kívül a nép is kedves, tapasztaltam mert most itt vannak Marosvásárhelyen), ezért kapok 10 pt. Mindennap leszedem az asztalt, ez addigra 6 pt. A zsebpénzünk egy hónapra 36pt. Nagyszerű, nem? 1944.IV.4 Ma van a bizonyítvány kiosztás! Most reggel 1/2 8, 9-re kell ott lenni! Ajjaj! Hogy félek. - Most jöttem haza. Tiszta egyes vagyok!!!! Ehhez fogható örömöm még az életben nem volt. Még az osztály előtt, az udvaron, odajön hozzám Magdi néni( Ila néni után legkedvesebb tanárnőm) és azt mondja, Zsuzsi milyen szép bizonyítványod van! Megmondjam, hogy milyen? És már akkor bőgtem! Elvoltam készülve a legrosszabbra. És mikor kiosztják lám tiszta egyes! Csak 3-nak volt ilyen az egész osztályból!!! Mondtam is Anyukának, hogy ez egész biztos a Kósa műve, aki nem hagyta cserben az ő Zsuzskáját! 1944.IV.5 Oh!.. Mily megalázó a zsidóknak! Mindenki 10x10 cm sugarú csillagot kell viseljen!!!! fúj!!! utálat!!! Förtelem… Ezen kis napló töredék egy levéltári dobozban név nélkül hevert pár családi kép mellett. A hosszas nyomozás után végül sikerült kideríteni, ki írta ezt a szívszorító bejegyzést, és hogy kik vannak a képeken. A napló írója Berner Zsuzsi (1932) 12 éves Marosvásárhelyi kislány. Két kis ikerhúga Nóra és Helga (1935). Szülei Dr. Berner Mór és Berner Ida sz. Salamon. Az apa Mór bőrgyógyászként működött Marosvásárhelyen mígnem behívták munkaszolgálatra. A naplótöredék első bejegyzése a német megszállást (1944.03.19) követő néhány nappal íródott, a másik két bejegyzés pedig egymást követő napokon, a Marosvásárhelyi gettósítás előtt egy hónappal. (1944.05.04). A család az Auschwitzi szelektáló rámpákig együtt maradt. Ezt Berner Mór az édesapa Óh, kiválasztott népem c. visszaemlékezéséből lehet tudni. A memoár fájdalmas képeket fest a család kálváriájáról, a deportálás alatti körülményeiről, például, hogyan jutottak vízhez a vagonban: „Vizet még mindig nem kaptunk. Útközben egy záporesővel futott versenyt a vonatunk. Boldogok voltunk, hogy a levegő kissé lehűlt. Kitartottam egy lábast az ablaknyíláson, felfogjam vele a vagon tetejéről lefolyó kövér esőcseppeket, és azt adtam gyermekeimnek inni. Szegénykék okulva az elmúlt két nap szenvedésén, nem merték az egész, összesen pár korty vizet meginni. „Tegyük el holnapra is apuka- mondották - hátha holnap sem adnak vizet.” Az utolsó pillanat melyet együtt töltött a család, Birkenau-ban a szelektálás során történt. Érdekes, hogy a háború után közvetlen írt memoárjában még kihagy egy fontos elemet az Auschwitzi eseményekről, de erről később. „De pár lépésre német katona állja el utunkat, és ránk szól, hogy a csomagokat a vagonok előtt rakjuk le. Leteszünk mindent, s még vigasztalva odaszólok feleségemhez, nem baj, semmi sem baj, a fő, hogy együtt vagyunk öten. Ebben a pillanatban azonban újabb német katona állja el utunkat. Férfiak jobbra, nők balra! - mondja, s abban a pillanatban már nem voltam feleségem és gyermekeim mellett, egymással párhuzamos irányban, de már különválasztva megyünk előre. Sodor a tömeg magával. Hirtelen ráeszmélek, hogy kezemben tartom a tegnapról félretett fél üveg ivóvizet. Áttörök az elválasztó kordonon, hogy azt gyermekeimnek odaadjam. Már vissza is nyomnak, mikor feleségem utánam kiált: Marcikám, gyere csókolj meg minket." Én újból odarohantam hozzájuk, megcsókoltam őket, torkomat összeszorította a fájdalom, és könnyes szemekkel néztem feleségemnek halálfélelemtől elborult, tágra nyitott, szomorú, szép szemeibe. Gyermekeim némán, komoran követték anyjukat, nem tudták szegénykék felfogni, hogy mi történik velük, hagyták magukat sodortatni a tömegtől, mely hömpölyögve tódult utánuk. Már megint nem voltam mellettük, már újból áttolt egy katona a kordon másik oldalára, s elváltunk egymástól anélkül, hogy egy vigasztaló szót, egy bátorító tekintetet küldhettem volna utánuk. Még egy perc, már elvesztettem őket szemem elől.”[1] Mór túlélte a háborút és visszaköltözött Marosvásárhelyre, majd újra nősült és családjával Izraelben, Jeruzsálemben telepedtek le. A Szentföldről tért vissza Németországba 1964-ben újra, hogy tanúskodjon az Auschwitzi perben a szász származású Marosvásárhelyi Viktor Capesius gyógyszerész ellen, akivel Berner rendelései során találkozott, mint gyógyszerügynök. Másodjára a szelekció során Mengele mellett állva, mikor megismerték egymást de ezt a könyvében még név nélkül teszi, a tanúskodás során derült ki hogy ismerik egymást: „Capesiuson egyenruha volt, tiszti rangjelzéssel. Kapitány úr, kérem nekem ikerlánykáim vannak -mondta könyörögve Berner - akiknek több gondozásra van szükségük. — Ikrek? Hol vannak? Hozza csak őket ide. - Mengele egyetlen pillantást vetett Berner leánykáira, aztán intett, hogy menjenek vissza a sorba. Zsuzsika még kezében szorongatta a fél üveg vizet, amit a vagonban nem mertek teljesen meginni. - Csak fürödni mennek. Egy óra múlva találkoznak - nyugtatta meg magyarul Capesius Bernert.”[2] Harmadik alkalommal, Frankfurtban a per során, mint tanú nézett újra a gyógyszerész szemébe. A per, -mint oly sok náci gyilkos esetében méltatlan végeredményt hozott. Capesius Ida, Zsuzsi, Helga és Nóra gyilkosaként, valamint a több mint 8000 rendbéli gyilkosságban való bűnrészességéért összesen nyolc év fegyházbüntetést kapott, szabadulása után pedig feleségével újra üzemeltették a gyógyszertárukat. Berner Mór 1976-ban hunyt el Jeruzsálemben. A kutatás során sikerült felvenni a kapcsolatot Mór leszármazottaival, az unokákkal. Reményem az volt, hogy a napló többi része náluk lehet, de meglepetésként érte őket a napló töredék létezése. A kutatás eredményeként az eddig ismeretlen családi hagyatékhoz történet és az ami oly fontos a zsidóságnak, név párosult. A leszármazottak pedig a múltjuk egy elveszett fonalát kapták vissza. [1] Berner Mór: Óh, kiválasztott népem, Marosvásárhely, 1947, Bolyai, 152 p [2] Új Kelet, 1964. 10.02 Király Mátyás
1941 egy nyári reggelén a Wehrmacht híradós katonája, a harminchárom éves Willy Georg parancsnoka utasítására lépett a varsói gettó területére. Békeidőben fotográfusként kereste a kenyerét, ezért fényképezőgépét most is magával vitte, és megörökítette az eléje táruló látványt. Már az ötödik tekercset töltötte a Leicába, amikor egy járőr felfedezte, hogy mit csinál, és elkobozták tőle a filmet. Az első négy tekercs azonban készítőjével együtt túlélte a háborút. Georg fél évszázadon át rejtegette az emléket, de halála előtt mégis úgy döntött, hogy megosztja valakivel. Átadta a mintegy 160 képet Rafael Felix Scharf lengyel zsidó származású brit újságírónak, aki 1993-ban publikálta azok egy részét. A fotók mellett korabeli naplók, a gettó iratai és a lengyel földalatti sajtó cikkei segítségével idézte fel a gettó történetét. Scharf előszavában így írt: „A képeken megörökített emberek elfoglaltak, izgatottak, lesoványodottak, elnyomottak, de még mindig valamiféle életet élnek. Nem is sejtik, hogy rövidesen elképzelhetetlenül kegyetlen vég vár rájuk. Gyakorlatilag egyikük sem menekül meg a szörnyű halál elől. Az ember ösztönösen figyelmeztető szót kiált – fuss! bújj el! – de már túl késő.” A fotók egyetlen délelőtt eseményeit sűrítik egybe, egy olyan pillanatban, amikor a lengyel főváros és környéke több mint 400 ezer, zsidóként megbélyegzett lakója közel egy éve élt kőfalak közé zártan, az „élők temetőjében”, ahogyan a gettó egyik krónikása, Emanuel Ringelblum fogalmazott. Miután a lakosok többségét elzárták kereseti forrásaitól és külső ellátás alig érkezett, a gettóban lépésről lépésre humanitárius katasztrófa bontakozott ki. 1941-re már a lakosok jelentős része az éhhalál szélén tengette életét. Alig működtek a közművek, a csatornák. Télen sokan fagytak meg a fűtetlen lakásokban. A zsúfoltság és a minimális tisztálkodási lehetőségek miatt pusztító tífusz és más járványok törtek ki. A kórházakban a földön is betegek feküdtek, hiányzott a gyógyszer, a kötszer. 1941 őszén Stanisław Różycki ezt írta naplójában, amelyet Ringelblum titkos archívuma őrzött meg: „A fiatalok és az idősek, férfiak és nők, a proletariátus és a burzsoázia, az értelmiség és az üzletemberek fokozatosan elszegényednek és lealacsonyodnak. Brutálisan és érzéketlenül kihajítják őket menedékhelyeikről, elnyeli őket az utca. Kolduláshoz folyamodnak egy hónapig, vagy kettőig, vagy háromig – de elkerülhetetlenül közelednek a véghez, végül az utcán vagy egy kórházban halnak meg éhségtől, kihűléstől, betegségtől és depressziótól. Így pusztulnak el azok, akikre már nincs szükség – egykori emberek, egykori állampolgárok, egykori "hasznos tagjai a társadalomnak”. A fényképekről mindemellett tükröződik az elszánt erőfeszítés az élet és az emberi méltóság minimumának fenntartására. Olykor felvillan a derű, emberi gesztusok, szolidaritás, a normalitás lenyomatai. Túlélési stratégiák: csempészet, csere, üzletelés az utolsó megmaradt árukkal. Egy asszony szegényes ruhadarabjait, egy férfi kenyéradagját árulja. Egy kisfiú maréknyi cukorkát kínál szorongó igyekezettel. A tönkrement boltos fahulladékot tűzifának aprítva remél némi bevételt. Az újságosnál csak a zsidó tanács hivatalos lapja kapható – és a hatóságilag előírt karszalagok. Tátongó kirakatok minimális szükségletekre zsugorított árukkal. A premodern szintre süllyedt infrastruktúra szimbólumaként ember hajtotta riksák. Silány zöldségekre és használtcikkekre redukált piac. Ájultak, betegek, csontsovány éhezők. Közöny. Szanaszét halottak. 1942 nyaráig közel százezren pusztultak el. Láthatók a képeken a privilegizált helyzetű kevesek is, a zsidó tanácsnál, rendőrségnél dolgozók, a német üzemekben foglalkoztatott munkások. Végül ők is a többiek sorsában osztoztak. 1942 júliusától októberéig a „nagy varsói akció” keretében 300 ezer embert deportáltak a treblinkai haláltáborba. Ez volt a népirtás addigi történetének leggyorsabban végrehajtott öldöklése, amelyet két év múlva csak az „Ungarnaktion” fog felülmúlni. A megmaradt néhány tízezer varsói zsidót 1943 tavaszán szánták halálra. Amikor végképp egyértelművé vált, hogy senki sem élheti túl és a fegyveres ellenszegülésnek nincsen alternatívája, a gettóban szervezkedő néhány száz cionista fiatal felkelést robbantott ki 1943. április 19-én. Közel egy hónapig tartott a hősies, de reménytelen küzdelem a lángoló infernóvá változott varsói utcákon. Végül Jürgen Stroop SS parancsnok jelentésében május közepén megállapíthatta: „a varsói zsidó negyed nincs többé”. Georg gyűjteménye különleges, de mégsem egyedi. A gettók életét sokan és sokféleképpen dokumentálták. Készültek hivatalos náci propaganda-felvételek, amelyek a szörnyű körülmények és a járványveszély bemutatásával igazolni kívánták a zsidók elleni akciókat. Maga Stroop is 54 gondosan válogatott fotóval illusztrálta kézírásos albumba rendezett jelentését. Fényképeztek a gettók foglyai, részben náci kontroll alatt, de illegálisan is, a dokumentáció, az emlékezés, a méltóság megőrzésének szándékával. Vannak ritka példák lengyel szemtanúk által készített fotókra is. A magánemberként fotózó német katonákat többnyire egészen más motivációk vezették. Számukra a gettó alapvetően turistalátványosságot jelentett, ahol a kimenők alkalmával szórakozásból készítettek képeket, és azokat albumba rendezve haza is küldték családjuknak. A varsói gettóban született feljegyzések említik, hogy a hívatlan látogatók a temetéseken, sőt a halottasházakban is fotóztak. Georg esetében nem tudjuk, hogy kapott-e utasítást vagy engedélyt felettesétől fotók készítésére, avagy saját elhatározásból fényképezett. Láthatólag néha szóba is elegyedhetett az áldozatokkal, akik olykor rá is mosolyogtak a fotósra, aki talán emberségesebbnek tűnhetett, mint egy átlagos német katona. Sokkal gyakoribbak azonban a szorongó, ijedt, vagy levett kalappal tisztelgő alakok. Végül, nem tudjuk a választ a legfontosabb kérdésekre: milyen gondolatokkal, motivációval készítette a képeket, hogyan gondolt utólag rájuk? Miért döntött úgy, hogy kockázat árán is megőrzi, majd hozzájárul közzétételükhöz? Tisztában volt-e erkölcsi bűnrészességével, esetleg érzett-e bármiféle megbánást? Ami bizonyos: tehetséges és képzett fotós volt, aki a katonák többségétől eltérően kiváló minőségű és jól beállított képeket készített. Felvételei a varsói gettó történetének legerősebb emlékeztető értékű forrásai közé tartoznak. A fotók nagy részét Scharf a londoni Imperial War Museumnak adományozta, amelynek online archívumában a gyűjtemény 122 darabja megtekinthető: https://www.iwm.org.uk/collections Irodalom: Rafael Felix Scharf, ed. In the Warsaw Ghetto: Summer 1941. New York: Aperture, 1993. Ulrich Keller, ed. The Warsaw Ghetto in Photographs. New York: Dover Publications, 1984. Blogok a varsói gettó fotóiról: http://riowang.blogspot.com/2011/10/warsaw-memories.html https://www.iwm.org.uk/history/daily-life-in-the-warsaw-ghetto Csősz László A pesti zsidó közösség sokféle egészségügyi intézményt tartott fenn - a kezdetektől egészen napjainkig. A gyűjteményünkben megőrzött dokumentumok alapján mutatjuk be az intézménytörténetet: A pesti zsidó közösség első szerény, néhány szobányi kórháza 1805-ben nyílt meg a Gyár (ma Jókai) és az Aradi utca sarkán. Ez a kórház egészen 1889-ig működött, amikor a korszerűtlenné vált kórházat a Nagykörút építkezése miatt lebontották, és az osztályokat átköltöztették a Szabolcs utcában akkor megnyílt új kórházba. A régi kórházról fénykép nem maradt fenn, de kissé idealisztikus ábrázolása látható a Pesti Chevra Kadisa díszes tagfelvételi oklevelén, Winter Sándor litográfiáján. A zsidó betegek kezelésére A Szabolcs utcai kórház A Szabolcs utcában 1889-ben Freund Vilmos tervei alapján felépült modern, 150 ágyas, pavilonrendszerű kórház a korszak legmodernebb gyógyító intézményei közé tartozott: 1898-ban már röntgenkészülékkel is vizsgálhatták a betegeket. A hitközség saját nővérképzőt működtetett, ami amellett, hogy szakmát adott a fiatal zsidó lányok kezébe, a kórház szakember utánpótlását is biztosította. Különösen fontossá vált a nővérképző a numerus clausus törvény bevezetését követően (1920), amikor az egyetemekről kiszoruló nőknek nyújtott továbbtanulási lehetőséget. 1927 és 1931 között korszerű központi fűtéssel látták el s teljesen felújították a kórház épületeit és pavilonjait. A numerus clausus törvény következtében külföldön végzett fiatal zsidó orvosok többsége csak a zsidó Kórházban tudott elhelyezkedni, ahol külföldön szerzett ismereteikkel emelték a gyógyítás színvonalát. Az 1940-es évekre ezer betegággyal rendelkező, ragyogóan felszerelt, az egészségügy szinte minden területét átfogó gyógyászati komplexummá fejlődött. Hozzá tartozott a Bródy Zsigmond és Adél Gyermekkórház, a Bródy József és neje Weissburg Fanny nevét viselő tüdőgondozó és az 1925-ben felépült, Kaszab Aladár és neje Weiszkopf Józsa által alapított, ambuláns betegeket ellátó Poliklinika is. A nagyszerű orvosairól híres gyógyintézmény évenként tizennégyezer fekvő és tizenötezer járóbeteget fogadott, a szegény sorsú betegeket ingyenesen kezelték. A pácienseknek mintegy fele keresztény volt, s a gazdasági és kulturális élet kiválóságai közül is sokan bízták magukat a zsidó Kórház orvosaira. Magyarország német megszállását követően a kórházat német hadikórházzá alakították. A felszabadulást követően államosították, és hosszú éveken keresztül az Orvostovábbképző Intézet működött benne. Ma az Országos Múzeumi Restaurálási és Raktározási Központ működik benne. Bródy kórház A Szabolcs utcai kórház mellett, a Bókay téren kezdte meg működését 1897-ben az ország második gyermekkórháza, a Bródy Zsigmond és Adél Gyermekkórház, alapítójának, a neves és igen vagyonos sajtóvállalkozónak és feleségének nevét őrizve. Az intézmény 1920-ban beolvadt a zsidó kórházba. A Weiss Alice Gyermekágyas Otthon Bókay téren nyílt meg 1910-ben a Pesti Izraelita Nőegylet kezelésében álló csepeli Weiss Alice Gyermekágyas otthon, amelyet Weiss Manfréd alapított elhunyt felesége emlékére. A 40 ágyas, mintaszerű otthon kiváló orvosokkal várta és ingyenes ellátásban részesítette a szegény sorsú szülő nőket, valláskülönbség nélkül. Az intézmény saját nővérképzőjében a zsidó kórház orvosai tanítottak. Pesti Chevra Kadisa Szeretetkórháza Az angyalföldi, szabolcs-utcai gyógyászati komplexumtól kissé távolabb, Zuglóban építette ki ellátórendszerét a betegápolással és temetkezésekkel foglalkozó Chevra Kadisa (Szentegylet). A kórház 1914-ben nyílt meg, közel a Vakok Intézetéhez és a Menedékházhoz. A kórházat 1952-ben államosították, ma az Országos Idegsebészeti Intézetnek ad otthont. A Chevra Kadisa Menedékházát nem államosították - ma ebben működik a zsidó Szeretetkórház.
Részlet a Rabbiképző Könyvtárának rekonstrukciójáról 1988. szeptemberben készült állapot felmérési jelentésből: „A könyvtár, annyi sorscsapás után is, még mindig a régi: amelyben Goldziher, Bacher, Heller és Scheiber dolgozott. Közép-Európának, talán egész Európának egyik legfontosabb judaisztikai könyvtára. Magyarország egyik legfontosabb - és a maga nemében egyedülálló könyvtára. Értékét régisége adja, de azért nem pusztán „történeti” – halott, vagy halódó könyvtár, jóllehet ötven éve nem fejlesztették kielégítően.”… „Az 1985-86 körüli években sok – részben sajnos valós – rossz hír került forgalomba a könyvtár állapotáról. A nemzetközi tudományos világ, az orientalisztika, a zsidó intellektuális közvélemény aggodalommal figyelte, mi lesz. A rekonstrukció első lépése éppen a biztonság és a biztonságos - ellenőrzött – könyvhasználat megteremtése volt. Ma a könyvtár egy álmaiból ébredező óriás benyomását kelti. Ez nem lett volna elérhető külső segítség nélkül.” A külső segítség forrásait közösen kutatta fel az ORZSE igazgatói székét a nyolcvanas évek közepétől elfoglaló Schweitzer József főrabbi, valamint a könyvtár élére kinevezett Remete László igazgató. Az Országos Széchényi Könyvtár, a Magyar Tudományos Akadémia, a Könyvtártudományi és Módszertani Központ szakértőinek bevonásával hosszú távú rekonstrukciós terv készült a Rabbiképző Könyvtárának életre keltése céljából. Először a Soros Alapítvány segített. 1987 novemberétől ez a támogatása tette lehetővé a rekonstrukció elindítását. A könyvtár megkezdte rendeltetésszerű, nyilvános könyvtárként való működését, erről az Új Életben, később a nemzetközi szaksajtóban tudósítások jelentek meg. Később mások is segítettek a nagyhírű intézmény feltámasztásában. Könyvtáros munkatársak részmunkaidős alkalmazásával a feldolgozó, szerzeményező és tájékoztató szolgálat újraindult. Kézikönyvtárral felszerelt olvasóterem létesült az oktatói, kutatói munka támogatására. A Rabbiképző nemzetközi kapcsolatai révén a kurrens szakirodalmat támogatásként kapta meg a könyvtár. Az állományvédelem a negyven éve letakarítatlan állomány megtisztításával kezdődött. Vasárnaponként önkéntesek is csatlakoztak a könyvtár kitakarításához. Eltüntették a nyolcvanas évek közepén még mindig ott lévő belövések nyomait. A technikai modernizáció első eszközei, Robotron írógép, xerox, könyvszállító kocsi stb. is megjelentek a bibliotékában. A nyolcvanas évek végén történt az is, hogy Művelődési Minisztérium adott pénzt az Eichmann-kommandó által 1944-ben elhurcolt 2643 kötet hazaszállítására. A Prágában rekedt, nagy faládákban tárolt könyveket a Prágai Zsidó Hitközség a Templova u. 5 pincéjében tartotta. A könyvek hazaszállítását a MIOK évek óta szorgalmazta, de a csehszlovák fél valamilyen ürüggyel mindig megakadályozta. Könnyű dolga volt, hiszen a könyvtár anyagi források híján aligha tudta ezeket kivédeni. Schweitzer József 1988 tavaszán a Rabbiképző egykori hallgatóját, az akkor már prágai rabbi Daniel Mayert bízta meg a hazaszállítás prágai előkészítésével. 1989. augusztus 20-án a magyar kormány bocsánatot kért az 1968-as megszállásért. Másnap mintegy varázsütésre a könyvek hazahozatala elöl is elhárult minden akadály. 1989. szeptember 17-én este a Prágai gyorssal Remete László könyvtárigazgató és Volenszky Paula, a hazaszállítás budapesti szervezője indult el Prágába, hogy másnap kora reggel a MASPED munkatársaival teherautóra rakja a könyveket és elindítsa Budapest felé. A MASPED munkatársai azonban nem voltak ott a megadott címen. A Prágai Magyar Követség segítségével déltájban kerültek elő a szállítómunkások, de félő volt, hogy a számukra előírt munkaidő végéig nem fejeződik be a rakodás, s akkor még egy éjszakát ki kell fizetni nekik valutában. Erre nem volt fedezetünk. A teherautó öt órakor indult el fedélzetén a 75 doboznyi rakománnyal. Reméltük, hogy Magyarország felé…. Másnap tudtuk meg, hogy a szállítmány időben megérkezett a magyar határra, plusz költség nem merült fel. A könyveket a Páva utcai zsinagógában vámkezelték, majd onnan 44 év után végre hazaértek a Rabbiképző Könyvtárába. A nyolcvanas évek végének fontos eseménye az is, hogy a Fotexes Várszegi Gábor a cége által reprintben megjelentett Újvári féle Zsidó Lexikon teljes bevételét ajánlotta fel könyvtári rekonstrukciós célokra. A Blackburn International Incorporation Inc-ben Várszegi Gábor együtt működött Csengeri Imrével, mindketten nagy támogatói a zsidó kultúrának. A könyvadományt – ami a 4 millió forintot meghaladó értékével abban az időben szép pénz volt – Várszegi és Csengeri eredetileg a MIOK-nak ajánlotta fel. Ők azonban az Újvári féle Zsidó lexikont nem merték elfogadni. Arra hivatkoztak, Kun Béla tevékenységének lexikonbeli megítélése erősen eltér az ország akkori politikai vezetéséétől. Ilyen konfliktust nem kívántak felvállalni. A Blackburn ezért az ÁKV-val kötött értékesítési szerződést a lexikonra, s a bevételt adta a könyvtárnak. Volenszky Paula
Közösségünk egyik tagja pár hónapja felkereste a zsidó múzeumot: nemrég meghalt édesanyja hagyatékából előkerült iratokat hozott, amelyekből kiderül, hogy a holokausztban meggyilkolt nagyapja, Bánáti Oszkár néven, a 1930-as években költő és kritikus volt, Radnóti Miklós jó ismerőse és figyelmes olvasója, Kassák Lajos lapjának rendszeres munkatársa. Utolsó, Áfonya című kötetéről Radnóti írt fanyalgóan elismerő ismertetést a Nyugat hasábjain. Ez a múlt, vázlatosan, amelynek nyomai ott vannak ugyan, elszórva, digitalizált régi folyóiratok online hasábjain, de nincsenek ott, ahol leginkább lenniük kéne, a családi emlékezetben. Bánáti Oszkárt, mint a Nyugat lapjain olvasható nevek legtöbbjét, utókoruk teljesen elfelejtette és valamiért a lánya sem adta tovább emlékét. Pedig kamaszként - most előkerült hagyatékának tanúsága szerint - verset írt arról, mennyire nehéz neki az édesapja nélkül felnőnie és hogy egyedül a versírás kapcsolja össze őt vele, hogy amikor verset ír, úgy érzi, költő édesapja nyomában jár és ez oldja kissé a félárvaság magányát. Egy egész nemzedék küzdött ekkoriban a munkaszolgálatosként, honvédként meghalt apák hiányával, tanú erre Szabó István filmrendező, Orbán Ottó, Gergely Ágnes életműve. Úgy tűnik, hogy Bergsmann, vagyis művésznevén Bánáti Oszkár lánya, látogatónk édesanyja először maga is a beszédet, az önkifejezést, aztán a hallgatást választotta, egy teljes életen át, a trauma karbantartására. De közben mégis alaposan dokumentálta édesapja korán megszakadó pályáját, hogy majd előkerülhessen akkor, amikor ő már nem beszélhet róla. Radnóti, Kassák, népiség: Bánáti Oszkár pályaképe Bánáti Oszkár a múlt század első évtizedének végén született, a Nyugat harmadik nemzedéke (Radnóti Miklós, Weöres Sándor, Zelk Zoltán, Kálnoky László, Vas István, Hajnal Anna, Jékely Zoltán) a kortársai. Egyetemista korában ismerkedik alighanem meg a Szegeden tanuló Radnóti Miklóssal és Buday György képzőművészetével, a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiuma körül, amely Erdei Ferenc szociológus, Hont Ferenc rendező színházesztéta szellemi otthona is volt egy ideig. Hagyatékának tanúsága szerint későbbi éveiben is kapcsolatban maradt Radnótival és valamelyest Budayval is. Radnóti mellett kritikusként kiáll, verseit nagyra becsüli, vitába is keveredik rosszakaróival, egy ízben még a magyar publicisztika legendás figurájával, Bálint Györggyel is vállvetve harcol Radnótiért: Bálint idézi is őt harcostársaként. Lírájuk természeti ihletettsége, játékos, mérsékelt vadsága szintén mutat némi távoli rokonságot. Annál meglepőbb, hogy Radnóti később, 1938-ban, ha nem is minden elismerés nélkül, de hűvösen fogadja Áfonya című kötetét a Nyugatban, lényegében annyit mond róla, hogy nem nélkülözi a tehetséget, de hangján még túl erősen érződik a keresett hetykeség, népieskedés, rossz lírai modor, amelyet kinőve akár igazi, fontos költővé is válhat. Szomorú tudni, hogy ez a pillanat a 28 éves Bánáti pályájának már nem az eleje, hanem inkább a vége, hogy pár év múlva immár sem ő, sem kritikusa nem lesznek életben. És ekkor még – bár Bánátinál előrébb tart, Radnóti sem egyértelműen elismert, befutott költő még, korántsem a magyar irodalom egyik óriása, mint ahogy ma gondolunk rá vissza Bánáti, szemben nemzedéktársai többségével, akik nagyon röviden flörtöltek csak a Kassák-féle avantgarde-dal, kitart a Munka-folyóirat mellett, ott formálódik költői és kritikusi pályája. Ez bátor döntés, ismerve a magyar kultúra távolságtartó viszonyát az avantgadre-hoz, amelyet több mint száz évnyi együttélés sem oldott fel egészen. Érdemes megnézni, hogyan ír Babits az avantgarde hatásokat még magán viselő Radnóti költészetéről öt évvel Radnóti Bánáti-kritikája előtt, szintén a Nyugatban. Ő akkor Radnótin kéri számon a túlzottan stilizált, erőltetett népieskedést, a modorosságot, keresettséget, szinte teljesen ugyanazt, amit a Babitshoz megértő Radnóti kér öt évvel később számon nála alig fiatalabb társán. Radnóti Bánáti Oszkár-kritikája: Radnóti Miklós: Áfonya. Bánáti Oszkár versei Az 1930-as évek közepén a lap rendszeres, visszatérő szerzője, költője, kritikusa. Ugyanebben az évtizedben megnősül, megszületik a lánya, akinek alig is lesznek majd megélt emlékei róla, már a munkaszolgálatos behívók kora. Egy először félbeszakadó, aztán elsüllyedő élettörténet és életmű, egy a bizonyára sok ezer közül. Az ő pályája, mivel legalább elindult, látnunk engedi a hiányt. Hogy mi lehetett volna Bánáti Oszkár, ha, mondjuk, megfogadja Radnóti Miklós tanácsait? Valóban jó klasszicizálódó költő? Vagy elvesztette volna hangja szabálytalan erdetiségét? Egy lett volna a Kassák mellől-mögül eltűnő szerzők közül a szinte egyszemélyes magyar avantgarde-ban? Költő lett volna vagy kritikus inkább, ha folytatja irodalmi ténykedését? Kapcsolatai alapján egyértelmű baloldalisága merre vitte volna 1945 után? És még inkább, milyen édesapa lett volna? Milyen nagyapa, mert még bőven élhetett volna látogatónk gyerekkorában? Néhány adat, sok vers, kritikák elszórtan folyóiratokban, okmányok, apró betűvel írt, szorgalmas kétségbeeséssel küldözött munkaszolgálatos levelek apró, töredező felületeken, halványuló betűkkel. Van, ami rekonstruálható, több minden sejthető, a legtöbb vonatkozása ennek az életnek ismeretlen, mint mindannyiunk életének. Ki fejti meg szívük Atlantiszát?-kérdezte erről a nemzedékről hosszan élő kortársuk, Vas István az Egy szerelem három éjszakája egyik songjában. Bánáti Oszkár, akinek jellegzetes történetére, hiányokkal teli és mégis megvilágító utóéletére még bizonnyal visszatérünk, látogatónknak hála, amolyan villanófényként világított rá történetével és a lánya történetével elmondatlan, elbeszéletlen életek ezreire. Radnóti Miklós: Áfonya. Bánáti Oszkár versei. Nyugat, 1938. 9. szám Vári György
Az alábbiakban Pásztor József 1941. július 28-án kelt, "Kárpátalja zsidó problémái" című összefoglalójának szövegét közöljük. Pásztor József a Magyarországi Izraeliták Pártfogó Irodájának volt vezető munkatársa 1938 és 1949 között, s elsősorban a zsidótörvények szociális hatásainak enyhítése érdekében dolgozott. Szívszorító helyzetelemzése a kárpátaljai zsidóság életéről alig egy hónappal a magyar állampolgárságukat igazolni nem tudók kamenyec-podolszkiji deportálása és meggyilkolása előtt született. Tábla a Munkács felé vezető országút szélén Kárpátalja visszacsatolása után. Felirata: "Beregvármegye munkácsi járás Iványi község Szívet cseréljen az, aki hazát cserél @Magyar Nemzeti Múzeum Pásztor József: Kárpátalja zsidó problémái 1941. július 28. Kárpátalja Magyarország északkeleti határszélén elterülő országrész és magába foglalja Ung, Bereg, Ugocsa vármegyéket és Máramaros vármegyének nagyobbik részét. Területe 12656 km2, lakosságának száma kb 800.000. a zsidó lakosság száma kb 120.000 lélek, tehát az összlakosság 15%-a. Területének legnagyobb része hegy és erdő, csak 30%-a mezőgazdasági művelésre alkalmas terület. Ennek a 30%-nak a nagy része azonban aránylag nehezen művelhető és keveset termő szántóföld. A terület nagy részét kisebb-nagyobb folyók szelik át, leginkább észak-déli irányban húzódó völgyekkel, vasúti hálózata elég szegényes, minek következtében a gazdasági viszonyok sem fejlődhettek és a kultúra sem haladhatott be eléggé mélyen. A nagyobb részt fenyveserdőkkel borított hegyekben kifejlődhetett volna megfelelő iparág faanyaggal kapcsolatban, továbbá vendéglátó ipar, ha ezek a helyek eléggé megközelíthetők lettek volna. Gyógyintézetek létesülhettek volna, a turisztikát is ki lehetett volna fejleszteni, azonban a megszállás ideje alatt inkább a Magas Tátrát keresték fel és így ez a terület ebből a szempontból is elhanyagoltatott. A havasi legelők rendkívül alkalmasak volnának állatok tartására, tehén és juh tenyésztésére, ezen a téren is nagyon kevés történt 1918-ig. A megszállásnak végzetes 20 esztendeje alatt és a visszacsatolás után olyan jelentőségű kérdések foglalkoztatták bizonyára kormányunkat, hogy ennek a területnek gazdasági fejlesztésére és az ottani lakosságnak (magyarok, ruténok és zsidók) megsegítése érdekében is inkább csak ínségakciók létesültek, de nem történt gondoskodás, hogy a lakosság produktív irányban is bekapcsoltassék. Ezeknek természetes következménye, hogy a lakosság kivétel nélkül mind nehezebb gazdasági viszonyok közé került, koldus életet élt, és minthogy a megélhetési viszonyokat a minimális mértékben sem lehetett biztosítani, a nyomor napról napra növekedett, a lakosság nagy része népbetegségek áldozata és pusztulófélben van. Különösen vonatkoznak ezek a tények a Kárpátalján lakó zsidóságra. Ezek a zsidók a régi zsidó hagyományok őrzői és letéteményesei, mai napig is szigorúan ragaszkodnak az őseiktől átvett szokásokhoz. Amíg az ottani lakosság körében általában még igen nagy az írni, olvasni nem tudók arányszáma, a zsidó lakosság gondoskodott arról, hogy minden gyermek megtanuljon írni-olvasni, természetesen elsősorban héberül. Gondoskodott arról, hogy főképpen a fiúgyermekek az úgynevezett chéderekben, majd 13 éves kortól kezdve jesivákban elhelyezkedhessen, szent tanok tanulmányozása végett, ugyanakkor azonban nem ismerték fel az élet körülményeit és nem nevelték az ifjúságot produktív életpályákra. A zsidó lakosságnak egy nagy része hozzálátott a munkához, primitív mezőgazdálkodást folytatott, sok volt a fatermelésnél, útépítésnél, fafeldolgozásnál, bányákban és sóbányákban dolgozó napszámos, megfelelő mértékben űzték az ipar megegyszerűbb ágait és aránylag egy alacsony rész foglalkozott a kereskedelemnek különböző ágaival, így elsősorban kiskereskedelemmel, ügynökösködéssel és koncessziók birtokában dohányárusítással, italkiméréssel, továbbá voltak ugyancsak alacsony számban kereskedelmi vállalatoknál is, mint tisztviselők alkalmazva. Sajnos azt kell hangsúlyoznunk, hogy csak voltak, mert a zsidótörtvények és egyéb rendelkezések még ezeket a foglalkozási ágakat is szinte kivétel nélkül megszüntették. Egy kezünkben lévő tanulmányból idézzük a következő statisztikákat: Napszámos munkából élt kb. 2000 család, tehát átlag 10000 lélek, iparos volt 6000 családfenntartó, kik közül 5000 fosztatott meg az iparától, ami által 25000 ember vált munkanélkülivé és ennek folytán természetesen kenyértelenné is. A csehországi gyárak képviseletével mintegy 1000 ember foglalkozott az ügynökösködésnek ez a módja azonban a felszabadulás folytán teljesen megszűnt, ennek következtében 5000 lélek vált ugyancsak kenyértelenné. Mindjárt a felszabadulás után, legkésőbb 1940. június 20-ig, bevonták az összes állami koncessziókat, elvették a trafik és kocsmajogokat, a rum, likőr és egyéb szeszes italok gyártási és fogyasztási jogait, minek folytán 2000 család, azaz 10000 lélek vesztette kenyerét. A köztisztviselőket, főképpen tanítókat elbocsájtották, a kereskedelmi alkalmazottakat, az úgynevezett értelmiségi törvény rendelkezései alá esvén, ugyancsak elbocsátották, így 3600 család került ki állásából, ez ismét 15000 személy számára jelentette a kenyér elvesztését. Csak ebből a rövid kimutatásából is megállapíthatjuk, hogy több mint 15000 család ítéltetett pusztulásra, tehát 75000-80000 lélek, vagyis a Kárpátalján lakó zsidóság 2/3 része. Mindezekben a számokban nem foglaltatnak azok a nagy tömegek, melyek az 1918 év előtt is és a megszállás idejében ugyancsak kolduskenyérből tengették életüket, akik azonban most már koldulással sem kereshetik meg kenyerüket, mert hiszen a rongyszedés és koldulás jogát is megvonták tőlük. Az életszínvonalnak olyan kétségbeejtő süllyedésével találkozunk itt, amilyenre talán egész Európában nincsen példa. Teljesen tudatában vagyunk annak, hogy fájdalmunkra nem csak a zsidók helyzete ilyen sanyarú és azok, akik már könnyek között ették vagy eszik vékony karéj kenyerüket, nem is tehetnek, nem is tesznek különbséget aszerint, hogy milyen templomban imádkoznak az egy Istenhez. Nekünk minden elhagyott és nyomorgó ember sorsa fáj, a sínylődő rutén népé csakúgy, mint a szenvedő Szabolcs- és Szilágyságiaké, de amíg ezekkel most mégis foglalkozik a kormány igen okosan és helyesen, addig a zsidóság éhenhalásra és pusztulásra van ítélve. És mert így van, érthető, hogy azokkal kell törődni, akiknek a kenyérgondokon kívül még sokkal szomorúbb és súlyosabb gondok is osztályrészül jutottak, ilyen pld. a hajléktalanság, a bizonytalanság. Hónapok óta folyik Kárpátalján az állampolgárok igazolásának ügye. Az a joggyakorlat alakult ki, hogy idegennek tekintendő mindenki, aki kétségbe nem vonhatóan nem igazolja, hogy maga vagy ősei legalább 1851-ben Magyarországon születtek és 1875-80 év között adót fizettek, továbbá 1917 és 1921 közötti években valamilyen magyarországi községben laktak és a község közterheihez hozzájárultak. Ezek oly súlyos feltételek, amelynek igazolását számos akadály nehezíti meg. Így 1.) A zsidó lakosság legnagyobb része mindig nyomorgó szegény volt, és ennek következtében 1917 és 1921 nem is fizethettek adót. 2) A zsidók rendkívüli tömege nem házasodott meg polgárilag, megelégedtek az egyházi esküvővel. Ennek következménye, hogy minden családnál az apának és az anyának külön-külön kell minden iratot beszerezni, de még csak ezek birtokában is igen sokszor igen nehezen bizonyítható az egyenes leszármazottság. 3) A zsidó anyakönyveket rosszul és hiányosan vezették és így csak a legnagyobb nehézséggel lehetett 1-1 okmányt beszerezni. 4) Az 1875-1880 években történt adófizetést is nagyon nehezen lehet igazolni, mert az adókönyveket elpusztították. 5) és ha az iratokat már beszerezték, 1-1 iratcsomagnak az ára, miután 1851 és 1941-ig zsidó családapa és nagyapa számos esetben 5 helyen is lakott és így az iratokat legalább 5 helyről kell beszerezni, átlagosan 80 pengő. Minthogy legalább 10000 olyan zsidó család lakik Kárpátalján, akinek az iratait a leggyorsabban kell beszerezni, mert különben a legrövidebb időn belül toloncházba, majd internálótáborba kerül, csupán az állampolgárságok igazolásához szükséges iratoknak a beszerzéséhez 80000 pengő szükségeltetik. Ennek a körülménynek következménye, hogy minden egyes család felett lebeg az a veszély, hogy máról holnapra a házból, ahol maga a családfő és gyerekei és számtalan esetben a családfő apja és nagyapja élte szomorú életét, kiteszik. Megtörténik, hogy a családi iratok beszerzése már azért is nehézségekben ütközik, mert számos hittestvérünk ugyanakkor eleget tesz honvédelmi kötelezettségének és az úgynevezett munkásszázadokban dolgozik, minek következtében nem tudja a szükséges iratokat beszerezni, nem szólván arról, hogy a családtagjainak kenyerét sem biztosíthatja még napszámos munkával sem – és fájdalommal kell megállapítanunk, hogy ez így bevonultak családtagjai sem részesülnek sok-sok helyen a természetesen állami segélyben. Ahol nincs kenyér és nincs meg az a néhány fillér, amelyért szappant lehetne vásárolni, ahol teljes lehetetlenség a cipő talpát megszerezni, ahol mindig kisebb és kisebb lakásokban zsúfolódnak össze és nincs meg az a pár pengő, amelyért a közeli vagy távoli helységekben orvost lehetne hívatni, ott természetes következményként jelentkezik a fizikai leromlás, a kisebb ellenállóképesség, fokozódik a gyermekelhalás és általában nő a halálozási arányszám. De természetes következménye az idegbaj, kishitűség, az elbátortalanodás és a lelki összeroppanás. Ezekben a szalmafedélű viskókban most már végleg otthont talál a tubercolosis is minden válfajával, a gyermekek ezrei a rossz táplálkozás következtében angolkórosak, fejlődésükben visszamaradtak, sehol a föld területén talán nem lehet találni annyi idegroncsot, torztestű embert, mint itt ezen a tájon. Aki valaha járt, vagy legalábbis a legutolsó két esztendőben járta ezt a vidéket, és látta a sok kinyújtott, reszkető kezet, mely 1-2 fillért, 1 db kenyeret kér, látta a télidőben is meztelen lábú és egészen hiányos ruházatú embereket, embertársainkat, testvéreinket, látta az éhségtől valósággal síri szemgödröket, látta a gyermekek csodálkozó szemét, amikor hitetlenül bámultak ránk, amikor nyaralásra vittük őket és azt mondtuk nekik, hogy az eléjük tálalt ételt teljes egészében megehetik, mert aznap még kétszer vagy háromszor is kapnak táplálékot, aki látta a hosszú sorban állni meleg vízért és nem teáért, levesért vagy tejért, hanem ismétlem: meleg vízért felsorakozott világ legszomorúbb mártírjait, nemcsak magukért, hanem gyermekeikért is szenvedő anyákat, aki látta az úgynevezett lakóhelyeiket, ahol nincs padló és nincs bútor és a fekvőhely kis vékony réteg szalma, aki látta a kegyetlen, könnyfakasztó hidegben a csűrben lakó kilenctagú családot összesen és együttvéve egy pár lábbelivel, olyan csűrben, amelynek nincs ajtaja, ahová ki-be járhat a szél és besöpörheti a hórétegeket és süvítheti végzetes dalát – annak szemét heteken keresztül kerülgeti az álom, annak lelkiismeretét nem nyugtathatja meg az a körülmény, hogy maga és családja még el van valahogy látva. Az nagyon nehezen nyelheti le a falatot, mert mindig látja az árnyakat és bizonyára mindent el fog követni, hogy akármilyen szerényen, de segítségére siessen ezeknek az elhagyatottaknak, akik ellentétben a különböző hírekkel, a legteljesebb egyetértésben élnek rutén testvéreikkel. Úgy látszik a nyomor erősebb kapocs, mint a jómód. A szalmafedeles viskókban teljes békességben élnek, és megértésben, a kölcsönös megsegítés kötelezettségének tudatában élnek egymás mellett rutének és zsidók. Azokról a zsidókról szólunk, akiket itt-ott kazároknak is neveznek, akik nem is régen talán erdőben fát vágtak, az országutak köveit törték, megkíséreltek kenyérmagot termelni, a bányákból felszínre hozták a sót és a köveket, és ha már igen előkelő volt az állásuk, magas helyre kerültek, bakra ültek, kocsisok voltak. Volt köztük iparos. Akinek felvitte az Isten a dolgát, korcsmában méregette az italt, vagy ott állott a szatócsüzletben kora reggeltől késő estig és eladott pár fillérért sót, néhanapján egy kis lisztet vagy más élelmiszert. A városokban nagyrészt kereskedelemmel foglalkozott, köztisztviselő nem lehetett sohasem. Akinek nem volt boltja, utazott, közvetítette az árut és végeredményben az sem volt haszontalan munka, hiszen a gazdasági termelést előmozdította. Néhány béna harcfinak jutott egy kis trafik. Láttunk talmudtudóst is féllábbal, mert a másik felét a háborúban hagyta, valahol Wolhyniában vagy Ukrajna síkságain. És ma hallgatag a táj, némaság mindenfelé és dologtalanok és munkanélküliek, csupán a gond zakatol valahol a lelkekben, ezekben a nagyon gyenge testbe költözött lelkekben. A testnél lényegesen erősebb lelkekben az élet leginkább a temetőkben van, mert a temetők friss és frissebb sírhantok. Szerednyei zsidó temető, 2022. Fotó: Király Mátyás @abandoned_jewish_memories Ezek a tények, mik a teendők: A teendő egyrészt átmeneti és megsegítés, másrészt egy hosszabb időre szóló gazdasági terv kidolgozása és végrehajtása. A segítésnek háromirányúnak kell lennie: politikainak, gazdaságinak és kulturálisnak. Politikai tekintetben első a hajlék, az otthon biztosítása. A politikai élet hullámai gyűlöletet sodortak ezekre a tájakra, pedig ezek a kaftános, tincses vagy pajeszos, nagyszakállú zsidók jóravaló, dolgos, munkás lelkek, becsületes, önfeláldozó, hazájukat szerető, az ország törvényeit tiszteletben tartó, felettes hatóság előtt tiszteletet tudó, egyszerű emberek. Vannak kétségtelenül hibáik, hol nincs hiba? Ahol van, kutatni kell az okokat és akkor rájöttünk arra, hogy az legkevésbé terheli ezeket a tehetetlen embereket, hanem azokat a tényezőket, amelyeket ezeknek a rétegeknek emberi életét nem tudták vagy nem akarták biztosítani. Felelősség terheli elsősorban azokat a gazdag hittestvéreket, akik elmennek ezek mellett a szegények mellett, vagy nem akarják észrevenni, hogy ilyenek is vannak. A politikai irányú biztosítás az első feladat. A második a gazdasági munkára való beállítás. Azt mondják, hogy szegény terület és rossz a termőföldje, kevés a munkalehetőség. Pedig a Tisza és mellékfolyói, a patakok partján ott hajladoznak a füzesek, kínálgatják a munkát, hívják a dolgozó kezeket. Ezekből a fűzfákból az egész világ szükségletét kielégítve kosarak készülhetnének, tehát 10000 zsidó ember szállíthatná mindenfelé a fűzfából készült kosarakat. Ott susognak a végtelen erdőkben a fák, ugyancsak kínáltatják magukat. Mennyi munkaalkalmat nyújtanak ezek nyáron és télen. A rétek és legelők és a föld semmivel sem rosszabb, mint az Alpokban vagy Svájcban. Milyen ipar fejlődött ki ezekben az országokban és milyen háziipar! Mennyi mezőgazdasági munkalehetőség kínálkozik mindenfelé, mennyi gyár létesülhetne itt, amelyek a fából papírt és sok más anyagot készíthetnének, a sok patak és folyó, melyekből világosságot és életet adó villanyerőt lehetne kicsiholni és ezer és egy módja volna a kenyérkérdés, a kereseti lehetőségek az ott lakó magyarok, zsidók és rutének részére. Kölcsönkötvények kibocsátásával milyen könnyen lehetne sok ezer embert az életnek megmenteni és ezek számára emberi életmódot is biztosítani. A legelső feladat a karitatív és jótékonysági munka. Meg kell menteni a csecsemőket és gyermekeket, és nem szabad elhagyni az aggokat. Csecsemőotthonokat kell létesíteni, népkonyhákat és aggokházát, és kórházakat. Meg kell indítani a tejakciót, a felruházási akciót, fűtőanyagot kell biztosítani, télidőre meleg ebédeket. Rá kell nevelni az embereket arra, hogy a mai szomorú viszonyok közepette is lehet egy lakást egészségessé tenni (megfelelő szellőztetés, a nap csodálatos ereje), hogyan lehet fillérekből is helyesen táplálkozni, meg kell indítani a harcot a népbetegségek ellen (tubercolosis, malária, trachoma, nemi betegségek), biztosítani kell a tisztálkodás lehetőségét, el kell látni orvossággal és orvosiműszerekkel, biztosítani kell az orvosi segélyt. Következő lépés a produktív munkára való ránevelés, a munkaképesek kiképzése, átképzése a mezőgazdasági irányban, és a háziipari részben iparművészeti lehetőségek tekintetbe vételével. A rávonatkozó tervek készen vannak, csupán még hiányzik a kormány természetesen szükséges hozzájárulásán kívül – a pénz. Ezt a pénzt ma sehonnan sem várhatjuk csak a hazai zsidóságtól. A múltban különösen az amerikai zsidóság állt ki ennek a területnek a támogatása érdekében. Ma igen kevés reményünk lehet arra, hogy a külföldi zsidóság segíthessen, egyrészt mert nem csak a magyarországi zsidóság támogatása vált feladatává a Jointnak, (American Jewish Joint Distribution Committee) hanem számos más országé is, másrészt mert az átutalási lehetőségek is rendkívül megcsökkentek. De nem is volna helyes, hogy mindig csak mások segítségében bízzunk és azt várjuk. Csak azt a népet vagy népréteget segíti meg az Isten, mely maga is akar segíteni és minden áldozatot meg is hoz ennek a segítésnek az érdekében. A hazai zsidóságnak, ha betömi a fülét és becsukja a szemét, vagy nem hatol fülébe a jajszó, és tovább is közömbös marad számára a testvér pusztulása, holott ez az ő pusztulását is jelenti, ha ma is körültáncolja az aranyborjút, abban a hitben, hogy a pénzeszsákja megmenti, ha maga nem hallja meg a kétségbeesettek könyörgését és nem nyitja meg a zsebét, amíg lehet. Mi hiszünk és bízunk abban, hogy az egész magyar zsidóság végre feleszmél, meghallja az idők parancsoló szavát és kivétel nélkül beáll a segítők sorába, hogy ezáltal a segélyt kérő kezek megritkuljanak. A zsidónak most nem egyszer egy évben, hanem minden este a Jom kipur hangulatában kell élnie. Mindig hallani kell a Kol Nidre megrendítő szólamait, melyek felkavarják a lelkeket. Emberi kötelességünk ráeszmélni az emberi mivoltunkra, végtelen szomorúságunkra. Emlékeznünk kell a Jom kipur délutánjára, a Nile hangjaira is, amikor már fogytán van a gyertya és reszketve ég a gyertyamaradék, és reszket a lélek abban a tudatban, hogy talán ezekben a szent percekben intéztetett el egyének és családok sorsa. Isten aszerint fogja elintézni a mi életünk sorsát, a Te életedét is kedves testvér, aki e sorokat olvasod, ahogy segítesz mások szomorú sorsán, és a legsúlyosabb bajban lévő Kárpátaljai testvérek sorsának enyhítésében. Szántóvető kárpátaljai zsidók.
Roman Vishniac felvétele. @Roman Vishniac: A Vanished World Ambrus Sándor sorsa A második világháború 1939 szeptember 1-én tört ki, de Magyarország kezdetben nem vett részt a harcokban. Ennek ellenére a magyar zsidók százezreihez hasonlóan a Politzer-család tagjai is megszenvedték az 1930-as évek végétől egymás után életbe lépett zsidóellenes törvényeket. A több mint kilencven éves Misner Ignácot éppúgy kizárták az ügyvédi kamarából, mint hatvanéves fiát, Misner Istvánt és unokája ötvenéves férjét, Ambrus Sándort. A kamarából kizártak nem folytathatták korábbi tevékenységüket, ezzel mindannyian elveszítették munkájukat és egzisztenciájukat. Magyarország végül 1941 nyarán szállt hadba, miután szövetségese, a náci Harmadik Birodalom megtámadta a Szovjetuniót. Júliusban megkezdődött a magyar állampolgársággal nem rendelkező zsidók összegyűjtése. A belügyi hatóságok ezzel az ürüggyel mintegy 20 ezer embert deportáltak a Szovjetunió német és magyar csapatok által megszállt területére. Túlnyomó többségüket augusztus végén az SS előre megásatott tömegsírokba lőtte Kamenyec Podolszkijban a helyi zsidókkal együtt. Misnerék és családtagjaik élete egyelőre nem került veszélybe, de zsidóként helyzetük a következő években is folyamatosan romlott. Az újabb zsidóellenes törvények és rendeletek nyomán Ignác elveszítette dunántúli földbirtokait. Dédunokája, Ambrus Gyula bár 1943-ban kitűnően érettségizett, a numerus clausus miatt hiába ábrándozott az orvosi egyetemről. Végül, az Ignác lánya, Margit segítségével szerzett protekciónak köszönhetően nagy nehezen mégis elkezdhette a tanulást. Fél évvel később azonban a tanévnek hirtelen vége szakadt: 1944. március 19-én a németek megszállták Magyarországot. Sztójay Döme vezetésével új, kollaboráns kormány állt fel és nyílt zsidóüldözés kezdődött. Naponta követték egymást az újabb zsidóellenes rendeletek. Április elején fel kellett varrniuk a sárga csillagot. A zsidók számláit zárolták, értékeiket államosították. Ignácnak hamarosan be kellett szolgáltatni az ünnepi étkészletet éppúgy, mint saját arany zsebóráját. De elvették az autójukat, a rádiójukat, sőt, még Gyula érettségi ajándékként kapott biciklijét is le kellett adniuk. Politzer Lili férje, Virány Alfréd családjának birtokában volt a Svábhegyi Nagyszálló, más néven a Grand Hotel Schwabenberg. Az 1896-ban átadott szállóban éppúgy járt Ferenc József császár és király felesége, Erzsébet (Sissi) királyné, mint a későbbi IV. Károly király. Most azonban más "vendégek" érkeztek. Április végén az épületet egy dokumentum szerint "a német Véderő igénybe vette". Képeslap a nácik által 1944-ben lefoglalt szálloda luxusszállodáról, Országos Széchenyi Könyvtár. Gyula édesapját, Ambrus Sándort hamarosan letartóztatták, Gyulát pedig az orvosi egyetem helyett immár a munkaszolgálat várta: májusban behívták és a Bükkbe vezényelték kényszermunkára. Lakásukat ezalatt kiutalták egy magyar detektívnek. 1944. áprilisában országszerte megkezdődött a zsidók gettósítása, majd május közepétől megindult a tömeges deportálás. Alig nyolc hét alatt 430 ezer embert hurcoltak Auschwitz-Birkenauba, további 15 ezret pedig ausztriai munkatáborokba. Júliusra az ország területén Budapest és a munkaszolgálatosok kivételével már nem maradtak zsidók. A főváros zsidó lakosságát ezzel egy időben mintegy 2000, úgynevezett sárga csillagos házba költöztették. Misnerék is kénytelenek voltak elhagyni a családi otthont. Az ekkor már 99. életévébe lépő Misner Ignác személyesen Horthy kormányzóhoz írt könyörgő levelet: "Soha politikával nem foglalkoztam és egyetlen politikai pártnak, még kevésbé szabadkőműves páholynak tagja nem voltam. Egész életemet a munkának szenteltem és munkásságom nagy részét a szegények ügyeinek ingyenes vitele töltötte ki. Minden ténykedésemben a hazafiság és nemzeti érzés vezetett és ettől engem semmiféle irányzat sohasem tántoríthatott el. Hogy engem 99-ik éves aggastyánt, aki egész életemet becsületben és munkában töltöttem és akinek elődei már több száz éve visszamenőleg is Magyarországon születtek, mily szörnyen érintettek a zsidókra vonatkozó korlátozó intézkedések, az elképzelhető, ha csak rámutatok arra, hogy 60 éven át lakott VI. Teréz körút 41. számú házban lévő lakásomat el kellett hagynom és más lakásába költöznöm. Mint aggastyán alig tudok beletörődni az ily szörnyű helyzetbe, amelybe hibámon kívül kerültem." Misner arra kérte Horthyt, hogy őt és családtagjait mentesítsék a zsidótörvények hatálya alól. Válasz soha nem érkezett. Októberben a nyilasok német támogatással puccsot hajtottak végre. Az év végére a város pesti oldalán felállították a budapesti gettót. Misner Ignác nem érte meg a 99. születésnapját: 1944. december végén halt éhen a gettóban. Három, az Árpád-házi királyi család tagjairól elnevezett gyermeke közül csak az egyik lánya, Margit maradt életben. Ő néhány családtaggal együtt Budapesten élte túl a nyilas terrort és az ostromot. Ignác másik lánya, Gizella családjával együtt tűnt el. Az egyik forrás szerint a nyilasok hurcolták el őket az egyik védett házból, de az sem kizárt, hogy július elején a családot Auschwitzba deportálták. Fiát, Misner Istvánt, miután saját bérházuk házmestere feljelentette, szintén elvitték. 1944 novemberében halt meg. A holokauszt során a család legalább 18 tagja vesztette életét. Ambrus Gyula és Ambrus Sándor Misner Ignác dédunokája, az egykori orvostanhallgató Ambrus Gyula túlélte a holokausztot. Néhány hónap után megszökött a munkaszolgálatból és egy katolikus évfolyamtársa, Bayer Klára bújtatta. A háború után összeházasodtak és emigráltak Amerikába, ahol hét gyermekük született. Feleségét, Bayer Klárát embermentő tevékenységéért a jeruzsálemi Yad Vashem a "Világ Igaza" címmel tűntette ki. Ambrus Gyula 2020-ban, 96 éves korában Buffalóban (USA) hunyt el. Anélkül, hogy pontosan tudta volna, mi történt édesapjával, Ambrus Sándorral. Ambrus Sándor ügyvéd végigjárta a holokauszt legmélyebb bugyrait. Annyit korábban is tudtunk, hogy 1944 április 24-én a budapesti Központi Zsidó Tanács a Gestapo utasítására több mint 700, budapesti zsidó értelmiséginek, köztük újságíróknak és ügyvédeknek küldött "utasítást". Eszerint a címzetteknek másnap reggel 9-kor jelentkezniük kellett a Rökk Szilárd utca 26. szám alatt munkaszolgálat céljából. A névlisták a Gestapótól érkeztek. A 280 ügyvéd között ott volt Ambrus Sándor is. Akárcsak sorstársai, ő is összepakolt egy takarót, három váltás fehérneműt, két pár cipőt, csajkát, evőeszközt és háromnapi élelmet. A megadott címen ekkor már a magyarországi zsidóügyekért felelős Adolf Eichmann SS-Obersturmbannführer különleges bevetési egységének (Sondereinsatzkommando Eichmann) internálótáborként funkcionáló börtöne működött. A megjelent zsidókat munkaszolgálat helyett azonnal letartóztatták. A német és magyar nácik túszként akarták őket felhasználni. Meg voltak róla győződve, hogy a zsidók és a szövetségesek összejátszanak ellenük. Az volt a tervük, hogy a prominens zsidó értelmiségieket potenciális bombázási célpontok (gyárak, hadiüzemek) közelében helyezik el. Úgy vélték, hogy ez majd visszatartja az angolszászokat attól, hogy folytassák az április eleje óta Budapest ellen megkezdett légitámadásaikat. A túszokat a Rökk Szilárd utcából hamarosan vidéki internálótáborokba szállították. Volt, aki Kistarcsára került, Ambrus Sándort pedig Horthyligetre vitték. A Csepel-szigeten, a mai Szigethalom és Tököl települések melletti területen 1944-ben a Weiss Manfréd művek gyártelepei működtek, melyek a német hadiipar számára gyártottak repülőgép alkatrészeket. Az üzemet tavasszal bombázták, így a nácik úgy kalkuláltak, hogy a zsidó túszok egyfajta pajzsként megakadályozzák majd a további támadásokat. A rabok a lebombázott repülőgépgyár romjait takarították, szenet lapátoltak, vagonokat pakoltak. Helyzetüket a nehéz fizikai munka mellett a magyar katonákból álló őrség brutális bánásmódja is rontotta. Az esti sorakozónál napirenden volt a "sportoltatás": aki 10-12 óra munka után nem futott elég gyorsan, az őrök véresre verték. Ráadásul Ambrusék tényleges életveszélyben voltak: szállásukat és munkahelyüket légvédelmi ütegek vették körül. Bombázás esetén pedig ezek a támadók célpontjai voltak. A zsidók számára ugyanakkor nem volt óvóhely. Ilyen körülmények között nem meglepő, hogy a július 30-án bekövetkező újabb légitámadás során sok zsidó internált meghalt. 1944: a Dunai Repülőgépgyár egyik telepe az amerikai bombázás után, Fortepan Ambrus Sándor azonban ekkor már bizonyosan nem volt Horthyligeten. Néhány újonnan előkerült dokumentum alapján végre lehetővé vált későbbi sorsának rekonstruálása is. Ambrusékat a letartóztatásukat követő két hónapban Horthyligeten tartották fogva. Július elején - majdnem félmillió vidéki zsidó elhurcolása után - Horthy a nemzetközi tiltakozások és a szövetségesek partraszállása nyomán leállította a deportálásokat. Az akció folytatását erőltető Eichmann a magyar hatóságok támogatása hiányában először volt kénytelen csupán a németek erejére támaszkodni. Mivel a mintegy 200 ezer budapesti zsidó elhurcolásához nem volt elég embere, az internálótáborok lakóival számolt. Július 12-én 1500 zsidót akart deportáltatni Auschwitzba. 1450 főt sikerült is összeszednie Kistarcsáról és a Rökk Szilárd utcából. A hiányzó 50 embert, főleg újságírókat és ügyvédeket, Horthyligetről kellett a transzporthoz csatolni. Valószínűleg köztük volt Ambrus Sándor is. Az összegyűlt zsidókat az SS vagonokba hajtotta és útnak indította Auschwitz-Birkenau felé. Az akcióról azonban a kistarcsai tábor parancsnoka (a Yad Vashem által később kitüntetett) Vasdényey István titokban értesítette a Zsidó Tanács vezetését. Ők azonnal Horthy kormányzóhoz fordultak, aki utasította a kollaboráns kormány belügyminiszterét, hogy a vonatot állítsák meg. A szállítmányt a magyar csendőrség Hatvan környékén feltartóztatta. A deportáltakat visszavitték Kistarcsára. Ekkor még nem tudták, hogy mitől menekültek meg. Eichmann dührohamot kapott, de nem adta fel: egy héttel később tanácskozás ürügyével irodájába rendelte a Zsidó Tanács vezetőit. Amíg ők a külvilágtól hermetikusan elvágva vártak rá, Eichmann emberei ismét lecsaptak a kistarcsai táborra. A Franz Novak SS-Hauptsturmführer vezette SS-kommandó a korábban megmenekült transzportból 1220 tudott összeszedni. Teherautókkal egy pályaudvarra vitték őket, ahol 80-90 összevert zsidót zsúfoltak egy-egy vagonba. A vonat hamarosan elindult. Mire a Zsidó Tanács vezetőit este elengedték Eichmann irodájából, a szerelvény már messze járt. A vonat a július 20-ára virradó éjszaka Kassánál lépte át a magyar-szlovák határt. Úgy tűnik, hogy Ambrus Sándor is az egyik vagonban volt. "Az utazásunk pokoli szenvedés volt. Csukott marhavagonokban bepréseltek 80-90 embert, a nagy hőségben vízhez jutni nem tudtunk, WC szintén nem volt, egészen Kassáig, ott betettek egy vödröt. " - emlékezett a transzport egyik túlélője a háború után. Tőle tudjuk azt is, hogy amikor a vonat a harmadik napon, július 22-én megérkezett Auschwitz-Birkenauba, az álorvosi kísérleteiről hírhedt SS orvos, Dr. Josef Mengele SS-Hauptsturmführer fogadta őket. " Megérkezve, ötös sorban kellett sorakoztunk a lágerorvos előtt. Dr. Mengele... kiválasztotta a fiatalabbakat, ezeket a baloldalra, az idősebbeket és anyákat gyerekekkel a jobboldalra küldte. Az idősebbek nem voltak többen mint 100-an." Egy fennmaradt lista szerint aznap Mengele 371 magyar zsidó férfit talált munkaképesnek. Bár az 50 év felettieket általában gázkamrába küldték, a szelekció túlélői között volt az akkor már 55 éves Ambrus Sándor is. Ezt követően a munkaképteleneket a gázkamrákhoz hajtották. A munkaképeseket a zuhanyzóba vitték, kopaszra nyírták, megfürdették, majd megkapták a rabruhájukat. Nem tudjuk, hogy a kistarcsai transzportot tetoválták-e. Annyi bizonyos, hogy pár hetes egészségügyi karantén után kisebb csoportokban különböző náci táborokba szállították őket kényszermunkára. Bizonyos, hogy Ambrus Sándor az egyik transzporttal érkezett Dachauba. Neve ugyanis szerepel az újonnan érkezett dachaui foglyok regisztrációs könyvében: Ambrus Sándor, született 1989.08.23-án Sajószentpéteriben. Zugangsbuch, KZ Dachau, ITS Arolsen Archives Ambrus neve előtt feltüntették új, dachaui fogolyszámát: 112184. Az érkezés dátuma és a fogolyszám ismeretében már könnyebben azonosítható az a személyi adatlap, amelyet az adott koncentrációs táborba beérkező foglyokról töltöttek ki. Az Ambrusról előkerült anyag kizárja a tévedés, az esetleges névrokonság lehetőségét. Az iraton szereplő születési dátum éppúgy azonos az övével, mint a felesége neve rovatban (Name der Ehefrau) feltüntetett Politzer Erzsébet. Egyezik a megadott foglalkozás (Beruf) Rechtsanwalt, azaz ügyvéd, valamint a budapesti lakcím: Teréz körút 41. A dokumentum szerint Ambrus három nyelven beszélt (Sprache): magyarul, franciául és németül és 1944 áprilisában Budapesten tartóztatták le (Verhaftet am/wo). Ambrus Sándor dachaui adatlapja, ITS Arolsen Archives A gyermekek száma rovatban (Kinder) szereplő 1-es szám az ekkor még Magyarországon munkaszolgálatos fiára, Ambrus Gyulára utal. Az irat legalján pedig láthatjuk az újdonsült dachaui fogoly saját kezű aláírását: Alexander Ambrus. E dokumentumok alapján ma már képesek vagyunk bizonyítani, hogy az április végén Budapesten letartóztatott ügyvédet először Horthyligetre, onnan pedig Kistarcsán keresztül Auschwitz-Birkenauba szállították. Érkezéskor túlélte a Mengele által irányított szelekciót és az azt következő két hónapot, majd szeptember végén átszállították a bajorországi dachaui koncentrációs táborba. Ugyanakkor további sorsa kiderítése érdekében egyéb iratokra volt szükség. Ezek közül az egyik egy kártya, amely tartalmazza nevét, születési helyét és dátumát, foglalkozását, Dachauba érkezésének dátumát, valamint egy fekete ceruzával írt szót: Ötztal. Ambrus dachaui lágerirodában kiállított személyi kártyája (Schreibstubekarte), ITS Arolsen Archives A szó az egyik utolsóként, az ausztriai Tirolban felállított dachaui altáborra utal. Az ötztali altábort a nácik eredetileg egy aerodinamikai kutatóközpontnak szánták. A híres repülőgép-tervező mérnök, Messerschmitt ide tervezte a világ legnagyobb szélcsatornáját. A komplexumba kábelfelvonót és nyomóturbinát építettek és a majdan ott dolgozó rabok számára terveztek egy fogolytábort is, ami azonban sosem készült el. Amikor az amerikai hadsereg 1945 tavaszán közeledett Dachauhoz, az SS felsőbb parancsra megkezdte a tábor kiürítését. El akarták kerülni, hogy a rabok élve kerüljenek a nyugati szövetségesek kezére. Már zajlott a csata Berlinért, amikor április 23-26. között mintegy 10 ezer foglyot indítottak útnak. Az 1500-2000 fős fogolycsoportok szigorú SS kíséret mellett indultak délre, az ausztriai Ötztal irányába. A rabok között sok lengyel, orosz és német fogoly mellett számos magyar zsidó is volt. Több menetoszlop még útközben találkozott az amerikaiakkal. A szórványosan ránk maradt források szerint Dachau kauferingi altáborrendszeréből - ahol különösen sok magyar zsidót dolgoztattak szörnyű körülmények között - is indult egy transzport vonattal. Ezt a szállítmányt légitámadás érte és a sínek tönkrementek. A helyi náci vezetők mégis ragaszkodtak, hogy a túlélők gyalog folytassák az utat a hóban. Seefeld környékén már legalább 30 rab halt meg az éhségtől és a kimerültségtől. Az utolsó Dachauból Ötztal felé indított fogolyszállítmány 1945. május 4-én szabadult fel. Ambrus Sándor nyomát keresve a Dachau evakuációja során keletkezett hiányos iratanyagot kellett megvizsgálni. Az egyik dokumentum 1945. április 23-án a láger munkaügyi hivatalában (Arbeitseinsatz) készült és egy Ötztal felé indított transzport névlistáját tartalmazta. Az alig olvasható, 37 oldalas névlistán a lengyelek, oroszok és franciák mellett több száz magyar fogoly neve betűzhető ki. Transzportlista Ötztalba. A névlista 29. oldala. ITS, Arolsen Archives A lista 29. oldalán 1442-es sorszámmal egy ismerőst fedezhetünk fel: Ambrus Sándor magyar védőőrizetes fogoly (SchU). A dokumentum azt igazolja, hogy Ambrus bekerült az egyik ötztali transzportba. De vajon el is indult, és túlélte az utat? 1945. április 29-én, három nappal azután, hogy az utolsó evakuációs transzport elhagyta Dachaut, a tábort felszabadította az amerikai hadsereg. Az SS által hátrahagyott iratok alapján hamarosan megkezdődött a foglyok számbavétele. Ekkor készült a rabok nevét ABC sorrendben felsoroló lista, amelyen Ambrus is szerepel. Alphabetisches Hӓftlingsliste des KZ Dachau - ITS Arolsen Archives Eszerint Ambrus Sándor 1944. szeptember 29-én érkezett Auschwitzból (29.9.44 v. Auschw) Dachauba, ahol magyar zsidóként (Sch.Ung.J) regisztrálták és a 112184-es fogolyszámot kapta. A bejegyzés ugyanakkor a korábban rendelkezésre álló információkkal ellentétes adatot is tartalmaz. A "befr." és a nehezen olvasható "Otztal" bejegyzés arra utal, hogy felszabadult (befreit), méghozzá Ötztalban. A dokumentum szerint tehát a férfit nem ölték meg Dachauban. Éppen ellenkezőleg: 55 évesen túlélte a magyarországi Gestapo börtönt, az internálást, Auschwitzot, Dachaut és az evakuációt, és végül Ötztalban élve került az amerikaiak kezébe. Ugyanakkor tudjuk, hogy Ambrus Sándor többé nem tért haza és nem találkozott családjának túlélő tagjaival. Mi történhetett vele a felszabadulás után? Mikor, hol és miért halt meg? Ezekre a kérdésekre egyelőre nem tudjuk a választ. Egyetlen forrás szolgálhat némi magyarázattal. Az SS által hátrahagyott dachaui iratok közül előkerültek a beteg rabok laboratóriumi egyes vizsgálati anyagai. Ambrus neve azon a listán szerepel, amely a tuberkolózisos, azaz tüdőbajos betegek nevét tartalmazza. Ez alapján az tűnik a legvalószínűbbnek, hogy Ambrus Sándor ugyan túlélte a holokausztot, de olyan súlyos beteg volt, hogy nem sokkal a felszabadulás után meghalt. Vági Zoltán
Bárkány Jenő: Este (A Rumbach utcai internálótábor). MZsML 79.1.2. gyűjtemA második világháború és a holokauszt során a Rumbach Sebestyén utcai zsinagógát és az épület udvarát a magyar hatóságok többször is zsidók bebörtönzésére használták. A külföldi (főleg szlovák és lengyel) zsidó menekültek egy részét már 1941 nyara előtt a belügyminisztérium által felügyelt internálótáborokban és kisegítő toloncházakban tartották fogva. A vidéki helyszínek (Garany, Ricse, Bácstopolya, Kistarcsa, stb.) mellett Budapesten is felállítottak több ilyen gyűjtőpontot. Ezeket elsősorban zsidó intézmények mellé telepítették. A Páva utcai zsinagóga, a Columbus utcai Izraelita Siketnémák Budapesti Országos Intézete és a Szabolcs utcai Zsidókórház mellett ilyen volt a Rumbach Sebestyén utcai zsinagóga is. A fogvatartottak ellátását két zsidó segélyszervezet, a Pesti Izraeliták Pártfogó Irodája és a Magyar Izraeliták Pártfogó Irodája biztosította. 1941-ben a magyar állam közel 20 ezer „rendezetlen állampolgárságú” zsidót deportált a német által megszállt Ukrajna területére, ahol a legtöbbjüket német SS egységek és helyi kollaboránsok meggyilkolták. Budapesten a deportálás előtt a Páva utcai és a Rumbach Sebestyén utcai zsinagógákban gyűjtötték össze a zsidókat. A templom 1941 után is internálótáborként működött. 1943 végén a Pesti Izraelita Hitközség a zsinagóga kegytárgyait lezárt ládákban biztonságba helyezte a Daru Szállítmányozási Vállalat raktáraiban. Az internálótábor pontos topográfiájáról csak közvetett információink vannak. A Szlovákiából menekült Bárkány Jenőnek a gyűjteményünkben őrzött képei szerint a tábor magában foglalta az épület Rumbach Sebestyén utca és Madách Imre utak által határolt udvarát. Bárkány Jenő: Ebéd (A Rumbach utcai internáló tábor). MZsML 79.1.1 Az udvar, illetve az azt határoló modern épületek, amelyek Bárkány képeinek hátterében is feltűnnek, jól láthatók az 1944 tavaszán készült nagyfelbontású legifotón is: Egy visszaemlékező szerint az itteni detektívek „igen kegyetlenek” voltak.
A nyilas hatalomátvétel napjaiban, 1944. október 15-16-án a nyilas pártszolgálatosok több ezer zsidót tartóztattak le. A Rumbach és Dohány utcai zsinagógákba terelték őket. K. J. tiszaberceli vasesztergályos infernális körülményekről számolt be: “elvitték az egész transzportot a Rumbach - utcai templomba, 4 napig voltunk ott, mindenki véresre volt verve és agyonkínozva. A templomban 3 x adtak 6 dkg. kenyeret és ugyanannyiszor 3-4 deci levest. Csendőrök és nyilasok őriztek. 4 embert, aki a WC-re ment este, agyonlőttek, köztük egy jó barátomat is, azzal, hogy meg akartak szökni.” A semleges államok diplomáciai képviseleteinek nyomására végül néhány napon belül elengedték a foglyokat. Az 1944 november végén kijelölt és december elején lezárt pesti nagy gettó palánkja néhány méterre a templom bejáratától jobbra (észak-nyugatra) húzódott, azaz a zsinagóga még a lezárt területen állt. A Zsidó Tanács többször kérte a hatóságokat, hogy ebben az esetben adják át az épületet, hogy a Tanács enyhíthessen a gettó rettenetes zsúfoltságán, illetve szociális és vallási célokra is használhassa a templomot. Erre végül december első napjaiban került sor. December 2-án az épület még a gettósítás egyik logisztikai központjaként működött: 500 embert hoztak be a rendőrök az óbudai téglagyárból a gettóba, ahol először a zsinagógába zárták, majd a környező gettóházakba telepítették őket. A Zsidó Tanács fennmaradt dokumentációja december 8-án azonban már működő gettókórházként hivatkozik az épületre. Néhány napon belül az épület liturgikus funkciója is helyreállt – december 15-én tartották itt meg az első istentiszteletet. Ekkor még egy hónap – a gettó történetének legnehezebb időszaka - volt hátra a felszabadulásig. Nemrég emlékeztünk Auschwitz felszabadulására. Az idei megemlékezések a gyermekek sorsára fókuszáltak. A nácik mintegy 232 ezer kiskorút deportáltak a táborba. 93 százalékuk zsidó volt. Bölcsődés- és óvodáskorúak, kisiskolások és kamaszok. A legtöbb gyermek Magyarországról érkezett Auschwitzba. Túlnyomó többségüket azonnal megölték. A legkevesebb esélyük azoknak volt, akik ott születtek. Az Auschwitzban született gyerekek száma ismeretlen. A legtöbb születésről feljegyzés sem készült, ha mégis,a felszabadulás előtt az SS elégette az iratok nagy részét. Összesen több ezren lehettek. 1940 nyara és 1942 tavasza között Auschwitzba csak férfi rabokat vittek, ezért szülés sem volt. Az első női foglyok 1942. március 26-án érkeztek, 999 fő a ravensbrücki koncentrációs táborból, német politikai foglyok, Jehova Tanúi és köztörvényesek. Utóbbiak közül kerültek ki a külön szögesdrótkerítéssel körbevett téglaépületekben felállított FKL (Frauenkonzentrationslager, női tábor) kápói. Néhány órával később 999 fiatal zsidó lány és asszony szállt ki a vagonokból. Őket Poprádról deportálták az első szlovák transzporttal. Auschwitz történetében először közöttük voltak állapotos nők. A tábor akkori SS-főorvosa, Dr. Bodmann egyenként szakította meg a terhességüket. Többségük hamarosan vérmérgezés áldozata lett. Mivel az özönlő zsidó transzportokkal egyre több terhes nő érkezett, új módszer kellett. A szülést betiltották, a terhes nőket pedig munkaképtelenként kezelték: az SS szanitécek a szívükbe adott fenolinjekcióval ölték meg őket. Ha a szülés mégis beindult, az újszülöttel is így végeztek. Zsidókkal és nem zsidókkal egyaránt. Női transzport regisztrációja az auschwitzi FKL-ben (Jan Komski, lengyel túlélő rajza) 1942 júliusától bevezették a szelekciót. A szlovák, belga, francia, holland, lengyel stb. szerelvényekkel érkező zsidók közül már csak az SS-orvosok által kiválogatott munkaképesek kerülhettek be a táborba. A többieket, köztük az állapotos nőket is, ideiglenes gázkamrává alakított parasztházakban ölték meg Birkenauban (Auschwitz II). 1942 augusztusában az FKL (női tábor) lakóit Auschwitzból az új birkenaui lágerbe költöztették, ahol a korábbinál is sokkal rosszabb körülmények közé kerültek. Az új FKL barakkjaiban nem volt se villany, se folyóvíz, se wc. Az éhségtől, túlmunkától, veréstől, fagytól, tífusztól szenvedő nőket időről-időre meztelenül szelektálták. A kiszűrt munkaképteleneket tömegesen küldték a gázba. Év végére a 28 ezer női fogolyból már csak 5400-an éltek. Akinek érkezéskor sikerült eltitkolnia terhességét, előbb-utóbb lebukott és megölték. Változó szabályozás 1943 Mivel a tífuszjárvány miatt foglyok tízezrei haltak meg vagy kerültek gázkamrába, 1943 tavaszára munkaerőhiány alakult ki. (A tífuszjárványról lásd korábbi írásunkat itt) Az SS valószínűleg ennek hatására vezetett be új szabályt. A terhes nőket immár nem bántották, hanem a birkenaui FKL (BIa szektor) 24-es barakkjába küldték. Itt dolgozott a német Klara nővér, aki eredetileg bába volt és illegális abortuszok miatt deportáltak Auschwitzba. Most az SS parancsára pontosan azt kellett tennie, amiért letartóztatták: asszisztensnőjével, egy német prostituálttal, beindította és levezette a szüléseket. Az újszülötteket egy nagy vödör vízbe dobták "... amelyben a hat-, hét-, kilenchónapos újszülöttek sikoltoztak és nyöszörögtek, amíg meg nem haltak" - emlékezett egy lengyel szemtanú. Amikor egy fogoly doktornő rákiabált, hogy mégis mit csinál, Klara zokogva válaszolt: "Inkább menjen gázba az anyja?" Ha valaki másik barakkban szült, jelenteni kellett. Egy SS-szanitéc hamarosan megölte a babát, az anyát pedig azonnal visszaküldték dolgozni. A nem zsidó gyerekek 1943-1944 1943 májusától Auschwitzban betiltották az "árja" gyerekek likvidálását. Ettől kezdve a nem zsidó újszülötteket sem ölték meg. A lágerirodában éppúgy kiállítottak róluk egy fogolykartont (Hӓftlings-Personal-Karte), mint bármelyik új felnőtt fogolyról. Születésükről anyakönyvi kivonat (Geburtsurkunde) készült, melyben születési helyként a fiktív auschwitzi Kaszárnya utca (Kasernenstrasse) címet adták meg. A babák is kaptak fogolyszámot, amit - mivel a kezük túl kicsi volt - legtöbbször a combjukra tetováltak. Ez alól csak a német újszülöttek mentesültek. A lengyel Anna Bogdanski anyakönyvi kivonata. Született: 1944. október 26-án, Auschwitz, Kasernenstrasse (Auschwitz-Birkenaui Állami Múzeum) Klara nővért leváltották, a születéseknél immár legálisan segédkezett egy kiváló lengyel bába, Stanisława Leszczyńska. A tábori kórházban hamarosan egy külön "szülészeti osztály" létesült 30, emeletes ággyal. Az osztályon egyetlen baba sem halt meg szülés közben. Utána a kismamák pár napig az újszülöttel maradhattak. Ezután visszatértek a barakkjukba és ismét dolgozni kezdtek. Ha egy babát fajilag tisztának találták ("elnémetesítésre alkalmas"), akkor az SS örökbefogadó német szülőknek adta. A többiek visszakerültek anyjukhoz, vagy egy külön gyerekblokkba (Kinderblock) vitték őket. Így vagy úgy, többnyire hamarosan meghaltak a rossz körülmények miatt. A lengyel Georg Homik fogolykártyája. Született 1943.július 27-én, Auschwitzban. Elbocsátva (Entlassung): 1944. január 19. Édesanyja túlélte, de sosem találta meg, Georg meghalt, vagy örökbe fogadták (Auschwitz-Birkenaui Állami Múzeum). A legtöbb regisztrált csecsemő a hivatalos nevén cigány családi táborban (Zigeunerfamilienlager) született. A birkenaui BIIe szektorban 1943 februárjában felállított lágerbe mintegy 23 ezer, főleg osztrák és német romát deportáltak. A beérkezőket nem szelektálták, a családok együtt maradhattak, kötelező kényszermunka nem volt. A terhességet nem üldözték, a szülést nem tiltották. Sőt, a gyerekeknek óvodát (Kindergarten) szerveztek és még egy játszóteret is kialakítottak, amit előszeretettel mutogattak a berlini delegációk fejeseinek. Mégis, a majdnem 380 itt született roma újszülött közül egy sem élte meg a felszabadulást. Többségükkel a borzalmas higiéniai körülmények, az éhezés és a járványok (tífusz) végeztek. Egy osztrák politikai fogoly, Hermann Langbein így emlékezett rájuk: "Egy szalmazsákon feküdt hat újszülött, legfeljebb párnaposak. De hogy néztek ki! Lesoványodott kezek és lábak, felpuffadt, kitüremkedő pocakok. Mellettük a priccseken láztól égő tekintetű, kimerült, erőtlen anyák feküdtek. Egyikük motyog valamit. Neki a legjobb, mert már eszét vesztette... Odakint a falnál... majdnem kétméteres halomban hevernek a hullák. Szinte mind gyerek, csecsemők és idősebbek. Patkányok tülekednek rajtuk." Sok roma baba a cigánytábor főorvosa, Dr. Josef Mengele és kollégái álorvosi kísérleteinek esett áldozatul. Egy cseh doktor szerint anyjukat szülés előtt szándékosan megfertőzték tífusszal, mert a németek tudni akarták, vajon a méhlepény megóvja-e az újszülöttet a betegségtől. Ezek az asszonyok 40 fokos lázasan szültek a mocsokban. "Kértem szappant, hogy legalább a szülés levezetése előtt kezet mossak, és kértem fertőtlenítőt, de (az SS-orvosok) azt mondták, hogy a gyerekek úgyis meg fognak halni és mindegy, hogy fertőzéstől, vagy valami mástól halnak meg." A kísérleti alanyok artériájából vért vettek a labor számára, később pedig az anyákat és a babákat is megölték. Bár a terhesség 1943-tól a nem zsidók számára legálissá vált, az anyák nem kaptak segítséget. Már a szülés előtt éhezni kezdtek, mert kenyéradagjukért vettek takarót, szappant, babaruhát a tábori feketepiacon. Lepedőből csináltak pelenkát. Mivel a kimosott pelenkák kiteregetését az SS külön szabályban tiltotta be, a vizes rongyokat az anyák a saját testükön szárították. Birkenauban óriási problémát jelentett a vízhiány, ha hoztak is vizet, az fertőzött volt és nem lehetett meginni. A babákat így csak a kávénak csúfolt fekete löttyben lehetett fürdetni. Ha egy kismama teje elment, gyermeke éhen halt, hacsak egy másik anyuka nem tudta szoptatni. Ugyanazt az ételt kapták mint a többi rab, de újszülötteknek nem adhattak marharépa-, vagy káposztalevest, fekete kenyeret. 1944 elejétől a Rudolf Hösst váltó új auschwitzi táborparancsnok, Liebehenschel több könnyítést is bevezetett. Az újszülöttek és az anyák speciális, kímélő diétát (némi tej, fehér kenyér, zabkása) kaptak és hamarosan megengedték, hogy külön blokkban lakjanak együtt. Zsidó sors 1944 Ezek a fokozatos könnyítések azonban nem vonatkoztak a tábor populációjának 80-90 százalékát kitevő zsidókra. A szülészeti osztály lengyel segédápolónője így emlékezett: "A zsidó gyerekek nem voltak jogosultak élni... Stanisława Leszczyńska szülésznő azt a parancsot kapta, hogy ne vágja el a zsidó újszülöttek köldökzsinórját és a méhlepénnyel együtt dobja őket egy vödörbe. Ő azonban azt mondta nekünk, hogy katolikus és nem fog gyerekeket gyilkolni, és teljesíteni fogja emberi kötelességét. A szülések megfelelő módon zajlottak, a gyerekeket odaadták az anyáknak. Mégis, a 17. blokkban 1943-1944 fordulóján született összes gyerek meghalt." A kisdedek többnyire éhen haltak, mert a zsidó nőknek azt is megtiltották, hogy szoptassák a gyereküket. Sok újszülöttet a saját anyja fojtotta meg, mert már nem bírta nézni, ahogy napokig szenved. Aki erre nem volt hajlandó, azt munkaképtelenként pár nap után az 1943-ra felépült egyik modern krematóriumba küldték - gyerekkel együtt. Az új transzportokkal érkező állapotos zsidó nőket továbbra is azonnal elgázosították. Birkenauban mégis sok állapotos zsidó nő át jutott a szelekción és egy darabig el tudta eltitkolni terhességét. Hasukat eltakarták, vagy az SS-ek azt hitték, hogy az éhezés miatt gyakran kialakuló hasi ödémától puffadtak fel. A németek, főleg Mengele (akit ekkorra már egész Birkenau főorvosává léptettek elő) változatos trükkökkel próbálták őket kiszűrni. Sorakozónál gyakran azt mondták, hogy a terhesek nyugodtan lépjenek ki, mert egy kímélő táborba, jobb körülmények közé kerülnek, ahol majd dupla fejadagot kapnak. A hazugságot sokan elhitték, őket teherautókkal a krematóriumba szállították. A Halál Angyalaként ismert SS-orvos egy cseh zsidó nő gyermekét szemelte ki egy másik kísérletre. Arra volt kíváncsi, hogy a kisded mennyi ideig bírja étel nélkül. Anyja mellét lekötöztette, hogy ne tudja szoptatni, és minden nap személyesen ellenőrizte a haldoklás lassú folyamatát. Egy hét után a baba még mindig élt. Ekkor közölte az anyával, hogy másnap reggel készüljön az indulásra. Ez a gázkamrát jelentette. Az utolsó éjjel az anya morfiummal ölte meg a kislányát, aki a karjában halt meg. Ezt követően visszament a barakkjába dolgozni. Magyar csecsemők és kismamák Az 1944 májusa-júliusa között deportált 430 ezer magyar zsidó között több ezer csecsemő, újszülött, vagy meg sem született baba fulladt meg a gázban. A különböző becslések szerint százaknak azonban ennél is szörnyűbb sors jutott. Egy terhes lengyel zsidó nő az egyik szelekción bukott le. A félig kész, lepusztult BIII szektorba, az ún. Mexikóba került, ahol 1944 nyarán magyar nők tízezreit szállásolták el. Több tucat állapotos társával együtt koraszülést stimuláló injekciókat kapott. Miután a szülés lezajlott, a gyerekeket elvették tőlük és egy külön szobában gyűjtötték: "A barakkunkhoz minden nap egy teherautó jött, elvitte a halottakat és az újszülötteket a krematóriumba, hogy ott elégessék őket" - emlékezett később az anya, akit szülés utáni első munkanapján lassúsága miatt véresre vert a kápó. Ezekről a teherautókról a halottakat égető Sonderkommando túlélőinek beszámolóiból is tudunk. Egyikük, Feliks Rosenthal látta, amint az V. krematóriumhoz érkező teherautó platója tele van meztelen, vagy papírkötésbe tekert csecsemőkkel. A sofőr felemelte a platót, a babák pedig egyenesen az épület mögött ásott halottégető árkokba hullottak. A kisdedekre részeg német SS-ek lövöldöztek: "De nem mindegyiket ölték meg. Sokan csak megsebesültek. Ezeket a gyerekeket elégették, sokan még félig éltek a lángoló halotti máglyákon" - emlékezett Rosenthal. Egy sonderkommandós művész, David Olere megörökítette a magyar gyerekek halálát. Más beszámolók szerint a krematóriumok parancsnoka, a szadista Otto Moll SS-főtörzsőrmester a vetkőzőkben a magyar zsidó nőktől elvette csecsemőiket és élve dobta őket az égő gödrökbe. Úgy tűnik, hogy ez még Birkenauban is sok volt. Amikor Dr. Wirthsnek, az Auschwitz-komplexum SS-főorvosának jelentették, hogy élve égetik a gyerekeket, nem hitte el és azt válaszolta, hogy "ez lehetetlen" ("unmöglich"). Az SS-százados másnap személyesen ment a helyszínre. Kiderült, hogy a hír igaz és nem holmi túlkapásról van szó. Az akcióra személyesen Rudolf Höss, a magyar akció lebonyolítására ismét visszatérő SS-parancsnok adott utasítást. Túl sok magyar zsidó érkezett, kifogyóban voltak a készletek, ezért spórolni kellett a Zyklon B gázzal. 1944 nyarán a magyar zsidó lányoknak és asszonyoknak a szülés a halált jelentette. Orvosnő rabtársaik legalább az anyákat próbálták megmenteni és akár a terhesség 6-7. hónapjában is beindították a szülést, vagy abortuszt hajtottak végre. A műtétekre többnyire titokban, éjjel került sor, az anyát a barakk közepén, a földön húzódó téglából épült fűtőcsatornára fektették. Birkenau, barakkbelső. A priccsek között középen fut a téglából épített fűtőcsatorna. Abortusznál, szülésnél gyakran erre fektették a nőket. Miután a magyar zsidó női táborban (BIIc) 1944 nyarán kórházat állítottak fel, a beavatkozásokat ennek 10 fős egészségügyi személyzete végezte. A műtéteket víz, műszerek, gyógyszerek és világítás nélkül bonyolították le. A kezüket, kanalat, kést használtak, közben gyertyával, vagy meggyújtott papírfecnikkel világítottak. A kórházat vezető máramarosszigeti nőgyógyásznő, Dr. Perl Gizella számos abortuszt és szülést vezetett le titokban és sok nőt megmentett. Az újszülöttet megsimogatta, megcsókolta, utána pedig sírva megfojtotta a kisdedet. A testeket a barakkok előtt felhalmozott hullák közé rejtették. Később a női kórház kapott némi gyógyszert és orvosi eszközt. A szülés ugyanakkor továbbra is tilos volt, ezért a közreműködő zsidó személyzet az életével játszott. A pácienseket nem vihették nyíltan a kórházba. A Perl doktornő mellett dolgozó kolozsvári ápolónő, Lengyel Olga szerint, ha a fájások nappal kezdődtek, a nők a legalsó priccsre terített takarón szültek a saját barakkjukban. Ha éjszaka történt, akkor az anyát titokban becsempészték az üres és sötét kórházbarakkba, ahol legalább a vizsgálati asztalra feltehették. Az újszülöttek sorsa nem változott: befogták az orrukat és a kitátott szájukba mérgező szert öntve ölték meg őket. "Egy injekcióval talán gyorsabb lett volna, de az nyomot hagyott volna (a holttesten) és nem engedhettük, hogy a németek megsejtsék az igazat...Így a németeknek belőlünk is sikerült gyilkosokat csinálniuk. A meggyilkolt babák képe egészen a mai napig üldöz... Még mindig hiába próbálom megnyugtatni a lelkiismeretemet. Még mindig látom az anyjuktól elszakított kisdedeket. Érzem a kis meleg testüket, ahogy a karomban tartom őket... " - írta később Lengyel Olga. Ha egy esetre a titkolózás ellenére mégis fény derült, a létszámon felüli gyermek holttestet koraszüléssel magyarázták a tábori adminisztráció felé. Egy túlélő később elmondta, hogy a birkenaui BIa szektorban egy állapotos magyar nő a létszámellenőrzésnél a leghátsó sorban igyekezett elbújni: "A sorakozó alatt kezdett szülni. Egyik fogolytársunk, egy kolozsvári orvosnő fogta a babát és azonnal megfojtotta. A földbe ástak egy lyukat és az újszülött testét rögtön abba temették... Később a kisded testét bedobták a latrinába. Tudom, és meg vagyok róla győződve, hogy az orvosnő jó szándékból fojtotta meg a gyereket, azzal a meggyőződéssel, hogy ez az egyetlen módja megmenteni az anyát és a nagymamát a gázkamrától. Hiszen közismert volt a szabály, hogy anyát és gyerekét megölik a gázban." Valamikor 1944 nyarának végén, Birkenau főorvosa, Dr. Mengele tolmácsolta az új parancsot: mostantól a szülő nőket nem, csak a babákat kell megölni, az embriókat pedig sértetlenül neki kell átadni tudományos célra. (Ezt követően több, különböző korú abortált magzat került Mengele gyűjteményébe, aki Berlinbe küldte a preparátumokat.) Perl doktornő kórházát hamarosan ellepték a várandós kismamák, egyes beszámolók szerint 76-an voltak, többségük magyar. Mengele parancsot adott az abortuszokra. Mások a koraszülés kikényszerítése érdekében injekciókat kaptak. Egyiküknél a hatodik hónapban indították be a szülést: "Amikor elkezdték a műtétet, sírni kezdtem és kértem, hogy ne tegyék ezt velem. Sajnos a műtétet elvégezték...Amint a nők megszülték őket, a gyerekeket megölték. Csak az ikreket hagyták életben, rajtuk valamilyen kísérleteket végeztek, amíg meg nem haltak." Az egyik magyar orvosnő, így emlékezett: "Láttam a kórházban hogyan fojtják meg gyerekeiket a nők, akik természetes úton szültek, mert a németek erre kényszerítették őket. Ha nem tették volna, az újszülötteikkel együtt őket is a krematóriumba küldték volna. Ezt megelőzően napokig nem kaptak ennivalót... Orvosként nehéz volt injekciót adnom azoknak a nőknek és látni, hogy a többi orvos is ezt teszi, de bennünket is kényszerítettek és muszáj volt megtennünk." Végül 14-16 koraszülésre került sor. A többieket, legalább 60 várandós kismamát, Mengele korábbi ígérete ellenére a gázkamrába küldte . "A tábor nem szülőszoba" - mondta az SS-doktor. Az utolsó hónapok 1944 november első napjaiban Himmler SS-Reichsführer parancsára Auschwitzban befejeződött a zsidók megsemmisítése. A gázosítások megszűntek, a zsidó foglyok megölése hivatalosan tilos lett. Ennek ellenére Mengele utasítására a férfi kórháztáborban (BIIf szektor) még ekkor is legalább 20 zsidó nőnél akarták beindítani erőszakkal a szülést. Végül ezt is leállították és a nők fele természetesen szülhette meg gyermekét. Pár hónapon belül azonban valamennyi baba meghalt. Az egyikük éppen január 27-én, a felszabadulás napján. Az utolsó auschwitzi karácsony napján a lágerirodán három születést jegyeztek fel. A hiányos dokumentáció szerint 1945. január 10-én 247 különböző állampolgárságú állapotos nő és kismama élt a Birkenauban. Az újszülöttek és a háromévesnél fiatalabb gyerekek száma 156 volt. A birkenaui női tábor evakuációjára 1945. január 18-án került sor kaotikus körülmények között. A Vörös Hadsereg már a közelben járt. A kiürítés után az Auschwitz-komplexum táboraiban 8-9 ezer beteg, menetképtelen, bujkáló fogoly maradt, köztük legalább négyszáz 15 évesnél fiatalabb gyerek. Sőt, az egykori cigánytáborban, a BIIe szektorban terhes nők és kismamák lábadoztak az újszülöttekkel együtt. Eközben a Birodalom belseje felé hajtott nők halálmenetében beteg, állapotos foglyok vánszorogtak a hóban. Egyiküknek elkezdődtek a fájásai. Sikítva a hóba roskadt. Nem tudott továbbmenni. Odaugrott hozzá az édesanyja, hogy segítsen, de az SS-őr visszakergette a menetoszlopba. Ahogy a menet elhaladt, az árok szélén kuporgó szülő nőt lelőtték. A megmaradt iratok szerint a tábor utolsó egy évében hivatalosan mindössze 8 zsidó csecsemőt regisztráltak és láttak el fogolyszámmal. Nem tudjuk, hogy velük miért tettek kivételt. Ugyanakkor több visszaemlékezés is beszámol olyanokról, akik hosszú ideig titokban bújtatták újszülöttjüket, vagy gyermeküket a táborban. Az A-5116-os számú fogoly: Éva, akit Kárpátaljáról deportált szülei másfél évesen csempésztek be Birkenauba. Az egyedül maradt kislányt a felszabadulás után az oświęcimi Krcz család adoptálta és nevelte fel. Ewa Krcz még 2006-ban is kereste eredeti magyar családját. A kép 1947-ben készült (Auschwitz-Birkenaui Állami Múzeum). Annyi bizonyos, hogy a megmaradt hiányos dokumentációban legalább 680 Auschwitzban született gyereknek van nyoma. Tudjuk, hogy közülük nyolcat az anyával együtt szabadon engedtek. A különböző források szerint kb. 46-60 újszülött megérte a felszabadulást. Többségük lengyel és szovjet állampolgár volt. Néhányan a felszabadulás után haltak meg. A többiek, a regisztrált újszülöttek több mint 90%-a ott veszett. Az Auschwitzban és Birkenauban született és meghalt zsidó gyerekek száma ismeretlen. Valószínűleg több ezren voltak, jelentős részük magyarként született. Kádár Gábor - Vági Zoltán
|
SzerzőkMunkatársaink és s gyűjteményeinkben kutatók írásai történelemről, kultúráról, művészetről. Szerzők és témák
All
|