2005. április 7 – 2005. június 2. Korai modernizmus folytatásaként rendeztük meg a két világháború közötti magyar festészet modernista vonulatát bemutató kiállítást. Az első világháború, majd a Tanácsköztársaság bukása után a művészek nagy részének külföldre kellett menekülnie, ha életben akartak maradni. Bécsben, Berlinben, Pozsonyban és Párizsban találtak menedéket, ott folytatták művészetüket, bekapcsolódva a helyi modernista áramlatokba. A 20-as évek második felétől többen hazatértek, de pályájuk lendülete megtört. A mellettük megjelenő új művészgenerációnál ez a törés nem figyelhető meg, ők nagy szenvedéllyel láttak munkához annak ellenére, hogy a korszellem és korhangulat csak a periférián tűrte meg őket. 1935-től a fokozódó antiszemitizmus, majd 1938-tól a zsidótörvények végleg kiszorították őket a hivatalos művészeti életből. Többen közülük a Szocialista Művészcsoport tagjai lettek, amelynek tárlatai valamint az OMIKE kiállításai jelentették ez egyetlen bemutatkozási lehetőséget számukra. A fiatal művészek vezéregyénisége Vajda Lajos volt, részben körülötte alakult ki a szentendrei művészek köre. A kiállításon rajta kívül az alábbi művészek alkotási is szerepeltek: Bálint Endre, Bálint Rezső, Berda Ernő, Csabai Ékes Lajos, Diener Dénes Rudolf, Faragó Géza, Fenyő A. Endre, Frank Frigyes, Jándi Dávid, Kádár Béla, Kondor György, Pór Bertalan, Réth Alfréd, Román György, Scheiber Hugó, Schönberger Armand, Schnitzler János, Schubert Ernő, Sugár Andor, Székely Andor, Tihanyi Lajos, Vadász Endre és Vörös Géza. Kurátor: Gábor Anna 7th April 2005 – 2nd June 2005 As a continuation of Early Modernism, we organized an exhibition presenting the modernist line of Hungarian painting between the two world wars. After World War I and then the fall of the Hungarian Soviet Republic, most artists had to flee abroad if they wanted to survive. They found refuge in Vienna, Berlin, Bratislava, and Paris, where they continued their art, engaging in local modernist currents. From the second half of the 1920’s, several of them returned home, but the dynamism of their careers was broken. In the new generation of artists appearing next to them, this fracture is not observed. They began to work with great passion, despite the fact that the spirit of the age tolerated them only on the periphery. From 1935, the escalating anti-Semitism, and from 1938, the anti-Jewish laws permanently cut them out of official art scene. Several of them became members of the Socialist Group of Artists, whose exhibitions and the exhibitions of OMIKE were the only opportunities for them to introduce themselves. The leading character of the young artists was Lajos Vajda, the circle of artists from Szentendre developed partly around him. In addition to him, the exhibition also featured works by the following artists: Endre Bálint, Rezső Bálint, Ernő Berda, Lajos Ékes Csabai, Rudolf Dénes Diener, Géza Faragó, Endre A. Fenyő, Frigyes Frank, Dávid Jándi, Béla Kádár, György Kondor, Bertalan Pór, Alfréd Réth, György Román, Hugó Scheiber, Armand Schönberger, János Schnitzler, Ernő Schubert , Andor Sugár, Andor Székely , Lajos Tihanyi, Endre Vadász and Géza Vörös. Curator: Anna Gábor
0 Comments
2005. február 17 – 2005. március 18. A kiállítás a különböző kulturális háttérrel rendelkező kortárs képzőművészek áldozathoz és engeszteléshez kapcsolódó gondolatait dolgozza fel. Műfaji megkötés nélkül, új képzőművészeti alkotások jöttek létre, a következők tematikák szerint: (1) Néhányan a címben idézett fogalompár történeteit térképezték fel, mint Balla Attila, Szirtes János (állatfigurák, tűz, ősi és vallási motívumok felhasználásával). (2) Többen az ószövetségi értelmezéshez fordultak (Baranyai András, Chesslay György, Fehér László, Für Emil, Magén István, Neuberger István, Szotyony László, Sváby Lajos, Valkó László). (3) Az idő és a történelem kontextusa Gellér B. István, Haraszty István, G.Heller Zsuzsa, Klimó Károly tekintette fontosnak. (4) Az egyén és az élő környezet kapcsolatát Bukta Imre és Dévényi Mónika mutatja be természeti motívumokon keresztül. Új nézőpontot jelent a pszichológiai megközelítés, a lelki folyamat ábrázolása (Bikácsi Daniela, Galambos Tamás, Kopasz Tamás, Kőnig Frigyes, Pál Csaba, Radák Eszter) alkotásaiban, ők a valóságon túli létezőről adnak hírt. A kiállítás példázza azt az együttműködést, amely a magyar többségi társadalom alkotóművészeinek jelentős részét érdekeltté tette abban, hogy a kiterjedt szerepkörű Zsidó Múzeumban szerepet vállaljanak és felmutassák önmagukat. Kurátor: Üveges Krisztina (Ludwig Múzeum) 17th February 2005 – 18th March 2005 The exhibition processes the thoughts of contemporary artists from different cultural backgrounds related to sacrifice and atonement. Without any genre restrictions, new works of fine art were created, according to the following themes: (1) Some mapped the stories of the concept pair quoted in the title, such as Attila Balla and János Szirtes (using animal figures, fire, ancient and religious motifs). (2) Several of them turned to the interpretation of the Old Testament (András Baranyai, György Chesslay, László Fehér, Emil Für, István Magén, István Neuberger, László Szotyony, Lajos Sváby, László Valkó). (3) The context of time and history was considered important by István Gellér B., István Haraszty, Zsuzsa G. Heller, Károly Klimó. (4) The relationship between the individual and the living environment is presented by Imre Bukta and Mónika Dévényi through natural motifs. A new point of view is the psychological approach, the depiction of the spiritual process in the works of Daniela Bikácsi, Tamás Galambos, Tamás Kopasz, Frigyes Kőnig, Csaba Pál, Eszter Radák. They tell us about the existence beyond reality. The exhibition exemplifies the cooperation that has made a significant part of the artists of the Hungarian majority society interested in taking part in and presenting themselves in the Jewish Museum , an institute with an extensive role. Curator: Krisztina Üveges (Ludwig Museum) 2004. november 16 – 2004. december 15.
A történelmi emlékezésnek különleges megjelenése ez a kiállítás. A magyar zsidóság megalázottságának, majd elpusztításának képi vetülete, sok zsidó képzőművész által. Többek között Bálint Endre,Berény Róbert, Farkas István, Kádár Béla, Pogány Margit, Scheiber Hugó….A kiállítás megnyitójának különlegessége volt, hogy B. Turán Róbert (a múzeum igazgatója) meghívására eljött Erdő Péter bíboros, a Magyar Katolikus Egyház vezetője, ami ezáltal túlmutatott egy szimpla kiállítás megnyitóján. A Zsidó Múzeum azon törekvése realizálódott így, hogy az úgynevezett „emlékezetpolitika” ne tudja meghamísítani a történelmi tényeket és ezt a magyar társadalom eminensei is igazolják. A korabeli magyar társadalom bűnrészességét nem lehet letagadni, a 600 000 magyar zsidó megölésében játszott szerepét.A művészek megjelenítik a borzalmakat, mert tudatukból nem lehet kitörölni az emlékeket s ez a későbbi generációk számára is kegyelettel megőrzi az áldozatok emlékét. Kurátor: S. Nagy Katalin 2004. augusztus 28 – 2004. augusztus 30.
Ez a Herzl Tivadarról és koráról szóló kiállítás az emlékév kapcsán is nemcsak egy édeskés életrajzi megemlékezés volt, hanem a magyarországi közállapotokra való tekintettel harcos magyarázata is szándékozott lenni a Cionimusnak. Herzl Tivadar „A zsidó állam”-ban nemcsak Izrael újjászületésének szükségét vizionálta, hanem az asszimilálódott magyar zsidóságnak is mutatott egy másik utat.A Zsidó Múzeum erős elhatározása volt, (annak dacára, hogy egyházi intézmény), de tesz valamit az általános tudatlanság felszámolásáért, ami a Cionizmus zsidó nemzeti eszményét illeti. Tudvalévő, hogy a 60-as években, Kelet Európában szovjet nyomásra megszakították ezen országok a diplomáciai kapcsolatot Izraellel, és a „Cionizmus”politikai szitokszóvá vált. Ellenállásunk egyik formája volt ez a jól dokumentált kiállítás, felvilágosító munkánk ez által eredményesnek bizonyult, sok embert sikerült megszólítanunk a zsidó nemzetállam témájában. (B. Turán Róbert) Kurátor: Toronyi Zsuzsanna 2004. április 8 – 2004. május 6.
Gábor Marianne (1917. április 26, Budapest) családtagjai már a 19. században is a magyar kultúra megújítói közé tartoztak. Édesapja, Gábor Ignác író, tanár, irodalomtudós, műfordító, hetilapszerkesztő, a magyar verstan megteremtője, a Gábor Fiúnevelő Intézet alapítója. Gábor Marianne festményei a hazai mellett olasz, francia, német múzeumokban láthatók, két önarcképe a Frienzei Uffizi önarckép-gyűjteményében. 1977-ben a Magyar Nemzeti Galáriában volt életmű-kiállítása. 2003-ban jelent meg Gábor Marianne munkásságának jelentős szakaszait bemutató monográfia. Kurátor: S. Nagy Katalin 2004. február 19 – 2004. március 26.
Az izraeli-osztrák művész 1998 májusától 1999 áprilisáig több, mint 400 olajportrét festett zsidó személyiségekről, akik a maguk módján mind híressé vagy hírhedté váltak. A képeket a festő azóta új, magyar származású személyekről festett képekkel egészítette ki. A festmények egységben szemlélve művészi installációt képeznek, a művész hommage-át, aki megteremtette magának a saját kulturális hálózatát. A személyiségeknek ez a mozaikja bizarr világképet alkot, amely nyomon követi az emberi törekvések sokféleségét. A megjelenített személyiségeket Almog Oz a társadalom sokféle rétegéből választotta ki, vannak közöttük XX. századi európai művészek, zenészek és írók, a tudományos élet képviselői és Nobel díjasok, bibliai, mitikus és heroikus alakok, politikusok és katonák, előadóművészek, szentek és szörnyek, gengszterek és tömeggyilkosok. Különös hősöket és antihősöket találunk ábécé sorrendben, akiknek egyetlen közös nevezője zsidó hátterük. 2004. január 8 - 2004. február 6.
Szabadka, mint a Monarchia annyi más városa soknemzetiségű, soknevű (Суботица, Subotica,Maria-Theresianopel) és ezért kulturális értelemben nagyon gazdag város, a történelmi Magyarország harmadik legnagyobb városa volt. A Kádár-korszakban kapu volt a rendszer szűk keretei között élő magyarországi értelmiség számára, kapu, amelyen át új szellemi irányzatokat ismerhettünk meg. A kilencvenes évek elején azonban szabadkaiak ezrei kényszerültek menekülni, sokan közülük az anyaországba jöttek. Ők, e gazdag világ elszármazottjai – kényszerből elszármazottjai – mutatkoztak be műveikkel a kiállításon. A tárlat alkotóit a megnyitón Balázs Arth Valéria, a Révai Új Lexikonának főszerkesztője méltatta. A tárlat témáját és kiállított tárgyait tekintve is sokszínű volt: Siflis András emblematikus exjugoszláv és délvidéki motívumokra építkező falfestménye és akvarelljei, Szombathy Bálint vers-grafika-fotó kompozíciói mellett Jakab Dezső és Komor Marcell felvételei is szerepeltek, utóbbiak között a Blaha Lujza kedvenc fürdőhelyéről, a monarchiabeli hangulatát ma is őrző Palicsról, valamint a szabadkai zsinagógáról készültek különösen érdekesek. Klein Rudolf Szabadka építészetét mutatta be régi felvételek, képeslapok, valamint jelenkori fotók segítségével. Kurátorok: Szombathy Bálint és Siflis András 2003. július 23 – 2003. október 19.
A Zsidó Múzeum új kiállítása az Ecole dé Paris, a „Párizsi Iskola” nagyjait hozza közel hozzánk: Modigliani, Soutine mellett Kisling, Chagall, Zadkine, Mané-Katz, Lipchitz, Cana Orloff, Pascin és a többiek mind, a szeretetükben élnek. Mit is hoztak ide abba a bizonyos batyuban ezek a kelet-európai művészek? Talán a kiteljesedés lehetőségét, a vágyaikat és főleg reményeiket! Mert Soutine például a pogromok rettenetét is megérzékíti a véres húsokat ábrázoló festményein, de Párizsban már mindezt fényittas színekkel képes felmutatni, ahol a kolorizmus a sötét galíciai gettóvilágból való szabadulást is jelenti egyben. Nem öncélú tehát, hanem egy vizuális kiterjesztéssel a világ tudomására hoz valamit, amiről a civilizáltnak tartott Nyugat nem tud, vagy nem akar tudomást venni. Egyfelől tehát a távolból integetnek, másfelől nyakig megmerítkeznek a képzőművészet új kifejezési eszközeit kereső mozgalmakban az „izmusokban”. A bibliai kor első ismert művészének, Becalelnek öröksége tetten érhető e többnyire nagy szegénységben élő művészek elszántságában, tehetségében és alkotókészségében, ahogy életműveikkel jelentősen gazdagították az európai kultúrát. Modigliani az itáliai Livornóból és Soutine Litvániából, ismerhették azt a jiddis közmondást: „Szegénynek lenni annyi, mint halottnak lenni, de gazdagnak lenni még nem élet”. Ők mindannyian teremtették a gazdagságot, akár az életük árán is. S lehet, hogy éhezésük elporlad időben, de műveik örök életűek! Ez a mi kiállításunk egyfelől főhajtás a zsenik előtt, másfelől ismerkedési alkalom is a magyar publikumnak ezzel az egyszeri csodával. (Összefoglaló B.Turán Róbert írása alapján) Kurátorok: Beke László és B.Turán Róbert 2003. március 26 – 2003. június 30. A kiállításban bemutattuk az izraeli zsidó közösség (jisuv) történetét az első alijától (1882) az állam kikiáltásáig (1948). Ennek keretében ismertettük a zsidó bevándorlások (aliják) történetét, az akkoriban alapított városok, települések fejlődését, az izraeli kultúra megteremtését, a héber nyelv feltámasztását, és az ország gazdasági, politikai, katonai eseményeit. A kiállítás első termében 25 képpárt láthattunk: egy-egy izraeli település századfordulón készült, illetve mai képét mutattuk be: ezzel illusztráltuk a fejlődést. A második teremben az államalapítást megelőző több mint ötven év történelmét mutattuk be. 1910-es évekből származó izraeli turisztikai plakátokkal díszített posztamenseken olyan dolgokat nézhet, tapinthat meg, mintha valóban ellátogatna Erec Izraelbe: megtapinthatja a homokot, melyre Tel Aviv épült, távcsőbe pillantva megnézheti a Siratófalnál imádkozókat, számítógépes slide-show-t nézhet, melyen korabeli izraeli települések képei váltják egymást. Ezt követően a harmadik teremben, melyre egy 1910-es, pesti moziplakát (Zsidók élete a Szentföldön) hívja fel a figyelmet, egy dokumentumfilmet lehet megnézni, melyben a cionista gondolat megszületésétől napjainkig ismerhetik meg Izrael történetét. Kurátor: Toronyi Zsuzsanna 2003. február 18 – 2003. március18.
Ennek a kiállításnak a művei Púrim ünneptől elválaszthatatlan dráma és manipuláció metaforái. A középpontban a zajos eszközök állnak, amelyek a Megila, az ünnep eredetét elmesélő írásos tekercs nyilvános felolvasásának kellékei. A kiállítás a legfőbb gonoszra, Hámánra és a zajkeltő eszközök újszerű értelmezésére koncentrál. A Púrim-ünnep szertartása előírja, hogy Eszter-tekercs felolvasása során Hámán neve legyen törölve. Hámán neve 54 alkalommal fordul elő a Megila 10 fejezetében. ahányszor csak a ba’al kore az előolvasó olvassa a nevet, a gyülekezet kereplőkkel vagy lábdobogással megsemmisíti azt. Böröcz többfajta zajkeltőt alkotott: egy ezen feladatra hagyományosan használt kereplőhöz hasonlót, egy üvegkereplő-sorozatot és egy másikat, amely a cipő ilyen alkalmazására koncentrál. Mindezek a szoborszerkezetek faragott cipőkkel keltenek ténylegesen és átvitt értelemben zajt. Kurátor: Böröcz András |
Tartalom:A Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár kiállításai Categories |