2017. július 10-én érdekes új „műtárggyal” gyarapodott a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár. Gyarapodott, mert ugyan némi dilemma után, de befogadtuk, s ezzel döntést hoztunk arról, hogy eltesszük a jövőnek, megőrzünk általa sok mindent, olyasmit is, ami messze túlmutat a múzeumokhoz kapcsolódó eredeti elképzeléseinken. A tárgy egy plakáttöredék. Anyaga nyomtatott papír, legnagyobb szélessége 285 cm, magassága 70 cm, szövege kék alapon fehér nyomtatott nagybetűkkel: „Soros nevess”. Nem egy szép darab – de az, hogy csak esztétikailag szép tárgyakat gyűjtsünk, több mint száz éve lejárt lemez, azóta a múzeumok a társadalom teljes örökségét őrzik, benne csúnyácska tárgyakat, töredékeket, bármit, ami egy adott korszakban relevánsnak tűnik. A szégyenletes darabokat is. De miért mi? A zsidó múzeumok alapvetően a judaizmus tárgyi örökségét – azaz a zsidó szöveghagyományhoz kapcsolódó, vagy zsidó élettapasztalatot felidéző, esetleg jeles zsidó gondolkodókhoz köthető tárgyi emlékeket őriznek. Soros György ilyen? Kétségkívül holokauszt-túlélő, sorsa részben zsidó sors, még ha életvitele, mai értékei nem is feltétlenül a Szináj hegyi kinyilatkoztatás szellemiségét követik. Jelentős donátor – Magyarország Széchenyi után második legbőkezűbb támogatója. Tisztelhetnénk is ezért, de ez a plakátdarab most nem ezért került ide. Azért lett belőle zsidó múzeumi dokumentum, mert néhány civil, akiknek elegük lett a hecckampányból, elkezdték megtisztítani a várost, és szívós munkával letépkedték a Soros ellen (és még mi ellen?) gyűlöletet szító plakátok egyikét. A legnagyobb darab, ami egyben lejött, ironikusan éppen az eredeti jelentés ellentétét hordozza, és nevetésre buzdítja a gyűlölet alanyát, úgy érzem, sikertelenül. És itt indul a múzeumi történet. A mi gyűjteményünk az elmúlt száz évben úgy alakult, hogy mindent, amit a zsidó „sors” olyan fontos részének éreztek, hogy múzeumi megőrzésre is érdemesnek gondolták, azt elküldték a múzeumnak. Több ezer tárgy gyűlt így össze, zöme persze zsidó szertartásokhoz készült míves darab, de vannak benne lenyomatai a mindenkori politikai eseményeknek is. Ezek néha komoly belső ellentmondásokat is hordoznak, de együttesen hűen tükrözik a közösség sokszínűségét. Egyenként nézve ellentmondóak, de együttesen olyanok, mint a rockkoncerteken éneklő közönség: a sok gyenge és hamis hang együttesen úgy szól, ahogyan kell.
A plakáttöredék múzeumi sorsa is e közösségi gyarapodás egy szólama: e szerint hiába kommunikálja a kormányinfó az ellenkezőjét, a plakátot az „utca embere” mégiscsak antiszemitának gondolja, és a Nemzeti Múzeum vagy a Terror Háza helyett a Zsidó Múzeumba küldi. Tanakodtunk, de végül elfogadtuk, leltároztuk, „muzealizáltuk”. Tanakodtunk, mert a múzeum-levéltár meg a lomtár mégsem azonos fogalmak, és a közös örökség kincstárába tenni egy ilyen vizuális szemetet talán túlzás, a szemét felértékelése. Nem azért szemét, mert szakadt és koszos, hanem mert a szemétség maga a lelet lényege, s ez az, amit megőrzünk. (Az eredeti, nyomdafriss állapotát őrizze az Országos Széchényi Könyvtár, ők kötelesek minden nyomtatványból megőrizni párat az utókornak.) Mi egy olyan darabot őrzünk, amely a kihelyezésétől a letépéséig eredeti állapotában maradt, nem került rá sem antiszemita, sem ironikus kiegészítés. Már nem is fog: a múzeumba kerüléssel a tárgyak élete bizonyos módon véget ér, most már csak a gyűjteményi és kiállítási interpretációkkal folytatódhat. A gyűjteményben ez a cafat a plakáttárba került. Oda, ahol már számos társa lapul a fiókok mélyén, a közösségi hivatalos vélemények mögötti egyedi hangok. Egyebek mellett egy sorstársa is, egy 1920-ban letépett plakát. A mainál nyíltabban fogalmazó töredéken az Ébredő Magyarok Egyesülete „hadat üzent a zsidó fajnak”. Akkor is körbeplakátolták az országot, és azt is volt, aki letépte. A nálunk őrzött darab Szekszárdot csúfította valaha, aztán valaki letépte, elküldte a Múlt és Jövő főszerkesztőjének, Patai Józsefnek, aki elküldte a múzeumnak. Van tehát hagyományunk a zsidóellenes uszítás és az az ellen fellépő civil akciók dokumentálásában, ezért nem kellett túl sokat gondolkodni, hogy eltegyük-e a mai kék rémséget. A régi plakát még nyíltan fogalmaz, a mai, hetven évvel a kitartó uszítás eredményeként megtörtént, a kormányzat által is buzgón „soha többé” szólamokkal megemlékezett holokauszt után már burkoltan, vagy csak hatásában. De mi értjük, éppen azért, mert a régi plakátokból, dokumentumokból és elmesélt történetekből pontosan tudjuk, hogy mi, miképp, hová vezethet. Mi befogadtuk ezt a darabot, dokumentáljuk történetét a kapcsolódó Facebook-bejegyzésekkel, közösségi hangokkal együtt. Restaurálni nem fogjuk, megőrizzük olyannak, amilyen ma – és közben buzgón reménykedünk, hogy soha sem kell majd olyan kiállítást rendeznünk a jövőben, amikor ez a plakát igazi múzeumi értelmet nyer és olyan folyamatokat illusztrálhat, amilyenektől védjen meg mindannyiunkat az Örökkévaló. Toronyi Zsuzsanna (a cikk eredeti megjelenési helye: Magyar Narancs - Jó nekünk blog, 2017. 07. 11. ) A cionista nemzeti művészet kialakítására egy fiatal bevándorló művészekből álló csoport 1906-ban Jeruzsálemben létrehozta a Becalél Művészeti Akadémiát. Követendő szempont volt, hogy a termékek nyersanyaga helybeli, izraeli anyag legyen és lehessen háziipari körülmények között is művelni. A politikai cionizmus gondolatával párhuzamosan a zsidó nemzeti gondolat a kulturális élet területén is megjelent. Ekkoriban indult a héber nyelvújító mozgalom, melynek eredményeképpen az évszázadokon keresztül a szakrális szférába visszahúzódó héber nyelv újra beszélt nyelvvé vált. A nemzeti művészet megteremtésének kísérlete egybeesett az európai szecessziós mozgalmakkal, és elméleti és stíluskérdésekben is nagy hatást gyakorolt rá. A cionista nemzeti művészet kialakítására egy fiatal bevándorló művészekből álló csoport 1906-ban Jeruzsálemben létrehozta a Becalél Művészeti Akadémiát. Az intézet nevét Becalélról, a salamoni szentély építőmesteréről kapta, aki a zsidó művészet első alakja volt, s aki amellett, hogy a kellő mesterségbeli tudása volt, Istentől eredő elhivatottsággal is rendelkezett. A Becalél Akadémia megálmodója, szellemi és művészeti vezetője egy litván–zsidó szobrász, Boris Schatz volt. Az ő elképzelései szerint alakították ki a részlegeket, melyekben egy-egy kézműves iparág oktatása folyt. Követendő szempont volt, hogy a termékek nyersanyaga helybeli, izraeli anyag legyen és lehessen háziipari körülmények között is művelni. A Becalélban a szecessziós összművészet (azaz Gesamtkunstwerk=”összművészet”) jegyében az új zsidó életforma minden szükséges tárgyát igyekeztek művészi kivitelben megtervezni és előállítani. Az előállított termékek jelentős része hétköznapi használati tárgy volt: szőnyegek, bútorok és edények, a többi pedig dísztárgy. A tárgyak stílusának kialakításánál a cionista eszmények által diktált stiláris elemeket használták. Ezek kialakításához gyűjtötték a tradicionális zsidó kézműves termékeket, és azok mintakincsét aktualizálva és új elemekkel bővítve alakították ki a jellegzetes, szecessziós Becalél stílust. Mintakincsükben elsősorban a héber betűk és az izraeli növények, állatok, tájképek részletei domináltak. Theodor Herzlnek, a modern politikai cionizmus megálmodójának profilja korai halála után nagyon hamar ikonikus szimbólumává vált a tárgyaknak. Herzl emlékplakettjét a Becalél vezető művésze, Boris Schatz készítette el bronzból.
A budapesti Zsidó Múzeum 1936-ban felvette a kapcsolatot a Becalél Akadémiával, ami igazi szellemi áttörésnek számított, hiszen a magyarországi zsidó közösség hagyományosan anticionista volt. A Herzl plakettet 1936-ban, műtárgycserével szerezte meg gyűjteménye számára a Magyar Zsidó Múzeum. Toronyi Zsuzsanna A bemutatott műtárgy: Becalél plakett Németország legrégebbi zsinagógája ma is áll és látogatható – jóllehet többször lerombolták és újraépítették. A wormsi zsinagóga igazi emlékezethely, olyan kis „emlékkapszula”, melyben az askenázi zsidó történelem számos fontos jelensége megismerhető. A Kristallnacht évfordulóján erre emlékezünk.A Rajna partján fekvő Worms városát a kelták alapították, egyike Németország legősibb városainak. Az ősi városban áll Németország legrégebbi zsinagógája, melyet 1034-ben építettek, s melyet ifjúkorában (1060 körül) Rasi is látogatott, amikor a városban tanult. 1096-ban a jeruzsálemi Szent Sír felszabadításának vágyától égő első keresztes hadjárat seregei brutálisan legyilkolták az előlük a zsinagógába menekült zsidókat, s lerombolták a zsinagógát. Első újjáépítésére az akkor divatos román stílusban 1175-ben került sor, majd nem sokkal később (1186-ban) egy föld alá süllyesztett mikvét is építettek az épület mellé. A nagy európai pestisjárányt követő zsidóellenes mészárlások során 1349-ben újra megsérült a menekülő zsidókat befogadó épület – ezt követően 1355-re gótikus stílusban építették újjá. Ennek emlékei az 1615-ös pogrom során pusztultak el, - az ezt követő újjáépítés során 1623-ban építették az épülethez a jesívát befogadó bővítést, amit Rasi zsinagógának neveztek. A következő pusztulás a kilencéves háború során, 1689-ben elszenvedett tűzvész során érte az épületet, melyet ezt követően 1700-ra az újabb korszak stílusában építettek újjá. Picit nyugalmasabb időszak következett, amit az is jelez, hogy 1849-ben Worms lett az első olyan német város, melynek zsidó polgármestere volt. A közel ezer fős, a helyi társadalomba mélyen integrálódott zsidó közösség a közel kilencszáz éves zsinagógában nem csak közösségi szertartásainak helyszínét, hanem történelmi tudatosságának szimbólumát is látta, ezért az 1920-as évektől a Rasi-kápolnát múzeumként használták, s a képet képeslapon is megjelentették. 1938. november 9-ének éjjelén, a Kristallnachtnak nevezett pogromsorozatban a Nemzeti Szocialista párt tagjai és szimpatizánsai Németország szerte 276 zsinagógát gyújtottak fel és döntöttek romba – köztük az ország legrégibb zsinagógáját Wormsban. Az újjáépítésre 1961-ig kellett várni – de most már nem a korszak stílusát követve, hanem a gótikus korszakot rekonstruálva, felhasználva az eredeti épületből megmaradt köveket is. A zsinagóga ma is zsinagógaként működik, de ugyanakkor múzeumként, történeti helyszínként is látogatható. 2010-ben palesztin terroristák újra megpróbálták felgyújtani a zsidó közösség németországi jelenlétének szimbolikus épületét, de szerencsére támadásuk során sem személyi sérülés nem történt, sem jelentősebb kár nem érte az épületet.
Toronyi Zsuzsanna „Szeptember 5-e óta kereken hetven zsidót sebesítettek meg késszúrással, puskagolyóval vagy revolverrel. A megsebesüléseknek körülbelül tizedrésze halállal végződött. E rajtaütések (...) Jeruzsálemben koncentrálódtak. (...) Ezeket az állandó támadásokat, amelyeknek legnagyobb része világos nappal, gyakran a legélénkebb utcákon zajlott le, ugyanolyan brutalitással, mint gyávasággal követték el. Sokszor gyermekekre is rátámadnak, nem egyszer az arab sofőrök készakarva felhajtanak a gyalogjáróra, hogy egy zsidó gyermeket vagy egy arra haladó járókelőt elüssenek, másszor arab férfiak szúrnak hátba az utcán gyermekeket és aztán tovább futnak." Ez nem a tegnapi hír, hanem nyolcvanhat évvel ezelőtti: 1929 decemberében írta a palesztinai helyzetről Wolfgang von Weisl, a Neue Freie Presse tudósítója, aki maga is megsebesült az az év augusztusában Hebronban, Jeruzsálemben, Cfáton, Jafón, Haifán, Huldában és Ber Tuvjában végigsöprő pogromsorozatban, melynek során 133 ott élő zsidó vesztette életét. A kegyetlen mészárlásokat a már akko is terrorizmusnak definiált támadássorozat követte, melynek során naponta érték támadások a zsidó települések lakóit, számos további áldozatot követelve. A korabeli tudósításokat olvasgatva borzongató a hasonlóság nem csak a terror mértéke és a módszerek kegyetlensége, de a külvilág cinikus reakciói között is. A zsidó közösségek világszerte felemelték szavukat a mészárlás ellen, és próbáltak segíteni a jisuv lakóin segélyekkel, pénzadományokkal, az Agudasz Jiszróél kezdeményezésére pedig az ortodox közösségek szeptember negyedikén világszerte közös böjtnapot tartottak. A magyar zsidóság képviselői szimbolikus helyszínen, a régi Képviselőház Bródy Sándor utcai épületében tiltakoztak a történtek miatt. Az elnöki emelvényen a korabeli magyarországi zsidó társdalom vezetői személyiségeit láthatjuk, balról jobbra: Friedmann Ignác kormányfőtanácsos, a Pro Palesztina Szövetség újjáépítési osztályának, a Keren Hajeszodnak az elnöke, neves műgyűjtő. Mellette Fischer Gyula, a Dohány utcai zsinagóga egyik rabbija, majd Székely Ferenc bankár, udvari tanácsos, a Pesti Izraelita Hitközség elnöke, Osztern Lipót, a Magyar Cionista Szövetség elnöke, Kiss Arnold budai vezető főrabbi, Török Lajos egyetemi tanár és Strausz Adolf, a Cionista Szövetség díszelnöke. Toronyi Zsuzsanna Bemutatott műtárgy:
Fénykép az Országos Cionista Szövetség közgyűléséről A képeslapok abban az időben lettek népszerűek Európában, amikor a zsidó közösségek mindennapi élménye volt a kivándorlás, otthonváltás, és az ebből fakadó otthontalanság érzése. Az országok, vagy akár földrészek között szétszakadt családok tagjai között nagy divat lett a képeslapküldés, amivel fenntarthatták a családi-baráti kapcsolatokat. Az első hivatalos levelezőlapot 1869. október 1–én készítette az Osztrák Posta, mellyel egy bécsi zsidó közgazdász–professzor, Emanuel Herman ötletét vitték át a gyakorlatba. 1870 és 1875 között az újdonság végigsöpört egész Európán, és kialakultak a helyi igényeknek megfelelő változatai. Az európai zsidó közösségeket egyszerre jellemezte az egység és a sokszínűség, ezért sokáig megmaradt az egységes piac a Monarchiában, hiszen a zsidóság alkalmai szinte ugyanolyan igényeket támasztottak Bécsben, mint Lembergben, Csernovitzban vagy Budapesten. A legfontosabb alkalom, amikor képeslapot „kellett” írni Ros Hásáná, azaz a zsidó újév volt. Az asszimilálódó európai zsidó közösségekben szinte új minhag (szokás) alakult ki, mely az újévvel kapcsolatos családi szokások közé, a tradicionális répa–ételek és a kerek barhesz fogyasztása mellé emelte a képeslapküldést. A zsidó közösségeket a tizenkilencedik században jellemző migrációs mutatók ismeretében ez érthető: szinte minden családnak voltak hozzátartozói más városokban, más országokban és más kontinensen is. A képen látható képeslapot a budapesti, Wesselényi utcai Gringlinger cég adta ki, felthetően még 1904 előtt, hiszen a Magyar Posta csak akkortól engedélyezte azt, hogy a képeslap hátoldalán a címzés mellett szöveget is lehessen írni. Ezt megelőzően a lapok egyik felét teljesen a címzés foglalta el, s az üzenetnek csak a kép mellett maradt némi hely. A Fried Sándornak, Monorra küldött képeslapon is ezt látjuk: Almási Zsiga és családja a három nyelvű jókívánságok közé szorítva kívánhatott sáná továt, azaz boldog új évet. Toronyi Zsuzsanna Bemutatott műtárgy: Újévi üdvözlőlap |
Categories
All
Archives
September 2023
|