Strohmayer Hanna rekonstrukciós rajza a zsinagógáról ​

Strohmayer Hanna rekonstrukciós rajza a zsinagógáról ​

Strohmayer Hanna rekonstrukciós rajza a zsinagógáról ​

Király Mátyás, Som Balázs, Stromayer Hanna 

1993 november 11. Fröhlich Ida: A Holt-tengeri tekercsek. Schweitzer József: A monoteizmus és a politeizmus harca a prófétai könyvek tükrében.
1993 november 25. Karády Viktor: Asszimiláció, szekularizáció és zsidó identitás, avagy lehet-e az asszimiláns jó zsidó? Kovács Ö. József: A zsidóság társadalomtörténete Magyarországon a XVIII-XIX. században.
1993 december 2. Kisbali László: Moses Mendessohn és a zsidó felvilágosodás. Tatár László: Tradíció és modernizmus, avagy a zsidó felvilágosodás vallásbölcselete.
1993 december 16. A zsidó népzene. Sipos Mihály és a Muzsikás együttes estje.
1994 január 13. Domán István „Az álom a Szentírásban”; Voigt Vilmos „Mi az, amit tudunk a magyarországi zsidóság folklórjáról?”
1994 január 20. Hegedűs Gyöngyi „Arab nyelvű középkori zsidó filozófusok”; Klaniczay Gábor „A XI-XII századi eretnekmozgalmak”.
1994 március 3. A Cimarosa és Mozart műveiből adott házikoncert után Menahem Meron tartott előadást „Hit és tudomány a Jób könyve alapján” címmel. Majd Donáth László Luther és a héber biblia kapcsolatáról beszélt.
1994 március 17. Ambrus Katalin - Bassa László: „A cionizmus magányos farkasa: Zeév Jabotinszky (1880-1940)”.
1994 március 24. Ferenczy Endre: Biblia és világi jog; Oberlander Baruch: Szanhedrin - a legfelsőbb zsidó törvényhozás, a rabbiság működése.
1994 március 31. Bertényi Iván „Szepesi Jakab országos zsidóbíró működése és kora”; Raj Tamás „Az eltemetett középkori budai zsinagóga”.
1994 április 14. Dobszay László „A gregorián ének és a zsidó liturgikus zene közös tradíciói”; Kármán György „A zsidó felvilágosodás liturgikus zenéje”.
1994 április 21. A galíciai zsidók Magyarországi szerepéről tartott előadást Haraszti György és Varga László.
1994 május 5. Frojimovics Kinga „Adalékok a zsidó társadalomtörténethez a felekezeti anyakönyvek tükrében”; Kiss József „A zsidó anyakönyvezés Magyarországon”.
1994 május 19. Kőbányai János „Miért nem lehetett egyetemes értékű magyar nyelvű zsidó irodalom?”; Lichtmann Tamás „Zsidó motívumok a két világháború közötti magyar irodalomban”.
1994 május 26. Gerő András „Polgárosodás és szimbólumteremtés”; Wirth Péter „Elfeledett magyarországi zsinagógák”.
1994 október 6. Török Petra „Vonzások és választások Makai Emil költészetében”; Nagy Sz. Péter „Zsolt Béla és a zsidóság”.
1994 október 20. Török Rozsnyói Ágnes a Szálasi-puccsról, Szita Szabolcs a nyilasuralomról tartott előadást.
1994 november 3. Maróth Miklós „Iszlám, judaizmus, kereszténység”.
1994 november 17. Beney Zsuzsa „A halál fogalma Radnóti Miklós költészetében”; Szabolcsi Miklós „Menekülők és próféták - magyar-zsidó irodalom 1930-1945”.
1994 december 15. Frigyesi Judit „A zene és a vallási filozófia egysége a zsidó liturgiában”.
1995 január 12. Kroó György „Szabolcsi Bence, a zsidó zene kutatója.”
1995 január 26. Bácskai Vera „Zsidók Pest gazdasági életében a XVIII-XIX. században”.
1995 február 9. Laczkó Miklós „Zsidó típusok a modern magyar irodalomban”; Szalai Pál „A népi-urbánus vita 60 évének vázlata (1930-1990)”.
1995 március 2. „Elfelejtett falusi zene” címmel a Muzsikás együttes lépett fel Bob Cohen közreműködésével. 
1995 március 16. Hanák Péter „A zsidó asszimiláció típusa a Habsburg Monarchiában”; Pók Lajos „Az osztrákmagyar kultúra virágkora 1900-1914”.
1995 április 13. Stark András „A pszichoterápia és a zsidóság kapcsolata.”
1995 április 27. Babits Antal „A keresztény-zsidó hitviták története”; Gábor György „A korai keresztény antijudaizmus forrásai.”
1995 május 11.  Hajnal Piroska „A bűnbeesés motívuma a görög-római korszak zsidó irodalmában”;
1995 május 18. Poszler György „Az irodalomtörténet, mint humanista tudomány.”
1995 május 25. Cenner Mihály „Zsidó tárgyú dalművek magyarországi színpadon (a Sulamittól a Nabuccóig).”
1995 június 15. Kepes András „Sport és antiszemitizmus Magyarországon”; Schweitzer Gábor „Adatok az ún. első zsidótörvény történetéhez.”
1995 október 19. Szegő György „A modernizmus, mint vizuális nyelv.”  Az előadás szövege megjelent a Szombat 1996/6 és 7 számában (35-40. p.).
1995 november 2. Prekup Anikó „Zsidóság Közép- és Kelet-Európában a két világháború között.”
1995 november 16. Endreffy Zoltán „Isteni törvény - emberi szabadság.”
1995 november 23. Komoróczy Géza „Jámbor antiszemiták (17-18. század).”
1995 december 7. Pesthy Mónika „Origenész és a zsidó hagyomány”; Perczel László „A görög egyházatyák antijudaizmusa”.
1995 december 21. Felkai László „A zsidó iskolák Magyarországon”; Síró Béla „A zsidó középiskolák a két világháború közötti Magyarországon.”
1996 január 4. Kardos Péter „A zsidó sajtó feladatai”; Deutsch László „Jób a Bibliában.”
1996 január 18. Szántóné Balázs Edit "Zsidótörvények" az Árpád-korban”; Mózes Ibolya „Zsidók Rómában az i.e. I. században.”
1996 január 25. Klein Rudolf „Az askenáz zsinagógatér fejlődése,” (vetítéssel.)
1996 február 8. Shlomo Spitzer „Egy ortodox zsidó nézetei a mai neológiáról.”
1996 február 15. Ferenczi László „Israel Zangwill.”
1996 március 21. Kovács András „A zsidókról alkotott kép a mai magyar egyetemisták körében.”
1996 március 28. Hídvégi Máté Scheiber Sándorról tartott előadást "…csak egyedül maradtam" címmel.
1996 április 18. Gadó János „A magyar zsidóság három nemzedéke.”
1996 május 2. Szabó Vera „Magyarországi jiddis közmondások.”
1996 május 9. Kovács Éva "Az indiánokat nem szokták lezsidózni", avagy hogyan kerül egy indián fiú a zsidó iskolába.”
1996 május 16. Borsányi Ferenc „Az extázis szerepe és létrejöttének folyamata a haszid életformában és vallásos gyakorlatban”; Cserhalmi Péter „Zsidó orvosok szerepe az orvostudomány fejlődésében.”
1996 május 23. Vezér Erzsébet „Ady és a zsidókérdés.”
1996 május 30. Tatár György „Állam és Siratófal.”
1996 június 6. Toronyi Zsuzsanna „Polgárok és nemesek: a Pesti Chevra Kadisa a századfordulón”; Barotányi Zoltán „Közeledés és/vagy távolodás. Az asszimiláció fogalma a történeti irodalomban.”
1996 november 7. A félévnyitót Korn József tartotta, a Gabrieli Kamarakórust Sógor Anikó vezette, Pásztor József furulyált, Fellegi Borbála zongorázott. Karády Viktor „A magyar zsidóság sajátosságainak néhány eleme” címmel tartott előadást.
1996 november 14. Babits Antal „Szóbeliség és írásbeliség, avagy paleográfia a tradíció szolgálatában.”
1996 november 17. Látogatás a Budapesti Zsidó Múzeumban. Tárlatvezető Toronyi Zsuzsanna
1996 november 21. Stark Tamás „Menni vagy maradni? A túlélő magyar zsidóság dilemmája a felszabadulás után.”
1996 december 5. Lichmann Tamás „Zsidók a német irodalomban.”
1996 december 19. Hídvégi Máté „Belőlem romba dőlt eszmények keserűsége szól" Lőw Immánuel emlékezete.
1997 január 9. Staller Tamás „Fejezetek a zsidó etika történetéből”.
1997 január 16. Bence György „A nacionalizmus filozófiája”.
1997 január 23. Hajdú István „A képtilalom és a XX. századi festészet”.
1997 január 30. Balassa Péter: Kafka és a zsidóság. február 6. Gábor György „Miért pont a farizeusok?”
1997 február 13. Kovács M. Mária „Az orvosi és ügyvédi kamara numerus clausustól a zsidótörvényekig”.
1997 április 7. A zsidó Komlós Aladár. Heller Ágnes és Kőbányai János beszélgetett Komlós Aladár „Magyar-zsidó szellemtörténet a reformkortól a holocaustig” című kötetéről.
1997 április 10. Róbert Péter „A numerus clausus és háttere, avagy miért nem lett zsidó egyetem Magyarországon a 20-as években”.
1997 április 17. Somlyó Bálint „A természet keltette rettegés történetisége: Hermann Cohen és Walter Benjamin.” Házimuzsika. Felléptek Pasqualini Éva ének és Pasqualini Zoltán zongora.
1997 április 24. Csorba László „Reform - polgárosodás- asszimiláció”.
1997 május 8. Dénes Iván Zoltán „Az Eltorzult magyar alkat és a Zsidókérdés. Bibó István viszonya Németh Lászlóhoz egy esszé tükrében”.
1997 május 15. Látogatás a Zsidó Múzeum Diaszpóra (és) művészet című kiállításán. Tárlatvezetők: Szegő György és Thury Levente.
1997 május 22. Hídvégi Máté „A magyarországi haszidizmus”.
1997 május 29. Toronyi Zsuzsanna „Karitász és judaizmus. A Pesti Chevra Kadisa a múlt században”. Török Petra „Lesznai Anna "kertje" és világa”.
1997 június 5. Novák Attila „Cionista portrék- Kőrősi Ferenc és Szilágyi Ernő”. Schweitzer Gábor „…gyötör az a gondolat, hogy nem dolgoztam eleget." - Az emlékirat-, és naplóíró Angyal Dávid”.
1997 december 4. Könyvbemutató. Babits Antal „Maimonidész és a titkosírás "A tévelygők útmutatója" című műve tükrében”. Rugási Gyula „A bölcsesség és szív Maimonidésznél”.
1997 december 18. Bendl Júlia „A filozófus Lukács György és a zsidóság?”
1997: A Yahalom előadásain kívül Szabó Vera hat részes jiddis irodalomtörténeti szemináriumsorozatot indított a Bálint Közösségi Házban.
1998 január 8. Szinai Miklós „Fejezetek a magyarországi politikai antiszemitizmus történetéből (1870-1890; 19181925)”
1998 január 15. Bokor Péter „A csendőrpuccs (1944. június) és Koszorús Ferenc szerepe a budapesti zsidóság deportálásának időleges megakadályozásában”.
1998 január 22. Oberlander Baruch „Maimonidész életműve az újabban feldolgozott kéziratok fényében”.
1998 január 29. Ambrus Katalin „Bűn és bűnhődés. (Az Ószövetség hatása a magyar irodalomra: Farkas András, Zrínyi Miklós, Kölcsey Ferenc és Ady Endre.)”
1998 február 5. Kovács Gábor „A fiatal Bibó eszmevilága”.
1998 február 19. Galambos-Goldman Tamás „Zsidók szerepe a magyar nemzeti zene kialakulásában”.
1998 február 26. Görög Veronika „Etnikai sztereotípiák a folklórban”. 

Az áldozatok azonosítása, a névkutatás, az élet- és sorsrekonstrukció, valamit az emlékezés lehetőségének megteremtése a Zsidó Múzeum és Levéltár számára nem új terep. Épp ellenkezőleg: az intézmény egyik legrégebbi feladata. Toronyi Zsuzsanna főigazgató többek között arról mesélt, hogy már a holokauszt alatt is érkeztek a Zsidó Múzeumba olyan dokumentumok, amely munkaszolgálatosok saját névlistáit tartalmazta, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy “őrizzétek meg neveinket az utókornak, mert itt mind meg fogunk halni.” – “A háborút követően aztán a névkutatás állandó, soha véget nem érő feladatunkká, küldetéssé vált" – magyarázza a főigazgató.
A munka azóta hullámzásokkal, az államszocializmus idején kevesebb lehetőséggel, de a rendszerváltás óta fokozott intenzitással zajlik. Amiben a Terézvárost érintő kutatás új, az a városon belüli szegmentálás. ”A projekt azért is különleges – tért ki rá Toronyi Zsuzsanna –, mert miközben  vidéki magyar városok és települések sora adta ki már az 1950-es évektől kezdve saját Yizkor-könyvét – a meggyilkolt zsidók névjegyzékét –, Budapesten mindez elmaradt. Pedig Budapest valójában sok kicsi város együttese. A közigazgatási határok változtak, a városszövet átalakult, de a lokális emlékezet jelentősége megmaradt. Egy ilyen metropolisz esetében különösen izgalmas kérdés, hogy vajon léteznek-e városon belüli különbségek: voltak-e olyan kerületek, ahol könnyebb volt védlevelet szerezni, ahol erősebbek voltak a kapcsolati hálók, vagy éppen ellenkezőleg, ahol a szegénység, a kiszolgáltatottság nagyobb veszteséget eredményezett. A terézvárosi kutatás ebben az értelemben nemcsak múltfeltárás, hanem minta is lehet – egy olyan pilot projekt, amely megnyithatja az utat a hasonló erőfeszítések előtt.”

Ki áldozat és ki terézvárosi?
A kutatás során magyarországi levéltárak, valamint német, lengyel, izraeli, brit és amerikai gyűjtemények dokumentumait vizsgálták át Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár kutatói. Arra törekedtek, hogy minden áldozat esetében kiderítsék az illető holokauszt alatti sorsát, a halál helyszínét, időpontját és lehetőség szerint az okát is. Koncentrációs táborok egykori helyszínein működő emlékhelyek adatbázisai, SS-iratanyagok, fogolykartonok, transzportlisták, anyakönyvek, exhumálási jegyzőkönyvek, napi sajtó – több százezer dokumentum mozaikjából kellett kiszűrni, ki volt terézvárosi. Nem csak azokat, akik a VI. kerületben haltak meg, hanem azokat, akik itt éltek, itt laktak, akiknek az élete így vagy úgy Terézvároshoz kötődött. A munka befejeztével egyelőre 2400 áldozatról lehet biztosan kimondani, hogy terézvárosi illetőségűek voltak. De ahogy a kutatást koordináló Vági Zoltán történész fogalmazott, ez messze nem az összes áldozat. – „Az akkori Terézváros lakossága 1941-ben 90–100 ezer fő volt, ennek a populációnak mintegy 35–40 százaléka számított zsidónak az antiszemita törvények szerint. Egy több tízezres közösségről beszélünk tehát, amelynek vesztesége biztosan meghaladja a most azonosított számot. Ez tehát egy pillanatfelvétel.”
A kutatás egyik legnagyobb buktatója a verifikáció, amelynek kapcsán két fő kérdés merül fel: kit tekintünk áldozatnak, és kit terézvárosinak – magyarázza Vági Zoltán. – “Ahhoz, hogy valaki bekerülhessen egy tudományos adatbázisba, tisztázni kell a személyazonosságát és bizonyítani kell a halálát. Nem elég sejteni, nem elég valószínűsíteni azt. Vannak, akikről tudjuk, hogy melyik táborban voltak, tudjuk, mikor szállították tovább őket, de sehol nem szerepelnek a halottak között. Akkor ők most nem áldozatok? Nyilván azok, de pontos adatok hiányában első körben nem kerülhetnek be a biztosan azonosított áldozatok közé.”
 
A verifikáció egyéb útvesztői
Külön univerzum például a névazonosság kérdése. Vági Zoltán néhány, a magyar zsidók között gyakoribb vezetéknév alapján említ példákat: "Csak az egyik adatbázisban 47 ezer Kohn vagy ehhez hasonló nevű üldözött szerepel. Kohn Eszterre 451, Weisz Ilonára 284 találatot kapunk. Az azonosított bergen-belseni foglyok között több mint 500 Weisz, Weis, Weiss nevű rab volt. Csak Buchenwaldban kilenc Weisz Erzsébet és tíz Weisz Mária halt meg. A dachaui áldozatok között 95 Schwarczot, majdnem kétszáz Weiszt és ötven Rothot találunk." Pedig gyakran mindössze a vezetéknév szerepel egy listán. Amikor pedig egy név megvan, akkor számtalan további szűrőn kell átengedni, hogy bizonyítani lehessen, valóban terézvárosi volt – és hogy ténylegesen meghalt. Legkézenfekvőbb adat a név, a születési idő és hely, valamint a koncentrációs táborokban a foglyoknak kiosztott rabszám.  Ugyanakkor egy deportált a dokumentumokban szerepelhet akár eltérő adatokkal is: például ha hibázott a lágerírnok, vagy az rab hazudott a náciknak és az idős fiatalabbnak, a gyerek öregebbnek mondta magát a túlélés érdekében. Vági Zoltán szerint a digitalizáció sokat segít, hiszen korábban nem is lehetett volna ilyen hatékonysággal elvégezni egy ekkora horderejű munkát. A Múzeum számtalan, a holokauszt történetét kutató intézménnyel, emlékhellyel együttműködött. Így kapott hozzáférést többek között a Hamburg melletti, az egykori Neuegamme koncentrációs tábor helyén, illetve a Bergen-Belsenben működő emlékhely nem publikált adataihoz. Ezek nélkül számtalan terézvárosi áldozat sorsa ismeretlen maradt volna: hiszen voltak olyanok, akikről idehaza tudni lehetett, hogy elhurcolták őket, de a haláluk ténye csak ott volt dokumentálva.
 
Aki nincs feljegyezve, örökre elvész
Egy ilyen jellegű kutatás akkor sem könnyű feladat, ha az SS egykori tábori iratai megmaradtak. Ám ha ezek hiányoznak, akkor helyenként szinte lehetetlen küldetés. – “Anne Frank a bergen-belseni koncentrációs táborban halt meg, a holokauszt történetnek egyik legnagyobb tífuszjárványában. Amikor a brit csapatok felszabadították,  – meséli a történész –, a láger területén tízezer temetetlen holttest feküdt. A tábori krematórium már nem bírt ennyi testet elégetni. Az adminisztráció összeomlott, sok áldozat nevét már fel sem írták. Ez volt a felszabadulás pillanata. De a tífuszt terjesztő tetveket nem érdekelte a felszabadulás és a következő két hónapban további 13 800 ember halt meg. Ez közel 24 ezer halott, köztük több ezer magyar áldozat. És amikor naponta százak haltak meg, a britek nem az áldozatok nevének felírására koncentráltak, hanem próbálták a túlélőket valahogy életben tartani.”
Más ezrek szintén névtelenül haltak meg. Voltak köztük munkaszolgálatosok, akiket a nyugati határról Mauthausenbe hajtottak halálmenetekben. Aki nem bírta a tempót, az SS-őrök lelőtték, anélkül, hogy felírták volna a nevét. Gyakran ugyanez történt a nyilas vérengzések esetében is: “1945. január 10-én a Liszt Ferenc téri mészárlás során zsidók százait ölték meg. De a nyilasok inkább a gyilkolásban és a fosztogatásban jeleskedtek és nem írtak névlistát. Az ostrom még tartott, a  halottakat ott hagyták a téren és később a helyi lakosok egy rendőr vezetésével temették el őket. Addigra már közéjük keveredett a harcok több áldozata, köztük egy elesett német katona is. Később pedig, az exhumáláskor csak kis részük volt azonosítható” – magyarázza Vági Zoltán.
 
Mintázatok
Bár minden terézvárosi áldozat kilétére nagy valószínűség szerint sosem derül fény, a többség sorsa felderíthető és a sorsok mintázatai így is kirajzolódnak. A legkorábbi terézvárosi áldozatokat 1941 augusztusában gyilkolták meg a kamenyec-podolszkiji mészárlásban. Az egyik legnagyobb áldozati csoportot a munkaszolgálatos férfiak alkotják: már 1942-1943-ban százak haltak meg a keleti fronton, a Don-kanyarnál. A nyilas hatalomátvétel után további több száz terézvárosi munkaszolgálatost, valamint a Szálasiék által behívott zsidó férfi és női kényszermunkást hajtottak halálmenetekben a nyugatra. Ők egy német védvonal felépítésén robotoltak és közülük különösen sokan haltak meg Sopron és Kőszeg környékén, valamint a mai határ osztrák és szlovák oldalán felállított kényszermunkatáborokban. Számos hatodik kerületi zsidót a német vagy magyar náci őrök öltek meg. Mások megfagytak, éhen haltak, vagy a szörnyű körülmények miatt arató járványok áldozatai lettek. Budapesten maradt szeretteik ezalatt bujkáltak, vagy a csillagos házakba és pesti gettókba zsúfolták őket. Sokukat a nyilasok kínozták és gyilkolták meg. E mészárlások során teljes családok tűntek el örökre. Más üldözöttek a fővárosi gettókban vagy a harcok során vesztek oda. A nyilasok több száz embert gyilkoltak meg terézvárosi helyszíneken (Jókai utca 1, Liszt Ferenc tér, Munkácsy Mihály utcai zsidó gyermekotthon, Andrássy út 60. stb.).
 
Táborból táborba
A terézvárosi áldozatok legalább 15-20 százaléka került náci koncentrációs táborokba. A kutatás során tucatnyi ilyen tábort sikerült azonosítani. “Bár a budapesti zsidókat végül nem deportálták – magyarázza Vági Zoltán –, ennek ellenére a magyar hatóságok már 1944 nyarán több tucatnyi hatodik kerületi lakost tartóztattak le az elővárosi razziák során. Őket a vidéki zsidósággal együtt 1944 nyarán az auschwitz-birkenaui megsemmisítő táborba deportálták. Többségüket az SS orvosok azonnal a krematóriumok gázkamráiba küldték. Aki túlélte az érkezés utáni szelekciót, azokat az SS folyamatosan más koncentrációs táborokba szállította tovább rabszolgamunkára." A kutatási eredmények szerint a legtöbb terézvárosit a Weimar melletti Buchenwaldba deportálták: egyeseket Auschwitz-Birkenauból küldték oda dolgozni, de többségük a nyilasok által 1944 őszén német kézre adott munkaszolgálatos és kényszermunkás volt. Különösen sok terézvárosi halt meg az ausztriai Mauthausenben. Közülük több mint százat sikerült azonosítani. Többségük a Vörös Hadsereg elől a háború végén a nyugati határ munkatáboraiból halálmenetekben oda hajtott munkaszolgálatos férfi volt. Az ő azonosításukat az nehezíti, hogy mivel 1945 tavaszán Mauthausent elöntötték a transzportok, akadozott az adminisztráció, így magyar foglyok ezreinek a neve hiányzik. A terézvárosiak számára szintén gyakori deportálási célállomásnak bizonyult a már említett bergen-belseni koncentrációs tábor. A kutatók több tucat hatodik kerületi áldozatra bukkantak a bajorországi Dachauban is. A Radnóti Miklóssal a bori rézbányákban dolgoztatott munkaszolgálatosok egy csoportját a flossenbürgi, a nyilasok által kényszermunkára hurcolt budapesti nők egy részét pedig a ravensbrücki női koncentrációs táborba deportálták. De kerültek terézvárosiak Stutthofba, Sachsenhausenbe, a Mittelbau lágerbe, sőt Rigába is.
Az SS-nek átadott hatodik kerületi zsidók összesen több tucat altáborban, munkatáborban, hadiüzemben szóródtak szét Európában. Vadászgépek és tankok gyártásánál dolgoztatták őket, bányákban robotoltak, szintetikus üzemanyaggyárakat építettek, bombabiztos alagutakat vájtak a hegyek oldalába. A kutatás szerint e kisebb lágerek közül a legtöbb terézvárosi Buchenwald ohrdrufi, valamint Mauthausen gunskircheni altáborában halt meg, de a Baltikumtól az Alpokig bukkantak fel VI. kerületiek az iratokban, adatbázisokban.
 
Túlélt, de mégsem
Különösen megrendítőek azok az esetek, amikor valaki túléli a lágert, megéri a felszabadulást, majd hetek vagy hónapok múlva mégis meghal. Mauthausent 1945 májusában szabadították fel az amerikaiak. A közeli Gunskirchen altáborból ezrek indultak el haza betegen, legyengülve. Sokan már útközben meghaltak a környező erdőkben, név nélkül. Mások ugyan kórházba kerültek, de belehaltak a lágerekben szerzett betegségekbe és az éhezésbe. “Ilyenkor persze felmerül a kérdés – világít rá a dilemmára Vági Zoltán – hogy a holokauszt áldozatának tekinthető-e az, aki már a háború után halt meg? A válaszunk az, hogy egyértelműen igen. Például az a 24 éves terézvárosi munkaszolgálatos fiatalember, aki bár két tábort is túlélt, a gondos ápolás ellenére 1945. június 26-án mégis elhunyt az ausztriai welsi kórházban. Vagy ott van Vázsonyi János képviselő, a Horthy-korszak polgári-liberális politikusának az esete is, aki szintén 1945 nyarán vesztette életét. Előtte Dachauban volt, nyilván nem véletlenül halt meg éppen a felszabadulás után nem sokkal, hanem azért, mert jól megverték, éhezett, és beteg lett a lágerben. De a gyermekszínházáról híres Lakner bácsival, a Liszt Ferenc téren lakó Lakner Artúrral is ez történhetett. Egy irat szerint túlélte a deportálást és 1945-ben egy amerikaiak által fenntartott lábadozó táborban hunyt el."
 
Organikusan alakul tovább
A kutatás egyik legfájóbb paradoxona az volt, hogy miközben a kutatók annak drukkoltak, hogy sikerüljön az egyes áldozatok azonosítása és „meglegyen” valaki, emberileg annak örültek volna, ha nem lenne találat. Hiszen akkor marad még egy kis esély, hogy az illető talán nem halt meg és túlélte. Ez a kettősség végigkísérte a munkát. A technikai részletek mögött ugyanis minden esetben emberi sorsok és családi tragédiák húzódnak meg. "Hálásak vagyunk az önkormányzat támogatásáért. De tudjuk, hogy egy ilyen munkát csak abbahagyni lehet, befejezni nem. Az áldozatok sorsa a kutatás befejeztével is organikusan alakul az új információk érkezésével, családok jelentkezésével" - fogalmazott Toronyi Zsuzsanna. A főigazgató a Dohány utcai zsinagóga templomkertjében eltemetett több ezer áldozattal vont párhuzamot: – “Az elmúlt másfél évtizedben többeknek lett arca, neve, története, mások viszont – a „középkorú asszony kék kabátban”, vagy az „újságpapírba csomagolt csecsemő” – örökre névtelenek maradnak. Őket soha nem lehet azonosítani – de elfelejteni sem."

​A terézvárosi projekt így nem végpont, hanem valaminek a kezdete. Digitális emlékmű, amelyet folyamatosan gondozni kell. A tervek szerint hamarosan egy kereshető adatbázist tartalmazó honlapon publikálják az azonosított terézvárosi holokauszt áldozatokat. Addig pedig a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár Családkutató Központja áll mindenki rendelkezésére: lehet náluk információt kérni konkrét beazonosított áldozatokról, és várják azok jelentkezését, akik további információval szolgálhatnak családtagjaikról.
Jelentkezni a family@milev.hu címen vagy a +36 1 413-5500/201 telefonszámon lehet.

A fényképen egy összetartó zsidó család képét láthatjuk. Jobb szélen az apa, Grosz József, míg az anya, Sára a bal szélen, mintegy a családot összetartó pillérekként fogják közre a gyermekeket.
Bal oldalon az anya mellett áll Rozália, az elsőszülött lányuk, középen a legkisebb lány akinek a neve egyelőre ismeretlen, az apa mellett Malvin lányuk, középen fiuk Nándor látható.

 A fiú, Nándor 1912-ben született Karcagon. A keleti fronton, valahol a Don kanyarnál teljesített munkaszolgálatot. Ha nincs egy személyes visszaemlékezés, nem tudnánk mi lett a sorsa, csak egy név és egy dátum maradt volna ránk.
A karcagi zsidóság története című könyvben eképpen emlékszik vissza az eseményekre a szerző, Herskó Mózes:
 
“A híd felépítése után tovább folyt a visszavonulás a Vörös Hadsereg elől. Már késő ősz volt. A Pripet mocsarak vidékén erőteljesen és eredményesen működtek az orosz partizánok. A németek és magyarok dühükben minden falut felgyújtottak, melynek környékén partizánok működtek. Az utak alá voltak aknázva. A magyar katonaság előtt munkaszolgálatosoknak kellett menetelni. Egy éjszakai menet alkalmával az erdei ösvényen egy munkaszolgálatos aknára lépett és ott nyomban meghalt. A fiúk megtorpantak, de egy kerettiszt pisztolyt fogott rájuk és a menet tovább. Igy folyt ismét a visszavonulás heteken át kietlen vidéken, a szabad ég alatt aludtunk a nyirkos földön és heteken át a leégett házak mellett talált télire elvermelt krumpliból táplálkozzunk, amit az otthonaikból elűzött falusiak ott hagytak. Hirtelen olyan sürgős lett a visszavonulás, hogy három nap alatt mintegy 120 km-t tettünk meg, nem ritkán elromlott teherautókat tolva-húzva magunkkal. Igy érkeztünk meg Sarny városába, a lengyel határra. Az erőltetett menet alatt sokan lemaradtak, köztük Grosz Nándor, Müncz Pista, Steiner Miklós, Kohn Pista és Barta mérnök. Sose láttuk őket többé.”
Tehát Grosz Nándort Sarny városánál érhette a halál  az erőltetett menet során.

A képet Nándor talán még megkaphatta, de nem sokkal később meghalt. A fotók gyűjteménybe kerüléséről egyelőre nincs pontos adatunk, de tény, hogy valaki a bajtársak közül, talán a fenti visszaemlékező, magával vitte a halott fiú családi képét és most a levéltárban őrizzük egykor féltve őrzött kincsét.

Az egykori karcagi zsidó utcák egyikében, a Medgyesi utca 5. szám  alatt lakott a két szülő és Malvin lányuk. Az apa, József 1879-ben született  Erdélyben, Zsibón. A karcagi hitközség  kántora és rituális metszője volt. Felesége Hirsch Sára 1881-ban született Búzamezőn. Házasságukat Kiskunmajsán kötötték 1902-ben.
A karcagi piactér közelében volt a  kóser vágoda, melynek udvarában két sakterlakás volt, az egyikben Grosz József működött.
Egy korabeli újságcikk szerint kántorként is működött, hiszen ekkor általános volt a sakter és kántor állások egy személyben való képviselete.
 
“Március 15. az izr. elemi iskolában. A karcagi izr. hitközség és izr. elemi iskola szép ünnepély kíséretében ülte meg március nagy ünnepét; főtiszt. Schück Mór főrabbi lélekemelő templomi beszéde után Grosz József kántor imát, majd a Himnuszt énekelte.” Karcagi napló, 1928. március 18.
 
A karcagi zsidóságra a holokauszt alatt két út várt. A közösség tagjait 1944 május közepén Karcagon, a zsinagóga körüli házakban kialakított gettóba zárták, majd június 16-án a szolnoki gyűjtőtáborba hurcolták. Innen az egyik deportáló szerelvény útja Auschwitz-Birkenauba vezetett, viszont a másik szerelvényt Ausztriába, Strasshofba küldték ahol lényegesen több volt a túlélési esélyük az oda kerülteknek. A strasshofi vonatra kerültek a Grósz szülők és egyik lányuk Malvin. A család három tagja együtt maradhatott. A karcagi emlékkönyv leírása alapján a következő említés szerint Bécsbe kerültek és ott várták, hogy egy másik táborba kerüljenek, de a heves légitámadások miatt egy közeli erdőben egy zsúfolt vonaton szabadultak fel több karcagi társuakkal együtt, míg az őket őrző SS katonák a támadásban meghaltak. A család tagjai Budapestre érkezvén a Deportáltakat Gondozó Országos Bizottság irodájában segélyt kaptak. A DEGOB karton tanulsága szerint Pozsonyból érkeztek Pestre és a megítélt segély 1050-pengő volt. Lakcímnek a Bethlen tér 2. van megadva, ahol is a szükségkórház volt. A karcagi emlékkönyv még megemlíti, hogy József a táborban szerzett betegsége miatt már itthon halt meg, valószínűleg a Bethlen téri kórházban. A lapon megjelenik Malvin neve is miszerint augusztus 13-án ő is be lett utalva a kórházba. Továbbá ő is kapott 1000 pengő segélyt.
Az édesanya, Sára 1970-ben hunyt el Békéscsabán, de a karcagi zsidó temetőben nyugszik.
Legidősebb lányuk Rozália még Fülöpszálláson született 1904-ben. 1925-ben Körösladányban ment férjhez Weisz Károlyhoz. Őt és ikerlányait Juditot és Antoniát Stathoffba deportálták szintén, majd Theresienstadt-ban szabadultak fel. Budapesten a DEGOB támogatta anyagilag a túlélő családot, majd a következő adat róluk, hogy Izraelben telepedtek le Petak Tikvában és Rozália ott is élt 1978-ban bekövetkezett haláláig.
 
Ezen esettanulmány csak csepp a tengerben a magyarországi zsidó családok még fel nem dolgozott történetei közül.
​Mégis ezen a napon, a magyarországi holokauszt emléknap alkalmából egy elfeledett család történetével tudunk emlékezni a meggyilkoltakra.
 
Király Mátyás, Csősz László

​A 18. századi Erdélyben Gyulafehérvár után a második legnagyobb hitközség a náznánfalvai volt. Marosvásárhelyen – más királyi városokhoz hasonlóan – nem élhettek zsidók, így azok a város külterületén, a Barcsay család náznánfalvi birtokán telepedtek le. Az 1753-as népszámlálás adatai szerint a zsidó közösséget 24 adóköteles zsidó férfi alkotta az ide tartozó marosszentkirályi és folyfalvai zsidókkal együtt mely 200-300 személyt is jelenthetett. A zsidók marosvásárhelyi letelepedésének 19. század közepi engedélyezése folytán a közösség fokozatosan fogyatkozott, ezt igazolja az 1850-es etnikai népszámlálás mely Marosszentkirály esetében 112 míg Náznánfalva esetében 47 zsidót írt össze, mely szám alapján nem láthatunk nővekvő népességet az 1753-as adathoz képest.[1] Végül az 1910-es évekre teljesen elnéptelenedett. Más forrás szerint, 1920-ban még 5 zsidó élt Náznán.[2]
A náznánfalvai zsidók 1747-ben építették zsinagógájukat. Özvegy Barcsay Lászlóné, született Keresztúri Borbála a fából készült templom felépítését telek adománnyal támogatta. Iránta érzett háláját és II. József uralkodó felé tanúsított lojalitását kifejezendő a közösség két fa táblát helyezett el a zsinagógában.

A megmentett fa panelek begyüjtését feltételezhetően a Marosvásárhelyi hitközség kivitelezte szorosan Löwy Ferenc gondozása alatt, ezt onnan lehet feltételezni, hogy a múzeum Balázs György Székelyföldi útjaihoz Löwy Ferenc segítségét kérték továbbá a levéltár leltár könyvében a fa panelek ajándékozójaként Löwy Ferenc rabbi és a hitközség van megadva. Még ebben az évben több ízben járhatott Balázs György Löwy-nél, a szombatosokkal kapcsolatos anyaggyűjtés ügyében, és amely útra a náznánfalvi panelek megszerzése után került sor az 1941-es év Októberében.
A fa panelek felhozatala vonaton történt, amelyre 1941. Április 30.án került sor. Marosvásárhelyen maga Balázs György adta fel a 91 kg súlyú megnevezése szerin régi festett deszkákat, majd a Nyugati pályaudvarba érkezvén a Múzeum vette át és szállította a Síp utca 12-be a fennmaradt szállítólevél tanulsága szerint.[1]
A fentebb említett két fa orátió táblákról először Eisler Mátyás kolozsvári főrabbi tudósít, majd Balázs György szerint azok még 1941-ben is egy marosvásárhelyi múzeumban voltak, de innentől kezdve nem tudni róluk semmit, feltételezhetően a Második Világháború alatt elvesztek vagy megsemmisültek. Viszont fontos levelezés fedezhető fel róla a múzeumunk 1941-ben keletkezett iratai között. Több helyen tévesen márványtábláknak írják le őket, de az, hogy ezek fából készültek szintén       kiderül a levélből.
Miután a  Magyar Zsidó Múzeumba beérkezett a megmentett fa panelek 1941 Áprilisában, a Múzeum kérte 1941. Augusztus 10-ei levelében  hogy a két orátio is kerüljön Pestre. Viszont a Marosvásárhelyi hitközség válasza megpecsételte a táblák sorsát. Közlik, hogy a hitközség képviselőtestülete nem adja át a táblákat. Ennek okát eképpen fogalmazták meg:
(...) A mostani háború tapasztalatai arra intenek, hogy célszerűbb, ha ilyen értékek nincsenek egyetlen helyen összpontosítva, kitéve a légi támadás veszélyének. (...)[2]
Marosvásárhely 1941. Augusztus. 4.
A 10-ei válaszlevélben kéri a múzeum, ha a táblák nem, legalább fotót küldjenek róla. Erre válasz levelet, vagy a fotókat nem találtunk, viszont Löwy Ferenc rabbi írásában megjelent az egyik orátió és az épület külső felvétele.

​A náznánfalvi zsinagóga Balázs György által elhozott darabjaiból ez idáig 5 darabot ismertünk. Négy darab deszka a tórafülke, azaz az Aron haKodes felett vagy maga a tóra fülke belső része volt, de erre választ még  Balázs György se tudott pontos választ adni. 

אויהי 
בנסע הארון ויאמר משה
קומה יי ויפצו איביך וינסו
משנאיך מפניך בכי מציון תצא
תורה ודבר יי מירושלם
ברוך שנתן תורה לעמו ישראל
בקדשתו

És történt, midőn a frigyláda elindult, mondotta Móse: Fel, Isten, szóródjanak szét ellenségeid és meneküljenek gyűlölőid színed elől. (4Mózes 10:35) 
Mert Ciónból indult ki a Tóra és Isten szava Jerusálájimból. Áldassék, aki a törvényt adta népének, Izraelnek, az Ő szentségében. (Jesája 2:3)

​ 
גובנחה
יאמר שובה יי רבבות
 אלפי ישראל דקומה יי
למנוחתך אתה וארון עזך
כהניך ילבשו צדק וחסידיך
ירננו בעבור דוד עבדך אל
תשב פני משיחך הכי לקח טוב
נתתי לכם תורתי אל תעזובו
 [ועץ חיים היא למחזיקים בה ותומכיה
מאשר זדרכיה דרכי נעם וכל נתיבותיה שלום]
חהשיבנו יי אליך ונשובה
חדש ימינו כקדם

Midőn pedig nyugvóhelyére tért [a frigyláda], mondotta: térj be Isten ismét Izrael ezreinek miriádjai közé. (4Mózes 10:36) 
Emelkedj Isten, nyugvóhelyedre, Te és legyőzhetetlenséged frigyládája. Papjaid öltsenek igazságot és akik szeretnek, ujjongjanak. Dávid szolgád kedvéért, ne utasítsd el felkented megjelenését. (Zsoltár 132:8) 
Mert jó tant adtam nektek, Tórámat el ne hagyjátok. (Példabeszédek könyve 4:2) 
Az élet fája ez azoknak, kik ragaszkodnak hozzá és akik erősítik, boldogok. (Példabeszédek könyve 3:18) 
Útjai a kellem útjai és ösvényei mind: a béke. (Példabeszédek könyve 3:17) 
Vezess vissza Isten, Magadhoz és megérjük megtérésünket, újítsd meg napjainkat, amint hajdanában. (Siralmak 5:21) 

A ויהי-val (és volt) kezdődő jobb oldal rész tetején egy madár formája bontakozik ki szájában olajággal. Ennek jelentése nem egyértelmű, lehetséges, hogy pusztán csak díszítő motívumként van jelen, és nincs mögötte jelentés, viszont Balázs György írása alapján párban voltak, valószínűleg elkopott a másik oldalon lévő madár. Erre példát peczeniżyni zsinagógában találunk.[1] A szöveg alján elhelyezkedő nagyjából merőleges vonalban a madarakkal, két szökkenő szarvas, akiknek mára csak a szarvuk részleteit lehet kivenni. Az öt darabból egy a Marosvásárhelyi Zsidó Múzeumban van kiállítva, amelyet a Magyar Zsidó Múzeum adott kölcsön, hogy az ottani hitközség emlékezetét segítsen megőrizni. Ezen három darab héber szó szerepel rajta és egy szimbólum mely mindegyik csillagképnél azonós módón volt elrendezve, fehér alapon piros festékkel a szöveg, ahogy ezt a képeken láthatjuk:

Lefordítva a szavakat, legelőször kiszlév hónapját olvashatjuk, ezután azt, hogy  nyilas csillagkép, majd alatta egy alig kivehető nyílvessző látható mely a kiszlév hónap szimbóluma, a nyilast hivatott jelképezni. Sajnos nem ismerjük a többi csillagjegy kinézetét, de a fentebb említett khodorowi zodiákus freskó példaként szolgálhat a náznánfalvaira.[1]  Balázs György Libanonban folyóíratban megjelent beszámolójában említ még két megmentett zodiákus jegyet, megjegyzi, eléggé rossz állapotban, egy bak képét mutatja, a harmadikon jól kivehető a két halnak a képe, előbbi Tévét míg az utóbbi Ádár hónap jelképe. Sajnálatos módon a halak csillagképet nem találtuk meg ezidáig, viszont a bak égöv előkerült.

A múzeumi raktárrevízió során, a zsinagóga padlásán, a keresztgerendára helyezett pallón ismerős héber írást fedeztünk fel. Levettük a 3 db 180 cm hosszú 20 cm széles fa pallókat, össze hasonlítottuk a kiállításban lévő írással, amelyek színvilága és írás módja megegyezett. A három darab pallón az alábbi négy darab egymástól elkülönülő idézet olvasható. Az alábbi kép szerinti elhelyezésében az alább fordítással ellátva közöljük a héber szövegeket.

Az 1944-ben elpusztított zsidó közösségek emlékét számos épület idézi fel Magyarországon. A háborút túlélt zsinagógák, közösségi építmények és lakóházak túlnyomó részét lebontották, átépítették vagy felújították, de egyes helyeken fennmaradtak az eredeti falak, olykor különleges és ritka üzeneteket hordozva. Ezek közé tartoznak olyan privát feliratok, modern kifejezéssel élve graffitik, amelyeket a második világháborús üldöztetés idején véstek a zsidó közösségekhez tartozó emberek az általuk használt épületek falára. Egy részüket már azt követően, hogy a területet 1944 tavaszán és nyarán gettónak jelölték ki. A magyar állam lényegében minden népesebb településen – több mint kétszáz helyen – gettókat és gyűjtőtáborokat létesített és ezekbe kényszerítette zsidó polgárait, akiket néhány hét elteltével Auschwitzba deportáltak. A kényszerlakóhelyeket jellemzően a zsidók által sűrűbben lakott városrészben jelölték ki, amelybe beletartozott a zsinagóga, az iskola és más közösségi épületek. Az elárult, kifosztott zsidók zöme nem tudhatta pontosan, hogy mi vár rájuk, vagy csak bizonytalan információkkal rendelkeztek helyzetükre vonatkozólag. Nem sejtették, hogy meddig maradnak új lakóhelyeiken, hová és milyen céllal viszik majd el őket. A szorongást fokozta a családok szétszakítása is: a gettókba jórészt nőket, öregeket, kiskorúakat és betegeket hurcoltak, hiszen a hadköteles férfiak zöme a honvédség munkaszolgálatos egységeiben szolgált.
 A falfirkák léte egyidős az írás és az ember alkotta falak megjelenésével, mint arról számos ókori emlék, köztük a Siratófal vésetei tanúskodnak. Jól ismerjük a motivációkat: az önkifejezés, véleményalkotás, a környezet alakításának vágya, az „itt jártam” élmény megörökítése és számos más magyarázat is lehetséges. A graffiti műfaj szociokulturális jellegzetességeit ismerve nem meglepő, hogy  az eddig megismert alkotók zöme tizenéves fiú volt. A graffiti sztereotipikus megközelítésben jellegzetesen “férfias” műfaj, hiszen a patriarchális társadalmi keretek között nagyrészt a férfiak privilégiuma volt az effajta önkifejezés, amelynek jellemzői az illegalitás, kockázatvállalás, a szabályok áthágása, egy adott közösségi tér territorializálása. A közel ötven megtalált név között mindössze három női nevet találunk. Közülük kettő egy férfinévvel együtt került fel, ahol nem világos, hogy melyikük volt az alkotó, egyikükről pedig nem tudunk semmit.
Ebben az esetben - különösen a gettósítás napjaiban - erős szerepet játszhatott az identitás megőrzése, az emlékállítás a bizonytalan, fenyegető jövő tudatában. Többek számára ez volt az utolsó fennmaradt írásos nyom, amit maguk után hagyhattak. Hasonló szerepük volt tehát, mint a Mementó - az emlékezés gesztusa (Art Department-Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár) című kiállításon bemutatott, Rajk László frottázsain megörökített auschwitzi falfirkáknak. A gettók tégláin is zömmel csupán név, olykor dátum szerepel, de a feliratok nyomában elindulva levéltári források segítségével arcot adhatunk az áldozatoknak és rekonstruálhatjuk a sorsukat.
A magyar zsidóság történetével és kultúrájával kapcsolatos kutatásaink során szerte a Kárpát-medencében találkoztunk hasonló falfeliratokkal. A Mementó kiállításban való közreműködésünk adta az alkalmat, hogy ezeket összegyűjtsük, rendszerezzük és értelmezni próbáljuk, kapcsolódva Rajk László emlékezési gesztusához, illetve a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár Saul Gyermekei emlékprogramjához is, amely magyar gyermekáldozatok neveit és történeteit igyekszik összegyűjteni. Eddig három magyarországi és három szlovákiai helyszínről gyűlt össze nagyobb mennyiségű felirat. Az utóbbiak közül két város a háború idején ugyan Szlovákiához tartozott, de az egyértelmű kulturális-történelmi kapcsolódás valamint az európai párhuzam felvillantása miatt érdemes emlékeiket a magyar gettókéval együtt bemutatni. Összesen mintegy ötven falba vésett illetve falra rótt névről valószínűsíthető, hogy tulajdonosaik a holokauszt idején a településen vagy környékén élő zsidók voltak. Közülük kilenc személyt tudtunk pontos személyi adatokkal azonosítani, akikről igyekeztünk kideríteni, hogy mi történt velük és szeretteikkel a holokauszt idején.
Egyéni sorsokat követő történelmi magánnyomozást folytatni két-három évtizede még rendkívül hosszadalmas és költséges vállalkozás lett volna. A tömeges digitalizálás, az irdatlan adatállományokat mobilizáló online adatbázisok megjelenése és használatuk demokratizálódása azt eredményezte, hogy ma már egy hasonló művelet némi jártasság és nyelvismeret birtokában egy fotelből is elvégezhető. Az online elérhető források közül segítségünkre voltak többek között a Vöröskereszt Nemzetközi Keresőszolgálatának (International Tracing Service) Bad Arolsen-i levéltára (ma: Arolsen Archives), a holokauszt-kutatóintézetek áldozatok és túlélők neveit dokumentáló projektjei (Yad Vashem, United States Holocaust Memorial Museum, Holokauszt Emlékközpont), egyes koncentrációs táborok adatbázisai és forráskiadványai, genealógiai projektek adatbázisai, valamint magyar sajtó és levéltári adatbázisok. Az alábbiakban a kutatás kezdeti eredményeit osztjuk meg.

A deportálások menetrendje szerint a kassai katonai körzet (a VIII. számú, Északkelet-Magyarországot és Kárpátalját magában foglaló honvédségi illetve csendőrségi kerület) volt az első olyan zóna, amelyet „zsidómentessé” kellett tenni. Április 16-án a kora reggeli órákban magyar csendőr és rendőr különítmények rontottak zsidó családok ezreinek otthonába. Az erőszakos kitelepítés a falvakban kezdődött, és nem sokkal később a városokban folytatódott. Abaúj-Torna megye más településeiről mintegy 4000 zsidót zsúfoltak be kassai zsidó lakásokba és a zsinagógák épületeibe. Ezután április 20-tól kezdődően kevesek kivételével az összes kassai zsidót kiűzték otthonaikból. Csak egy 50 kilogrammos csomagot és 15 napra elegendő ellátmányt vihettek magukkal. Összesen 10.600 kassai és környékbeli zsidót telepítettek át két gyűjtőtáborba, amelyeket a város szélén lévő téglagyárak területén állítottak fel. Közel ezer embert pedig az óvárostól néhány utcával délkeletre kijelölt városi gettóba küldtek. Rövidesen utóbbiak is a gyűjtőtáborokba kerültek. Május 16-án kezdődtek a tömeges deportálások. Június 3-ig mintegy 12.000 embert deportáltak Kassáról négy vonaton Auschwitzba.

A gettósítás egyik első állomása a Puskin utcai új ortodox zsinagóga volt. Itt több százan zsúfolódtak össze az elűzött Abaúj-Torna megyei zsidók közül, ellátás és higiénés feltételek híján, teljes kétségbeesésben. A zsinagóga padlózatán hevenyészett fekhelyeken sorsukra váró emberek közül többen ceruzával írtak a falra (mintegy fél méteres magasságban) üzeneteket, amelyek egy része fennmaradt a padsorok mögötti falszakaszon. Az épületet azóta többször is kifestették, de ezeket a részeket kegyeleti okokból nem mázolták le. Összesen négy graffiti maradt fenn, mind 1944. április 21-én keletkezett. Kettő csak a dátumot rögzíti, kettő pedig kis különbséggel ugyanazt a szöveget tartalmazza: “Itt vagyok [vagyunk], nem tudom hová visznek[viszünk]. 1944. IV. 21.” Az aláírás az egyik esetben „Tibi”, a másik olvashatatlan. Előbbi talán Weisz Tiborral lehet azonos, aki 1927. július 29-én született Kassán. Az auschwitzi szelekciót túlélte, majd a tábor kiürítésekor, 1945 január végén továbbvitték Dachauba. További sorsáról egyelőre nincsenek adataink.​

A több mint kétszáz éves múlttal rendelkező zsidó közösség tagjai a magyarországi gettósítás első áldozatai között voltak. Közel hétezer helyi és környékbeli embert zsúfoltak össze a Csillag utcai nagy zsinagógában és környékén kijelölt gettóban. A maroknyi túlélő egyike így emlékezett erre az időszakra a Deportáltakat Gondozó Országos Bizottságnak (DEGOB) adott interjújában:
"Április 15. körül közhírré tették [hogy] a gettót megalakítják. Ez úgy történt, hogy a város területén belül három utcát jelöltek ki erre a célra, a nem zsidó lakosságot onnan kiköltöztették, bennünket pedig oda telepítettek be, meglehetős zsúfoltságban. Behozták a környék zsidóságát is, így kb. 700-an (elírás a jegyzőkönyvben, helyesen: 7000) lehettünk a gettóban. Tábori csendőrök őriztek, további zsidó rendőrök is ügyeltek a rendre; még a férfiakat sem rendelték ki innen munkára. Nem volt posta, a polgári lakossággal nem volt szabad érintkezni, állandó motozásoknak voltunk kitéve. Egyes gazdagabb, tekintélyesebb férfiakat naponta összeszedték és nagy verések mellett vallatták. Általában azt mesélték, hogy a Dunántúlra visznek bennünket munkára. A nemzsidó lakosság általában gyáván, a legjobb esetben passzívan viselkedett, voltak természetesen, akik örültek szomorú sorsunknak, de a legtöbben közönyösen nézték. Háromnak sikerült 100.000 pengő árán megszökni a gettóból. Úgy látszik azonban a pénz nem használt, mert ugyanezekkel pár hét múlva Auschwitzban találkoztunk. Egy Grünfeld nevű 100%-os hadirokkantat azzal gyanúsítottak, hogy eldugta ékszereit, addig vallatták, amíg agyonverték. A zsidótanács: Kain József (már amerikai állampolgár), Dr. Katona Sándor ügyvéd, Fischer Miklós, általában nem viselkedtek inkorrektül, elérni azonban semmit sem tudtak. Nemsokára kezdték beosztani az egyes transzportokat. Két transzport volt, egyenként 3500 személyből alakítva, mi a másodikkal indultunk. Bevagonírozás előtt a csendőrök még minden lehetőt elszedtek tőlünk." (DEGOB 3345. sz. jegyzőkönyv. Weinstock Vera interjúja)
Az éhezés, a betegségek, a kínzások és a kilátástalanság miatti öngyilkosságok sok áldozatot szedtek. A gettó felállításának napjaiban került  a zsinagóga egyik téglájára az alábbi négy név: Moskovits József, Fischer G.. (?), Grünwald Zoltán, és “M.L.”. A dátum 1944, illetve 1944.04.18. Közülük Moskovits József 1929-ben született Kisvárdán, Moskovits Hermann és Müller Berta gyermekeként. Szüleivel és három testvérével, Erzsébettel, Sárával és Mózessel a ma is álló Hunyadi utca 11. számú házban éltek a gettósítás napjáig. Társait eddig nem sikerült azonosítanunk.

1942. június 4-én került ugyanerre a falra Reizmann Miksa feljegyzése, aki 1925. július 20-án született Kisvárdán Reizmann Mór és Regina gyermekeként. A Beregszászi utca 13. sz. alatt éltek. Miksa három gimnáziumi osztályt végzett, de feltehetőleg a zsidótörvények okozta anyagi nehézségek és a továbbtanulási esélyek hiánya miatt az apró termetű fiú 1944-ben már egy pékségben dolgozott testvérével, Józseffel együtt. Testvére túlélte a holokausztot, és később ő küldte be Miksa adatait és halálának tényét a jeruzsálemi Jad Vashem intézetnek. Miksa az auschwitzi szelekciót túlélve kényszermunkára a buchenwaldi lágerkomplexumba került. A tábori adminisztráció 1944. június 18-án készítette róla ezt a felvételt. Ötezer sorstársával együtt a szászországi Rehmsdorfba vitték, ahol a Brabag cég szénből szintetikus üzemanyagot előállító üzemében végeztek kényszermunkát. A foglyok hevenyészett sátortáborban és barakokban laktak a Wille lágerben (KZ-Außenlager Wille) amely a gyár egyik vegyészéről kapta a nevét. A hiányos ellátás, a napi 12 órás rabszolgamunka és az SS-őrség kegyetlenkedései miatt a halálozási arány igen magas volt. A foglyok átlagosan négy hétig maradtak munkaképesek, ezután visszakerültek Buchenwaldba, ahol a túlélési esélyek legalább olyan rosszak voltak. A végsőkig leromlott állapotú foglyokat pedig Auschwitzba küldték, ahol elgázosították őket. Feltehetőleg ez történt Miksával is.

​Scharf Miksa neve a téglán neve több másik névvel együtt szerepel, nehezen betűzhető ki. 

Baumöhl Sándor Nyírkarászon született Baumöhl Miksa és Guttman Eszter gyermekeként 1931-ben. Szüleivel és az egy évvel idősebb Hajnal (Bluma) nevű nővérével 1944-ig Nyírkarászon éltek. Az 1944 áprilisában készült névjegyzék (ún. Jaross lista) tanúság szerint azonban ekkor már Kisvárdán, az Ungvári u. 2. sz. alatt laktak. Dátum nincs a név mellett, de feltételezhető, hogy a fiú a gettóba kerüléskor véste nevét a falra. Sándort a családjával együtt először Auschwitzba hurcolták, ahol kiválasztották kényszermunkára. Megjárta többek között a wüstegiersdorfi, flossenburgi, buchenwaldi és dachaui koncentrációs táborokat. Az amerikai csapatok szabadították fel, akik a feldafingi majd a föhrenwaldi menekülttáborban (DP camp) helyezték el. Nővére és szülei nem élték túl, édesapja Mauthausenben halt éhen, édesanyját Auschwitzban elgázosították, Hajnalka nővérének haláláról nincs adat. Sándor először Londonba majd onnan Amerikába emigrált. New Yorkból található róla nyom, végül a kaliforniai San Jose-ban telepedett le. Figyelemre méltó, hogy az amerikai hatóságok által készített regisztrációs kártyán a beszélt nyelvek között első helyen a “zsidó” nyelvet (a jiddist) említette, csak másodikként a magyart. Emellett bevallása szerint németül és héberül is tudott.

​A kisvárdai gettó tégláin további neveket is lehet olvasni, magyarul és héberül is, amelyekről nem tudjuk hogy pontosan mikor kerültek a falra. Közülük Jichak Zev Schönfeld 1940-ben véste fel nevét a zsinagóga falára.

A szatmári kisváros zsidó lakóit a kisvárdaiakhoz hasonlóan már az első gettósítási hullám során, 1944 április közepén összeköltöztették. A gettót a zsinagóga környékén, a Kossuth Lajos utcában és környékén állították fel. Ide hozták a környékbeli települések zsidó közösségeit, majd később a máramarosi zsidók egy részét is.  A gettóban így több mint 16,000 ember zsúfolódott össze nyomorúságos körülmények között. Sokan padlásokon, gazdasági épületekben laktak vagy a szabad ég alá kényszerültek. A súlyos nélkülözések és bántalmazások miatt számos haláleset történt. A gettó lakót öt transzporttal szállították el, a város zsidóinak többségét május 29-én küldték Auschwitz-Birkenauba.

​A város lakosai közül többen vésték fel nevüket a zsinagóga utcájában álló egyik ház tégláira. Bár egyik névnél sem szerepel dátum, itt a gettóba zárt majd deportált mátészalkai zsidók kézlenyomatát találhatjuk meg. A házat időközben renoválták, de sok más esettől eltérően, ahol a népirtás emlékezetétől a helyi közösségek mindenáron meg akartak szabadulni, itt a neveket őrző téglákat megőrizték, nem csiszolták le azokat.

Magyarország más területein egy hónappal később, 1944 május közepén indult meg a gettósítás. A mintegy hatszáz ceglédi zsidót először 28 lakóházba költöztették össze, a budapesti “csillagos házakhoz” hasonló eljárással. Más településekhez képest a kezdetben viszonylagosan emberséges megoldást később, június elején felülbírálták és az áldozatokat a zsinagógában és más hitközségi épületekben zsúfolták össze. A ceglédi zsidóságot június 17-én deportálták a kecskeméti gyűjtőtáborba, majd onnan Auschwitzba. Ceglédről csak a korábbi évekből maradtak fenn a téglákba karcolt rajzok és nevek, melyek szerzői később a gettó lakói lettek. A tucatnyi név közül eddig két személyt sikerült azonosítani.

​Róth Miklós 1929-ben született Pál és Ilona gyermekeként. A téglába 1941. március 15-én faragta nevét, egy szombati napon. Ekkor a helyi Kossuth gimnázium második osztályába járt, ahol egyedül ő volt izraelita vallású. Első osztályos korában lépett érvénybe a középiskolai numerus clausus, amely a zsidó jelentkezők zömét kizárta az oktatásból. A korábbi években a zsidó diákok aránya jóval meghaladta lakosságon belüli arányszámukat. Az iskola évkönyveiből kiderül, hogy Miklós kezdetben a jó tanulók közé tartozott, de 1944-ben már csak elégséges volt az eredménye. Csak sejthető, hogy ebben az antiszemita közhangulat is közrejátszhatott. 1944-ben a tanév a megszállás és a háborús veszély miatt már áprilisban véget ért. Miklós ezután már soha nem térhetett vissza az iskolapadba. Egész családjával együtt Auschwitzba deportálták. Itt a szelekciót még túlélte azzal, hogy egy évvel idősebbnek mondta magát (a lágerben 1928-as születési évvel regisztrálták). A dachaui koncentrációs tábor egyik mühldorfi altáborába került több ezer magyar fogollyal, köztük sok hasonló korú fiúval együtt, ahol a náci “csodafegyvernek” szánt sugárhajtású repülőgépek föld alatti gyárait építették. A rettenetes életkörülmények, szegényes táplálkozás, a minimális higiénés feltételek hiánya miatt a foglyok százával pusztultak el. Miklós csaknem túlélte a megpróbáltatásokat, a tábor felszabadítása előtt röviddel, 1945. március 16-án halt meg.

Miklós kortársa és talán barátja lehetett a nagykőrösi születésű Grósz Emil, aki egy hónappal később követte példáját és 1941. április 12-én megörökítette saját nevét a zsinagóga falán. Családjával Cegléden éltek, de Emil nem kerülhetett be a helyi gimnáziumba. Ehelyett fogtechnikusnak tanult. Ők is a deportálás sorsára jutottak. Emil óriási szerencsével szintén túlélte az auschwitzi szelekciót. Őt is kényszermunkára hurcolták, végül a buchenwaldi koncentrációs táborban érte a felszabadulás.

A visszatért csekély számú túlélő nem tudta sokáig fenntartani a zsinagógát, ezért 1965-ben eladták az épületet a Ceglédi Vasutas Sportegyesületnek. Ma is sportcsarnokként használják. A bejárat melletti falrészen ma is egy héber szöveg fogadja az érkezőket, gondosan szedett betűvel írva: "ועשו לי מקדש", amely az „Építsetek nekem szentélyt, hogy közöttetek lakozzam” rövidítése. (2Mózes 25:8.) Ez számos zsinagóga, köztük a Dohány utcai homlokzatán is látható. Kora és készítője nem ismert, de az elhelyezés szokatlan, úgy tűnik hogy jóval az építés után került oda. További héber szövegek is találhatók a falon, de csak a “kóser” és a “szent” szavak vehetőek ki a kopott fekete festék maradványaiból. Találhatók a falon a háborús jelek mellett az elmúlt néhány évtizedben készült graffitik is, köztük egy ügyetlenül, megfordítva felkarcolt horogkereszt is.

A gettók, lágerek és börtönök falain megörökített nevekre más európai példákat is találunk, közöttük magyar nevek is felbukkannak. Különös figyelmet érdemel a szomszédos Szlovákia példája, ahol jelentős részben magyarul beszélő, magyar identitású zsidók éltek, akiknek többsége már magyarországi sorstársaik előtt két évvel áldozatul esett a népirtásnak. Miután a Wannsee-i konferencián 1942 januárjában kidolgozták a zsidókérdés összeurópai náci “megoldásának” terveit, a német szatellit államként létrejött kvázi-független Szlovákia volt az első ország, ahol megkezdték a tömeges deportálásokat. A lelkes szlovák kollaboráció  példaként szolgált a magyar antiszemitáknak, akik hasonló radikális fellépést sürgettek. A baljós hírek eljutottak a magyarországi zsidó közösségekhez is, de közülük kevesen hitték, hogy ez a sors őket is elérheti.
 
Gettók Szlovákiában nem alakultak, csak ideiglenes gyűjtőhelyek, ahonnan az áldozatokat
központi gyűjtőtáborokba (Szered, Nyitranovák és Vihnye) hurcolták, végül pedig többségüket lengyelországi gettókba és munkatáborokba illetve a majdaneki és auschwitzi megsemmisítő táborokba  deportálták. 1942 márciusától októberig Szlovákia 80.000 főnyi zsidó népességének közel kétharmadát elpusztították. A német vereségek és a nemzetközi diplomáciai nyomás, különösen a  Vatikán fellépése nyomán az akciót 1942 végére leállították. Az életben maradt szlovák zsidók többségével a németek a szlovák nemzeti felkelést követően, 1944 őszén végeztek.

A nyitrai zsinagóga falán a hazatért maroknyi túlélő egyike, “A. Steiner” 1945-ben, majd 1948-ban Pészach idején is megörökítette a nevét. Bizonyosnak látszik, hogy a rövidítés mögött egy túlélő kisfiú, Steiner Alfréd neve bújik meg, ugyanis hasonló névvel más túlélő nem jött vissza Nyitrára. Alfréd 1934-ben született Steiner Kálmán és Eckstein Heléna gyermekeként. Szüleivel, nővérével Herminával, és öccsével Ervinnel a Párovská utcában éltek, nem messze a zsinagógától. 1942-ben a családfő a magyar határnál, Dögösön végzett kényszermunkát. A két Steiner fiú és barátjuk, a kilenc éves Katz Tibor, akinek apja szintén ott dolgozott, meglátogatták apáikat. Időközben a családok nőtagjait Nyitráról deportálták. Kálmán és fiai más nyitrai zsidókkal együtt a környező földeken bujkáltak, majd a Tarányban lakó Ján Čaraj és felesége Maria befogadták őket. A ház kamrájában bujkálva élték túl a háborút. Alfréd édesanyja és nővére azonban odavesztek. 1945 áprilisában az életben maradt családtagok visszatértek Nyitrára, ahol már házukban mások laktak. Alfréd hamarosan alijázott Izraelbe, és ott 1977-ben fát ültetett megmentői tiszteletére, akik tettükel bekerültek a Világ Igazai közé. Egy 2017-ben készült interjúban elmondta, hogy a Čaraj házaspár gyermekeivel azóta is jó viszonyt ápolnak.

Schlesinger Oszkár 1917. április 25-én született az akkor Magyarországhoz tartozó Felsőnesztén, Trencsén vármegyében, Simon és Malvina gyermekeként. A nevét 1930 körül írhatta a téglára, ekkor harmadikos gimnazista volt. Neve újra felbukkan az auschwitzi koncentrációs táborban 1942. május 22-én készült listán, amely Szlovákiából érkező deportáltak neveit és személyi adatait tartalmazza. A jegyzéken az áldozatokat foglalkozás szerint sorolták fel, és azzal az ígérettel indították őket útnak, hogy szakmájuk szerint munkát végeznek majd, és annak végeztével hazatérhetnek. A pékek névsorában találhatjuk Oszkár nevét is. Mellette tollal írt bejegyzés, egy dátum és egy kereszt tudatja, hogy alig öt héttel később, 1942. július 1-jén megölték.

​Az idilli családi fotón Héber Ferenc, felesége Jonap Hana és gyermekeik, Leó, Misi és Eszti láthatóak. A nyitrai zsinagóga falán a két szülő neve együtt szerepel. Nem tudjuk, hogy a felirat mikor került oda, és a szöveg egy része le is kopott. Feltehetőleg évekkel a Vészkorszak előtt íródott, és összetartozásukat fejezhette ki. 1942-ben az egész családot meggyilkolták Auschwitzban.

​1942 tavaszán a szlovák hatóságok a helyi és környékbeli zsidó közösségek tagjait a régi zsinagóga melletti (többek között iskolát, rituális fürdőt magában foglaló) hitközségi épületegyüttesben zsúfolták össze. 

​A falakon az áldozatok több feliratot is hátrahagytak, köztük a Tannenbaum családnevet és névtöredékeket, de teljes és azonosítható neveket nem találni. Fennmaradt viszont egy összeadás, amely alighanem a kisebb illetve nagyobb helyiségben szorongó emberek számára utal: “25+163=188”. 1942. májusában több mint háromezer embert deportáltak a városból lengyelországi gettókba és kényszermunka-táborokba. A holokausztot alig ötszázan élték túl.

A holokauszt a történelem egyik legalaposabban dokumentált eseménye, alapvetően két okból. Egyrészt a népirtás jelentős részben a modern hivatali bürokrácia keretei között zajlott, amely a tömeggyilkos procedúra részeként aprólékos precizitással regisztrálta, nyilvántartotta az áldozatokat.  Másrészt az áldozatok jelentős arányban íráshoz, tollforgatáshoz szokott emberek voltak, akik számos írásos tanúbizonyságot hagytak maguk után, beleértve a közösségi adminisztráció iratait, privát naplókat, leveleket, kérvényeket, sebtében papírra rótt utolsó üzeneteket. Ennek ellenére nagyon sokan szinte nyom nélkül tűntek el, sőt sokszor a zsidó közösségek emléke is kifakult a helyi társadalmak kollektív tudatából. Az emlékezés egyik legfontosabb feladata a identitásuktól és méltóságuktól megfosztott áldozatoknak újból emberi alakot, arcot és hangot adni, ahogyan például Márton László kisregényének alakjai keltek életre egy képzeletbeli fotóalbum lapjairól. Mert az életbe nem hozhatjuk vissza őket, de az emlékezetbe igen.
„Az árnyas főutca nem azért árnyas, mert árnyat adó fák szegélyezik, hanem azért, mert árnyak mutatkoznak mindkét oldalán, emberi lények árnyai. Nem állítható róluk, hogy nem léteznek, hiszen aki valaha létezett, az létező személy marad mindörökre, ám az sem állítható róluk, hogy nem a képzelet szülöttei, mert annyiban tudnak bizonyságot tenni létezésükről, amennyiben gondolunk rájuk és felidézzük őket, amennyiben pedig gondolunk rájuk és felidézzük őket, annyiban nekünk kell újjászülnünk őket a saját képzeletünkből. (...) Annak viszont, hogy újjászüljük őket képzeletünkből, az a célja és főként értelme, hogy árnyakként is gazdagítani tudják az életet, amely a múló időben zajlik tovább. Mert elbúcsúzni tőlük nem lehet, és búcsú híján megszabadulni sem lehet tőlük, ahogyan búcsú híján sohasem lehet megszabadulni azoknak az áldozatoknak az árnyaitól, akik nem hoztak áldozatot, de még csak feláldozva sem lettek, hanem bűncselekményeknek estek áldozatul, méghozzá olyan bűncselekményeknek, amelyekben törvényszerűséggé vált a törvények által előkészített törvénytelenség.” (Márton László: Árnyas főutca. Pécs, Jelenkor, 1999. 7.

1944.III.28.
Roppant izgulok!
Befejeztük az iskolát, és nemsokára kiállítják a bizonyítványt! Mert tombol a háború, kicsi naplóm, s nekünk zsidóknak különösen nehéz a sorsunk. És még ilyen gondok is 3-t várok számtanból és történelemből, hittanból meg kettest. De lehet, hogy kissé szigorú vagyok önmagamhoz, és biztos van még egy pár egyesem, úgyhogy még kellemes meglepetés is érhet. Máskülönben közeledik anyuka születésnapja! Elhatároztuk mi hárman, hogy saját keresetünkből fogjuk a legjobb anyát megajándékozni. Én tanítom két kistestvérkémet németül (a világ legszebb nyelve, ezen kívül a nép is kedves, tapasztaltam mert most itt vannak Marosvásárhelyen), ezért kapok 10 pt. Mindennap leszedem az asztalt, ez addigra 6 pt. A zsebpénzünk egy hónapra 36pt. Nagyszerű, nem?
 
1944.IV.4
Ma van a bizonyítvány kiosztás! Most reggel 1/2 8, 9-re kell ott lenni! Ajjaj! Hogy félek. - Most jöttem haza. Tiszta egyes vagyok!!!! Ehhez fogható örömöm még az életben nem volt. Még az osztály előtt, az udvaron, odajön hozzám Magdi néni( Ila néni után legkedvesebb tanárnőm) és azt mondja, Zsuzsi milyen szép bizonyítványod van! Megmondjam, hogy milyen? És már akkor bőgtem! Elvoltam készülve a legrosszabbra. És mikor kiosztják lám tiszta egyes! Csak 3-nak volt ilyen az egész osztályból!!! Mondtam is Anyukának, hogy ez egész biztos a Kósa műve, aki nem hagyta cserben az ő Zsuzskáját!
 
1944.IV.5
Oh!.. Mily megalázó a zsidóknak! Mindenki 10x10 cm sugarú csillagot kell viseljen!!!! fúj!!! utálat!!! Förtelem…

Ezen kis napló töredék egy levéltári dobozban név nélkül hevert pár családi kép mellett. A hosszas nyomozás után végül sikerült kideríteni, ki írta ezt a szívszorító bejegyzést, és hogy kik vannak a képeken.
A napló írója Berner Zsuzsi (1932) 12 éves Marosvásárhelyi kislány. Két kis ikerhúga Nóra és Helga (1935). Szülei Dr. Berner Mór és Berner Ida sz. Salamon. Az apa Mór bőrgyógyászként működött Marosvásárhelyen mígnem behívták munkaszolgálatra.
A naplótöredék első bejegyzése a német megszállást (1944.03.19) követő néhány nappal íródott, a másik két bejegyzés pedig egymást követő napokon, a Marosvásárhelyi gettósítás előtt egy hónappal. (1944.05.04).
A család az Auschwitzi szelektáló rámpákig együtt maradt. Ezt Berner Mór az édesapa Óh, kiválasztott népem c. visszaemlékezéséből lehet tudni. A memoár fájdalmas képeket fest a család kálváriájáról, a deportálás alatti körülményeiről, például, hogyan jutottak vízhez a vagonban:
„Vizet még mindig nem kaptunk. Útközben egy záporesővel futott versenyt a vonatunk. Boldogok voltunk, hogy a levegő kissé lehűlt. Kitartottam egy lábast az ablaknyíláson, felfogjam vele a vagon tetejéről lefolyó kövér esőcseppeket, és azt adtam gyermekeimnek inni. Szegénykék okulva az elmúlt két nap szenvedésén, nem merték az egész, összesen pár korty vizet meginni. „Tegyük el holnapra is apuka- mondották - hátha holnap sem adnak vizet.”
Az utolsó pillanat melyet együtt töltött a család, Birkenau-ban a szelektálás során történt. Érdekes, hogy a háború után közvetlen írt memoárjában még kihagy egy fontos elemet az Auschwitzi eseményekről, de erről később.
„De pár lépésre német katona állja el utunkat, és ránk szól, hogy a csomagokat a vagonok előtt rakjuk le. Leteszünk mindent, s még vigasztalva odaszólok feleségemhez, nem baj, semmi sem baj, a fő, hogy együtt vagyunk öten. Ebben a pillanatban azonban újabb német katona állja el utunkat. Férfiak jobbra, nők balra! - mondja, s abban a pillanatban már nem voltam feleségem és gyermekeim mellett, egymással párhuzamos irányban, de már különválasztva megyünk előre. Sodor a tömeg magával. Hirtelen ráeszmélek, hogy kezemben tartom a tegnapról félretett fél üveg ivóvizet. Áttörök az elválasztó kordonon, hogy azt gyermekeimnek odaadjam. Már vissza is nyomnak, mikor feleségem utánam kiált: Marcikám, gyere csókolj meg minket." Én újból odarohantam hozzájuk, megcsókoltam őket, torkomat összeszorította a fájdalom, és könnyes szemekkel néztem feleségemnek halálfélelemtől elborult, tágra nyitott, szomorú, szép szemeibe. Gyermekeim némán, komoran követték anyjukat, nem tudták szegénykék felfogni, hogy mi történik velük, hagyták magukat sodortatni a tömegtől, mely hömpölyögve tódult utánuk. Már megint nem voltam mellettük, már újból áttolt egy katona a kordon másik oldalára, s elváltunk egymástól anélkül, hogy egy vigasztaló szót, egy bátorító tekintetet küldhettem volna utánuk. Még egy perc, már elvesztettem őket szemem elől.”[1]
 
Mór túlélte a háborút és visszaköltözött Marosvásárhelyre, majd újra nősült és családjával Izraelben, Jeruzsálemben telepedtek le. A Szentföldről tért vissza Németországba 1964-ben újra, hogy tanúskodjon az Auschwitzi perben a szász származású Marosvásárhelyi Viktor Capesius gyógyszerész ellen, akivel Berner rendelései során találkozott, mint gyógyszerügynök. Másodjára a szelekció során  Mengele mellett állva, mikor megismerték egymást de ezt a könyvében még név nélkül teszi, a tanúskodás során derült ki hogy ismerik egymást:
„Capesiuson egyenruha volt, tiszti rangjelzéssel. Kapitány úr, kérem nekem ikerlánykáim vannak -mondta könyörögve Berner - akiknek több gondozásra van szükségük. — Ikrek? Hol vannak? Hozza csak őket ide. - Mengele egyetlen pillantást vetett Berner leánykáira, aztán intett, hogy menjenek vissza a sorba. Zsuzsika még kezében szorongatta a fél üveg vizet, amit a vagonban nem mertek teljesen meginni. - Csak fürödni mennek. Egy óra múlva találkoznak - nyugtatta meg magyarul Capesius Bernert.”[2]
Harmadik alkalommal, Frankfurtban a per során, mint tanú nézett újra a gyógyszerész szemébe. A per, -mint oly sok náci gyilkos esetében méltatlan végeredményt hozott. Capesius Ida, Zsuzsi, Helga és Nóra gyilkosaként, valamint a több mint 8000 rendbéli gyilkosságban való bűnrészességéért összesen nyolc év fegyházbüntetést kapott, szabadulása után pedig feleségével  újra üzemeltették a gyógyszertárukat.
Berner Mór 1976-ban hunyt el Jeruzsálemben. A kutatás során sikerült felvenni a kapcsolatot Mór leszármazottaival, az unokákkal. Reményem az volt, hogy a napló többi része náluk lehet, de meglepetésként érte őket a napló töredék létezése. A kutatás eredményeként az eddig ismeretlen családi hagyatékhoz történet és az ami oly fontos a zsidóságnak, név párosult. A leszármazottak pedig a múltjuk egy elveszett fonalát kapták vissza.

​
[1] Berner Mór: Óh, kiválasztott népem, Marosvásárhely, 1947, Bolyai, 152 p
[2] Új Kelet, 1964. 10.02

​1941 egy nyári reggelén a Wehrmacht híradós katonája, a harminchárom éves Willy Georg parancsnoka utasítására lépett a varsói gettó területére. Békeidőben fotográfusként kereste a kenyerét, ezért fényképezőgépét most is magával vitte, és megörökítette az eléje táruló látványt. Már az ötödik tekercset töltötte a Leicába, amikor egy járőr felfedezte, hogy mit csinál, és elkobozták tőle a filmet. Az első négy tekercs azonban készítőjével együtt túlélte a háborút. Georg fél évszázadon át rejtegette az emléket, de halála előtt mégis úgy döntött, hogy megosztja valakivel. Átadta a mintegy 160 képet Rafael Felix Scharf lengyel zsidó származású brit újságírónak, aki 1993-ban publikálta azok egy részét. A fotók mellett korabeli naplók, a gettó iratai és a lengyel földalatti sajtó cikkei segítségével idézte fel a gettó történetét. Scharf előszavában így írt: „A képeken megörökített emberek elfoglaltak, izgatottak, lesoványodottak, elnyomottak, de még mindig valamiféle életet élnek. Nem is sejtik, hogy rövidesen elképzelhetetlenül kegyetlen vég vár rájuk. Gyakorlatilag egyikük sem menekül meg a szörnyű halál elől. Az ember ösztönösen figyelmeztető szót kiált – fuss! bújj el! – de már túl késő.”
A fotók egyetlen délelőtt eseményeit sűrítik egybe, egy olyan pillanatban, amikor a lengyel főváros és környéke több mint 400 ezer, zsidóként megbélyegzett lakója közel egy éve élt kőfalak közé zártan, az „élők temetőjében”, ahogyan a gettó egyik krónikása, Emanuel Ringelblum fogalmazott. Miután a lakosok többségét elzárták kereseti forrásaitól és külső ellátás alig érkezett, a gettóban lépésről lépésre humanitárius katasztrófa bontakozott ki. 1941-re már a lakosok jelentős része az éhhalál szélén tengette életét. Alig működtek a közművek, a csatornák. Télen sokan fagytak meg a fűtetlen lakásokban. A zsúfoltság és a minimális tisztálkodási lehetőségek miatt pusztító tífusz és más járványok törtek ki. A kórházakban a földön is betegek feküdtek, hiányzott a gyógyszer, a kötszer. 1941 őszén Stanisław Różycki ezt írta naplójában, amelyet Ringelblum titkos archívuma őrzött meg: „A fiatalok és az idősek, férfiak és nők, a proletariátus és a burzsoázia, az értelmiség és az üzletemberek fokozatosan elszegényednek és lealacsonyodnak. Brutálisan és érzéketlenül kihajítják őket menedékhelyeikről, elnyeli őket az utca. Kolduláshoz folyamodnak egy hónapig, vagy kettőig, vagy háromig – de elkerülhetetlenül közelednek a véghez, végül az utcán vagy egy kórházban halnak meg éhségtől, kihűléstől, betegségtől és depressziótól. Így pusztulnak el azok, akikre már nincs szükség – egykori emberek, egykori állampolgárok, egykori "hasznos tagjai a társadalomnak”.
A fényképekről mindemellett tükröződik az elszánt erőfeszítés az élet és az emberi méltóság minimumának fenntartására. Olykor felvillan a derű, emberi gesztusok, szolidaritás, a normalitás lenyomatai. Túlélési stratégiák: csempészet, csere, üzletelés az utolsó megmaradt árukkal. Egy asszony szegényes ruhadarabjait, egy férfi kenyéradagját árulja. Egy kisfiú maréknyi cukorkát kínál szorongó igyekezettel. A tönkrement boltos fahulladékot tűzifának aprítva remél némi bevételt. Az újságosnál csak a zsidó tanács hivatalos lapja kapható – és a hatóságilag előírt karszalagok. Tátongó kirakatok minimális szükségletekre zsugorított árukkal. A premodern szintre süllyedt infrastruktúra szimbólumaként ember hajtotta riksák. Silány zöldségekre és használtcikkekre redukált piac. Ájultak, betegek, csontsovány éhezők. Közöny. Szanaszét halottak. 1942 nyaráig közel százezren pusztultak el. Láthatók a képeken a privilegizált helyzetű kevesek is, a zsidó tanácsnál, rendőrségnél dolgozók, a német üzemekben foglalkoztatott munkások. Végül ők is a többiek sorsában osztoztak.
1942 júliusától októberéig a „nagy varsói akció” keretében 300 ezer embert deportáltak a treblinkai haláltáborba. Ez volt a népirtás addigi történetének leggyorsabban végrehajtott öldöklése, amelyet két év múlva csak az „Ungarnaktion” fog felülmúlni. A megmaradt néhány tízezer varsói zsidót 1943 tavaszán szánták halálra. Amikor végképp egyértelművé vált, hogy senki sem élheti túl és a fegyveres ellenszegülésnek nincsen alternatívája, a gettóban szervezkedő néhány száz cionista fiatal felkelést robbantott ki 1943. április 19-én. Közel egy hónapig tartott a hősies, de reménytelen küzdelem a lángoló infernóvá változott varsói utcákon. Végül Jürgen Stroop SS parancsnok jelentésében május közepén megállapíthatta: „a varsói zsidó negyed nincs többé”.
Georg gyűjteménye különleges, de mégsem egyedi. A gettók életét sokan és sokféleképpen dokumentálták. Készültek hivatalos náci propaganda-felvételek, amelyek a szörnyű körülmények és a járványveszély bemutatásával igazolni kívánták a zsidók elleni akciókat. Maga Stroop is 54 gondosan válogatott fotóval illusztrálta kézírásos albumba rendezett jelentését. Fényképeztek a gettók foglyai, részben náci kontroll alatt, de illegálisan is, a dokumentáció, az emlékezés, a méltóság megőrzésének szándékával. Vannak ritka példák lengyel szemtanúk által készített fotókra is. A magánemberként fotózó német katonákat többnyire egészen más motivációk vezették. Számukra a gettó alapvetően turistalátványosságot jelentett, ahol a kimenők alkalmával szórakozásból készítettek képeket, és azokat albumba rendezve haza is küldték családjuknak. A varsói gettóban született feljegyzések említik, hogy a hívatlan látogatók a temetéseken, sőt a halottasházakban is fotóztak.
Georg esetében nem tudjuk, hogy kapott-e utasítást vagy engedélyt felettesétől fotók készítésére, avagy saját elhatározásból fényképezett. Láthatólag néha szóba is elegyedhetett az áldozatokkal, akik olykor rá is mosolyogtak a fotósra, aki talán emberségesebbnek tűnhetett, mint egy átlagos német katona. Sokkal gyakoribbak azonban a szorongó, ijedt, vagy levett kalappal tisztelgő alakok. Végül, nem tudjuk a választ a legfontosabb kérdésekre: milyen gondolatokkal, motivációval készítette a képeket, hogyan gondolt utólag rájuk? Miért döntött úgy, hogy kockázat árán is megőrzi, majd hozzájárul közzétételükhöz? Tisztában volt-e erkölcsi bűnrészességével, esetleg érzett-e bármiféle megbánást? Ami bizonyos: tehetséges és képzett fotós volt, aki a katonák többségétől eltérően kiváló minőségű és jól beállított képeket készített. Felvételei a varsói gettó történetének legerősebb emlékeztető értékű forrásai közé tartoznak.
A fotók nagy részét Scharf a londoni Imperial War Museumnak adományozta, amelynek online archívumában a gyűjtemény 122 darabja megtekinthető: https://www.iwm.org.uk/collections
 
Irodalom:
Rafael Felix Scharf, ed. In the Warsaw Ghetto: Summer 1941. New York: Aperture, 1993.
Ulrich Keller, ed. The Warsaw Ghetto in Photographs. New York: Dover Publications, 1984.
 
Blogok a varsói gettó fotóiról:
http://riowang.blogspot.com/2011/10/warsaw-memories.html
https://www.iwm.org.uk/history/daily-life-in-the-warsaw-ghetto
 

A pesti zsidó közösség első szerény, néhány szobányi kórháza 1805-ben nyílt meg a Gyár (ma Jókai) és az Aradi utca sarkán.  Ez a kórház egészen 1889-ig működött, amikor a korszerűtlenné vált kórházat a Nagykörút építkezése miatt lebontották, és az osztályokat átköltöztették a Szabolcs utcában akkor megnyílt új kórházba.  A régi kórházról fénykép nem maradt fenn, de kissé idealisztikus ábrázolása látható a Pesti Chevra Kadisa díszes tagfelvételi oklevelén, Winter Sándor litográfiáján.  A zsidó betegek kezelésére 

A Szabolcs utcában 1889-ben Freund Vilmos tervei alapján felépült modern, 150 ágyas, pavilonrendszerű kórház a korszak legmodernebb gyógyító intézményei közé tartozott: 1898-ban már röntgenkészülékkel is vizsgálhatták a betegeket. 

A hitközség saját nővérképzőt működtetett, ami amellett, hogy szakmát adott a fiatal zsidó lányok kezébe, a kórház szakember utánpótlását is biztosította. Különösen fontossá vált a nővérképző a numerus clausus törvény bevezetését követően (1920), amikor az egyetemekről kiszoruló nőknek nyújtott továbbtanulási lehetőséget.  

1927 és 1931 között korszerű központi fűtéssel látták el s teljesen felújították a kórház épületeit és pavilonjait. A numerus clausus törvény következtében külföldön végzett fiatal zsidó orvosok többsége csak a zsidó Kórházban tudott elhelyezkedni, ahol külföldön szerzett ismereteikkel emelték a gyógyítás színvonalát. Az 1940-es évekre ezer betegággyal rendelkező, ragyogóan felszerelt, az egészségügy szinte minden területét átfogó gyógyászati komplexummá fejlődött. Hozzá tartozott a Bródy Zsigmond és Adél Gyermekkórház, a Bródy József és neje Weissburg Fanny nevét viselő tüdőgondozó és az 1925-ben felépült, Kaszab Aladár és neje Weiszkopf Józsa által alapított, ambuláns betegeket ellátó Poliklinika is.
A nagyszerű orvosairól híres gyógyintézmény évenként tizennégyezer fekvő és tizenötezer járóbeteget fogadott, a szegény sorsú betegeket ingyenesen kezelték. A pácienseknek mintegy fele keresztény volt, s a gazdasági és kulturális élet kiválóságai közül is sokan bízták magukat a zsidó Kórház orvosaira. 
Magyarország német megszállását követően a kórházat német hadikórházzá alakították. A felszabadulást követően államosították, és hosszú éveken keresztül az Orvostovábbképző Intézet működött benne. Ma az Országos Múzeumi Restaurálási és Raktározási Központ működik benne. 

A Szabolcs utcai kórház mellett, a Bókay téren kezdte meg működését 1897-ben az ország második gyermekkórháza, a Bródy Zsigmond és Adél Gyermekkórház, alapítójának, a neves és igen vagyonos sajtóvállalkozónak és feleségének nevét őrizve. Az intézmény 1920-ban beolvadt a zsidó kórházba.

​Bókay téren nyílt meg 1910-ben a Pesti Izraelita Nőegylet kezelésében álló csepeli Weiss Alice Gyermekágyas otthon, amelyet Weiss Manfréd alapított elhunyt felesége emlékére. A 40 ágyas, mintaszerű otthon kiváló orvosokkal várta és ingyenes ellátásban részesítette a szegény sorsú szülő nőket, valláskülönbség nélkül. Az intézmény saját nővérképzőjében a zsidó kórház orvosai tanítottak.

Az angyalföldi, szabolcs-utcai gyógyászati komplexumtól kissé távolabb, Zuglóban építette ki ellátórendszerét a  betegápolással és temetkezésekkel foglalkozó Chevra Kadisa (Szentegylet).  A kórház 1914-ben nyílt meg, közel a Vakok Intézetéhez és a Menedékházhoz. 

A kórházat 1952-ben államosították, ma az Országos Idegsebészeti Intézetnek ad otthont. A Chevra Kadisa Menedékházát nem államosították - ma ebben működik a zsidó Szeretetkórház.