PROBAPROBAPROBA

<![CDATA[ MAGYAR ZSIDÓ MÚZEUM ÉS LEVÉLTÁR - MUZEOMANIA ]]> Mon, 16 Jan 2023 22:23:36 +0100 Weebly <![CDATA[ Múzeumi csoda: a Gestetner oklevél története ]]> Mon, 16 Jan 2023 12:36:28 GMT https://www.milev.hu/muzeomania/muzeumi-csoda-a-gestetner-oklevel-tortenete

Az első világháború előtt két évvel, 1912 nyarán a Pozsonyi Izraelita Hitközség díszoklevelet adományozott a hitközséget akkor már negyven éve elnöklő Gestetner Lázárnak. Az akkor már 84 éves idős elnök 1872 óta vezette a közösséget – a barokkos fordulatokkal megfogalmazott oklevél szövege szerint mindenki megelégedésére. Gestetner nem sokkal később, szép kort megérve, 1916. november 18-án elhunyt. A díszoklevelet harminc évvel és egy újabb világégéssel később, 1947-ben Morvay Béla ajándékozta gyűjteményünknek, ahol a 4039-ik leltározott műtárgyként őrizték.

Two years before the First World War, in the summer of 1912, the Jewish Community of Bratislava awarded an honorary degree to Lázár Gestetner, who had been the community's president for forty years. The then 84-year-old president had led the community since 1872 - to everyone's satisfaction, according to the pompously worded text of the letter. Gestetner died shortly afterwards, on 18 November 1916, having reached a ripe old age. Thirty years and another world war later, in 1947, Béla Morvay donated the letter of commemoration to our collection, where it is kept as the 4039th item inventoried.

Az oklevél tulajdonképpen egy jókora félbehajtott pergamen lap, egyik felén magyar másik felén héber nyelvű szöveggel, gazdagon illusztrálva. A lapot – nemsokára kiderül, hogy szerencsére – vörösrézből készült borítóba tették. A berakásos fémrátétekkel díszített tok mérete hatalmas: közel 40 x 60 cm.
Nem tudjuk, hogy ki készítette, de az biztos, hogy helyi mester, aki jól ismerte a közösség vizuális világát. A magyar nyelvű oldalon a pozsonyi ortodox zsinagóga utcafronti képe látható, a szöveg mellett pedig olajfaágak, felgöngyölt oklevelek, tintatartó és lúdtoll látható. A jobb oldali, héber szövegű oldalon a zsinagóga belső tere (a tóraszekrény és a keleti fal nézete), valamint a szöveg mellett szőlőinda látható. A szőlőindák között szertartási tárgyak: tórakorona, fedeles serleg, két másik serleg és egy kohanita kézmosótál és kancsó.
Ezek a tárgyak nem fiktív tárgyak, hanem valóban a pozsonyi közösség tárgyai, melyekről Grünsfeld József fényképeket is készített, melyek megjelentek a Múlt és Jövő 1913-as Pozsony számában. A tárgyak így azonosíthatóak:

The certificate is actually a large sheet of parchment, folded in half, with a richly illustrated text in Hebrew on one half and in Hungarian on the other. The page is - fortunately, as will soon be revealed - enclosed in a copperplate cover. The case, decorated with inlaid metal etchings, measures a huge 40 x 60 cm.
We don't know who made it, but it was certainly a local craftsman who knew the visual world of the community well. On the Hungarian side is a street front view of the Bratislava Orthodox synagogue, with olive branches, rolled-up letters, an inkwell and a pen next to the text. On the right, with Hebrew text, is the interior of the synagogue (view of the Torah ark and the eastern wall), with vineyard art next to the text. Among the grape vines are ceremonial objects: a Torah crown, a goblet with a lid, two other goblets, and a Kohanim hand-washing bowl and pitcher.
These objects are not fictitious, but are indeed objects of the Bratislava community, and were photographed by József Grünsfeld and published in the 1913 Bratislava issue of the magazine 'Múlt és Jövő (Past and Future). The objects can thus be identified:

Tórakorona

Torah crown

Fedeles serleg és talpas serleg (az archív képen a felső sorban)

Goblet with a lid and a goblet

Kohanita kézmosó tál és kanna

Kohanim hand-washing bowl and pitcher

A tárgyak jelenlegi holléte nem ismert, de ritka kincs, hogy a fényképek és a rajzok fennmaradtak, s ezáltal legalább részben megismerhetjük Magyarország hajdan legjelentősebb közösségének tárgykultúráját.

De ahhoz, hogy ez így legyen kellett még valami, amit nem nevezhetünk másnak, mint csodák sorozatának. Valamikor 2004 és 2006 között, valaki, jelenleg is ismeretlen tettes, pengével kivágta az oklevél héber oldalát és értékesítette. Ezért nagy szerencse, hogy az oklevél borítója hatalmas réztáblákból áll, mert így nem lehetett az egész tárgyat ellopni – csak megcsonkítani, és a piacosíthatónak vélt részét eltulajdonítani. Ez persze nem derült ki sokáig, hiszen az ilyen tárgyak csak akkor kerülnek elő a raktár mélyéről, ha valaki kutatni szeretné, vagy kiállításba tervezzük – de akkoriban ilyen nem volt. Néhány évvel később a jelenleg élő egyik legkomolyabb judaika-gyűjtő, William L. Gross új szerzeményeit mutatva rákérdezett, hogy mi lehet ez a furcsa de gyönyörű pergamenlap, amit akkoriban vásárolt egy aukción. Furcsa, mert ilyesmit „önmagában” nem készítettek, egy szál pergamenlapot nem adományoztak az első világháború előtt. Amint megláttam, és ráismertem a fél tárgyunkra, világossá vált a történet. Megmutattam a tárgy másik felét – amin világosan látszott, hogy az egyik felét egyetlen egyenes metszéssel eltávolították. Eddig a csoda, hogy a fél tárgy éppen egy olyan gyűjtőhöz került, akivel évtizedes szakmai kapcsolat fűz össze, innentől már elég volt a szakmai tisztesség és a barátság: William Gross úgy döntött, hogy a jóhiszeműen és meglehetősen drágán megvásárolt pergament visszaajándékozza a gyűjteményünknek, oda, ahonnan a kulturális örökségünket nem tisztelő tolvaj ellopta. A két fél most együtt van – de csak egymás mellett, nem visszaragasztva. A restaurátorok ma már bármiféle csodára képesek, vissza lehetne illeszteni a felet szinte nyomtalanul – de úgy döntöttünk, hogy nem tesszük ezt meg. Azért nem, mert az 1912-ben készített tárgy történetének mára már kitörölhetetlenül része lett elrablásának és csodás megmenekülésének története is, mely sok egyéb mellett a szakmai tisztesség és barátság emlékműve is lett.

A műtárgy adatlapja az adatbázisban elérhető ITT

Toronyi Zsuzsanna

The current whereabouts of the objects are unknown, but it is a rare treasure that the photographs and drawings have survived, giving us at least a partial insight into the material culture of what was once Hungary's most significant community.
But for this to happen, something else was needed, which can only be described as a series of miracles. Sometime between 2004 and 2006, someone, still unknown, cut out the Hebrew side of the document with a knife and sold it. It is therefore very fortunate that the cover of the document is made up of huge copper plates, because it was not possible to steal the whole object - only to mutilate it and steal what was thought to be marketable. This, of course, was not discovered for long, as such objects are only retrieved from the depths of a warehouse when someone wants to research them or exhibit them - but there was no such thing at the time. A few years later, one of the most prominent collectors of Judaica alive today, William L. Gross, showing his new acquisitions, asked me what this strange but beautiful parchment sheet he had bought at an auction at the time might be. Strange, because nothing like it was made "by itself", a single piece of parchment sheet was not donated before World War I. As soon as I saw it and realized half our object, the story became clear. I showed the other half of the object - which clearly showed that one half had been removed by a single straight cut. The miracle so far was that the half-object had just come to a collector with whom I had a decades-long professional relationship, and from then on professional integrity and friendship were enough: William Gross had decided to donate the parchment, bought in good faith and at a rather high price, back to our collection, from where it had been stolen by a thief who had no respect for our cultural heritage. The two parts are now together - but only side by side, not glued back together. Restorers today are capable of miracles of any kind, and could put the halves back together almost without a trace - but we decided not to do it. Not because the story of its disappearance and miraculous recovery is now an indelible part of the history of this 1912 object, which has become, among many other things, a monument to professional integrity and friendship.

The object in our database

Zsuzsanna Toronyi

]]> <![CDATA[ Mirjam ]]> Fri, 30 Dec 2022 09:16:15 GMT https://www.milev.hu/muzeomania/mirjam Az 1904-ben megjelent Mirjam imakönyv belső borítóján udvarias, merőben formális dedikáció olvasható egy úrhölgynek, régi barátjától, Kiss Arnoldtól. Ez az imakönyv valóban nők nemzedékeinek lehetett olyan, mint az emlékkönyvek, a naplók, az aforizmagyűjtemények, vigasztalások, amelyeket mindig magunknál hordunk. Ezek a nők alighanem őszintébben tudtak imádkozni, mint azok a férfiak, akik megadóan elolvasták a megadott imakönyvi részeket, meghallgatták a Tórát a felolvasásokon, amelyből nem sokat értettek héberül. Azt, hogy a szó Istenhez vezet, Kiss Arnold révén tapasztalták meg a nők a polgári-kispolgári neológiában. A közvetlen szólítás, az őszinte istenkeresés hangját, az öröm, a veszteség adekvát kifejezését juttatta nekik a Mirjám. Kivételesen becses és informatív kiadványa ez a neológia történetének.

Kiss Arnold és Mirjám imádságoskönyve

Kiss Arnold, a költő-rabbi, ez a sajátosan neológ jelenség, aki szinte egyidős volt a neológiával, az emancipáció éveiben született és a második világháború kitörésekor halt meg, látta mozgalma fénykorát, részese volt és látta mozgalma és a bázisát adó asszimilált zsidóság hanyatlását is, majdnem a sötét végig. Egyetlen emberöltő alatt. Érezte az ima gyengéd líraiságát, amely a Tórából, Hanna imájából ered és szerkesztett nők számára egy imakönyvet, amelyet, természetesen, Mirjámról nevezett el.
„Mirjám fogalom, miként szerzőjének neve. Vőlegény, évfordulós férj meg más alkalmi jogcím egyszer Mirjámot vesz a szebb nemnek. Nem a példányszám mutatja egyedül a sikert, bár az is hasonlíthatatlanul nagy, hanem az, hogy forgatják, hogy nem elég egy-egy életre, elnyűvik, mert használják, telesírják… A Mirjám valódi opus, alkotás, mert hatásaiban és eredményeiben egyre nagyobb leend. Hazánkban nem kell reformistentisztelet, a magyar imádságos szó a nőnél a magánájtatosság belső lírai eszközévé lett”.
A neológia asszimilációs ajánlatának alkonyán írja ezeket a sorokat Dr. Friedman Dénes, Újpest főrabbija Kiss Arnold 70. születésnapjára. Annyira elevenek ezek a sorok, hogy akár ma is elhangozhatnának, aktuális neológ vitákban. A nők imádsága privát áhítat, személyes, közvetlen és a neológ költő-pap versei adnak neki hangot, ezért nem szükséges őket bevonni a zsinagógai imába. A neológia világias fogékonysága a költészet iránt feleslegessé teszi a reformokat. A líra, amint azt feminista irodalomtörténészek meg szokták jegyezni, engedélyezett terep nők számára. Bájos, hogy Dr. Friedman Dénes, első Rabbiképzőn végzett, reformrabbiként dolgozó vallási vezető ezekkel a sorokkal köszönti az öregkorba lépő, alig egy éve múlva el is távozó Kiss Arnoldot. A Mirjám pedig, bár diadalútja a végére ért, ott van még számos zsidó család polcán és sokunk szülei forgatták. Azoknak, akik nem férnek hozzá a hagyományhoz, máig is lehetővé teszi ez az idén 125 éves gyűjtemény, hogy mint Hanna egykor Silóban, kiönthessék lelküket az Örökkévalónak. Az azóta megváltozott nyelvhasználat, stílus viszont új neológ költőrabbi, új Kiss Arnold után kiált.

Gyűjtés! Mutasd a Mirjámodat!

A Mirjam imakönyv zsidó nők számára 1898-ban jelent meg először - azóta száznál több kiadást ért meg, szinte minden családban akad egy. Az imakönyvek képét, a bennük lévő dedikációkat és a hozzájuk kapcsolódó történeteket egy ennek szentelt Facebook csoportban gyűjtjük. Várjuk a további leleteket! Kérjük, hogy a posztokban mindenképp tüntessék fel, hogy az adott Mirjam:

Melyik kiadás (év, kiadó, hányadik kiadás)
Milyen nyelvű (létezett német fordítása is!)
Hol adták ki (kezdetben Pesten, később Tel Avivban, a Sinai Publ. adta ki)
Honnan van, ki kapta, használta, örökítette tovább.
Bónusz: ha van fénykép arról, aki használta /ja.

A facebook csoporthoz az alábbi QR kód beolvasásával is lehet csatlakozni, olvasgatni az eddigi történeteket és feltölteni, megosztani újabbakat:

]]> <![CDATA[ Ima távirati stílusban ]]> Thu, 29 Dec 2022 23:22:51 GMT https://www.milev.hu/muzeomania/ima-tavirati-stilusban

A távirat volt a régi idők twitter-bejegyzése, sms-e, gyors volt és rövid az adott technikai feltételek mellett. Amilyen még régebben az epigramma lehetett.Az ima, amelyet a Teremtőnek is gyorsan kell fogadnia a most tárgyalt áldás szövege szerint, az újévi liturgia kiemelt pontján is megdicsőül. A Ros Hásáná reggelein elmondott Unetáne Tókef nevű vallási költemény, pijut híressé vált mondata szerint a ránk vonatkozó rossz végzést a megtérés, az ima és a jótékonyság megváltoztathatja, ráveheti az Örökkévalót, hogy meggondolja magát. Ezt az idézetet írja héberül, eredetiben egy újévi táviratnak a címzésre vonatkozó részébe a tréfás kedvű feladó és valóban, ez a legfontosabb, amit a címzettnek tudnia kell, hogy hogyan kerülhet még gyorsan, egy bátor hajrával át az Élet könyvébe. A távirat tulajdonképpeni szövegét alkotó emlékkönyv-vers mintha visszautalna a Főima mostani és előző áldásaira, amelyek egyaránt azt kérték, hogy az Örökkévaló hallgasson oda imáinkra, hallja meg őket és teljék kedve bennük. A játékos postai üzenet végső soron maga is ima, csak, szemben a hosszú újévi liturgiával, távirati formában. Feszesen, összefogottan. Alighanem fogadta Isten és kedve is telt benne.
De a távirat a hosszú és megrázó pijut felidézésével, amely arról szól, hogy most dől el, ki él majd és ki távozik, mikor, hogyan, elmélyítette a saját viccét. Összeházasította a távirati stílusú jókívánságot a félelemmel és a reménnyel. Laza és közben tiszteletreméltóan komoly dolog egy tréfás szándékú üdvözlő táviraton éppen a halandósággal, az emberi élet törékenységével szembenéző Unetáne Tókeffel tréfálkozni. Laza, merész és szép. És ahhoz, hogy megértsük ezt a bájos és komoly szemtelenséget, muszáj kicsit ismerni a héber nyelvet és a nagyünnepek liturgiáját, amelyet tehát csak az nevethet ki alázatosan, aki kicsit tanulmányozta is őket.

]]> <![CDATA[ A kunmadarasi zsinagóga alapító okirata, 1941 ]]> Wed, 30 Nov 2022 21:12:50 GMT https://www.milev.hu/muzeomania/a-kunmadarasi-zsinagoga-alapito-okirata-1941

Papírra vettettek ezen sorok az 1941–ik évben, az Európát pusztító tűzvész második esztendejében. Minden gonoszságok elszabadulásának, minden isteni jó megpróbáltatásának idején. Európa zsidósága évtizede szenvedi a Németországból elindult rettenetes zsidóüldözést, amely gát nélkül csap át Magyarországra is. 1938–ban megszületik az első zsidótörvény és egy csapásra megszűnteti az 1867–ben törvényesített egyenjogúságot. Az első törvényt elégtelennek találva, alig félévvel később másodikat hoznak és ez már alapjaiban rendíti meg a magyarországi zsidóságot. Az 1939. IV törvénycikk, mint egy iszonyatos ekevas, egyre mélyebbre vonja a barázdákat a zsidó homlokokon és a felszakadó rögök sápadt zsidó sorsokat gyűrnek maguk alá. Jaj, milyen termést hozhatnak az anyáink könnyeitől ragyogó barázdák? Teremjetek csak szomorú zsidó homlokok, szépséges csodáknak kell születni onnan, ahová Anyák vettették el könnyeiket! 1941 van, évek óta álljuk a földrengést, a gonosz pusztítást. Kegyetlen csapások suhognak fejünk körül, szakadékokat nyitnak a percek lábaink előtt. Néha egy vakolatdarabka lehull, sorainkból kidől egy testvérünk. A vakolatot, ha kis darab is, visszaragasztjuk, roskadozó testvérüket erősebb karunkba vesszük. Néha egy vakolatdarabka lehull… 1941. március 18–án a kunmadarasi zsidótemplom összedőlt. A majdnem évszázados falak vénülő szemei könnybe lábadtak a zsidó szomorúságtól és a könnyektől áztatott falak nem bírták tovább: 1941–ben egy romhalmaz tövében könyörgünk Ábrahám, Izsák és Jákob istenéhez, irgalmazna meg a pusztulás küszöbén… Őseink istene meghallgatja a mi könyörgésünket, mert erőt ad nekünk a harchoz a gonoszság ellen. A vakolatot, ha kis darab is, visszaragasztjuk… A mi templomunk csak kis mészdarab a nagy zsidó szentély falán, de a szentélyből nem szabad elpusztulnia még oly kis darabkának sem. Mikorra a mi vétkeinket kiengesztelő szent nap eljön, új, tiszta falak között tartjuk Isten elé megtisztult lelkünket. Mert épségben él bennünk most is az összedőlt templom és mi tovább akarunk élni az újjáépített templomban. 1941 van, madarasi zsidók templomot építünk az Úristen dicsőségére...

]]> <![CDATA[ Gábor Marianne művészete ]]> Fri, 29 Apr 2022 09:49:26 GMT https://www.milev.hu/muzeomania/gabor-marianne-muveszete „Gábor Marianne — alkata szerint — boldogságra termett. Közönségében azt tudatosítja, hogy mindenek ellenére élni jó, mert a szem érdekes, vidám, nagyszerű, mulatságos, tanulságos, nemes dolgok befogadására teszi alkalmassá az embert.”
(Pogány Ö. Gábor)

Ha a XIX. század végén és a XX. elején született, majd az első világháborúig tartó sikeres asszimilációban részt vevő zsidó nagypolgárság történetét egyetlen család történetébe szeretnénk belesűríteni, aligha választhatnánk jellemzőbbet, mint Gábor Marianne (1917-2014) festőművészét. Szülei egész életükben – sok más tehetős zsidó családhoz hasonlóan –munkájukkal és mecénási tevékenységükkel nagyban hozzájárultak a magyar kultúra gondozáshoz, terjesztéséhez, a hátrányos helyzetűek támogatásához, neveltetéséhez.

Gábor Marianne 1917. április 26-án született Budapesten, és itt élt egész életében. (A Centropa részletes életrajz-interjút készített a művésszel, a csaknem 60 oldalas interjú egy hihetetlenül érdekes, tartalmas és sok hasonló családhoz hasonlóan tragikus eseményekkel teli élet eseményeiről olvashatunk.)
Apai nagyapja Léderer Gábor (Gábriel) rabbi, nagyanyja: Klein Lotti. Három fiuk született, a legidősebb Gábor Marianne apja: Léderer Ignác (1868–1945). Anyai nagyanyja, Rubin Anna szerb zsidó családból származott, akik Szerbiából menekültek el. Anyai nagyapja, Raiss Móric bőrgyárigazgató volt. Anyai nagyszüleinek nyolc gyermeke volt. Gábor Marianne édesanyja volt a legidősebb, Raiss Izabella Lucia (1880–1944). Szülei 1900 novemberében házasodtak össze. Édesapja 1921-ben Bardócon (Baldovce, Baldovskákúpele, Szepes vm.) gyermeküdültetésbe kezdett.
Felmenői a magyarországi zsidóság kiválóságai voltak: családfája apai ágon a sátoraljaújhelyi Teitelbaum Mózesig, a Jiszmách Mose című rabbinikus munka szerzőjéig, anyai ágon Tyroler Ignác rézmetszőig, a Kossuth-bankók készítőjéig vezethető vissza. Nagyapja rabbi volt, édesapja, Gábor Ignác nemzetközileg elismert tudós, a magyar verstan egyik legkiválóbb kutatója. Ő volt az óizlandi-germán Edda-dalok magyar fordítója is, a Vándordiák-mozgalom megalapítója, 1911-től a zsidótörvényék tiltásáig az általa alapított, Munkácsy Mihály utcai híres Fiúnevelő Intézet megalapítója, igazgatója. Marianne bátyja, György több könyv szerzője volt. S nem feledkezhetünk meg természetesen Gábor Marianne férjéről, a nagyszerű költőről-műfordító-irodalomtörténészről, Rónai Mihály Andrásról sem.
A családi krónika vége tragikus: a tudós Gábor Ignácot, a magyar nyelv és irodalom szerelmesét, aki mellesleg rendkívüli módon hasonlított Móricz Zsigmondra, hetvenhét évesen elhurcolták a nyilasok, és 1945. január 10-én a Liszt Ferenc téren a gettóba kísérés helyett – vejének, Rónai Mihály Andrásnak az egész családjával együtt – agyonlőtték. Feleségét, Raiss Izabellát, magyar írók német nyelvű tolmácsolóját, már két hónappal korábban Gönyűnél a Dunába lőtték. Szüleinek meggyilkolásáról, édesapja tömegsírjának exhumálásáról megdöbbentő részleteket olvashatunk a Centropa-interjúban.
Gábor Marianne 1944 áprilisában – a legvészterhesebb napokban, alig több, mint egy hónappal a német megszállás után – férjhez ment Rónai Mihály András (1913–1992) költő-irodalmárhoz, aki ekkor munkaszolgálatos volt, ahonnan három nap eltávozást kapott. A házasság egy életre szóló, lelki és szellemi közösség volt..
Gábor Marianne saját emlékei szerint már ötéves kora óta rajzolt, édesapjáról ekkor készült portréja ma is megvan. Ebben az időben írt hozzá verset a család jó barátja Heltai Jenő, Marianne emlékkönyvébe címmel, amelynek híres első sora így szól: Akit az istenek szeretnek,
Örökre meghagyják gyereknek. (https://moly.hu/konyvek/s-nagy-katalin-gabor)
Nyolc-kilenc éves korában készült emberábrázolásaira Kernstok Károly figyelt fel, s mikor tizennégy éves lett, Szőnyi István festőiskolájára küldte. Tanulmányait ott, majd a gimnáziumi érettségi után Réti István és Szőnyi István növendékeként a budapesti Képzőművészeti Főiskolán végezte, ahol 1939-ben Nemes Marcell-díjjal tüntették ki.
Főiskolás korában, 1938-as Tavaszi Szalonon mutatta be Örkényi-Strasser István unszolására beküldött első két képét a nyilvánosságnak a Szinyei Társaság, amelynek tárlatain 1941-ben Hatvany-díjat, 1940-ben és 1942-ben Kitüntető Elismerést nyert. Ettől fogva szerepelt mind a KÚT, mind a Nemzeti Szalon kiállításain (az utóbbinak már tagjaként), valamint a nemzeti kiállításokon is (az 1939-es nemzeti kiállításon egyetlen főiskolás festőként). 1936-ban és 1938-ban néhány hetes utat tett Velencébe és Padovába.
Szőnyi István olaszországi ösztöndíjra terjesztette fel, de ezt a magyar kormányzat elutasította, a francia kormány által felajánlott ösztöndíjat pedig az időközben kitört háború miatt nem vehette igénybe. Első önálló kiállítására 1942-ben került sor; 1941 és 1943 között minden évben, Szőnyi Istvánnal, Berény Róberttel, Vass Elemérrel, Szobotka Imrével, Vörös Gézával egy időben Zebegényben dolgozott. Első önarcképét 1944 januárjában, akkori második önálló kiállításán szerezte meg a Fővárosi Képtár.
Már a felszabadulás másnapján részt vett a képzőművészek szabad szervezete és az akkori Rippl-Rónai Társaság alapításában. Műveivel ott volt az Első Szabad Nemzeti Kiállításon. Az Újjáépítési Díjat –legfiatalabbként s egyetlen női művészként nyerte el, 1947-ben pedig máris új önálló kiállítással jelentkezett. Pályája negyedik önálló kiállítását 1948-ban a Margit-híd újjáépítésének ábrázolásának szentelte. Az 1945-től 1948 végéig terjedő időszak valamennyi nemzeti kiállításán s a Fővárosi Képtár, a Műcsarnok, az Ernst Múzeum stb. összes tárlatain részt vett. 1948 augusztusától december végéig olaszországi és franciaországi tanulmányutat tett.
A fordulat éve után, 1949 elejétől – „polgári” származása miatt – nem állíthatott ki, kapcsolata közönséggel és művészeti élettel 1955 második feléig teljesen szünetelt.
Pályája 1957. március 2-án megnyílt nagyszabású kiállításával indult újra. 1957-58-ban Franciaországban és Olaszországban töltött fél esztendőt, 1958-ban Londonban és Belgiumban járt. 1958-ban a brüsszeli világkiállítás magyar napján, Antwerpenben rendezett bemutatóján szerepeltek képei. Az ezután következő néhány évben művei a magyar művészetet reprezentáló kiállításokon Berlinben, Oslóban, Kijevben, Tallinnban, Prágában, Varsóban, Teheránban, Bagdadban, Új-Delhiben, Kuvaitban vettek részt. Másutt – mint a bordeaux-i, illetve mérignac-i biennálén való részvételekor – egyéni meghívásoknak tett eleget. Ezekben az években művei Magyarországon is számos reprezentatív tárlaton vettek részt, köztük a Magyar Képzőművészeti Kiállítások legtöbbjén.
Bejárta Európa legtöbb országát, huzamosabban mindenkor Olaszországban és Franciaországban időzve, s minden alkalommal — mint azelőtt is mindig — a maga erejéből vagy külföldi meghívásra. Számtalan önálló külföldi kiállítása volt a hatvanas évek közepétől kezdve. Ezek mindegyikét a művészt meghívó ottani vezető galériák és városok rendezték. Carlo Levi és Renato Guttuso javaslatára Velencében már 1958-ban beválasztották a Société Européenne de Culture-be, ahol másodmagával, Bernáth Auréllal foglalt magyar festőként helyet; ottani második kiállítása alkalmával Giorgio de Chirico osztotta meg vele saját évenkénti tárlatainak termeit.

Munkái – a Magyar Nemzeti Galériában őrzött harminc műve és más hazai múzeumok, intézmények, valamint gyűjtők tulajdonában lévő képei mellett – nagy számban kerültek külföldi múzeumokba, köz- és magángyűjteményekbe.
„Léleklátó és lírai” portréfestészetét dicsérték a kritikusok az 1966–1967-es római művészeti szezont megnyitó kiállítását méltatva.
1976 novemberében került sor önálló külföldi kiállítására Firenze városának meghívására és rendezésében, a Fra Angelico műveinek múzeumául szolgáló San Marco kolostor középkori kerengőjében és termeiben, amelynek alkalmával Leonardo-éremmel tüntették ki. Egyszerre két önarcképe erről a kiállításról került az Uffizi-képtárba.
Azok közül, akik pályáján elindították s bátorították, elsősorban mesterének, Szőnyi Istvánnak, valamint Kernstok Károlynak, Berény Róbertnek, Herman Lipótnak, Elekfy Jenőnek és Petrovics Eleknek mondott köszönetet. Kegyelettel gondolt anyai nagybátyjára, a jeles Székely Bertalan-tanítvány Teplánszky Sándorra is, akinek épp az övétől eltérő látásmódja ösztönözte arra, hogy csakis saját látásának engedelmeskedjék. Az 1977 végén – a Magyar Nemzeti Galériában – megnyílt nagyszabású kiállítását szülei emlékének ajánlotta.
Művészi pályája a nyolcvanas évek végétől a szakmai figyelem – a több évtizedes tiltás, tűrés után – szükségszerűen az avantgárdok, a modernek (főleg a konstruktívok és absztraktok) felé fordult. Átrendeződtek a képzőművészeti intézmények, megjelentek a magángalériák. A kilencvenes években Gábor Marianne határozottan elutasította a piac érdeklődését, nem akart eladni a képeiből, ezért a műkedvelő közönség nem találkozhatott a festményeivel. A Jászi Galéria 2012-ben – még a művész közreműködésével – rendezte első kiállítását. A híres 1977 -es MNG kiállítástól haláláig eltelt 37 évben arányosan nőtt a művek száma. Gábor Marianne haláláig folyamatosan dolgozott.

Gábor Marianne művei gyűjteményünkben

„…őszinte odaadással beszélek Gábor Marianne tájképeiről, …, hegedűjéről levette a hangfogót, szabadon zengenek a húrok, illetve a színek felszabadították magukat. Az az érzékeny idegesség, hevült lelkiállapot, ami Gábor Marianne-ra, az emberre jellemző, belekerült képeibe is, ezért olyan mozgalmasak vonalban, el nem határoltak formában, csengően világosak, egyértelműek színben.”
Kassák Lajos 1957

Farkas Zsófia

]]>

Levéltári fondjegyzék

Kutatási regisztráció

Családkutatás

Mediterranean Salad $10.00

Kutatótermi szabályzat

The Bob $12.00

Légy része! Töltsd fel emléked!

Hogyan válhatsz a részévé?

Az adatbevitel megkezdése előtt
szeretnénk segíteni, hogy hogyan fotózd le szakszerűen féltve őrzött tárgyadat

Fotókhoz

Tárgyakhoz

Iratokhoz

Az alábbi adatok megadásával, feltöltésével
válhatsz részévé a digitális archívumnak

Személyes adatok megadása

Feltöltendő emlék / tárgy paraméterei

Mely időből származik a feltöltendő emlék / tárgy?

Mely generációhoz kötődik az emlék / tárgy?

A tárgy személyes története

Add meg a történethez leginkább releváns tárgyszavakat (max. 3 db)

Válaszd ki a feltöltésre kerülő fotó(ka)t

SHOP

DIGITÁLIS KÉPEK

​