​Gyűjtemény és közösség
Gondolkodjunk az időről, a gyűjteményről és a közösségről
 
Te hanyas vagy? – kérdezi az óbudai serleg a nagykanizsaitól fontoskodó hangon.
Miért – pillant rá csodálkozva a polcszomszéd –, szerinted ez számít?
Biztos. Mert én vagyok az első. Százból az első – hangsúlyozza az óbudai.
És én? – nézegeti az installációját a nagykanizsai.
Nekem úgy tűnik, te vagy a kettes. Az sem rossz. Kezdőtárgyak vagyunk – zárja a beszélgetést a héber feliratos óbudai.
 
Valahogy így képzelem a megnyitó utáni első éjszakát a 100 év 100 tárgy című kiállításban. Most még nagy a helyezkedés, a rezek és az ezüstök fényesebbek, mint szoktak, a Herendi kerámia színesebb, mint máskor, az apró tárgyak kihúzzák magukat, hogy nagyobbnak látszanak. Még mindenki tanulja a szövegét, mert új a szereposztás, és sok az új stábtag. Érzik magukon a kíváncsi tekinteteket, fürdenek a figyelemben. Ünnepi a pillanat: premier van. Holnaptól viszont indulnak a múzeumi mindennapok.
 
A 100 év 100 tárgy kiállítás nemcsak azért új, mert egy régi helyét próbálja betölteni, hanem azért, mert teljesen új alapra helyezi a magyar zsidó kultúráról és közösségekről való múzeumi gondolkodást. Első pillantásra a „100 év 100 tárgy centenáriumi gondolat” egyfajta kronológiát sejtet. De ez a kronológia csavaros. Ugyanis nem a közösség eseménytörténetét veszi végig évről évre, hanem a múzeum és a levéltár gyűjteményi idejét tekinti alapnak. Kövessük a javasolt utat és először: gondolkodjunk az időről.
 
A budapesti Magyar Zsidó Múzeumot 1909-ben alapították, és 1916-ban nyitották meg a látogatóknak. A mostani centenárium tehát nem az alapítást, hanem a láthatóságot jelöli ki jubileumi eseményként. A szereplők egy része viszont túllóg ezen a száz éven: az első vitrin óbudai és nagykanizsai közösségtől származó tárgyainak „múzeumi” története például több mint harminc évvel. Az 1884-ben a Magyar Nemzeti Múzeumban megrendezett Történeti Ötvösmű Kiállításon voltak láthatók, több mint 40 judaika között. Viszont az 1. számmal jegyzett óbudai serleg csak 1950-ben került a Zsidó Múzeum gyűjteményébe. Tehát szerencséje, hogy a tárgyakat válogató szakember nemcsak matematikai számsorként viszonyul a kronológiához, hanem a kánon, a közösség és az identitás fogalmait is beépítette a képletbe: az 1884-es ötvösmű-kiállítás esetében ugyanis fontos hangsúlyozni, hogy ez volt az első olyan judaika-kiállítás, ahol nem egy magángyűjtemény kincsei, hanem egy közösség tárgyai szerepeltek. Ha a mai múzeumot a közösség szempontjából is vizsgálunk, és a közös emlékezet egy helyeként tekintünk rá, akkor a mai gyűjteményből magától értetődően ugrik ki az első közösségi pillanat.
 
A múzeumi gyűjtemény belső kronológiájának feltárása tudományos szempontból alapvető jelentőségű. Nemcsak azért, mert egy modern múzeum ma elképzelhetetlen a saját történetének kritikai feldolgozása nélkül, hanem azért is, mert a Magyar Zsidó Múzeum esetében ez már önmagában kalandos vállalkozás. A gyűjtemény 1964-es újraleltározása során a tárgyakat típusokba rendezték. Ebben a munkában viszont nem rögzítették a tárgyak múzeumba kerülésének módját és időpontját. Amikor az újraleltározással elkészültek, a régi leltárkönyveket kidobták. Az 1964 tehát egy olyan törés a gyűjteménytörténet idővonalán, amely elhelyezhető ugyan egy kronológiai szálon, de csak azon, amelyet maga az intézmény iktatott ki a rendszerből. A leltárkönyv a gyűjtemények méltatlanul háttérbe szoruló dramaturgiai eleme. Fontos, mint a színházi súgó: aki mindig tudja, melyik szó után melyik következik. A 100 év 100 tárgy tehát felfogható a múzeum leltárkönyveként: ami egy több éve tartó rekonstrukciós kutatómunka eredménye. A leltárkönyv segítségével pedig egy több mint ötven éve láthatatlan történet elevenedik meg a tárlókban: a Magyar Zsidó Múzeum alapításának és intézményesülésének története.
 
Okos és bölcs döntés, hogy a nemrégen lebontott állandó kiállítás tárgyai közül több is bekerült a százas válogatásba. Nemcsak azért, mert szeretjük viszontlátni a régi, ismerős tárgyakat, hanem azért, mert a harminc éven keresztül látható állandó kiállítás a gyűjtemény megkerülhetetlen kollekciója. Második körben tehát: gondolkodjunk a gyűjteményről mint intellektuális jelenségről.
 
Ha egy múzeum nemcsak a zsidó múlt eseménytörténetét akarja megmutatni, ha nemcsak a liturgiáról és a vérkorszakról szóló magyarországi diskurzushoz kíván hozzászólni, hanem a gyűjtemény és az intézményesülés kritikai feldolgozására is törekszik, ezzel új regisztert nyit a zsidó közösségről szóló múzeumi beszédben. Ha a 100 év 100 tárgy kiállítást mint rekonstruált leltárkönyvet tekintjük, akkor adódik a kérdés: miről mesél ma a gyarapodás sorrendje? Mi a különbség egy 1912-ben és egy 1946-ban ajándékozott herendi szédertál között? Mit jelent, ha egy liturgikus tárgy az alapítás lázában vagy a vérkorszakot követően került a gyűjteménybe? Van-e jelentősége, ha egy fotó, egy magánlevél vagy egy cipő ajándékozással vagy hagyatékkén kerül a gyűjteménybe? A feltett kérdések mindegyikére keresi a választ a kiállítás, hogy új kapcsolatokat teremtsen az emberek és közösség, a városi terek és az intézmények közötti, továbbá olyan belső mechanizmusokra mutasson rá, amelyek az eseménytörténet és a naptári ünnepek rácsrendszerében láthatatlanok maradnak. A kiállítóteret a tárgyak mellé rendelt szövegeket teszik a gondolkodás terepévé – a zsidó hagyomány szerint. A történetek és a kommentárok rendszere oldja gondolattá a tárgyak rendjét, és teszi a kánon részévé a közösséget.   
 
A történeteken keresztül végül gondolkodjunk a közösségről: amely létrehozta, gyarapítja és fenntartja a múzeumot. Ha egy múzeum szakít azzal a hagyománnyal, amely gyűjteményét kizárólag a holokauszt emlékeit és ezüst tárgyakat gyűjtő intézményként láttatja, akkor társadalmi bázisa is karakteresebbé válik. Megjelenik benne az elődök döntése és érdeklődése, a műkereskedelemben rejlő vadászszerencse, a módszeres gyűjteményfejlesztés stratégiái, a véletlenül múzeumba kerülő tárgyakban megbúvó személyes tragédiák, a különös felfedezések és atipikus tárgyak és jelenségek sokfélesége. Ez a sokféleség a múzeumi gyűjtemények hétköznapi valósága. Ebben a rendszerben egy főúri használatban levő serleg, amelyet héber felirattal láttak el könnyen illeszthető pogány kultuszok átvett jegyeit tartalmazó liturgikus tárgyakkal. És a gyűjteményi rend egyenrangú elemei lesznek a moziplakát, az 1905-ös orosz polgári demokratikus forradalom héber feliratos zászlója, a vonatból kidobott búcsúlevél, Kossuth Lajos névjegykártyája, a szentföldi relikvia, fűszertartók, amulettek és díszalbum, Hollander Leóról és feleségéről készült talbotípiák vagy egy kortárs hanukai menóra 8 kilós betonmodellje. A tárgyakat a történetek fűzik össze: annak a közösségnek a történetei, akik adományozóként vagy kutatóként járultak hozzá a múzeum gyűjteményének fejlesztéséhez, akik kijelölték azokat a pontokat, amelyekre emlékezni érdemes, de helyet hagytak az újabb gondolatok számára.
 
A kiállítás a személyes és múzeumi történeteken keresztül válik a dilemmák terepévé, amely a helyét kereső zsidó muzeológia számára a legfontosabb terep. Ahogy a zsidó kultúrában és közösségben erős a tanulás, az írás, az olvasás és a talmudi kommentár-gyakorlat szerepe, a 100 év 100 tárgy kiállítás sem vár mást látogatóitól: mint a tárgyak esztétikai és formai jegyein túlmutató figyelmet, a csodálat mellett megjelenő gondolkodást, a tárgyak mellé helyezett szövegek olvasását. Ez az aktív és reflexív viszony a közösség ereje. És ha most tennénk fel a kérdést az első óbudai serlegnek, hogy szerinte számít-e, hogy ő a történetben az egyes, akkor minden bizonnyal azt válaszolná, hogy igen. Számít. Ahogy az is, hogy a történetnek van 47-dik és 96-odik szereplője is.