Az éjszakai tárlatvezetésre 2019. szeptember 21-én szombaton 20:30-22:00 kerül sor Nemecsek Panni vezetésével.
A program regisztrációköteles: info @ milev . hu

​A Hochstädter család fotóalbuma az 1990-es években került a Zsidó Múzeum és Levéltár gyűjteményébe. Az intézményben – folytatva a korábbi képzőművészeti tárlatok koncepcióját – a család fényképgyűjteményét  a kortárs művészethez való, lehetséges kapcsolódási pontokkal mutatjuk be. A képanyagot Tranker Kata képzőművész munkáival együtt láthatjuk.​ 

Az a család, amelyiknek a fotóalbuma egy múzeumban van, elveszett. Ezt lehetne finomabban is mondani, de nem érdemes. Hochstädterékre nézve tehát nem sok jót sejtet az, hogy ma itt összegyűltünk. Persze lehetne rosszabb is ennél, de erre még visszatérünk. Előbb azt kellene valahogy tisztázni, hogy kik is Hochstädterék a mi szempontunkból, illetve mi kik volnánk az övékből. Ha épp nem is lehetetlennek, mindenesetre eléggé embert próbálónak tűnik ez a tisztázási munka. Tranker Kata kiállított tárgyai, installációi, kisplasztikái ugyanakkor nagyban segítenek nekünk.
 
Ez egy kicsi kiállítás, mindenki el fog olvasni mindent, ami a falakra van írva, de azért pár szót mégis illene mondanom arról, hogy kik is azok a Hochstädterék. Nem mintha tudnám, nem mintha bárki tudhatná. Az a kevés információ, ami olykor megmarad az ember után, nem hiszem, hogy elég lehet arra, hogy valójában felidézzük az általuk jelzett személyt. Az embernek ennél valahogyan többnek kell lennie. Mit mond el két évszám egy egész életről? Mit árul el egy kimerevített kép az arcról, amit gazdája évtizedeken át viselt? Mégis abba kell kapaszkodnunk, amink van: egy-egy fotóba, névbe, évszámba.
 
Van tehát egy család, pontosabban egy házaspár a század elején a Zemplén megyei Gálszécsen. Hochstädter Sámuel és a szépnevű Hochstädter Sámuelné Wirtschafter Regina. Gabonakereskedő és neje. Regináról van itt egy fotó, talán egy nyaraláson készült, egészen átható a tekintete. De mit láttak azok a szemek vajon? Nem is folytatom. Három gyermekük születik, Paula, és az ikrek, Bora és Antal. Sámuel 1910-ben még hazafias beszédet mond március 15-én, de alig egy évtizeddel később, az immár elcsatolt területről Budapestre költöznek Hochstädterék. Élnek a Csaba utcában Budán, majd a Lázár utcában Pesten. Az apa kereskedik, a gyerekek tanulnak, az anya, gondolom, igazgatja a család dolgait. Paula később korrepetitor lesz, Bora női szabó, Antal tisztviselő. Hogy a vészkorszakban mi történik, úgy tudjuk, hogy nem tudjuk. Gettó, bujkálás, munkaszolgálat, erőltetett menet, rémuralom. Félelem, bánat és szeretet. Paula, akit a lichtenwörthi munkatáborba hurcolnak, 1945 májusában a bajai rehabilitációs intézményben meghal. A többiek túlélik. A háború után államosítás, társbérlet, miegymás. Sámuel 58-ban, Regina 65-ben, Antal 73-ban hal meg. Bora 99 éves koráig él, élete végén egy ideig a zsidó szeretetotthonban az Amerikai úton. Családi fényképeit 1990-ben adja be a múzeumnak, és azán még eltölt tizenhat évet úgy, hogy nem beszél a családról. Persze lehet, hogy beszélt valakinek, de azok nem mi voltunk. Hozzánk, ha mondott is valamit, szavai nem juthattak el. Hogy volt-e Antalnak vagy Borának felesége, férje, gyereke? Nem tudjuk. 
 
Farkas Zsófia kurátor komoly nyomozást folytatott azért, hogy mi jobban megismerhessük a képeken szereplő alakok történetét. Nem rajta múlott, hogy nem tudunk többet. És ahogy most itt állunk, könnyen olyan érzésünk támadhat, mintha egyre kevesebbet tudnánk. Hiszen érezzük, ami most nem derül ki, talán sosem fog. Kérdés persze, hogy kell-e nekünk tudni bármit is, van-e közünk hozzá, miránk tartozik-e ez a dolog? Akárhogy is, amikor ezen gondolkodunk, amikor ezeket a képeket nézzük, amikor Antal és Bora életét próbáljuk előhívni, közben tudjuk, érezzük, hogy valójában az eltűnésük szemtanúi vagyunk. Nem támaszthatjuk fel őket. Nem lehetünk mi a családjuk. Ez, fájdalom, nem a mi albumunk.
 
Úgy látom, Tranker Kata sem valamiféle feltámasztásra vagy jóvátételre tesz itt kísérletet. Nem akarja a bensőséges fotókat arra használni, hogy bennfenteskedjen. Nem tesz úgy, mint aki közel került ehhez a családhoz, sőt, mintha minden tárgyába valamiféle eltávolító gesztust is beleépített volna. És milyen szépek ezek a távolságtartó tárgyak! Annyi úton el lehetett volna indulni egy ilyen képanyag feldolgozásával, és ebből a sok útból annyi lett volna közhelyes, didaktikus, érzelgős vagy akár arrogáns. Abban, amit Tranker csinált, többek között az is üdítő, hogy úgy beszél, olyan tárgyi nyelve van, ami mindezektől a veszélyektől tökéletesen megóvja. Azt mondtam az előbb, hogy szépek ezek a tárgyak. Igen, de úgy, hogy közben nem azok. Nem is tárgyak ezek, hanem bizonyos értelemben leletek inkább. És annyiban szépek, amennyiben egy ásatáson előkerült csorba agyagcserép szép. Ez ilyen archeológiai szépség.
 
A fotókat és a mögöttük felsejlő történeteket, az egész elveszett családot Tranker tehát nem kiegészíteni igyekezett érzésem szerint, hanem mintegy az üzenetüket végiggondolva kísérelt meg velük a maga anyagán keresztül párbeszédbe lépni. Hochstädterék képeit is anyagként fogta fel, mást nem tehetett, s a két anyag egymás mellé, egymásra, egymásba helyezésével igyekezett kialakítani egy közös teret, közös kontextust. Tranker ugyan kiemel olyan jellegzetes részleteket a képekről, mint a kezek, az ágak, a frizurák, vagy olyan motívumokat az élettörténetből, mint az ikertestvéri lét, de ezekből nem próbál mesterségesen történetet előállítani. Éppen ellenkezőleg, mindvégig hangsúlyozza a töredékességet, s egyben reflektál a múzeumi prezentáció szükségszerű velejárójára, a tárgyak, képek, szövegek egymás mellé rendelésének kényszerére is. Még éppen felismerhető az egyik plasztikán Antal alakja a tőle nem messze látható fotóról, de a férfi arca már eltűnt, és a tárgy felülete azt sugallja, hamarosan még ennyi sem marad belőle. Ehhez hasonlóan arctalanok már az ikrek is, és a tárgyak összessége azt sugallja, az erózió megállíthatatlan. De nem tragédiaként mutatja ezt be, hanem a maga természetességében. Illetve annyira tragikusan csak, amennyire maga a létezés eleve tragikus. Mint egy antik sírfelirat: „Nem voltam, életre keltem és most megszűntem lenni: ez az élet.” Tranker Kata tárgyaiban ezt a feloldódó tragikumot lehet tetten érni. Kőzúzalékkal kevert papírmaséja úgy mutatja magát súlyosnak a vitrinüveg mögött, hogy csak sejteni tudjuk, valójában nagyon könnyűnek kell lennie. Úgy látszanak réginek és töredékesnek táblái és figurái, hogy tudjuk, újak és hibátlanok. Judaikáknak tűnő edényei úgy illeszkednek bele a múzeum terébe, hogy valójában semmiféle szakralitás nincsen bennük. S az anyag együttesen úgy igyekszik egy családtörténetre reflektálni, hogy ő maga nem fabrikál közben elbeszéléseket. Minden egyes eleme különálló gesztusként is értelmezhető, de mind beleilleszkedik egy nagyobb dialógusba is. Nekünk, nézőknek, elsősorban erre a szavak nélküli párbeszédre kell érzékenynek lennünk.
 
Hochstädterék története, ahogy minden elveszett család története, szomorú. De nem volt az az életük. Akkor sem, ha tragikus eseményeket is meg kellett élniük, nem is egyet. Ha végignézünk a képeken, látni fogjuk, hogy közülük számos vidám pillanatokban készült. Ami, ha másra nem, arra mindenképpen figyelmeztet bennünket, hogy sem a bánat, sem az öröm nem egynemű, és pláne nem örökké tartó. Mivel egy család privát fotóiról beszélünk ma itt, gondolom számítani lehetett rá, hogy előbb-utóbb idézni fogom Tolsztoj híres kezdőmondatát az Anna Kareninából. Hát tessék: „A boldog családok mind hasonlók egymáshoz, minden boldogtalan család a maga módján az.” De szerintem nincs igaza, a boldogság is épp annyira sokféle és kiismerhetetlen tud lenni, mint a bánat. És az elmúlás sem jelentősebb, mint amilyen az élet maga volt. Ezért vagyunk most itt, nézzünk csak körül!