Hogyan változott meg a munkád a vírus következtében, hogyan telnek a mindennapjaid?
Egyik napról a másikra otthon kellett kialakítanom egy teljesen új munkahelyi környezetet, a családkutatás színterét. Eddig ezt a zsidó levéltár családkutató központjában lévő kutatóterem szolgáltatta. Szerencsére a digitális környezet az utóbbi időben nagyon nagy változásokon ment keresztül, így a kutatáshoz szükséges adatbázisok nagy része már online is elérhető. A kutatás áthelyeződött egy sokkal személyesebb és intimebb térbe, az otthonom falai közé. Szobám falait rokonaim fotói díszítik, így több generációs családi környezetben érezhetem magam munka közben. A kutatás során törekednem kell arra, hogy a hozzám fordulókkal személyes kontaktust és bizalmi légkört sikerüljön kialakítani, ezért számomra az otthoni munkakörnyezet családiassága segítséget jelent. Hogyan tud a múzeum az intézmény épületén kívül is szólni a látogatóhoz? A hirtelen megnövekedett szabadidő, és a hosszabb online jelenlét megnövelte az igényt az online tartalomszolgáltatások iránt. Érezhetően nőtt az érdeklődés a múzeum webes szolgáltatásai iránt is. A munkatársakkal együtt próbáltunk azon dolgozni, hogy minél szélesebb közönség érdeklődését tudjuk fenntartani. Számos csatornán próbáljuk keresni a kapcsolatot látogatóinkkal és bízunk benne, hogy bővült az érdeklődők köre, és ez a jövőben valódi látogatottságot is eredményez. Online tartalomszolgáltatási formáinkhoz tartozik múzeumunk és levéltárunk honlapja, facebook bejegyzéseink, érdekességeket és aktualitásokat tartalmazó hírleveleink népszerűek, és a családfakutatás iránti igény sem csökkent az elmúlt időszakban. Melyik a kedvenc tárgyad/alkotásod/dokumentumod a gyűjteményből, és miért pont az? Kedvenc tárgyam az a szentföldi relikvia, ami az „100 év 100 tárgy” című újrarendezett állandó kiállításunkon szerepel. Ez egy korabeli szuvenír, amit Fürst Aladár, a budapesti zsidó fiúgimnázium tanára és a Zsidó Múzeum egykori munkatársa hozott magával, miután a Szentföldre látogatott 1924-ben. Hasonló azokhoz a manapság is kapható ajándékokhoz, amelyeket előszeretettel vásárolnak az odautazók. Nekem is van otthon színes homokot tartalmazó emléktárgyam a Massadáról. Ez a tárgy felidézi bennem az Izraelben töltött éveket és az ottani táj utánozhatatlan egyediségét. Milyen olvasmányt/filmet/tanulmányt/zenét ajánlanál, ami segít kikapcsolódni? Legfrissebb olvasmányélményem egy tavaly megjelent kitűnő és szórakoztató könyv, Kate Quinn: A vadásznő. A regény hősiesen harcoló nőkről szól, akik nem kapták meg az elismerésüket a mai napig, és egyben emléket állít a női vadászrepülő hadosztálynak. A könyv cselekménye rendkívül izgalmas, a háború utáni Amerikában játszódik, és egy náci háborús bűnös felkutatásáról szól. A történetben kulcsszerepe van az akkoriban ritka és felbecsülhetetlen értékű, nehezen fellelhető családi fényképeknek. Találkoztál már a mostani helyzetre reagáló, érvényes, érdekes műalkotással? Van olyan szöveg, kép, film, zenemű, amelyet most különösen aktuálisnak érzel? Elolvasásra ajánlom Yuval Noah Harari: 21 lecke a 21. századra című könyvét, ami a mindennapjainkat alakító körülményekről, a századunkban zajló legfontosabb folyamatokról szól. Az egyszerű olvasó számára is érthető módon segít eligazodni jelen világunk történéseiben. Hogyan éred el, törekszel-e rá, hogy megkülönböztethetőek legyenek egymástól a napok? Nem szerettem volna, hogy az eddig megszokott napirendem változzon, így a munkaidő-kereteket az otthoni munkavégzés során is igyekszem tartani. Ennek köszönhetően számomra ez az időszak egy különleges, de kellemes és emlékezetes élmény marad. Mindemellett mindig is vágytam arra, hogy a szabadidőmet sportolással (futás, teniszezés, biciklizés) természetbe járással, szabad levegőn töltsem. Így a karanténidőszak alatt is igényeltem, az előírások betartása mellett, a pihenésnek ezen aktív formáit. A tartósan otthon töltött hétvégék élményét ahhoz tudom hasonlítani, ahogy a hagyományőrző zsidóság a szombatot meghitt családi körben tölti. Átértékeltél bármit, amit a szabadságról, a közösségről, a személyességről gondolsz? Felértékelődtek számomra egyenként ezek a fogalmak, és nehéz is lesz ezentúl másképp gondolkozni ezekről. Ide tartozik a saját bioritmus megtalálása, a jóval kevesebb alkalmazkodás követelménye, a nyugalmasabb tempó és az ingerszegény környezet. Megterhelővé vált számomra a zsúfolt, forgalmas, nagy létszámú helyeken tapasztalt ingerek sokasága. Egyre erősebben merül fel bennem az igény az engem érő ingerek szelektálására és csökkentésére. A munkám fontos része a személyes viszony és ennek nagyon örülök és a jövőben sem szeretnék erről lemondani. Mik a terveid arra az időre, amikor minden megnyit újra, elmúlik a vírusveszély? Hová mennél el először? A biztonság és a szigorú előírások következtében az idősebb és a fiatalabb családtagok hosszú időn keresztül nélkülözték egymás társaságát. Nagyon hiányzott anyukám, aki Nagykanizsán él, vele szeretnék először találkozni. Remélem, a közeljövőben egy másik vágyam is megvalósulhat, egy izraeli utazás, melynek során meglátogatom az ott élő barátaimat. A Zsidó Múzeum munkatársait bemutató sorozatunk első darabjában Farkas Zsófia kurátorral, művészettörténésszel beszélgettünk a kényszerű otthonlét hetedik hetében a bezártság távlatairól, Esterházy Marcell fotósorozatáról, az online múzeumi térről, az online tornáról, Anne Frankról és a tenger látványáról. Mindarról, amiről nem kell lemondanunk. Hogyan változott meg a munkád a vírus következtében, hogyan telnek a napok?
A napjaim egy része nem változott, hiszen amúgy is sok időt töltök az íróasztal mellett szöveget írva, vagy könyvet olvasva. Ami változott, hogy a gyűjteménytől el vagyok vágva, tehát közvetlenül nem tudok a műtárgyakkal foglalkozni, mégis most szinte az egész munkám a gyűjtemény feldolgozása körül forog. Ami más, mint a rendes kerékvágásban, hogy most nem készítek elő aktívan egy kiállítást, ami amúgy szerves része a munkámnak, és a kollégákkal közös projektek, így például a múzeumi programok szervezése és lebonyolítása is elmarad sajnos. Minden hétfőn megpróbálom átgondolni, hogy azon a héten mivel szeretnék haladni. Nagyjából heti rendszerességgel készítek egy online-videót, ehhez olvasok, kutatok egy-két napot, aztán összerakom. Ezenkívül, a múzeumi művek feldolgozását és digitalizációját kísérő munkaként, a gyűjteményben szereplő alkotásokról írok, az alkotó életművében betöltött szerepükre fókuszálva. A felsoroltakon túl a nemsokára megjelenő évkönyvet és a legutóbbi időszaki kiállítás (HOCHSTÄDTERÉK. Családi album – előhívott múlt) katalógusát szerkesztem. Tehát nagyrészt olvasok, írok és szerkesztek, váltva. Általában délután öt óra körül minden nap elmegyek sétálni, vagy közösen tornázom online egy barátnőmmel, ezek a tevékenységek nagyon feltöltenek. Eddig is tudtam, hogy nagyon szép környéken lakunk, de most minden környékbeli épületre, fára, bokorra, kutyára, madárra egyenként rácsodálkozom. Hogy látod, most, hogy az épülete zárva tart, hogyan tud a múzeum, szólni az érdeklődőkhöz, mit tud kínálni nekik? Szerencsére jó pár éve elsődleges szempont a múzeumok számára, hogy az online térben is megjelenjenek, gyűjteményük, oktatási anyagaik, vagy kutatási projektjeik a múzeum nyitvatartási idején kívül is elérhetőek legyenek. Mióta a vírus miatt itthon kell dolgoznunk, a kollegákkal próbálunk minél több olyan online tartalmat létrehozni, amelyek valamiféleképpen a gyűjteményt dolgozzák fel. Előnye ennek a szituációnak, hogy folyamatos kreatív munkát igényel a most élőben nem látható műtárgyak -- egy videó vagy egy feladatlap formájában való -- érzékletes megjelenítése. Azt látom, hogy ez a kényszerhelyzet sok olyan kollega tudását, képességeit hozza felszínre, akik egyébként, munkakörükből adódóan, kevésbé tudják ezt az oldalukat megmutatni. Melyik a kedvenc tárgyad, alkotásod a gyűjteményből, és miért éppen az? Eléggé adja magát a válasz, hiszen az e heti hírlevélben található videóban láthatják az olvasók annak a műnek az elemzését, amelyet már sokadik alkalommal próbálok megérteni, megfejteni. Sajó Edit Önarcképéről van szó, egy olyan fiatal művész valós és elképzelt önképének, környezetének egyvelegéről, aki mindössze 31 évesen lett a holokauszt áldozata, így tulajdonképpen nem tudjuk, hogy milyen életművet hozott volna létre, ha lehetősége lett volna kibontakozni. Azt gondolom, hogy ez a mű lenyűgöző kifejezőereje és hallatlanul érdekes rejtvényszerűsége mellett a múzeumi gyűjtemény szimbolikus darabja is. A zsidó múzeum gyűjteménye talán annyiban más, vagy unikális más múzeumokéhoz képest, hogy közösségi jellege miatt az alkotások művészi értékén felül egyfajta korrajz is kibontakozik a szemünk előtt az idekerült műtárgyak, dokumentumok, hagyatékok alapján. Sajó Edit édesanyja, aki a férjén kívül három lányából kettőt veszített el a háború során, az ötvenes évek elején fontosnak tartotta, hogy lánya félbeszakadt életművének alkotásait valaki megőrizze, sőt, egy feljegyzést is írt a lányáról a múzeum számára. A kép provenienciája mellett maga Sajó Edit önarcképe is egyfajta élő történelemlecke lehet a befogadó számára, hiszen a mű plasztikus módon jeleníti meg előttünk, hogyan érezhette magát, milyen perspektívákkal rendelkezhetett egy női, zsidó művész a 30-as években, és a 40-es évek elején. Találkoztál már a mostani helyzetre reagáló, érvényes, érdekes műalkotással? Van olyan szöveg, kép, film, zenemű, amelyet most különösen aktuálisnak érzel? Nem tudom, hogy műalkotásnak szánja-e, de nagyon tetszik Esterházy Marcell képzőművész sorozata, aki mindennap készít egy fotót a kisfiáról a karantén első napja óta. Egyébként is nagyon izgat, hogyan formálja a kortárs művészeket a jelenlegi helyzet, és azonkívül, hogy Esterházy Marcell képei önmagukban is remek művek, magukon hordoznak nagyon sok most különösen (de sokszor általában is) releváns témát: a családok kényszerű bezártságát, a mindennapok apró változásait, egy gyerek növekedését, egy napi rutint vagy akár rituálét, ami segít megbontani és mégis rendszerbe foglalni az egyelőre végeláthatatlan karanténéletet. Ezenkívül, bár talán túlzottan is kézenfekvő példa, de nagyon sokszor eszembe jut Anne Frank naplója. Pont azok miatt a részletek miatt, amelyek annyira magukkal ragadtak, amikor először olvastam kamaszkoromban. Ahogy Anne magáénak érzi és bemutatja a hátsó traktus részleteit, szereplőit, ugyanúgy kerülünk most mi magunk szinte irreálisan közeli kapcsolatba szobánkkal, bútorainkkal, a mindennapok monotonitásával. Természetesen nem hasonlítható össze a két helyzet, de Anne Frank naplójában mindig is a rejtekhely mikroszkopikus, részletes leírása ragadott meg a kamaszkori érzések hihetetlenül plasztikus érzékeltetése mellett. Átértékeltél bármit, amit a szabadságról, a közösségről, a személyességről gondolsz? A jelenlegi helyzetet próbálom nem úgy felfogni, hogy a mozgásterem sokkal korlátozottabbá vált. Szerintem a nehézségeken túl tényleg úgy érdemes hozzáállni ehhez a helyzethez, hogy most van idő egy kicsit a háttérbe szorult tevékenységeket, problémákat elővenni, kicsit több időt tölteni magunkkal. Számomra felértékelődtek a személyes kapcsolatok és a közösségek ereje is. Tudnál olyan olvasmányt/ filmet/ tanulmányt ajánlani, amely segít most kikapcsolódni? Azt reméltem, hogy most majd végre lehetőségem lesz klasszikus nagyregényeket újraolvasni, vagy párat bepótolni belőlük, de valamiért ezekbe most beletört a bicskám. Azóta több cikk is foglalkozott azzal, hogy a karantén alatt miért okoz nehézséget az igazán komoly szépirodalmi művek olvasása. Csalóka szituáció, hiszen bizonyos értelemben egy hosszúra nyújtott nyaralásként is felfoghatnánk, valójában azonban folyamatos stresszhelyzet, amelyben nagyon nehéz igazán kikapcsolódni és minden energiánkkal egy nehezebb olvasmányra összpontosítani. Így most inkább rövidebb írásokat választok, vagy sorozatot nézek. Aki még nem látta volna, annak ajánlom az Unorthodox című Netflix-sorozatot, illetve Irvin D. Yalom könyveit. Hogyan éred el, törekszel-e rá, hogy megkülönböztethetőek legyenek egymástól a napok? Ennek a kérdésnek a súlyát pontosan ezen a héten (ha jól számolom a karantén hetedik hetében) kezdtem megérezni: most kezdtek valahogy összefolyni a napok. Azt vettem észre, hogy hiába próbálom a múzeumi feladatokat, a sétaútvonalakat, vagy az ebédre főzhető ételek listáját színesíteni, váltogatni, egyre kevésbé jelent feltöltődést vagy cezúrát egy-egy napirendi pont. Valahogy az fogalmazódott meg bennem, hogy a mindennapok eseményei akkor tudnak rutinszerűen folyni, ha az embernek megvan a lehetősége, hogy rálásson azokra, ha tud közeledni és távolodni, elszakadni vagy nyakig benne lenni – legyen ez az idő akár csak az a 40 perc, amíg az ember a BKV-n reggel felkészül egy napjára, vagy délután, utólag, végiggondolja. Mik a terveid arra az időre, amikor minden megnyit újra, elmúlik a vírusveszély? Hová mennél el először? Tengerpartra. Annak ellenére, hogy a nyaralás számomra ritkán jelent kizárólag vízparti időtöltést, a tenger látványa és a hozzá kapcsolódó érzések – amelyek nekem elsősorban a távlatot jelentik, konkrét és elvont értelemben is – különösen hiányoznak a mostani helyzetben. Természetesen nagyon jó lenne újra színházba, moziba, baráti találkozókra járni, és a munkában is nagyon várom, hogy újra személyesen tudjunk átbeszélni egy-egy feladatot, és az online térből ismét a múzeum terébe léphessünk. A koronavírus terjedésének megelőzése, munkatársaink és látogatóink védelme érdekében a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár, valamint a Dohány utcai zsinagóga március 13-tól nem látogatható.
Péterfy Gergely megnyitóbeszéde A legnagyobb bűn a gyávaság, mondja Poncius Pilátus lovag, Júdea ötödik helytartója Mihail Bulgakov varázslatos Mester és Margarétájában. A legnagyobb bűn a gyávaság. Egy gyávák nélküli világban az emberek nem félnének semmitől – leginkább a világ sokféleségétől. Nem rettegnének attól, hogy nem mindenki ugyanolyan, mint ők, mert a sokféleségben nem látnának veszélyt. És ha még veszélyes is volna, nem tartanának attól, hogy ne tudnának megbirkózni vele. Egy gyávaság nélküli világ az emberi jeleit nem a rosszindulat hermeneutikája szerint olvasná. Különbözőségünk és sokféleségünk, vélekedéseink, hajlamaink és vonzalmaink mássága örömforrás lenne, a vágy tárgya, a boldogság ígérete. Feloldozás az önmagunkkal töltött egyforma órákból, az önnön világába zárt én kiszabadulásának ünnepe. Az ünnepeink a köré szerveződnének, hogy megmerüljünk a sokkféleségben, gyászunk és démonaink bezárulnának az egyformaság falansztereibe. Lucretius Carus, a legspekulatívabb, ugyanakkor legüdébb latin poéta azt állítja a dolgok természetéről írott, sírnivalóan szép költeményében, hogy két dologtól kell megszabadítani az emberiséget. Az egyik a félelem, a másik a reménykedés. Csak az lehet szabad és boldog, mondja ő, aki nem fél semmitől és nem reménykedik semmiben. Aki józanul cselekszik, és a jelenben él és meg tudja különböztetni a jót a rossztól, annak nincs szüksége sem arra, hogy valami bizonytalan, jövőbeli jobbra függessze a tekintetét, sem pedig arra, hogy rémképekkel riogassa magát, jóllakatva pusztító ösztöneit. A félelem és a remény teszi az embert rabbá: a rettegés megakadályozza a boldogságban, a remény megakadályozza a helyes döntésben. Tehetetlen bábként sodródik a múlt árnyai és a jövő fata morganaja közötti, jelenétől megfosztott, fullasztó, jelentéstelen semmiben. A középkor gondolkodása a világot jelek sűrű szövevényének gondolta. Jakob Böhme a De signatura Rerumban olyan világot beszél el, amelyben minden dolog magában rejti a jelet, amellyel Isten feltárja az írástudónak a dolog valódi természetét. A remény és a félelem helyére a világ analógiás olvasata a titkokba hatoló ismeret illúzióját csempészi. A világ némasága, amelybe az újkor lökött bennünket, a mítoszoktól és varázslatoktól megfosztott, üres létezés a félelem és a remény kétfejű szörnyetege elé taszította az emberiséget. A jeleket onnantól az erősebb joga írja a világ dolgaiba.
Az emberek nem olvasnak Lucretiust egy ideje, ezért persze nem tudják, hogy a legnagyobb ellenség a félelem és a remény. Mondjuk, semmi egyebet sem olvasnak, úgyhogy nem ez a nemtudás az egyetlen hiányosság - de most nem olvasásnépszerűsítő filippikát írok. Az ismeretlen jövőből áradó rettegés az identitás illúziójába kergeti embertársainkat. Összetömörül a nyáj, ha a farkas settenkedik az éjben. Nehéz megbarátkozni a gondolattal, hogy a ragadozó nem kívül van, hanem a nyáj félelmében. A képzelt ragadozók pedig könnyen materializálódnak – a kor kedvenc műfaja a fantasy. A félelem szerkezete új, démoni struktúrákat alkot, amelyben a múlt tanulságai könnyen elvesztik a jelentőségüket; a tények tagadása elorozza a felismerés és a szembenézés lehetőségét. Ezért nem lehet megpihenni abban, hogy félelem és remény nélkül újra és újra elmondjuk az igazságot. A jelek nagy történetében, amelyben minden benne lenne a mamutcsontba faragott ágacskáktól az egyiptomi hieroglifákon át a vándorcigányok szalmából font jelbeszédéig, a sárga csillag képviselné a legsötétebb napfogyatkozást, a leggonoszabb találkozást ember és szimbólum között. A halál intencionális jele, amely felrobbantja a viszonyt ember és megértés között. Egy jel, amely azt üzeni, hogy utasítsd el a megértést: a remény a gyilkosság valutáján keresztül váltható valóságra. Talán pont ezért maradt fenn róla ilyen kevés ábrázolás. A feledés a félelem emlékezete. Félelem nélkül kell szembenéznünk a borzalommal, hogy ne a remény, hanem a higgadt cselekvést választhassuk, vagyis minden áron és minden mással szemben újra és újra a szabadságot. Ismerkedjünk meg együtt Manóval és Rebivel, a két kis pókkal, akik a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár kincsekkel teli raktárában élnek. Most egy színes-játékos füzetben megmutatják nekünk, melyik az a 13 tárgy a múzeum és a levéltár gyűjteményéből, amit a legjobban szeretnek. A tárgyak megismerése során játékosan ismerkedünk a zsidó hagyományokkal, a történelemmel valamint a múzeumok és a levéltárak működésével.
A Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár kiadványának bemutatójára és az azt követő kézműves foglalkozásra a Bartók Pagonyban kerül sor. 6-10 éves gyerekek jelentkezését várjuk! Időpont: 2019. október 27. vasárnap, 11:00-12:00 Cím: Bartók Pagony, XI. kerület, Bartók Béla út 5. A program ingyenes, a részvétel regisztrációhoz kötött. Regisztráció és további információ: Dancz Vera muzped@milev.hu |
A Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár hírei
Archives
February 2024
Categories |