A tenger látványa és a mindennapok apró változásai

A Zsidó Múzeum munkatársait bemutató sorozatunk első darabjában Farkas Zsófia kurátorral, művészettörténésszel beszélgettünk a kényszerű otthonlét hetedik hetében a bezártság távlatairól, Esterházy Marcell fotósorozatáról, az online múzeumi térről, az online tornáról, Anne Frankról és a tenger látványáról. Mindarról, amiről nem kell lemondanunk. ​

​Hogyan változott meg a munkád a vírus következtében, hogyan telnek a napok?
A napjaim egy része nem változott, hiszen amúgy is sok időt töltök az íróasztal mellett szöveget írva, vagy könyvet olvasva. Ami változott, hogy a gyűjteménytől el vagyok vágva, tehát közvetlenül nem tudok a műtárgyakkal foglalkozni, mégis most szinte az egész munkám a gyűjtemény feldolgozása körül forog. Ami más, mint a rendes kerékvágásban, hogy most nem készítek elő aktívan egy kiállítást, ami amúgy szerves része a munkámnak, és a kollégákkal közös projektek, így például a múzeumi programok szervezése és lebonyolítása is elmarad sajnos. Minden hétfőn megpróbálom átgondolni, hogy azon a héten mivel szeretnék haladni. Nagyjából heti rendszerességgel készítek egy online-videót, ehhez olvasok, kutatok egy-két napot, aztán összerakom. Ezenkívül, a múzeumi művek feldolgozását és digitalizációját kísérő munkaként, a gyűjteményben szereplő alkotásokról írok, az alkotó életművében betöltött szerepükre fókuszálva. A felsoroltakon túl a nemsokára megjelenő évkönyvet és a legutóbbi időszaki kiállítás (HOCHSTÄDTERÉK. Családi album – előhívott múlt) katalógusát szerkesztem. Tehát nagyrészt olvasok, írok és szerkesztek, váltva. Általában délután öt óra körül minden nap elmegyek sétálni, vagy közösen tornázom online egy barátnőmmel, ezek a tevékenységek nagyon feltöltenek. Eddig is tudtam, hogy nagyon szép környéken lakunk, de most minden környékbeli épületre, fára, bokorra, kutyára, madárra egyenként rácsodálkozom.
Hogy látod, most, hogy az épülete zárva tart, hogyan tud a múzeum, szólni az érdeklődőkhöz, mit tud kínálni nekik?
Szerencsére jó pár éve elsődleges szempont a múzeumok számára, hogy az online térben is megjelenjenek, gyűjteményük, oktatási anyagaik, vagy kutatási projektjeik a múzeum nyitvatartási idején kívül is elérhetőek legyenek. Mióta a vírus miatt itthon kell dolgoznunk, a kollegákkal próbálunk minél több olyan online tartalmat létrehozni, amelyek valamiféleképpen a gyűjteményt dolgozzák fel. Előnye ennek a szituációnak, hogy folyamatos kreatív munkát igényel a most élőben nem látható műtárgyak -- egy videó vagy egy feladatlap formájában való -- érzékletes megjelenítése. Azt látom, hogy ez a kényszerhelyzet sok olyan kollega tudását, képességeit hozza felszínre, akik egyébként, munkakörükből adódóan, kevésbé tudják ezt az oldalukat megmutatni.
​Melyik a kedvenc tárgyad, alkotásod a gyűjteményből, és miért éppen az?
Eléggé adja magát a válasz, hiszen az e heti hírlevélben található videóban láthatják az olvasók annak a műnek az elemzését, amelyet már sokadik alkalommal próbálok megérteni, megfejteni. Sajó Edit Önarcképéről van szó, egy olyan fiatal művész valós és elképzelt önképének, környezetének egyvelegéről, aki mindössze 31 évesen lett a holokauszt áldozata, így tulajdonképpen nem tudjuk, hogy milyen életművet hozott volna létre, ha lehetősége lett volna kibontakozni. Azt gondolom, hogy ez a mű lenyűgöző kifejezőereje és hallatlanul érdekes rejtvényszerűsége mellett a múzeumi gyűjtemény szimbolikus darabja is. A zsidó múzeum gyűjteménye talán annyiban más, vagy unikális más múzeumokéhoz képest, hogy közösségi jellege miatt az alkotások művészi értékén felül egyfajta korrajz is kibontakozik a szemünk előtt az idekerült műtárgyak, dokumentumok, hagyatékok alapján. Sajó Edit édesanyja, aki a férjén kívül három lányából kettőt veszített el a háború során, az ötvenes évek elején fontosnak tartotta, hogy lánya félbeszakadt életművének alkotásait valaki megőrizze, sőt, egy feljegyzést is írt a lányáról a múzeum számára. A kép provenienciája mellett maga Sajó Edit önarcképe is egyfajta élő történelemlecke lehet a befogadó számára, hiszen a mű plasztikus módon jeleníti meg előttünk, hogyan érezhette magát, milyen perspektívákkal rendelkezhetett egy női, zsidó művész a 30-as években, és a 40-es évek elején.
Találkoztál már a mostani helyzetre reagáló, érvényes, érdekes műalkotással? Van olyan szöveg, kép, film, zenemű, amelyet most különösen aktuálisnak érzel?
Nem tudom, hogy műalkotásnak szánja-e, de nagyon tetszik Esterházy Marcell képzőművész sorozata, aki mindennap készít egy fotót a kisfiáról a karantén első napja óta. Egyébként is nagyon izgat, hogyan formálja a kortárs művészeket a jelenlegi helyzet, és azonkívül, hogy Esterházy Marcell képei önmagukban is remek művek, magukon hordoznak nagyon sok most különösen (de sokszor általában is) releváns témát: a családok kényszerű bezártságát, a mindennapok apró változásait, egy gyerek növekedését, egy napi rutint vagy akár rituálét, ami segít megbontani és mégis rendszerbe foglalni az egyelőre végeláthatatlan karanténéletet.
Ezenkívül, bár talán túlzottan is kézenfekvő példa, de nagyon sokszor eszembe jut Anne Frank naplója. Pont azok miatt a részletek miatt, amelyek annyira magukkal ragadtak, amikor először olvastam kamaszkoromban. Ahogy Anne magáénak érzi és bemutatja a hátsó traktus részleteit, szereplőit, ugyanúgy kerülünk most mi magunk szinte irreálisan közeli kapcsolatba szobánkkal, bútorainkkal, a mindennapok monotonitásával. Természetesen nem hasonlítható össze a két helyzet, de Anne Frank naplójában mindig is a rejtekhely mikroszkopikus, részletes leírása ragadott meg a kamaszkori érzések hihetetlenül plasztikus érzékeltetése mellett.
Átértékeltél bármit, amit a szabadságról, a közösségről, a személyességről gondolsz?
A jelenlegi helyzetet próbálom nem úgy felfogni, hogy a mozgásterem sokkal korlátozottabbá vált. Szerintem a nehézségeken túl tényleg úgy érdemes hozzáállni ehhez a helyzethez, hogy most van idő egy kicsit a háttérbe szorult tevékenységeket, problémákat elővenni, kicsit több időt tölteni magunkkal. Számomra felértékelődtek a személyes kapcsolatok és a közösségek ereje is.
Tudnál olyan olvasmányt/ filmet/ tanulmányt ajánlani, amely segít most kikapcsolódni?
Azt reméltem, hogy most majd végre lehetőségem lesz klasszikus nagyregényeket újraolvasni, vagy párat bepótolni belőlük, de valamiért ezekbe most beletört a bicskám. Azóta több cikk is foglalkozott azzal, hogy a karantén alatt miért okoz nehézséget az igazán komoly szépirodalmi művek olvasása. Csalóka szituáció, hiszen bizonyos értelemben egy hosszúra nyújtott nyaralásként is felfoghatnánk, valójában azonban folyamatos stresszhelyzet, amelyben nagyon nehéz igazán kikapcsolódni és minden energiánkkal egy nehezebb olvasmányra összpontosítani. Így most inkább rövidebb írásokat választok, vagy sorozatot nézek. Aki még nem látta volna, annak ajánlom az Unorthodox című Netflix-sorozatot, illetve Irvin D. Yalom könyveit.
Hogyan éred el, törekszel-e rá, hogy megkülönböztethetőek legyenek egymástól a napok?
Ennek a kérdésnek a súlyát pontosan ezen a héten (ha jól számolom a karantén hetedik hetében) kezdtem megérezni: most kezdtek valahogy összefolyni a napok. Azt vettem észre, hogy hiába próbálom a múzeumi feladatokat, a sétaútvonalakat, vagy az ebédre főzhető ételek listáját színesíteni, váltogatni, egyre kevésbé jelent feltöltődést vagy cezúrát egy-egy napirendi pont. Valahogy az fogalmazódott meg bennem, hogy a mindennapok eseményei akkor tudnak rutinszerűen folyni, ha az embernek megvan a lehetősége, hogy rálásson azokra, ha tud közeledni és távolodni, elszakadni vagy nyakig benne lenni – legyen ez az idő akár csak az a 40 perc, amíg az ember a BKV-n reggel felkészül egy napjára, vagy délután, utólag, végiggondolja.
Mik a terveid arra az időre, amikor minden megnyit újra, elmúlik a vírusveszély? Hová mennél el először?
Tengerpartra. Annak ellenére, hogy a nyaralás számomra ritkán jelent kizárólag vízparti időtöltést, a tenger látványa és a hozzá kapcsolódó érzések – amelyek nekem elsősorban a távlatot jelentik, konkrét és elvont értelemben is – különösen hiányoznak a mostani helyzetben.
Természetesen nagyon jó lenne újra színházba, moziba, baráti találkozókra járni, és a munkában is nagyon várom, hogy újra személyesen tudjunk átbeszélni egy-egy feladatot, és az online térből ismét a múzeum terébe léphessünk.