Az 1944-ben elpusztított zsidó közösségek emlékét számos épület idézi fel Magyarországon. A háborút túlélt zsinagógák, közösségi építmények és lakóházak túlnyomó részét lebontották, átépítették vagy felújították, de egyes helyeken fennmaradtak az eredeti falak, olykor különleges és ritka üzeneteket hordozva. Ezek közé tartoznak olyan privát feliratok, modern kifejezéssel élve graffitik, amelyeket a második világháborús üldöztetés idején véstek a zsidó közösségekhez tartozó emberek az általuk használt épületek falára. Egy részüket már azt követően, hogy a területet 1944 tavaszán és nyarán gettónak jelölték ki. A magyar állam lényegében minden népesebb településen – több mint kétszáz helyen – gettókat és gyűjtőtáborokat létesített és ezekbe kényszerítette zsidó polgárait, akiket néhány hét elteltével Auschwitzba deportáltak. A kényszerlakóhelyeket jellemzően a zsidók által sűrűbben lakott városrészben jelölték ki, amelybe beletartozott a zsinagóga, az iskola és más közösségi épületek. Az elárult, kifosztott zsidók zöme nem tudhatta pontosan, hogy mi vár rájuk, vagy csak bizonytalan információkkal rendelkeztek helyzetükre vonatkozólag. Nem sejtették, hogy meddig maradnak új lakóhelyeiken, hová és milyen céllal viszik majd el őket. A szorongást fokozta a családok szétszakítása is: a gettókba jórészt nőket, öregeket, kiskorúakat és betegeket hurcoltak, hiszen a hadköteles férfiak zöme a honvédség munkaszolgálatos egységeiben szolgált.
 A falfirkák léte egyidős az írás és az ember alkotta falak megjelenésével, mint arról számos ókori emlék, köztük a Siratófal vésetei tanúskodnak. Jól ismerjük a motivációkat: az önkifejezés, véleményalkotás, a környezet alakításának vágya, az „itt jártam” élmény megörökítése és számos más magyarázat is lehetséges. A graffiti műfaj szociokulturális jellegzetességeit ismerve nem meglepő, hogy  az eddig megismert alkotók zöme tizenéves fiú volt. A graffiti sztereotipikus megközelítésben jellegzetesen “férfias” műfaj, hiszen a patriarchális társadalmi keretek között nagyrészt a férfiak privilégiuma volt az effajta önkifejezés, amelynek jellemzői az illegalitás, kockázatvállalás, a szabályok áthágása, egy adott közösségi tér territorializálása. A közel ötven megtalált név között mindössze három női nevet találunk. Közülük kettő egy férfinévvel együtt került fel, ahol nem világos, hogy melyikük volt az alkotó, egyikükről pedig nem tudunk semmit.
Ebben az esetben - különösen a gettósítás napjaiban - erős szerepet játszhatott az identitás megőrzése, az emlékállítás a bizonytalan, fenyegető jövő tudatában. Többek számára ez volt az utolsó fennmaradt írásos nyom, amit maguk után hagyhattak. Hasonló szerepük volt tehát, mint a Mementó - az emlékezés gesztusa (Art Department-Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár) című kiállításon bemutatott, Rajk László frottázsain megörökített auschwitzi falfirkáknak. A gettók tégláin is zömmel csupán név, olykor dátum szerepel, de a feliratok nyomában elindulva levéltári források segítségével arcot adhatunk az áldozatoknak és rekonstruálhatjuk a sorsukat.
A magyar zsidóság történetével és kultúrájával kapcsolatos kutatásaink során szerte a Kárpát-medencében találkoztunk hasonló falfeliratokkal. A Mementó kiállításban való közreműködésünk adta az alkalmat, hogy ezeket összegyűjtsük, rendszerezzük és értelmezni próbáljuk, kapcsolódva Rajk László emlékezési gesztusához, illetve a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár Saul Gyermekei emlékprogramjához is, amely magyar gyermekáldozatok neveit és történeteit igyekszik összegyűjteni. Eddig három magyarországi és három szlovákiai helyszínről gyűlt össze nagyobb mennyiségű felirat. Az utóbbiak közül két város a háború idején ugyan Szlovákiához tartozott, de az egyértelmű kulturális-történelmi kapcsolódás valamint az európai párhuzam felvillantása miatt érdemes emlékeiket a magyar gettókéval együtt bemutatni. Összesen mintegy ötven falba vésett illetve falra rótt névről valószínűsíthető, hogy tulajdonosaik a holokauszt idején a településen vagy környékén élő zsidók voltak. Közülük kilenc személyt tudtunk pontos személyi adatokkal azonosítani, akikről igyekeztünk kideríteni, hogy mi történt velük és szeretteikkel a holokauszt idején.
Egyéni sorsokat követő történelmi magánnyomozást folytatni két-három évtizede még rendkívül hosszadalmas és költséges vállalkozás lett volna. A tömeges digitalizálás, az irdatlan adatállományokat mobilizáló online adatbázisok megjelenése és használatuk demokratizálódása azt eredményezte, hogy ma már egy hasonló művelet némi jártasság és nyelvismeret birtokában egy fotelből is elvégezhető. Az online elérhető források közül segítségünkre voltak többek között a Vöröskereszt Nemzetközi Keresőszolgálatának (International Tracing Service) Bad Arolsen-i levéltára (ma: Arolsen Archives), a holokauszt-kutatóintézetek áldozatok és túlélők neveit dokumentáló projektjei (Yad Vashem, United States Holocaust Memorial Museum, Holokauszt Emlékközpont), egyes koncentrációs táborok adatbázisai és forráskiadványai, genealógiai projektek adatbázisai, valamint magyar sajtó és levéltári adatbázisok. Az alábbiakban a kutatás kezdeti eredményeit osztjuk meg.

A deportálások menetrendje szerint a kassai katonai körzet (a VIII. számú, Északkelet-Magyarországot és Kárpátalját magában foglaló honvédségi illetve csendőrségi kerület) volt az első olyan zóna, amelyet „zsidómentessé” kellett tenni. Április 16-án a kora reggeli órákban magyar csendőr és rendőr különítmények rontottak zsidó családok ezreinek otthonába. Az erőszakos kitelepítés a falvakban kezdődött, és nem sokkal később a városokban folytatódott. Abaúj-Torna megye más településeiről mintegy 4000 zsidót zsúfoltak be kassai zsidó lakásokba és a zsinagógák épületeibe. Ezután április 20-tól kezdődően kevesek kivételével az összes kassai zsidót kiűzték otthonaikból. Csak egy 50 kilogrammos csomagot és 15 napra elegendő ellátmányt vihettek magukkal. Összesen 10.600 kassai és környékbeli zsidót telepítettek át két gyűjtőtáborba, amelyeket a város szélén lévő téglagyárak területén állítottak fel. Közel ezer embert pedig az óvárostól néhány utcával délkeletre kijelölt városi gettóba küldtek. Rövidesen utóbbiak is a gyűjtőtáborokba kerültek. Május 16-án kezdődtek a tömeges deportálások. Június 3-ig mintegy 12.000 embert deportáltak Kassáról négy vonaton Auschwitzba.

A gettósítás egyik első állomása a Puskin utcai új ortodox zsinagóga volt. Itt több százan zsúfolódtak össze az elűzött Abaúj-Torna megyei zsidók közül, ellátás és higiénés feltételek híján, teljes kétségbeesésben. A zsinagóga padlózatán hevenyészett fekhelyeken sorsukra váró emberek közül többen ceruzával írtak a falra (mintegy fél méteres magasságban) üzeneteket, amelyek egy része fennmaradt a padsorok mögötti falszakaszon. Az épületet azóta többször is kifestették, de ezeket a részeket kegyeleti okokból nem mázolták le. Összesen négy graffiti maradt fenn, mind 1944. április 21-én keletkezett. Kettő csak a dátumot rögzíti, kettő pedig kis különbséggel ugyanazt a szöveget tartalmazza: “Itt vagyok [vagyunk], nem tudom hová visznek[viszünk]. 1944. IV. 21.” Az aláírás az egyik esetben „Tibi”, a másik olvashatatlan. Előbbi talán Weisz Tiborral lehet azonos, aki 1927. július 29-én született Kassán. Az auschwitzi szelekciót túlélte, majd a tábor kiürítésekor, 1945 január végén továbbvitték Dachauba. További sorsáról egyelőre nincsenek adataink.​

A több mint kétszáz éves múlttal rendelkező zsidó közösség tagjai a magyarországi gettósítás első áldozatai között voltak. Közel hétezer helyi és környékbeli embert zsúfoltak össze a Csillag utcai nagy zsinagógában és környékén kijelölt gettóban. A maroknyi túlélő egyike így emlékezett erre az időszakra a Deportáltakat Gondozó Országos Bizottságnak (DEGOB) adott interjújában:
"Április 15. körül közhírré tették [hogy] a gettót megalakítják. Ez úgy történt, hogy a város területén belül három utcát jelöltek ki erre a célra, a nem zsidó lakosságot onnan kiköltöztették, bennünket pedig oda telepítettek be, meglehetős zsúfoltságban. Behozták a környék zsidóságát is, így kb. 700-an (elírás a jegyzőkönyvben, helyesen: 7000) lehettünk a gettóban. Tábori csendőrök őriztek, további zsidó rendőrök is ügyeltek a rendre; még a férfiakat sem rendelték ki innen munkára. Nem volt posta, a polgári lakossággal nem volt szabad érintkezni, állandó motozásoknak voltunk kitéve. Egyes gazdagabb, tekintélyesebb férfiakat naponta összeszedték és nagy verések mellett vallatták. Általában azt mesélték, hogy a Dunántúlra visznek bennünket munkára. A nemzsidó lakosság általában gyáván, a legjobb esetben passzívan viselkedett, voltak természetesen, akik örültek szomorú sorsunknak, de a legtöbben közönyösen nézték. Háromnak sikerült 100.000 pengő árán megszökni a gettóból. Úgy látszik azonban a pénz nem használt, mert ugyanezekkel pár hét múlva Auschwitzban találkoztunk. Egy Grünfeld nevű 100%-os hadirokkantat azzal gyanúsítottak, hogy eldugta ékszereit, addig vallatták, amíg agyonverték. A zsidótanács: Kain József (már amerikai állampolgár), Dr. Katona Sándor ügyvéd, Fischer Miklós, általában nem viselkedtek inkorrektül, elérni azonban semmit sem tudtak. Nemsokára kezdték beosztani az egyes transzportokat. Két transzport volt, egyenként 3500 személyből alakítva, mi a másodikkal indultunk. Bevagonírozás előtt a csendőrök még minden lehetőt elszedtek tőlünk." (DEGOB 3345. sz. jegyzőkönyv. Weinstock Vera interjúja)
Az éhezés, a betegségek, a kínzások és a kilátástalanság miatti öngyilkosságok sok áldozatot szedtek. A gettó felállításának napjaiban került  a zsinagóga egyik téglájára az alábbi négy név: Moskovits József, Fischer G.. (?), Grünwald Zoltán, és “M.L.”. A dátum 1944, illetve 1944.04.18. Közülük Moskovits József 1929-ben született Kisvárdán, Moskovits Hermann és Müller Berta gyermekeként. Szüleivel és három testvérével, Erzsébettel, Sárával és Mózessel a ma is álló Hunyadi utca 11. számú házban éltek a gettósítás napjáig. Társait eddig nem sikerült azonosítanunk.

1942. június 4-én került ugyanerre a falra Reizmann Miksa feljegyzése, aki 1925. július 20-án született Kisvárdán Reizmann Mór és Regina gyermekeként. A Beregszászi utca 13. sz. alatt éltek. Miksa három gimnáziumi osztályt végzett, de feltehetőleg a zsidótörvények okozta anyagi nehézségek és a továbbtanulási esélyek hiánya miatt az apró termetű fiú 1944-ben már egy pékségben dolgozott testvérével, Józseffel együtt. Testvére túlélte a holokausztot, és később ő küldte be Miksa adatait és halálának tényét a jeruzsálemi Jad Vashem intézetnek. Miksa az auschwitzi szelekciót túlélve kényszermunkára a buchenwaldi lágerkomplexumba került. A tábori adminisztráció 1944. június 18-án készítette róla ezt a felvételt. Ötezer sorstársával együtt a szászországi Rehmsdorfba vitték, ahol a Brabag cég szénből szintetikus üzemanyagot előállító üzemében végeztek kényszermunkát. A foglyok hevenyészett sátortáborban és barakokban laktak a Wille lágerben (KZ-Außenlager Wille) amely a gyár egyik vegyészéről kapta a nevét. A hiányos ellátás, a napi 12 órás rabszolgamunka és az SS-őrség kegyetlenkedései miatt a halálozási arány igen magas volt. A foglyok átlagosan négy hétig maradtak munkaképesek, ezután visszakerültek Buchenwaldba, ahol a túlélési esélyek legalább olyan rosszak voltak. A végsőkig leromlott állapotú foglyokat pedig Auschwitzba küldték, ahol elgázosították őket. Feltehetőleg ez történt Miksával is.

​Scharf Miksa neve a téglán neve több másik névvel együtt szerepel, nehezen betűzhető ki. 

Baumöhl Sándor Nyírkarászon született Baumöhl Miksa és Guttman Eszter gyermekeként 1931-ben. Szüleivel és az egy évvel idősebb Hajnal (Bluma) nevű nővérével 1944-ig Nyírkarászon éltek. Az 1944 áprilisában készült névjegyzék (ún. Jaross lista) tanúság szerint azonban ekkor már Kisvárdán, az Ungvári u. 2. sz. alatt laktak. Dátum nincs a név mellett, de feltételezhető, hogy a fiú a gettóba kerüléskor véste nevét a falra. Sándort a családjával együtt először Auschwitzba hurcolták, ahol kiválasztották kényszermunkára. Megjárta többek között a wüstegiersdorfi, flossenburgi, buchenwaldi és dachaui koncentrációs táborokat. Az amerikai csapatok szabadították fel, akik a feldafingi majd a föhrenwaldi menekülttáborban (DP camp) helyezték el. Nővére és szülei nem élték túl, édesapja Mauthausenben halt éhen, édesanyját Auschwitzban elgázosították, Hajnalka nővérének haláláról nincs adat. Sándor először Londonba majd onnan Amerikába emigrált. New Yorkból található róla nyom, végül a kaliforniai San Jose-ban telepedett le. Figyelemre méltó, hogy az amerikai hatóságok által készített regisztrációs kártyán a beszélt nyelvek között első helyen a “zsidó” nyelvet (a jiddist) említette, csak másodikként a magyart. Emellett bevallása szerint németül és héberül is tudott.

​A kisvárdai gettó tégláin további neveket is lehet olvasni, magyarul és héberül is, amelyekről nem tudjuk hogy pontosan mikor kerültek a falra. Közülük Jichak Zev Schönfeld 1940-ben véste fel nevét a zsinagóga falára.

A szatmári kisváros zsidó lakóit a kisvárdaiakhoz hasonlóan már az első gettósítási hullám során, 1944 április közepén összeköltöztették. A gettót a zsinagóga környékén, a Kossuth Lajos utcában és környékén állították fel. Ide hozták a környékbeli települések zsidó közösségeit, majd később a máramarosi zsidók egy részét is.  A gettóban így több mint 16,000 ember zsúfolódott össze nyomorúságos körülmények között. Sokan padlásokon, gazdasági épületekben laktak vagy a szabad ég alá kényszerültek. A súlyos nélkülözések és bántalmazások miatt számos haláleset történt. A gettó lakót öt transzporttal szállították el, a város zsidóinak többségét május 29-én küldték Auschwitz-Birkenauba.

​A város lakosai közül többen vésték fel nevüket a zsinagóga utcájában álló egyik ház tégláira. Bár egyik névnél sem szerepel dátum, itt a gettóba zárt majd deportált mátészalkai zsidók kézlenyomatát találhatjuk meg. A házat időközben renoválták, de sok más esettől eltérően, ahol a népirtás emlékezetétől a helyi közösségek mindenáron meg akartak szabadulni, itt a neveket őrző téglákat megőrizték, nem csiszolták le azokat.

Magyarország más területein egy hónappal később, 1944 május közepén indult meg a gettósítás. A mintegy hatszáz ceglédi zsidót először 28 lakóházba költöztették össze, a budapesti “csillagos házakhoz” hasonló eljárással. Más településekhez képest a kezdetben viszonylagosan emberséges megoldást később, június elején felülbírálták és az áldozatokat a zsinagógában és más hitközségi épületekben zsúfolták össze. A ceglédi zsidóságot június 17-én deportálták a kecskeméti gyűjtőtáborba, majd onnan Auschwitzba. Ceglédről csak a korábbi évekből maradtak fenn a téglákba karcolt rajzok és nevek, melyek szerzői később a gettó lakói lettek. A tucatnyi név közül eddig két személyt sikerült azonosítani.

​Róth Miklós 1929-ben született Pál és Ilona gyermekeként. A téglába 1941. március 15-én faragta nevét, egy szombati napon. Ekkor a helyi Kossuth gimnázium második osztályába járt, ahol egyedül ő volt izraelita vallású. Első osztályos korában lépett érvénybe a középiskolai numerus clausus, amely a zsidó jelentkezők zömét kizárta az oktatásból. A korábbi években a zsidó diákok aránya jóval meghaladta lakosságon belüli arányszámukat. Az iskola évkönyveiből kiderül, hogy Miklós kezdetben a jó tanulók közé tartozott, de 1944-ben már csak elégséges volt az eredménye. Csak sejthető, hogy ebben az antiszemita közhangulat is közrejátszhatott. 1944-ben a tanév a megszállás és a háborús veszély miatt már áprilisban véget ért. Miklós ezután már soha nem térhetett vissza az iskolapadba. Egész családjával együtt Auschwitzba deportálták. Itt a szelekciót még túlélte azzal, hogy egy évvel idősebbnek mondta magát (a lágerben 1928-as születési évvel regisztrálták). A dachaui koncentrációs tábor egyik mühldorfi altáborába került több ezer magyar fogollyal, köztük sok hasonló korú fiúval együtt, ahol a náci “csodafegyvernek” szánt sugárhajtású repülőgépek föld alatti gyárait építették. A rettenetes életkörülmények, szegényes táplálkozás, a minimális higiénés feltételek hiánya miatt a foglyok százával pusztultak el. Miklós csaknem túlélte a megpróbáltatásokat, a tábor felszabadítása előtt röviddel, 1945. március 16-án halt meg.

Miklós kortársa és talán barátja lehetett a nagykőrösi születésű Grósz Emil, aki egy hónappal később követte példáját és 1941. április 12-én megörökítette saját nevét a zsinagóga falán. Családjával Cegléden éltek, de Emil nem kerülhetett be a helyi gimnáziumba. Ehelyett fogtechnikusnak tanult. Ők is a deportálás sorsára jutottak. Emil óriási szerencsével szintén túlélte az auschwitzi szelekciót. Őt is kényszermunkára hurcolták, végül a buchenwaldi koncentrációs táborban érte a felszabadulás.

A visszatért csekély számú túlélő nem tudta sokáig fenntartani a zsinagógát, ezért 1965-ben eladták az épületet a Ceglédi Vasutas Sportegyesületnek. Ma is sportcsarnokként használják. A bejárat melletti falrészen ma is egy héber szöveg fogadja az érkezőket, gondosan szedett betűvel írva: "ועשו לי מקדש", amely az „Építsetek nekem szentélyt, hogy közöttetek lakozzam” rövidítése. (2Mózes 25:8.) Ez számos zsinagóga, köztük a Dohány utcai homlokzatán is látható. Kora és készítője nem ismert, de az elhelyezés szokatlan, úgy tűnik hogy jóval az építés után került oda. További héber szövegek is találhatók a falon, de csak a “kóser” és a “szent” szavak vehetőek ki a kopott fekete festék maradványaiból. Találhatók a falon a háborús jelek mellett az elmúlt néhány évtizedben készült graffitik is, köztük egy ügyetlenül, megfordítva felkarcolt horogkereszt is.

A gettók, lágerek és börtönök falain megörökített nevekre más európai példákat is találunk, közöttük magyar nevek is felbukkannak. Különös figyelmet érdemel a szomszédos Szlovákia példája, ahol jelentős részben magyarul beszélő, magyar identitású zsidók éltek, akiknek többsége már magyarországi sorstársaik előtt két évvel áldozatul esett a népirtásnak. Miután a Wannsee-i konferencián 1942 januárjában kidolgozták a zsidókérdés összeurópai náci “megoldásának” terveit, a német szatellit államként létrejött kvázi-független Szlovákia volt az első ország, ahol megkezdték a tömeges deportálásokat. A lelkes szlovák kollaboráció  példaként szolgált a magyar antiszemitáknak, akik hasonló radikális fellépést sürgettek. A baljós hírek eljutottak a magyarországi zsidó közösségekhez is, de közülük kevesen hitték, hogy ez a sors őket is elérheti.
 
Gettók Szlovákiában nem alakultak, csak ideiglenes gyűjtőhelyek, ahonnan az áldozatokat
központi gyűjtőtáborokba (Szered, Nyitranovák és Vihnye) hurcolták, végül pedig többségüket lengyelországi gettókba és munkatáborokba illetve a majdaneki és auschwitzi megsemmisítő táborokba  deportálták. 1942 márciusától októberig Szlovákia 80.000 főnyi zsidó népességének közel kétharmadát elpusztították. A német vereségek és a nemzetközi diplomáciai nyomás, különösen a  Vatikán fellépése nyomán az akciót 1942 végére leállították. Az életben maradt szlovák zsidók többségével a németek a szlovák nemzeti felkelést követően, 1944 őszén végeztek.

A nyitrai zsinagóga falán a hazatért maroknyi túlélő egyike, “A. Steiner” 1945-ben, majd 1948-ban Pészach idején is megörökítette a nevét. Bizonyosnak látszik, hogy a rövidítés mögött egy túlélő kisfiú, Steiner Alfréd neve bújik meg, ugyanis hasonló névvel más túlélő nem jött vissza Nyitrára. Alfréd 1934-ben született Steiner Kálmán és Eckstein Heléna gyermekeként. Szüleivel, nővérével Herminával, és öccsével Ervinnel a Párovská utcában éltek, nem messze a zsinagógától. 1942-ben a családfő a magyar határnál, Dögösön végzett kényszermunkát. A két Steiner fiú és barátjuk, a kilenc éves Katz Tibor, akinek apja szintén ott dolgozott, meglátogatták apáikat. Időközben a családok nőtagjait Nyitráról deportálták. Kálmán és fiai más nyitrai zsidókkal együtt a környező földeken bujkáltak, majd a Tarányban lakó Ján Čaraj és felesége Maria befogadták őket. A ház kamrájában bujkálva élték túl a háborút. Alfréd édesanyja és nővére azonban odavesztek. 1945 áprilisában az életben maradt családtagok visszatértek Nyitrára, ahol már házukban mások laktak. Alfréd hamarosan alijázott Izraelbe, és ott 1977-ben fát ültetett megmentői tiszteletére, akik tettükel bekerültek a Világ Igazai közé. Egy 2017-ben készült interjúban elmondta, hogy a Čaraj házaspár gyermekeivel azóta is jó viszonyt ápolnak.

Schlesinger Oszkár 1917. április 25-én született az akkor Magyarországhoz tartozó Felsőnesztén, Trencsén vármegyében, Simon és Malvina gyermekeként. A nevét 1930 körül írhatta a téglára, ekkor harmadikos gimnazista volt. Neve újra felbukkan az auschwitzi koncentrációs táborban 1942. május 22-én készült listán, amely Szlovákiából érkező deportáltak neveit és személyi adatait tartalmazza. A jegyzéken az áldozatokat foglalkozás szerint sorolták fel, és azzal az ígérettel indították őket útnak, hogy szakmájuk szerint munkát végeznek majd, és annak végeztével hazatérhetnek. A pékek névsorában találhatjuk Oszkár nevét is. Mellette tollal írt bejegyzés, egy dátum és egy kereszt tudatja, hogy alig öt héttel később, 1942. július 1-jén megölték.

​Az idilli családi fotón Héber Ferenc, felesége Jonap Hana és gyermekeik, Leó, Misi és Eszti láthatóak. A nyitrai zsinagóga falán a két szülő neve együtt szerepel. Nem tudjuk, hogy a felirat mikor került oda, és a szöveg egy része le is kopott. Feltehetőleg évekkel a Vészkorszak előtt íródott, és összetartozásukat fejezhette ki. 1942-ben az egész családot meggyilkolták Auschwitzban.

​1942 tavaszán a szlovák hatóságok a helyi és környékbeli zsidó közösségek tagjait a régi zsinagóga melletti (többek között iskolát, rituális fürdőt magában foglaló) hitközségi épületegyüttesben zsúfolták össze. 

​A falakon az áldozatok több feliratot is hátrahagytak, köztük a Tannenbaum családnevet és névtöredékeket, de teljes és azonosítható neveket nem találni. Fennmaradt viszont egy összeadás, amely alighanem a kisebb illetve nagyobb helyiségben szorongó emberek számára utal: “25+163=188”. 1942. májusában több mint háromezer embert deportáltak a városból lengyelországi gettókba és kényszermunka-táborokba. A holokausztot alig ötszázan élték túl.

A holokauszt a történelem egyik legalaposabban dokumentált eseménye, alapvetően két okból. Egyrészt a népirtás jelentős részben a modern hivatali bürokrácia keretei között zajlott, amely a tömeggyilkos procedúra részeként aprólékos precizitással regisztrálta, nyilvántartotta az áldozatokat.  Másrészt az áldozatok jelentős arányban íráshoz, tollforgatáshoz szokott emberek voltak, akik számos írásos tanúbizonyságot hagytak maguk után, beleértve a közösségi adminisztráció iratait, privát naplókat, leveleket, kérvényeket, sebtében papírra rótt utolsó üzeneteket. Ennek ellenére nagyon sokan szinte nyom nélkül tűntek el, sőt sokszor a zsidó közösségek emléke is kifakult a helyi társadalmak kollektív tudatából. Az emlékezés egyik legfontosabb feladata a identitásuktól és méltóságuktól megfosztott áldozatoknak újból emberi alakot, arcot és hangot adni, ahogyan például Márton László kisregényének alakjai keltek életre egy képzeletbeli fotóalbum lapjairól. Mert az életbe nem hozhatjuk vissza őket, de az emlékezetbe igen.
„Az árnyas főutca nem azért árnyas, mert árnyat adó fák szegélyezik, hanem azért, mert árnyak mutatkoznak mindkét oldalán, emberi lények árnyai. Nem állítható róluk, hogy nem léteznek, hiszen aki valaha létezett, az létező személy marad mindörökre, ám az sem állítható róluk, hogy nem a képzelet szülöttei, mert annyiban tudnak bizonyságot tenni létezésükről, amennyiben gondolunk rájuk és felidézzük őket, amennyiben pedig gondolunk rájuk és felidézzük őket, annyiban nekünk kell újjászülnünk őket a saját képzeletünkből. (...) Annak viszont, hogy újjászüljük őket képzeletünkből, az a célja és főként értelme, hogy árnyakként is gazdagítani tudják az életet, amely a múló időben zajlik tovább. Mert elbúcsúzni tőlük nem lehet, és búcsú híján megszabadulni sem lehet tőlük, ahogyan búcsú híján sohasem lehet megszabadulni azoknak az áldozatoknak az árnyaitól, akik nem hoztak áldozatot, de még csak feláldozva sem lettek, hanem bűncselekményeknek estek áldozatul, méghozzá olyan bűncselekményeknek, amelyekben törvényszerűséggé vált a törvények által előkészített törvénytelenség.” (Márton László: Árnyas főutca. Pécs, Jelenkor, 1999. 7.

​1941 egy nyári reggelén a Wehrmacht híradós katonája, a harminchárom éves Willy Georg parancsnoka utasítására lépett a varsói gettó területére. Békeidőben fotográfusként kereste a kenyerét, ezért fényképezőgépét most is magával vitte, és megörökítette az eléje táruló látványt. Már az ötödik tekercset töltötte a Leicába, amikor egy járőr felfedezte, hogy mit csinál, és elkobozták tőle a filmet. Az első négy tekercs azonban készítőjével együtt túlélte a háborút. Georg fél évszázadon át rejtegette az emléket, de halála előtt mégis úgy döntött, hogy megosztja valakivel. Átadta a mintegy 160 képet Rafael Felix Scharf lengyel zsidó származású brit újságírónak, aki 1993-ban publikálta azok egy részét. A fotók mellett korabeli naplók, a gettó iratai és a lengyel földalatti sajtó cikkei segítségével idézte fel a gettó történetét. Scharf előszavában így írt: „A képeken megörökített emberek elfoglaltak, izgatottak, lesoványodottak, elnyomottak, de még mindig valamiféle életet élnek. Nem is sejtik, hogy rövidesen elképzelhetetlenül kegyetlen vég vár rájuk. Gyakorlatilag egyikük sem menekül meg a szörnyű halál elől. Az ember ösztönösen figyelmeztető szót kiált – fuss! bújj el! – de már túl késő.”
A fotók egyetlen délelőtt eseményeit sűrítik egybe, egy olyan pillanatban, amikor a lengyel főváros és környéke több mint 400 ezer, zsidóként megbélyegzett lakója közel egy éve élt kőfalak közé zártan, az „élők temetőjében”, ahogyan a gettó egyik krónikása, Emanuel Ringelblum fogalmazott. Miután a lakosok többségét elzárták kereseti forrásaitól és külső ellátás alig érkezett, a gettóban lépésről lépésre humanitárius katasztrófa bontakozott ki. 1941-re már a lakosok jelentős része az éhhalál szélén tengette életét. Alig működtek a közművek, a csatornák. Télen sokan fagytak meg a fűtetlen lakásokban. A zsúfoltság és a minimális tisztálkodási lehetőségek miatt pusztító tífusz és más járványok törtek ki. A kórházakban a földön is betegek feküdtek, hiányzott a gyógyszer, a kötszer. 1941 őszén Stanisław Różycki ezt írta naplójában, amelyet Ringelblum titkos archívuma őrzött meg: „A fiatalok és az idősek, férfiak és nők, a proletariátus és a burzsoázia, az értelmiség és az üzletemberek fokozatosan elszegényednek és lealacsonyodnak. Brutálisan és érzéketlenül kihajítják őket menedékhelyeikről, elnyeli őket az utca. Kolduláshoz folyamodnak egy hónapig, vagy kettőig, vagy háromig – de elkerülhetetlenül közelednek a véghez, végül az utcán vagy egy kórházban halnak meg éhségtől, kihűléstől, betegségtől és depressziótól. Így pusztulnak el azok, akikre már nincs szükség – egykori emberek, egykori állampolgárok, egykori "hasznos tagjai a társadalomnak”.
A fényképekről mindemellett tükröződik az elszánt erőfeszítés az élet és az emberi méltóság minimumának fenntartására. Olykor felvillan a derű, emberi gesztusok, szolidaritás, a normalitás lenyomatai. Túlélési stratégiák: csempészet, csere, üzletelés az utolsó megmaradt árukkal. Egy asszony szegényes ruhadarabjait, egy férfi kenyéradagját árulja. Egy kisfiú maréknyi cukorkát kínál szorongó igyekezettel. A tönkrement boltos fahulladékot tűzifának aprítva remél némi bevételt. Az újságosnál csak a zsidó tanács hivatalos lapja kapható – és a hatóságilag előírt karszalagok. Tátongó kirakatok minimális szükségletekre zsugorított árukkal. A premodern szintre süllyedt infrastruktúra szimbólumaként ember hajtotta riksák. Silány zöldségekre és használtcikkekre redukált piac. Ájultak, betegek, csontsovány éhezők. Közöny. Szanaszét halottak. 1942 nyaráig közel százezren pusztultak el. Láthatók a képeken a privilegizált helyzetű kevesek is, a zsidó tanácsnál, rendőrségnél dolgozók, a német üzemekben foglalkoztatott munkások. Végül ők is a többiek sorsában osztoztak.
1942 júliusától októberéig a „nagy varsói akció” keretében 300 ezer embert deportáltak a treblinkai haláltáborba. Ez volt a népirtás addigi történetének leggyorsabban végrehajtott öldöklése, amelyet két év múlva csak az „Ungarnaktion” fog felülmúlni. A megmaradt néhány tízezer varsói zsidót 1943 tavaszán szánták halálra. Amikor végképp egyértelművé vált, hogy senki sem élheti túl és a fegyveres ellenszegülésnek nincsen alternatívája, a gettóban szervezkedő néhány száz cionista fiatal felkelést robbantott ki 1943. április 19-én. Közel egy hónapig tartott a hősies, de reménytelen küzdelem a lángoló infernóvá változott varsói utcákon. Végül Jürgen Stroop SS parancsnok jelentésében május közepén megállapíthatta: „a varsói zsidó negyed nincs többé”.
Georg gyűjteménye különleges, de mégsem egyedi. A gettók életét sokan és sokféleképpen dokumentálták. Készültek hivatalos náci propaganda-felvételek, amelyek a szörnyű körülmények és a járványveszély bemutatásával igazolni kívánták a zsidók elleni akciókat. Maga Stroop is 54 gondosan válogatott fotóval illusztrálta kézírásos albumba rendezett jelentését. Fényképeztek a gettók foglyai, részben náci kontroll alatt, de illegálisan is, a dokumentáció, az emlékezés, a méltóság megőrzésének szándékával. Vannak ritka példák lengyel szemtanúk által készített fotókra is. A magánemberként fotózó német katonákat többnyire egészen más motivációk vezették. Számukra a gettó alapvetően turistalátványosságot jelentett, ahol a kimenők alkalmával szórakozásból készítettek képeket, és azokat albumba rendezve haza is küldték családjuknak. A varsói gettóban született feljegyzések említik, hogy a hívatlan látogatók a temetéseken, sőt a halottasházakban is fotóztak.
Georg esetében nem tudjuk, hogy kapott-e utasítást vagy engedélyt felettesétől fotók készítésére, avagy saját elhatározásból fényképezett. Láthatólag néha szóba is elegyedhetett az áldozatokkal, akik olykor rá is mosolyogtak a fotósra, aki talán emberségesebbnek tűnhetett, mint egy átlagos német katona. Sokkal gyakoribbak azonban a szorongó, ijedt, vagy levett kalappal tisztelgő alakok. Végül, nem tudjuk a választ a legfontosabb kérdésekre: milyen gondolatokkal, motivációval készítette a képeket, hogyan gondolt utólag rájuk? Miért döntött úgy, hogy kockázat árán is megőrzi, majd hozzájárul közzétételükhöz? Tisztában volt-e erkölcsi bűnrészességével, esetleg érzett-e bármiféle megbánást? Ami bizonyos: tehetséges és képzett fotós volt, aki a katonák többségétől eltérően kiváló minőségű és jól beállított képeket készített. Felvételei a varsói gettó történetének legerősebb emlékeztető értékű forrásai közé tartoznak.
A fotók nagy részét Scharf a londoni Imperial War Museumnak adományozta, amelynek online archívumában a gyűjtemény 122 darabja megtekinthető: https://www.iwm.org.uk/collections
 
Irodalom:
Rafael Felix Scharf, ed. In the Warsaw Ghetto: Summer 1941. New York: Aperture, 1993.
Ulrich Keller, ed. The Warsaw Ghetto in Photographs. New York: Dover Publications, 1984.
 
Blogok a varsói gettó fotóiról:
http://riowang.blogspot.com/2011/10/warsaw-memories.html
https://www.iwm.org.uk/history/daily-life-in-the-warsaw-ghetto