A Fénykép mint tárgy

Mire tanít egy fotóarchívum testközelből? Mihez kezd és mihez kezdhet még egy történész a fényképekkel? Hogyan változnak a tudás megszerzésének és átadásának módjai a digitális kép korszakában? Milyen hatása van mindennek a fotótörténetre és a „hagyományos” fényképarchívumokra?  Egyáltalán számít még a fénykép, mint tárgy -- a tanítás, a tanulás és a kutatás forrásaként – és számítani fog a jövőben?
De mit is értünk az archív fényképek materialitásán? Érthetjük egyrészt egy adott analóg fénykép hordozóját, legyen szó dagerrotípiáról, zselatinos ezüst papírpozitívról, üvegnegatívról vagy diáról stb., másrészt a kép megjelenítési módját – például vizitkártyaként, albumban, újságpapíron vagy keretben a falon.

Schultheisz Babuka nagypapájával a Magyar Nemzeti Múzeum lépcsőjén. [Generációk a Múzeumkertben: családi emlék a köztéren], ismeretlen fényképező felvétele, 1931-1932. Fénykép a II. Schulteisz-albumból, MZsML F.96.233

Ez pedig azt is jelenti, hogy a fényképek befogadásának módja sem lényegtelen, ha róluk gondolkodunk. Az analóg fotók ugyanis képek és tárgyak egyszerre, melyeket különböző terekben, más és más jelentésekkel ruháztak fel a velük kapcsolatba kerülő emberek.
Ez a megközelítés többféle történeti vizsgálat előtt nyitja meg az utat. A képi tartalom nem az egyetlen ok ugyanis, ami miatt az analóg technikával készült felvételek érdeklődésre tarthatnak számot.
A Nemzeti Múzeum kiadásában most megjelent és online elérhetővé tett Fényképtárgy című kötet a múzeumi munka szinte összes arcát felfedi előttünk: a gyűjteményezéstől, tárgyleírástól, katalogizálástól az értelmezésig és a kiállításon való bemutatásig. A Fényképtárgy írásai épp ezért segíthetnek annak a műveltségnek az árnyalásában és fenntartásában is, mellyel a fizikai médiumok és az avuló technikák is olvashatók maradnak.

---

Az intézménytörténeti kacskaringók, gyűjtemény- és hangsúly-áthelyezések, az időről időre változó ideológiai „keretezés” nyomot hagynak az archívumon. Ám egy történeti múzeum régi, folyton mozgásban lévő és bővülő, azaz dinamikus fényképgyűjteménye eleve többrétegű.  A Fényképtárgy írásai ezekből a rétegekből mutatnak be néhányat.
Mivel „A magyarországi holokauszt fényképeinek nemzetközi összehasonlításban is leggazdagabb gyűjteménye” a Nemzeti Múzeumban található, ennek, s tágabban a vészkorszak fotográfiai reprezentációjának szentelte tanulmányát Jalsovszky Katalin. Egykorú propagandafényképeket, privát fotókat és háború utáni fotódokumentációkat helyez egymás mellé, rámutatva a képek nyilvánosságának, felhasználásának és készítőjük nézőpontjának cseppet sem lényegtelen különbségeire, valamint a holokauszt-fotográfiák muzealizációjának sajátosságaira is.
Írásának aktualitását az is aláhúzza, hogy – mint írja –, „a holokausztról alkotott, érzelmekkel átitatott képzeteink, erkölcsi alapállásunk kialakulásában elsőrendű szerepet játszanak a fotográfiák, s a szemtanúk elmúlásával maguk a képek válnak minden apró részletükben megóvandó és megbecsülendő autentikus tanúságtevőkké.”[…] „Különös felelősség hárul tehát mindenkire, aki e nemcsak tudományos és politikai, hanem morális aspektusból is rendkívül súlyos, érzékeny téma fotográfiai örökségéhez hozzányúl, akár archívumi munkatársként, muzeológusként, történészként vagy felhasználóként.”

A Fényképtárgy című kötet letölthető innen. 

Fisli Éva, a Magyar Nemzeti Múzeum főmuzeológusa