Egy levéltári dobozban néhány családi kép mellett egy napló-töredék is lapult. Hosszas nyomozás után sikerült kideríteni, ki írta ezt a szívszorító bejegyzést, és hogy kik vannak a képeken. 1944.III.28. Roppant izgulok! Befejeztük az iskolát, és nemsokára kiállítják a bizonyítványt! Mert tombol a háború, kicsi naplóm, s nekünk zsidóknak különösen nehéz a sorsunk. És még ilyen gondok is 3-t várok számtanból és történelemből, hittanból meg kettest. De lehet, hogy kissé szigorú vagyok önmagamhoz, és biztos van még egy pár egyesem, úgyhogy még kellemes meglepetés is érhet. Máskülönben közeledik anyuka születésnapja! Elhatároztuk mi hárman, hogy saját keresetünkből fogjuk a legjobb anyát megajándékozni. Én tanítom két kistestvérkémet németül (a világ legszebb nyelve, ezen kívül a nép is kedves, tapasztaltam mert most itt vannak Marosvásárhelyen), ezért kapok 10 pt. Mindennap leszedem az asztalt, ez addigra 6 pt. A zsebpénzünk egy hónapra 36pt. Nagyszerű, nem? 1944.IV.4 Ma van a bizonyítvány kiosztás! Most reggel 1/2 8, 9-re kell ott lenni! Ajjaj! Hogy félek. - Most jöttem haza. Tiszta egyes vagyok!!!! Ehhez fogható örömöm még az életben nem volt. Még az osztály előtt, az udvaron, odajön hozzám Magdi néni( Ila néni után legkedvesebb tanárnőm) és azt mondja, Zsuzsi milyen szép bizonyítványod van! Megmondjam, hogy milyen? És már akkor bőgtem! Elvoltam készülve a legrosszabbra. És mikor kiosztják lám tiszta egyes! Csak 3-nak volt ilyen az egész osztályból!!! Mondtam is Anyukának, hogy ez egész biztos a Kósa műve, aki nem hagyta cserben az ő Zsuzskáját! 1944.IV.5 Oh!.. Mily megalázó a zsidóknak! Mindenki 10x10 cm sugarú csillagot kell viseljen!!!! fúj!!! utálat!!! Förtelem… Ezen kis napló töredék egy levéltári dobozban név nélkül hevert pár családi kép mellett. A hosszas nyomozás után végül sikerült kideríteni, ki írta ezt a szívszorító bejegyzést, és hogy kik vannak a képeken. A napló írója Berner Zsuzsi (1932) 12 éves Marosvásárhelyi kislány. Két kis ikerhúga Nóra és Helga (1935). Szülei Dr. Berner Mór és Berner Ida sz. Salamon. Az apa Mór bőrgyógyászként működött Marosvásárhelyen mígnem behívták munkaszolgálatra. A naplótöredék első bejegyzése a német megszállást (1944.03.19) követő néhány nappal íródott, a másik két bejegyzés pedig egymást követő napokon, a Marosvásárhelyi gettósítás előtt egy hónappal. (1944.05.04). A család az Auschwitzi szelektáló rámpákig együtt maradt. Ezt Berner Mór az édesapa Óh, kiválasztott népem c. visszaemlékezéséből lehet tudni. A memoár fájdalmas képeket fest a család kálváriájáról, a deportálás alatti körülményeiről, például, hogyan jutottak vízhez a vagonban: „Vizet még mindig nem kaptunk. Útközben egy záporesővel futott versenyt a vonatunk. Boldogok voltunk, hogy a levegő kissé lehűlt. Kitartottam egy lábast az ablaknyíláson, felfogjam vele a vagon tetejéről lefolyó kövér esőcseppeket, és azt adtam gyermekeimnek inni. Szegénykék okulva az elmúlt két nap szenvedésén, nem merték az egész, összesen pár korty vizet meginni. „Tegyük el holnapra is apuka- mondották - hátha holnap sem adnak vizet.” Az utolsó pillanat melyet együtt töltött a család, Birkenau-ban a szelektálás során történt. Érdekes, hogy a háború után közvetlen írt memoárjában még kihagy egy fontos elemet az Auschwitzi eseményekről, de erről később. „De pár lépésre német katona állja el utunkat, és ránk szól, hogy a csomagokat a vagonok előtt rakjuk le. Leteszünk mindent, s még vigasztalva odaszólok feleségemhez, nem baj, semmi sem baj, a fő, hogy együtt vagyunk öten. Ebben a pillanatban azonban újabb német katona állja el utunkat. Férfiak jobbra, nők balra! - mondja, s abban a pillanatban már nem voltam feleségem és gyermekeim mellett, egymással párhuzamos irányban, de már különválasztva megyünk előre. Sodor a tömeg magával. Hirtelen ráeszmélek, hogy kezemben tartom a tegnapról félretett fél üveg ivóvizet. Áttörök az elválasztó kordonon, hogy azt gyermekeimnek odaadjam. Már vissza is nyomnak, mikor feleségem utánam kiált: Marcikám, gyere csókolj meg minket." Én újból odarohantam hozzájuk, megcsókoltam őket, torkomat összeszorította a fájdalom, és könnyes szemekkel néztem feleségemnek halálfélelemtől elborult, tágra nyitott, szomorú, szép szemeibe. Gyermekeim némán, komoran követték anyjukat, nem tudták szegénykék felfogni, hogy mi történik velük, hagyták magukat sodortatni a tömegtől, mely hömpölyögve tódult utánuk. Már megint nem voltam mellettük, már újból áttolt egy katona a kordon másik oldalára, s elváltunk egymástól anélkül, hogy egy vigasztaló szót, egy bátorító tekintetet küldhettem volna utánuk. Még egy perc, már elvesztettem őket szemem elől.”[1] Mór túlélte a háborút és visszaköltözött Marosvásárhelyre, majd újra nősült és családjával Izraelben, Jeruzsálemben telepedtek le. A Szentföldről tért vissza Németországba 1964-ben újra, hogy tanúskodjon az Auschwitzi perben a szász származású Marosvásárhelyi Viktor Capesius gyógyszerész ellen, akivel Berner rendelései során találkozott, mint gyógyszerügynök. Másodjára a szelekció során Mengele mellett állva, mikor megismerték egymást de ezt a könyvében még név nélkül teszi, a tanúskodás során derült ki hogy ismerik egymást: „Capesiuson egyenruha volt, tiszti rangjelzéssel. Kapitány úr, kérem nekem ikerlánykáim vannak -mondta könyörögve Berner - akiknek több gondozásra van szükségük. — Ikrek? Hol vannak? Hozza csak őket ide. - Mengele egyetlen pillantást vetett Berner leánykáira, aztán intett, hogy menjenek vissza a sorba. Zsuzsika még kezében szorongatta a fél üveg vizet, amit a vagonban nem mertek teljesen meginni. - Csak fürödni mennek. Egy óra múlva találkoznak - nyugtatta meg magyarul Capesius Bernert.”[2] Harmadik alkalommal, Frankfurtban a per során, mint tanú nézett újra a gyógyszerész szemébe. A per, -mint oly sok náci gyilkos esetében méltatlan végeredményt hozott. Capesius Ida, Zsuzsi, Helga és Nóra gyilkosaként, valamint a több mint 8000 rendbéli gyilkosságban való bűnrészességéért összesen nyolc év fegyházbüntetést kapott, szabadulása után pedig feleségével újra üzemeltették a gyógyszertárukat. Berner Mór 1976-ban hunyt el Jeruzsálemben. A kutatás során sikerült felvenni a kapcsolatot Mór leszármazottaival, az unokákkal. Reményem az volt, hogy a napló többi része náluk lehet, de meglepetésként érte őket a napló töredék létezése. A kutatás eredményeként az eddig ismeretlen családi hagyatékhoz történet és az ami oly fontos a zsidóságnak, név párosult. A leszármazottak pedig a múltjuk egy elveszett fonalát kapták vissza. [1] Berner Mór: Óh, kiválasztott népem, Marosvásárhely, 1947, Bolyai, 152 p [2] Új Kelet, 1964. 10.02 Király Mátyás
0 Comments
Tíz éve, 2011-ben fejtettük meg az ikonikus fénykép felvételének helyszínét közös gondolkodással, minden apró részlet megfigyelésével és elemzésével. Közösségi médiában, levelezésekben, a Nagy Budapest Törzsasztal vitafórumán folyt a képelemzés. (Ezeket összegyűjtve lásd ITT.) Most Jalsovszky Katalinnak a Fotóművészet című lapban megjelent két részes, a holokauszt fényképeinek sorsát és történeti hitelességét elemző tanulmányából a képre vonatkozó részt idézzük. A teljes tanulmány online elolvasható: 1. rész // 2. rész Nem közismert, hogy a világhírű szovjet haditudósító, Jevgenyij Halgyej budapesti fotója a kamerába tekintő, sárga csillagot viselő zsidó párról nem spontán pillanatot, hanem beállított jelenetet rögzít.
Halgyej 1945 januárjára datált szuggesztív fotója többnyire „Csillagos pár a felszabadult budapesti gettóban” meghatározással, megszámlálhatatlanul sokszor jelent meg nyomtatásban és kiállításokon, és szerepel a fotográfus munkásságát bemutató valamennyi albumban.[1] Megtalálható a legnagyobb fotóügynökségek (Archiv für Kunst und Geschichte, Bildagentur bpk, Corbis, Getty, Ullsteinbild) online kínálatában, különféle méretű régebbi és mai nagyításai a legnevesebb nemzetközi aukciós házak (Bonhams, Swann, Dorotheum, Doyle, Sotheby’s) árverésein kelnek el. Forgalmazásának jogát 2005-ben a Magyar Távirati Iroda Fotóarchívuma is megszerezte, több, 1945-ben Budapesten készült Halgyej-kép jogával együtt. A felvétel az archívum online katalógusában „Budapest, 1945. január 18. Sárga csillagot viselő középkorú zsidó házaspár a gettó felszabadulásának napján a Dob utcában” szöveggel található meg. [2] 1997-ben, az akkor 80 éves Jevgenyij Halgyej az életpályáját bemutató belga dokumentumfilmben így mondta el a kép keletkezését: „Ez a felvétel Budapesten készült. Budapesten, januárban. Éppen felszabadítottuk a város egyik negyedét, és kiderült, hogy ez volt a gettó. (…) Erről a fényképről csak annyit, hogy megpillantottam ezt a házaspárt. Egyértelmű volt, hogy férj és feleség, és mind a ketten sárga csillagot viseltek. Megrázott a látvány. A város már felszabadult, de rajtuk még mindig ott a csillag... Odaléptem hozzájuk, de mivel fekete bőrkabát volt rajtam, megrémültek. Azt hitték talán, hogy az SS-hez tartozom. Szóval, odaléptem hozzájuk, és jiddisül megszólítottam őket, hogy várjanak. Odaléptem, és előbb a férfi ruhájáról téptem le a csillagot, aztán az asszonyéról. Nagyon megijedtek, de én mondtam nekik, hogy nem, nem, minden rendben, alles gut. Minden rendben, mondtam nekik. Ich bin auch a’ Jid. Én is zsidó vagyok. Sólem áléchem! Amikor azt mondtam, hogy sólem áléchem, az asszony könnyekben tört ki, és a vállamra borult. – Úgy féltünk, annyira féltünk! – zokogta.” [3] David Shneer A fájdalom képi ábrázolása: Szovjet holokausztfotók a történelem és az emlékezet keresztmetszetében című tanulmányában kifejez bizonyos kételyeket a kép születésének körülményeivel kapcsolatban, és úgy látja, hogy Halgyej elbeszélése feltehetően „nem tükrözi az 1945. januári találkozás valóságát”, s még azt a lehetőséget is felveti, hogy az eltávolított sárga csillag a fotózás kedvéért került vissza a kabátokra. [4] Halgyej legkiválóbb háborús felvételeit – köztük ezt a képet – a hazai közönség 2006-ban, a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár A háború ikonjai című kiállításán ismerhette meg. A fénykép hitelességét egy, az Élet és Irodalomban megjelent olvasói levél is megerősíteni látszott. A levélíró, a Jeruzsálemben élő Slomo Stern a fotón nagybátyját, Klein Zoltán sportszerkereskedőt és feleségét, Stern Malvint vélte felismerni, akikkel gyermekként a Wesselényi utca 13. sz. gettóbeli házban érte meg a felszabadulást. [5] A fotót 2009-ben Böhm Ágnes írásának illusztrációjaként a Népszabadság is közölte „A Klein házaspár a Wesselényi utcában 1945. január 18-án” képaláírással. 2011-ben a Magyar Zsidó Levéltár vezetője, Toronyi Zsuzsanna egy készülő kiállításhoz pontosítani kívánta a kép helyszínét. S ez sikerült is a Budapest című folyóirat köré tömörült, újságírókból, könyvtárosokból, helytörténészekből álló Nagy Budapest Törzsasztal közösségének és az Index internetes portál Budapest Anno levelező fórumának segítségével. Kiderült, hogy a fénykép nem a Károly körút – Madách Imre út – Király utca – Nagyatádi Szabó István (ma: Kertész) utca – Dohány utca által határolt erzsébetvárosi ún. nagy gettóban, s még csak nem is a környékén, hanem az ettől távol eső Ferencvárosban készült: a pár a Ráday utca elején áll, és a Kálvin tér felé néz. A kép bal oldalán a Ráday utca 14. és 16. számú lakóházat ismerhetjük fel máig is ugyanilyen erkélyeikről, jobb oldalon a Ráday utca 9. sz. házat látjuk, a háttérben pedig jól azonosítható a Ráday utca és az Erkel utca kereszteződése. A fotó körül zajló internetes disputában többen is felvetették, hogy a kép talán nem is a gettó felszabadulásának napján keletkezett, hanem esetleg később, mivel az utca rendezettsége nem utal az éppen véget ért harcokra. Ungváry Krisztián szerint mégis elképzelhető, hogy Halgyej január 18-án vagy az utána következő napokban fényképezett, hiszen a környék már 15-én szovjet kézre került s a Ráday utcában nem dúltak harcok, így nem keletkeztek nagy tömegben romok és roncsok.[6] Szinte mindegyik január, február hónapra datált budapesti képen nagyjából azonos hómennyiséget látunk, ezért ez sem ad támpontot az időpont szorosabb behatárolásához.[7] A fotográfus elbeszélésének az az eleme sem állja meg a helyét, amely szerint a kép modelljei tőle értesültek volna a felszabadulásukról, hiszen a gettó lakói csak a városrészt elzáró palánkok ledöntése után juthattak el a Ferencvárosba. Itt a pár feltehetően a fényképész kérésére állt meg pontosan az úttest tengelyében, a kép szimmetrikus kompozíciója érdekében, aki azután több felvételt is készített róluk. A közismert képnek még két publikált variációját ismerjük: az egyik 1975-ben került szovjet forrásból a Magyar Távirati Iroda archívumába, ezen a pár alakja jobban kitölti a képmezőt, s az asszony a férfiba karol.[8] A fotó harmadik variánsa, amelyen a párhoz még közelebb áll a kamera s az utcának csak egyik oldala látható, 1945 márciusában jelent meg a moszkvai Zsidó Antifasiszta Komité jiddis nyelvű lapjának a budapesti zsidóság sorsát bemutató cikkében, négy másik Halgyej-fotóval együtt, a szerző megnevezése nélkül.[9] A valós helyszín megállapítása érdekében indított kollektív nyomozás menetét és végeredményét a Budapest című folyóirat tette közzé.[10] A felfedezés nem keltett különös visszhangot, s a kép azóta is változatlanul „budapesti gettó” helyszínnel jelenik meg csaknem mindenütt. A Múlt-kor című történelmi magazin 2014. tavaszi számában is ezzel a képaláírással láttuk viszont, ám a személyeket illetően újabb feltevéssel találkozunk: itt a férfi állítólag Vándor (Unterberger) Adolf nyomdászsegéd, az asszony pedig a testvére.[11] A budapesti zsidóság szenvedéseinek és felszabadulásának világszerte ismert ikonjává lényegült fénykép születésének valós körülményeire talán soha nem derül fény, s arra sem, hogy kiket ábrázol, ám a felvétel kitörölhetetlenül beépült a holokauszt emlékezetének vizuális kánonjába. Bár történelmi üzenet szempontjából sem a Reichstag-fotót, sem a csillagos pár képét nem tarthatjuk hamisnak, azonban a fotográfiák hitelességével szemben felállított mai mércénkkel mérve e hatásosan megkomponált felvételek mégsem tekinthetők autentikus történeti dokumentumoknak. [1] Alexander and Alice Nakhimovsky: Wittness to Hystory. The photographs of Yevgeny Khaldei. Aperture, 1997. 48–49. oldal. Jewgeni Chaldej: Der bedeutende Augenblick. Hereausgegeben von Ernst Volland und Heinz Krimmer. Neuer Europa Verlag Lepizig Gmbh, 2008. 22–23-o., Von Moskau nach Berlin. Bilder des Russis-chen Fotografen Jewgeni Chaldej. Phartas é.n. 39. oldal. [2] A kép MTI száma: MTI DHALD1945____011. [3] Sztálin fotósa. Magyarul beszélő belga dokumentumfilm, 1997. Rendezte: Marc Henri Wainberg. A szöveget Révbíró Tamás jegyezte le. http://www.budapestfolyoirat.hu/archivum/2011/2011-szam-februar/315-drotposta. Elérés: 2015. 12. 12. [4] David Shneer: Picturing Grief: Soviet Holocaust Photography at the Intersection of History and Memory. AMERICAN HISTORICAL REVIEW, 2010. február. 48.o. http://www.pendleton.k12.ky.us/userfiles/119/Classes/401/Picturing%20Grief. pdf. Elérés: 2016. 01. 24. [5] Ich bin auch ein Jid. Élet és Irodalom. 2006. december 15. 2. oldal. Böhm Ágnes: Történetek a budapesti gettóból. Népszabadság, 2009. január 27. 6. oldal. [6] Ungváry Krisztián szíves közlése. [7] A meteorológiai intézet napi jelentései szerint 1945. január 5. és 11. között havazott, jelentősebb mennyiséget, 25 mm-t január 11-én mértek. http://www.met.hu/ eghajlat/magyarorszag_eghajlata/eghajlati_adatsorok/Budapest/adatok/napi_ adatok/index.php . Elérés: 2016. 02. 01. [8] Az MTI archív száma: INT 75-1-28/33. számon. Szövege: Ketten a gettó felszabadulása után. 1945. február. Ugyanez a variáció megjelent „Egy zsidó házaspár zsidócsillaggal a budapesti gettóban. 1945. január” felirattal Steven Spielberg und Survivors of the Shoah Visual History Foundation: Die letzten Tage. Köln, 1999. 79. oldal. A felvétel 13×18 cm-es reprodukcióját őrzi 83.542 leltári számon a MNM Történeti Fényképtára, s két évtizeddel ezelőtt e cikk szerzője is elkövette azt a hibát, hogy „Egy pesti utcán 1944 őszén” felirattal közölte a Budapesti Negyed 1995 nyári, 8. számában. [9] Eynikayt, 1945. március 3. 1. oldal. [10] Saly Noémi: Ich bin auch a’ Jid … In. Budapest, 2011. február. http://www.budapestfolyoirat.hu/archivum/2011/2011-szam-februar/315-drotposta. Elérés: 2015. 09. 26. [11] Múlt-kor. Negyedéves történelmi magazin. 2014. tavasz. 43–44. oldal. A képaláírás egy túlélőnek a Holokauszt Emlékközpont számára tett közlésén alapszik, aki később módosította az elmondottakat, s az asszonyban Vándor Adolf sógornőjét, Neumann Bertát vélte felismerni. Mire tanít egy fotóarchívum testközelből? Mihez kezd és mihez kezdhet még egy történész a fényképekkel? Hogyan változnak a tudás megszerzésének és átadásának módjai a digitális kép korszakában? Milyen hatása van mindennek a fotótörténetre és a „hagyományos” fényképarchívumokra? Egyáltalán számít még a fénykép, mint tárgy -- a tanítás, a tanulás és a kutatás forrásaként – és számítani fog a jövőben? De mit is értünk az archív fényképek materialitásán? Érthetjük egyrészt egy adott analóg fénykép hordozóját, legyen szó dagerrotípiáról, zselatinos ezüst papírpozitívról, üvegnegatívról vagy diáról stb., másrészt a kép megjelenítési módját – például vizitkártyaként, albumban, újságpapíron vagy keretben a falon. Schultheisz Babuka nagypapájával a Magyar Nemzeti Múzeum lépcsőjén. [Generációk a Múzeumkertben: családi emlék a köztéren], ismeretlen fényképező felvétele, 1931-1932. Fénykép a II. Schulteisz-albumból, MZsML F.96.233 Ez pedig azt is jelenti, hogy a fényképek befogadásának módja sem lényegtelen, ha róluk gondolkodunk. Az analóg fotók ugyanis képek és tárgyak egyszerre, melyeket különböző terekben, más és más jelentésekkel ruháztak fel a velük kapcsolatba kerülő emberek. Ez a megközelítés többféle történeti vizsgálat előtt nyitja meg az utat. A képi tartalom nem az egyetlen ok ugyanis, ami miatt az analóg technikával készült felvételek érdeklődésre tarthatnak számot. A Nemzeti Múzeum kiadásában most megjelent és online elérhetővé tett Fényképtárgy című kötet a múzeumi munka szinte összes arcát felfedi előttünk: a gyűjteményezéstől, tárgyleírástól, katalogizálástól az értelmezésig és a kiállításon való bemutatásig. A Fényképtárgy írásai épp ezért segíthetnek annak a műveltségnek az árnyalásában és fenntartásában is, mellyel a fizikai médiumok és az avuló technikák is olvashatók maradnak. Az intézménytörténeti kacskaringók, gyűjtemény- és hangsúly-áthelyezések, az időről időre változó ideológiai „keretezés” nyomot hagynak az archívumon. Ám egy történeti múzeum régi, folyton mozgásban lévő és bővülő, azaz dinamikus fényképgyűjteménye eleve többrétegű. A Fényképtárgy írásai ezekből a rétegekből mutatnak be néhányat.
Mivel „A magyarországi holokauszt fényképeinek nemzetközi összehasonlításban is leggazdagabb gyűjteménye” a Nemzeti Múzeumban található, ennek, s tágabban a vészkorszak fotográfiai reprezentációjának szentelte tanulmányát Jalsovszky Katalin. Egykorú propagandafényképeket, privát fotókat és háború utáni fotódokumentációkat helyez egymás mellé, rámutatva a képek nyilvánosságának, felhasználásának és készítőjük nézőpontjának cseppet sem lényegtelen különbségeire, valamint a holokauszt-fotográfiák muzealizációjának sajátosságaira is. Írásának aktualitását az is aláhúzza, hogy – mint írja –, „a holokausztról alkotott, érzelmekkel átitatott képzeteink, erkölcsi alapállásunk kialakulásában elsőrendű szerepet játszanak a fotográfiák, s a szemtanúk elmúlásával maguk a képek válnak minden apró részletükben megóvandó és megbecsülendő autentikus tanúságtevőkké.”[…] „Különös felelősség hárul tehát mindenkire, aki e nemcsak tudományos és politikai, hanem morális aspektusból is rendkívül súlyos, érzékeny téma fotográfiai örökségéhez hozzányúl, akár archívumi munkatársként, muzeológusként, történészként vagy felhasználóként.” A Fényképtárgy című kötet letölthető innen. Fisli Éva, a Magyar Nemzeti Múzeum főmuzeológusa |
SzerzőkMunkatársaink és s gyűjteményeinkben kutatók írásai történelemről, kultúráról, művészetről. Témák
All
|