Az 1944-ben elpusztított zsidó közösségek emlékét számos épület idézi fel Magyarországon. A háborút túlélt zsinagógák, közösségi építmények és lakóházak túlnyomó részét lebontották, átépítették vagy felújították, de egyes helyeken fennmaradtak az eredeti falak, olykor különleges és ritka üzeneteket hordozva. Ezek közé tartoznak olyan privát feliratok, modern kifejezéssel élve graffitik, amelyeket a második világháborús üldöztetés idején véstek a zsidó közösségekhez tartozó emberek az általuk használt épületek falára. Egy részüket már azt követően, hogy a területet 1944 tavaszán és nyarán gettónak jelölték ki. A magyar állam lényegében minden népesebb településen – több mint kétszáz helyen – gettókat és gyűjtőtáborokat létesített és ezekbe kényszerítette zsidó polgárait, akiket néhány hét elteltével Auschwitzba deportáltak. A kényszerlakóhelyeket jellemzően a zsidók által sűrűbben lakott városrészben jelölték ki, amelybe beletartozott a zsinagóga, az iskola és más közösségi épületek. Az elárult, kifosztott zsidók zöme nem tudhatta pontosan, hogy mi vár rájuk, vagy csak bizonytalan információkkal rendelkeztek helyzetükre vonatkozólag. Nem sejtették, hogy meddig maradnak új lakóhelyeiken, hová és milyen céllal viszik majd el őket. A szorongást fokozta a családok szétszakítása is: a gettókba jórészt nőket, öregeket, kiskorúakat és betegeket hurcoltak, hiszen a hadköteles férfiak zöme a honvédség munkaszolgálatos egységeiben szolgált.
 A falfirkák léte egyidős az írás és az ember alkotta falak megjelenésével, mint arról számos ókori emlék, köztük a Siratófal vésetei tanúskodnak. Jól ismerjük a motivációkat: az önkifejezés, véleményalkotás, a környezet alakításának vágya, az „itt jártam” élmény megörökítése és számos más magyarázat is lehetséges. A graffiti műfaj szociokulturális jellegzetességeit ismerve nem meglepő, hogy  az eddig megismert alkotók zöme tizenéves fiú volt. A graffiti sztereotipikus megközelítésben jellegzetesen “férfias” műfaj, hiszen a patriarchális társadalmi keretek között nagyrészt a férfiak privilégiuma volt az effajta önkifejezés, amelynek jellemzői az illegalitás, kockázatvállalás, a szabályok áthágása, egy adott közösségi tér territorializálása. A közel ötven megtalált név között mindössze három női nevet találunk. Közülük kettő egy férfinévvel együtt került fel, ahol nem világos, hogy melyikük volt az alkotó, egyikükről pedig nem tudunk semmit.
Ebben az esetben - különösen a gettósítás napjaiban - erős szerepet játszhatott az identitás megőrzése, az emlékállítás a bizonytalan, fenyegető jövő tudatában. Többek számára ez volt az utolsó fennmaradt írásos nyom, amit maguk után hagyhattak. Hasonló szerepük volt tehát, mint a Mementó - az emlékezés gesztusa (Art Department-Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár) című kiállításon bemutatott, Rajk László frottázsain megörökített auschwitzi falfirkáknak. A gettók tégláin is zömmel csupán név, olykor dátum szerepel, de a feliratok nyomában elindulva levéltári források segítségével arcot adhatunk az áldozatoknak és rekonstruálhatjuk a sorsukat.
A magyar zsidóság történetével és kultúrájával kapcsolatos kutatásaink során szerte a Kárpát-medencében találkoztunk hasonló falfeliratokkal. A Mementó kiállításban való közreműködésünk adta az alkalmat, hogy ezeket összegyűjtsük, rendszerezzük és értelmezni próbáljuk, kapcsolódva Rajk László emlékezési gesztusához, illetve a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár Saul Gyermekei emlékprogramjához is, amely magyar gyermekáldozatok neveit és történeteit igyekszik összegyűjteni. Eddig három magyarországi és három szlovákiai helyszínről gyűlt össze nagyobb mennyiségű felirat. Az utóbbiak közül két város a háború idején ugyan Szlovákiához tartozott, de az egyértelmű kulturális-történelmi kapcsolódás valamint az európai párhuzam felvillantása miatt érdemes emlékeiket a magyar gettókéval együtt bemutatni. Összesen mintegy ötven falba vésett illetve falra rótt névről valószínűsíthető, hogy tulajdonosaik a holokauszt idején a településen vagy környékén élő zsidók voltak. Közülük kilenc személyt tudtunk pontos személyi adatokkal azonosítani, akikről igyekeztünk kideríteni, hogy mi történt velük és szeretteikkel a holokauszt idején.
Egyéni sorsokat követő történelmi magánnyomozást folytatni két-három évtizede még rendkívül hosszadalmas és költséges vállalkozás lett volna. A tömeges digitalizálás, az irdatlan adatállományokat mobilizáló online adatbázisok megjelenése és használatuk demokratizálódása azt eredményezte, hogy ma már egy hasonló művelet némi jártasság és nyelvismeret birtokában egy fotelből is elvégezhető. Az online elérhető források közül segítségünkre voltak többek között a Vöröskereszt Nemzetközi Keresőszolgálatának (International Tracing Service) Bad Arolsen-i levéltára (ma: Arolsen Archives), a holokauszt-kutatóintézetek áldozatok és túlélők neveit dokumentáló projektjei (Yad Vashem, United States Holocaust Memorial Museum, Holokauszt Emlékközpont), egyes koncentrációs táborok adatbázisai és forráskiadványai, genealógiai projektek adatbázisai, valamint magyar sajtó és levéltári adatbázisok. Az alábbiakban a kutatás kezdeti eredményeit osztjuk meg.

A deportálások menetrendje szerint a kassai katonai körzet (a VIII. számú, Északkelet-Magyarországot és Kárpátalját magában foglaló honvédségi illetve csendőrségi kerület) volt az első olyan zóna, amelyet „zsidómentessé” kellett tenni. Április 16-án a kora reggeli órákban magyar csendőr és rendőr különítmények rontottak zsidó családok ezreinek otthonába. Az erőszakos kitelepítés a falvakban kezdődött, és nem sokkal később a városokban folytatódott. Abaúj-Torna megye más településeiről mintegy 4000 zsidót zsúfoltak be kassai zsidó lakásokba és a zsinagógák épületeibe. Ezután április 20-tól kezdődően kevesek kivételével az összes kassai zsidót kiűzték otthonaikból. Csak egy 50 kilogrammos csomagot és 15 napra elegendő ellátmányt vihettek magukkal. Összesen 10.600 kassai és környékbeli zsidót telepítettek át két gyűjtőtáborba, amelyeket a város szélén lévő téglagyárak területén állítottak fel. Közel ezer embert pedig az óvárostól néhány utcával délkeletre kijelölt városi gettóba küldtek. Rövidesen utóbbiak is a gyűjtőtáborokba kerültek. Május 16-án kezdődtek a tömeges deportálások. Június 3-ig mintegy 12.000 embert deportáltak Kassáról négy vonaton Auschwitzba.

A gettósítás egyik első állomása a Puskin utcai új ortodox zsinagóga volt. Itt több százan zsúfolódtak össze az elűzött Abaúj-Torna megyei zsidók közül, ellátás és higiénés feltételek híján, teljes kétségbeesésben. A zsinagóga padlózatán hevenyészett fekhelyeken sorsukra váró emberek közül többen ceruzával írtak a falra (mintegy fél méteres magasságban) üzeneteket, amelyek egy része fennmaradt a padsorok mögötti falszakaszon. Az épületet azóta többször is kifestették, de ezeket a részeket kegyeleti okokból nem mázolták le. Összesen négy graffiti maradt fenn, mind 1944. április 21-én keletkezett. Kettő csak a dátumot rögzíti, kettő pedig kis különbséggel ugyanazt a szöveget tartalmazza: “Itt vagyok [vagyunk], nem tudom hová visznek[viszünk]. 1944. IV. 21.” Az aláírás az egyik esetben „Tibi”, a másik olvashatatlan. Előbbi talán Weisz Tiborral lehet azonos, aki 1927. július 29-én született Kassán. Az auschwitzi szelekciót túlélte, majd a tábor kiürítésekor, 1945 január végén továbbvitték Dachauba. További sorsáról egyelőre nincsenek adataink.​

A több mint kétszáz éves múlttal rendelkező zsidó közösség tagjai a magyarországi gettósítás első áldozatai között voltak. Közel hétezer helyi és környékbeli embert zsúfoltak össze a Csillag utcai nagy zsinagógában és környékén kijelölt gettóban. A maroknyi túlélő egyike így emlékezett erre az időszakra a Deportáltakat Gondozó Országos Bizottságnak (DEGOB) adott interjújában:
"Április 15. körül közhírré tették [hogy] a gettót megalakítják. Ez úgy történt, hogy a város területén belül három utcát jelöltek ki erre a célra, a nem zsidó lakosságot onnan kiköltöztették, bennünket pedig oda telepítettek be, meglehetős zsúfoltságban. Behozták a környék zsidóságát is, így kb. 700-an (elírás a jegyzőkönyvben, helyesen: 7000) lehettünk a gettóban. Tábori csendőrök őriztek, további zsidó rendőrök is ügyeltek a rendre; még a férfiakat sem rendelték ki innen munkára. Nem volt posta, a polgári lakossággal nem volt szabad érintkezni, állandó motozásoknak voltunk kitéve. Egyes gazdagabb, tekintélyesebb férfiakat naponta összeszedték és nagy verések mellett vallatták. Általában azt mesélték, hogy a Dunántúlra visznek bennünket munkára. A nemzsidó lakosság általában gyáván, a legjobb esetben passzívan viselkedett, voltak természetesen, akik örültek szomorú sorsunknak, de a legtöbben közönyösen nézték. Háromnak sikerült 100.000 pengő árán megszökni a gettóból. Úgy látszik azonban a pénz nem használt, mert ugyanezekkel pár hét múlva Auschwitzban találkoztunk. Egy Grünfeld nevű 100%-os hadirokkantat azzal gyanúsítottak, hogy eldugta ékszereit, addig vallatták, amíg agyonverték. A zsidótanács: Kain József (már amerikai állampolgár), Dr. Katona Sándor ügyvéd, Fischer Miklós, általában nem viselkedtek inkorrektül, elérni azonban semmit sem tudtak. Nemsokára kezdték beosztani az egyes transzportokat. Két transzport volt, egyenként 3500 személyből alakítva, mi a másodikkal indultunk. Bevagonírozás előtt a csendőrök még minden lehetőt elszedtek tőlünk." (DEGOB 3345. sz. jegyzőkönyv. Weinstock Vera interjúja)
Az éhezés, a betegségek, a kínzások és a kilátástalanság miatti öngyilkosságok sok áldozatot szedtek. A gettó felállításának napjaiban került  a zsinagóga egyik téglájára az alábbi négy név: Moskovits József, Fischer G.. (?), Grünwald Zoltán, és “M.L.”. A dátum 1944, illetve 1944.04.18. Közülük Moskovits József 1929-ben született Kisvárdán, Moskovits Hermann és Müller Berta gyermekeként. Szüleivel és három testvérével, Erzsébettel, Sárával és Mózessel a ma is álló Hunyadi utca 11. számú házban éltek a gettósítás napjáig. Társait eddig nem sikerült azonosítanunk.

1942. június 4-én került ugyanerre a falra Reizmann Miksa feljegyzése, aki 1925. július 20-án született Kisvárdán Reizmann Mór és Regina gyermekeként. A Beregszászi utca 13. sz. alatt éltek. Miksa három gimnáziumi osztályt végzett, de feltehetőleg a zsidótörvények okozta anyagi nehézségek és a továbbtanulási esélyek hiánya miatt az apró termetű fiú 1944-ben már egy pékségben dolgozott testvérével, Józseffel együtt. Testvére túlélte a holokausztot, és később ő küldte be Miksa adatait és halálának tényét a jeruzsálemi Jad Vashem intézetnek. Miksa az auschwitzi szelekciót túlélve kényszermunkára a buchenwaldi lágerkomplexumba került. A tábori adminisztráció 1944. június 18-án készítette róla ezt a felvételt. Ötezer sorstársával együtt a szászországi Rehmsdorfba vitték, ahol a Brabag cég szénből szintetikus üzemanyagot előállító üzemében végeztek kényszermunkát. A foglyok hevenyészett sátortáborban és barakokban laktak a Wille lágerben (KZ-Außenlager Wille) amely a gyár egyik vegyészéről kapta a nevét. A hiányos ellátás, a napi 12 órás rabszolgamunka és az SS-őrség kegyetlenkedései miatt a halálozási arány igen magas volt. A foglyok átlagosan négy hétig maradtak munkaképesek, ezután visszakerültek Buchenwaldba, ahol a túlélési esélyek legalább olyan rosszak voltak. A végsőkig leromlott állapotú foglyokat pedig Auschwitzba küldték, ahol elgázosították őket. Feltehetőleg ez történt Miksával is.

​Scharf Miksa neve a téglán neve több másik névvel együtt szerepel, nehezen betűzhető ki. 

Baumöhl Sándor Nyírkarászon született Baumöhl Miksa és Guttman Eszter gyermekeként 1931-ben. Szüleivel és az egy évvel idősebb Hajnal (Bluma) nevű nővérével 1944-ig Nyírkarászon éltek. Az 1944 áprilisában készült névjegyzék (ún. Jaross lista) tanúság szerint azonban ekkor már Kisvárdán, az Ungvári u. 2. sz. alatt laktak. Dátum nincs a név mellett, de feltételezhető, hogy a fiú a gettóba kerüléskor véste nevét a falra. Sándort a családjával együtt először Auschwitzba hurcolták, ahol kiválasztották kényszermunkára. Megjárta többek között a wüstegiersdorfi, flossenburgi, buchenwaldi és dachaui koncentrációs táborokat. Az amerikai csapatok szabadították fel, akik a feldafingi majd a föhrenwaldi menekülttáborban (DP camp) helyezték el. Nővére és szülei nem élték túl, édesapja Mauthausenben halt éhen, édesanyját Auschwitzban elgázosították, Hajnalka nővérének haláláról nincs adat. Sándor először Londonba majd onnan Amerikába emigrált. New Yorkból található róla nyom, végül a kaliforniai San Jose-ban telepedett le. Figyelemre méltó, hogy az amerikai hatóságok által készített regisztrációs kártyán a beszélt nyelvek között első helyen a “zsidó” nyelvet (a jiddist) említette, csak másodikként a magyart. Emellett bevallása szerint németül és héberül is tudott.

​A kisvárdai gettó tégláin további neveket is lehet olvasni, magyarul és héberül is, amelyekről nem tudjuk hogy pontosan mikor kerültek a falra. Közülük Jichak Zev Schönfeld 1940-ben véste fel nevét a zsinagóga falára.

A szatmári kisváros zsidó lakóit a kisvárdaiakhoz hasonlóan már az első gettósítási hullám során, 1944 április közepén összeköltöztették. A gettót a zsinagóga környékén, a Kossuth Lajos utcában és környékén állították fel. Ide hozták a környékbeli települések zsidó közösségeit, majd később a máramarosi zsidók egy részét is.  A gettóban így több mint 16,000 ember zsúfolódott össze nyomorúságos körülmények között. Sokan padlásokon, gazdasági épületekben laktak vagy a szabad ég alá kényszerültek. A súlyos nélkülözések és bántalmazások miatt számos haláleset történt. A gettó lakót öt transzporttal szállították el, a város zsidóinak többségét május 29-én küldték Auschwitz-Birkenauba.

​A város lakosai közül többen vésték fel nevüket a zsinagóga utcájában álló egyik ház tégláira. Bár egyik névnél sem szerepel dátum, itt a gettóba zárt majd deportált mátészalkai zsidók kézlenyomatát találhatjuk meg. A házat időközben renoválták, de sok más esettől eltérően, ahol a népirtás emlékezetétől a helyi közösségek mindenáron meg akartak szabadulni, itt a neveket őrző téglákat megőrizték, nem csiszolták le azokat.

Magyarország más területein egy hónappal később, 1944 május közepén indult meg a gettósítás. A mintegy hatszáz ceglédi zsidót először 28 lakóházba költöztették össze, a budapesti “csillagos házakhoz” hasonló eljárással. Más településekhez képest a kezdetben viszonylagosan emberséges megoldást később, június elején felülbírálták és az áldozatokat a zsinagógában és más hitközségi épületekben zsúfolták össze. A ceglédi zsidóságot június 17-én deportálták a kecskeméti gyűjtőtáborba, majd onnan Auschwitzba. Ceglédről csak a korábbi évekből maradtak fenn a téglákba karcolt rajzok és nevek, melyek szerzői később a gettó lakói lettek. A tucatnyi név közül eddig két személyt sikerült azonosítani.

​Róth Miklós 1929-ben született Pál és Ilona gyermekeként. A téglába 1941. március 15-én faragta nevét, egy szombati napon. Ekkor a helyi Kossuth gimnázium második osztályába járt, ahol egyedül ő volt izraelita vallású. Első osztályos korában lépett érvénybe a középiskolai numerus clausus, amely a zsidó jelentkezők zömét kizárta az oktatásból. A korábbi években a zsidó diákok aránya jóval meghaladta lakosságon belüli arányszámukat. Az iskola évkönyveiből kiderül, hogy Miklós kezdetben a jó tanulók közé tartozott, de 1944-ben már csak elégséges volt az eredménye. Csak sejthető, hogy ebben az antiszemita közhangulat is közrejátszhatott. 1944-ben a tanév a megszállás és a háborús veszély miatt már áprilisban véget ért. Miklós ezután már soha nem térhetett vissza az iskolapadba. Egész családjával együtt Auschwitzba deportálták. Itt a szelekciót még túlélte azzal, hogy egy évvel idősebbnek mondta magát (a lágerben 1928-as születési évvel regisztrálták). A dachaui koncentrációs tábor egyik mühldorfi altáborába került több ezer magyar fogollyal, köztük sok hasonló korú fiúval együtt, ahol a náci “csodafegyvernek” szánt sugárhajtású repülőgépek föld alatti gyárait építették. A rettenetes életkörülmények, szegényes táplálkozás, a minimális higiénés feltételek hiánya miatt a foglyok százával pusztultak el. Miklós csaknem túlélte a megpróbáltatásokat, a tábor felszabadítása előtt röviddel, 1945. március 16-án halt meg.

Miklós kortársa és talán barátja lehetett a nagykőrösi születésű Grósz Emil, aki egy hónappal később követte példáját és 1941. április 12-én megörökítette saját nevét a zsinagóga falán. Családjával Cegléden éltek, de Emil nem kerülhetett be a helyi gimnáziumba. Ehelyett fogtechnikusnak tanult. Ők is a deportálás sorsára jutottak. Emil óriási szerencsével szintén túlélte az auschwitzi szelekciót. Őt is kényszermunkára hurcolták, végül a buchenwaldi koncentrációs táborban érte a felszabadulás.

A visszatért csekély számú túlélő nem tudta sokáig fenntartani a zsinagógát, ezért 1965-ben eladták az épületet a Ceglédi Vasutas Sportegyesületnek. Ma is sportcsarnokként használják. A bejárat melletti falrészen ma is egy héber szöveg fogadja az érkezőket, gondosan szedett betűvel írva: "ועשו לי מקדש", amely az „Építsetek nekem szentélyt, hogy közöttetek lakozzam” rövidítése. (2Mózes 25:8.) Ez számos zsinagóga, köztük a Dohány utcai homlokzatán is látható. Kora és készítője nem ismert, de az elhelyezés szokatlan, úgy tűnik hogy jóval az építés után került oda. További héber szövegek is találhatók a falon, de csak a “kóser” és a “szent” szavak vehetőek ki a kopott fekete festék maradványaiból. Találhatók a falon a háborús jelek mellett az elmúlt néhány évtizedben készült graffitik is, köztük egy ügyetlenül, megfordítva felkarcolt horogkereszt is.

A gettók, lágerek és börtönök falain megörökített nevekre más európai példákat is találunk, közöttük magyar nevek is felbukkannak. Különös figyelmet érdemel a szomszédos Szlovákia példája, ahol jelentős részben magyarul beszélő, magyar identitású zsidók éltek, akiknek többsége már magyarországi sorstársaik előtt két évvel áldozatul esett a népirtásnak. Miután a Wannsee-i konferencián 1942 januárjában kidolgozták a zsidókérdés összeurópai náci “megoldásának” terveit, a német szatellit államként létrejött kvázi-független Szlovákia volt az első ország, ahol megkezdték a tömeges deportálásokat. A lelkes szlovák kollaboráció  példaként szolgált a magyar antiszemitáknak, akik hasonló radikális fellépést sürgettek. A baljós hírek eljutottak a magyarországi zsidó közösségekhez is, de közülük kevesen hitték, hogy ez a sors őket is elérheti.
 
Gettók Szlovákiában nem alakultak, csak ideiglenes gyűjtőhelyek, ahonnan az áldozatokat
központi gyűjtőtáborokba (Szered, Nyitranovák és Vihnye) hurcolták, végül pedig többségüket lengyelországi gettókba és munkatáborokba illetve a majdaneki és auschwitzi megsemmisítő táborokba  deportálták. 1942 márciusától októberig Szlovákia 80.000 főnyi zsidó népességének közel kétharmadát elpusztították. A német vereségek és a nemzetközi diplomáciai nyomás, különösen a  Vatikán fellépése nyomán az akciót 1942 végére leállították. Az életben maradt szlovák zsidók többségével a németek a szlovák nemzeti felkelést követően, 1944 őszén végeztek.

A nyitrai zsinagóga falán a hazatért maroknyi túlélő egyike, “A. Steiner” 1945-ben, majd 1948-ban Pészach idején is megörökítette a nevét. Bizonyosnak látszik, hogy a rövidítés mögött egy túlélő kisfiú, Steiner Alfréd neve bújik meg, ugyanis hasonló névvel más túlélő nem jött vissza Nyitrára. Alfréd 1934-ben született Steiner Kálmán és Eckstein Heléna gyermekeként. Szüleivel, nővérével Herminával, és öccsével Ervinnel a Párovská utcában éltek, nem messze a zsinagógától. 1942-ben a családfő a magyar határnál, Dögösön végzett kényszermunkát. A két Steiner fiú és barátjuk, a kilenc éves Katz Tibor, akinek apja szintén ott dolgozott, meglátogatták apáikat. Időközben a családok nőtagjait Nyitráról deportálták. Kálmán és fiai más nyitrai zsidókkal együtt a környező földeken bujkáltak, majd a Tarányban lakó Ján Čaraj és felesége Maria befogadták őket. A ház kamrájában bujkálva élték túl a háborút. Alfréd édesanyja és nővére azonban odavesztek. 1945 áprilisában az életben maradt családtagok visszatértek Nyitrára, ahol már házukban mások laktak. Alfréd hamarosan alijázott Izraelbe, és ott 1977-ben fát ültetett megmentői tiszteletére, akik tettükel bekerültek a Világ Igazai közé. Egy 2017-ben készült interjúban elmondta, hogy a Čaraj házaspár gyermekeivel azóta is jó viszonyt ápolnak.

Schlesinger Oszkár 1917. április 25-én született az akkor Magyarországhoz tartozó Felsőnesztén, Trencsén vármegyében, Simon és Malvina gyermekeként. A nevét 1930 körül írhatta a téglára, ekkor harmadikos gimnazista volt. Neve újra felbukkan az auschwitzi koncentrációs táborban 1942. május 22-én készült listán, amely Szlovákiából érkező deportáltak neveit és személyi adatait tartalmazza. A jegyzéken az áldozatokat foglalkozás szerint sorolták fel, és azzal az ígérettel indították őket útnak, hogy szakmájuk szerint munkát végeznek majd, és annak végeztével hazatérhetnek. A pékek névsorában találhatjuk Oszkár nevét is. Mellette tollal írt bejegyzés, egy dátum és egy kereszt tudatja, hogy alig öt héttel később, 1942. július 1-jén megölték.

​Az idilli családi fotón Héber Ferenc, felesége Jonap Hana és gyermekeik, Leó, Misi és Eszti láthatóak. A nyitrai zsinagóga falán a két szülő neve együtt szerepel. Nem tudjuk, hogy a felirat mikor került oda, és a szöveg egy része le is kopott. Feltehetőleg évekkel a Vészkorszak előtt íródott, és összetartozásukat fejezhette ki. 1942-ben az egész családot meggyilkolták Auschwitzban.

​1942 tavaszán a szlovák hatóságok a helyi és környékbeli zsidó közösségek tagjait a régi zsinagóga melletti (többek között iskolát, rituális fürdőt magában foglaló) hitközségi épületegyüttesben zsúfolták össze. 

​A falakon az áldozatok több feliratot is hátrahagytak, köztük a Tannenbaum családnevet és névtöredékeket, de teljes és azonosítható neveket nem találni. Fennmaradt viszont egy összeadás, amely alighanem a kisebb illetve nagyobb helyiségben szorongó emberek számára utal: “25+163=188”. 1942. májusában több mint háromezer embert deportáltak a városból lengyelországi gettókba és kényszermunka-táborokba. A holokausztot alig ötszázan élték túl.

A holokauszt a történelem egyik legalaposabban dokumentált eseménye, alapvetően két okból. Egyrészt a népirtás jelentős részben a modern hivatali bürokrácia keretei között zajlott, amely a tömeggyilkos procedúra részeként aprólékos precizitással regisztrálta, nyilvántartotta az áldozatokat.  Másrészt az áldozatok jelentős arányban íráshoz, tollforgatáshoz szokott emberek voltak, akik számos írásos tanúbizonyságot hagytak maguk után, beleértve a közösségi adminisztráció iratait, privát naplókat, leveleket, kérvényeket, sebtében papírra rótt utolsó üzeneteket. Ennek ellenére nagyon sokan szinte nyom nélkül tűntek el, sőt sokszor a zsidó közösségek emléke is kifakult a helyi társadalmak kollektív tudatából. Az emlékezés egyik legfontosabb feladata a identitásuktól és méltóságuktól megfosztott áldozatoknak újból emberi alakot, arcot és hangot adni, ahogyan például Márton László kisregényének alakjai keltek életre egy képzeletbeli fotóalbum lapjairól. Mert az életbe nem hozhatjuk vissza őket, de az emlékezetbe igen.
„Az árnyas főutca nem azért árnyas, mert árnyat adó fák szegélyezik, hanem azért, mert árnyak mutatkoznak mindkét oldalán, emberi lények árnyai. Nem állítható róluk, hogy nem léteznek, hiszen aki valaha létezett, az létező személy marad mindörökre, ám az sem állítható róluk, hogy nem a képzelet szülöttei, mert annyiban tudnak bizonyságot tenni létezésükről, amennyiben gondolunk rájuk és felidézzük őket, amennyiben pedig gondolunk rájuk és felidézzük őket, annyiban nekünk kell újjászülnünk őket a saját képzeletünkből. (...) Annak viszont, hogy újjászüljük őket képzeletünkből, az a célja és főként értelme, hogy árnyakként is gazdagítani tudják az életet, amely a múló időben zajlik tovább. Mert elbúcsúzni tőlük nem lehet, és búcsú híján megszabadulni sem lehet tőlük, ahogyan búcsú híján sohasem lehet megszabadulni azoknak az áldozatoknak az árnyaitól, akik nem hoztak áldozatot, de még csak feláldozva sem lettek, hanem bűncselekményeknek estek áldozatul, méghozzá olyan bűncselekményeknek, amelyekben törvényszerűséggé vált a törvények által előkészített törvénytelenség.” (Márton László: Árnyas főutca. Pécs, Jelenkor, 1999. 7.

1944.III.28.
Roppant izgulok!
Befejeztük az iskolát, és nemsokára kiállítják a bizonyítványt! Mert tombol a háború, kicsi naplóm, s nekünk zsidóknak különösen nehéz a sorsunk. És még ilyen gondok is 3-t várok számtanból és történelemből, hittanból meg kettest. De lehet, hogy kissé szigorú vagyok önmagamhoz, és biztos van még egy pár egyesem, úgyhogy még kellemes meglepetés is érhet. Máskülönben közeledik anyuka születésnapja! Elhatároztuk mi hárman, hogy saját keresetünkből fogjuk a legjobb anyát megajándékozni. Én tanítom két kistestvérkémet németül (a világ legszebb nyelve, ezen kívül a nép is kedves, tapasztaltam mert most itt vannak Marosvásárhelyen), ezért kapok 10 pt. Mindennap leszedem az asztalt, ez addigra 6 pt. A zsebpénzünk egy hónapra 36pt. Nagyszerű, nem?
 
1944.IV.4
Ma van a bizonyítvány kiosztás! Most reggel 1/2 8, 9-re kell ott lenni! Ajjaj! Hogy félek. - Most jöttem haza. Tiszta egyes vagyok!!!! Ehhez fogható örömöm még az életben nem volt. Még az osztály előtt, az udvaron, odajön hozzám Magdi néni( Ila néni után legkedvesebb tanárnőm) és azt mondja, Zsuzsi milyen szép bizonyítványod van! Megmondjam, hogy milyen? És már akkor bőgtem! Elvoltam készülve a legrosszabbra. És mikor kiosztják lám tiszta egyes! Csak 3-nak volt ilyen az egész osztályból!!! Mondtam is Anyukának, hogy ez egész biztos a Kósa műve, aki nem hagyta cserben az ő Zsuzskáját!
 
1944.IV.5
Oh!.. Mily megalázó a zsidóknak! Mindenki 10x10 cm sugarú csillagot kell viseljen!!!! fúj!!! utálat!!! Förtelem…

Ezen kis napló töredék egy levéltári dobozban név nélkül hevert pár családi kép mellett. A hosszas nyomozás után végül sikerült kideríteni, ki írta ezt a szívszorító bejegyzést, és hogy kik vannak a képeken.
A napló írója Berner Zsuzsi (1932) 12 éves Marosvásárhelyi kislány. Két kis ikerhúga Nóra és Helga (1935). Szülei Dr. Berner Mór és Berner Ida sz. Salamon. Az apa Mór bőrgyógyászként működött Marosvásárhelyen mígnem behívták munkaszolgálatra.
A naplótöredék első bejegyzése a német megszállást (1944.03.19) követő néhány nappal íródott, a másik két bejegyzés pedig egymást követő napokon, a Marosvásárhelyi gettósítás előtt egy hónappal. (1944.05.04).
A család az Auschwitzi szelektáló rámpákig együtt maradt. Ezt Berner Mór az édesapa Óh, kiválasztott népem c. visszaemlékezéséből lehet tudni. A memoár fájdalmas képeket fest a család kálváriájáról, a deportálás alatti körülményeiről, például, hogyan jutottak vízhez a vagonban:
„Vizet még mindig nem kaptunk. Útközben egy záporesővel futott versenyt a vonatunk. Boldogok voltunk, hogy a levegő kissé lehűlt. Kitartottam egy lábast az ablaknyíláson, felfogjam vele a vagon tetejéről lefolyó kövér esőcseppeket, és azt adtam gyermekeimnek inni. Szegénykék okulva az elmúlt két nap szenvedésén, nem merték az egész, összesen pár korty vizet meginni. „Tegyük el holnapra is apuka- mondották - hátha holnap sem adnak vizet.”
Az utolsó pillanat melyet együtt töltött a család, Birkenau-ban a szelektálás során történt. Érdekes, hogy a háború után közvetlen írt memoárjában még kihagy egy fontos elemet az Auschwitzi eseményekről, de erről később.
„De pár lépésre német katona állja el utunkat, és ránk szól, hogy a csomagokat a vagonok előtt rakjuk le. Leteszünk mindent, s még vigasztalva odaszólok feleségemhez, nem baj, semmi sem baj, a fő, hogy együtt vagyunk öten. Ebben a pillanatban azonban újabb német katona állja el utunkat. Férfiak jobbra, nők balra! - mondja, s abban a pillanatban már nem voltam feleségem és gyermekeim mellett, egymással párhuzamos irányban, de már különválasztva megyünk előre. Sodor a tömeg magával. Hirtelen ráeszmélek, hogy kezemben tartom a tegnapról félretett fél üveg ivóvizet. Áttörök az elválasztó kordonon, hogy azt gyermekeimnek odaadjam. Már vissza is nyomnak, mikor feleségem utánam kiált: Marcikám, gyere csókolj meg minket." Én újból odarohantam hozzájuk, megcsókoltam őket, torkomat összeszorította a fájdalom, és könnyes szemekkel néztem feleségemnek halálfélelemtől elborult, tágra nyitott, szomorú, szép szemeibe. Gyermekeim némán, komoran követték anyjukat, nem tudták szegénykék felfogni, hogy mi történik velük, hagyták magukat sodortatni a tömegtől, mely hömpölyögve tódult utánuk. Már megint nem voltam mellettük, már újból áttolt egy katona a kordon másik oldalára, s elváltunk egymástól anélkül, hogy egy vigasztaló szót, egy bátorító tekintetet küldhettem volna utánuk. Még egy perc, már elvesztettem őket szemem elől.”[1]
 
Mór túlélte a háborút és visszaköltözött Marosvásárhelyre, majd újra nősült és családjával Izraelben, Jeruzsálemben telepedtek le. A Szentföldről tért vissza Németországba 1964-ben újra, hogy tanúskodjon az Auschwitzi perben a szász származású Marosvásárhelyi Viktor Capesius gyógyszerész ellen, akivel Berner rendelései során találkozott, mint gyógyszerügynök. Másodjára a szelekció során  Mengele mellett állva, mikor megismerték egymást de ezt a könyvében még név nélkül teszi, a tanúskodás során derült ki hogy ismerik egymást:
„Capesiuson egyenruha volt, tiszti rangjelzéssel. Kapitány úr, kérem nekem ikerlánykáim vannak -mondta könyörögve Berner - akiknek több gondozásra van szükségük. — Ikrek? Hol vannak? Hozza csak őket ide. - Mengele egyetlen pillantást vetett Berner leánykáira, aztán intett, hogy menjenek vissza a sorba. Zsuzsika még kezében szorongatta a fél üveg vizet, amit a vagonban nem mertek teljesen meginni. - Csak fürödni mennek. Egy óra múlva találkoznak - nyugtatta meg magyarul Capesius Bernert.”[2]
Harmadik alkalommal, Frankfurtban a per során, mint tanú nézett újra a gyógyszerész szemébe. A per, -mint oly sok náci gyilkos esetében méltatlan végeredményt hozott. Capesius Ida, Zsuzsi, Helga és Nóra gyilkosaként, valamint a több mint 8000 rendbéli gyilkosságban való bűnrészességéért összesen nyolc év fegyházbüntetést kapott, szabadulása után pedig feleségével  újra üzemeltették a gyógyszertárukat.
Berner Mór 1976-ban hunyt el Jeruzsálemben. A kutatás során sikerült felvenni a kapcsolatot Mór leszármazottaival, az unokákkal. Reményem az volt, hogy a napló többi része náluk lehet, de meglepetésként érte őket a napló töredék létezése. A kutatás eredményeként az eddig ismeretlen családi hagyatékhoz történet és az ami oly fontos a zsidóságnak, név párosult. A leszármazottak pedig a múltjuk egy elveszett fonalát kapták vissza.

​
[1] Berner Mór: Óh, kiválasztott népem, Marosvásárhely, 1947, Bolyai, 152 p
[2] Új Kelet, 1964. 10.02

​1941 egy nyári reggelén a Wehrmacht híradós katonája, a harminchárom éves Willy Georg parancsnoka utasítására lépett a varsói gettó területére. Békeidőben fotográfusként kereste a kenyerét, ezért fényképezőgépét most is magával vitte, és megörökítette az eléje táruló látványt. Már az ötödik tekercset töltötte a Leicába, amikor egy járőr felfedezte, hogy mit csinál, és elkobozták tőle a filmet. Az első négy tekercs azonban készítőjével együtt túlélte a háborút. Georg fél évszázadon át rejtegette az emléket, de halála előtt mégis úgy döntött, hogy megosztja valakivel. Átadta a mintegy 160 képet Rafael Felix Scharf lengyel zsidó származású brit újságírónak, aki 1993-ban publikálta azok egy részét. A fotók mellett korabeli naplók, a gettó iratai és a lengyel földalatti sajtó cikkei segítségével idézte fel a gettó történetét. Scharf előszavában így írt: „A képeken megörökített emberek elfoglaltak, izgatottak, lesoványodottak, elnyomottak, de még mindig valamiféle életet élnek. Nem is sejtik, hogy rövidesen elképzelhetetlenül kegyetlen vég vár rájuk. Gyakorlatilag egyikük sem menekül meg a szörnyű halál elől. Az ember ösztönösen figyelmeztető szót kiált – fuss! bújj el! – de már túl késő.”
A fotók egyetlen délelőtt eseményeit sűrítik egybe, egy olyan pillanatban, amikor a lengyel főváros és környéke több mint 400 ezer, zsidóként megbélyegzett lakója közel egy éve élt kőfalak közé zártan, az „élők temetőjében”, ahogyan a gettó egyik krónikása, Emanuel Ringelblum fogalmazott. Miután a lakosok többségét elzárták kereseti forrásaitól és külső ellátás alig érkezett, a gettóban lépésről lépésre humanitárius katasztrófa bontakozott ki. 1941-re már a lakosok jelentős része az éhhalál szélén tengette életét. Alig működtek a közművek, a csatornák. Télen sokan fagytak meg a fűtetlen lakásokban. A zsúfoltság és a minimális tisztálkodási lehetőségek miatt pusztító tífusz és más járványok törtek ki. A kórházakban a földön is betegek feküdtek, hiányzott a gyógyszer, a kötszer. 1941 őszén Stanisław Różycki ezt írta naplójában, amelyet Ringelblum titkos archívuma őrzött meg: „A fiatalok és az idősek, férfiak és nők, a proletariátus és a burzsoázia, az értelmiség és az üzletemberek fokozatosan elszegényednek és lealacsonyodnak. Brutálisan és érzéketlenül kihajítják őket menedékhelyeikről, elnyeli őket az utca. Kolduláshoz folyamodnak egy hónapig, vagy kettőig, vagy háromig – de elkerülhetetlenül közelednek a véghez, végül az utcán vagy egy kórházban halnak meg éhségtől, kihűléstől, betegségtől és depressziótól. Így pusztulnak el azok, akikre már nincs szükség – egykori emberek, egykori állampolgárok, egykori "hasznos tagjai a társadalomnak”.
A fényképekről mindemellett tükröződik az elszánt erőfeszítés az élet és az emberi méltóság minimumának fenntartására. Olykor felvillan a derű, emberi gesztusok, szolidaritás, a normalitás lenyomatai. Túlélési stratégiák: csempészet, csere, üzletelés az utolsó megmaradt árukkal. Egy asszony szegényes ruhadarabjait, egy férfi kenyéradagját árulja. Egy kisfiú maréknyi cukorkát kínál szorongó igyekezettel. A tönkrement boltos fahulladékot tűzifának aprítva remél némi bevételt. Az újságosnál csak a zsidó tanács hivatalos lapja kapható – és a hatóságilag előírt karszalagok. Tátongó kirakatok minimális szükségletekre zsugorított árukkal. A premodern szintre süllyedt infrastruktúra szimbólumaként ember hajtotta riksák. Silány zöldségekre és használtcikkekre redukált piac. Ájultak, betegek, csontsovány éhezők. Közöny. Szanaszét halottak. 1942 nyaráig közel százezren pusztultak el. Láthatók a képeken a privilegizált helyzetű kevesek is, a zsidó tanácsnál, rendőrségnél dolgozók, a német üzemekben foglalkoztatott munkások. Végül ők is a többiek sorsában osztoztak.
1942 júliusától októberéig a „nagy varsói akció” keretében 300 ezer embert deportáltak a treblinkai haláltáborba. Ez volt a népirtás addigi történetének leggyorsabban végrehajtott öldöklése, amelyet két év múlva csak az „Ungarnaktion” fog felülmúlni. A megmaradt néhány tízezer varsói zsidót 1943 tavaszán szánták halálra. Amikor végképp egyértelművé vált, hogy senki sem élheti túl és a fegyveres ellenszegülésnek nincsen alternatívája, a gettóban szervezkedő néhány száz cionista fiatal felkelést robbantott ki 1943. április 19-én. Közel egy hónapig tartott a hősies, de reménytelen küzdelem a lángoló infernóvá változott varsói utcákon. Végül Jürgen Stroop SS parancsnok jelentésében május közepén megállapíthatta: „a varsói zsidó negyed nincs többé”.
Georg gyűjteménye különleges, de mégsem egyedi. A gettók életét sokan és sokféleképpen dokumentálták. Készültek hivatalos náci propaganda-felvételek, amelyek a szörnyű körülmények és a járványveszély bemutatásával igazolni kívánták a zsidók elleni akciókat. Maga Stroop is 54 gondosan válogatott fotóval illusztrálta kézírásos albumba rendezett jelentését. Fényképeztek a gettók foglyai, részben náci kontroll alatt, de illegálisan is, a dokumentáció, az emlékezés, a méltóság megőrzésének szándékával. Vannak ritka példák lengyel szemtanúk által készített fotókra is. A magánemberként fotózó német katonákat többnyire egészen más motivációk vezették. Számukra a gettó alapvetően turistalátványosságot jelentett, ahol a kimenők alkalmával szórakozásból készítettek képeket, és azokat albumba rendezve haza is küldték családjuknak. A varsói gettóban született feljegyzések említik, hogy a hívatlan látogatók a temetéseken, sőt a halottasházakban is fotóztak.
Georg esetében nem tudjuk, hogy kapott-e utasítást vagy engedélyt felettesétől fotók készítésére, avagy saját elhatározásból fényképezett. Láthatólag néha szóba is elegyedhetett az áldozatokkal, akik olykor rá is mosolyogtak a fotósra, aki talán emberségesebbnek tűnhetett, mint egy átlagos német katona. Sokkal gyakoribbak azonban a szorongó, ijedt, vagy levett kalappal tisztelgő alakok. Végül, nem tudjuk a választ a legfontosabb kérdésekre: milyen gondolatokkal, motivációval készítette a képeket, hogyan gondolt utólag rájuk? Miért döntött úgy, hogy kockázat árán is megőrzi, majd hozzájárul közzétételükhöz? Tisztában volt-e erkölcsi bűnrészességével, esetleg érzett-e bármiféle megbánást? Ami bizonyos: tehetséges és képzett fotós volt, aki a katonák többségétől eltérően kiváló minőségű és jól beállított képeket készített. Felvételei a varsói gettó történetének legerősebb emlékeztető értékű forrásai közé tartoznak.
A fotók nagy részét Scharf a londoni Imperial War Museumnak adományozta, amelynek online archívumában a gyűjtemény 122 darabja megtekinthető: https://www.iwm.org.uk/collections
 
Irodalom:
Rafael Felix Scharf, ed. In the Warsaw Ghetto: Summer 1941. New York: Aperture, 1993.
Ulrich Keller, ed. The Warsaw Ghetto in Photographs. New York: Dover Publications, 1984.
 
Blogok a varsói gettó fotóiról:
http://riowang.blogspot.com/2011/10/warsaw-memories.html
https://www.iwm.org.uk/history/daily-life-in-the-warsaw-ghetto
 

​Nemrég emlékeztünk Auschwitz felszabadulására. Az idei megemlékezések a gyermekek sorsára fókuszáltak. A nácik mintegy 232 ezer kiskorút deportáltak a táborba. 93 százalékuk zsidó volt. Bölcsődés- és óvodáskorúak, kisiskolások és kamaszok. A legtöbb gyermek Magyarországról érkezett Auschwitzba. Túlnyomó többségüket azonnal megölték. A legkevesebb esélyük azoknak volt, akik ott születtek.

​Az Auschwitzban született gyerekek száma ismeretlen. A legtöbb születésről feljegyzés sem készült, ha mégis,a felszabadulás előtt az SS elégette az iratok nagy részét. Összesen több ezren lehettek. 1940 nyara és 1942 tavasza között Auschwitzba csak férfi rabokat vittek, ezért szülés sem volt. Az első női foglyok 1942. március 26-án érkeztek, 999 fő a ravensbrücki koncentrációs táborból, német politikai foglyok, Jehova Tanúi és köztörvényesek. Utóbbiak közül kerültek ki a külön szögesdrótkerítéssel körbevett téglaépületekben felállított FKL (Frauenkonzentrationslager, női tábor) kápói. Néhány órával később 999 fiatal zsidó lány és asszony szállt ki a vagonokból. Őket Poprádról deportálták az első szlovák transzporttal. Auschwitz történetében először közöttük voltak állapotos nők. A tábor akkori SS-főorvosa, Dr. Bodmann egyenként szakította meg a terhességüket. Többségük hamarosan vérmérgezés áldozata lett. Mivel az özönlő zsidó transzportokkal egyre több terhes nő érkezett, új módszer kellett.  A szülést betiltották, a terhes nőket pedig munkaképtelenként kezelték: az SS szanitécek a szívükbe adott fenolinjekcióval ölték meg őket. Ha a szülés mégis beindult, az újszülöttel is így végeztek. Zsidókkal és nem zsidókkal egyaránt.

1942  júliusától bevezették a szelekciót. A szlovák, belga, francia, holland, lengyel stb. szerelvényekkel érkező zsidók közül már csak az SS-orvosok által kiválogatott munkaképesek kerülhettek be a táborba.  A többieket, köztük az állapotos nőket is, ideiglenes gázkamrává alakított parasztházakban ölték meg Birkenauban (Auschwitz II). 1942 augusztusában az FKL (női tábor) lakóit Auschwitzból az új birkenaui lágerbe költöztették, ahol a korábbinál is sokkal rosszabb körülmények közé kerültek.  Az új FKL barakkjaiban nem volt se villany, se folyóvíz, se wc. Az éhségtől, túlmunkától, veréstől, fagytól, tífusztól szenvedő nőket időről-időre meztelenül szelektálták. A kiszűrt munkaképteleneket tömegesen küldték a gázba. Év végére a 28 ezer női fogolyból már csak 5400-an éltek. Akinek érkezéskor sikerült eltitkolnia terhességét, előbb-utóbb lebukott és megölték. 

Változó szabályozás 1943
Mivel a tífuszjárvány miatt foglyok tízezrei haltak meg vagy kerültek gázkamrába, 1943 tavaszára munkaerőhiány alakult ki. (A tífuszjárványról lásd korábbi írásunkat itt) Az SS valószínűleg ennek hatására vezetett be új szabályt. A terhes nőket immár nem bántották, hanem a birkenaui FKL (BIa szektor) 24-es barakkjába küldték. Itt dolgozott a német Klara nővér, aki eredetileg bába volt és illegális abortuszok miatt deportáltak Auschwitzba. Most az SS parancsára pontosan azt kellett tennie, amiért letartóztatták: asszisztensnőjével, egy német prostituálttal, beindította és levezette a szüléseket.  Az újszülötteket egy nagy vödör vízbe dobták "... amelyben a hat-, hét-, kilenchónapos újszülöttek sikoltoztak és nyöszörögtek, amíg meg nem haltak" - emlékezett egy lengyel szemtanú. Amikor egy fogoly doktornő rákiabált, hogy mégis mit csinál, Klara zokogva válaszolt: "Inkább menjen gázba az anyja?" Ha valaki másik barakkban szült, jelenteni kellett. Egy SS-szanitéc hamarosan megölte a babát, az anyát pedig azonnal visszaküldték dolgozni.
 
A nem zsidó gyerekek 1943-1944
1943 májusától Auschwitzban betiltották az "árja" gyerekek likvidálását. Ettől kezdve a nem zsidó újszülötteket sem ölték meg. A lágerirodában éppúgy kiállítottak róluk egy fogolykartont (Hӓftlings-Personal-Karte), mint bármelyik új felnőtt fogolyról. Születésükről anyakönyvi kivonat (Geburtsurkunde) készült, melyben születési helyként a fiktív auschwitzi Kaszárnya utca (Kasernenstrasse) címet adták meg. A babák is kaptak fogolyszámot, amit - mivel a kezük túl kicsi volt - legtöbbször a combjukra tetováltak. Ez alól csak a német újszülöttek mentesültek. 

Klara nővért leváltották, a születéseknél immár legálisan segédkezett egy kiváló lengyel bába, Stanisława Leszczyńska. A tábori kórházban hamarosan egy külön "szülészeti osztály" létesült 30, emeletes ággyal. Az osztályon egyetlen baba sem halt meg szülés közben. Utána a kismamák pár napig az újszülöttel maradhattak. Ezután visszatértek a barakkjukba és ismét dolgozni kezdtek. Ha egy babát fajilag tisztának találták ("elnémetesítésre alkalmas"), akkor az SS örökbefogadó német szülőknek adta. A többiek visszakerültek anyjukhoz, vagy egy külön gyerekblokkba (Kinderblock) vitték őket.  Így vagy úgy, többnyire hamarosan meghaltak a rossz körülmények miatt.

A legtöbb regisztrált csecsemő a hivatalos nevén cigány családi táborban (Zigeunerfamilienlager) született. A birkenaui BIIe szektorban 1943 februárjában felállított lágerbe mintegy 23 ezer, főleg osztrák és német romát deportáltak. A beérkezőket nem szelektálták, a családok együtt maradhattak, kötelező kényszermunka nem volt. A terhességet nem üldözték, a szülést nem tiltották. Sőt, a gyerekeknek óvodát (Kindergarten) szerveztek és még egy játszóteret is kialakítottak, amit előszeretettel mutogattak a berlini delegációk fejeseinek. Mégis, a majdnem 380 itt született roma újszülött közül egy sem élte meg a felszabadulást.  Többségükkel a borzalmas higiéniai körülmények, az éhezés és a járványok (tífusz) végeztek. Egy osztrák politikai fogoly, Hermann Langbein így emlékezett rájuk: "Egy szalmazsákon feküdt hat újszülött, legfeljebb párnaposak. De hogy néztek ki! Lesoványodott kezek és lábak, felpuffadt, kitüremkedő pocakok. Mellettük a priccseken láztól égő tekintetű, kimerült, erőtlen anyák feküdtek. Egyikük motyog valamit. Neki a legjobb, mert már eszét vesztette... Odakint a falnál... majdnem kétméteres halomban hevernek a hullák. Szinte mind gyerek, csecsemők és idősebbek. Patkányok tülekednek rajtuk."
Sok roma baba a cigánytábor főorvosa, Dr. Josef Mengele és kollégái álorvosi kísérleteinek esett áldozatul. Egy cseh doktor szerint anyjukat szülés előtt szándékosan megfertőzték tífusszal, mert a németek tudni akarták, vajon a méhlepény megóvja-e az újszülöttet a betegségtől. Ezek az asszonyok 40 fokos lázasan szültek a mocsokban. "Kértem szappant, hogy legalább a szülés levezetése előtt kezet mossak, és kértem fertőtlenítőt, de (az SS-orvosok) azt mondták, hogy a gyerekek úgyis meg fognak halni és mindegy, hogy fertőzéstől, vagy valami mástól halnak meg." A kísérleti alanyok artériájából vért vettek a labor számára, később pedig az anyákat és a babákat is megölték. 
Bár a terhesség 1943-tól a nem zsidók számára legálissá vált, az anyák nem kaptak segítséget. Már a szülés előtt éhezni kezdtek, mert kenyéradagjukért vettek takarót, szappant, babaruhát a tábori feketepiacon. Lepedőből csináltak pelenkát. Mivel a kimosott pelenkák kiteregetését az SS külön szabályban tiltotta be, a vizes rongyokat az anyák a saját testükön szárították. Birkenauban óriási problémát jelentett a vízhiány, ha hoztak is vizet, az fertőzött volt és nem lehetett meginni. A babákat így csak a kávénak csúfolt fekete löttyben lehetett fürdetni.  Ha egy kismama teje elment, gyermeke éhen halt, hacsak egy másik anyuka nem tudta szoptatni. Ugyanazt az ételt kapták mint a többi rab, de újszülötteknek nem adhattak marharépa-, vagy káposztalevest, fekete kenyeret. 
1944 elejétől a Rudolf Hösst váltó új auschwitzi táborparancsnok, Liebehenschel több könnyítést is bevezetett. Az újszülöttek és az anyák speciális, kímélő diétát (némi tej, fehér kenyér, zabkása) kaptak és hamarosan megengedték, hogy külön blokkban lakjanak együtt.
 
Zsidó sors 1944
Ezek a fokozatos könnyítések azonban nem vonatkoztak a tábor populációjának 80-90 százalékát kitevő zsidókra. A szülészeti osztály lengyel segédápolónője így emlékezett: "A zsidó gyerekek nem voltak jogosultak élni... Stanisława Leszczyńska szülésznő azt a parancsot kapta, hogy ne vágja el a zsidó újszülöttek köldökzsinórját és a méhlepénnyel együtt dobja őket egy vödörbe. Ő azonban azt mondta nekünk, hogy katolikus és nem fog gyerekeket gyilkolni, és teljesíteni fogja emberi kötelességét. A szülések megfelelő módon zajlottak, a gyerekeket odaadták az anyáknak. Mégis, a 17. blokkban 1943-1944 fordulóján született összes gyerek meghalt." A kisdedek többnyire éhen haltak, mert a zsidó nőknek azt is megtiltották, hogy szoptassák a gyereküket. Sok újszülöttet a saját anyja fojtotta meg, mert már nem bírta nézni, ahogy napokig szenved. Aki erre nem volt hajlandó, azt munkaképtelenként pár nap után az 1943-ra felépült egyik modern krematóriumba küldték -  gyerekkel együtt. 
Az új transzportokkal érkező állapotos zsidó nőket továbbra is azonnal elgázosították. Birkenauban mégis sok állapotos zsidó nő át jutott a szelekción és egy darabig el tudta eltitkolni terhességét. Hasukat eltakarták, vagy az SS-ek azt hitték, hogy az éhezés miatt gyakran kialakuló hasi ödémától puffadtak fel. A németek, főleg Mengele (akit ekkorra már egész Birkenau főorvosává léptettek elő) változatos trükkökkel próbálták őket kiszűrni. Sorakozónál gyakran azt mondták, hogy a terhesek nyugodtan lépjenek ki, mert egy kímélő táborba, jobb körülmények közé kerülnek, ahol majd dupla fejadagot kapnak. A hazugságot sokan elhitték, őket teherautókkal a krematóriumba szállították.  A Halál Angyalaként ismert SS-orvos egy cseh zsidó nő gyermekét szemelte ki egy másik kísérletre. Arra volt kíváncsi, hogy a kisded mennyi ideig bírja étel nélkül. Anyja mellét lekötöztette, hogy ne tudja szoptatni, és minden nap személyesen ellenőrizte a haldoklás lassú folyamatát. Egy hét után a baba még mindig élt. Ekkor közölte az anyával, hogy másnap reggel készüljön az indulásra. Ez a gázkamrát jelentette. Az utolsó éjjel az anya morfiummal ölte meg a kislányát, aki a karjában halt meg. Ezt követően visszament a barakkjába dolgozni.
 
Magyar csecsemők és kismamák
Az 1944 májusa-júliusa között deportált 430 ezer magyar zsidó között több ezer csecsemő, újszülött, vagy meg sem született baba fulladt meg a gázban.  A különböző becslések szerint százaknak azonban ennél is szörnyűbb sors jutott. Egy terhes lengyel zsidó nő az egyik szelekción bukott le.  A félig kész, lepusztult BIII szektorba, az ún. Mexikóba került, ahol 1944 nyarán magyar nők tízezreit szállásolták el. Több tucat állapotos társával együtt koraszülést stimuláló injekciókat kapott. Miután a szülés lezajlott, a gyerekeket elvették tőlük és egy külön szobában gyűjtötték: "A barakkunkhoz minden nap egy teherautó jött, elvitte a halottakat és az újszülötteket a krematóriumba, hogy ott elégessék őket" - emlékezett később az anya, akit szülés utáni első munkanapján lassúsága miatt véresre vert a kápó. 
Ezekről a teherautókról a halottakat égető Sonderkommando túlélőinek beszámolóiból is tudunk. Egyikük, Feliks Rosenthal látta, amint az V. krematóriumhoz érkező teherautó platója tele van meztelen, vagy papírkötésbe tekert csecsemőkkel. A sofőr felemelte a platót, a babák pedig egyenesen az épület mögött ásott halottégető árkokba hullottak. A kisdedekre részeg német SS-ek lövöldöztek: "De nem mindegyiket ölték meg. Sokan csak megsebesültek. Ezeket a gyerekeket elégették, sokan még félig éltek a lángoló halotti máglyákon" - emlékezett Rosenthal.

Más beszámolók szerint a krematóriumok parancsnoka, a szadista Otto Moll SS-főtörzsőrmester a vetkőzőkben a magyar zsidó nőktől elvette csecsemőiket és élve dobta őket az égő gödrökbe. Úgy tűnik, hogy ez még Birkenauban is sok volt. Amikor Dr. Wirthsnek, az Auschwitz-komplexum SS-főorvosának jelentették, hogy élve égetik a gyerekeket, nem hitte el és azt válaszolta, hogy "ez lehetetlen" ("unmöglich"). Az SS-százados másnap személyesen ment a helyszínre. Kiderült, hogy a hír igaz és nem holmi túlkapásról van szó. Az akcióra személyesen Rudolf Höss, a magyar akció lebonyolítására ismét visszatérő SS-parancsnok adott utasítást. Túl sok magyar zsidó érkezett, kifogyóban voltak a készletek, ezért spórolni kellett a Zyklon B gázzal. 
1944 nyarán a magyar zsidó lányoknak és asszonyoknak a szülés a halált jelentette. Orvosnő rabtársaik legalább az anyákat próbálták megmenteni és akár a terhesség 6-7. hónapjában is beindították a szülést, vagy abortuszt hajtottak végre. A műtétekre többnyire titokban, éjjel került sor, az anyát a barakk közepén, a földön húzódó téglából épült fűtőcsatornára fektették.

Miután a magyar zsidó női táborban (BIIc) 1944 nyarán kórházat állítottak fel, a beavatkozásokat ennek 10 fős egészségügyi személyzete végezte. A műtéteket víz, műszerek, gyógyszerek és világítás nélkül bonyolították le. A kezüket, kanalat, kést használtak, közben gyertyával, vagy meggyújtott papírfecnikkel világítottak. A kórházat vezető máramarosszigeti nőgyógyásznő, Dr. Perl Gizella számos abortuszt és szülést vezetett le titokban és sok nőt megmentett. Az újszülöttet megsimogatta, megcsókolta, utána pedig sírva megfojtotta a kisdedet.  A testeket a barakkok előtt felhalmozott hullák közé rejtették.  
Később a női kórház kapott némi gyógyszert és orvosi eszközt. A szülés ugyanakkor továbbra is tilos volt, ezért a közreműködő zsidó személyzet az életével játszott. A pácienseket nem vihették nyíltan a kórházba. A Perl doktornő mellett dolgozó kolozsvári ápolónő, Lengyel Olga szerint, ha a fájások nappal kezdődtek, a nők a legalsó priccsre terített takarón szültek a saját barakkjukban. Ha éjszaka történt, akkor az anyát titokban becsempészték az üres és sötét kórházbarakkba, ahol legalább a vizsgálati asztalra feltehették. Az újszülöttek sorsa nem változott: befogták az orrukat és a kitátott szájukba mérgező szert öntve ölték meg őket. "Egy injekcióval talán gyorsabb lett volna, de az nyomot hagyott volna (a holttesten) és nem engedhettük, hogy a németek megsejtsék az igazat...Így a németeknek belőlünk is sikerült gyilkosokat csinálniuk. A meggyilkolt babák képe egészen a mai napig üldöz... Még mindig hiába próbálom megnyugtatni a lelkiismeretemet. Még mindig látom az anyjuktól elszakított kisdedeket. Érzem a kis meleg testüket, ahogy a karomban tartom őket... " - írta később Lengyel Olga. Ha egy esetre a titkolózás ellenére mégis fény derült, a létszámon felüli gyermek holttestet koraszüléssel magyarázták a tábori adminisztráció felé.  
Egy túlélő később elmondta, hogy a birkenaui BIa szektorban egy állapotos magyar nő a létszámellenőrzésnél a leghátsó sorban igyekezett elbújni: "A sorakozó alatt kezdett szülni. Egyik fogolytársunk, egy kolozsvári orvosnő fogta a babát és azonnal megfojtotta. A földbe ástak egy lyukat és az újszülött testét rögtön abba temették... Később a kisded testét bedobták a latrinába. Tudom, és meg vagyok róla győződve, hogy az orvosnő jó szándékból fojtotta meg a gyereket, azzal a meggyőződéssel, hogy ez az egyetlen módja megmenteni az anyát és a nagymamát a gázkamrától. Hiszen közismert volt a szabály, hogy anyát és gyerekét megölik a gázban."  
Valamikor 1944 nyarának végén, Birkenau főorvosa, Dr. Mengele tolmácsolta az új parancsot: mostantól a szülő nőket nem, csak a babákat kell megölni, az embriókat pedig sértetlenül neki kell átadni tudományos célra. (Ezt követően több, különböző korú abortált magzat került Mengele gyűjteményébe, aki Berlinbe küldte a preparátumokat.) Perl doktornő kórházát hamarosan ellepték a várandós kismamák, egyes beszámolók szerint 76-an voltak, többségük magyar. Mengele parancsot adott az abortuszokra. Mások a koraszülés kikényszerítése érdekében injekciókat kaptak. Egyiküknél a hatodik hónapban indították be a szülést: "Amikor elkezdték a műtétet, sírni kezdtem és kértem, hogy ne tegyék ezt velem. Sajnos a műtétet elvégezték...Amint a nők megszülték őket, a gyerekeket megölték. Csak az ikreket hagyták életben, rajtuk valamilyen kísérleteket végeztek, amíg meg nem haltak."  Az egyik magyar orvosnő, így emlékezett: "Láttam a kórházban hogyan fojtják meg gyerekeiket a nők, akik természetes úton szültek, mert a németek erre kényszerítették őket. Ha nem tették volna, az újszülötteikkel együtt őket is a krematóriumba küldték volna. Ezt megelőzően napokig nem kaptak ennivalót... Orvosként nehéz volt injekciót adnom azoknak a nőknek és látni, hogy a többi orvos is ezt teszi, de bennünket is kényszerítettek és muszáj volt megtennünk." Végül 14-16 koraszülésre került sor. A többieket, legalább 60 várandós kismamát, Mengele korábbi ígérete ellenére a gázkamrába küldte . "A tábor nem szülőszoba" - mondta az SS-doktor.
 
Az utolsó hónapok
1944 november első napjaiban Himmler SS-Reichsführer parancsára Auschwitzban befejeződött a zsidók megsemmisítése. A gázosítások megszűntek, a zsidó foglyok megölése hivatalosan tilos lett. Ennek ellenére Mengele utasítására a férfi kórháztáborban (BIIf szektor) még ekkor is legalább 20 zsidó nőnél akarták beindítani erőszakkal a szülést. Végül ezt is leállították és a nők fele természetesen szülhette meg gyermekét. Pár hónapon belül azonban valamennyi baba meghalt.  Az egyikük éppen január 27-én, a felszabadulás napján.  
Az utolsó auschwitzi karácsony napján a lágerirodán három születést jegyeztek fel. A hiányos dokumentáció szerint 1945. január 10-én 247 különböző állampolgárságú állapotos nő és kismama élt a Birkenauban. Az újszülöttek és a háromévesnél fiatalabb gyerekek száma 156 volt. A birkenaui női tábor evakuációjára 1945. január 18-án került sor kaotikus körülmények között. A Vörös Hadsereg már a közelben járt. A kiürítés után az Auschwitz-komplexum táboraiban 8-9 ezer beteg, menetképtelen, bujkáló fogoly maradt, köztük legalább négyszáz 15 évesnél fiatalabb gyerek. Sőt, az egykori cigánytáborban, a BIIe szektorban terhes nők és kismamák lábadoztak az újszülöttekkel együtt.  
Eközben a Birodalom belseje felé hajtott nők halálmenetében beteg, állapotos foglyok vánszorogtak a hóban. Egyiküknek elkezdődtek a fájásai. Sikítva a hóba roskadt. Nem tudott továbbmenni. Odaugrott hozzá az édesanyja, hogy segítsen, de az SS-őr visszakergette a menetoszlopba. Ahogy a menet elhaladt, az árok szélén kuporgó szülő nőt lelőtték.  A megmaradt iratok szerint a tábor utolsó egy évében hivatalosan mindössze 8 zsidó csecsemőt regisztráltak és láttak el fogolyszámmal. Nem tudjuk, hogy velük miért tettek kivételt. Ugyanakkor több visszaemlékezés is beszámol olyanokról, akik hosszú ideig titokban bújtatták újszülöttjüket, vagy gyermeküket a táborban.

​Annyi bizonyos, hogy a megmaradt hiányos dokumentációban legalább 680 Auschwitzban született gyereknek van nyoma. Tudjuk, hogy közülük nyolcat az anyával együtt szabadon engedtek.  A különböző források szerint kb. 46-60 újszülött megérte a felszabadulást. Többségük lengyel és szovjet állampolgár volt. Néhányan a felszabadulás után haltak meg. A többiek, a regisztrált újszülöttek több mint 90%-a ott veszett. Az Auschwitzban és Birkenauban született és meghalt zsidó gyerekek száma ismeretlen. Valószínűleg több ezren voltak, jelentős részük magyarként született.

Kádár Gábor - Vági Zoltán 

Tíz éve, 2011-ben fejtettük meg az ikonikus fénykép felvételének helyszínét közös gondolkodással, minden apró részlet megfigyelésével és elemzésével. Közösségi médiában, levelezésekben, a Nagy Budapest Törzsasztal vitafórumán folyt a képelemzés.  (Ezeket összegyűjtve lásd ITT.) 
Most Jalsovszky Katalinnak a Fotóművészet című lapban megjelent két részes, a holokauszt fényképeinek sorsát és történeti hitelességét elemző tanulmányából a képre vonatkozó részt idézzük. 
A teljes tanulmány online elolvasható: 1. rész // 2. rész  

Nem közismert, hogy a világhírű szovjet haditudósító, Jevgenyij Halgyej budapesti fotója a kamerába tekintő, sárga csillagot viselő zsidó párról nem spontán pillanatot, hanem beállított jelenetet rögzít.
Halgyej 1945 januárjára datált szuggesztív fotója többnyire „Csillagos pár a felszabadult budapesti gettóban” meghatározással, megszámlálhatatlanul sokszor jelent meg nyomtatásban és kiállításokon, és szerepel a fotográfus munkásságát bemutató valamennyi albumban.[1]
Megtalálható a legnagyobb fotóügynökségek (Archiv für Kunst und Geschichte, Bildagentur bpk, Corbis, Getty, Ullsteinbild) online kínálatában, különféle méretű régebbi és mai nagyításai a legnevesebb nemzetközi aukciós házak (Bonhams, Swann, Dorotheum, Doyle, Sotheby’s) árverésein kelnek el. Forgalmazásának jogát 2005-ben a Magyar Távirati Iroda Fotóarchívuma is megszerezte, több, 1945-ben Budapesten készült Halgyej-kép jogával együtt. A felvétel az archívum online katalógusában „Budapest, 1945. január 18. Sárga csillagot viselő középkorú zsidó házaspár a gettó felszabadulásának napján a Dob utcában” szöveggel található meg. [2]
1997-ben, az akkor 80 éves Jevgenyij Halgyej az életpályáját bemutató belga dokumentumfilmben így mondta el a kép keletkezését: „Ez a felvétel Budapesten készült. Budapesten, januárban. Éppen felszabadítottuk a város egyik negyedét, és kiderült, hogy ez volt a gettó. (…) Erről a fényképről csak annyit, hogy megpillantottam ezt a házaspárt. Egyértelmű volt, hogy férj és feleség, és mind a ketten sárga csillagot viseltek. Megrázott a látvány. A város már felszabadult, de rajtuk még mindig ott a csillag... Odaléptem hozzájuk, de mivel fekete bőrkabát volt rajtam, megrémültek. Azt hitték talán, hogy az SS-hez tartozom. Szóval, odaléptem hozzájuk, és jiddisül megszólítottam őket, hogy várjanak. Odaléptem, és előbb a férfi ruhájáról téptem le a csillagot, aztán az asszonyéról. Nagyon megijedtek, de én mondtam nekik, hogy nem, nem, minden rendben, alles gut. Minden rendben, mondtam nekik. Ich bin auch a’ Jid. Én is zsidó vagyok. Sólem áléchem! Amikor azt mondtam, hogy sólem áléchem, az asszony könnyekben tört ki, és a vállamra borult. – Úgy féltünk, annyira féltünk! – zokogta.” [3]
David Shneer A fájdalom képi ábrázolása: Szovjet holokausztfotók a történelem és az emlékezet keresztmetszetében című tanulmányában kifejez bizonyos kételyeket a kép születésének körülményeivel kapcsolatban, és úgy látja, hogy Halgyej elbeszélése feltehetően „nem tükrözi az 1945. januári találkozás valóságát”, s még azt a lehetőséget is felveti, hogy az eltávolított sárga csillag a fotózás kedvéért került vissza a kabátokra. [4]
Halgyej legkiválóbb háborús felvételeit – köztük ezt a képet – a hazai közönség 2006-ban, a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár A háború ikonjai című kiállításán ismerhette meg. A fénykép hitelességét egy, az Élet és Irodalomban megjelent olvasói levél is megerősíteni látszott. A levélíró, a Jeruzsálemben élő Slomo Stern a fotón nagybátyját, Klein Zoltán sportszerkereskedőt és feleségét, Stern Malvint vélte felismerni, akikkel gyermekként a Wesselényi utca 13. sz. gettóbeli házban érte meg a felszabadulást. [5] A fotót 2009-ben Böhm Ágnes írásának illusztrációjaként a Népszabadság is közölte „A Klein házaspár a Wesselényi utcában 1945. január 18-án” képaláírással.
2011-ben a Magyar Zsidó Levéltár vezetője, Toronyi Zsuzsanna egy készülő kiállításhoz pontosítani kívánta a kép helyszínét. S ez sikerült is a Budapest című folyóirat köré tömörült, újságírókból, könyvtárosokból, helytörténészekből álló Nagy Budapest Törzsasztal közösségének és az Index internetes portál Budapest Anno levelező fórumának segítségével. Kiderült, hogy a fénykép nem a Károly körút – Madách Imre út – Király utca – Nagyatádi Szabó István (ma: Kertész) utca – Dohány utca által határolt erzsébetvárosi ún. nagy gettóban, s még csak nem is a környékén, hanem az ettől távol eső Ferencvárosban készült: a pár a Ráday utca elején áll, és a Kálvin tér felé néz. A kép bal oldalán a Ráday utca 14. és 16. számú lakóházat ismerhetjük fel máig is ugyanilyen erkélyeikről, jobb oldalon a Ráday utca 9. sz. házat látjuk, a háttérben pedig jól azonosítható a Ráday utca és az Erkel utca kereszteződése. A fotó körül zajló internetes disputában többen is felvetették, hogy a kép talán nem is a gettó felszabadulásának napján keletkezett, hanem esetleg később, mivel az utca rendezettsége nem utal az éppen véget ért harcokra. Ungváry Krisztián szerint mégis elképzelhető, hogy Halgyej január 18-án vagy az utána következő napokban fényképezett, hiszen a környék már 15-én szovjet kézre került s a Ráday utcában nem dúltak harcok, így nem keletkeztek nagy tömegben romok és roncsok.[6] Szinte mindegyik január, február hónapra datált budapesti képen nagyjából azonos hómennyiséget látunk, ezért ez sem ad támpontot az időpont szorosabb behatárolásához.[7]
A fotográfus elbeszélésének az az eleme sem állja meg a helyét, amely szerint a kép modelljei tőle értesültek volna a felszabadulásukról, hiszen a gettó lakói csak a városrészt elzáró palánkok ledöntése után juthattak el a Ferencvárosba. Itt a pár feltehetően a fényképész kérésére állt meg pontosan az úttest tengelyében, a kép szimmetrikus kompozíciója érdekében, aki azután több felvételt is készített róluk. A közismert képnek még két publikált variációját ismerjük: az egyik 1975-ben került szovjet forrásból a Magyar Távirati Iroda archívumába, ezen a pár alakja jobban kitölti a képmezőt, s az asszony a férfiba karol.[8]
A fotó harmadik variánsa, amelyen a párhoz még közelebb áll a kamera s az utcának csak egyik oldala látható, 1945 márciusában jelent meg a moszkvai Zsidó Antifasiszta Komité jiddis nyelvű lapjának a budapesti zsidóság sorsát bemutató cikkében, négy másik Halgyej-fotóval együtt, a szerző megnevezése nélkül.[9]
A valós helyszín megállapítása érdekében indított kollektív nyomozás menetét és végeredményét a Budapest című folyóirat tette közzé.[10] A felfedezés nem keltett különös visszhangot, s a kép azóta is változatlanul „budapesti gettó” helyszínnel jelenik meg csaknem mindenütt. A Múlt-kor című történelmi magazin 2014. tavaszi számában is ezzel a képaláírással láttuk viszont, ám a személyeket illetően újabb feltevéssel találkozunk: itt a férfi állítólag Vándor (Unterberger) Adolf nyomdászsegéd, az asszony pedig a testvére.[11]
A budapesti zsidóság szenvedéseinek és felszabadulásának világszerte ismert ikonjává lényegült fénykép születésének valós körülményeire talán soha nem derül fény, s arra sem, hogy kiket ábrázol, ám a felvétel kitörölhetetlenül beépült a holokauszt emlékezetének vizuális kánonjába. Bár történelmi üzenet szempontjából sem a Reichstag-fotót, sem a csillagos pár képét nem tarthatjuk hamisnak, azonban a fotográfiák hitelességével szemben felállított mai mércénkkel mérve e hatásosan megkomponált felvételek mégsem tekinthetők autentikus történeti dokumentumoknak.

[1] Alexander and Alice Nakhimovsky: Wittness to Hystory. The photographs of Yevgeny Khaldei. Aperture, 1997. 48–49. oldal. Jewgeni Chaldej: Der bedeutende Augenblick. Hereausgegeben von Ernst Volland und Heinz Krimmer. Neuer Europa Verlag Lepizig Gmbh, 2008. 22–23-o., Von Moskau nach Berlin. Bilder des Russis-chen Fotografen Jewgeni Chaldej. Phartas é.n. 39. oldal.
[2] A kép MTI száma: MTI DHALD1945____011.
[3] Sztálin fotósa. Magyarul beszélő belga dokumentumfilm, 1997. Rendezte: Marc Henri Wainberg. A szöveget Révbíró Tamás jegyezte le. http://www.budapestfolyoirat.hu/archivum/2011/2011-szam-februar/315-drotposta. Elérés: 2015. 12. 12.
[4] David Shneer: Picturing Grief: Soviet Holocaust Photography at the Intersection of History and Memory. AMERICAN HISTORICAL REVIEW, 2010. február. 48.o. http://www.pendleton.k12.ky.us/userfiles/119/Classes/401/Picturing%20Grief. pdf. Elérés: 2016. 01. 24.
[5]  Ich bin auch ein Jid. Élet és Irodalom. 2006. december 15. 2. oldal. Böhm Ágnes: Történetek a budapesti gettóból. Népszabadság, 2009. január 27. 6. oldal.
[6] Ungváry Krisztián szíves közlése.
[7] A meteorológiai intézet napi jelentései szerint 1945. január 5. és 11. között havazott, jelentősebb mennyiséget, 25 mm-t január 11-én mértek. http://www.met.hu/
eghajlat/magyarorszag_eghajlata/eghajlati_adatsorok/Budapest/adatok/napi_ adatok/index.php . Elérés: 2016. 02. 01.
[8] Az MTI archív száma: INT 75-1-28/33. számon. Szövege: Ketten a gettó felszabadulása után. 1945. február. Ugyanez a variáció megjelent „Egy zsidó házaspár zsidócsillaggal a budapesti gettóban. 1945. január” felirattal Steven Spielberg und Survivors of the Shoah Visual History Foundation: Die letzten Tage. Köln, 1999. 79. oldal. A felvétel 13×18 cm-es reprodukcióját őrzi 83.542 leltári számon a MNM Történeti Fényképtára, s két évtizeddel ezelőtt e cikk szerzője is elkövette azt a hibát, hogy „Egy pesti utcán 1944 őszén” felirattal közölte a Budapesti Negyed 1995 nyári, 8. számában.
[9] Eynikayt, 1945. március 3. 1. oldal.
[10] Saly Noémi: Ich bin auch a’ Jid … In. Budapest, 2011. február. http://www.budapestfolyoirat.hu/archivum/2011/2011-szam-februar/315-drotposta. Elérés: 2015. 09. 26.
[11] Múlt-kor. Negyedéves történelmi magazin. 2014. tavasz. 43–44. oldal. A képaláírás egy túlélőnek a Holokauszt Emlékközpont számára tett közlésén alapszik, aki később módosította az elmondottakat, s az asszonyban Vándor Adolf sógornőjét, Neumann Bertát vélte felismerni.

​Auschwitzban kezdetben, ha egy fogoly beteg lett, kezeléséről nem is orvosok, hanem valamelyik SS-altiszt döntött. "Ne zabálj olyan sokat!" (Nicht so viel fressen) - üvöltöttek gyakran a hasmenéstől szenvedőkre, majd a jelentkezők zömét megverték és szimulánsként elzavarták. A gyengélkedőre általában csak néhány, különösen rossz bőrben lévő rab kerülhetett be. Ám a fertőző betegeket ott sem különítették el. Sőt, a helyhiány miatt gyakran többet fektettek egy ágyba, így a kórokozók gyorsan terjedtek. Ennek ellenére - ahogy egy fogoly fogalmazott később - Auschwitz valódi "vendégház volt" az épülőfélben lévő Birkenauhoz (Auschwitz II) képest.
 
Az új táborban az első évben még folyóvíz sem volt. A rabok hónapokig nem fürödtek és a ruháikat sem tudták kimosni. A deportált nők a napi egy liter teának nevezett löttyöt itták és ezzel tisztálkodtak. A téglabarakkokban nem volt se villany, se wc, se padló. Birkenau építésénél még az SS egészségügyi szabályait is megszegték és négyszer annyi embert zsúfoltak össze, mint más koncentrációs táborokban. Szinte mindenkit hasmenés gyötört, sokan kaptak maláriát, aratott a tüdőbaj, a rüh és számos bőrbetegség. A legnagyobb pusztítást azonban a tífusz okozta.

​Az első tífuszjárvány már 1941 tavaszán kitört, ősszel pedig az orosz hadifoglyok ismét behurcolták a táborba. Az SS a "nincs beteg, nincs járvány" alapelve szerint járt el. Az oroszokat agyonlőtték, agyonverték, vagy halálra éheztették. A beteg rabok szívébe hatalmas tűkkel 8-15 gramm fenolt (karbonsav) fecskendeztek. Másokat elgázosítottak. Az auschwitzi SS a tífuszt a berlini felettesek, a gyilkosságokat a külvilág elől titkolta: tömegesen hamisították a kórházi iratokat, kórlapokat, a halottas könyvekben fiktív halálozási okokat tűntettek fel. 1942. március 12-én 1200, zömmel tífuszos beteget válogattak ki az auschwitzi rabkórházban. A két kilométerre lévő Birkenau primitív barakkjaiba kerültek. Orvosi ellátást nem kaptak, enni is alig, a kápók és az SS-ek gyilkolták őket. Fertőtlenítés ürügyén hideg vizes üstökben kellett fürdeniük, előtte és utána órákig álltak meztelenül a szabadban. Egy hónap múlva kevesebb mint százan voltak életben. A táborparancsnokság azt hitte, hogy a járványt sikerült visszaszorítani.
 
Áprilisban azonban a majdaneki táborból (KL Lublin) átszállított foglyok ismét behurcolták a tífuszt. A kór gyorsan terjedt, májusban már az auschwitzi SS-főorvossal (Standortarzt), Dr. Schwelával is végzett. Állítólag a tábori ellenállás csempészett tífuszos tetveket az egyenruhájába. Majdaneki kollégája ekkor már hetek óta halott volt. Utóda, Dr. Franz von Bodman, a szív helyett a vénába adott fenolinjekciókkal ölte meg a betegeket. Ezzel ugyan elérte, hogy áldozatai különösen sokat szenvedve haljanak meg, a járványt viszont nem tudta megállítani. Sőt, hamarosan ő maga is elkapta a tífuszt.
 
A betegség leküzdését ekkoriban több tényező is nehezítette. Auschwitz történetének első két évében 1500 zsidó rab érkezett, 1942 nyarától viszont havonta átlagosan több mint 20 ezer. A szokásos preventív intézkedések - fertőtlenítő fürdő, a foglyok kopaszra nyírása - ekkora tömeg esetében már nem bizonyultak hatékonynak. Ráadásul hiába rendeltek el az SS-orvosok karantént a táboron belül: Auschwitz egy kis vidéki lágerből éppen ezekben a hónapokban alakult át a legnagyobb náci táborkomplexummá. Mindenfelé építkezések folytak. A kivitelező német cégek több ezer civil alkalmazottja naponta jött-ment mindenféle fertőtlenítés nélkül. A szögesdrótok közelében felhúzott zsúfolt szállásaik éppúgy a fertőzés gócpontjaivá válhattak, mint a foglyok barakkjai. Az 1940-es években már léteztek ugyan tífuszoltások, de teljes védelmet egyik sem nyújtott. A helyzetet súlyosbította, hogy a birkenaui ideiglenes gázkamrákban tízezrével megölt zsidó munkaképtelenek elégetését nem győzte a tábori krematórium. Ezért a holttesteket tömegsírokba temették, a hullák pedig megfertőzték a talajvizet. Júniusban az SS-ek és a munkások már csak palackozott ásványvizet ihattak.
 
Július 1-én az egyik civil munkásszállásról tífuszos megbetegedést jelentettek, amit újabb esetek követtek. Rudolf Höss táborparancsnok számára ennél rosszabb nem is történhetett volna. Két hét múlva várta Heinrich Himmler, az  SS vezetőjének látogatását. Höss a fejével játszott: nem vallhatta be, hogy hónapok óta hazudik és a járvány kicsúszott az ellenőrzése alól. Ugyanakkor főnöke életét sem tehette kockára. A parancsnok mégis az utóbbit választotta és megpróbálta valahogy megúszni. Gyorsan elrendelte az SS-ek kötelező beoltását, majd július 16-án azt is megtiltotta nekik, hogy a folyók fertőzött vizében fürödjenek, vagy mossanak. A másnap érkező Himmlert és népes kíséretét, amennyire lehetett távol tartották a fertőzéstől. Megmutattak neki egy szelekciót és egy gázosítást, gyárlátogatásra és az ültetvényekre, végül az alaposan kitakarított Auschwitzba vitték. A trükk sikerült. Himmler elégedett volt a látottakkal, és Hösst SS-Obersturmbanführerré (alezredes) léptette elő. Egyúttal közölte vele, hogy ne is remélje a transzportok számának csökkentését, mivel Auschwitzot szemelte ki az európai zsidóság vesztőhelyéül.

​Höss óvatosan várt még pár napot, majd jelentette, hogy Himmler távozása után kitört a tífusz. Az immár hivatalossá vált járvány elleni harc (Bekӓmpfung der Seuche) keretében most már az egész Auschwitz-komplexumot karantén és táborzárlat (Lagersperre) alá helyezhette. A szabadságokat törölték, az eltávozást megtiltották. Több mint 30 német cég ezer munkatársa ragadt a karanténban. Az SS-ek családtagjai nem mehettek be a tábor területére. A belépési engedélyeket érvénytelenítették. Újat csak azok kaptak, akik átestek a kötelező fertőtlenítésen. A hivatalos ügyben kilépők ruháját 36 órával korábban le kellett adni tetvetlenítésre. Höss a saját bőrét megmentette ugyan, de inkompetenciája a náci táborrendszer történetében addig példátlan járványt szabadított Auschwitzra.  A július hónapban meghalt 3779 fogoly nagy része már a tífusz áldozata volt. Augusztus 1-19. között pedig még többen, 4113-an vesztették életüket. A lágerirodán az írnokok két műszakban dolgoztak. Ezrével hamisították a halotti anyakönyveket és gyártották az olyan orvosi kezelések dokumentációját, amelyekre sosem került sor.
 
A helyzet azonban a karantén ellenére sem javult, a transzportok özönlöttek, augusztusban már 42 ezer zsidó szállt ki a vagonokból. A fajpolitikai szándék (a zsidók kiirtása) az SS vezetése számára fontosabbnak bizonyult, mint az egészségügyi cél (a tífusz leküzdése). Gyógyszerek, kórházak, megfelelő ellátás és felszerelés hiányában Höss a Zyklon B-vel próbálta kezelni a válságot. A hidrogéncianid tartalmú mérgező szert eredetileg a kártevők ellen fejlesztették ki. A csótányok, patkányok, egerek és bolhák mellett képes volt elpusztítani a tífuszt terjesztő tetveket is. 1941 óta ezzel a vegyszerrel gyilkoltak a gázkamrákban is. Július és október között hatalmas teherautókkal tonnaszámra szállították Auschwitzba a Zyklon B-t. Höss feletteseinek persze fogalmuk sem volt róla, hogy mennyi Zyklon B-vel hány zsidót lehet megölni. Ha gyanították is, hogy a szállítmányok növekvő mérete és gyakorisága egészségügyi katasztrófára utal, a parancsnok széttárhatta kezét és a zsidók tömeges elgázosításával takarózhatott. Így az auschwitzi SS bizonyos mértékig kozmetikázhatta az adatokat. A valóságban a Zyklon B kisebb részével az ekkoriban beérkező főleg holland, belga és francia zsidó nőket, gyerekeket és öregeket ölték meg, a többségét pedig a barakkok és a foglyok ruházatának fertőtlenítéséhez használták fel.

​Augusztus közepén Dr. Kurt Uhlenbroock személyében új SS-főorvos érkezett. Úgy gondolta, hogy a legjobb megoldás, ha egyszerre szabadul meg a betegséget terjesztő tetvektől és az őket hordozó foglyoktól. Augusztus 29-én szelekciót rendelt el. Mindenkit, a fertőző betegeket és a már meggyógyult lábadozókat egyaránt a halálba küldték. Délben a válogatás szünetelt: miközben a németek elmentek ebédelni, a meztelenül felsorakoztatott rabok a kórház udvarán vártak sorsukra. Aznap összesen 746 embert hurcoltak teherautókkal a birkenaui gázkamrákba. De ez sem segített és két nap múlva a tífusz Uhlenbroockot is ledöntötte lábáról. Fél éven belül immár ő volt a harmadik auschwitzi SS-főorvos, aki kudarcot vallott a járvány ellenében, ráadásul maga meg is fertőződött. A táborokat felügyelő egészségügyi hivatal vezetője ekkor a 33 éves Dr. Eduard Wirths SS-századost küldte Auschwitzba, aki szívbetegsége miatt alkalmatlanná vált a frontszolgálatra. Egyetlen parancsot adott neki: állítsa meg a tífuszt és akadályozza meg, hogy a járvány átterjedjen az SS-legénységre.
 
Wirths Auschwitzba érve megdöbbenve szembesült a tömeggyilkossággal és a dermesztő egészségügyi körülményekkel. "Gyakran panaszkodott nekem, hogy orvosi lelkiismerete képtelen megbékélni a tőle elvárt gyilkolással és hogy ezért sokat szenvedett...A zsidók teljes megsemmisítésével kapcsolatban is skrupulusai voltak, amiket bizalmasan gyakran felfedett előttem " - írta róla később emlékirataiban Höss. Egyik beosztottja, Franz Hoffmann Lagerführer szerint "Wirths ellenezte a szelekciókat mondván, hogy az orvosok nem azért vannak, hogy szelektáljanak, hanem azért, hogy gyógyítsanak." De hiába tiltakozott, Berlinből megjött a szelekciós parancs, Wirths áthelyezési kérelmét pedig visszautasították.
 
A táborban újabb szelekcióval folytatódott a járványellenes küzdelem. Az auschwitzi kórház után most a birkenaui női tábor (FKL - Frauenkonzentrationslager) volt soron. Szeptember 5-én 800 beteg nőt hajtottak a gázkamrához. Érkezésüknél ott volt Dr. Johann Paul Kramer, akit pár napja helyeztek Auschwitzba egy szintén a tífusz miatt kidőlt SS-orvost helyettesítésére. Kremernek ez volt a második gázosítása. Az elsőről azt jegyezte fel naplójába, hogy "ehhez képest Dante pokla szinte komédiának tűnik". Most még jobban elszörnyülködött és ezt írta: "Ma délben egy különleges akciónál, muzulmánok (legyengült beteg fogoly) az F.K.L-ből. A borzalmak legborzalmasabbika." Kollégája, Dr. Thilo meg is jegyezte neki, hogy a világ végbélnyílásánál (anus mundi) vannak. A háború utáni perében Kremer doktor elmondta, hogy a kivégzésre hozott nők "élő csontvázak" voltak. Még a vetkőző barakkokba sem engedték be őket, tetves rongyaikat a szabadban kellett levenniük. Tudták, hogy meg fognak halni. "Könyörögtek az SS-eknek, hogy kíméljék meg az életüket. Zokogtak." Végül beszorították őket az egyik gázkamrába és végeztek velük. "Anatómusként számos szörnyű dolgot láttam és sok időt töltöttem holttestekkel. De amit akkor láttam, az mindent felülmúlt..." -  emlékezett Kremer a vádlottak padján.

​Az auschwitzi krematórium már rég nem tudott lépést tartani a gyilkolással, az új birkenaui krematóriumok átadása viszont hónapokat csúszott a karantén miatt. A szaporodó tömegsírokba temetett hullák a nyári hőségben megfertőzték a vizet és a levegőt. Szeptemberben Höss a chelmnói megsemmisítő táborba utazott, ahol megmutatták neki, hogyan kell gödrökben elégetni az elgázosítottak holttestét. Miután visszatért, a zsidókból álló Sonderkommando megkezdte a tömegsírok exhumálását és a hullák elhamvasztását. Két hónap alatt mintegy 107 ezer áldozat testét tüntették el, majd az SS megszabadult a tanúktól és likvidálta a Sonderkommando nagy részét.
 
Október 1-én egy szelekció során újabb kétezer beteg nőt küldtek gázkamrába. Mivel a Zyklon-B készletek elfogytak, ismét egy öttonnás teherautó indult utánpótlásért. Kremer doktor naplóbejegyzése szerint ekkoriban Auschwitz (Oświęcim) városában a tífusz már egész utcákat fertőzött meg. 

A járvány átterjedt az SS-ekre is. Körülbelül ötvenen kapták el. Köztük volt Heinrich Schwarz, Auschwitz III és a natzweileri koncentrációs tábor későbbi parancsnoka, valamint az agrárültetvényeket irányító Joachim Caesar SS-alezredes is. A kór a családtagokat sem kímélte. Höss szerint Auschwitzban senki nem lőtt annyi embert tarkón, mint Gerhard Palitzsch SS-Rapportführer, aki ezrekkel végzett. Az otthon mintaapaként és szerető férjként viselkedő Palitzsch, egyik este a gázkamrában megölt zsidó nők ruháival lepte meg feleségét. A lopott ruhákban azonban tetvek is lehettek, mert Palitzschné hamarosan ágynak esett és bár korábban beoltották, meghalt. A tábor történetének talán legnagyobb gyilkosa most az emeleti hálószobában zokogva ölelgette árván maradt gyerekeit. Caesar felesége is meghalt. Még az SS-ek házaiba beosztott lengyel szobalányok is karanténba kerültek, hónapokig nem mehettek haza a családjukhoz.
 
1942 novemberére a tífusz kitört az Auschwitz-komplexumból és elkezdte megfertőzni a régió lakosságát. A civil hatóságok kontaktkutatással kiderítették, hogy a betegek minden esetben valamelyik táborban dolgozó rokonuktól kapták el a ragályt. Dr. Wirths kénytelen volt tanácskozásra hívni a különböző hivatalokat, cégeket, katonai szerveket, polgári hatóságokat. Utóbbiak nyíltan az SS-t hibáztatták, amiért a foglyok megfertőzték a civileket. Az auschwitzi polgármester arra panaszkodott, hogy az SS-ek és a civil alkalmazottak ellenőrzés nélkül keverednek a lakossággal a városi pályaudvaron. A cégek azt követelték, hogy a július óta karanténba szorult munkatársaik legalább karácsonyra hazamehessenek a családjukhoz. Végül kompromisszum született: karantént három héttel meghosszabbítják, hogy annak lejárta után, december 25-én az izolált civil munkások végre távozhassanak. A tífuszt azonban nem érdekelte a politikai alku és egy hét múlva újabb civil betegedett meg. Az egészségügyi előírások szerint a karantént ekkor további három héttel meg kellett volna hosszabbítani. Ez egyben azt is jelentette, hogy törölni kell a karácsonyi szabadságolást. A civil alkalmazottaknak ez azonban már sok volt és egyszerűen elindultak hazafelé. Hiába fenyegetőzött a Gestapo és az SS, mégsem lőhettek halomra több száz német munkást. A világtörténelem leggyilkosabb bürokráciája nem tehetett mást, mint elfogadta a fait accompli-t. A járvány folytatódott, de a nagy auschwitzi karantén véget ért.

​Vági Zoltán