Egy levéltári dobozban néhány családi kép mellett egy napló-töredék is lapult. Hosszas nyomozás után sikerült kideríteni, ki írta ezt a szívszorító bejegyzést, és hogy kik vannak a képeken. 1944.III.28. Roppant izgulok! Befejeztük az iskolát, és nemsokára kiállítják a bizonyítványt! Mert tombol a háború, kicsi naplóm, s nekünk zsidóknak különösen nehéz a sorsunk. És még ilyen gondok is 3-t várok számtanból és történelemből, hittanból meg kettest. De lehet, hogy kissé szigorú vagyok önmagamhoz, és biztos van még egy pár egyesem, úgyhogy még kellemes meglepetés is érhet. Máskülönben közeledik anyuka születésnapja! Elhatároztuk mi hárman, hogy saját keresetünkből fogjuk a legjobb anyát megajándékozni. Én tanítom két kistestvérkémet németül (a világ legszebb nyelve, ezen kívül a nép is kedves, tapasztaltam mert most itt vannak Marosvásárhelyen), ezért kapok 10 pt. Mindennap leszedem az asztalt, ez addigra 6 pt. A zsebpénzünk egy hónapra 36pt. Nagyszerű, nem? 1944.IV.4 Ma van a bizonyítvány kiosztás! Most reggel 1/2 8, 9-re kell ott lenni! Ajjaj! Hogy félek. - Most jöttem haza. Tiszta egyes vagyok!!!! Ehhez fogható örömöm még az életben nem volt. Még az osztály előtt, az udvaron, odajön hozzám Magdi néni( Ila néni után legkedvesebb tanárnőm) és azt mondja, Zsuzsi milyen szép bizonyítványod van! Megmondjam, hogy milyen? És már akkor bőgtem! Elvoltam készülve a legrosszabbra. És mikor kiosztják lám tiszta egyes! Csak 3-nak volt ilyen az egész osztályból!!! Mondtam is Anyukának, hogy ez egész biztos a Kósa műve, aki nem hagyta cserben az ő Zsuzskáját! 1944.IV.5 Oh!.. Mily megalázó a zsidóknak! Mindenki 10x10 cm sugarú csillagot kell viseljen!!!! fúj!!! utálat!!! Förtelem… Ezen kis napló töredék egy levéltári dobozban név nélkül hevert pár családi kép mellett. A hosszas nyomozás után végül sikerült kideríteni, ki írta ezt a szívszorító bejegyzést, és hogy kik vannak a képeken. A napló írója Berner Zsuzsi (1932) 12 éves Marosvásárhelyi kislány. Két kis ikerhúga Nóra és Helga (1935). Szülei Dr. Berner Mór és Berner Ida sz. Salamon. Az apa Mór bőrgyógyászként működött Marosvásárhelyen mígnem behívták munkaszolgálatra. A naplótöredék első bejegyzése a német megszállást (1944.03.19) követő néhány nappal íródott, a másik két bejegyzés pedig egymást követő napokon, a Marosvásárhelyi gettósítás előtt egy hónappal. (1944.05.04). A család az Auschwitzi szelektáló rámpákig együtt maradt. Ezt Berner Mór az édesapa Óh, kiválasztott népem c. visszaemlékezéséből lehet tudni. A memoár fájdalmas képeket fest a család kálváriájáról, a deportálás alatti körülményeiről, például, hogyan jutottak vízhez a vagonban: „Vizet még mindig nem kaptunk. Útközben egy záporesővel futott versenyt a vonatunk. Boldogok voltunk, hogy a levegő kissé lehűlt. Kitartottam egy lábast az ablaknyíláson, felfogjam vele a vagon tetejéről lefolyó kövér esőcseppeket, és azt adtam gyermekeimnek inni. Szegénykék okulva az elmúlt két nap szenvedésén, nem merték az egész, összesen pár korty vizet meginni. „Tegyük el holnapra is apuka- mondották - hátha holnap sem adnak vizet.” Az utolsó pillanat melyet együtt töltött a család, Birkenau-ban a szelektálás során történt. Érdekes, hogy a háború után közvetlen írt memoárjában még kihagy egy fontos elemet az Auschwitzi eseményekről, de erről később. „De pár lépésre német katona állja el utunkat, és ránk szól, hogy a csomagokat a vagonok előtt rakjuk le. Leteszünk mindent, s még vigasztalva odaszólok feleségemhez, nem baj, semmi sem baj, a fő, hogy együtt vagyunk öten. Ebben a pillanatban azonban újabb német katona állja el utunkat. Férfiak jobbra, nők balra! - mondja, s abban a pillanatban már nem voltam feleségem és gyermekeim mellett, egymással párhuzamos irányban, de már különválasztva megyünk előre. Sodor a tömeg magával. Hirtelen ráeszmélek, hogy kezemben tartom a tegnapról félretett fél üveg ivóvizet. Áttörök az elválasztó kordonon, hogy azt gyermekeimnek odaadjam. Már vissza is nyomnak, mikor feleségem utánam kiált: Marcikám, gyere csókolj meg minket." Én újból odarohantam hozzájuk, megcsókoltam őket, torkomat összeszorította a fájdalom, és könnyes szemekkel néztem feleségemnek halálfélelemtől elborult, tágra nyitott, szomorú, szép szemeibe. Gyermekeim némán, komoran követték anyjukat, nem tudták szegénykék felfogni, hogy mi történik velük, hagyták magukat sodortatni a tömegtől, mely hömpölyögve tódult utánuk. Már megint nem voltam mellettük, már újból áttolt egy katona a kordon másik oldalára, s elváltunk egymástól anélkül, hogy egy vigasztaló szót, egy bátorító tekintetet küldhettem volna utánuk. Még egy perc, már elvesztettem őket szemem elől.”[1] Mór túlélte a háborút és visszaköltözött Marosvásárhelyre, majd újra nősült és családjával Izraelben, Jeruzsálemben telepedtek le. A Szentföldről tért vissza Németországba 1964-ben újra, hogy tanúskodjon az Auschwitzi perben a szász származású Marosvásárhelyi Viktor Capesius gyógyszerész ellen, akivel Berner rendelései során találkozott, mint gyógyszerügynök. Másodjára a szelekció során Mengele mellett állva, mikor megismerték egymást de ezt a könyvében még név nélkül teszi, a tanúskodás során derült ki hogy ismerik egymást: „Capesiuson egyenruha volt, tiszti rangjelzéssel. Kapitány úr, kérem nekem ikerlánykáim vannak -mondta könyörögve Berner - akiknek több gondozásra van szükségük. — Ikrek? Hol vannak? Hozza csak őket ide. - Mengele egyetlen pillantást vetett Berner leánykáira, aztán intett, hogy menjenek vissza a sorba. Zsuzsika még kezében szorongatta a fél üveg vizet, amit a vagonban nem mertek teljesen meginni. - Csak fürödni mennek. Egy óra múlva találkoznak - nyugtatta meg magyarul Capesius Bernert.”[2] Harmadik alkalommal, Frankfurtban a per során, mint tanú nézett újra a gyógyszerész szemébe. A per, -mint oly sok náci gyilkos esetében méltatlan végeredményt hozott. Capesius Ida, Zsuzsi, Helga és Nóra gyilkosaként, valamint a több mint 8000 rendbéli gyilkosságban való bűnrészességéért összesen nyolc év fegyházbüntetést kapott, szabadulása után pedig feleségével újra üzemeltették a gyógyszertárukat. Berner Mór 1976-ban hunyt el Jeruzsálemben. A kutatás során sikerült felvenni a kapcsolatot Mór leszármazottaival, az unokákkal. Reményem az volt, hogy a napló többi része náluk lehet, de meglepetésként érte őket a napló töredék létezése. A kutatás eredményeként az eddig ismeretlen családi hagyatékhoz történet és az ami oly fontos a zsidóságnak, név párosult. A leszármazottak pedig a múltjuk egy elveszett fonalát kapták vissza. [1] Berner Mór: Óh, kiválasztott népem, Marosvásárhely, 1947, Bolyai, 152 p [2] Új Kelet, 1964. 10.02 Király Mátyás
0 Comments
Tíz éve, 2011-ben fejtettük meg az ikonikus fénykép felvételének helyszínét közös gondolkodással, minden apró részlet megfigyelésével és elemzésével. Közösségi médiában, levelezésekben, a Nagy Budapest Törzsasztal vitafórumán folyt a képelemzés. (Ezeket összegyűjtve lásd ITT.) Most Jalsovszky Katalinnak a Fotóművészet című lapban megjelent két részes, a holokauszt fényképeinek sorsát és történeti hitelességét elemző tanulmányából a képre vonatkozó részt idézzük. A teljes tanulmány online elolvasható: 1. rész // 2. rész Nem közismert, hogy a világhírű szovjet haditudósító, Jevgenyij Halgyej budapesti fotója a kamerába tekintő, sárga csillagot viselő zsidó párról nem spontán pillanatot, hanem beállított jelenetet rögzít.
Halgyej 1945 januárjára datált szuggesztív fotója többnyire „Csillagos pár a felszabadult budapesti gettóban” meghatározással, megszámlálhatatlanul sokszor jelent meg nyomtatásban és kiállításokon, és szerepel a fotográfus munkásságát bemutató valamennyi albumban.[1] Megtalálható a legnagyobb fotóügynökségek (Archiv für Kunst und Geschichte, Bildagentur bpk, Corbis, Getty, Ullsteinbild) online kínálatában, különféle méretű régebbi és mai nagyításai a legnevesebb nemzetközi aukciós házak (Bonhams, Swann, Dorotheum, Doyle, Sotheby’s) árverésein kelnek el. Forgalmazásának jogát 2005-ben a Magyar Távirati Iroda Fotóarchívuma is megszerezte, több, 1945-ben Budapesten készült Halgyej-kép jogával együtt. A felvétel az archívum online katalógusában „Budapest, 1945. január 18. Sárga csillagot viselő középkorú zsidó házaspár a gettó felszabadulásának napján a Dob utcában” szöveggel található meg. [2] 1997-ben, az akkor 80 éves Jevgenyij Halgyej az életpályáját bemutató belga dokumentumfilmben így mondta el a kép keletkezését: „Ez a felvétel Budapesten készült. Budapesten, januárban. Éppen felszabadítottuk a város egyik negyedét, és kiderült, hogy ez volt a gettó. (…) Erről a fényképről csak annyit, hogy megpillantottam ezt a házaspárt. Egyértelmű volt, hogy férj és feleség, és mind a ketten sárga csillagot viseltek. Megrázott a látvány. A város már felszabadult, de rajtuk még mindig ott a csillag... Odaléptem hozzájuk, de mivel fekete bőrkabát volt rajtam, megrémültek. Azt hitték talán, hogy az SS-hez tartozom. Szóval, odaléptem hozzájuk, és jiddisül megszólítottam őket, hogy várjanak. Odaléptem, és előbb a férfi ruhájáról téptem le a csillagot, aztán az asszonyéról. Nagyon megijedtek, de én mondtam nekik, hogy nem, nem, minden rendben, alles gut. Minden rendben, mondtam nekik. Ich bin auch a’ Jid. Én is zsidó vagyok. Sólem áléchem! Amikor azt mondtam, hogy sólem áléchem, az asszony könnyekben tört ki, és a vállamra borult. – Úgy féltünk, annyira féltünk! – zokogta.” [3] David Shneer A fájdalom képi ábrázolása: Szovjet holokausztfotók a történelem és az emlékezet keresztmetszetében című tanulmányában kifejez bizonyos kételyeket a kép születésének körülményeivel kapcsolatban, és úgy látja, hogy Halgyej elbeszélése feltehetően „nem tükrözi az 1945. januári találkozás valóságát”, s még azt a lehetőséget is felveti, hogy az eltávolított sárga csillag a fotózás kedvéért került vissza a kabátokra. [4] Halgyej legkiválóbb háborús felvételeit – köztük ezt a képet – a hazai közönség 2006-ban, a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár A háború ikonjai című kiállításán ismerhette meg. A fénykép hitelességét egy, az Élet és Irodalomban megjelent olvasói levél is megerősíteni látszott. A levélíró, a Jeruzsálemben élő Slomo Stern a fotón nagybátyját, Klein Zoltán sportszerkereskedőt és feleségét, Stern Malvint vélte felismerni, akikkel gyermekként a Wesselényi utca 13. sz. gettóbeli házban érte meg a felszabadulást. [5] A fotót 2009-ben Böhm Ágnes írásának illusztrációjaként a Népszabadság is közölte „A Klein házaspár a Wesselényi utcában 1945. január 18-án” képaláírással. 2011-ben a Magyar Zsidó Levéltár vezetője, Toronyi Zsuzsanna egy készülő kiállításhoz pontosítani kívánta a kép helyszínét. S ez sikerült is a Budapest című folyóirat köré tömörült, újságírókból, könyvtárosokból, helytörténészekből álló Nagy Budapest Törzsasztal közösségének és az Index internetes portál Budapest Anno levelező fórumának segítségével. Kiderült, hogy a fénykép nem a Károly körút – Madách Imre út – Király utca – Nagyatádi Szabó István (ma: Kertész) utca – Dohány utca által határolt erzsébetvárosi ún. nagy gettóban, s még csak nem is a környékén, hanem az ettől távol eső Ferencvárosban készült: a pár a Ráday utca elején áll, és a Kálvin tér felé néz. A kép bal oldalán a Ráday utca 14. és 16. számú lakóházat ismerhetjük fel máig is ugyanilyen erkélyeikről, jobb oldalon a Ráday utca 9. sz. házat látjuk, a háttérben pedig jól azonosítható a Ráday utca és az Erkel utca kereszteződése. A fotó körül zajló internetes disputában többen is felvetették, hogy a kép talán nem is a gettó felszabadulásának napján keletkezett, hanem esetleg később, mivel az utca rendezettsége nem utal az éppen véget ért harcokra. Ungváry Krisztián szerint mégis elképzelhető, hogy Halgyej január 18-án vagy az utána következő napokban fényképezett, hiszen a környék már 15-én szovjet kézre került s a Ráday utcában nem dúltak harcok, így nem keletkeztek nagy tömegben romok és roncsok.[6] Szinte mindegyik január, február hónapra datált budapesti képen nagyjából azonos hómennyiséget látunk, ezért ez sem ad támpontot az időpont szorosabb behatárolásához.[7] A fotográfus elbeszélésének az az eleme sem állja meg a helyét, amely szerint a kép modelljei tőle értesültek volna a felszabadulásukról, hiszen a gettó lakói csak a városrészt elzáró palánkok ledöntése után juthattak el a Ferencvárosba. Itt a pár feltehetően a fényképész kérésére állt meg pontosan az úttest tengelyében, a kép szimmetrikus kompozíciója érdekében, aki azután több felvételt is készített róluk. A közismert képnek még két publikált variációját ismerjük: az egyik 1975-ben került szovjet forrásból a Magyar Távirati Iroda archívumába, ezen a pár alakja jobban kitölti a képmezőt, s az asszony a férfiba karol.[8] A fotó harmadik variánsa, amelyen a párhoz még közelebb áll a kamera s az utcának csak egyik oldala látható, 1945 márciusában jelent meg a moszkvai Zsidó Antifasiszta Komité jiddis nyelvű lapjának a budapesti zsidóság sorsát bemutató cikkében, négy másik Halgyej-fotóval együtt, a szerző megnevezése nélkül.[9] A valós helyszín megállapítása érdekében indított kollektív nyomozás menetét és végeredményét a Budapest című folyóirat tette közzé.[10] A felfedezés nem keltett különös visszhangot, s a kép azóta is változatlanul „budapesti gettó” helyszínnel jelenik meg csaknem mindenütt. A Múlt-kor című történelmi magazin 2014. tavaszi számában is ezzel a képaláírással láttuk viszont, ám a személyeket illetően újabb feltevéssel találkozunk: itt a férfi állítólag Vándor (Unterberger) Adolf nyomdászsegéd, az asszony pedig a testvére.[11] A budapesti zsidóság szenvedéseinek és felszabadulásának világszerte ismert ikonjává lényegült fénykép születésének valós körülményeire talán soha nem derül fény, s arra sem, hogy kiket ábrázol, ám a felvétel kitörölhetetlenül beépült a holokauszt emlékezetének vizuális kánonjába. Bár történelmi üzenet szempontjából sem a Reichstag-fotót, sem a csillagos pár képét nem tarthatjuk hamisnak, azonban a fotográfiák hitelességével szemben felállított mai mércénkkel mérve e hatásosan megkomponált felvételek mégsem tekinthetők autentikus történeti dokumentumoknak. [1] Alexander and Alice Nakhimovsky: Wittness to Hystory. The photographs of Yevgeny Khaldei. Aperture, 1997. 48–49. oldal. Jewgeni Chaldej: Der bedeutende Augenblick. Hereausgegeben von Ernst Volland und Heinz Krimmer. Neuer Europa Verlag Lepizig Gmbh, 2008. 22–23-o., Von Moskau nach Berlin. Bilder des Russis-chen Fotografen Jewgeni Chaldej. Phartas é.n. 39. oldal. [2] A kép MTI száma: MTI DHALD1945____011. [3] Sztálin fotósa. Magyarul beszélő belga dokumentumfilm, 1997. Rendezte: Marc Henri Wainberg. A szöveget Révbíró Tamás jegyezte le. http://www.budapestfolyoirat.hu/archivum/2011/2011-szam-februar/315-drotposta. Elérés: 2015. 12. 12. [4] David Shneer: Picturing Grief: Soviet Holocaust Photography at the Intersection of History and Memory. AMERICAN HISTORICAL REVIEW, 2010. február. 48.o. http://www.pendleton.k12.ky.us/userfiles/119/Classes/401/Picturing%20Grief. pdf. Elérés: 2016. 01. 24. [5] Ich bin auch ein Jid. Élet és Irodalom. 2006. december 15. 2. oldal. Böhm Ágnes: Történetek a budapesti gettóból. Népszabadság, 2009. január 27. 6. oldal. [6] Ungváry Krisztián szíves közlése. [7] A meteorológiai intézet napi jelentései szerint 1945. január 5. és 11. között havazott, jelentősebb mennyiséget, 25 mm-t január 11-én mértek. http://www.met.hu/ eghajlat/magyarorszag_eghajlata/eghajlati_adatsorok/Budapest/adatok/napi_ adatok/index.php . Elérés: 2016. 02. 01. [8] Az MTI archív száma: INT 75-1-28/33. számon. Szövege: Ketten a gettó felszabadulása után. 1945. február. Ugyanez a variáció megjelent „Egy zsidó házaspár zsidócsillaggal a budapesti gettóban. 1945. január” felirattal Steven Spielberg und Survivors of the Shoah Visual History Foundation: Die letzten Tage. Köln, 1999. 79. oldal. A felvétel 13×18 cm-es reprodukcióját őrzi 83.542 leltári számon a MNM Történeti Fényképtára, s két évtizeddel ezelőtt e cikk szerzője is elkövette azt a hibát, hogy „Egy pesti utcán 1944 őszén” felirattal közölte a Budapesti Negyed 1995 nyári, 8. számában. [9] Eynikayt, 1945. március 3. 1. oldal. [10] Saly Noémi: Ich bin auch a’ Jid … In. Budapest, 2011. február. http://www.budapestfolyoirat.hu/archivum/2011/2011-szam-februar/315-drotposta. Elérés: 2015. 09. 26. [11] Múlt-kor. Negyedéves történelmi magazin. 2014. tavasz. 43–44. oldal. A képaláírás egy túlélőnek a Holokauszt Emlékközpont számára tett közlésén alapszik, aki később módosította az elmondottakat, s az asszonyban Vándor Adolf sógornőjét, Neumann Bertát vélte felismerni. Auschwitzban kezdetben, ha egy fogoly beteg lett, kezeléséről nem is orvosok, hanem valamelyik SS-altiszt döntött. "Ne zabálj olyan sokat!" (Nicht so viel fressen) - üvöltöttek gyakran a hasmenéstől szenvedőkre, majd a jelentkezők zömét megverték és szimulánsként elzavarták. A gyengélkedőre általában csak néhány, különösen rossz bőrben lévő rab kerülhetett be. Ám a fertőző betegeket ott sem különítették el. Sőt, a helyhiány miatt gyakran többet fektettek egy ágyba, így a kórokozók gyorsan terjedtek. Ennek ellenére - ahogy egy fogoly fogalmazott később - Auschwitz valódi "vendégház volt" az épülőfélben lévő Birkenauhoz (Auschwitz II) képest. Az új táborban az első évben még folyóvíz sem volt. A rabok hónapokig nem fürödtek és a ruháikat sem tudták kimosni. A deportált nők a napi egy liter teának nevezett löttyöt itták és ezzel tisztálkodtak. A téglabarakkokban nem volt se villany, se wc, se padló. Birkenau építésénél még az SS egészségügyi szabályait is megszegték és négyszer annyi embert zsúfoltak össze, mint más koncentrációs táborokban. Szinte mindenkit hasmenés gyötört, sokan kaptak maláriát, aratott a tüdőbaj, a rüh és számos bőrbetegség. A legnagyobb pusztítást azonban a tífusz okozta. Birkenauban egy ilyen háromemeletes "priccsen" 12 fogoly osztozott, Dachauban, vagy Buchenwaldban csak három Az első tífuszjárvány már 1941 tavaszán kitört, ősszel pedig az orosz hadifoglyok ismét behurcolták a táborba. Az SS a "nincs beteg, nincs járvány" alapelve szerint járt el. Az oroszokat agyonlőtték, agyonverték, vagy halálra éheztették. A beteg rabok szívébe hatalmas tűkkel 8-15 gramm fenolt (karbonsav) fecskendeztek. Másokat elgázosítottak. Az auschwitzi SS a tífuszt a berlini felettesek, a gyilkosságokat a külvilág elől titkolta: tömegesen hamisították a kórházi iratokat, kórlapokat, a halottas könyvekben fiktív halálozási okokat tűntettek fel. 1942. március 12-én 1200, zömmel tífuszos beteget válogattak ki az auschwitzi rabkórházban. A két kilométerre lévő Birkenau primitív barakkjaiba kerültek. Orvosi ellátást nem kaptak, enni is alig, a kápók és az SS-ek gyilkolták őket. Fertőtlenítés ürügyén hideg vizes üstökben kellett fürdeniük, előtte és utána órákig álltak meztelenül a szabadban. Egy hónap múlva kevesebb mint százan voltak életben. A táborparancsnokság azt hitte, hogy a járványt sikerült visszaszorítani. Áprilisban azonban a majdaneki táborból (KL Lublin) átszállított foglyok ismét behurcolták a tífuszt. A kór gyorsan terjedt, májusban már az auschwitzi SS-főorvossal (Standortarzt), Dr. Schwelával is végzett. Állítólag a tábori ellenállás csempészett tífuszos tetveket az egyenruhájába. Majdaneki kollégája ekkor már hetek óta halott volt. Utóda, Dr. Franz von Bodman, a szív helyett a vénába adott fenolinjekciókkal ölte meg a betegeket. Ezzel ugyan elérte, hogy áldozatai különösen sokat szenvedve haljanak meg, a járványt viszont nem tudta megállítani. Sőt, hamarosan ő maga is elkapta a tífuszt. A betegség leküzdését ekkoriban több tényező is nehezítette. Auschwitz történetének első két évében 1500 zsidó rab érkezett, 1942 nyarától viszont havonta átlagosan több mint 20 ezer. A szokásos preventív intézkedések - fertőtlenítő fürdő, a foglyok kopaszra nyírása - ekkora tömeg esetében már nem bizonyultak hatékonynak. Ráadásul hiába rendeltek el az SS-orvosok karantént a táboron belül: Auschwitz egy kis vidéki lágerből éppen ezekben a hónapokban alakult át a legnagyobb náci táborkomplexummá. Mindenfelé építkezések folytak. A kivitelező német cégek több ezer civil alkalmazottja naponta jött-ment mindenféle fertőtlenítés nélkül. A szögesdrótok közelében felhúzott zsúfolt szállásaik éppúgy a fertőzés gócpontjaivá válhattak, mint a foglyok barakkjai. Az 1940-es években már léteztek ugyan tífuszoltások, de teljes védelmet egyik sem nyújtott. A helyzetet súlyosbította, hogy a birkenaui ideiglenes gázkamrákban tízezrével megölt zsidó munkaképtelenek elégetését nem győzte a tábori krematórium. Ezért a holttesteket tömegsírokba temették, a hullák pedig megfertőzték a talajvizet. Júniusban az SS-ek és a munkások már csak palackozott ásványvizet ihattak. Július 1-én az egyik civil munkásszállásról tífuszos megbetegedést jelentettek, amit újabb esetek követtek. Rudolf Höss táborparancsnok számára ennél rosszabb nem is történhetett volna. Két hét múlva várta Heinrich Himmler, az SS vezetőjének látogatását. Höss a fejével játszott: nem vallhatta be, hogy hónapok óta hazudik és a járvány kicsúszott az ellenőrzése alól. Ugyanakkor főnöke életét sem tehette kockára. A parancsnok mégis az utóbbit választotta és megpróbálta valahogy megúszni. Gyorsan elrendelte az SS-ek kötelező beoltását, majd július 16-án azt is megtiltotta nekik, hogy a folyók fertőzött vizében fürödjenek, vagy mossanak. A másnap érkező Himmlert és népes kíséretét, amennyire lehetett távol tartották a fertőzéstől. Megmutattak neki egy szelekciót és egy gázosítást, gyárlátogatásra és az ültetvényekre, végül az alaposan kitakarított Auschwitzba vitték. A trükk sikerült. Himmler elégedett volt a látottakkal, és Hösst SS-Obersturmbanführerré (alezredes) léptette elő. Egyúttal közölte vele, hogy ne is remélje a transzportok számának csökkentését, mivel Auschwitzot szemelte ki az európai zsidóság vesztőhelyéül. Höss óvatosan várt még pár napot, majd jelentette, hogy Himmler távozása után kitört a tífusz. Az immár hivatalossá vált járvány elleni harc (Bekӓmpfung der Seuche) keretében most már az egész Auschwitz-komplexumot karantén és táborzárlat (Lagersperre) alá helyezhette. A szabadságokat törölték, az eltávozást megtiltották. Több mint 30 német cég ezer munkatársa ragadt a karanténban. Az SS-ek családtagjai nem mehettek be a tábor területére. A belépési engedélyeket érvénytelenítették. Újat csak azok kaptak, akik átestek a kötelező fertőtlenítésen. A hivatalos ügyben kilépők ruháját 36 órával korábban le kellett adni tetvetlenítésre. Höss a saját bőrét megmentette ugyan, de inkompetenciája a náci táborrendszer történetében addig példátlan járványt szabadított Auschwitzra. A július hónapban meghalt 3779 fogoly nagy része már a tífusz áldozata volt. Augusztus 1-19. között pedig még többen, 4113-an vesztették életüket. A lágerirodán az írnokok két műszakban dolgoztak. Ezrével hamisították a halotti anyakönyveket és gyártották az olyan orvosi kezelések dokumentációját, amelyekre sosem került sor. A helyzet azonban a karantén ellenére sem javult, a transzportok özönlöttek, augusztusban már 42 ezer zsidó szállt ki a vagonokból. A fajpolitikai szándék (a zsidók kiirtása) az SS vezetése számára fontosabbnak bizonyult, mint az egészségügyi cél (a tífusz leküzdése). Gyógyszerek, kórházak, megfelelő ellátás és felszerelés hiányában Höss a Zyklon B-vel próbálta kezelni a válságot. A hidrogéncianid tartalmú mérgező szert eredetileg a kártevők ellen fejlesztették ki. A csótányok, patkányok, egerek és bolhák mellett képes volt elpusztítani a tífuszt terjesztő tetveket is. 1941 óta ezzel a vegyszerrel gyilkoltak a gázkamrákban is. Július és október között hatalmas teherautókkal tonnaszámra szállították Auschwitzba a Zyklon B-t. Höss feletteseinek persze fogalmuk sem volt róla, hogy mennyi Zyklon B-vel hány zsidót lehet megölni. Ha gyanították is, hogy a szállítmányok növekvő mérete és gyakorisága egészségügyi katasztrófára utal, a parancsnok széttárhatta kezét és a zsidók tömeges elgázosításával takarózhatott. Így az auschwitzi SS bizonyos mértékig kozmetikázhatta az adatokat. A valóságban a Zyklon B kisebb részével az ekkoriban beérkező főleg holland, belga és francia zsidó nőket, gyerekeket és öregeket ölték meg, a többségét pedig a barakkok és a foglyok ruházatának fertőtlenítéséhez használták fel. Üres Zyklon-B konzervdobozok Augusztus közepén Dr. Kurt Uhlenbroock személyében új SS-főorvos érkezett. Úgy gondolta, hogy a legjobb megoldás, ha egyszerre szabadul meg a betegséget terjesztő tetvektől és az őket hordozó foglyoktól. Augusztus 29-én szelekciót rendelt el. Mindenkit, a fertőző betegeket és a már meggyógyult lábadozókat egyaránt a halálba küldték. Délben a válogatás szünetelt: miközben a németek elmentek ebédelni, a meztelenül felsorakoztatott rabok a kórház udvarán vártak sorsukra. Aznap összesen 746 embert hurcoltak teherautókkal a birkenaui gázkamrákba. De ez sem segített és két nap múlva a tífusz Uhlenbroockot is ledöntötte lábáról. Fél éven belül immár ő volt a harmadik auschwitzi SS-főorvos, aki kudarcot vallott a járvány ellenében, ráadásul maga meg is fertőződött. A táborokat felügyelő egészségügyi hivatal vezetője ekkor a 33 éves Dr. Eduard Wirths SS-századost küldte Auschwitzba, aki szívbetegsége miatt alkalmatlanná vált a frontszolgálatra. Egyetlen parancsot adott neki: állítsa meg a tífuszt és akadályozza meg, hogy a járvány átterjedjen az SS-legénységre. Wirths Auschwitzba érve megdöbbenve szembesült a tömeggyilkossággal és a dermesztő egészségügyi körülményekkel. "Gyakran panaszkodott nekem, hogy orvosi lelkiismerete képtelen megbékélni a tőle elvárt gyilkolással és hogy ezért sokat szenvedett...A zsidók teljes megsemmisítésével kapcsolatban is skrupulusai voltak, amiket bizalmasan gyakran felfedett előttem " - írta róla később emlékirataiban Höss. Egyik beosztottja, Franz Hoffmann Lagerführer szerint "Wirths ellenezte a szelekciókat mondván, hogy az orvosok nem azért vannak, hogy szelektáljanak, hanem azért, hogy gyógyítsanak." De hiába tiltakozott, Berlinből megjött a szelekciós parancs, Wirths áthelyezési kérelmét pedig visszautasították. A táborban újabb szelekcióval folytatódott a járványellenes küzdelem. Az auschwitzi kórház után most a birkenaui női tábor (FKL - Frauenkonzentrationslager) volt soron. Szeptember 5-én 800 beteg nőt hajtottak a gázkamrához. Érkezésüknél ott volt Dr. Johann Paul Kramer, akit pár napja helyeztek Auschwitzba egy szintén a tífusz miatt kidőlt SS-orvost helyettesítésére. Kremernek ez volt a második gázosítása. Az elsőről azt jegyezte fel naplójába, hogy "ehhez képest Dante pokla szinte komédiának tűnik". Most még jobban elszörnyülködött és ezt írta: "Ma délben egy különleges akciónál, muzulmánok (legyengült beteg fogoly) az F.K.L-ből. A borzalmak legborzalmasabbika." Kollégája, Dr. Thilo meg is jegyezte neki, hogy a világ végbélnyílásánál (anus mundi) vannak. A háború utáni perében Kremer doktor elmondta, hogy a kivégzésre hozott nők "élő csontvázak" voltak. Még a vetkőző barakkokba sem engedték be őket, tetves rongyaikat a szabadban kellett levenniük. Tudták, hogy meg fognak halni. "Könyörögtek az SS-eknek, hogy kíméljék meg az életüket. Zokogtak." Végül beszorították őket az egyik gázkamrába és végeztek velük. "Anatómusként számos szörnyű dolgot láttam és sok időt töltöttem holttestekkel. De amit akkor láttam, az mindent felülmúlt..." - emlékezett Kremer a vádlottak padján. A régi krematórium egyik dupla kemencéje Auschwitzban Az auschwitzi krematórium már rég nem tudott lépést tartani a gyilkolással, az új birkenaui krematóriumok átadása viszont hónapokat csúszott a karantén miatt. A szaporodó tömegsírokba temetett hullák a nyári hőségben megfertőzték a vizet és a levegőt. Szeptemberben Höss a chelmnói megsemmisítő táborba utazott, ahol megmutatták neki, hogyan kell gödrökben elégetni az elgázosítottak holttestét. Miután visszatért, a zsidókból álló Sonderkommando megkezdte a tömegsírok exhumálását és a hullák elhamvasztását. Két hónap alatt mintegy 107 ezer áldozat testét tüntették el, majd az SS megszabadult a tanúktól és likvidálta a Sonderkommando nagy részét. Október 1-én egy szelekció során újabb kétezer beteg nőt küldtek gázkamrába. Mivel a Zyklon-B készletek elfogytak, ismét egy öttonnás teherautó indult utánpótlásért. Kremer doktor naplóbejegyzése szerint ekkoriban Auschwitz (Oświęcim) városában a tífusz már egész utcákat fertőzött meg. A Zyklon B-t szállító öttonnás teherautó menetlevele "a zsidók kitelepítéséhez szükséges anyag elhozatalához" (Abholung von Materialen für die Judentumsiedlung), 1942. október 2. A járvány átterjedt az SS-ekre is. Körülbelül ötvenen kapták el. Köztük volt Heinrich Schwarz, Auschwitz III és a natzweileri koncentrációs tábor későbbi parancsnoka, valamint az agrárültetvényeket irányító Joachim Caesar SS-alezredes is. A kór a családtagokat sem kímélte. Höss szerint Auschwitzban senki nem lőtt annyi embert tarkón, mint Gerhard Palitzsch SS-Rapportführer, aki ezrekkel végzett. Az otthon mintaapaként és szerető férjként viselkedő Palitzsch, egyik este a gázkamrában megölt zsidó nők ruháival lepte meg feleségét. A lopott ruhákban azonban tetvek is lehettek, mert Palitzschné hamarosan ágynak esett és bár korábban beoltották, meghalt. A tábor történetének talán legnagyobb gyilkosa most az emeleti hálószobában zokogva ölelgette árván maradt gyerekeit. Caesar felesége is meghalt. Még az SS-ek házaiba beosztott lengyel szobalányok is karanténba kerültek, hónapokig nem mehettek haza a családjukhoz.
1942 novemberére a tífusz kitört az Auschwitz-komplexumból és elkezdte megfertőzni a régió lakosságát. A civil hatóságok kontaktkutatással kiderítették, hogy a betegek minden esetben valamelyik táborban dolgozó rokonuktól kapták el a ragályt. Dr. Wirths kénytelen volt tanácskozásra hívni a különböző hivatalokat, cégeket, katonai szerveket, polgári hatóságokat. Utóbbiak nyíltan az SS-t hibáztatták, amiért a foglyok megfertőzték a civileket. Az auschwitzi polgármester arra panaszkodott, hogy az SS-ek és a civil alkalmazottak ellenőrzés nélkül keverednek a lakossággal a városi pályaudvaron. A cégek azt követelték, hogy a július óta karanténba szorult munkatársaik legalább karácsonyra hazamehessenek a családjukhoz. Végül kompromisszum született: karantént három héttel meghosszabbítják, hogy annak lejárta után, december 25-én az izolált civil munkások végre távozhassanak. A tífuszt azonban nem érdekelte a politikai alku és egy hét múlva újabb civil betegedett meg. Az egészségügyi előírások szerint a karantént ekkor további három héttel meg kellett volna hosszabbítani. Ez egyben azt is jelentette, hogy törölni kell a karácsonyi szabadságolást. A civil alkalmazottaknak ez azonban már sok volt és egyszerűen elindultak hazafelé. Hiába fenyegetőzött a Gestapo és az SS, mégsem lőhettek halomra több száz német munkást. A világtörténelem leggyilkosabb bürokráciája nem tehetett mást, mint elfogadta a fait accompli-t. A járvány folytatódott, de a nagy auschwitzi karantén véget ért. Vági Zoltán |
SzerzőkMunkatársaink és s gyűjteményeinkben kutatók írásai történelemről, kultúráról, művészetről. Témák
All
|