Az 1944-ben elpusztított zsidó közösségek emlékét számos épület idézi fel Magyarországon. A háborút túlélt zsinagógák, közösségi építmények és lakóházak túlnyomó részét lebontották, átépítették vagy felújították, de egyes helyeken fennmaradtak az eredeti falak, olykor különleges és ritka üzeneteket hordozva. Ezek közé tartoznak olyan privát feliratok, modern kifejezéssel élve graffitik, amelyeket a második világháborús üldöztetés idején véstek a zsidó közösségekhez tartozó emberek az általuk használt épületek falára. Egy részüket már azt követően, hogy a területet 1944 tavaszán és nyarán gettónak jelölték ki. A magyar állam lényegében minden népesebb településen – több mint kétszáz helyen – gettókat és gyűjtőtáborokat létesített és ezekbe kényszerítette zsidó polgárait, akiket néhány hét elteltével Auschwitzba deportáltak. A kényszerlakóhelyeket jellemzően a zsidók által sűrűbben lakott városrészben jelölték ki, amelybe beletartozott a zsinagóga, az iskola és más közösségi épületek. Az elárult, kifosztott zsidók zöme nem tudhatta pontosan, hogy mi vár rájuk, vagy csak bizonytalan információkkal rendelkeztek helyzetükre vonatkozólag. Nem sejtették, hogy meddig maradnak új lakóhelyeiken, hová és milyen céllal viszik majd el őket. A szorongást fokozta a családok szétszakítása is: a gettókba jórészt nőket, öregeket, kiskorúakat és betegeket hurcoltak, hiszen a hadköteles férfiak zöme a honvédség munkaszolgálatos egységeiben szolgált.
 A falfirkák léte egyidős az írás és az ember alkotta falak megjelenésével, mint arról számos ókori emlék, köztük a Siratófal vésetei tanúskodnak. Jól ismerjük a motivációkat: az önkifejezés, véleményalkotás, a környezet alakításának vágya, az „itt jártam” élmény megörökítése és számos más magyarázat is lehetséges. A graffiti műfaj szociokulturális jellegzetességeit ismerve nem meglepő, hogy  az eddig megismert alkotók zöme tizenéves fiú volt. A graffiti sztereotipikus megközelítésben jellegzetesen “férfias” műfaj, hiszen a patriarchális társadalmi keretek között nagyrészt a férfiak privilégiuma volt az effajta önkifejezés, amelynek jellemzői az illegalitás, kockázatvállalás, a szabályok áthágása, egy adott közösségi tér territorializálása. A közel ötven megtalált név között mindössze három női nevet találunk. Közülük kettő egy férfinévvel együtt került fel, ahol nem világos, hogy melyikük volt az alkotó, egyikükről pedig nem tudunk semmit.
Ebben az esetben - különösen a gettósítás napjaiban - erős szerepet játszhatott az identitás megőrzése, az emlékállítás a bizonytalan, fenyegető jövő tudatában. Többek számára ez volt az utolsó fennmaradt írásos nyom, amit maguk után hagyhattak. Hasonló szerepük volt tehát, mint a Mementó - az emlékezés gesztusa (Art Department-Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár) című kiállításon bemutatott, Rajk László frottázsain megörökített auschwitzi falfirkáknak. A gettók tégláin is zömmel csupán név, olykor dátum szerepel, de a feliratok nyomában elindulva levéltári források segítségével arcot adhatunk az áldozatoknak és rekonstruálhatjuk a sorsukat.
A magyar zsidóság történetével és kultúrájával kapcsolatos kutatásaink során szerte a Kárpát-medencében találkoztunk hasonló falfeliratokkal. A Mementó kiállításban való közreműködésünk adta az alkalmat, hogy ezeket összegyűjtsük, rendszerezzük és értelmezni próbáljuk, kapcsolódva Rajk László emlékezési gesztusához, illetve a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár Saul Gyermekei emlékprogramjához is, amely magyar gyermekáldozatok neveit és történeteit igyekszik összegyűjteni. Eddig három magyarországi és három szlovákiai helyszínről gyűlt össze nagyobb mennyiségű felirat. Az utóbbiak közül két város a háború idején ugyan Szlovákiához tartozott, de az egyértelmű kulturális-történelmi kapcsolódás valamint az európai párhuzam felvillantása miatt érdemes emlékeiket a magyar gettókéval együtt bemutatni. Összesen mintegy ötven falba vésett illetve falra rótt névről valószínűsíthető, hogy tulajdonosaik a holokauszt idején a településen vagy környékén élő zsidók voltak. Közülük kilenc személyt tudtunk pontos személyi adatokkal azonosítani, akikről igyekeztünk kideríteni, hogy mi történt velük és szeretteikkel a holokauszt idején.
Egyéni sorsokat követő történelmi magánnyomozást folytatni két-három évtizede még rendkívül hosszadalmas és költséges vállalkozás lett volna. A tömeges digitalizálás, az irdatlan adatállományokat mobilizáló online adatbázisok megjelenése és használatuk demokratizálódása azt eredményezte, hogy ma már egy hasonló művelet némi jártasság és nyelvismeret birtokában egy fotelből is elvégezhető. Az online elérhető források közül segítségünkre voltak többek között a Vöröskereszt Nemzetközi Keresőszolgálatának (International Tracing Service) Bad Arolsen-i levéltára (ma: Arolsen Archives), a holokauszt-kutatóintézetek áldozatok és túlélők neveit dokumentáló projektjei (Yad Vashem, United States Holocaust Memorial Museum, Holokauszt Emlékközpont), egyes koncentrációs táborok adatbázisai és forráskiadványai, genealógiai projektek adatbázisai, valamint magyar sajtó és levéltári adatbázisok. Az alábbiakban a kutatás kezdeti eredményeit osztjuk meg.

A deportálások menetrendje szerint a kassai katonai körzet (a VIII. számú, Északkelet-Magyarországot és Kárpátalját magában foglaló honvédségi illetve csendőrségi kerület) volt az első olyan zóna, amelyet „zsidómentessé” kellett tenni. Április 16-án a kora reggeli órákban magyar csendőr és rendőr különítmények rontottak zsidó családok ezreinek otthonába. Az erőszakos kitelepítés a falvakban kezdődött, és nem sokkal később a városokban folytatódott. Abaúj-Torna megye más településeiről mintegy 4000 zsidót zsúfoltak be kassai zsidó lakásokba és a zsinagógák épületeibe. Ezután április 20-tól kezdődően kevesek kivételével az összes kassai zsidót kiűzték otthonaikból. Csak egy 50 kilogrammos csomagot és 15 napra elegendő ellátmányt vihettek magukkal. Összesen 10.600 kassai és környékbeli zsidót telepítettek át két gyűjtőtáborba, amelyeket a város szélén lévő téglagyárak területén állítottak fel. Közel ezer embert pedig az óvárostól néhány utcával délkeletre kijelölt városi gettóba küldtek. Rövidesen utóbbiak is a gyűjtőtáborokba kerültek. Május 16-án kezdődtek a tömeges deportálások. Június 3-ig mintegy 12.000 embert deportáltak Kassáról négy vonaton Auschwitzba.

A gettósítás egyik első állomása a Puskin utcai új ortodox zsinagóga volt. Itt több százan zsúfolódtak össze az elűzött Abaúj-Torna megyei zsidók közül, ellátás és higiénés feltételek híján, teljes kétségbeesésben. A zsinagóga padlózatán hevenyészett fekhelyeken sorsukra váró emberek közül többen ceruzával írtak a falra (mintegy fél méteres magasságban) üzeneteket, amelyek egy része fennmaradt a padsorok mögötti falszakaszon. Az épületet azóta többször is kifestették, de ezeket a részeket kegyeleti okokból nem mázolták le. Összesen négy graffiti maradt fenn, mind 1944. április 21-én keletkezett. Kettő csak a dátumot rögzíti, kettő pedig kis különbséggel ugyanazt a szöveget tartalmazza: “Itt vagyok [vagyunk], nem tudom hová visznek[viszünk]. 1944. IV. 21.” Az aláírás az egyik esetben „Tibi”, a másik olvashatatlan. Előbbi talán Weisz Tiborral lehet azonos, aki 1927. július 29-én született Kassán. Az auschwitzi szelekciót túlélte, majd a tábor kiürítésekor, 1945 január végén továbbvitték Dachauba. További sorsáról egyelőre nincsenek adataink.​

A több mint kétszáz éves múlttal rendelkező zsidó közösség tagjai a magyarországi gettósítás első áldozatai között voltak. Közel hétezer helyi és környékbeli embert zsúfoltak össze a Csillag utcai nagy zsinagógában és környékén kijelölt gettóban. A maroknyi túlélő egyike így emlékezett erre az időszakra a Deportáltakat Gondozó Országos Bizottságnak (DEGOB) adott interjújában:
"Április 15. körül közhírré tették [hogy] a gettót megalakítják. Ez úgy történt, hogy a város területén belül három utcát jelöltek ki erre a célra, a nem zsidó lakosságot onnan kiköltöztették, bennünket pedig oda telepítettek be, meglehetős zsúfoltságban. Behozták a környék zsidóságát is, így kb. 700-an (elírás a jegyzőkönyvben, helyesen: 7000) lehettünk a gettóban. Tábori csendőrök őriztek, további zsidó rendőrök is ügyeltek a rendre; még a férfiakat sem rendelték ki innen munkára. Nem volt posta, a polgári lakossággal nem volt szabad érintkezni, állandó motozásoknak voltunk kitéve. Egyes gazdagabb, tekintélyesebb férfiakat naponta összeszedték és nagy verések mellett vallatták. Általában azt mesélték, hogy a Dunántúlra visznek bennünket munkára. A nemzsidó lakosság általában gyáván, a legjobb esetben passzívan viselkedett, voltak természetesen, akik örültek szomorú sorsunknak, de a legtöbben közönyösen nézték. Háromnak sikerült 100.000 pengő árán megszökni a gettóból. Úgy látszik azonban a pénz nem használt, mert ugyanezekkel pár hét múlva Auschwitzban találkoztunk. Egy Grünfeld nevű 100%-os hadirokkantat azzal gyanúsítottak, hogy eldugta ékszereit, addig vallatták, amíg agyonverték. A zsidótanács: Kain József (már amerikai állampolgár), Dr. Katona Sándor ügyvéd, Fischer Miklós, általában nem viselkedtek inkorrektül, elérni azonban semmit sem tudtak. Nemsokára kezdték beosztani az egyes transzportokat. Két transzport volt, egyenként 3500 személyből alakítva, mi a másodikkal indultunk. Bevagonírozás előtt a csendőrök még minden lehetőt elszedtek tőlünk." (DEGOB 3345. sz. jegyzőkönyv. Weinstock Vera interjúja)
Az éhezés, a betegségek, a kínzások és a kilátástalanság miatti öngyilkosságok sok áldozatot szedtek. A gettó felállításának napjaiban került  a zsinagóga egyik téglájára az alábbi négy név: Moskovits József, Fischer G.. (?), Grünwald Zoltán, és “M.L.”. A dátum 1944, illetve 1944.04.18. Közülük Moskovits József 1929-ben született Kisvárdán, Moskovits Hermann és Müller Berta gyermekeként. Szüleivel és három testvérével, Erzsébettel, Sárával és Mózessel a ma is álló Hunyadi utca 11. számú házban éltek a gettósítás napjáig. Társait eddig nem sikerült azonosítanunk.

1942. június 4-én került ugyanerre a falra Reizmann Miksa feljegyzése, aki 1925. július 20-án született Kisvárdán Reizmann Mór és Regina gyermekeként. A Beregszászi utca 13. sz. alatt éltek. Miksa három gimnáziumi osztályt végzett, de feltehetőleg a zsidótörvények okozta anyagi nehézségek és a továbbtanulási esélyek hiánya miatt az apró termetű fiú 1944-ben már egy pékségben dolgozott testvérével, Józseffel együtt. Testvére túlélte a holokausztot, és később ő küldte be Miksa adatait és halálának tényét a jeruzsálemi Jad Vashem intézetnek. Miksa az auschwitzi szelekciót túlélve kényszermunkára a buchenwaldi lágerkomplexumba került. A tábori adminisztráció 1944. június 18-án készítette róla ezt a felvételt. Ötezer sorstársával együtt a szászországi Rehmsdorfba vitték, ahol a Brabag cég szénből szintetikus üzemanyagot előállító üzemében végeztek kényszermunkát. A foglyok hevenyészett sátortáborban és barakokban laktak a Wille lágerben (KZ-Außenlager Wille) amely a gyár egyik vegyészéről kapta a nevét. A hiányos ellátás, a napi 12 órás rabszolgamunka és az SS-őrség kegyetlenkedései miatt a halálozási arány igen magas volt. A foglyok átlagosan négy hétig maradtak munkaképesek, ezután visszakerültek Buchenwaldba, ahol a túlélési esélyek legalább olyan rosszak voltak. A végsőkig leromlott állapotú foglyokat pedig Auschwitzba küldték, ahol elgázosították őket. Feltehetőleg ez történt Miksával is.

​Scharf Miksa neve a téglán neve több másik névvel együtt szerepel, nehezen betűzhető ki. 

Baumöhl Sándor Nyírkarászon született Baumöhl Miksa és Guttman Eszter gyermekeként 1931-ben. Szüleivel és az egy évvel idősebb Hajnal (Bluma) nevű nővérével 1944-ig Nyírkarászon éltek. Az 1944 áprilisában készült névjegyzék (ún. Jaross lista) tanúság szerint azonban ekkor már Kisvárdán, az Ungvári u. 2. sz. alatt laktak. Dátum nincs a név mellett, de feltételezhető, hogy a fiú a gettóba kerüléskor véste nevét a falra. Sándort a családjával együtt először Auschwitzba hurcolták, ahol kiválasztották kényszermunkára. Megjárta többek között a wüstegiersdorfi, flossenburgi, buchenwaldi és dachaui koncentrációs táborokat. Az amerikai csapatok szabadították fel, akik a feldafingi majd a föhrenwaldi menekülttáborban (DP camp) helyezték el. Nővére és szülei nem élték túl, édesapja Mauthausenben halt éhen, édesanyját Auschwitzban elgázosították, Hajnalka nővérének haláláról nincs adat. Sándor először Londonba majd onnan Amerikába emigrált. New Yorkból található róla nyom, végül a kaliforniai San Jose-ban telepedett le. Figyelemre méltó, hogy az amerikai hatóságok által készített regisztrációs kártyán a beszélt nyelvek között első helyen a “zsidó” nyelvet (a jiddist) említette, csak másodikként a magyart. Emellett bevallása szerint németül és héberül is tudott.

​A kisvárdai gettó tégláin további neveket is lehet olvasni, magyarul és héberül is, amelyekről nem tudjuk hogy pontosan mikor kerültek a falra. Közülük Jichak Zev Schönfeld 1940-ben véste fel nevét a zsinagóga falára.

A szatmári kisváros zsidó lakóit a kisvárdaiakhoz hasonlóan már az első gettósítási hullám során, 1944 április közepén összeköltöztették. A gettót a zsinagóga környékén, a Kossuth Lajos utcában és környékén állították fel. Ide hozták a környékbeli települések zsidó közösségeit, majd később a máramarosi zsidók egy részét is.  A gettóban így több mint 16,000 ember zsúfolódott össze nyomorúságos körülmények között. Sokan padlásokon, gazdasági épületekben laktak vagy a szabad ég alá kényszerültek. A súlyos nélkülözések és bántalmazások miatt számos haláleset történt. A gettó lakót öt transzporttal szállították el, a város zsidóinak többségét május 29-én küldték Auschwitz-Birkenauba.

​A város lakosai közül többen vésték fel nevüket a zsinagóga utcájában álló egyik ház tégláira. Bár egyik névnél sem szerepel dátum, itt a gettóba zárt majd deportált mátészalkai zsidók kézlenyomatát találhatjuk meg. A házat időközben renoválták, de sok más esettől eltérően, ahol a népirtás emlékezetétől a helyi közösségek mindenáron meg akartak szabadulni, itt a neveket őrző téglákat megőrizték, nem csiszolták le azokat.

Magyarország más területein egy hónappal később, 1944 május közepén indult meg a gettósítás. A mintegy hatszáz ceglédi zsidót először 28 lakóházba költöztették össze, a budapesti “csillagos házakhoz” hasonló eljárással. Más településekhez képest a kezdetben viszonylagosan emberséges megoldást később, június elején felülbírálták és az áldozatokat a zsinagógában és más hitközségi épületekben zsúfolták össze. A ceglédi zsidóságot június 17-én deportálták a kecskeméti gyűjtőtáborba, majd onnan Auschwitzba. Ceglédről csak a korábbi évekből maradtak fenn a téglákba karcolt rajzok és nevek, melyek szerzői később a gettó lakói lettek. A tucatnyi név közül eddig két személyt sikerült azonosítani.

​Róth Miklós 1929-ben született Pál és Ilona gyermekeként. A téglába 1941. március 15-én faragta nevét, egy szombati napon. Ekkor a helyi Kossuth gimnázium második osztályába járt, ahol egyedül ő volt izraelita vallású. Első osztályos korában lépett érvénybe a középiskolai numerus clausus, amely a zsidó jelentkezők zömét kizárta az oktatásból. A korábbi években a zsidó diákok aránya jóval meghaladta lakosságon belüli arányszámukat. Az iskola évkönyveiből kiderül, hogy Miklós kezdetben a jó tanulók közé tartozott, de 1944-ben már csak elégséges volt az eredménye. Csak sejthető, hogy ebben az antiszemita közhangulat is közrejátszhatott. 1944-ben a tanév a megszállás és a háborús veszély miatt már áprilisban véget ért. Miklós ezután már soha nem térhetett vissza az iskolapadba. Egész családjával együtt Auschwitzba deportálták. Itt a szelekciót még túlélte azzal, hogy egy évvel idősebbnek mondta magát (a lágerben 1928-as születési évvel regisztrálták). A dachaui koncentrációs tábor egyik mühldorfi altáborába került több ezer magyar fogollyal, köztük sok hasonló korú fiúval együtt, ahol a náci “csodafegyvernek” szánt sugárhajtású repülőgépek föld alatti gyárait építették. A rettenetes életkörülmények, szegényes táplálkozás, a minimális higiénés feltételek hiánya miatt a foglyok százával pusztultak el. Miklós csaknem túlélte a megpróbáltatásokat, a tábor felszabadítása előtt röviddel, 1945. március 16-án halt meg.

Miklós kortársa és talán barátja lehetett a nagykőrösi születésű Grósz Emil, aki egy hónappal később követte példáját és 1941. április 12-én megörökítette saját nevét a zsinagóga falán. Családjával Cegléden éltek, de Emil nem kerülhetett be a helyi gimnáziumba. Ehelyett fogtechnikusnak tanult. Ők is a deportálás sorsára jutottak. Emil óriási szerencsével szintén túlélte az auschwitzi szelekciót. Őt is kényszermunkára hurcolták, végül a buchenwaldi koncentrációs táborban érte a felszabadulás.

A visszatért csekély számú túlélő nem tudta sokáig fenntartani a zsinagógát, ezért 1965-ben eladták az épületet a Ceglédi Vasutas Sportegyesületnek. Ma is sportcsarnokként használják. A bejárat melletti falrészen ma is egy héber szöveg fogadja az érkezőket, gondosan szedett betűvel írva: "ועשו לי מקדש", amely az „Építsetek nekem szentélyt, hogy közöttetek lakozzam” rövidítése. (2Mózes 25:8.) Ez számos zsinagóga, köztük a Dohány utcai homlokzatán is látható. Kora és készítője nem ismert, de az elhelyezés szokatlan, úgy tűnik hogy jóval az építés után került oda. További héber szövegek is találhatók a falon, de csak a “kóser” és a “szent” szavak vehetőek ki a kopott fekete festék maradványaiból. Találhatók a falon a háborús jelek mellett az elmúlt néhány évtizedben készült graffitik is, köztük egy ügyetlenül, megfordítva felkarcolt horogkereszt is.

A gettók, lágerek és börtönök falain megörökített nevekre más európai példákat is találunk, közöttük magyar nevek is felbukkannak. Különös figyelmet érdemel a szomszédos Szlovákia példája, ahol jelentős részben magyarul beszélő, magyar identitású zsidók éltek, akiknek többsége már magyarországi sorstársaik előtt két évvel áldozatul esett a népirtásnak. Miután a Wannsee-i konferencián 1942 januárjában kidolgozták a zsidókérdés összeurópai náci “megoldásának” terveit, a német szatellit államként létrejött kvázi-független Szlovákia volt az első ország, ahol megkezdték a tömeges deportálásokat. A lelkes szlovák kollaboráció  példaként szolgált a magyar antiszemitáknak, akik hasonló radikális fellépést sürgettek. A baljós hírek eljutottak a magyarországi zsidó közösségekhez is, de közülük kevesen hitték, hogy ez a sors őket is elérheti.
 
Gettók Szlovákiában nem alakultak, csak ideiglenes gyűjtőhelyek, ahonnan az áldozatokat
központi gyűjtőtáborokba (Szered, Nyitranovák és Vihnye) hurcolták, végül pedig többségüket lengyelországi gettókba és munkatáborokba illetve a majdaneki és auschwitzi megsemmisítő táborokba  deportálták. 1942 márciusától októberig Szlovákia 80.000 főnyi zsidó népességének közel kétharmadát elpusztították. A német vereségek és a nemzetközi diplomáciai nyomás, különösen a  Vatikán fellépése nyomán az akciót 1942 végére leállították. Az életben maradt szlovák zsidók többségével a németek a szlovák nemzeti felkelést követően, 1944 őszén végeztek.

A nyitrai zsinagóga falán a hazatért maroknyi túlélő egyike, “A. Steiner” 1945-ben, majd 1948-ban Pészach idején is megörökítette a nevét. Bizonyosnak látszik, hogy a rövidítés mögött egy túlélő kisfiú, Steiner Alfréd neve bújik meg, ugyanis hasonló névvel más túlélő nem jött vissza Nyitrára. Alfréd 1934-ben született Steiner Kálmán és Eckstein Heléna gyermekeként. Szüleivel, nővérével Herminával, és öccsével Ervinnel a Párovská utcában éltek, nem messze a zsinagógától. 1942-ben a családfő a magyar határnál, Dögösön végzett kényszermunkát. A két Steiner fiú és barátjuk, a kilenc éves Katz Tibor, akinek apja szintén ott dolgozott, meglátogatták apáikat. Időközben a családok nőtagjait Nyitráról deportálták. Kálmán és fiai más nyitrai zsidókkal együtt a környező földeken bujkáltak, majd a Tarányban lakó Ján Čaraj és felesége Maria befogadták őket. A ház kamrájában bujkálva élték túl a háborút. Alfréd édesanyja és nővére azonban odavesztek. 1945 áprilisában az életben maradt családtagok visszatértek Nyitrára, ahol már házukban mások laktak. Alfréd hamarosan alijázott Izraelbe, és ott 1977-ben fát ültetett megmentői tiszteletére, akik tettükel bekerültek a Világ Igazai közé. Egy 2017-ben készült interjúban elmondta, hogy a Čaraj házaspár gyermekeivel azóta is jó viszonyt ápolnak.

Schlesinger Oszkár 1917. április 25-én született az akkor Magyarországhoz tartozó Felsőnesztén, Trencsén vármegyében, Simon és Malvina gyermekeként. A nevét 1930 körül írhatta a téglára, ekkor harmadikos gimnazista volt. Neve újra felbukkan az auschwitzi koncentrációs táborban 1942. május 22-én készült listán, amely Szlovákiából érkező deportáltak neveit és személyi adatait tartalmazza. A jegyzéken az áldozatokat foglalkozás szerint sorolták fel, és azzal az ígérettel indították őket útnak, hogy szakmájuk szerint munkát végeznek majd, és annak végeztével hazatérhetnek. A pékek névsorában találhatjuk Oszkár nevét is. Mellette tollal írt bejegyzés, egy dátum és egy kereszt tudatja, hogy alig öt héttel később, 1942. július 1-jén megölték.

​Az idilli családi fotón Héber Ferenc, felesége Jonap Hana és gyermekeik, Leó, Misi és Eszti láthatóak. A nyitrai zsinagóga falán a két szülő neve együtt szerepel. Nem tudjuk, hogy a felirat mikor került oda, és a szöveg egy része le is kopott. Feltehetőleg évekkel a Vészkorszak előtt íródott, és összetartozásukat fejezhette ki. 1942-ben az egész családot meggyilkolták Auschwitzban.

​1942 tavaszán a szlovák hatóságok a helyi és környékbeli zsidó közösségek tagjait a régi zsinagóga melletti (többek között iskolát, rituális fürdőt magában foglaló) hitközségi épületegyüttesben zsúfolták össze. 

​A falakon az áldozatok több feliratot is hátrahagytak, köztük a Tannenbaum családnevet és névtöredékeket, de teljes és azonosítható neveket nem találni. Fennmaradt viszont egy összeadás, amely alighanem a kisebb illetve nagyobb helyiségben szorongó emberek számára utal: “25+163=188”. 1942. májusában több mint háromezer embert deportáltak a városból lengyelországi gettókba és kényszermunka-táborokba. A holokausztot alig ötszázan élték túl.

A holokauszt a történelem egyik legalaposabban dokumentált eseménye, alapvetően két okból. Egyrészt a népirtás jelentős részben a modern hivatali bürokrácia keretei között zajlott, amely a tömeggyilkos procedúra részeként aprólékos precizitással regisztrálta, nyilvántartotta az áldozatokat.  Másrészt az áldozatok jelentős arányban íráshoz, tollforgatáshoz szokott emberek voltak, akik számos írásos tanúbizonyságot hagytak maguk után, beleértve a közösségi adminisztráció iratait, privát naplókat, leveleket, kérvényeket, sebtében papírra rótt utolsó üzeneteket. Ennek ellenére nagyon sokan szinte nyom nélkül tűntek el, sőt sokszor a zsidó közösségek emléke is kifakult a helyi társadalmak kollektív tudatából. Az emlékezés egyik legfontosabb feladata a identitásuktól és méltóságuktól megfosztott áldozatoknak újból emberi alakot, arcot és hangot adni, ahogyan például Márton László kisregényének alakjai keltek életre egy képzeletbeli fotóalbum lapjairól. Mert az életbe nem hozhatjuk vissza őket, de az emlékezetbe igen.
„Az árnyas főutca nem azért árnyas, mert árnyat adó fák szegélyezik, hanem azért, mert árnyak mutatkoznak mindkét oldalán, emberi lények árnyai. Nem állítható róluk, hogy nem léteznek, hiszen aki valaha létezett, az létező személy marad mindörökre, ám az sem állítható róluk, hogy nem a képzelet szülöttei, mert annyiban tudnak bizonyságot tenni létezésükről, amennyiben gondolunk rájuk és felidézzük őket, amennyiben pedig gondolunk rájuk és felidézzük őket, annyiban nekünk kell újjászülnünk őket a saját képzeletünkből. (...) Annak viszont, hogy újjászüljük őket képzeletünkből, az a célja és főként értelme, hogy árnyakként is gazdagítani tudják az életet, amely a múló időben zajlik tovább. Mert elbúcsúzni tőlük nem lehet, és búcsú híján megszabadulni sem lehet tőlük, ahogyan búcsú híján sohasem lehet megszabadulni azoknak az áldozatoknak az árnyaitól, akik nem hoztak áldozatot, de még csak feláldozva sem lettek, hanem bűncselekményeknek estek áldozatul, méghozzá olyan bűncselekményeknek, amelyekben törvényszerűséggé vált a törvények által előkészített törvénytelenség.” (Márton László: Árnyas főutca. Pécs, Jelenkor, 1999. 7.

1944.III.28.
Roppant izgulok!
Befejeztük az iskolát, és nemsokára kiállítják a bizonyítványt! Mert tombol a háború, kicsi naplóm, s nekünk zsidóknak különösen nehéz a sorsunk. És még ilyen gondok is 3-t várok számtanból és történelemből, hittanból meg kettest. De lehet, hogy kissé szigorú vagyok önmagamhoz, és biztos van még egy pár egyesem, úgyhogy még kellemes meglepetés is érhet. Máskülönben közeledik anyuka születésnapja! Elhatároztuk mi hárman, hogy saját keresetünkből fogjuk a legjobb anyát megajándékozni. Én tanítom két kistestvérkémet németül (a világ legszebb nyelve, ezen kívül a nép is kedves, tapasztaltam mert most itt vannak Marosvásárhelyen), ezért kapok 10 pt. Mindennap leszedem az asztalt, ez addigra 6 pt. A zsebpénzünk egy hónapra 36pt. Nagyszerű, nem?
 
1944.IV.4
Ma van a bizonyítvány kiosztás! Most reggel 1/2 8, 9-re kell ott lenni! Ajjaj! Hogy félek. - Most jöttem haza. Tiszta egyes vagyok!!!! Ehhez fogható örömöm még az életben nem volt. Még az osztály előtt, az udvaron, odajön hozzám Magdi néni( Ila néni után legkedvesebb tanárnőm) és azt mondja, Zsuzsi milyen szép bizonyítványod van! Megmondjam, hogy milyen? És már akkor bőgtem! Elvoltam készülve a legrosszabbra. És mikor kiosztják lám tiszta egyes! Csak 3-nak volt ilyen az egész osztályból!!! Mondtam is Anyukának, hogy ez egész biztos a Kósa műve, aki nem hagyta cserben az ő Zsuzskáját!
 
1944.IV.5
Oh!.. Mily megalázó a zsidóknak! Mindenki 10x10 cm sugarú csillagot kell viseljen!!!! fúj!!! utálat!!! Förtelem…

Ezen kis napló töredék egy levéltári dobozban név nélkül hevert pár családi kép mellett. A hosszas nyomozás után végül sikerült kideríteni, ki írta ezt a szívszorító bejegyzést, és hogy kik vannak a képeken.
A napló írója Berner Zsuzsi (1932) 12 éves Marosvásárhelyi kislány. Két kis ikerhúga Nóra és Helga (1935). Szülei Dr. Berner Mór és Berner Ida sz. Salamon. Az apa Mór bőrgyógyászként működött Marosvásárhelyen mígnem behívták munkaszolgálatra.
A naplótöredék első bejegyzése a német megszállást (1944.03.19) követő néhány nappal íródott, a másik két bejegyzés pedig egymást követő napokon, a Marosvásárhelyi gettósítás előtt egy hónappal. (1944.05.04).
A család az Auschwitzi szelektáló rámpákig együtt maradt. Ezt Berner Mór az édesapa Óh, kiválasztott népem c. visszaemlékezéséből lehet tudni. A memoár fájdalmas képeket fest a család kálváriájáról, a deportálás alatti körülményeiről, például, hogyan jutottak vízhez a vagonban:
„Vizet még mindig nem kaptunk. Útközben egy záporesővel futott versenyt a vonatunk. Boldogok voltunk, hogy a levegő kissé lehűlt. Kitartottam egy lábast az ablaknyíláson, felfogjam vele a vagon tetejéről lefolyó kövér esőcseppeket, és azt adtam gyermekeimnek inni. Szegénykék okulva az elmúlt két nap szenvedésén, nem merték az egész, összesen pár korty vizet meginni. „Tegyük el holnapra is apuka- mondották - hátha holnap sem adnak vizet.”
Az utolsó pillanat melyet együtt töltött a család, Birkenau-ban a szelektálás során történt. Érdekes, hogy a háború után közvetlen írt memoárjában még kihagy egy fontos elemet az Auschwitzi eseményekről, de erről később.
„De pár lépésre német katona állja el utunkat, és ránk szól, hogy a csomagokat a vagonok előtt rakjuk le. Leteszünk mindent, s még vigasztalva odaszólok feleségemhez, nem baj, semmi sem baj, a fő, hogy együtt vagyunk öten. Ebben a pillanatban azonban újabb német katona állja el utunkat. Férfiak jobbra, nők balra! - mondja, s abban a pillanatban már nem voltam feleségem és gyermekeim mellett, egymással párhuzamos irányban, de már különválasztva megyünk előre. Sodor a tömeg magával. Hirtelen ráeszmélek, hogy kezemben tartom a tegnapról félretett fél üveg ivóvizet. Áttörök az elválasztó kordonon, hogy azt gyermekeimnek odaadjam. Már vissza is nyomnak, mikor feleségem utánam kiált: Marcikám, gyere csókolj meg minket." Én újból odarohantam hozzájuk, megcsókoltam őket, torkomat összeszorította a fájdalom, és könnyes szemekkel néztem feleségemnek halálfélelemtől elborult, tágra nyitott, szomorú, szép szemeibe. Gyermekeim némán, komoran követték anyjukat, nem tudták szegénykék felfogni, hogy mi történik velük, hagyták magukat sodortatni a tömegtől, mely hömpölyögve tódult utánuk. Már megint nem voltam mellettük, már újból áttolt egy katona a kordon másik oldalára, s elváltunk egymástól anélkül, hogy egy vigasztaló szót, egy bátorító tekintetet küldhettem volna utánuk. Még egy perc, már elvesztettem őket szemem elől.”[1]
 
Mór túlélte a háborút és visszaköltözött Marosvásárhelyre, majd újra nősült és családjával Izraelben, Jeruzsálemben telepedtek le. A Szentföldről tért vissza Németországba 1964-ben újra, hogy tanúskodjon az Auschwitzi perben a szász származású Marosvásárhelyi Viktor Capesius gyógyszerész ellen, akivel Berner rendelései során találkozott, mint gyógyszerügynök. Másodjára a szelekció során  Mengele mellett állva, mikor megismerték egymást de ezt a könyvében még név nélkül teszi, a tanúskodás során derült ki hogy ismerik egymást:
„Capesiuson egyenruha volt, tiszti rangjelzéssel. Kapitány úr, kérem nekem ikerlánykáim vannak -mondta könyörögve Berner - akiknek több gondozásra van szükségük. — Ikrek? Hol vannak? Hozza csak őket ide. - Mengele egyetlen pillantást vetett Berner leánykáira, aztán intett, hogy menjenek vissza a sorba. Zsuzsika még kezében szorongatta a fél üveg vizet, amit a vagonban nem mertek teljesen meginni. - Csak fürödni mennek. Egy óra múlva találkoznak - nyugtatta meg magyarul Capesius Bernert.”[2]
Harmadik alkalommal, Frankfurtban a per során, mint tanú nézett újra a gyógyszerész szemébe. A per, -mint oly sok náci gyilkos esetében méltatlan végeredményt hozott. Capesius Ida, Zsuzsi, Helga és Nóra gyilkosaként, valamint a több mint 8000 rendbéli gyilkosságban való bűnrészességéért összesen nyolc év fegyházbüntetést kapott, szabadulása után pedig feleségével  újra üzemeltették a gyógyszertárukat.
Berner Mór 1976-ban hunyt el Jeruzsálemben. A kutatás során sikerült felvenni a kapcsolatot Mór leszármazottaival, az unokákkal. Reményem az volt, hogy a napló többi része náluk lehet, de meglepetésként érte őket a napló töredék létezése. A kutatás eredményeként az eddig ismeretlen családi hagyatékhoz történet és az ami oly fontos a zsidóságnak, név párosult. A leszármazottak pedig a múltjuk egy elveszett fonalát kapták vissza.

​
[1] Berner Mór: Óh, kiválasztott népem, Marosvásárhely, 1947, Bolyai, 152 p
[2] Új Kelet, 1964. 10.02

A levéltár gyűjteményében fontos családi hagyatékokat is őrzünk, melyek néha meglepő történelmi forrásokat, kincseket rejtenek. Az elmúlt időszakban rendezett személyes hagyatékokból ismertetünk néhányat az iratokat rendező Volenszky Paula megjegyzéseivel. 

Benoschofsky Imre és Benoschofsky Ilona hagyatéka 

​Benoschofsky Imre rabbi és húga, a Zsidó Múzeumot 1964 és 1993 között vezető Benoschofsky Ilona hagyatéka. Számtalan beszéd és óravázlat maradt fenn mindkettőjüktől. Egyebek mellett a főrabbi úr tanítványainak dolgozatai között megvan Hochberger László későbbi főrabbié is 1950-ből. A Scheiber Sándor negyvenedik születésnapján elmondott tréfás köszöntő, valamint egy reverendakészítési számla is fennmaradt a hagyatékban. Megvan a leégett Öntőház utcai zsinagóga néhány 1934-1942 között keletkezett irata, egy, a rádióban elmondott beszéd a főnök, Soós Imre engedélyezési szignójával – a kor szellemének megfelelően! A Pápai Követség oltalomlevele mellett a Svéd Követség igazolása is fennmaradt 1944-45-ből. Benoschofsky Imrét a most eltávozott Schmelzer Herman Imre St. Galleni főrabbi temette 1971-ben. A hagyatékban olvasható ez a temetési beszéd is. Benoschofsky Ilona hagyatékában receptek és naplók is találhatók. Köztük egy Háztartási könyv 1946-ból és 1956-ból is. Pincenaplója 1956-ban íródott, mindegyik kordokumentum, kutatásra, esetleg kiadásra is érdemes lehet.
Benoschofsky Imre hagyatékának jegyzéke 
Benoschofsky Ilona hagyatékának jegyzéke  

​László Zsigmond zenetörténész, irodalomtörténészé, nyelvész, műfordító, a Goldmark Károly Zeneiskola egykori igazgatója. Fennmaradt francia nyelvű levelezése eredetiben Romain Rollanddal, de sokakkal levelezett a hazai kortárs zenei és irodalmi életből. Így kerültek levelek a levéltár állományába Ránki Györgytől, Újfalussy Józseftől, Bárdos Lajostól, Illés Endrétől, Király Istvántól, Szabó Ferenctől, Szabolcsi Bencétől és Miklóstól, Szemere Samutól, Szöllősy Andrástól, Vujicsics Tihamértól, Vámos Tibortól, Waldapfel Imrétől. 

Zsoldos Jenő hagyatéka 

​Zsoldos Jenő a Zsidó Szemle szerkesztője, az IMIT igazgatósági tagja, a Libanon szerkesztője, a Zsidó lexikon szócikk írója is volt egyebek mellett. A hagyatékban számos szótörténeti és más lexikon szócikk elkészítéséhez készült gyűjtés anyaga megtalálható. Megvan levelezése is Újvári Péterrel, a Zsidó lexikon főszerkesztőjével. A Szeminárium Könyvtárát is vezette, mindenkivel kapcsolatban volt, aki a magyarországi könyvtárügyben akkor számított. Levelezett Fitz Józseffel, Kozocsa Sándorral is. Igazgatósági tagja volt a Zsidó Múzeumnak, 1944-ben az OMIKE kultúrtanácsának is. Ezeknek a tisztségeknek mind nyoma van a hagyatékban. Számos levél megmaradt tanítványaitól, s az akkori kortárs irodalom számos szereplőjétől. Szoros munkabarátság fűzte Scheiber Sándorhoz, több Scheiber kézirat is Zsoldos Jenő hagyatékából került elő. Egyik kedvencem Scheiber professzor Csokonai óravázlata, gyönyörű kézírásával.

Schultheisz család hagyatéka 

​Az egyik, mondjuk úgy, katartikus élményem a levéltárban a népes Schultheisz-család hagyatékának feldolgozása volt. Teljesen véletlenül, ebből a hagyatékból tudtam meg, hol volt a szülőfalumban, Biatorbágyon zsidó temető. A család egyik vészkorszakot túlélt tagja, Schultheisz Gáborné kezdeményezte a temető felszámolását 1958-ban. Hagyatékában fennmaradt az erről folytatott levelezés a Chevra Kadisával. A fellelt dokumentumok alapján megtaláltuk a szintén biatorbágyi gyökerű Bányai Viktóriával, a zsidó temetők nagyasszonyával a felszámolt biai temető sírjait a Kozma utcai temetőben. Úgy érzem, ez a lelet méltó honorárium az önkéntes munkámért.
A család másik nevezetes tagja, Schultheisz Miksa a zsámbéki zsidó temető felszámolását kezdeményezte ugyanekkor. Schultheisz Miksa a BHÉV igazgatóhelyettese volt 1932-től, műgyűjtő, a Budapesti Zsidó Hitközség munkatársa, 1950-től a szabadkőműves Szimbolikus Nagypáholy tagja. Fennmaradt ketubája Spitzer Erzsébettel, valamint egy ruhaadomány igazolása a munkaszolgálatosoknak.
Schultheisz Miksa kislányáról, a tízéves korában agydaganatban meghalt Schultheisz Mariettáról a képzőművészetben és az irodalomban is megemlékeznek. Bokros Birman Dezső Schultheisz Baba portréja címmel készített fejszobrot, a kislány 1930-ban bekövetkezett halálára pedig Várnai Zseni írt verses búcsúztatót. Ez utóbbi gépiratban megvan a hagyatékban.
A mindössze tíz évet élt kislány, Schultheisz Baba iskolai füzetei, rajzgyakorlatai, lovaglólecke jegyei a Trattersaalba, a Park Szanatóriumban végzett vizsgálatai mind a hagyaték részei. Érdemes lenne részletesebben foglalkozni velük akár életmód kutatási szempontból is.
Az egész Schultheisz család a felső tízezer életmódját követte, kiterjedt kapcsolati hálóval. Miksa műgyűjtőként sok kortárs képzőművésszel levelezett, köztük Hincz Gyulával, Szobotka Imrével is. Fennmaradt irat szerint 130 Napóleon aranyat követelt vissza a soá után, amelyet nem kapott vissza a „megőrzésből”.
A család a Bajna-Esztergom-Zsámbék-Bia-Pest régióban élt, a hagyatékban elsőként Jakab 1827-es igazolása olvasható arról, hogy született esztergomi, nem bevándorló….
Schultheisz Emil orvos, egyetemi tanár, 1974-1984 között egészségügyi miniszter szintén tagja a családnak.

Silbiger Bora levéltárunkba került hagyatéka láthatóan töredékes, kifosztottnak tűnik, bár így is tetemes mennyiségű. Főleg kiterjedt levelezését tartalmazza. A valószínűleg anyagi okok miatt be nem fejezett orvosi tanulmányai után felkapott grafológusként, jósnőként működött. A nálunk lévő anyagból vendégkönyve az érdekes, kapcsolatba került például József Attilával, a hatvanas években pedig André Kostolany-val is.
Volt bátorsága tőzsdei árfolyamok jóslásra is, levelezéséből sok munkával kihámozható, miként követte a szocializmus idején(!) nyugati tőzsdék árfolyamait, miként adott megbízásokat külföldre, tőzsdei ügyletekre, s a nyereséget hogyan realizálta itt, Budapesten az IKKÁ-n keresztül. Egykori gazdasági szakújságírói múltammal döbbenten sejtettem meg, milyen szerteágazó logisztikával építette fel magánzó életmódját. Akinek van kellő elszántsága a több száz levél, számtalan feljegyzés elolvasására, jó kis gazdaságtörténeti, és persze kultúrtörténeti dolgozatot készíthet Bora segítségével. Személyéről olvashat Szüts Miklós most megjelent „A Földön élni ünnepély” című könyvében, illetve Deák Kristóf Foglyok című filmjében is felbukkan a jósnő, Silbiger Bora.
Korábban Scheiber Sándor és Landeszman György is foglalkozott Silbiger Bora pácienseivel az irodalmi életből, Fedor Ágnes pedig Karola és kora címmel regényt írt róla.

Amennyire Silbiger Bora személye, gátlástalan machinációi nem az én világom, az első döbbenet után annyira megérintett Galambos Szilveszter sorsa.
Hagyatéka mintegy 15-20, megtermett fekete műanyagzsák formájában jelent meg a levéltár előterében – nem sok jót sejtetve. A feldolgozás során derült ki, hogy Galambos Szilveszter teljesen egyedül volt élete utolsó éveiben, mindenét a Mazsihiszre hagyta, és rajtam kívül senki nem látta ezt a hagyatékot. Nem válogatott ki senki semmit, nem semmisített meg semmit, ahogy jött, úgy zsákolták a be az iratanyagot, teljesen kiszolgáltatottá téve így az örökhagyót. Nagyon megrendítő élmény volt számomra az elmúlás megsejtése. Aztán haladva a feldolgozással olyan intim dolgokról szereztem tudomást, amiről nem szerettem volna, és az örökhagyón kívül senki másra nem tartoznak. Némi töprengés után az emberi méltóságra való figyelem mellett egész formás kis anyagot sikerült összerendezni a hagyatékból. Galambos Szilveszter mindenkit ismert a kortárs művészeti életből, sokakhoz írt személyre szóló verset, konferanszot, kabarét. Ezek közül a hagyatékkal soknak a kézirata a levéltárunkba került. A könnyű műfaj, a humor koronázatlan királya volt. De voltak zsidó tárgyú írásai is. 

A Zalai-Dér hagyaték már a Covid alatt került a levéltárba. Mennyisége alapján könnyű, gyors feladatnak ígérkezett, ezért hozzáfogtam a feldolgozásához. Nem könnyű préda a Zalai-Dér hagyaték, nagyon tömör, nagyon érdekes és gazdag anyag. Több generáción átívelő hagyaték. Hatalmas levelezés van az első világháború idejéből, s a másik háborúból, az ukrajnai munkaszolgálatból is. A levelezőlapok száma több száz is lehet. Több női napló is van a hagyatékban. Az egyik Dér Marianna festőművészé, a másik talán Dér Vera szobrászé. Eredetinek tűnő Dér Mariann rajzok is vannak, sok régi fotón kellene megfejteni, ki kicsoda a kiterjedt és befolyásos családban…

Zsidó múzeumunk nem egy részletcélra törekvő alkotási vágy eredménye és nem is műkincsek után áhítozó luxust kedvelő lelkek alkotása, hanem egyenes függvénye a zsidóság egyik fenntartó életelemének: a történelmi világszemléletnek, kifejezője az apákról az utódokra szállott elhivatottság és kiválasztottság gondolatának.” írta 1932-ben a legolvasottabb magyar zsidó lap, az Egyenlőség hasábjain a Magyar Zsidó Múzeum akkori igazgatója, Munkácsi Ernő (1896 – 1950).
Ő maga a Pesti a Pesti Izraelita Hitközség főügyészeként dolgozott, emellett a múzeum 1931-es újjászervezésétől részt vett a Múzeumot fenntartó egyesület munkájában is. Az ő vezényletével költözött be az 1909-ben alapított Múzeum a Dohány utcai zsinagóga mellett 1930-1932-ben felépített Kultúrpalotába. Munkácsi személyes érdeklődése elsősorban az itáliai zsidóság múltjának és művészettörténetének feltárására irányult, erről jelentek meg legfontosabb publikációi. Az 1930-as években több itáliai település zsidó emlékeit végigfényképezte, melyek alapján publikált, és melyekből 1937-ben kiállítást nyitott a Zsidó Múzeumban az „Olasz zsidóság egyházművészeti emlékei” címen. Ugyanebben az évben, 1937-ben hunyt el édesapja, Munkácsi Bernát. Két nappal halála előtt, 1937. szeptember 19-én, fiával folytatott utolsó beszélgetésekor „figyelmeztetésszerűen kifejezésre juttatta azon álláspontját, hogy a múzeum egyik fontos feladata a magyar zsidó családok nemzetségleveleinek gyűjtése.”   
Munkácsi Ernő a „végrendeletszerű kinyilatkoztatás” beteljesítését saját családjában kezdte. Ebben a családban az „apákról az utódokra szállott elhivatottság” természetes volt, s talán mindennek motorja Munkácsi Bernát.
 
Munkácsi Bernát (1860-1937) gimnáziumi tanulmányait követően Vámbéry Ármin tanítványa lett, s egyike az elsőknek, akik a magyar nyelv eredetét, gyökereit kutatták. 1885-ben, majd 1888-1889-ben a Magyar Tudományos Akadémia támogatásával a magyar őshaza, a Volga és Káma vidékén folytatott összehasonlító nyelvészeti kutatásokat. Munkásságának elismeréseképpen az Akadémia előbb levelező, majd rendes tagjává, a Finnugor Társaság külső tagjának, a Magyar Néprajzi Társaság pedig elnökének választotta. Zsidó származása miatt azonban egyetemi kinevezést nem kapott, a Pesti Izraelita Hitközség tanfelügyelőjeként dolgozott. A zsidó vallásoktatás megreformálása és a tudományos publikációi mellett is szakított időt arra, hogy felkutassa családjának múltját, genealógiáját. Jegyzeteit, sírkövekről készített rajzait két kötetben rendszerezte. A sírkövek, dokumentumok feltárása mellett édesapja, Munk Adolf (1830-1907) emlékeire, elbeszéléseire is támaszkodott, aki fia unszolására 1899-ben megírta élettörténetét. A héber nyelvű önéletrajz a magyarországi zsidó történelem páratlan forrása, rengeteg családtörténeti adattal.
 
Munkácsi Ernő komoly felelősséget örökölt édesapjától akkor, amikor ezt a hatalmas családtörténeti hagyatékot megörökölte. Elsőként édesapja családtörténeti jegyzeteit egészítette ki és rendezte sajtó alá. A kötet a Magyar Zsidó Múzeum „Magyar Zsidó családok genealógiája” címet viselő sorozatában jelent meg, mindeddig a sorozat egyetlen darabjaként. A kötetben a Munk és Felsenburg család 14 (!) generációjáról vannak adatok, a 16 századtól a könyv megjelenéséig, 1939-ig. A kötet megjelenését követően a család tehetős tagjainak (elsősorban Munk Gábornak, a Manner ostya forgalmazójának) anyagi támogatásával Ardai Simon és Fábián Miksa magyarra fordították Munk Adolf (Meir Avraham Munk) héber nyelvű önéletrajzát is, elsősorban a család számára. A fordítás több, gépelt-sokszorosított példányban létezett, de kiadására végül csak 2002-ben került sor. (Meir Ávrahám Munk: Életem történetei. Múlt és Jövő Kiadó, 2002. ) 
 
A Munk-Munkácsi család története megismerhetővé vált a családtagok, történészek, kutatók számára, de talán szerénységből Munkácsi Ernő sem a kéziratokat, sem az egyéb családtörténeti relikviákat nem adományozta a Zsidó Múzeumnak, jóllehet több fontos történelmi dokumentumot juttatott el a gyűjteménynek. 1939-ben Munkácsi Bernát hagyatékának egy részét (elsősorban MB kéziratait) is a Múzeumnak ajándékozta. Munkácsi Ernő mindössze ötvennégy évesen, a holokauszt idején szerzett szívelégtelenség következtében 1950-ben elhunyt. Ugyanebben az évben a zsidó közösség vezetői állami nyomásra elfogadták a Magyar Izraeliták Egységes Szervezetéről szóló szabályzatot, melyben a zsidó felekezet valamennyi korábbi egyesülete és önálló intézménye egyesült, létrehozva a Magyar Izraeliták Országos Képviseletét (MIOK). Az új szervezetben a múzeum addigi önállósága megszűnt, s új néven (Országos Magyar Zsidó Vallási és Történeti Gyűjtemény) a MIOK intézménye lett. Az Állami Egyházügyi Hivatal ellenőrzése alatt működő intézményben a családtörténet, a vallásos, polgári családi örökség hangsúlyozása nem volt támogatott téma.
###
A rendszerváltást követően, az 1990-es évek második felében egy kiállításmegnyitón ismerkedtem meg Munkácsi Majával (1930-2013), Ernő lányával. Maja akkoriban ment nyugdíjba, és azt tervezte, hogy összegyűjti és feldolgozza édesapja hagyatékát. Rendszeresen bejárt a levéltárba, kutatott, beszélgettünk – és lassan jó barátságba kerültünk. Publikálható munka végül nem született ebből a kutatásból, de Maja jó érzéssel olvasgatta édesapja olykor száraz hivatali leveleit és rengeteget mesélt a családról. A családról, mely a 16. század óta a Magyar Királyság területén élt, de napjainkra szétszóródott, és már csak ő élt Budapesten. Fillér utcai lakásán őrizgette nagyapja votják útinaplóit, családtörténeti jegyzeteit, azokat a kéziratokat, melyeknek sajtó alá rendezett változatait ismerheti az érdeklődő közönség is. Amikor Maja nővére, Éva (1928-2012) meghalt abban a Balassi Bálint (1954 előtt: Személynök) utcai lakásban, ahol szüleivel élt, segítettem a lakás összepakolásában. Maja nagylelkűen azt mondta, hogy mindent, amiről úgy gondolom, hogy a zsidó közösség gyűjteményébe kell kerülnie, vigyem be a levéltárba-múzeumba. Egyik falon egy apró szekrényben a Munk-Munkácsi családban megőrzött kisméretű Tóratekercset találtunk, mellette egy héber nyelvű hímzést: Maja sem tudta, és máig sem sikerült kideríteni, hogy milyen jeles családi eseményre készülhetett, mi történt 1892. november 10-én (hesván 20-án). A családi emlékek mellett néhány, feltehetően Munkácsi Ernő itáliai kutatásai során gyűjtött értékes kézirat: két 18. századi pápai privilégiumlevél, és egy kitekercselt, rajzszögekkel a falra rögzített 18. századi kéziratos, illuminált Megilla. Az egyik ágy alatt egy rejtélyes dobozban mindenféle családi relikviát találtunk: szerelmes leveleket, fényképeket, szemüvegeket, és Maja nagymamájának, Jacobi Paulának az első bálján viselt selyem cipellőjét. Mellette egy kicsi barna babacipő: Munkácsi Ernő első cipője. Mindkettő talpán megtaláltuk Munkácsi Bernát kézírásos feliratait: „Drága Paulám lánykori báli cipője. Hagyatékában találtam, MB.” és „Ernő fiacskám első cipője, MB”. A kanapé mögötti könyvespolcon ott volt az egyik neves családi ős, Lerner-Lasch József Oneg Nefes című, 1795-ben Prágában megjelent könyve, sajátkezű széljegyzeteivel. Mellette Lerner rabbi lányának, Mirjamnak sárga bársonyba kötött imakönyve, benne értékes családi feljegyzésekkel, azokkal, melyekből Munkácsi Bernát dolgozott a családtörténet összeállításakor. És fényképalbumok, egy gyönyörű szédertál, néhány apróság, melyektől Maja akkoriban még nem akart megválni, hiszen egészségesnek tűnt, és tervei voltak: arra kért, hogy tanítsam meg számítógépet használni, hogy könnyebben írhassa meg édesapja élettörténetét. Hirtelen és váratlanul jött halála megakadályozta ebben. Hagyatékát férje rokonsága örökölte, akik a gazdag családi hagyatékot Maja Kanadában élő unokatestvérének, Peter Munknak (1927-2018) ajánlották fel megvételre. Mindannyiunk szerencséjére benne is élt az apákról az utódokra szállott elhivatottság, és azzal a szándékkal vásárolta meg nagyapja és dédapja örökségét, hogy az intézményünknek, a hajdan nagybátyja által igazgatott Múzeumnak adományozza. Akkor ismerhettem meg személyesen, amikor meghívott Torontóba, abba a városba, ahol leélte életét, és ahol neve Kanada legnagyobb adományozójaként az általa alapított intézmények nevében már örökre jelen van. Azért hívott, hogy személyesen, az általa ismert történetekkel együtt adhassa át a visszavásárolt dokumentumokat. Peter Munk gyerek volt még, amikor elüldözték Magyarországról. Keményen végigdolgozott életében kevés figyelmet szentelhetett a háború során szétszóródott hagyatéknak, de élete alkonyán mégis nagyon fontos lett számára ez az örökség. A tudós akadémikus Munkácsi Bernát családtörténeti jegyzeteit lapozgattuk torontói ebédlőasztala mellett, ahol újabb és újabb csodákra bukkantunk. Kiderült, hogy egyik őse, az 1741-ben elhunyt kismartoni Spitz Izsák Buda 1686-os ostromakor számos zsidó foglyot váltott ki, majd támogatta a kismartoni zsinagóga felépítését. Elmesélhettem neki, hogy Lerner-Lasch József rabbi e jegyzetekben is említett Oneg Nefes című, 1795-ben Prágában megjelent könyve, sajátkezű széljegyzeteivel Maja adományaként már a gyűjteményünkben van, s ugyancsak őrizzük e rabbi lányának, Mirjamnak az imakönyvét. Dédapja, Meir Avraham Munk – akiről Peter a héber nevét kapta – visszaemlékezéseit ő is ismerte, hiszen ennek magyar fordítása 2002-ben megjelent a Múlt és Jövő kiadónál – most viszont nekünk ajándékozta az eredeti szöveg 1941-ben készült fordítását. Végignéztünk rengeteg családi fényképet is, és Peter Munk örömmel azonosítgatta egy rég elsüllyedt világ már csak az ő emlékezetében élő szereplőit, rengeteget mesélt és optimistán tervezgettük, hogy milyen módon lehet ezt a fantasztikus családi örökséget a mai magyarországi zsidó oktatás szolgálatába állítani a budapesti Zsidó Múzeumban.
Hogy a Munk-Munkácsi családban megkövetelt értékeknek megfelelően gondozhassuk ezt a példátlan családi hagyatékot, a Peter and Melanie Munk Charitable Foundation bőkezű támogatást is nyújt nekünk. És még valamit, ami jóval többé teszi ezt a támogatást egyszerű anyagi támogatásnál. A Munk alapítvány alapszabálya szerint nem nyújthat közvetlen támogatást Kanadán kívüli célokra. Közvetítő kanadai alapítványt kellett ehhez találnunk – és ekkor kerekedett a történet szimbolikus híddá a régi, háború és holokauszt előtti múzeum és a mi jelenünk közé. A közvetítő alapítvány alapítója a régi igazgató, Munkácsi Ernő szeretett kollégájának, a deportálás során elhunyt Balázs Györgynek Judit lánya. Az ő alapítványa, a Canada-Hungary Educational Foundation folyósítja számunkra azt a donációt, mellyel feladatunkat elvégezhetjük.
A munkában segítségünkre van Peter Munk lánya, Nina Munk, aki a családalapító ős, a wormsi rabbi Izsák Halévi óta a 15. nemzedék. Ma ő az az utód, aki elhivatottan őrzi a családi emlékezetet, meg természetesen a Múzeum, hiszen egykori igazgatónktól, Munkácsi Ernőtől mi is átvettük az elhivatott örökségmegőrzés kötelezettségét.

A hagyatékban egy hanglemezt is találtunk, melyen Munkácsi Bernát hangját, fia, Munkácsi Ernő bar micvóján elmondott családtörténeti összefoglalóját halljuk.