1993 november 11. Fröhlich Ida: A Holt-tengeri tekercsek. Schweitzer József: A monoteizmus és a politeizmus harca a prófétai könyvek tükrében.
1993 november 25. Karády Viktor: Asszimiláció, szekularizáció és zsidó identitás, avagy lehet-e az asszimiláns jó zsidó? Kovács Ö. József: A zsidóság társadalomtörténete Magyarországon a XVIII-XIX. században.
1993 december 2. Kisbali László: Moses Mendessohn és a zsidó felvilágosodás. Tatár László: Tradíció és modernizmus, avagy a zsidó felvilágosodás vallásbölcselete.
1993 december 16. A zsidó népzene. Sipos Mihály és a Muzsikás együttes estje.
1994 január 13. Domán István „Az álom a Szentírásban”; Voigt Vilmos „Mi az, amit tudunk a magyarországi zsidóság folklórjáról?”
1994 január 20. Hegedűs Gyöngyi „Arab nyelvű középkori zsidó filozófusok”; Klaniczay Gábor „A XI-XII századi eretnekmozgalmak”.
1994 március 3. A Cimarosa és Mozart műveiből adott házikoncert után Menahem Meron tartott előadást „Hit és tudomány a Jób könyve alapján” címmel. Majd Donáth László Luther és a héber biblia kapcsolatáról beszélt.
1994 március 17. Ambrus Katalin - Bassa László: „A cionizmus magányos farkasa: Zeév Jabotinszky (1880-1940)”.
1994 március 24. Ferenczy Endre: Biblia és világi jog; Oberlander Baruch: Szanhedrin - a legfelsőbb zsidó törvényhozás, a rabbiság működése.
1994 március 31. Bertényi Iván „Szepesi Jakab országos zsidóbíró működése és kora”; Raj Tamás „Az eltemetett középkori budai zsinagóga”.
1994 április 14. Dobszay László „A gregorián ének és a zsidó liturgikus zene közös tradíciói”; Kármán György „A zsidó felvilágosodás liturgikus zenéje”.
1994 április 21. A galíciai zsidók Magyarországi szerepéről tartott előadást Haraszti György és Varga László.
1994 május 5. Frojimovics Kinga „Adalékok a zsidó társadalomtörténethez a felekezeti anyakönyvek tükrében”; Kiss József „A zsidó anyakönyvezés Magyarországon”.
1994 május 19. Kőbányai János „Miért nem lehetett egyetemes értékű magyar nyelvű zsidó irodalom?”; Lichtmann Tamás „Zsidó motívumok a két világháború közötti magyar irodalomban”.
1994 május 26. Gerő András „Polgárosodás és szimbólumteremtés”; Wirth Péter „Elfeledett magyarországi zsinagógák”.
1994 október 6. Török Petra „Vonzások és választások Makai Emil költészetében”; Nagy Sz. Péter „Zsolt Béla és a zsidóság”.
1994 október 20. Török Rozsnyói Ágnes a Szálasi-puccsról, Szita Szabolcs a nyilasuralomról tartott előadást.
1994 november 3. Maróth Miklós „Iszlám, judaizmus, kereszténység”.
1994 november 17. Beney Zsuzsa „A halál fogalma Radnóti Miklós költészetében”; Szabolcsi Miklós „Menekülők és próféták - magyar-zsidó irodalom 1930-1945”.
1994 december 15. Frigyesi Judit „A zene és a vallási filozófia egysége a zsidó liturgiában”.
1995 január 12. Kroó György „Szabolcsi Bence, a zsidó zene kutatója.”
1995 január 26. Bácskai Vera „Zsidók Pest gazdasági életében a XVIII-XIX. században”.
1995 február 9. Laczkó Miklós „Zsidó típusok a modern magyar irodalomban”; Szalai Pál „A népi-urbánus vita 60 évének vázlata (1930-1990)”.
1995 március 2. „Elfelejtett falusi zene” címmel a Muzsikás együttes lépett fel Bob Cohen közreműködésével. 
1995 március 16. Hanák Péter „A zsidó asszimiláció típusa a Habsburg Monarchiában”; Pók Lajos „Az osztrákmagyar kultúra virágkora 1900-1914”.
1995 április 13. Stark András „A pszichoterápia és a zsidóság kapcsolata.”
1995 április 27. Babits Antal „A keresztény-zsidó hitviták története”; Gábor György „A korai keresztény antijudaizmus forrásai.”
1995 május 11.  Hajnal Piroska „A bűnbeesés motívuma a görög-római korszak zsidó irodalmában”;
1995 május 18. Poszler György „Az irodalomtörténet, mint humanista tudomány.”
1995 május 25. Cenner Mihály „Zsidó tárgyú dalművek magyarországi színpadon (a Sulamittól a Nabuccóig).”
1995 június 15. Kepes András „Sport és antiszemitizmus Magyarországon”; Schweitzer Gábor „Adatok az ún. első zsidótörvény történetéhez.”
1995 október 19. Szegő György „A modernizmus, mint vizuális nyelv.”  Az előadás szövege megjelent a Szombat 1996/6 és 7 számában (35-40. p.).
1995 november 2. Prekup Anikó „Zsidóság Közép- és Kelet-Európában a két világháború között.”
1995 november 16. Endreffy Zoltán „Isteni törvény - emberi szabadság.”
1995 november 23. Komoróczy Géza „Jámbor antiszemiták (17-18. század).”
1995 december 7. Pesthy Mónika „Origenész és a zsidó hagyomány”; Perczel László „A görög egyházatyák antijudaizmusa”.
1995 december 21. Felkai László „A zsidó iskolák Magyarországon”; Síró Béla „A zsidó középiskolák a két világháború közötti Magyarországon.”
1996 január 4. Kardos Péter „A zsidó sajtó feladatai”; Deutsch László „Jób a Bibliában.”
1996 január 18. Szántóné Balázs Edit "Zsidótörvények" az Árpád-korban”; Mózes Ibolya „Zsidók Rómában az i.e. I. században.”
1996 január 25. Klein Rudolf „Az askenáz zsinagógatér fejlődése,” (vetítéssel.)
1996 február 8. Shlomo Spitzer „Egy ortodox zsidó nézetei a mai neológiáról.”
1996 február 15. Ferenczi László „Israel Zangwill.”
1996 március 21. Kovács András „A zsidókról alkotott kép a mai magyar egyetemisták körében.”
1996 március 28. Hídvégi Máté Scheiber Sándorról tartott előadást "…csak egyedül maradtam" címmel.
1996 április 18. Gadó János „A magyar zsidóság három nemzedéke.”
1996 május 2. Szabó Vera „Magyarországi jiddis közmondások.”
1996 május 9. Kovács Éva "Az indiánokat nem szokták lezsidózni", avagy hogyan kerül egy indián fiú a zsidó iskolába.”
1996 május 16. Borsányi Ferenc „Az extázis szerepe és létrejöttének folyamata a haszid életformában és vallásos gyakorlatban”; Cserhalmi Péter „Zsidó orvosok szerepe az orvostudomány fejlődésében.”
1996 május 23. Vezér Erzsébet „Ady és a zsidókérdés.”
1996 május 30. Tatár György „Állam és Siratófal.”
1996 június 6. Toronyi Zsuzsanna „Polgárok és nemesek: a Pesti Chevra Kadisa a századfordulón”; Barotányi Zoltán „Közeledés és/vagy távolodás. Az asszimiláció fogalma a történeti irodalomban.”
1996 november 7. A félévnyitót Korn József tartotta, a Gabrieli Kamarakórust Sógor Anikó vezette, Pásztor József furulyált, Fellegi Borbála zongorázott. Karády Viktor „A magyar zsidóság sajátosságainak néhány eleme” címmel tartott előadást.
1996 november 14. Babits Antal „Szóbeliség és írásbeliség, avagy paleográfia a tradíció szolgálatában.”
1996 november 17. Látogatás a Budapesti Zsidó Múzeumban. Tárlatvezető Toronyi Zsuzsanna
1996 november 21. Stark Tamás „Menni vagy maradni? A túlélő magyar zsidóság dilemmája a felszabadulás után.”
1996 december 5. Lichmann Tamás „Zsidók a német irodalomban.”
1996 december 19. Hídvégi Máté „Belőlem romba dőlt eszmények keserűsége szól" Lőw Immánuel emlékezete.
1997 január 9. Staller Tamás „Fejezetek a zsidó etika történetéből”.
1997 január 16. Bence György „A nacionalizmus filozófiája”.
1997 január 23. Hajdú István „A képtilalom és a XX. századi festészet”.
1997 január 30. Balassa Péter: Kafka és a zsidóság. február 6. Gábor György „Miért pont a farizeusok?”
1997 február 13. Kovács M. Mária „Az orvosi és ügyvédi kamara numerus clausustól a zsidótörvényekig”.
1997 április 7. A zsidó Komlós Aladár. Heller Ágnes és Kőbányai János beszélgetett Komlós Aladár „Magyar-zsidó szellemtörténet a reformkortól a holocaustig” című kötetéről.
1997 április 10. Róbert Péter „A numerus clausus és háttere, avagy miért nem lett zsidó egyetem Magyarországon a 20-as években”.
1997 április 17. Somlyó Bálint „A természet keltette rettegés történetisége: Hermann Cohen és Walter Benjamin.” Házimuzsika. Felléptek Pasqualini Éva ének és Pasqualini Zoltán zongora.
1997 április 24. Csorba László „Reform - polgárosodás- asszimiláció”.
1997 május 8. Dénes Iván Zoltán „Az Eltorzult magyar alkat és a Zsidókérdés. Bibó István viszonya Németh Lászlóhoz egy esszé tükrében”.
1997 május 15. Látogatás a Zsidó Múzeum Diaszpóra (és) művészet című kiállításán. Tárlatvezetők: Szegő György és Thury Levente.
1997 május 22. Hídvégi Máté „A magyarországi haszidizmus”.
1997 május 29. Toronyi Zsuzsanna „Karitász és judaizmus. A Pesti Chevra Kadisa a múlt században”. Török Petra „Lesznai Anna "kertje" és világa”.
1997 június 5. Novák Attila „Cionista portrék- Kőrősi Ferenc és Szilágyi Ernő”. Schweitzer Gábor „…gyötör az a gondolat, hogy nem dolgoztam eleget." - Az emlékirat-, és naplóíró Angyal Dávid”.
1997 december 4. Könyvbemutató. Babits Antal „Maimonidész és a titkosírás "A tévelygők útmutatója" című műve tükrében”. Rugási Gyula „A bölcsesség és szív Maimonidésznél”.
1997 december 18. Bendl Júlia „A filozófus Lukács György és a zsidóság?”
1997: A Yahalom előadásain kívül Szabó Vera hat részes jiddis irodalomtörténeti szemináriumsorozatot indított a Bálint Közösségi Házban.
1998 január 8. Szinai Miklós „Fejezetek a magyarországi politikai antiszemitizmus történetéből (1870-1890; 19181925)”
1998 január 15. Bokor Péter „A csendőrpuccs (1944. június) és Koszorús Ferenc szerepe a budapesti zsidóság deportálásának időleges megakadályozásában”.
1998 január 22. Oberlander Baruch „Maimonidész életműve az újabban feldolgozott kéziratok fényében”.
1998 január 29. Ambrus Katalin „Bűn és bűnhődés. (Az Ószövetség hatása a magyar irodalomra: Farkas András, Zrínyi Miklós, Kölcsey Ferenc és Ady Endre.)”
1998 február 5. Kovács Gábor „A fiatal Bibó eszmevilága”.
1998 február 19. Galambos-Goldman Tamás „Zsidók szerepe a magyar nemzeti zene kialakulásában”.
1998 február 26. Görög Veronika „Etnikai sztereotípiák a folklórban”. 

Az áldozatok azonosítása, a névkutatás, az élet- és sorsrekonstrukció, valamit az emlékezés lehetőségének megteremtése a Zsidó Múzeum és Levéltár számára nem új terep. Épp ellenkezőleg: az intézmény egyik legrégebbi feladata. Toronyi Zsuzsanna főigazgató többek között arról mesélt, hogy már a holokauszt alatt is érkeztek a Zsidó Múzeumba olyan dokumentumok, amely munkaszolgálatosok saját névlistáit tartalmazta, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy “őrizzétek meg neveinket az utókornak, mert itt mind meg fogunk halni.” – “A háborút követően aztán a névkutatás állandó, soha véget nem érő feladatunkká, küldetéssé vált" – magyarázza a főigazgató.
A munka azóta hullámzásokkal, az államszocializmus idején kevesebb lehetőséggel, de a rendszerváltás óta fokozott intenzitással zajlik. Amiben a Terézvárost érintő kutatás új, az a városon belüli szegmentálás. ”A projekt azért is különleges – tért ki rá Toronyi Zsuzsanna –, mert miközben  vidéki magyar városok és települések sora adta ki már az 1950-es évektől kezdve saját Yizkor-könyvét – a meggyilkolt zsidók névjegyzékét –, Budapesten mindez elmaradt. Pedig Budapest valójában sok kicsi város együttese. A közigazgatási határok változtak, a városszövet átalakult, de a lokális emlékezet jelentősége megmaradt. Egy ilyen metropolisz esetében különösen izgalmas kérdés, hogy vajon léteznek-e városon belüli különbségek: voltak-e olyan kerületek, ahol könnyebb volt védlevelet szerezni, ahol erősebbek voltak a kapcsolati hálók, vagy éppen ellenkezőleg, ahol a szegénység, a kiszolgáltatottság nagyobb veszteséget eredményezett. A terézvárosi kutatás ebben az értelemben nemcsak múltfeltárás, hanem minta is lehet – egy olyan pilot projekt, amely megnyithatja az utat a hasonló erőfeszítések előtt.”

Ki áldozat és ki terézvárosi?
A kutatás során magyarországi levéltárak, valamint német, lengyel, izraeli, brit és amerikai gyűjtemények dokumentumait vizsgálták át Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár kutatói. Arra törekedtek, hogy minden áldozat esetében kiderítsék az illető holokauszt alatti sorsát, a halál helyszínét, időpontját és lehetőség szerint az okát is. Koncentrációs táborok egykori helyszínein működő emlékhelyek adatbázisai, SS-iratanyagok, fogolykartonok, transzportlisták, anyakönyvek, exhumálási jegyzőkönyvek, napi sajtó – több százezer dokumentum mozaikjából kellett kiszűrni, ki volt terézvárosi. Nem csak azokat, akik a VI. kerületben haltak meg, hanem azokat, akik itt éltek, itt laktak, akiknek az élete így vagy úgy Terézvároshoz kötődött. A munka befejeztével egyelőre 2400 áldozatról lehet biztosan kimondani, hogy terézvárosi illetőségűek voltak. De ahogy a kutatást koordináló Vági Zoltán történész fogalmazott, ez messze nem az összes áldozat. – „Az akkori Terézváros lakossága 1941-ben 90–100 ezer fő volt, ennek a populációnak mintegy 35–40 százaléka számított zsidónak az antiszemita törvények szerint. Egy több tízezres közösségről beszélünk tehát, amelynek vesztesége biztosan meghaladja a most azonosított számot. Ez tehát egy pillanatfelvétel.”
A kutatás egyik legnagyobb buktatója a verifikáció, amelynek kapcsán két fő kérdés merül fel: kit tekintünk áldozatnak, és kit terézvárosinak – magyarázza Vági Zoltán. – “Ahhoz, hogy valaki bekerülhessen egy tudományos adatbázisba, tisztázni kell a személyazonosságát és bizonyítani kell a halálát. Nem elég sejteni, nem elég valószínűsíteni azt. Vannak, akikről tudjuk, hogy melyik táborban voltak, tudjuk, mikor szállították tovább őket, de sehol nem szerepelnek a halottak között. Akkor ők most nem áldozatok? Nyilván azok, de pontos adatok hiányában első körben nem kerülhetnek be a biztosan azonosított áldozatok közé.”
 
A verifikáció egyéb útvesztői
Külön univerzum például a névazonosság kérdése. Vági Zoltán néhány, a magyar zsidók között gyakoribb vezetéknév alapján említ példákat: "Csak az egyik adatbázisban 47 ezer Kohn vagy ehhez hasonló nevű üldözött szerepel. Kohn Eszterre 451, Weisz Ilonára 284 találatot kapunk. Az azonosított bergen-belseni foglyok között több mint 500 Weisz, Weis, Weiss nevű rab volt. Csak Buchenwaldban kilenc Weisz Erzsébet és tíz Weisz Mária halt meg. A dachaui áldozatok között 95 Schwarczot, majdnem kétszáz Weiszt és ötven Rothot találunk." Pedig gyakran mindössze a vezetéknév szerepel egy listán. Amikor pedig egy név megvan, akkor számtalan további szűrőn kell átengedni, hogy bizonyítani lehessen, valóban terézvárosi volt – és hogy ténylegesen meghalt. Legkézenfekvőbb adat a név, a születési idő és hely, valamint a koncentrációs táborokban a foglyoknak kiosztott rabszám.  Ugyanakkor egy deportált a dokumentumokban szerepelhet akár eltérő adatokkal is: például ha hibázott a lágerírnok, vagy az rab hazudott a náciknak és az idős fiatalabbnak, a gyerek öregebbnek mondta magát a túlélés érdekében. Vági Zoltán szerint a digitalizáció sokat segít, hiszen korábban nem is lehetett volna ilyen hatékonysággal elvégezni egy ekkora horderejű munkát. A Múzeum számtalan, a holokauszt történetét kutató intézménnyel, emlékhellyel együttműködött. Így kapott hozzáférést többek között a Hamburg melletti, az egykori Neuegamme koncentrációs tábor helyén, illetve a Bergen-Belsenben működő emlékhely nem publikált adataihoz. Ezek nélkül számtalan terézvárosi áldozat sorsa ismeretlen maradt volna: hiszen voltak olyanok, akikről idehaza tudni lehetett, hogy elhurcolták őket, de a haláluk ténye csak ott volt dokumentálva.
 
Aki nincs feljegyezve, örökre elvész
Egy ilyen jellegű kutatás akkor sem könnyű feladat, ha az SS egykori tábori iratai megmaradtak. Ám ha ezek hiányoznak, akkor helyenként szinte lehetetlen küldetés. – “Anne Frank a bergen-belseni koncentrációs táborban halt meg, a holokauszt történetnek egyik legnagyobb tífuszjárványában. Amikor a brit csapatok felszabadították,  – meséli a történész –, a láger területén tízezer temetetlen holttest feküdt. A tábori krematórium már nem bírt ennyi testet elégetni. Az adminisztráció összeomlott, sok áldozat nevét már fel sem írták. Ez volt a felszabadulás pillanata. De a tífuszt terjesztő tetveket nem érdekelte a felszabadulás és a következő két hónapban további 13 800 ember halt meg. Ez közel 24 ezer halott, köztük több ezer magyar áldozat. És amikor naponta százak haltak meg, a britek nem az áldozatok nevének felírására koncentráltak, hanem próbálták a túlélőket valahogy életben tartani.”
Más ezrek szintén névtelenül haltak meg. Voltak köztük munkaszolgálatosok, akiket a nyugati határról Mauthausenbe hajtottak halálmenetekben. Aki nem bírta a tempót, az SS-őrök lelőtték, anélkül, hogy felírták volna a nevét. Gyakran ugyanez történt a nyilas vérengzések esetében is: “1945. január 10-én a Liszt Ferenc téri mészárlás során zsidók százait ölték meg. De a nyilasok inkább a gyilkolásban és a fosztogatásban jeleskedtek és nem írtak névlistát. Az ostrom még tartott, a  halottakat ott hagyták a téren és később a helyi lakosok egy rendőr vezetésével temették el őket. Addigra már közéjük keveredett a harcok több áldozata, köztük egy elesett német katona is. Később pedig, az exhumáláskor csak kis részük volt azonosítható” – magyarázza Vági Zoltán.
 
Mintázatok
Bár minden terézvárosi áldozat kilétére nagy valószínűség szerint sosem derül fény, a többség sorsa felderíthető és a sorsok mintázatai így is kirajzolódnak. A legkorábbi terézvárosi áldozatokat 1941 augusztusában gyilkolták meg a kamenyec-podolszkiji mészárlásban. Az egyik legnagyobb áldozati csoportot a munkaszolgálatos férfiak alkotják: már 1942-1943-ban százak haltak meg a keleti fronton, a Don-kanyarnál. A nyilas hatalomátvétel után további több száz terézvárosi munkaszolgálatost, valamint a Szálasiék által behívott zsidó férfi és női kényszermunkást hajtottak halálmenetekben a nyugatra. Ők egy német védvonal felépítésén robotoltak és közülük különösen sokan haltak meg Sopron és Kőszeg környékén, valamint a mai határ osztrák és szlovák oldalán felállított kényszermunkatáborokban. Számos hatodik kerületi zsidót a német vagy magyar náci őrök öltek meg. Mások megfagytak, éhen haltak, vagy a szörnyű körülmények miatt arató járványok áldozatai lettek. Budapesten maradt szeretteik ezalatt bujkáltak, vagy a csillagos házakba és pesti gettókba zsúfolták őket. Sokukat a nyilasok kínozták és gyilkolták meg. E mészárlások során teljes családok tűntek el örökre. Más üldözöttek a fővárosi gettókban vagy a harcok során vesztek oda. A nyilasok több száz embert gyilkoltak meg terézvárosi helyszíneken (Jókai utca 1, Liszt Ferenc tér, Munkácsy Mihály utcai zsidó gyermekotthon, Andrássy út 60. stb.).
 
Táborból táborba
A terézvárosi áldozatok legalább 15-20 százaléka került náci koncentrációs táborokba. A kutatás során tucatnyi ilyen tábort sikerült azonosítani. “Bár a budapesti zsidókat végül nem deportálták – magyarázza Vági Zoltán –, ennek ellenére a magyar hatóságok már 1944 nyarán több tucatnyi hatodik kerületi lakost tartóztattak le az elővárosi razziák során. Őket a vidéki zsidósággal együtt 1944 nyarán az auschwitz-birkenaui megsemmisítő táborba deportálták. Többségüket az SS orvosok azonnal a krematóriumok gázkamráiba küldték. Aki túlélte az érkezés utáni szelekciót, azokat az SS folyamatosan más koncentrációs táborokba szállította tovább rabszolgamunkára." A kutatási eredmények szerint a legtöbb terézvárosit a Weimar melletti Buchenwaldba deportálták: egyeseket Auschwitz-Birkenauból küldték oda dolgozni, de többségük a nyilasok által 1944 őszén német kézre adott munkaszolgálatos és kényszermunkás volt. Különösen sok terézvárosi halt meg az ausztriai Mauthausenben. Közülük több mint százat sikerült azonosítani. Többségük a Vörös Hadsereg elől a háború végén a nyugati határ munkatáboraiból halálmenetekben oda hajtott munkaszolgálatos férfi volt. Az ő azonosításukat az nehezíti, hogy mivel 1945 tavaszán Mauthausent elöntötték a transzportok, akadozott az adminisztráció, így magyar foglyok ezreinek a neve hiányzik. A terézvárosiak számára szintén gyakori deportálási célállomásnak bizonyult a már említett bergen-belseni koncentrációs tábor. A kutatók több tucat hatodik kerületi áldozatra bukkantak a bajorországi Dachauban is. A Radnóti Miklóssal a bori rézbányákban dolgoztatott munkaszolgálatosok egy csoportját a flossenbürgi, a nyilasok által kényszermunkára hurcolt budapesti nők egy részét pedig a ravensbrücki női koncentrációs táborba deportálták. De kerültek terézvárosiak Stutthofba, Sachsenhausenbe, a Mittelbau lágerbe, sőt Rigába is.
Az SS-nek átadott hatodik kerületi zsidók összesen több tucat altáborban, munkatáborban, hadiüzemben szóródtak szét Európában. Vadászgépek és tankok gyártásánál dolgoztatták őket, bányákban robotoltak, szintetikus üzemanyaggyárakat építettek, bombabiztos alagutakat vájtak a hegyek oldalába. A kutatás szerint e kisebb lágerek közül a legtöbb terézvárosi Buchenwald ohrdrufi, valamint Mauthausen gunskircheni altáborában halt meg, de a Baltikumtól az Alpokig bukkantak fel VI. kerületiek az iratokban, adatbázisokban.
 
Túlélt, de mégsem
Különösen megrendítőek azok az esetek, amikor valaki túléli a lágert, megéri a felszabadulást, majd hetek vagy hónapok múlva mégis meghal. Mauthausent 1945 májusában szabadították fel az amerikaiak. A közeli Gunskirchen altáborból ezrek indultak el haza betegen, legyengülve. Sokan már útközben meghaltak a környező erdőkben, név nélkül. Mások ugyan kórházba kerültek, de belehaltak a lágerekben szerzett betegségekbe és az éhezésbe. “Ilyenkor persze felmerül a kérdés – világít rá a dilemmára Vági Zoltán – hogy a holokauszt áldozatának tekinthető-e az, aki már a háború után halt meg? A válaszunk az, hogy egyértelműen igen. Például az a 24 éves terézvárosi munkaszolgálatos fiatalember, aki bár két tábort is túlélt, a gondos ápolás ellenére 1945. június 26-án mégis elhunyt az ausztriai welsi kórházban. Vagy ott van Vázsonyi János képviselő, a Horthy-korszak polgári-liberális politikusának az esete is, aki szintén 1945 nyarán vesztette életét. Előtte Dachauban volt, nyilván nem véletlenül halt meg éppen a felszabadulás után nem sokkal, hanem azért, mert jól megverték, éhezett, és beteg lett a lágerben. De a gyermekszínházáról híres Lakner bácsival, a Liszt Ferenc téren lakó Lakner Artúrral is ez történhetett. Egy irat szerint túlélte a deportálást és 1945-ben egy amerikaiak által fenntartott lábadozó táborban hunyt el."
 
Organikusan alakul tovább
A kutatás egyik legfájóbb paradoxona az volt, hogy miközben a kutatók annak drukkoltak, hogy sikerüljön az egyes áldozatok azonosítása és „meglegyen” valaki, emberileg annak örültek volna, ha nem lenne találat. Hiszen akkor marad még egy kis esély, hogy az illető talán nem halt meg és túlélte. Ez a kettősség végigkísérte a munkát. A technikai részletek mögött ugyanis minden esetben emberi sorsok és családi tragédiák húzódnak meg. "Hálásak vagyunk az önkormányzat támogatásáért. De tudjuk, hogy egy ilyen munkát csak abbahagyni lehet, befejezni nem. Az áldozatok sorsa a kutatás befejeztével is organikusan alakul az új információk érkezésével, családok jelentkezésével" - fogalmazott Toronyi Zsuzsanna. A főigazgató a Dohány utcai zsinagóga templomkertjében eltemetett több ezer áldozattal vont párhuzamot: – “Az elmúlt másfél évtizedben többeknek lett arca, neve, története, mások viszont – a „középkorú asszony kék kabátban”, vagy az „újságpapírba csomagolt csecsemő” – örökre névtelenek maradnak. Őket soha nem lehet azonosítani – de elfelejteni sem."

​A terézvárosi projekt így nem végpont, hanem valaminek a kezdete. Digitális emlékmű, amelyet folyamatosan gondozni kell. A tervek szerint hamarosan egy kereshető adatbázist tartalmazó honlapon publikálják az azonosított terézvárosi holokauszt áldozatokat. Addig pedig a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár Családkutató Központja áll mindenki rendelkezésére: lehet náluk információt kérni konkrét beazonosított áldozatokról, és várják azok jelentkezését, akik további információval szolgálhatnak családtagjaikról.
Jelentkezni a [email protected] címen vagy a +36 1 413-5500/201 telefonszámon lehet.

A fényképen egy összetartó zsidó család képét láthatjuk. Jobb szélen az apa, Grosz József, míg az anya, Sára a bal szélen, mintegy a családot összetartó pillérekként fogják közre a gyermekeket.
Bal oldalon az anya mellett áll Rozália, az elsőszülött lányuk, középen a legkisebb lány akinek a neve egyelőre ismeretlen, az apa mellett Malvin lányuk, középen fiuk Nándor látható.

 A fiú, Nándor 1912-ben született Karcagon. A keleti fronton, valahol a Don kanyarnál teljesített munkaszolgálatot. Ha nincs egy személyes visszaemlékezés, nem tudnánk mi lett a sorsa, csak egy név és egy dátum maradt volna ránk.
A karcagi zsidóság története című könyvben eképpen emlékszik vissza az eseményekre a szerző, Herskó Mózes:
 
“A híd felépítése után tovább folyt a visszavonulás a Vörös Hadsereg elől. Már késő ősz volt. A Pripet mocsarak vidékén erőteljesen és eredményesen működtek az orosz partizánok. A németek és magyarok dühükben minden falut felgyújtottak, melynek környékén partizánok működtek. Az utak alá voltak aknázva. A magyar katonaság előtt munkaszolgálatosoknak kellett menetelni. Egy éjszakai menet alkalmával az erdei ösvényen egy munkaszolgálatos aknára lépett és ott nyomban meghalt. A fiúk megtorpantak, de egy kerettiszt pisztolyt fogott rájuk és a menet tovább. Igy folyt ismét a visszavonulás heteken át kietlen vidéken, a szabad ég alatt aludtunk a nyirkos földön és heteken át a leégett házak mellett talált télire elvermelt krumpliból táplálkozzunk, amit az otthonaikból elűzött falusiak ott hagytak. Hirtelen olyan sürgős lett a visszavonulás, hogy három nap alatt mintegy 120 km-t tettünk meg, nem ritkán elromlott teherautókat tolva-húzva magunkkal. Igy érkeztünk meg Sarny városába, a lengyel határra. Az erőltetett menet alatt sokan lemaradtak, köztük Grosz Nándor, Müncz Pista, Steiner Miklós, Kohn Pista és Barta mérnök. Sose láttuk őket többé.”
Tehát Grosz Nándort Sarny városánál érhette a halál  az erőltetett menet során.

A képet Nándor talán még megkaphatta, de nem sokkal később meghalt. A fotók gyűjteménybe kerüléséről egyelőre nincs pontos adatunk, de tény, hogy valaki a bajtársak közül, talán a fenti visszaemlékező, magával vitte a halott fiú családi képét és most a levéltárban őrizzük egykor féltve őrzött kincsét.

Az egykori karcagi zsidó utcák egyikében, a Medgyesi utca 5. szám  alatt lakott a két szülő és Malvin lányuk. Az apa, József 1879-ben született  Erdélyben, Zsibón. A karcagi hitközség  kántora és rituális metszője volt. Felesége Hirsch Sára 1881-ban született Búzamezőn. Házasságukat Kiskunmajsán kötötték 1902-ben.
A karcagi piactér közelében volt a  kóser vágoda, melynek udvarában két sakterlakás volt, az egyikben Grosz József működött.
Egy korabeli újságcikk szerint kántorként is működött, hiszen ekkor általános volt a sakter és kántor állások egy személyben való képviselete.
 
“Március 15. az izr. elemi iskolában. A karcagi izr. hitközség és izr. elemi iskola szép ünnepély kíséretében ülte meg március nagy ünnepét; főtiszt. Schück Mór főrabbi lélekemelő templomi beszéde után Grosz József kántor imát, majd a Himnuszt énekelte.” Karcagi napló, 1928. március 18.
 
A karcagi zsidóságra a holokauszt alatt két út várt. A közösség tagjait 1944 május közepén Karcagon, a zsinagóga körüli házakban kialakított gettóba zárták, majd június 16-án a szolnoki gyűjtőtáborba hurcolták. Innen az egyik deportáló szerelvény útja Auschwitz-Birkenauba vezetett, viszont a másik szerelvényt Ausztriába, Strasshofba küldték ahol lényegesen több volt a túlélési esélyük az oda kerülteknek. A strasshofi vonatra kerültek a Grósz szülők és egyik lányuk Malvin. A család három tagja együtt maradhatott. A karcagi emlékkönyv leírása alapján a következő említés szerint Bécsbe kerültek és ott várták, hogy egy másik táborba kerüljenek, de a heves légitámadások miatt egy közeli erdőben egy zsúfolt vonaton szabadultak fel több karcagi társuakkal együtt, míg az őket őrző SS katonák a támadásban meghaltak. A család tagjai Budapestre érkezvén a Deportáltakat Gondozó Országos Bizottság irodájában segélyt kaptak. A DEGOB karton tanulsága szerint Pozsonyból érkeztek Pestre és a megítélt segély 1050-pengő volt. Lakcímnek a Bethlen tér 2. van megadva, ahol is a szükségkórház volt. A karcagi emlékkönyv még megemlíti, hogy József a táborban szerzett betegsége miatt már itthon halt meg, valószínűleg a Bethlen téri kórházban. A lapon megjelenik Malvin neve is miszerint augusztus 13-án ő is be lett utalva a kórházba. Továbbá ő is kapott 1000 pengő segélyt.
Az édesanya, Sára 1970-ben hunyt el Békéscsabán, de a karcagi zsidó temetőben nyugszik.
Legidősebb lányuk Rozália még Fülöpszálláson született 1904-ben. 1925-ben Körösladányban ment férjhez Weisz Károlyhoz. Őt és ikerlányait Juditot és Antoniát Stathoffba deportálták szintén, majd Theresienstadt-ban szabadultak fel. Budapesten a DEGOB támogatta anyagilag a túlélő családot, majd a következő adat róluk, hogy Izraelben telepedtek le Petak Tikvában és Rozália ott is élt 1978-ban bekövetkezett haláláig.
 
Ezen esettanulmány csak csepp a tengerben a magyarországi zsidó családok még fel nem dolgozott történetei közül.
​Mégis ezen a napon, a magyarországi holokauszt emléknap alkalmából egy elfeledett család történetével tudunk emlékezni a meggyilkoltakra.
 
Király Mátyás, Csősz László

​A 18. századi Erdélyben Gyulafehérvár után a második legnagyobb hitközség a náznánfalvai volt. Marosvásárhelyen – más királyi városokhoz hasonlóan – nem élhettek zsidók, így azok a város külterületén, a Barcsay család náznánfalvi birtokán telepedtek le. Az 1753-as népszámlálás adatai szerint a zsidó közösséget 24 adóköteles zsidó férfi alkotta az ide tartozó marosszentkirályi és folyfalvai zsidókkal együtt mely 200-300 személyt is jelenthetett. A zsidók marosvásárhelyi letelepedésének 19. század közepi engedélyezése folytán a közösség fokozatosan fogyatkozott, ezt igazolja az 1850-es etnikai népszámlálás mely Marosszentkirály esetében 112 míg Náznánfalva esetében 47 zsidót írt össze, mely szám alapján nem láthatunk nővekvő népességet az 1753-as adathoz képest.[1] Végül az 1910-es évekre teljesen elnéptelenedett. Más forrás szerint, 1920-ban még 5 zsidó élt Náznán.[2]
A náznánfalvai zsidók 1747-ben építették zsinagógájukat. Özvegy Barcsay Lászlóné, született Keresztúri Borbála a fából készült templom felépítését telek adománnyal támogatta. Iránta érzett háláját és II. József uralkodó felé tanúsított lojalitását kifejezendő a közösség két fa táblát helyezett el a zsinagógában.

A megmentett fa panelek begyüjtését feltételezhetően a Marosvásárhelyi hitközség kivitelezte szorosan Löwy Ferenc gondozása alatt, ezt onnan lehet feltételezni, hogy a múzeum Balázs György Székelyföldi útjaihoz Löwy Ferenc segítségét kérték továbbá a levéltár leltár könyvében a fa panelek ajándékozójaként Löwy Ferenc rabbi és a hitközség van megadva. Még ebben az évben több ízben járhatott Balázs György Löwy-nél, a szombatosokkal kapcsolatos anyaggyűjtés ügyében, és amely útra a náznánfalvi panelek megszerzése után került sor az 1941-es év Októberében.
A fa panelek felhozatala vonaton történt, amelyre 1941. Április 30.án került sor. Marosvásárhelyen maga Balázs György adta fel a 91 kg súlyú megnevezése szerin régi festett deszkákat, majd a Nyugati pályaudvarba érkezvén a Múzeum vette át és szállította a Síp utca 12-be a fennmaradt szállítólevél tanulsága szerint.[1]
A fentebb említett két fa orátió táblákról először Eisler Mátyás kolozsvári főrabbi tudósít, majd Balázs György szerint azok még 1941-ben is egy marosvásárhelyi múzeumban voltak, de innentől kezdve nem tudni róluk semmit, feltételezhetően a Második Világháború alatt elvesztek vagy megsemmisültek. Viszont fontos levelezés fedezhető fel róla a múzeumunk 1941-ben keletkezett iratai között. Több helyen tévesen márványtábláknak írják le őket, de az, hogy ezek fából készültek szintén       kiderül a levélből.
Miután a  Magyar Zsidó Múzeumba beérkezett a megmentett fa panelek 1941 Áprilisában, a Múzeum kérte 1941. Augusztus 10-ei levelében  hogy a két orátio is kerüljön Pestre. Viszont a Marosvásárhelyi hitközség válasza megpecsételte a táblák sorsát. Közlik, hogy a hitközség képviselőtestülete nem adja át a táblákat. Ennek okát eképpen fogalmazták meg:
(...) A mostani háború tapasztalatai arra intenek, hogy célszerűbb, ha ilyen értékek nincsenek egyetlen helyen összpontosítva, kitéve a légi támadás veszélyének. (...)[2]
Marosvásárhely 1941. Augusztus. 4.
A 10-ei válaszlevélben kéri a múzeum, ha a táblák nem, legalább fotót küldjenek róla. Erre válasz levelet, vagy a fotókat nem találtunk, viszont Löwy Ferenc rabbi írásában megjelent az egyik orátió és az épület külső felvétele.

​A náznánfalvi zsinagóga Balázs György által elhozott darabjaiból ez idáig 5 darabot ismertünk. Négy darab deszka a tórafülke, azaz az Aron haKodes felett vagy maga a tóra fülke belső része volt, de erre választ még  Balázs György se tudott pontos választ adni. 

אויהי 
בנסע הארון ויאמר משה
קומה יי ויפצו איביך וינסו
משנאיך מפניך בכי מציון תצא
תורה ודבר יי מירושלם
ברוך שנתן תורה לעמו ישראל
בקדשתו

És történt, midőn a frigyláda elindult, mondotta Móse: Fel, Isten, szóródjanak szét ellenségeid és meneküljenek gyűlölőid színed elől. (4Mózes 10:35) 
Mert Ciónból indult ki a Tóra és Isten szava Jerusálájimból. Áldassék, aki a törvényt adta népének, Izraelnek, az Ő szentségében. (Jesája 2:3)

​ 
גובנחה
יאמר שובה יי רבבות
 אלפי ישראל דקומה יי
למנוחתך אתה וארון עזך
כהניך ילבשו צדק וחסידיך
ירננו בעבור דוד עבדך אל
תשב פני משיחך הכי לקח טוב
נתתי לכם תורתי אל תעזובו
 [ועץ חיים היא למחזיקים בה ותומכיה
מאשר זדרכיה דרכי נעם וכל נתיבותיה שלום]
חהשיבנו יי אליך ונשובה
חדש ימינו כקדם

Midőn pedig nyugvóhelyére tért [a frigyláda], mondotta: térj be Isten ismét Izrael ezreinek miriádjai közé. (4Mózes 10:36) 
Emelkedj Isten, nyugvóhelyedre, Te és legyőzhetetlenséged frigyládája. Papjaid öltsenek igazságot és akik szeretnek, ujjongjanak. Dávid szolgád kedvéért, ne utasítsd el felkented megjelenését. (Zsoltár 132:8) 
Mert jó tant adtam nektek, Tórámat el ne hagyjátok. (Példabeszédek könyve 4:2) 
Az élet fája ez azoknak, kik ragaszkodnak hozzá és akik erősítik, boldogok. (Példabeszédek könyve 3:18) 
Útjai a kellem útjai és ösvényei mind: a béke. (Példabeszédek könyve 3:17) 
Vezess vissza Isten, Magadhoz és megérjük megtérésünket, újítsd meg napjainkat, amint hajdanában. (Siralmak 5:21) 

A ויהי-val (és volt) kezdődő jobb oldal rész tetején egy madár formája bontakozik ki szájában olajággal. Ennek jelentése nem egyértelmű, lehetséges, hogy pusztán csak díszítő motívumként van jelen, és nincs mögötte jelentés, viszont Balázs György írása alapján párban voltak, valószínűleg elkopott a másik oldalon lévő madár. Erre példát peczeniżyni zsinagógában találunk.[1] A szöveg alján elhelyezkedő nagyjából merőleges vonalban a madarakkal, két szökkenő szarvas, akiknek mára csak a szarvuk részleteit lehet kivenni. Az öt darabból egy a Marosvásárhelyi Zsidó Múzeumban van kiállítva, amelyet a Magyar Zsidó Múzeum adott kölcsön, hogy az ottani hitközség emlékezetét segítsen megőrizni. Ezen három darab héber szó szerepel rajta és egy szimbólum mely mindegyik csillagképnél azonós módón volt elrendezve, fehér alapon piros festékkel a szöveg, ahogy ezt a képeken láthatjuk:

Lefordítva a szavakat, legelőször kiszlév hónapját olvashatjuk, ezután azt, hogy  nyilas csillagkép, majd alatta egy alig kivehető nyílvessző látható mely a kiszlév hónap szimbóluma, a nyilast hivatott jelképezni. Sajnos nem ismerjük a többi csillagjegy kinézetét, de a fentebb említett khodorowi zodiákus freskó példaként szolgálhat a náznánfalvaira.[1]  Balázs György Libanonban folyóíratban megjelent beszámolójában említ még két megmentett zodiákus jegyet, megjegyzi, eléggé rossz állapotban, egy bak képét mutatja, a harmadikon jól kivehető a két halnak a képe, előbbi Tévét míg az utóbbi Ádár hónap jelképe. Sajnálatos módon a halak csillagképet nem találtuk meg ezidáig, viszont a bak égöv előkerült.

A múzeumi raktárrevízió során, a zsinagóga padlásán, a keresztgerendára helyezett pallón ismerős héber írást fedeztünk fel. Levettük a 3 db 180 cm hosszú 20 cm széles fa pallókat, össze hasonlítottuk a kiállításban lévő írással, amelyek színvilága és írás módja megegyezett. A három darab pallón az alábbi négy darab egymástól elkülönülő idézet olvasható. Az alábbi kép szerinti elhelyezésében az alább fordítással ellátva közöljük a héber szövegeket.

Hogyan beszélhetnénk róluk, ha pontosan nyolcvan évvel ezelőtt, azon az októberi vasárnapon, valamilyen megnevezhetetlen okból más irányba fordulnak az események? Ha negyvennégy október tizenötödikén a kormányzó kiugrási kísérlete sikerrel jár, és ők, a nyilasok nem jutnak hatalomra?
A magyar zsidók nagyrésze azt a napot nem is érte meg. Legtöbbjüket előbb gettóba parancsolták, majd téglagyárakba és más gyűjtőhelyekre zárták, aztán vasúti kocsikba zsúfolva elszállították az ország területéről, és vagy azonnal elpusztították, vagy halálra éheztették és dolgoztatták. Az áldozatokat úgy tüntették el, hogy nem maradt nyomuk a földön. Csak, hogy egy példával szemléltessem: egy tizenhárom éves lány vagy fiú márciusban még iskolába járt valamelyik magyarországi kisvárosban, áprilisban már csak sárga csillaggal megjelölve mehetett az utcára, nyár elején el kellett hagynia az otthonát, nyár végén nem volt életben, teste addigra a halottakat égető kemencében hamuvá és füstté változott. A házba, ahol lakott, mások költöztek, a bútorok, amiket használt, másokat szolgáltak, és hamarosan semmi nyoma nem maradt, hogy egykor itt élt. Nyáron, mikor ez végbement, a nyilasok nem voltak hatalmon. Mindazt, ami történt, a Német Birodalom keze alá dolgozva a kormányzó által kinevezett kormány – mondhatom úgy is, hogy a törvényes, a legitim magyar kormány – és ezen kormány által irányított hatóságok cselekedték meg, vagyis olyan politikusok, hivatalnokok, rendfenntartók, akik hosszú évek, sőt évtizedek óta hatalomban voltak vagy ezt a hatalmat szolgálták. Eszerint ha a vészkorszak kapcsán csak a nyilasok tetteiről beszélnénk, és nem emlékeznénk meg a numerus claususról, a zsidótörvényekről, Kamenyec-Podolszkról, a kényszermunka-szolgálatról és a deportálásról, a lényegről terelnénk el a figyelmet.
Ugyanakkor az sem volna helyes, ha a negyvennégy október tizennegyedikéig történtekről úgy értekeznénk, mintha mindabban a nyilas politikusoknak, a nyilas érzelmű embereknek semmi szerepük nem lett volna; ha október tizenötödikén nem jutnak hatalomra, akkor is szót kéne ejteni részvételükről mindabban, amit Magyarország mint állam és a magyarok mint lakosság a zsidókkal szemben elkövettek.
Ismeretes, hogy a Horthyhoz hű államszervezet igyekezett meggátolni Szálasi Ferenc és különféle neveken újra és újraalapított pártjainak előretörését, olyannyira, hogy akár az is felvethető: nem volt egészen demokratikus, ahogyan eljártak a nyilasok mozgalmával szemben, gátolva a népakarat kifejeződését. A negyvennégy előtti utolsó választáson a nyilasok mögött a választók tekintélyes tömege sorakozott fel, sejtetve, hogy ha a magyar emberek szándéka szabadabban nyilvánulhatott volna meg, még jelentősebb képviselethez jut az Országgyűlésben a Nyilaskeresztes Párt. Mind a kinyilvánított, mind a ki nem nyilváníthatott de nagyon is érezhető akarat félelmetes erővel bírt – utólag is tekintetbe kell vennünk, hogy Magyarországon széles tömegek kívántak egyrészt zsidómentes társadalomban élni, másrészt olyan országban, amely szoros szövetségese a nemzetiszocialista Németországnak és a fasiszta Olaszországnak. És nem kell ahhoz Horthy Miklós apologétájának lenni, hogy belássuk: ha a kormányzón múlik, negyvennégy október közepén Magyarország kiszáll a háborúból, és hogy ez ne történhessen meg, ahhoz a német kommandósokon és harckocsikon kívül kellettek a nyilasok és kellett az általuk kifejezett társadalmi akarat.
Egy kormányrendelet értelmében katonák, rendőrök és csendőrök nem lehettek párttagok, így ha valaki nyilas csendőröket, nyilas keretlegényeket emleget, az helytelenül fogalmaz – de csak akkor, ha az okmányokkal igazolt párttagságra vonatkoztatva értelmezzük a ’nyilas’ jelzőt: érzelmeit, belső meggyőződését tekintve nagyon is lehettek nyilasok a fegyveres testületek egyes tagjai ugyanúgy, mint az egyenruhás közalkalmazottak, a vasutasok, a minisztériumi és helyhatósági tisztviselők.
 A zsidótlanítás egyik kulcsszereplője, Endre László belügyminisztériumi államtitkár ugyan jó példa arra, hogy valaki nem-nyilasként, az államapparátus részeként irányítja a gettósítást és a deportálást, de az is igaz, hogy Endre László részt vett a korábban egymással versengő nemzetiszocialista pártok összekovácsolásában. Csak kevésen múlott, hogy nem ő lett a nyilasok vezére, hanem Szálasi Ferenc.
Az első világháborúban, fiatal tisztként úgy gondolta, „pokoli összefüggések” rejlenek a háború mögött: az egészet zsidó szabadkőműves-páholyokban tervelték ki, hogy „a világháború zsidai a hadiszállítások, áruhalmozások és elrejtések, áru- és pénzmanipulációk révén maguknak mérhetetlen hasznot szerezve, a nem zsidók millióit romlásba és szegénységbe döntsék, s ezzel a másik célt elérendő, a tömegeket olyan elégedetlenségbe hajszolják, mellyel a háborúnak forradalmak általi, nekik kedvező befejezését idézhetik elő.” A rend helyreállása után, szolgabírói hivatalát elfoglalva azonnal megtalálta a módját, hogy hatalmát a zsidókkal szemben használhassa: megtagadta az iparengedélyt a zsidó folyamodóktól, a zsidó kereskedők boltjaiban gyakori ellenőrzéseket tartott, mondvacsinált ürügyekkel megbírságolta őket. Endre Lászlótól távol állt, hogy a törvényeknek megfelelően dolgozzon, és a rábízott terület minden lakosának érdekében – ő a lakosokat különválasztotta jókra és rosszakra, és miközben a jókért mindent megtett, a rosszaknak az elpusztításán munkálkodott, a törvényeket, ha lehet, eszközként használva, de egyes esetekben megkerülve, illetve megelőzve. 1924-ben lett a gödöllői járás főszolgabírája. Ezt a járást az ország legnagyobb és legfontosabb járásának titulálták, ami csak részben indokolható a közigazgatási egység földrajzi elhelyezkedésével és méretével – éppen Endre László tevékenysége, egyre ismertebbé váló személye tette évről évre jelentősebbé. A terület Pest–Pilis–Solt–Kiskun vármegyéhez tartozott. Elhelyezkedése alapján az ország szívének lehetne nevezni a vármegyét, igaz, lyukas szívnek, hiszen a benne éktelenkedő Budapest üszkös sebként nyeli magába a környék életerejét, ugyanakkor folyamatosan idegen anyagokkal mérgezi az eleven testet. A húszas évek elején a hatalmat gyakorló elit az elvesztett területek erőszakos visszavételére készült, és arra, hogy minden forradalmi kísérletet eltipor. Ennek jegyében szerveztek lövészegyleteket a felnőtt férfiak számára, és hozták létre az ifjúságnak a leventemozgalmat. Endre László nem passzív végrehajtóként, hanem kezdeményezőként vett részt ezekben a folyamatokban. Elindította a leventerendszer kiépítését, már annak törvénybeiktatása előtt. A lövészegyesületek esetében sem várta ki, hogy azok spontán módon megalakuljanak, presszionálta a járás férfilakosságát, hogy vegyen részt a mozgalomban. „Járásomban a ­MOVE lövészegyesület keretében olyan erőt sikerült összpontosítani, amellyel a legcsekélyebb megmozdulás esetén is nemcsak a gödöllői járás biztonságát és rendjét tudjuk minden segítség nélkül megvédeni és biztosítani, hanem akár a főváros, akár a szomszédos járások támogatására jelentékeny mozgatható erőt tudok rendelkezésre bocsátani.” Vagyis készen állt rá, hogy derék vidéki harcosai élen a bűnös város ellen vonuljon.
Mindezek után Endre László harminchétben lépett az országos közélet, a pártpolitika színpadára. Létrehozta a Fajvédő Szocialista Pártot. Könyörtelen egyértelműséggel fejezi ki a névválasztás az új szervezet irányvonalát, akkor, amikor a kortársak – beleértve még a németeket is – a nemzet támadhatatlan fogalma mögé rejtették a rasszizmust.
Visszavonult a közigazgatásból, hogy a magyar nácizmus vezéralakja lehessen. De Szálasi Ferenc csillaga is emelkedőben volt, néhány hónap múlva a Budai Vigadóban megtörtént a régen várt egyesülés, és Endre László pártja sem maradhatott ki a nemzetiszocialista pártok nagy összeolvadásából. Endre felől nézve furcsa, hogy nem ő lett a vezér. Szálasi később kezdett politizálni, a közigazgatásban pedig nem bizonyított, sőt, ha háborús teljesítményüket mérjük össze, azon a téren sem múlta felül Endrét. De talán éppen jelenlétének újdonsága és az államtól való függetlensége tette őt Endrénél rátermettebb vezérré a célcsoport, a potenciális nácik tömegeinek szemében. Ugyanakkor lehet, hogy nem Szálasi szorította ki riválisát, hanem Endre László maga választotta újra a pártpolitika helyett a közigazgatást, sőt, lehet, hogy a kormánypárt, konkrétan Darányi miniszterelnök csábította vissza. Ugyanis néhány hónappal azután, hogy elhagyta a járását, felajánlották neki az egész megyét: főszolgabíróból alispán lehetett. Ha így történt, ravasz számítás munkálhatott ebben: Endre László veszélyesebb a népszerű és országosan szerveződő új párt élén, mint a belügyminiszternek alávetve, és egyetlen megyében. Endre tehát átengedte Szálasinak a pártot, és visszatért a közigazgatásba.
„Endre László az országban elsőként kitiltotta a zsidókat a napi és heti piacokról, a fürdőkből és a strandokról, majd kiszorította őket a zsírellátásból” – írja tanulmányában Vági Zoltán. „Saját kezdeményezésére meghozott antiszemita rendeleteit sok város és vármegye vezette be az országban, annak ellenére, hogy felettese, a belügyminiszter többször vizsgálatot indított, és törvénytelennek minősítve megsemmisítette azokat. […] 1944 márciusában, a német megszállás után elfogadta az új belügyminiszter, Jaross Andor felkérését, és bár hivatalosan csak áprilisban nevezték ki államtitkárrá, már hetekkel korábban megkezdte a zsidórendeletek kidolgozását. Eichmann és Endre között hamarosan szoros barátság alakult ki, így az utóbbi, a zsidóügyek kezelésével megbízott államtitkár lett a Belügyminisztérium erős embere. A gettósítás és a deportálás részleteit magántalálkozókon Eichmann-nal együtt dolgozta ki, majd ezeket a terveket a miniszter elé terjesztette, aki általában elfogadta javaslatait.”
Láthatjuk tehát, hogy éppen az a személy, akit a bürokratikus antiszemitizmus legjobb példájaként mutathatunk be, mozgalmárként, pártszervezőként is tárgyalandó. Én a Tizenkettedik kerületi nyilasokkal foglalkoztam, és azt láttam, hogy az ottani pártszervezetben több olyan tag is működött, aki korábban Endre László Fajvédő Szocialista Pártjának keretei között politizált.
A közhivatalnok után vessünk egy pillantást egy honvédtisztre, egy hírszerző alezredesre, aki a Tizenkettedik kerületi Gébics utcában lakott családjával. Évekkel a hatalomátvétel előtt azt a parancsot kapta feletteseitől, hogy tanulmányozza a világban lezajlott fegyveres felkeléseket, írja le, milyen objektumokat milyen erőkkel foglalnak el a lázadók, amikor sikeresen kezükbe veszik egy város, egy ország irányítását, illetve hogyan készülhet fel a hatalom egy felkelés leverésére. A tiszttől azt várták, hogy készítsen szabálykönyvet, amelyben összefoglalja, fegyveres felkelés esetén hogyan kell megvédeni egy főváros kulcsfontosságú objektumait. Megbízatása természetesen titkos volt. Titokban járt könyvtárakba, rendelt meg külföldi térképeket és sajtótermékeket, találkozott szemtanúkkal, hallgatott ki foglyokat. Éveken át tartó szisztematikus kutatása során gyűltek az adatok, és körvonalazódott művének szerkezete. Mindeközben a be nem avatott ismerősök, valamint a Gébics utcai szomszédok úgy tudták, a Honvéd Vezérkar Sajtóosztályán csinál valamit. Csakhogy míg ő munkálkodott, a földrész és benne az ország erőviszonyai átrendeződtek. Egy kommunista fegyveres felkelés esélye egyre csökkent, majd teljesen megszűnt, ám egy nemzetiszocialistáé fokozatosan nőtt. Itt válik fontossá egy eddig említetlen körülmény: a hírszerzőtiszt a hazai nemzetiszocialista szervezkedés egyik vezetőjének, Szálasi Ferencnek bizalmasa volt. Ám szakmája a titok lévén, és lévén ő jó szakember, e kapcsolat és a hírszerzőtiszt politikai vonzalma sohasem vált ismeretessé. Eldöntötte, hogy nem adja Horthy Miklóshoz hű felettesei kezébe a Szálasi elleni fegyvert, és kihátrált a munkából, olyan mesterien, hogy nem keltett gyanút. A szinte kész szabálykönyvnek még a nyomait is eltüntette. Viszont a fejében volt minden, amit csak tudni lehetett a fegyveres felkelések szervezéséről és végrehajtásáról. A hírszerzőtisztet Andreánszky Jenőnek hívták. Keresztnevét nagyapja, a híres író, szerkesztő, színházvezető és közéleti személyiség, Rákosi Jenő után kapta. Az ősöket máshogyan hívták, de mivel a dunántúli sváb gyerekben egyszer csak felhorgadt az írói elhivatottság és a magyar hazafiság, elhagyta a Kremsner nevet. Rákosi Jenőben olyan erősen dolgozott a frissen magyarrá vált ember buzgalma, hogy színházvezetőként igyekezett elsorvasztani a korábban virágzó budapesti német színjátszást, lapszerkesztőként és publicistaként küzdött a „magyartalanságok” ellen. Buzgalma nemcsak egyes nyelvi jelenségek ellen sarkallta bősz támadásokra: sok esztendei munkálkodás után, ismert és köztiszteletben álló személyiségként Rákosi Jenő a Nyugat folyóirat és a benne megjelenő írók, költők elleni támadások vezéralakja volt. Rákosi Jenő szerint a nyugatosok „a nemzeti irodalom közösségéből kiléptek”, ezért tűzte tolla hegyére őket, mint „borgőzben és vérpárában tobzódó mámoros bohócokat”.
Nagyapjának irodalmi háborúskodása idején Andreánszky Jenő kamasz. Még kiveheti részét az első világháborúból, hogy a frontról ő is hazatérhessen, és felkészülhessen a maga nem jelentéktelen szerepére a másodikban.
A negyvennégy október tizenötödikét megelőző hónapokban a Nyilaskeresztes Párt be volt tiltva. Ez nem akadályozta meg Andreánszkyékat abban, hogy részletes haditervet dolgozzanak ki, és a Pasaréti úton titkos főhadiszállást állítsanak fel. A legfontosabb vezetők, mint maga Andreánszky Jenő, rendszerint nappali munkájuk után, estefelé mentek oda. A nappal is bent tartózkodó, szorgosan körmölő nyilasok nagyobbrészt olyan lelkes tagok voltak, akik korábban nem játszottak jelentősebb szerepet a Nyilaskeresztes Pártban, és így a hatóságok nem figyeltek rájuk. Például Nidosi Nedics Imre fürdőmester, kevésbé fennkölten szólva tyúkszemvágó, aki néhány hónap múlva ezredesi rangban Budapest nyilas vezetője lesz, és Kun András, aki egyelőre ceruzával és vonalzóval szolgálja a nemzetet, de nemsokára vérrel írja be majd nevét a magyar történelembe. Skorzeny és jól képzett emberei meg a Tigrisek nélkül persze nem biztos, hogy sikerül, másrészt a nyilas előkészítés és részvétel nélkül, pusztán német erőkkel végrehajtott hatalomátvétel túl lármás és ellenállásra ingerlő lett volna. Céljukat, mint ismeretes, a felek sikeresen hajtották végre. Ami magát Andreánszkyt illeti, kétségtelenül diadalmaskodott: túljárt Horthyhoz hű kollégái eszén. A későbbiekben is ügyesnek bizonyult: elkerülte a felelősségre vonást. Sok évvel később büszkén halt meg, abban a tudatban, hogy jó célok érdekében, jól dolgozott.
A nagyapa, Rákosi Jenő családszerető férfiú volt, több gyermeket nemzett. Gyula nevű fia tovább vitte az apa mesterségét: újságíróként és lapszerkesztőként működött. Az ő gyermekei közül az egyiket szintén Gyula névre keresztelték. Ő hivatásos katona lett, és nyilas, akárcsak az unokatestvére, Jenő. Ifjabbik Rákosi Gyula elköteleződése nem maradt titokban. A harmincas évek végén pilótaként szolgált a Honvédségnél, és szabadidejében nyilas röplapokat terjesztett. Ne tekintsük ártalmatlan csínynek, amit tett: Ausztria bekebelezése után történt ez, mikor a német nemzetiszocialista állam hirtelen megnőtt, és Magyarország közvetlen szomszédjává vált. A nyilaskeresztesek joggal remélték, hogy a közeli jövőben átvehetik a hatalmat, és az „Új Európa” építésének részeseivé válhatnak. De a hatalmon lévők nem hagyták magukat. Ifjabbik Rákosi Gyula esetében pedig nem voltak tekintettel sem a felmenők érdemeire, sem jogi doktorátusára, sem arra, hogy már katonaként is vitte valamire. Megfosztották hadnagyi rangjától, „súlyos fogságra” ítélték. A szombathelyi honvédtörvényszék büntetőintézetében töltötte le büntetését. Szabadulása után Budapestre sietett, és felvételét kérte a Nyilaskeresztes Párt Tizenkettedik kerületi szervezetébe. Nyilaskapcsolatok révén helyezkedhetett el a Steyr Művek magyarországi képviseleténél. Bátyja, András vele nagyjából egy időben szabadult a Markó utcai fogházból, ahol szintén röpcédulák miatt ült. Rákosi András személyében a harmadik Rákosi-unokát ismerhetjük meg. Rákosi András katonaként kikerült a keleti frontra, és negyvenegyben elhalálozott. A nyilas sajtó fennkölten emlékezett meg róla, és utóbb az ő neve is felkerült a nevezetes Tizenkettedik kerületi Turul-szobor talapzatára. A fivérek közül eredetileg András állt kapcsolatban fontos nyilas vezetőkkel, akiknek körébe öccse az ő révén (és nem kizárt, hogy Andreánszky Jenő révén) került. Rákosi Gyula hamarosan havonta részt vett a Nagytanács ülésein. Ő értékesített autókat a párt számára. A rendőri vezetőknek is feltűnt, hogy a párt autóparkja lendületesen gyarapszik, és a járműveket kihasználva a vezetők folyamatosan járják az országot, személyes jelenlétükkel lelkesítve a mindenhol meglévő és folyton növekvő létszámú szervezeteket, szállítják országszerte a friss plakátokat, röpcédulákat, a pártélet ezerféle apró kellékét bélyegtől jelvényig. Abban az időben a Nyilaskeresztes Párt volt a legmodernebb politikai szervezet.
A hatalomátvételről szóló, 1944-ben publikált művében Csonka Emil a legfontosabb stratégák nevét nem hozza nyilvánosságra. Valószínű, hogy maga Andreánszky utasította erre az íródeákot. A következetes titkolózás miatt maradhatott évtizedekig rejtve Andreánszky Jenő szerepe. Így tekintetbe kell venni, hogy Csonka Emil szövege nemcsak felfed, hanem elfed is – ugyanakkor valamennyivel talán mégiscsak közelebb visz a titokban véghezvitt, és a maga korában olyan meglepetésszerű eredményt hozó munka megértéséhez: „A pártszolgálat szervezete megkezdte a tagok erősebb katonai kiképzését, mert az akció végrehajtásához különleges katonai feladatokat is kellett vállalni a pártnak. Természetes, hogy a katonai vonal ugyancsak dolgozott és a legnehezebb kérdések megoldását osztották ki vezérkari tisztjeinknek és honvédségünknek. A kormány tudta, hogy a Mozgalom készülődik az ő árulásukkal szemben és minden intézkedést meg is tettek, hogy polgárháborút robbantsanak ki és abban az esetben, ha az árulás ellen a Nemzet szót emel – kíméletlenül szembeszálljanak a Nemzet akaratával. Elképzelni is szörnyű, mi lett volna népünkkel, ha a hatalom átvétele nem sikerül. Vezérkarunknak tehát nagyon megfontoltan kellett előkészíteni az akciót, mert bennünk élt az aggódás és végtelen felelősség is, hogy megakadályozzuk a testvérharcot. Akik csak sejtették a bekövetkező eseményeket, nagyon féltek attól, hogy az árulás következtében az arcvonalban harcolók első pillanatban leteszik a fegyvert, idehaza pedig véres összeütközésre kerül sor. A Hungarista tisztek azonban kiválóan dolgoztak. Zseniális módon folytatták tárgyalásaikat és ezek eredményeként rövidesen az a helyzet alakult ki, hogy a kormány a legmegbízhatóbb emberéről sem tudhatta, hogy az velük tart-e vagy csatlakozik a Hungaristákhoz.” A fenti sorok a szeptember végéig tartó munkára vonatkoznak, október elejére a következő: „Rákossy Gyula testvér a honvédség és a mozgalom összekötője megnyugtat bennünket: a hadsereg megszervezve kész!” Ezerkilencszáznegyvennégy október 15-én Rákosi Gyula nyilas formaruhát öltött, felcsatolta pisztolyát, és a terveknek megfelelően kivette részét a hatalomátvételből. Árpádsávos szalagot viselt a karján, jelezve, hogy az új hatalom embere. Az első napokban Kovarcz Emil, a totális mozgósítás minisztere mellett dolgozott, majd a Schell Rt. élére került pártmegbízottként. A tisztviselőktől hűségesküt követelt. Az ellenszegülőket – „a legcsekélyebb mulasztás vagy ellenszegülés esetére” – azzal fenyegette, hogy le lesznek lőve, mint a kutyák. Szervezte a cég Nyugatra telepítését, a megbízhatatlan alkalmazottak eltávolítását. Kapcsolatai révén budapesti zsidó üzletekre tette rá a kezét, a készletekből kedvezményes kiárusítást rendezett a cég dolgozói számára, és közben, miért is ne, bizonyos holmikat magának tartott meg. Gyűjtötte az adatokat zsidó vagyont rejtegetőkről, szökött katonákról, liberálisokról, bujkáló zsidókról, a neveket és címeket továbbította a kerületileg illetékes pártszervezetekhez.
Andreánszky Jenőnek nemcsak unokatestvérei, hanem felesége és fiai is nyilasok voltak. A nagyobbik fiú kamaszként tüntetéseken vett részt, röplapokat terjesztett, amiért kicsapták a gimnáziumból. A Tizenkettedik kerületi nyilas szervezetben egy ideig ő vezette az ifjúsági csoportot, lelkesen foglalkozott a munkás- és parasztszármazású fiatalokkal. Idővel kiemelték, és a párt központi szervezetéhez került. A hatalomátvétel után a berlini követségre küldték. Közben megházasodott, és híven a nyilasok nemzetegyesítő elképzeléséhez, egy altiszt lányával kötötte össze az életét. A családanya, szintén október tizenöt után, a Vöröskereszt Kórház irányítását vette át.
Visszatérve a Pasaréti úti titkos főhadiszálláshoz: az ott végzett előkészítő munkájuk által Nidosi Nedics Imre, Kun páter és mások nem kevesebbet tettek ügyük érdekében, mint később, amikor árpádsávos karszalaggal kimentek az utcára, és hírhedtté váltak. Ekkor szövődtek köztük a kapcsolatok, amelyeknek köszönhetően a következő hónapok szélsőséges körülményei között egymást mindenben segítő és legvadabb őrjöngésekre sarkalló társakká váltak.
Mit is dolgoztak ki tulajdonképpen? Természetesen magát a tervet nem ismerhetjük, de a végbement eseményekből tudhatjuk, hogy pontosan meg volt határozva, a hatalomátvételkor milyen intézményeket kell elfoglalni, ott kiket kell elfogni vagy megölni, és kiket kell azonnal a helyükre állítani. Így például nemcsak arra volt gondjuk, hogy teherautón felfegyverzett csapatot szállítsanak a Városházára, hanem arra is, hogy személygépkocsit küldjenek az előre kiszemelt új főpolgármesterért, és a tetthelyre fuvarozzák. Mohay Mohaupt Gyula is Tizenkettedik kerületi nyilas volt, az Ugocsa utcában lakott. Gál Csaba pedig, aki a személyügyi döntéseket meghozta, a kerületi szervezet alapítója volt.
Ahogy Gál és Mohaupt az első világháború csatáiban harcedzett katonatiszt és diplomás férfiú volt, úgy az átállítás több főszereplője is. De a hatalom átvételéhez és megtartásához a gyárakat is ellenőrzés alá kellett vonni. A nyilas üzemi pártszervezetek számon tartották, hogy a munkástársak közül kik a számukra megbízhatatlanok, ezeket abban a pillanatban elfogták, amikor hétfőn a gyárkapun beléptek; megverték, és bezárták őket.
Ezek az emberek nem a semmiből léptek elő, sok éve készültek rá, hogy a történelem színpadára léphessenek. Gál Csaba székely családból származott. A József Műegyetem gépészeti szakosztályán szerzett gépészmérnöki oklevelet. Végigharcolta az első világháborút. A fronton háromszor is megsebesült. 1918-ban főhadnagyként szerelt le. A háború után diplomás munkanélküliként alkalmi munkákból, így például csatornatisztításból élt. 1926-ban a BSZKRT alkalmazottja lett, ahol lakatosként dolgozott, majd a mérnöki karba került, és műszaki tanácsos lett. A Meskó Zoltán által alapított Nyilaskeresztes Párthoz annak megalakulásakor csatlakozott, majd miután Szálasi Ferenc lett az egyesített nyilaspárt elnöke, Szálasi embere lett.
Mohaupt Gyula a Temes megyei Nagyszentmiklóson született. Az első világháborúban tüzértisztként szolgált, főhadnagyként szerelt le. 1921 és 1944 között a Földhitelintézetek Országos Szövetségének tisztviselője volt. 1939-ben belépett a Nyilaskeresztes Pártba. Budapest törvényhatósági bizottságában a nyilasok csoportvezetője lett, 1944. október 15-ig a Legfőbb Pártfegyelmi Bizottság elnökeként tevékenykedett.
A kiugrás előkészítésként a kormányzó emberei nemcsak ellenzéki politikusokkal vették fel a kapcsolatot, hanem titkos találkozókon a szocdem és kommunista munkásságot is megpróbálták szövetségesként maguk mellé állítani – sikertelenül. Abban az időben a baloldali pártok kevéssé voltak jelen a gyárakban, nemcsak az elnyomás miatt, hanem azért is, mert a nemzetiszocialisták sok korábban baloldaliként beszervezett munkást, szakszervezeti és párttagot meggyőztek, és maguk mellé állítottak. A nagy budai gyárakban segédmunkástól szakmunkáson át mérnökig rengeteg volt a nyilas vagy nyilasokkal szimpatizáló ember, a legfiatalabbaktól a legidősebbekig, és nemcsak a férfiak, hanem a nők között is. Mivel zajlott a háború, mindenki aggódhatott, hogy a frontra küldik őt vagy a hozzátartozóját, ez is amellett szólt, hogy a munkások megbízhatónak mutassák magukat. Fenyő Miksa írja naplójában, hogy egy légitámadás idején, a Széll Kálmán tér mellett kialakított óvóhelyen egy fiatal baloldali munkás németellenes szónoklatot tartott – sejthető, hogy a gyárkapukun belül, a Ganzban vagy a MOM-ban lakatot tettek a szájukra az ilyen dolgozók. Hónapokkal később, Budapest ostromának vége felé a kőbányi MÁVAG-gyár óvóhelyére bement egy szomszéd gyárbeli munkás, és nem az előírásos Kitartással, hanem Barátsággal köszönt, mire az őrség tagjai agyonlőtték. A testet a forró salak alá rejtették, ahol a felismerhetetlenségig összeégett. A MÁVAG nyilas vezetője Huszár János volt. Huszár 39 éves volt akkor. Három testvére volt, akik közül csak egyről nem bizonyított, hogy nyilasként politizált. Az apjuk szabómester volt, aki az első világháború előtt 1-2, olykor 4 segéddel dolgozott műhelyében, de a harctéren megrokkant. A háború után már csak otthon varrogathatott. Ez a változás nem kis mértékben kellett, hogy befolyásolja a gyerekek felnevelkedésének körülményeit. Huszár János 6 elemit járt ki. 1923-tól dolgozott Budapest Nyolcadik kerületében, a Kőbányai úti MÁVAG gyárban, mint géplakatos. Harminckilencben lépett be a nyilaspártba. Szervező munkát végzett, negyvenegyben körzetvezetéssel bízták meg. Negyvenháromban a MÁVAG-ban lett üzemszervező. 1944. október 15. után a MÁVAG nyilas üzemi tanácsának vezetőségi tagja lett. Gyakorlatilag ő irányította a gyárat. Ami azért különösen nagy dolog, mert a MÁVAG a magyar ipar egyik fellegvára volt. Decemberben Huszár János a nyilas gyári őrség vezetését is átvette. Közben arra is adódott alkalom, hogy őrségi tagokkal bujkáló zsidókat hajszoljon a Józsefvárosban. Kevéssel a baloldali munkástárs meggyilkolása után, 1945. január 9-én vagy 10-én teherautókkal, több mint harminc emberrel Huszár János átvonult a Tizenkettedik kerületbe, a Németvölgyi út 5.-be, a sógoráékhoz. A sógort Dési Dregán Miklósnak hívták, ő volt a Tizenkettedik kerület nyilas kerületvezető-helyettese. Évek óta ő irányította a szervezetet, mert a névleges vezető, Vidra Mihály kevésbé agilis természetű volt. Dési Dregán Miklós ötvenegy éves abban az évben. Erdélyből került Budapestre, egy Marosvásárhely fölötti faluból, Vajdaszentiványból. Dregán Miklós csak nyilaskeresztes korában iktatta be nevébe a Désit, görögkeleti vallású volt, vagyis román származású. Magyarul hibásan írt. Katonaként a Monarchia seregében végigszolgálta az első világháborút, őrmesterként szerelt le. Szülőfalujába románként visszatérve a győztesek oldalán léphetett volna át a békeévekbe. Azt gondolom, a háború alatt olyan erős bajtársiasságot élt meg a magyarokkal, hogy emiatt telepedett le inkább Kis-Magyarországon. Szakmájára nézve cipész. A Szálasi-féle pártba való belépésekor önálló műhelye van a Krisztina körútnak a Vérmezőre nyíló szakaszán – a Maros utca zsidó kórháztól legfeljebb száz méternyire.
Ha meglepőnek tűnik, hogy egy kerületvezető-helyettes cipészmester, nem árt figyelembe venni, hogy az nem is olyan alacsony társadalmi státusz. Igaz, hogy a Tizenkettedik kerületi szervezet egy diplomás ember vezetésével alakult meg, aki főhadnagyként fejezte be az első világháborút, és távozása után a következő vezetők is hasonló képzettségűek és katonai múltúak voltak, ám az évek során előtérbe kerültek a kevésbé magasan kvalifikált, de helyileg erősen beágyazott lelkes párttagok. És az, hogy valaki egy szakmán belül mesteri szintre jutott, tudjuk, kiemelte a segédek és inasok közül. A mögött is teljesítmény állhatott, hogy egy szerényen iskolázott parasztfiú a hadseregben az őrmesterségig vitte. Dési Dregán Miklós tudott irányítani, parancsolni már fiatalon és középkorúként is. Másrészt viszont tudott engedelmeskedni a feljebbvalóknak.
Mielőtt kerületvezető-helyettessé lépett elő, Dési Dregán Miklós kb. egy évig a cipészek szakmai csoportját vezette. A tagok sokféleképpen szerveződtek, így például életkor és nemek szerint is – volt ificsoportjuk, és úgy tűnik, a női csoport működése meghatározó volt általában és különösen a Tizenkettedik kerületben. Dési Dregán Miklós előretörésében nagy része volt annak, hogy felesége – Huszár János húga – női csoportvezetőként működött, hatékonyan és közmegelégedésre.
Igaz, hogy a Dési Dregán házaspár gyerektelen volt, ami a nemzeti mozgalmak ideológiája felől nézve hiba, de ez lehetővé tette, hogy a nő hatalmas energiát fordítson programok szervezésére, a csoporton belül segítségre szorulók támogatására.
A Tizenkettedik kerületi nyilasok jellemzően vidékről érkeztek a fővárosba. Ezentúl feltűnően kevesen származtak nagyobb városokból. A falvak számítottak tipikus nyilaskibocsátónak, így például az a település, ahonnan Dési Dregán Miklósné jött: a Tisza középső szakasza menti Abádszalók.
Dési Dregán Miklósné Huszár Erzsébet néven született 1906-ban. Képzettségét tekintve varrónő volt. 1939-ben lépett be a pártba, ami nem zárja ki, hogy korábban ne lett volna tagja más nemzetiszocialista pártoknak. Negyvenkettőben tömbvezető lett. Az egyes kerületekben lajstromba foglalták a háztömböket, és minden háztömbnek lett egy kinevezett vezetője. Az ő dolga volt újabb lehetséges tagok felkutatása, megagitálása, és a meglévő tagság egyben tartása. Ha valaki elmaradt a rendezvényekről, nem fizette a tagdíjat, a tömbvezető elment hozzá, és a lelkére beszélt. Akár ismétlődően felkereste, a nyakára járt. Hogyha valakinek segítségre volt szüksége, a tömbvezető jelezte a szervezet vezetősége felé. Negyvenháromtól Désiné a női csoport vezetője.
Dési Dregán Miklósné a nyilas hatalomátvétel és a Városmajor utca 37.-be, a hamarosan hírhedtté váló nyilasházba való költözés után, amellett, hogy női csoportvezető maradt, a szociális ügyeket intézte. Désiné munkakörébe tartozott még a konyha vezetése is. Ő rendelte el, illetve határozta meg, hogy mit főzzenek a csoport számára. A pártszolgálatosok által összeszedett ruhaneműk és értékek kiosztása is az ő hatáskörébe tartozott. A kerületvezető felesége egyértelműen és vitathatatlanul a csoport első számú nője lett. Minden bizonnyal súlyos döntés volt részéről már az is, hogy egy adott napon paprikás krumplit főzzenek-e vagy lebbencslevest, vagy hogy mennyi bors kerüljön a fazékba, hát még hogy ki hámozzon és ki törölgessen a konyhán! Sok asszony és lány leste éjjel-nappal, folyamatosan az utasításait.
Erzsébet húga, Huszár Margit, a Tizenkettedik kerületi csoporttal élt és dolgozott. Az ő férje, Szedlacsek Géza szintén abádszalóki volt, és aktív nyilas. Nekik született egy gyerekük. A Greguss utca 10.-ben Désiékkel közösen béreltek egy három szoba összkomfortos lakást, és ott velük együtt laktak – tehát ha szociometrikusan szemléljük, itt a középpont Désiné, hozzá kapcsolódik mindenki más.
Negyvennégy október 15-én a Tizenkettedik kerületiek részt vettek a hatalomátvételben, utána pedig az egyik legaktívabb szervezetként ellenőrzésük alá vonták a kerületet. Bujkálókat és értékeket szedtek össze. Ezenkívül más feladatokat is rájuk osztottak, így időnként Pestre is kirendelték őket razziázni. Ők vették át a svábhegyi Gestapónál kivallatott és a helyszínen meg nem gyilkolt vagy a német szakemberek által el nem hurcolt emberek nagyobb csoportjait, hogy deportáló központokba, az óbudai téglagyárba vagy a Teleki térre kísérjék őket. De hamar kialakult az a szokás, hogy útközben kirabolták és bántalmazták ezeket az áldozatokat, és sokukat meg is ölték. Egyre inkább önjáróvá váltak, elszabadultak, amit feletteseik hol helyeslően figyeltek, hol mérsékletre intették őket. Novemberben és decemberben a kezük közé került emberek nagyrészét nem adták tovább deportálásra és nem juttatták a gettóba, hanem éjjelente a Dunaparton lelőtték őket. Karácsonykor, amikor Budát körbezárták a szovjet csapatok, átvonultak Pestre. Ismerősük, Nidosi Nedics Imre lett a főkerületvezető, aki jelentős szerepet adott nekik Pest védelmében. Előbb az Andrássy 47.-ben, majd a 60.-ban is berendezkedtek. Zsidók és bujkáló katonaköteles keresztények tömegét vitték be ezekbe a házakba. A katonaszökevénynek minősített keresztény férfiakat megfélemlítették, kínzásokkal vették rá arra, hogy beálljanak a fegyveres nemzetvédelmi szolgálat légiójába. Aki erre nem volt hajlandó, azt ugyanúgy megölték, mint a zsidókat. A harcolni kényszerített szerencsétlenek feláldozásával kétségtelenül hozzájárultak Budapest ostromának elhúzódásához. És minél tovább tartott az ostrom, annál többet rabolhattak, gyilkolhattak.
Negyvennégy karácsonyától körülbelül negyvenöt január 10-éig voltak Pesten. Akkor a szovjet előrenyomulás miatt fokozatosan, több szakaszban, visszatértek Budára. Ekkor csatlakozott hozzájuk Désiné bátyja, Huszár János a MÁVAG-gyárbeli munkásfiatalokkal. A sok embert el kellett helyezni, etetni-itatni kellett őket. Emiatt beszerző utakra, portyákra indultak. A környék még ki nem fosztott üzleteit, kávéházait nyittatták ki vagy törték fel. Január 12-én délelőtt így jutottak a Krisztina körúti Pozsony kávéházhoz. A csapatot Kun András vezette. Volt vele néhány régebbi nyilas, és olyan pártszolgálatosok is, akik párttagok nem voltak ugyan, de addigra szorosan integrálódtak a szervezetbe – ilyen volt Pokorni József MOM-gyári munkás, de a többséget Huszár emberei képviselték, a „mavagisták”. Ők, az újak, barna munkásruhát viseltek, míg a régiek már katonának öltöztek.
Egy teherautóval érkeztek. Leparkoltak a járdára épített nagy terasz előtt, és behatoltak. A raktárban találtak élelmiszereket és szeszes italokat, amiket azonnal fel is nyitottak, megkóstoltak. Elkezdték kihordani a teherautóra a zsákmányt, amikor észrevették, hogy a kávéház nagytermében munkaszolgálatosok vannak néhány honvéddal. A munkaszolgálatosok a környékbeli gázvezetékeket javították – igen, az ostrom alatt, ha ki-kimaradoztak is, de sokáig működtek a városi közműszolgáltatások. A Margit körúttól nem messze, a börtön mellett volt egy gázgyár, és a bombák, gránátok becsapódásai miatt esetenként megsérültek a vezetékek, a feljegyzések szerint olyankor a bombatölcsérekben nagy lánggal égett a gáz.
A nyilasok verbálisan és tettlegesen bántalmazták a munkaszolgálatosokat, mindenkit kihajtottak a ház belső udvarára. Felsorakoztatták az embereket, közéjük állították a század irányításával és őrzésével megbízott honvédeket, és kivezényelték a lakókat is. Senki nem maradhatott sem a pincében, sem a lakásokban. A nyilasok azzal vádolták a századot, hogy partizánok. Kivégeztek két honvédet, miközben nem engedték, hogy a lakók elforduljanak, de még azt se, hogy a gyerekeik szemét eltakarják. Egy, a házban lakó, idős katonatisztet, aki nem volt hajlandó lemenni az udvarra, ledobtak a gangról. Sérüléseibe később halt bele. A munkaszolgálatosok közül senkit sem végeztek ki. A Krisztina körúti eset nem a halottak nagy száma, hanem a bűncselekmény jellege miatt különleges. Ugyanis arra, hogy honvédként szolgáló keresztény magyarokat, akik elöljáróik parancsai szerint jártak el, egyszerűen lemészároljanak, nem volt jogosítványuk a nyilasoknak. Ezzel minden határon túlmentek. Ennek még ittasan is tudatában kellett lenniük: már minden mindegy volt. Kun András utasítására teherautóra szálltak, és átmentek a Maros utcai zsidó kórházhoz. Egyperces út, ami után órákig tartó mészárlás kezdődött.
 
 
 
 
 

Az 1944-ben elpusztított zsidó közösségek emlékét számos épület idézi fel Magyarországon. A háborút túlélt zsinagógák, közösségi építmények és lakóházak túlnyomó részét lebontották, átépítették vagy felújították, de egyes helyeken fennmaradtak az eredeti falak, olykor különleges és ritka üzeneteket hordozva. Ezek közé tartoznak olyan privát feliratok, modern kifejezéssel élve graffitik, amelyeket a második világháborús üldöztetés idején véstek a zsidó közösségekhez tartozó emberek az általuk használt épületek falára. Egy részüket már azt követően, hogy a területet 1944 tavaszán és nyarán gettónak jelölték ki. A magyar állam lényegében minden népesebb településen – több mint kétszáz helyen – gettókat és gyűjtőtáborokat létesített és ezekbe kényszerítette zsidó polgárait, akiket néhány hét elteltével Auschwitzba deportáltak. A kényszerlakóhelyeket jellemzően a zsidók által sűrűbben lakott városrészben jelölték ki, amelybe beletartozott a zsinagóga, az iskola és más közösségi épületek. Az elárult, kifosztott zsidók zöme nem tudhatta pontosan, hogy mi vár rájuk, vagy csak bizonytalan információkkal rendelkeztek helyzetükre vonatkozólag. Nem sejtették, hogy meddig maradnak új lakóhelyeiken, hová és milyen céllal viszik majd el őket. A szorongást fokozta a családok szétszakítása is: a gettókba jórészt nőket, öregeket, kiskorúakat és betegeket hurcoltak, hiszen a hadköteles férfiak zöme a honvédség munkaszolgálatos egységeiben szolgált.
 A falfirkák léte egyidős az írás és az ember alkotta falak megjelenésével, mint arról számos ókori emlék, köztük a Siratófal vésetei tanúskodnak. Jól ismerjük a motivációkat: az önkifejezés, véleményalkotás, a környezet alakításának vágya, az „itt jártam” élmény megörökítése és számos más magyarázat is lehetséges. A graffiti műfaj szociokulturális jellegzetességeit ismerve nem meglepő, hogy  az eddig megismert alkotók zöme tizenéves fiú volt. A graffiti sztereotipikus megközelítésben jellegzetesen “férfias” műfaj, hiszen a patriarchális társadalmi keretek között nagyrészt a férfiak privilégiuma volt az effajta önkifejezés, amelynek jellemzői az illegalitás, kockázatvállalás, a szabályok áthágása, egy adott közösségi tér territorializálása. A közel ötven megtalált név között mindössze három női nevet találunk. Közülük kettő egy férfinévvel együtt került fel, ahol nem világos, hogy melyikük volt az alkotó, egyikükről pedig nem tudunk semmit.
Ebben az esetben - különösen a gettósítás napjaiban - erős szerepet játszhatott az identitás megőrzése, az emlékállítás a bizonytalan, fenyegető jövő tudatában. Többek számára ez volt az utolsó fennmaradt írásos nyom, amit maguk után hagyhattak. Hasonló szerepük volt tehát, mint a Mementó - az emlékezés gesztusa (Art Department-Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár) című kiállításon bemutatott, Rajk László frottázsain megörökített auschwitzi falfirkáknak. A gettók tégláin is zömmel csupán név, olykor dátum szerepel, de a feliratok nyomában elindulva levéltári források segítségével arcot adhatunk az áldozatoknak és rekonstruálhatjuk a sorsukat.
A magyar zsidóság történetével és kultúrájával kapcsolatos kutatásaink során szerte a Kárpát-medencében találkoztunk hasonló falfeliratokkal. A Mementó kiállításban való közreműködésünk adta az alkalmat, hogy ezeket összegyűjtsük, rendszerezzük és értelmezni próbáljuk, kapcsolódva Rajk László emlékezési gesztusához, illetve a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár Saul Gyermekei emlékprogramjához is, amely magyar gyermekáldozatok neveit és történeteit igyekszik összegyűjteni. Eddig három magyarországi és három szlovákiai helyszínről gyűlt össze nagyobb mennyiségű felirat. Az utóbbiak közül két város a háború idején ugyan Szlovákiához tartozott, de az egyértelmű kulturális-történelmi kapcsolódás valamint az európai párhuzam felvillantása miatt érdemes emlékeiket a magyar gettókéval együtt bemutatni. Összesen mintegy ötven falba vésett illetve falra rótt névről valószínűsíthető, hogy tulajdonosaik a holokauszt idején a településen vagy környékén élő zsidók voltak. Közülük kilenc személyt tudtunk pontos személyi adatokkal azonosítani, akikről igyekeztünk kideríteni, hogy mi történt velük és szeretteikkel a holokauszt idején.
Egyéni sorsokat követő történelmi magánnyomozást folytatni két-három évtizede még rendkívül hosszadalmas és költséges vállalkozás lett volna. A tömeges digitalizálás, az irdatlan adatállományokat mobilizáló online adatbázisok megjelenése és használatuk demokratizálódása azt eredményezte, hogy ma már egy hasonló művelet némi jártasság és nyelvismeret birtokában egy fotelből is elvégezhető. Az online elérhető források közül segítségünkre voltak többek között a Vöröskereszt Nemzetközi Keresőszolgálatának (International Tracing Service) Bad Arolsen-i levéltára (ma: Arolsen Archives), a holokauszt-kutatóintézetek áldozatok és túlélők neveit dokumentáló projektjei (Yad Vashem, United States Holocaust Memorial Museum, Holokauszt Emlékközpont), egyes koncentrációs táborok adatbázisai és forráskiadványai, genealógiai projektek adatbázisai, valamint magyar sajtó és levéltári adatbázisok. Az alábbiakban a kutatás kezdeti eredményeit osztjuk meg.

A deportálások menetrendje szerint a kassai katonai körzet (a VIII. számú, Északkelet-Magyarországot és Kárpátalját magában foglaló honvédségi illetve csendőrségi kerület) volt az első olyan zóna, amelyet „zsidómentessé” kellett tenni. Április 16-án a kora reggeli órákban magyar csendőr és rendőr különítmények rontottak zsidó családok ezreinek otthonába. Az erőszakos kitelepítés a falvakban kezdődött, és nem sokkal később a városokban folytatódott. Abaúj-Torna megye más településeiről mintegy 4000 zsidót zsúfoltak be kassai zsidó lakásokba és a zsinagógák épületeibe. Ezután április 20-tól kezdődően kevesek kivételével az összes kassai zsidót kiűzték otthonaikból. Csak egy 50 kilogrammos csomagot és 15 napra elegendő ellátmányt vihettek magukkal. Összesen 10.600 kassai és környékbeli zsidót telepítettek át két gyűjtőtáborba, amelyeket a város szélén lévő téglagyárak területén állítottak fel. Közel ezer embert pedig az óvárostól néhány utcával délkeletre kijelölt városi gettóba küldtek. Rövidesen utóbbiak is a gyűjtőtáborokba kerültek. Május 16-án kezdődtek a tömeges deportálások. Június 3-ig mintegy 12.000 embert deportáltak Kassáról négy vonaton Auschwitzba.

A gettósítás egyik első állomása a Puskin utcai új ortodox zsinagóga volt. Itt több százan zsúfolódtak össze az elűzött Abaúj-Torna megyei zsidók közül, ellátás és higiénés feltételek híján, teljes kétségbeesésben. A zsinagóga padlózatán hevenyészett fekhelyeken sorsukra váró emberek közül többen ceruzával írtak a falra (mintegy fél méteres magasságban) üzeneteket, amelyek egy része fennmaradt a padsorok mögötti falszakaszon. Az épületet azóta többször is kifestették, de ezeket a részeket kegyeleti okokból nem mázolták le. Összesen négy graffiti maradt fenn, mind 1944. április 21-én keletkezett. Kettő csak a dátumot rögzíti, kettő pedig kis különbséggel ugyanazt a szöveget tartalmazza: “Itt vagyok [vagyunk], nem tudom hová visznek[viszünk]. 1944. IV. 21.” Az aláírás az egyik esetben „Tibi”, a másik olvashatatlan. Előbbi talán Weisz Tiborral lehet azonos, aki 1927. július 29-én született Kassán. Az auschwitzi szelekciót túlélte, majd a tábor kiürítésekor, 1945 január végén továbbvitték Dachauba. További sorsáról egyelőre nincsenek adataink.​

A több mint kétszáz éves múlttal rendelkező zsidó közösség tagjai a magyarországi gettósítás első áldozatai között voltak. Közel hétezer helyi és környékbeli embert zsúfoltak össze a Csillag utcai nagy zsinagógában és környékén kijelölt gettóban. A maroknyi túlélő egyike így emlékezett erre az időszakra a Deportáltakat Gondozó Országos Bizottságnak (DEGOB) adott interjújában:
"Április 15. körül közhírré tették [hogy] a gettót megalakítják. Ez úgy történt, hogy a város területén belül három utcát jelöltek ki erre a célra, a nem zsidó lakosságot onnan kiköltöztették, bennünket pedig oda telepítettek be, meglehetős zsúfoltságban. Behozták a környék zsidóságát is, így kb. 700-an (elírás a jegyzőkönyvben, helyesen: 7000) lehettünk a gettóban. Tábori csendőrök őriztek, további zsidó rendőrök is ügyeltek a rendre; még a férfiakat sem rendelték ki innen munkára. Nem volt posta, a polgári lakossággal nem volt szabad érintkezni, állandó motozásoknak voltunk kitéve. Egyes gazdagabb, tekintélyesebb férfiakat naponta összeszedték és nagy verések mellett vallatták. Általában azt mesélték, hogy a Dunántúlra visznek bennünket munkára. A nemzsidó lakosság általában gyáván, a legjobb esetben passzívan viselkedett, voltak természetesen, akik örültek szomorú sorsunknak, de a legtöbben közönyösen nézték. Háromnak sikerült 100.000 pengő árán megszökni a gettóból. Úgy látszik azonban a pénz nem használt, mert ugyanezekkel pár hét múlva Auschwitzban találkoztunk. Egy Grünfeld nevű 100%-os hadirokkantat azzal gyanúsítottak, hogy eldugta ékszereit, addig vallatták, amíg agyonverték. A zsidótanács: Kain József (már amerikai állampolgár), Dr. Katona Sándor ügyvéd, Fischer Miklós, általában nem viselkedtek inkorrektül, elérni azonban semmit sem tudtak. Nemsokára kezdték beosztani az egyes transzportokat. Két transzport volt, egyenként 3500 személyből alakítva, mi a másodikkal indultunk. Bevagonírozás előtt a csendőrök még minden lehetőt elszedtek tőlünk." (DEGOB 3345. sz. jegyzőkönyv. Weinstock Vera interjúja)
Az éhezés, a betegségek, a kínzások és a kilátástalanság miatti öngyilkosságok sok áldozatot szedtek. A gettó felállításának napjaiban került  a zsinagóga egyik téglájára az alábbi négy név: Moskovits József, Fischer G.. (?), Grünwald Zoltán, és “M.L.”. A dátum 1944, illetve 1944.04.18. Közülük Moskovits József 1929-ben született Kisvárdán, Moskovits Hermann és Müller Berta gyermekeként. Szüleivel és három testvérével, Erzsébettel, Sárával és Mózessel a ma is álló Hunyadi utca 11. számú házban éltek a gettósítás napjáig. Társait eddig nem sikerült azonosítanunk.

1942. június 4-én került ugyanerre a falra Reizmann Miksa feljegyzése, aki 1925. július 20-án született Kisvárdán Reizmann Mór és Regina gyermekeként. A Beregszászi utca 13. sz. alatt éltek. Miksa három gimnáziumi osztályt végzett, de feltehetőleg a zsidótörvények okozta anyagi nehézségek és a továbbtanulási esélyek hiánya miatt az apró termetű fiú 1944-ben már egy pékségben dolgozott testvérével, Józseffel együtt. Testvére túlélte a holokausztot, és később ő küldte be Miksa adatait és halálának tényét a jeruzsálemi Jad Vashem intézetnek. Miksa az auschwitzi szelekciót túlélve kényszermunkára a buchenwaldi lágerkomplexumba került. A tábori adminisztráció 1944. június 18-án készítette róla ezt a felvételt. Ötezer sorstársával együtt a szászországi Rehmsdorfba vitték, ahol a Brabag cég szénből szintetikus üzemanyagot előállító üzemében végeztek kényszermunkát. A foglyok hevenyészett sátortáborban és barakokban laktak a Wille lágerben (KZ-Außenlager Wille) amely a gyár egyik vegyészéről kapta a nevét. A hiányos ellátás, a napi 12 órás rabszolgamunka és az SS-őrség kegyetlenkedései miatt a halálozási arány igen magas volt. A foglyok átlagosan négy hétig maradtak munkaképesek, ezután visszakerültek Buchenwaldba, ahol a túlélési esélyek legalább olyan rosszak voltak. A végsőkig leromlott állapotú foglyokat pedig Auschwitzba küldték, ahol elgázosították őket. Feltehetőleg ez történt Miksával is.

​Scharf Miksa neve a téglán neve több másik névvel együtt szerepel, nehezen betűzhető ki. 

Baumöhl Sándor Nyírkarászon született Baumöhl Miksa és Guttman Eszter gyermekeként 1931-ben. Szüleivel és az egy évvel idősebb Hajnal (Bluma) nevű nővérével 1944-ig Nyírkarászon éltek. Az 1944 áprilisában készült névjegyzék (ún. Jaross lista) tanúság szerint azonban ekkor már Kisvárdán, az Ungvári u. 2. sz. alatt laktak. Dátum nincs a név mellett, de feltételezhető, hogy a fiú a gettóba kerüléskor véste nevét a falra. Sándort a családjával együtt először Auschwitzba hurcolták, ahol kiválasztották kényszermunkára. Megjárta többek között a wüstegiersdorfi, flossenburgi, buchenwaldi és dachaui koncentrációs táborokat. Az amerikai csapatok szabadították fel, akik a feldafingi majd a föhrenwaldi menekülttáborban (DP camp) helyezték el. Nővére és szülei nem élték túl, édesapja Mauthausenben halt éhen, édesanyját Auschwitzban elgázosították, Hajnalka nővérének haláláról nincs adat. Sándor először Londonba majd onnan Amerikába emigrált. New Yorkból található róla nyom, végül a kaliforniai San Jose-ban telepedett le. Figyelemre méltó, hogy az amerikai hatóságok által készített regisztrációs kártyán a beszélt nyelvek között első helyen a “zsidó” nyelvet (a jiddist) említette, csak másodikként a magyart. Emellett bevallása szerint németül és héberül is tudott.

​A kisvárdai gettó tégláin további neveket is lehet olvasni, magyarul és héberül is, amelyekről nem tudjuk hogy pontosan mikor kerültek a falra. Közülük Jichak Zev Schönfeld 1940-ben véste fel nevét a zsinagóga falára.

A szatmári kisváros zsidó lakóit a kisvárdaiakhoz hasonlóan már az első gettósítási hullám során, 1944 április közepén összeköltöztették. A gettót a zsinagóga környékén, a Kossuth Lajos utcában és környékén állították fel. Ide hozták a környékbeli települések zsidó közösségeit, majd később a máramarosi zsidók egy részét is.  A gettóban így több mint 16,000 ember zsúfolódott össze nyomorúságos körülmények között. Sokan padlásokon, gazdasági épületekben laktak vagy a szabad ég alá kényszerültek. A súlyos nélkülözések és bántalmazások miatt számos haláleset történt. A gettó lakót öt transzporttal szállították el, a város zsidóinak többségét május 29-én küldték Auschwitz-Birkenauba.

​A város lakosai közül többen vésték fel nevüket a zsinagóga utcájában álló egyik ház tégláira. Bár egyik névnél sem szerepel dátum, itt a gettóba zárt majd deportált mátészalkai zsidók kézlenyomatát találhatjuk meg. A házat időközben renoválták, de sok más esettől eltérően, ahol a népirtás emlékezetétől a helyi közösségek mindenáron meg akartak szabadulni, itt a neveket őrző téglákat megőrizték, nem csiszolták le azokat.

Magyarország más területein egy hónappal később, 1944 május közepén indult meg a gettósítás. A mintegy hatszáz ceglédi zsidót először 28 lakóházba költöztették össze, a budapesti “csillagos házakhoz” hasonló eljárással. Más településekhez képest a kezdetben viszonylagosan emberséges megoldást később, június elején felülbírálták és az áldozatokat a zsinagógában és más hitközségi épületekben zsúfolták össze. A ceglédi zsidóságot június 17-én deportálták a kecskeméti gyűjtőtáborba, majd onnan Auschwitzba. Ceglédről csak a korábbi évekből maradtak fenn a téglákba karcolt rajzok és nevek, melyek szerzői később a gettó lakói lettek. A tucatnyi név közül eddig két személyt sikerült azonosítani.

​Róth Miklós 1929-ben született Pál és Ilona gyermekeként. A téglába 1941. március 15-én faragta nevét, egy szombati napon. Ekkor a helyi Kossuth gimnázium második osztályába járt, ahol egyedül ő volt izraelita vallású. Első osztályos korában lépett érvénybe a középiskolai numerus clausus, amely a zsidó jelentkezők zömét kizárta az oktatásból. A korábbi években a zsidó diákok aránya jóval meghaladta lakosságon belüli arányszámukat. Az iskola évkönyveiből kiderül, hogy Miklós kezdetben a jó tanulók közé tartozott, de 1944-ben már csak elégséges volt az eredménye. Csak sejthető, hogy ebben az antiszemita közhangulat is közrejátszhatott. 1944-ben a tanév a megszállás és a háborús veszély miatt már áprilisban véget ért. Miklós ezután már soha nem térhetett vissza az iskolapadba. Egész családjával együtt Auschwitzba deportálták. Itt a szelekciót még túlélte azzal, hogy egy évvel idősebbnek mondta magát (a lágerben 1928-as születési évvel regisztrálták). A dachaui koncentrációs tábor egyik mühldorfi altáborába került több ezer magyar fogollyal, köztük sok hasonló korú fiúval együtt, ahol a náci “csodafegyvernek” szánt sugárhajtású repülőgépek föld alatti gyárait építették. A rettenetes életkörülmények, szegényes táplálkozás, a minimális higiénés feltételek hiánya miatt a foglyok százával pusztultak el. Miklós csaknem túlélte a megpróbáltatásokat, a tábor felszabadítása előtt röviddel, 1945. március 16-án halt meg.

Miklós kortársa és talán barátja lehetett a nagykőrösi születésű Grósz Emil, aki egy hónappal később követte példáját és 1941. április 12-én megörökítette saját nevét a zsinagóga falán. Családjával Cegléden éltek, de Emil nem kerülhetett be a helyi gimnáziumba. Ehelyett fogtechnikusnak tanult. Ők is a deportálás sorsára jutottak. Emil óriási szerencsével szintén túlélte az auschwitzi szelekciót. Őt is kényszermunkára hurcolták, végül a buchenwaldi koncentrációs táborban érte a felszabadulás.

A visszatért csekély számú túlélő nem tudta sokáig fenntartani a zsinagógát, ezért 1965-ben eladták az épületet a Ceglédi Vasutas Sportegyesületnek. Ma is sportcsarnokként használják. A bejárat melletti falrészen ma is egy héber szöveg fogadja az érkezőket, gondosan szedett betűvel írva: "ועשו לי מקדש", amely az „Építsetek nekem szentélyt, hogy közöttetek lakozzam” rövidítése. (2Mózes 25:8.) Ez számos zsinagóga, köztük a Dohány utcai homlokzatán is látható. Kora és készítője nem ismert, de az elhelyezés szokatlan, úgy tűnik hogy jóval az építés után került oda. További héber szövegek is találhatók a falon, de csak a “kóser” és a “szent” szavak vehetőek ki a kopott fekete festék maradványaiból. Találhatók a falon a háborús jelek mellett az elmúlt néhány évtizedben készült graffitik is, köztük egy ügyetlenül, megfordítva felkarcolt horogkereszt is.

A gettók, lágerek és börtönök falain megörökített nevekre más európai példákat is találunk, közöttük magyar nevek is felbukkannak. Különös figyelmet érdemel a szomszédos Szlovákia példája, ahol jelentős részben magyarul beszélő, magyar identitású zsidók éltek, akiknek többsége már magyarországi sorstársaik előtt két évvel áldozatul esett a népirtásnak. Miután a Wannsee-i konferencián 1942 januárjában kidolgozták a zsidókérdés összeurópai náci “megoldásának” terveit, a német szatellit államként létrejött kvázi-független Szlovákia volt az első ország, ahol megkezdték a tömeges deportálásokat. A lelkes szlovák kollaboráció  példaként szolgált a magyar antiszemitáknak, akik hasonló radikális fellépést sürgettek. A baljós hírek eljutottak a magyarországi zsidó közösségekhez is, de közülük kevesen hitték, hogy ez a sors őket is elérheti.
 
Gettók Szlovákiában nem alakultak, csak ideiglenes gyűjtőhelyek, ahonnan az áldozatokat
központi gyűjtőtáborokba (Szered, Nyitranovák és Vihnye) hurcolták, végül pedig többségüket lengyelországi gettókba és munkatáborokba illetve a majdaneki és auschwitzi megsemmisítő táborokba  deportálták. 1942 márciusától októberig Szlovákia 80.000 főnyi zsidó népességének közel kétharmadát elpusztították. A német vereségek és a nemzetközi diplomáciai nyomás, különösen a  Vatikán fellépése nyomán az akciót 1942 végére leállították. Az életben maradt szlovák zsidók többségével a németek a szlovák nemzeti felkelést követően, 1944 őszén végeztek.

A nyitrai zsinagóga falán a hazatért maroknyi túlélő egyike, “A. Steiner” 1945-ben, majd 1948-ban Pészach idején is megörökítette a nevét. Bizonyosnak látszik, hogy a rövidítés mögött egy túlélő kisfiú, Steiner Alfréd neve bújik meg, ugyanis hasonló névvel más túlélő nem jött vissza Nyitrára. Alfréd 1934-ben született Steiner Kálmán és Eckstein Heléna gyermekeként. Szüleivel, nővérével Herminával, és öccsével Ervinnel a Párovská utcában éltek, nem messze a zsinagógától. 1942-ben a családfő a magyar határnál, Dögösön végzett kényszermunkát. A két Steiner fiú és barátjuk, a kilenc éves Katz Tibor, akinek apja szintén ott dolgozott, meglátogatták apáikat. Időközben a családok nőtagjait Nyitráról deportálták. Kálmán és fiai más nyitrai zsidókkal együtt a környező földeken bujkáltak, majd a Tarányban lakó Ján Čaraj és felesége Maria befogadták őket. A ház kamrájában bujkálva élték túl a háborút. Alfréd édesanyja és nővére azonban odavesztek. 1945 áprilisában az életben maradt családtagok visszatértek Nyitrára, ahol már házukban mások laktak. Alfréd hamarosan alijázott Izraelbe, és ott 1977-ben fát ültetett megmentői tiszteletére, akik tettükel bekerültek a Világ Igazai közé. Egy 2017-ben készült interjúban elmondta, hogy a Čaraj házaspár gyermekeivel azóta is jó viszonyt ápolnak.

Schlesinger Oszkár 1917. április 25-én született az akkor Magyarországhoz tartozó Felsőnesztén, Trencsén vármegyében, Simon és Malvina gyermekeként. A nevét 1930 körül írhatta a téglára, ekkor harmadikos gimnazista volt. Neve újra felbukkan az auschwitzi koncentrációs táborban 1942. május 22-én készült listán, amely Szlovákiából érkező deportáltak neveit és személyi adatait tartalmazza. A jegyzéken az áldozatokat foglalkozás szerint sorolták fel, és azzal az ígérettel indították őket útnak, hogy szakmájuk szerint munkát végeznek majd, és annak végeztével hazatérhetnek. A pékek névsorában találhatjuk Oszkár nevét is. Mellette tollal írt bejegyzés, egy dátum és egy kereszt tudatja, hogy alig öt héttel később, 1942. július 1-jén megölték.

​Az idilli családi fotón Héber Ferenc, felesége Jonap Hana és gyermekeik, Leó, Misi és Eszti láthatóak. A nyitrai zsinagóga falán a két szülő neve együtt szerepel. Nem tudjuk, hogy a felirat mikor került oda, és a szöveg egy része le is kopott. Feltehetőleg évekkel a Vészkorszak előtt íródott, és összetartozásukat fejezhette ki. 1942-ben az egész családot meggyilkolták Auschwitzban.

​1942 tavaszán a szlovák hatóságok a helyi és környékbeli zsidó közösségek tagjait a régi zsinagóga melletti (többek között iskolát, rituális fürdőt magában foglaló) hitközségi épületegyüttesben zsúfolták össze. 

​A falakon az áldozatok több feliratot is hátrahagytak, köztük a Tannenbaum családnevet és névtöredékeket, de teljes és azonosítható neveket nem találni. Fennmaradt viszont egy összeadás, amely alighanem a kisebb illetve nagyobb helyiségben szorongó emberek számára utal: “25+163=188”. 1942. májusában több mint háromezer embert deportáltak a városból lengyelországi gettókba és kényszermunka-táborokba. A holokausztot alig ötszázan élték túl.

A holokauszt a történelem egyik legalaposabban dokumentált eseménye, alapvetően két okból. Egyrészt a népirtás jelentős részben a modern hivatali bürokrácia keretei között zajlott, amely a tömeggyilkos procedúra részeként aprólékos precizitással regisztrálta, nyilvántartotta az áldozatokat.  Másrészt az áldozatok jelentős arányban íráshoz, tollforgatáshoz szokott emberek voltak, akik számos írásos tanúbizonyságot hagytak maguk után, beleértve a közösségi adminisztráció iratait, privát naplókat, leveleket, kérvényeket, sebtében papírra rótt utolsó üzeneteket. Ennek ellenére nagyon sokan szinte nyom nélkül tűntek el, sőt sokszor a zsidó közösségek emléke is kifakult a helyi társadalmak kollektív tudatából. Az emlékezés egyik legfontosabb feladata a identitásuktól és méltóságuktól megfosztott áldozatoknak újból emberi alakot, arcot és hangot adni, ahogyan például Márton László kisregényének alakjai keltek életre egy képzeletbeli fotóalbum lapjairól. Mert az életbe nem hozhatjuk vissza őket, de az emlékezetbe igen.
„Az árnyas főutca nem azért árnyas, mert árnyat adó fák szegélyezik, hanem azért, mert árnyak mutatkoznak mindkét oldalán, emberi lények árnyai. Nem állítható róluk, hogy nem léteznek, hiszen aki valaha létezett, az létező személy marad mindörökre, ám az sem állítható róluk, hogy nem a képzelet szülöttei, mert annyiban tudnak bizonyságot tenni létezésükről, amennyiben gondolunk rájuk és felidézzük őket, amennyiben pedig gondolunk rájuk és felidézzük őket, annyiban nekünk kell újjászülnünk őket a saját képzeletünkből. (...) Annak viszont, hogy újjászüljük őket képzeletünkből, az a célja és főként értelme, hogy árnyakként is gazdagítani tudják az életet, amely a múló időben zajlik tovább. Mert elbúcsúzni tőlük nem lehet, és búcsú híján megszabadulni sem lehet tőlük, ahogyan búcsú híján sohasem lehet megszabadulni azoknak az áldozatoknak az árnyaitól, akik nem hoztak áldozatot, de még csak feláldozva sem lettek, hanem bűncselekményeknek estek áldozatul, méghozzá olyan bűncselekményeknek, amelyekben törvényszerűséggé vált a törvények által előkészített törvénytelenség.” (Márton László: Árnyas főutca. Pécs, Jelenkor, 1999. 7.

1944.III.28.
Roppant izgulok!
Befejeztük az iskolát, és nemsokára kiállítják a bizonyítványt! Mert tombol a háború, kicsi naplóm, s nekünk zsidóknak különösen nehéz a sorsunk. És még ilyen gondok is 3-t várok számtanból és történelemből, hittanból meg kettest. De lehet, hogy kissé szigorú vagyok önmagamhoz, és biztos van még egy pár egyesem, úgyhogy még kellemes meglepetés is érhet. Máskülönben közeledik anyuka születésnapja! Elhatároztuk mi hárman, hogy saját keresetünkből fogjuk a legjobb anyát megajándékozni. Én tanítom két kistestvérkémet németül (a világ legszebb nyelve, ezen kívül a nép is kedves, tapasztaltam mert most itt vannak Marosvásárhelyen), ezért kapok 10 pt. Mindennap leszedem az asztalt, ez addigra 6 pt. A zsebpénzünk egy hónapra 36pt. Nagyszerű, nem?
 
1944.IV.4
Ma van a bizonyítvány kiosztás! Most reggel 1/2 8, 9-re kell ott lenni! Ajjaj! Hogy félek. - Most jöttem haza. Tiszta egyes vagyok!!!! Ehhez fogható örömöm még az életben nem volt. Még az osztály előtt, az udvaron, odajön hozzám Magdi néni( Ila néni után legkedvesebb tanárnőm) és azt mondja, Zsuzsi milyen szép bizonyítványod van! Megmondjam, hogy milyen? És már akkor bőgtem! Elvoltam készülve a legrosszabbra. És mikor kiosztják lám tiszta egyes! Csak 3-nak volt ilyen az egész osztályból!!! Mondtam is Anyukának, hogy ez egész biztos a Kósa műve, aki nem hagyta cserben az ő Zsuzskáját!
 
1944.IV.5
Oh!.. Mily megalázó a zsidóknak! Mindenki 10x10 cm sugarú csillagot kell viseljen!!!! fúj!!! utálat!!! Förtelem…

Ezen kis napló töredék egy levéltári dobozban név nélkül hevert pár családi kép mellett. A hosszas nyomozás után végül sikerült kideríteni, ki írta ezt a szívszorító bejegyzést, és hogy kik vannak a képeken.
A napló írója Berner Zsuzsi (1932) 12 éves Marosvásárhelyi kislány. Két kis ikerhúga Nóra és Helga (1935). Szülei Dr. Berner Mór és Berner Ida sz. Salamon. Az apa Mór bőrgyógyászként működött Marosvásárhelyen mígnem behívták munkaszolgálatra.
A naplótöredék első bejegyzése a német megszállást (1944.03.19) követő néhány nappal íródott, a másik két bejegyzés pedig egymást követő napokon, a Marosvásárhelyi gettósítás előtt egy hónappal. (1944.05.04).
A család az Auschwitzi szelektáló rámpákig együtt maradt. Ezt Berner Mór az édesapa Óh, kiválasztott népem c. visszaemlékezéséből lehet tudni. A memoár fájdalmas képeket fest a család kálváriájáról, a deportálás alatti körülményeiről, például, hogyan jutottak vízhez a vagonban:
„Vizet még mindig nem kaptunk. Útközben egy záporesővel futott versenyt a vonatunk. Boldogok voltunk, hogy a levegő kissé lehűlt. Kitartottam egy lábast az ablaknyíláson, felfogjam vele a vagon tetejéről lefolyó kövér esőcseppeket, és azt adtam gyermekeimnek inni. Szegénykék okulva az elmúlt két nap szenvedésén, nem merték az egész, összesen pár korty vizet meginni. „Tegyük el holnapra is apuka- mondották - hátha holnap sem adnak vizet.”
Az utolsó pillanat melyet együtt töltött a család, Birkenau-ban a szelektálás során történt. Érdekes, hogy a háború után közvetlen írt memoárjában még kihagy egy fontos elemet az Auschwitzi eseményekről, de erről később.
„De pár lépésre német katona állja el utunkat, és ránk szól, hogy a csomagokat a vagonok előtt rakjuk le. Leteszünk mindent, s még vigasztalva odaszólok feleségemhez, nem baj, semmi sem baj, a fő, hogy együtt vagyunk öten. Ebben a pillanatban azonban újabb német katona állja el utunkat. Férfiak jobbra, nők balra! - mondja, s abban a pillanatban már nem voltam feleségem és gyermekeim mellett, egymással párhuzamos irányban, de már különválasztva megyünk előre. Sodor a tömeg magával. Hirtelen ráeszmélek, hogy kezemben tartom a tegnapról félretett fél üveg ivóvizet. Áttörök az elválasztó kordonon, hogy azt gyermekeimnek odaadjam. Már vissza is nyomnak, mikor feleségem utánam kiált: Marcikám, gyere csókolj meg minket." Én újból odarohantam hozzájuk, megcsókoltam őket, torkomat összeszorította a fájdalom, és könnyes szemekkel néztem feleségemnek halálfélelemtől elborult, tágra nyitott, szomorú, szép szemeibe. Gyermekeim némán, komoran követték anyjukat, nem tudták szegénykék felfogni, hogy mi történik velük, hagyták magukat sodortatni a tömegtől, mely hömpölyögve tódult utánuk. Már megint nem voltam mellettük, már újból áttolt egy katona a kordon másik oldalára, s elváltunk egymástól anélkül, hogy egy vigasztaló szót, egy bátorító tekintetet küldhettem volna utánuk. Még egy perc, már elvesztettem őket szemem elől.”[1]
 
Mór túlélte a háborút és visszaköltözött Marosvásárhelyre, majd újra nősült és családjával Izraelben, Jeruzsálemben telepedtek le. A Szentföldről tért vissza Németországba 1964-ben újra, hogy tanúskodjon az Auschwitzi perben a szász származású Marosvásárhelyi Viktor Capesius gyógyszerész ellen, akivel Berner rendelései során találkozott, mint gyógyszerügynök. Másodjára a szelekció során  Mengele mellett állva, mikor megismerték egymást de ezt a könyvében még név nélkül teszi, a tanúskodás során derült ki hogy ismerik egymást:
„Capesiuson egyenruha volt, tiszti rangjelzéssel. Kapitány úr, kérem nekem ikerlánykáim vannak -mondta könyörögve Berner - akiknek több gondozásra van szükségük. — Ikrek? Hol vannak? Hozza csak őket ide. - Mengele egyetlen pillantást vetett Berner leánykáira, aztán intett, hogy menjenek vissza a sorba. Zsuzsika még kezében szorongatta a fél üveg vizet, amit a vagonban nem mertek teljesen meginni. - Csak fürödni mennek. Egy óra múlva találkoznak - nyugtatta meg magyarul Capesius Bernert.”[2]
Harmadik alkalommal, Frankfurtban a per során, mint tanú nézett újra a gyógyszerész szemébe. A per, -mint oly sok náci gyilkos esetében méltatlan végeredményt hozott. Capesius Ida, Zsuzsi, Helga és Nóra gyilkosaként, valamint a több mint 8000 rendbéli gyilkosságban való bűnrészességéért összesen nyolc év fegyházbüntetést kapott, szabadulása után pedig feleségével  újra üzemeltették a gyógyszertárukat.
Berner Mór 1976-ban hunyt el Jeruzsálemben. A kutatás során sikerült felvenni a kapcsolatot Mór leszármazottaival, az unokákkal. Reményem az volt, hogy a napló többi része náluk lehet, de meglepetésként érte őket a napló töredék létezése. A kutatás eredményeként az eddig ismeretlen családi hagyatékhoz történet és az ami oly fontos a zsidóságnak, név párosult. A leszármazottak pedig a múltjuk egy elveszett fonalát kapták vissza.

​
[1] Berner Mór: Óh, kiválasztott népem, Marosvásárhely, 1947, Bolyai, 152 p
[2] Új Kelet, 1964. 10.02

​1941 egy nyári reggelén a Wehrmacht híradós katonája, a harminchárom éves Willy Georg parancsnoka utasítására lépett a varsói gettó területére. Békeidőben fotográfusként kereste a kenyerét, ezért fényképezőgépét most is magával vitte, és megörökítette az eléje táruló látványt. Már az ötödik tekercset töltötte a Leicába, amikor egy járőr felfedezte, hogy mit csinál, és elkobozták tőle a filmet. Az első négy tekercs azonban készítőjével együtt túlélte a háborút. Georg fél évszázadon át rejtegette az emléket, de halála előtt mégis úgy döntött, hogy megosztja valakivel. Átadta a mintegy 160 képet Rafael Felix Scharf lengyel zsidó származású brit újságírónak, aki 1993-ban publikálta azok egy részét. A fotók mellett korabeli naplók, a gettó iratai és a lengyel földalatti sajtó cikkei segítségével idézte fel a gettó történetét. Scharf előszavában így írt: „A képeken megörökített emberek elfoglaltak, izgatottak, lesoványodottak, elnyomottak, de még mindig valamiféle életet élnek. Nem is sejtik, hogy rövidesen elképzelhetetlenül kegyetlen vég vár rájuk. Gyakorlatilag egyikük sem menekül meg a szörnyű halál elől. Az ember ösztönösen figyelmeztető szót kiált – fuss! bújj el! – de már túl késő.”
A fotók egyetlen délelőtt eseményeit sűrítik egybe, egy olyan pillanatban, amikor a lengyel főváros és környéke több mint 400 ezer, zsidóként megbélyegzett lakója közel egy éve élt kőfalak közé zártan, az „élők temetőjében”, ahogyan a gettó egyik krónikása, Emanuel Ringelblum fogalmazott. Miután a lakosok többségét elzárták kereseti forrásaitól és külső ellátás alig érkezett, a gettóban lépésről lépésre humanitárius katasztrófa bontakozott ki. 1941-re már a lakosok jelentős része az éhhalál szélén tengette életét. Alig működtek a közművek, a csatornák. Télen sokan fagytak meg a fűtetlen lakásokban. A zsúfoltság és a minimális tisztálkodási lehetőségek miatt pusztító tífusz és más járványok törtek ki. A kórházakban a földön is betegek feküdtek, hiányzott a gyógyszer, a kötszer. 1941 őszén Stanisław Różycki ezt írta naplójában, amelyet Ringelblum titkos archívuma őrzött meg: „A fiatalok és az idősek, férfiak és nők, a proletariátus és a burzsoázia, az értelmiség és az üzletemberek fokozatosan elszegényednek és lealacsonyodnak. Brutálisan és érzéketlenül kihajítják őket menedékhelyeikről, elnyeli őket az utca. Kolduláshoz folyamodnak egy hónapig, vagy kettőig, vagy háromig – de elkerülhetetlenül közelednek a véghez, végül az utcán vagy egy kórházban halnak meg éhségtől, kihűléstől, betegségtől és depressziótól. Így pusztulnak el azok, akikre már nincs szükség – egykori emberek, egykori állampolgárok, egykori "hasznos tagjai a társadalomnak”.
A fényképekről mindemellett tükröződik az elszánt erőfeszítés az élet és az emberi méltóság minimumának fenntartására. Olykor felvillan a derű, emberi gesztusok, szolidaritás, a normalitás lenyomatai. Túlélési stratégiák: csempészet, csere, üzletelés az utolsó megmaradt árukkal. Egy asszony szegényes ruhadarabjait, egy férfi kenyéradagját árulja. Egy kisfiú maréknyi cukorkát kínál szorongó igyekezettel. A tönkrement boltos fahulladékot tűzifának aprítva remél némi bevételt. Az újságosnál csak a zsidó tanács hivatalos lapja kapható – és a hatóságilag előírt karszalagok. Tátongó kirakatok minimális szükségletekre zsugorított árukkal. A premodern szintre süllyedt infrastruktúra szimbólumaként ember hajtotta riksák. Silány zöldségekre és használtcikkekre redukált piac. Ájultak, betegek, csontsovány éhezők. Közöny. Szanaszét halottak. 1942 nyaráig közel százezren pusztultak el. Láthatók a képeken a privilegizált helyzetű kevesek is, a zsidó tanácsnál, rendőrségnél dolgozók, a német üzemekben foglalkoztatott munkások. Végül ők is a többiek sorsában osztoztak.
1942 júliusától októberéig a „nagy varsói akció” keretében 300 ezer embert deportáltak a treblinkai haláltáborba. Ez volt a népirtás addigi történetének leggyorsabban végrehajtott öldöklése, amelyet két év múlva csak az „Ungarnaktion” fog felülmúlni. A megmaradt néhány tízezer varsói zsidót 1943 tavaszán szánták halálra. Amikor végképp egyértelművé vált, hogy senki sem élheti túl és a fegyveres ellenszegülésnek nincsen alternatívája, a gettóban szervezkedő néhány száz cionista fiatal felkelést robbantott ki 1943. április 19-én. Közel egy hónapig tartott a hősies, de reménytelen küzdelem a lángoló infernóvá változott varsói utcákon. Végül Jürgen Stroop SS parancsnok jelentésében május közepén megállapíthatta: „a varsói zsidó negyed nincs többé”.
Georg gyűjteménye különleges, de mégsem egyedi. A gettók életét sokan és sokféleképpen dokumentálták. Készültek hivatalos náci propaganda-felvételek, amelyek a szörnyű körülmények és a járványveszély bemutatásával igazolni kívánták a zsidók elleni akciókat. Maga Stroop is 54 gondosan válogatott fotóval illusztrálta kézírásos albumba rendezett jelentését. Fényképeztek a gettók foglyai, részben náci kontroll alatt, de illegálisan is, a dokumentáció, az emlékezés, a méltóság megőrzésének szándékával. Vannak ritka példák lengyel szemtanúk által készített fotókra is. A magánemberként fotózó német katonákat többnyire egészen más motivációk vezették. Számukra a gettó alapvetően turistalátványosságot jelentett, ahol a kimenők alkalmával szórakozásból készítettek képeket, és azokat albumba rendezve haza is küldték családjuknak. A varsói gettóban született feljegyzések említik, hogy a hívatlan látogatók a temetéseken, sőt a halottasházakban is fotóztak.
Georg esetében nem tudjuk, hogy kapott-e utasítást vagy engedélyt felettesétől fotók készítésére, avagy saját elhatározásból fényképezett. Láthatólag néha szóba is elegyedhetett az áldozatokkal, akik olykor rá is mosolyogtak a fotósra, aki talán emberségesebbnek tűnhetett, mint egy átlagos német katona. Sokkal gyakoribbak azonban a szorongó, ijedt, vagy levett kalappal tisztelgő alakok. Végül, nem tudjuk a választ a legfontosabb kérdésekre: milyen gondolatokkal, motivációval készítette a képeket, hogyan gondolt utólag rájuk? Miért döntött úgy, hogy kockázat árán is megőrzi, majd hozzájárul közzétételükhöz? Tisztában volt-e erkölcsi bűnrészességével, esetleg érzett-e bármiféle megbánást? Ami bizonyos: tehetséges és képzett fotós volt, aki a katonák többségétől eltérően kiváló minőségű és jól beállított képeket készített. Felvételei a varsói gettó történetének legerősebb emlékeztető értékű forrásai közé tartoznak.
A fotók nagy részét Scharf a londoni Imperial War Museumnak adományozta, amelynek online archívumában a gyűjtemény 122 darabja megtekinthető: https://www.iwm.org.uk/collections
 
Irodalom:
Rafael Felix Scharf, ed. In the Warsaw Ghetto: Summer 1941. New York: Aperture, 1993.
Ulrich Keller, ed. The Warsaw Ghetto in Photographs. New York: Dover Publications, 1984.
 
Blogok a varsói gettó fotóiról:
http://riowang.blogspot.com/2011/10/warsaw-memories.html
https://www.iwm.org.uk/history/daily-life-in-the-warsaw-ghetto
 

A pesti zsidó közösség első szerény, néhány szobányi kórháza 1805-ben nyílt meg a Gyár (ma Jókai) és az Aradi utca sarkán.  Ez a kórház egészen 1889-ig működött, amikor a korszerűtlenné vált kórházat a Nagykörút építkezése miatt lebontották, és az osztályokat átköltöztették a Szabolcs utcában akkor megnyílt új kórházba.  A régi kórházról fénykép nem maradt fenn, de kissé idealisztikus ábrázolása látható a Pesti Chevra Kadisa díszes tagfelvételi oklevelén, Winter Sándor litográfiáján.  A zsidó betegek kezelésére 

A Szabolcs utcában 1889-ben Freund Vilmos tervei alapján felépült modern, 150 ágyas, pavilonrendszerű kórház a korszak legmodernebb gyógyító intézményei közé tartozott: 1898-ban már röntgenkészülékkel is vizsgálhatták a betegeket. 

A hitközség saját nővérképzőt működtetett, ami amellett, hogy szakmát adott a fiatal zsidó lányok kezébe, a kórház szakember utánpótlását is biztosította. Különösen fontossá vált a nővérképző a numerus clausus törvény bevezetését követően (1920), amikor az egyetemekről kiszoruló nőknek nyújtott továbbtanulási lehetőséget.  

1927 és 1931 között korszerű központi fűtéssel látták el s teljesen felújították a kórház épületeit és pavilonjait. A numerus clausus törvény következtében külföldön végzett fiatal zsidó orvosok többsége csak a zsidó Kórházban tudott elhelyezkedni, ahol külföldön szerzett ismereteikkel emelték a gyógyítás színvonalát. Az 1940-es évekre ezer betegággyal rendelkező, ragyogóan felszerelt, az egészségügy szinte minden területét átfogó gyógyászati komplexummá fejlődött. Hozzá tartozott a Bródy Zsigmond és Adél Gyermekkórház, a Bródy József és neje Weissburg Fanny nevét viselő tüdőgondozó és az 1925-ben felépült, Kaszab Aladár és neje Weiszkopf Józsa által alapított, ambuláns betegeket ellátó Poliklinika is.
A nagyszerű orvosairól híres gyógyintézmény évenként tizennégyezer fekvő és tizenötezer járóbeteget fogadott, a szegény sorsú betegeket ingyenesen kezelték. A pácienseknek mintegy fele keresztény volt, s a gazdasági és kulturális élet kiválóságai közül is sokan bízták magukat a zsidó Kórház orvosaira. 
Magyarország német megszállását követően a kórházat német hadikórházzá alakították. A felszabadulást követően államosították, és hosszú éveken keresztül az Orvostovábbképző Intézet működött benne. Ma az Országos Múzeumi Restaurálási és Raktározási Központ működik benne. 

A Szabolcs utcai kórház mellett, a Bókay téren kezdte meg működését 1897-ben az ország második gyermekkórháza, a Bródy Zsigmond és Adél Gyermekkórház, alapítójának, a neves és igen vagyonos sajtóvállalkozónak és feleségének nevét őrizve. Az intézmény 1920-ban beolvadt a zsidó kórházba.

​Bókay téren nyílt meg 1910-ben a Pesti Izraelita Nőegylet kezelésében álló csepeli Weiss Alice Gyermekágyas otthon, amelyet Weiss Manfréd alapított elhunyt felesége emlékére. A 40 ágyas, mintaszerű otthon kiváló orvosokkal várta és ingyenes ellátásban részesítette a szegény sorsú szülő nőket, valláskülönbség nélkül. Az intézmény saját nővérképzőjében a zsidó kórház orvosai tanítottak.

Az angyalföldi, szabolcs-utcai gyógyászati komplexumtól kissé távolabb, Zuglóban építette ki ellátórendszerét a  betegápolással és temetkezésekkel foglalkozó Chevra Kadisa (Szentegylet).  A kórház 1914-ben nyílt meg, közel a Vakok Intézetéhez és a Menedékházhoz. 

A kórházat 1952-ben államosították, ma az Országos Idegsebészeti Intézetnek ad otthont. A Chevra Kadisa Menedékházát nem államosították - ma ebben működik a zsidó Szeretetkórház. 

​Részlet a Rabbiképző Könyvtárának rekonstrukciójáról 1988. szeptemberben készült állapot felmérési jelentésből:
„A könyvtár, annyi sorscsapás után is, még mindig a régi: amelyben Goldziher, Bacher, Heller és Scheiber dolgozott. Közép-Európának, talán egész Európának egyik legfontosabb judaisztikai könyvtára. Magyarország egyik legfontosabb - és a maga nemében egyedülálló könyvtára. Értékét régisége adja, de azért nem pusztán „történeti” – halott, vagy halódó könyvtár, jóllehet ötven éve nem fejlesztették kielégítően.”… „Az 1985-86 körüli években sok – részben sajnos valós – rossz hír került forgalomba a könyvtár állapotáról. A nemzetközi tudományos világ, az orientalisztika, a zsidó intellektuális közvélemény aggodalommal figyelte, mi lesz. A rekonstrukció első lépése éppen a biztonság és a biztonságos - ellenőrzött – könyvhasználat megteremtése volt. Ma a könyvtár egy álmaiból ébredező óriás benyomását kelti. Ez nem lett volna elérhető külső segítség nélkül.”
A külső segítség forrásait közösen kutatta fel az ORZSE igazgatói székét a nyolcvanas évek közepétől elfoglaló Schweitzer József főrabbi, valamint a könyvtár élére kinevezett Remete László igazgató. Az Országos Széchényi Könyvtár, a Magyar Tudományos Akadémia, a Könyvtártudományi és Módszertani Központ szakértőinek bevonásával hosszú távú rekonstrukciós terv készült a Rabbiképző Könyvtárának életre keltése céljából.
Először a Soros Alapítvány segített. 1987 novemberétől ez a támogatása tette lehetővé a rekonstrukció elindítását. A könyvtár megkezdte rendeltetésszerű, nyilvános könyvtárként való működését, erről az Új Életben, később a nemzetközi szaksajtóban tudósítások jelentek meg. Később mások is segítettek a nagyhírű intézmény feltámasztásában.
Könyvtáros munkatársak részmunkaidős alkalmazásával a feldolgozó, szerzeményező és tájékoztató szolgálat újraindult. Kézikönyvtárral felszerelt olvasóterem létesült az oktatói, kutatói munka támogatására. A Rabbiképző nemzetközi kapcsolatai révén a kurrens szakirodalmat támogatásként kapta meg a könyvtár. Az állományvédelem a negyven éve letakarítatlan állomány megtisztításával kezdődött. Vasárnaponként önkéntesek is csatlakoztak a könyvtár kitakarításához. Eltüntették a nyolcvanas évek közepén még mindig ott lévő belövések nyomait. A technikai modernizáció első eszközei, Robotron írógép, xerox, könyvszállító kocsi stb. is megjelentek a bibliotékában.
A nyolcvanas évek végén történt az is, hogy Művelődési Minisztérium adott pénzt az Eichmann-kommandó által 1944-ben elhurcolt 2643 kötet hazaszállítására. A Prágában rekedt, nagy faládákban tárolt könyveket a Prágai Zsidó Hitközség a Templova u. 5 pincéjében tartotta.

​A könyvek hazaszállítását a MIOK évek óta szorgalmazta, de a csehszlovák fél valamilyen ürüggyel mindig megakadályozta. Könnyű dolga volt, hiszen a könyvtár anyagi források híján aligha tudta ezeket kivédeni.
Schweitzer József 1988 tavaszán a Rabbiképző egykori hallgatóját, az akkor már prágai rabbi Daniel Mayert bízta meg a hazaszállítás prágai előkészítésével. 1989. augusztus 20-án a magyar kormány bocsánatot kért az 1968-as megszállásért. Másnap mintegy varázsütésre a könyvek hazahozatala elöl is elhárult minden akadály.
1989. szeptember 17-én este a Prágai gyorssal Remete László könyvtárigazgató és Volenszky Paula, a hazaszállítás budapesti szervezője indult el Prágába, hogy másnap kora reggel a MASPED munkatársaival teherautóra rakja a könyveket és elindítsa Budapest felé. A MASPED munkatársai azonban nem voltak ott a megadott címen. A Prágai Magyar Követség segítségével déltájban kerültek elő a szállítómunkások, de félő volt, hogy a számukra előírt munkaidő végéig nem fejeződik be a rakodás, s akkor még egy éjszakát ki kell fizetni nekik valutában. Erre nem volt fedezetünk. A teherautó öt órakor indult el fedélzetén a 75 doboznyi rakománnyal. Reméltük, hogy Magyarország felé…. Másnap tudtuk meg, hogy a szállítmány időben megérkezett a magyar határra, plusz költség nem merült fel. A könyveket a Páva utcai zsinagógában vámkezelték, majd onnan 44 év után végre hazaértek a Rabbiképző Könyvtárába.
A nyolcvanas évek végének fontos eseménye az is, hogy a Fotexes Várszegi Gábor a cége által reprintben megjelentett Újvári féle Zsidó Lexikon teljes bevételét ajánlotta fel könyvtári rekonstrukciós célokra. A Blackburn International Incorporation Inc-ben Várszegi Gábor együtt működött Csengeri Imrével, mindketten nagy támogatói a zsidó kultúrának. A könyvadományt – ami a 4 millió forintot meghaladó értékével abban az időben szép pénz volt – Várszegi és Csengeri eredetileg a MIOK-nak ajánlotta fel. Ők azonban az Újvári féle Zsidó lexikont nem merték elfogadni. Arra hivatkoztak, Kun Béla tevékenységének lexikonbeli megítélése erősen eltér az ország akkori politikai vezetéséétől. Ilyen konfliktust nem kívántak felvállalni. A Blackburn ezért az ÁKV-val kötött értékesítési szerződést a lexikonra, s a bevételt adta a könyvtárnak.