Az áldozatok azonosítása, a névkutatás, az élet- és sorsrekonstrukció, valamit az emlékezés lehetőségének megteremtése a Zsidó Múzeum és Levéltár számára nem új terep. Épp ellenkezőleg: az intézmény egyik legrégebbi feladata. Toronyi Zsuzsanna főigazgató többek között arról mesélt, hogy már a holokauszt alatt is érkeztek a Zsidó Múzeumba olyan dokumentumok, amely munkaszolgálatosok saját névlistáit tartalmazta, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy “őrizzétek meg neveinket az utókornak, mert itt mind meg fogunk halni.” – “A háborút követően aztán a névkutatás állandó, soha véget nem érő feladatunkká, küldetéssé vált" – magyarázza a főigazgató.
A munka azóta hullámzásokkal, az államszocializmus idején kevesebb lehetőséggel, de a rendszerváltás óta fokozott intenzitással zajlik. Amiben a Terézvárost érintő kutatás új, az a városon belüli szegmentálás. ”A projekt azért is különleges – tért ki rá Toronyi Zsuzsanna –, mert miközben  vidéki magyar városok és települések sora adta ki már az 1950-es évektől kezdve saját Yizkor-könyvét – a meggyilkolt zsidók névjegyzékét –, Budapesten mindez elmaradt. Pedig Budapest valójában sok kicsi város együttese. A közigazgatási határok változtak, a városszövet átalakult, de a lokális emlékezet jelentősége megmaradt. Egy ilyen metropolisz esetében különösen izgalmas kérdés, hogy vajon léteznek-e városon belüli különbségek: voltak-e olyan kerületek, ahol könnyebb volt védlevelet szerezni, ahol erősebbek voltak a kapcsolati hálók, vagy éppen ellenkezőleg, ahol a szegénység, a kiszolgáltatottság nagyobb veszteséget eredményezett. A terézvárosi kutatás ebben az értelemben nemcsak múltfeltárás, hanem minta is lehet – egy olyan pilot projekt, amely megnyithatja az utat a hasonló erőfeszítések előtt.”

Ki áldozat és ki terézvárosi?
A kutatás során magyarországi levéltárak, valamint német, lengyel, izraeli, brit és amerikai gyűjtemények dokumentumait vizsgálták át Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár kutatói. Arra törekedtek, hogy minden áldozat esetében kiderítsék az illető holokauszt alatti sorsát, a halál helyszínét, időpontját és lehetőség szerint az okát is. Koncentrációs táborok egykori helyszínein működő emlékhelyek adatbázisai, SS-iratanyagok, fogolykartonok, transzportlisták, anyakönyvek, exhumálási jegyzőkönyvek, napi sajtó – több százezer dokumentum mozaikjából kellett kiszűrni, ki volt terézvárosi. Nem csak azokat, akik a VI. kerületben haltak meg, hanem azokat, akik itt éltek, itt laktak, akiknek az élete így vagy úgy Terézvároshoz kötődött. A munka befejeztével egyelőre 2400 áldozatról lehet biztosan kimondani, hogy terézvárosi illetőségűek voltak. De ahogy a kutatást koordináló Vági Zoltán történész fogalmazott, ez messze nem az összes áldozat. – „Az akkori Terézváros lakossága 1941-ben 90–100 ezer fő volt, ennek a populációnak mintegy 35–40 százaléka számított zsidónak az antiszemita törvények szerint. Egy több tízezres közösségről beszélünk tehát, amelynek vesztesége biztosan meghaladja a most azonosított számot. Ez tehát egy pillanatfelvétel.”
A kutatás egyik legnagyobb buktatója a verifikáció, amelynek kapcsán két fő kérdés merül fel: kit tekintünk áldozatnak, és kit terézvárosinak – magyarázza Vági Zoltán. – “Ahhoz, hogy valaki bekerülhessen egy tudományos adatbázisba, tisztázni kell a személyazonosságát és bizonyítani kell a halálát. Nem elég sejteni, nem elég valószínűsíteni azt. Vannak, akikről tudjuk, hogy melyik táborban voltak, tudjuk, mikor szállították tovább őket, de sehol nem szerepelnek a halottak között. Akkor ők most nem áldozatok? Nyilván azok, de pontos adatok hiányában első körben nem kerülhetnek be a biztosan azonosított áldozatok közé.”
 
A verifikáció egyéb útvesztői
Külön univerzum például a névazonosság kérdése. Vági Zoltán néhány, a magyar zsidók között gyakoribb vezetéknév alapján említ példákat: "Csak az egyik adatbázisban 47 ezer Kohn vagy ehhez hasonló nevű üldözött szerepel. Kohn Eszterre 451, Weisz Ilonára 284 találatot kapunk. Az azonosított bergen-belseni foglyok között több mint 500 Weisz, Weis, Weiss nevű rab volt. Csak Buchenwaldban kilenc Weisz Erzsébet és tíz Weisz Mária halt meg. A dachaui áldozatok között 95 Schwarczot, majdnem kétszáz Weiszt és ötven Rothot találunk." Pedig gyakran mindössze a vezetéknév szerepel egy listán. Amikor pedig egy név megvan, akkor számtalan további szűrőn kell átengedni, hogy bizonyítani lehessen, valóban terézvárosi volt – és hogy ténylegesen meghalt. Legkézenfekvőbb adat a név, a születési idő és hely, valamint a koncentrációs táborokban a foglyoknak kiosztott rabszám.  Ugyanakkor egy deportált a dokumentumokban szerepelhet akár eltérő adatokkal is: például ha hibázott a lágerírnok, vagy az rab hazudott a náciknak és az idős fiatalabbnak, a gyerek öregebbnek mondta magát a túlélés érdekében. Vági Zoltán szerint a digitalizáció sokat segít, hiszen korábban nem is lehetett volna ilyen hatékonysággal elvégezni egy ekkora horderejű munkát. A Múzeum számtalan, a holokauszt történetét kutató intézménnyel, emlékhellyel együttműködött. Így kapott hozzáférést többek között a Hamburg melletti, az egykori Neuegamme koncentrációs tábor helyén, illetve a Bergen-Belsenben működő emlékhely nem publikált adataihoz. Ezek nélkül számtalan terézvárosi áldozat sorsa ismeretlen maradt volna: hiszen voltak olyanok, akikről idehaza tudni lehetett, hogy elhurcolták őket, de a haláluk ténye csak ott volt dokumentálva.
 
Aki nincs feljegyezve, örökre elvész
Egy ilyen jellegű kutatás akkor sem könnyű feladat, ha az SS egykori tábori iratai megmaradtak. Ám ha ezek hiányoznak, akkor helyenként szinte lehetetlen küldetés. – “Anne Frank a bergen-belseni koncentrációs táborban halt meg, a holokauszt történetnek egyik legnagyobb tífuszjárványában. Amikor a brit csapatok felszabadították,  – meséli a történész –, a láger területén tízezer temetetlen holttest feküdt. A tábori krematórium már nem bírt ennyi testet elégetni. Az adminisztráció összeomlott, sok áldozat nevét már fel sem írták. Ez volt a felszabadulás pillanata. De a tífuszt terjesztő tetveket nem érdekelte a felszabadulás és a következő két hónapban további 13 800 ember halt meg. Ez közel 24 ezer halott, köztük több ezer magyar áldozat. És amikor naponta százak haltak meg, a britek nem az áldozatok nevének felírására koncentráltak, hanem próbálták a túlélőket valahogy életben tartani.”
Más ezrek szintén névtelenül haltak meg. Voltak köztük munkaszolgálatosok, akiket a nyugati határról Mauthausenbe hajtottak halálmenetekben. Aki nem bírta a tempót, az SS-őrök lelőtték, anélkül, hogy felírták volna a nevét. Gyakran ugyanez történt a nyilas vérengzések esetében is: “1945. január 10-én a Liszt Ferenc téri mészárlás során zsidók százait ölték meg. De a nyilasok inkább a gyilkolásban és a fosztogatásban jeleskedtek és nem írtak névlistát. Az ostrom még tartott, a  halottakat ott hagyták a téren és később a helyi lakosok egy rendőr vezetésével temették el őket. Addigra már közéjük keveredett a harcok több áldozata, köztük egy elesett német katona is. Később pedig, az exhumáláskor csak kis részük volt azonosítható” – magyarázza Vági Zoltán.
 
Mintázatok
Bár minden terézvárosi áldozat kilétére nagy valószínűség szerint sosem derül fény, a többség sorsa felderíthető és a sorsok mintázatai így is kirajzolódnak. A legkorábbi terézvárosi áldozatokat 1941 augusztusában gyilkolták meg a kamenyec-podolszkiji mészárlásban. Az egyik legnagyobb áldozati csoportot a munkaszolgálatos férfiak alkotják: már 1942-1943-ban százak haltak meg a keleti fronton, a Don-kanyarnál. A nyilas hatalomátvétel után további több száz terézvárosi munkaszolgálatost, valamint a Szálasiék által behívott zsidó férfi és női kényszermunkást hajtottak halálmenetekben a nyugatra. Ők egy német védvonal felépítésén robotoltak és közülük különösen sokan haltak meg Sopron és Kőszeg környékén, valamint a mai határ osztrák és szlovák oldalán felállított kényszermunkatáborokban. Számos hatodik kerületi zsidót a német vagy magyar náci őrök öltek meg. Mások megfagytak, éhen haltak, vagy a szörnyű körülmények miatt arató járványok áldozatai lettek. Budapesten maradt szeretteik ezalatt bujkáltak, vagy a csillagos házakba és pesti gettókba zsúfolták őket. Sokukat a nyilasok kínozták és gyilkolták meg. E mészárlások során teljes családok tűntek el örökre. Más üldözöttek a fővárosi gettókban vagy a harcok során vesztek oda. A nyilasok több száz embert gyilkoltak meg terézvárosi helyszíneken (Jókai utca 1, Liszt Ferenc tér, Munkácsy Mihály utcai zsidó gyermekotthon, Andrássy út 60. stb.).
 
Táborból táborba
A terézvárosi áldozatok legalább 15-20 százaléka került náci koncentrációs táborokba. A kutatás során tucatnyi ilyen tábort sikerült azonosítani. “Bár a budapesti zsidókat végül nem deportálták – magyarázza Vági Zoltán –, ennek ellenére a magyar hatóságok már 1944 nyarán több tucatnyi hatodik kerületi lakost tartóztattak le az elővárosi razziák során. Őket a vidéki zsidósággal együtt 1944 nyarán az auschwitz-birkenaui megsemmisítő táborba deportálták. Többségüket az SS orvosok azonnal a krematóriumok gázkamráiba küldték. Aki túlélte az érkezés utáni szelekciót, azokat az SS folyamatosan más koncentrációs táborokba szállította tovább rabszolgamunkára." A kutatási eredmények szerint a legtöbb terézvárosit a Weimar melletti Buchenwaldba deportálták: egyeseket Auschwitz-Birkenauból küldték oda dolgozni, de többségük a nyilasok által 1944 őszén német kézre adott munkaszolgálatos és kényszermunkás volt. Különösen sok terézvárosi halt meg az ausztriai Mauthausenben. Közülük több mint százat sikerült azonosítani. Többségük a Vörös Hadsereg elől a háború végén a nyugati határ munkatáboraiból halálmenetekben oda hajtott munkaszolgálatos férfi volt. Az ő azonosításukat az nehezíti, hogy mivel 1945 tavaszán Mauthausent elöntötték a transzportok, akadozott az adminisztráció, így magyar foglyok ezreinek a neve hiányzik. A terézvárosiak számára szintén gyakori deportálási célállomásnak bizonyult a már említett bergen-belseni koncentrációs tábor. A kutatók több tucat hatodik kerületi áldozatra bukkantak a bajorországi Dachauban is. A Radnóti Miklóssal a bori rézbányákban dolgoztatott munkaszolgálatosok egy csoportját a flossenbürgi, a nyilasok által kényszermunkára hurcolt budapesti nők egy részét pedig a ravensbrücki női koncentrációs táborba deportálták. De kerültek terézvárosiak Stutthofba, Sachsenhausenbe, a Mittelbau lágerbe, sőt Rigába is.
Az SS-nek átadott hatodik kerületi zsidók összesen több tucat altáborban, munkatáborban, hadiüzemben szóródtak szét Európában. Vadászgépek és tankok gyártásánál dolgoztatták őket, bányákban robotoltak, szintetikus üzemanyaggyárakat építettek, bombabiztos alagutakat vájtak a hegyek oldalába. A kutatás szerint e kisebb lágerek közül a legtöbb terézvárosi Buchenwald ohrdrufi, valamint Mauthausen gunskircheni altáborában halt meg, de a Baltikumtól az Alpokig bukkantak fel VI. kerületiek az iratokban, adatbázisokban.
 
Túlélt, de mégsem
Különösen megrendítőek azok az esetek, amikor valaki túléli a lágert, megéri a felszabadulást, majd hetek vagy hónapok múlva mégis meghal. Mauthausent 1945 májusában szabadították fel az amerikaiak. A közeli Gunskirchen altáborból ezrek indultak el haza betegen, legyengülve. Sokan már útközben meghaltak a környező erdőkben, név nélkül. Mások ugyan kórházba kerültek, de belehaltak a lágerekben szerzett betegségekbe és az éhezésbe. “Ilyenkor persze felmerül a kérdés – világít rá a dilemmára Vági Zoltán – hogy a holokauszt áldozatának tekinthető-e az, aki már a háború után halt meg? A válaszunk az, hogy egyértelműen igen. Például az a 24 éves terézvárosi munkaszolgálatos fiatalember, aki bár két tábort is túlélt, a gondos ápolás ellenére 1945. június 26-án mégis elhunyt az ausztriai welsi kórházban. Vagy ott van Vázsonyi János képviselő, a Horthy-korszak polgári-liberális politikusának az esete is, aki szintén 1945 nyarán vesztette életét. Előtte Dachauban volt, nyilván nem véletlenül halt meg éppen a felszabadulás után nem sokkal, hanem azért, mert jól megverték, éhezett, és beteg lett a lágerben. De a gyermekszínházáról híres Lakner bácsival, a Liszt Ferenc téren lakó Lakner Artúrral is ez történhetett. Egy irat szerint túlélte a deportálást és 1945-ben egy amerikaiak által fenntartott lábadozó táborban hunyt el."
 
Organikusan alakul tovább
A kutatás egyik legfájóbb paradoxona az volt, hogy miközben a kutatók annak drukkoltak, hogy sikerüljön az egyes áldozatok azonosítása és „meglegyen” valaki, emberileg annak örültek volna, ha nem lenne találat. Hiszen akkor marad még egy kis esély, hogy az illető talán nem halt meg és túlélte. Ez a kettősség végigkísérte a munkát. A technikai részletek mögött ugyanis minden esetben emberi sorsok és családi tragédiák húzódnak meg. "Hálásak vagyunk az önkormányzat támogatásáért. De tudjuk, hogy egy ilyen munkát csak abbahagyni lehet, befejezni nem. Az áldozatok sorsa a kutatás befejeztével is organikusan alakul az új információk érkezésével, családok jelentkezésével" - fogalmazott Toronyi Zsuzsanna. A főigazgató a Dohány utcai zsinagóga templomkertjében eltemetett több ezer áldozattal vont párhuzamot: – “Az elmúlt másfél évtizedben többeknek lett arca, neve, története, mások viszont – a „középkorú asszony kék kabátban”, vagy az „újságpapírba csomagolt csecsemő” – örökre névtelenek maradnak. Őket soha nem lehet azonosítani – de elfelejteni sem."

​A terézvárosi projekt így nem végpont, hanem valaminek a kezdete. Digitális emlékmű, amelyet folyamatosan gondozni kell. A tervek szerint hamarosan egy kereshető adatbázist tartalmazó honlapon publikálják az azonosított terézvárosi holokauszt áldozatokat. Addig pedig a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár Családkutató Központja áll mindenki rendelkezésére: lehet náluk információt kérni konkrét beazonosított áldozatokról, és várják azok jelentkezését, akik további információval szolgálhatnak családtagjaikról.
Jelentkezni a [email protected] címen vagy a +36 1 413-5500/201 telefonszámon lehet.

Tíz éve, 2011-ben fejtettük meg az ikonikus fénykép felvételének helyszínét közös gondolkodással, minden apró részlet megfigyelésével és elemzésével. Közösségi médiában, levelezésekben, a Nagy Budapest Törzsasztal vitafórumán folyt a képelemzés.  (Ezeket összegyűjtve lásd ITT.) 
Most Jalsovszky Katalinnak a Fotóművészet című lapban megjelent két részes, a holokauszt fényképeinek sorsát és történeti hitelességét elemző tanulmányából a képre vonatkozó részt idézzük. 
A teljes tanulmány online elolvasható: 1. rész // 2. rész  

Nem közismert, hogy a világhírű szovjet haditudósító, Jevgenyij Halgyej budapesti fotója a kamerába tekintő, sárga csillagot viselő zsidó párról nem spontán pillanatot, hanem beállított jelenetet rögzít.
Halgyej 1945 januárjára datált szuggesztív fotója többnyire „Csillagos pár a felszabadult budapesti gettóban” meghatározással, megszámlálhatatlanul sokszor jelent meg nyomtatásban és kiállításokon, és szerepel a fotográfus munkásságát bemutató valamennyi albumban.[1]
Megtalálható a legnagyobb fotóügynökségek (Archiv für Kunst und Geschichte, Bildagentur bpk, Corbis, Getty, Ullsteinbild) online kínálatában, különféle méretű régebbi és mai nagyításai a legnevesebb nemzetközi aukciós házak (Bonhams, Swann, Dorotheum, Doyle, Sotheby’s) árverésein kelnek el. Forgalmazásának jogát 2005-ben a Magyar Távirati Iroda Fotóarchívuma is megszerezte, több, 1945-ben Budapesten készült Halgyej-kép jogával együtt. A felvétel az archívum online katalógusában „Budapest, 1945. január 18. Sárga csillagot viselő középkorú zsidó házaspár a gettó felszabadulásának napján a Dob utcában” szöveggel található meg. [2]
1997-ben, az akkor 80 éves Jevgenyij Halgyej az életpályáját bemutató belga dokumentumfilmben így mondta el a kép keletkezését: „Ez a felvétel Budapesten készült. Budapesten, januárban. Éppen felszabadítottuk a város egyik negyedét, és kiderült, hogy ez volt a gettó. (…) Erről a fényképről csak annyit, hogy megpillantottam ezt a házaspárt. Egyértelmű volt, hogy férj és feleség, és mind a ketten sárga csillagot viseltek. Megrázott a látvány. A város már felszabadult, de rajtuk még mindig ott a csillag... Odaléptem hozzájuk, de mivel fekete bőrkabát volt rajtam, megrémültek. Azt hitték talán, hogy az SS-hez tartozom. Szóval, odaléptem hozzájuk, és jiddisül megszólítottam őket, hogy várjanak. Odaléptem, és előbb a férfi ruhájáról téptem le a csillagot, aztán az asszonyéról. Nagyon megijedtek, de én mondtam nekik, hogy nem, nem, minden rendben, alles gut. Minden rendben, mondtam nekik. Ich bin auch a’ Jid. Én is zsidó vagyok. Sólem áléchem! Amikor azt mondtam, hogy sólem áléchem, az asszony könnyekben tört ki, és a vállamra borult. – Úgy féltünk, annyira féltünk! – zokogta.” [3]
David Shneer A fájdalom képi ábrázolása: Szovjet holokausztfotók a történelem és az emlékezet keresztmetszetében című tanulmányában kifejez bizonyos kételyeket a kép születésének körülményeivel kapcsolatban, és úgy látja, hogy Halgyej elbeszélése feltehetően „nem tükrözi az 1945. januári találkozás valóságát”, s még azt a lehetőséget is felveti, hogy az eltávolított sárga csillag a fotózás kedvéért került vissza a kabátokra. [4]
Halgyej legkiválóbb háborús felvételeit – köztük ezt a képet – a hazai közönség 2006-ban, a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár A háború ikonjai című kiállításán ismerhette meg. A fénykép hitelességét egy, az Élet és Irodalomban megjelent olvasói levél is megerősíteni látszott. A levélíró, a Jeruzsálemben élő Slomo Stern a fotón nagybátyját, Klein Zoltán sportszerkereskedőt és feleségét, Stern Malvint vélte felismerni, akikkel gyermekként a Wesselényi utca 13. sz. gettóbeli házban érte meg a felszabadulást. [5] A fotót 2009-ben Böhm Ágnes írásának illusztrációjaként a Népszabadság is közölte „A Klein házaspár a Wesselényi utcában 1945. január 18-án” képaláírással.
2011-ben a Magyar Zsidó Levéltár vezetője, Toronyi Zsuzsanna egy készülő kiállításhoz pontosítani kívánta a kép helyszínét. S ez sikerült is a Budapest című folyóirat köré tömörült, újságírókból, könyvtárosokból, helytörténészekből álló Nagy Budapest Törzsasztal közösségének és az Index internetes portál Budapest Anno levelező fórumának segítségével. Kiderült, hogy a fénykép nem a Károly körút – Madách Imre út – Király utca – Nagyatádi Szabó István (ma: Kertész) utca – Dohány utca által határolt erzsébetvárosi ún. nagy gettóban, s még csak nem is a környékén, hanem az ettől távol eső Ferencvárosban készült: a pár a Ráday utca elején áll, és a Kálvin tér felé néz. A kép bal oldalán a Ráday utca 14. és 16. számú lakóházat ismerhetjük fel máig is ugyanilyen erkélyeikről, jobb oldalon a Ráday utca 9. sz. házat látjuk, a háttérben pedig jól azonosítható a Ráday utca és az Erkel utca kereszteződése. A fotó körül zajló internetes disputában többen is felvetették, hogy a kép talán nem is a gettó felszabadulásának napján keletkezett, hanem esetleg később, mivel az utca rendezettsége nem utal az éppen véget ért harcokra. Ungváry Krisztián szerint mégis elképzelhető, hogy Halgyej január 18-án vagy az utána következő napokban fényképezett, hiszen a környék már 15-én szovjet kézre került s a Ráday utcában nem dúltak harcok, így nem keletkeztek nagy tömegben romok és roncsok.[6] Szinte mindegyik január, február hónapra datált budapesti képen nagyjából azonos hómennyiséget látunk, ezért ez sem ad támpontot az időpont szorosabb behatárolásához.[7]
A fotográfus elbeszélésének az az eleme sem állja meg a helyét, amely szerint a kép modelljei tőle értesültek volna a felszabadulásukról, hiszen a gettó lakói csak a városrészt elzáró palánkok ledöntése után juthattak el a Ferencvárosba. Itt a pár feltehetően a fényképész kérésére állt meg pontosan az úttest tengelyében, a kép szimmetrikus kompozíciója érdekében, aki azután több felvételt is készített róluk. A közismert képnek még két publikált variációját ismerjük: az egyik 1975-ben került szovjet forrásból a Magyar Távirati Iroda archívumába, ezen a pár alakja jobban kitölti a képmezőt, s az asszony a férfiba karol.[8]
A fotó harmadik variánsa, amelyen a párhoz még közelebb áll a kamera s az utcának csak egyik oldala látható, 1945 márciusában jelent meg a moszkvai Zsidó Antifasiszta Komité jiddis nyelvű lapjának a budapesti zsidóság sorsát bemutató cikkében, négy másik Halgyej-fotóval együtt, a szerző megnevezése nélkül.[9]
A valós helyszín megállapítása érdekében indított kollektív nyomozás menetét és végeredményét a Budapest című folyóirat tette közzé.[10] A felfedezés nem keltett különös visszhangot, s a kép azóta is változatlanul „budapesti gettó” helyszínnel jelenik meg csaknem mindenütt. A Múlt-kor című történelmi magazin 2014. tavaszi számában is ezzel a képaláírással láttuk viszont, ám a személyeket illetően újabb feltevéssel találkozunk: itt a férfi állítólag Vándor (Unterberger) Adolf nyomdászsegéd, az asszony pedig a testvére.[11]
A budapesti zsidóság szenvedéseinek és felszabadulásának világszerte ismert ikonjává lényegült fénykép születésének valós körülményeire talán soha nem derül fény, s arra sem, hogy kiket ábrázol, ám a felvétel kitörölhetetlenül beépült a holokauszt emlékezetének vizuális kánonjába. Bár történelmi üzenet szempontjából sem a Reichstag-fotót, sem a csillagos pár képét nem tarthatjuk hamisnak, azonban a fotográfiák hitelességével szemben felállított mai mércénkkel mérve e hatásosan megkomponált felvételek mégsem tekinthetők autentikus történeti dokumentumoknak.

[1] Alexander and Alice Nakhimovsky: Wittness to Hystory. The photographs of Yevgeny Khaldei. Aperture, 1997. 48–49. oldal. Jewgeni Chaldej: Der bedeutende Augenblick. Hereausgegeben von Ernst Volland und Heinz Krimmer. Neuer Europa Verlag Lepizig Gmbh, 2008. 22–23-o., Von Moskau nach Berlin. Bilder des Russis-chen Fotografen Jewgeni Chaldej. Phartas é.n. 39. oldal.
[2] A kép MTI száma: MTI DHALD1945____011.
[3] Sztálin fotósa. Magyarul beszélő belga dokumentumfilm, 1997. Rendezte: Marc Henri Wainberg. A szöveget Révbíró Tamás jegyezte le. http://www.budapestfolyoirat.hu/archivum/2011/2011-szam-februar/315-drotposta. Elérés: 2015. 12. 12.
[4] David Shneer: Picturing Grief: Soviet Holocaust Photography at the Intersection of History and Memory. AMERICAN HISTORICAL REVIEW, 2010. február. 48.o. http://www.pendleton.k12.ky.us/userfiles/119/Classes/401/Picturing%20Grief. pdf. Elérés: 2016. 01. 24.
[5]  Ich bin auch ein Jid. Élet és Irodalom. 2006. december 15. 2. oldal. Böhm Ágnes: Történetek a budapesti gettóból. Népszabadság, 2009. január 27. 6. oldal.
[6] Ungváry Krisztián szíves közlése.
[7] A meteorológiai intézet napi jelentései szerint 1945. január 5. és 11. között havazott, jelentősebb mennyiséget, 25 mm-t január 11-én mértek. http://www.met.hu/
eghajlat/magyarorszag_eghajlata/eghajlati_adatsorok/Budapest/adatok/napi_ adatok/index.php . Elérés: 2016. 02. 01.
[8] Az MTI archív száma: INT 75-1-28/33. számon. Szövege: Ketten a gettó felszabadulása után. 1945. február. Ugyanez a variáció megjelent „Egy zsidó házaspár zsidócsillaggal a budapesti gettóban. 1945. január” felirattal Steven Spielberg und Survivors of the Shoah Visual History Foundation: Die letzten Tage. Köln, 1999. 79. oldal. A felvétel 13×18 cm-es reprodukcióját őrzi 83.542 leltári számon a MNM Történeti Fényképtára, s két évtizeddel ezelőtt e cikk szerzője is elkövette azt a hibát, hogy „Egy pesti utcán 1944 őszén” felirattal közölte a Budapesti Negyed 1995 nyári, 8. számában.
[9] Eynikayt, 1945. március 3. 1. oldal.
[10] Saly Noémi: Ich bin auch a’ Jid … In. Budapest, 2011. február. http://www.budapestfolyoirat.hu/archivum/2011/2011-szam-februar/315-drotposta. Elérés: 2015. 09. 26.
[11] Múlt-kor. Negyedéves történelmi magazin. 2014. tavasz. 43–44. oldal. A képaláírás egy túlélőnek a Holokauszt Emlékközpont számára tett közlésén alapszik, aki később módosította az elmondottakat, s az asszonyban Vándor Adolf sógornőjét, Neumann Bertát vélte felismerni.

A közösség alapvető dokumentumait őrző levéltárban Herzl születési anyakönyvi bejegyzése is megtekinthető, ebből kiderül, hogy Theodor 1860. május 2-án született, apja Jacob Herzl, anyja Jeanatte, geborene (azaz született) Diamant. A születés helye: a pesti Tabakgasse (azaz Dohány utca) a "Fleischerlsche Haus", azaz a Fleischerék háza. ​

Fleischerék háza a korabeli pesti számozás szerint - mely akkor még nem házaszámokat, hanem telekszámokat jelentett, a 392-es számú volt, azaz nem közvetlenül a 390-es számú "Zsidó imaház" (azaz a Dohány utcai zsinagóga) mellett állt, hanem a zsinagógától számított 2. épület volt: ​