Collecting: An Immersion in Jewish History

​Guest-Author Ira Rezak

Vendégszerző: Ira Rezak 

Ira in his Numismatic Library 

Ira numizmatikai könyvtárában 

A personal story –when I came to Budapest for the first time as a tourist in 1975, a friend from New York had asked me to convey his greeting, a “gruess”, to Rabbi Alexander Scheiber. I showed up one morning, unannounced, at his office in the Seminary and within two minutes Rabbi Scheiber demanded to know what I was really interested in, brushing aside my comment that I was merely in Hungary as a tourist. I told him that I was a collector of Jewish coins and medals whereupon he unhesitatingly took a couple of medals from his desktop and gave them to me. That Friday evening, after Kabbalat Shabbat at the Seminary, he suddenly turned to the group of people who had gathered for Kiddush and declared that I would now give a talk about why I collect Jewish coins and medals…I had been given no advanced warning... just Rabbi Scheiber’s announcement on the spot ! This time, at least I’ve had a few years more to think about the answer.
I’ve collected coins since I was very young… I believe that, apart from a childish instinct to gather and possess things, I somehow experienced collecting foreign coins as a means of escape from the geographic confines of my childhood home, and from parental demands to do my schoolwork, by time-travelling elsewhere, into the past. Coins, in fact any material objects, once used by people in other times and places, offer the opportunity for physical, intellectual and even emotional connection to what we call history. My collecting pattern deepened and evolved over the succeeding decades but, suffice it to say, ultimately my focus, now for well over half a century, has been on the coins and medals of my Jewish forbears within the context of their actual historical circumstances. Because collecting is a many faceted activity – tactile, aesthetic, social, financial – it has provided me with a vivid adventure that has continually engaged and enriched my sense of active participation in both Jewishness and Judaism.
Every coin, token, medal has actually been handled by real people in the past. I am less interested in collecting untouched beautiful things, than in handling and studying objects that were actual participants, even agents, within the world of Jewish experience. Let me consider some examples from my own collection. 

Hadd kezdjem egy személyes történettel - 1975-ben, amikor először jártam Budapesten, turistaként, egy New York-i barátom megkért, hogy adjam át üdvözletét Scheiber Sándor rabbinak. Egyik reggel megjelentem a Szemináriumnál, minden előzetes bejelentés nélkül és vártam az irodájában. Két percbe sem telt és Scheiber már azt tudakolta, hogy mi az, ami igazán érdekel engem, tudomást sem véve abbéli megjegyzésemről mely szerint csupán turista vagyok Magyarországon. Elmondtam, hogy zsidó érmék és medálok gyűjtője vagyok, mire ő gondolkodás nélkül elővett néhány medált az asztalfiókjából és nekem adta őket. Azon a péntek estén a Szemináriumban, egyszer csak odafordult a szombatfogadás után kiddusra összegyűlt emberekhez, és egyúttal felém is, majd kijelentette, hogy ez alkalommal én mondok beszédet, rögtön annak témáját is meghatározva, mégpedig, hogy: Miért gyűjtök zsidó érméket és medálokat? Ahogyan én sem őt érkezésemről, Scheiber rabbi sem tájékoztatott engem erről előre. Most azonban, ezeket a sorokat írva legalább kijelenthetem, hogy volt pár évem, hogy a válaszon gondolkodjak.
Egészen kiskorom óta gyűjtöm az érméket. Azt hiszem, hogy azon a gyermeki ösztönön túl, hogy különböző tárgyakat felhalmozzak és birtokoljam őket, a külföldi érmék gyűjtése a szabadulás élményét jelentette gyermekkorom otthonának földrajzi határok szabta börtönéből. A szüleim által támasztott követelmények, a leckék világából így valahova máshova utazhattam; és ez a hely a múlt volt. 
Egyéb tárgyakkal ellentétben az érmék, melyeket más korokban és más időkben használtak az emberek, lehetőséget nyújtanak arra, hogy fizikai, szellemi, sőt még érzelmi kapcsolatot is teremthessünk azzal, amit történelemnek nevezünk. Gyűjtői módszerem az egymást követő évtizedek során mélyült és fejlődött. Úgy foglalhatnám össze leginkább, hogy figyelmem középpontjában az elmúlt fél évszázadban zsidó elődeim érméi és medáljai voltak, aktuális történeti körülményeik kontextusában. Mivel a gyűjtés igazán sokrétű tevékenység – taktilis, esztétikus, szociális és pénzügyi is egyben – egy élettől lüktető kalandot jelent számomra, ami újra és újra magával ragad, miközben gazdagítja az aktív részvételről alkotott felfogásom, mind a zsidósággal, mind a judaizmussal kapcsolatban. 
Minden egyes érme és medál arra rendeltetett, névtelen birtokosait váltva, hogy kézről kézre járjon. Soha nem lehet pontosan megismerni az értéküket, amelyet az őket kezelő emberek számára képviseltek. Ennek ellenére a kiadásuk helye és ideje egyaránt ismert. Tanulmányozásuk során megpróbálom megérteni hasznosságukat, korabeli jelentésüket. Így a tokenek kézzelfogható bizonyítékot szolgáltathatnak egyes zsidók rendkívüli szegénységére vonatkozóan, ugyanakkor világossá tehetik azt is, hogy a múltban hogyan hatott a zsidó közösségek saját méltóságára az oly érzékeny kapcsolati rendszerük. Kevésbé érdekel szép, érintetlen tárgyak gyűjtése, mint olyanok tanulmányozása, amelyek aktív résztvevői, sőt képviselői voltak a zsidó életnek. Hadd említsek néhány példát a saját gyűjteményemből.

Perhaps you already know that in 13th Century Europe many Christian rulers employed Jews to be in charge of manufacturing coins of the realm. Why might that be? Because Jews with their international trade connections were well positioned to acquire the silver needed for coinage, but also because Jews in medieval Christian lands were particularly vulnerable to the authority of kings and dukes. Jewish mintmasters were required to put a distinctive mark on each coin, so that if the  coinage had too little silver in it the king would know whom to punish. Thus, starting in late 13th Century Arpad Hungary, several Jewish mintmasters put Hebrew letters indicating their names on the national coinage. Aleph for Altman, Chet for Henoch, Peh for Fredman, Tet for Theka.  Similarly in Poland and Germany Jewish Mintmasters issued coins with Hebrew on them.

Talán már tudják, hogy a 13. századi Európában sok keresztény uralkodó zsidókat alkalmazott, hogy a királyság számára érméket verjenek.  Miért volt mindez lehetséges? Mert a zsidók nemzetközi kereskedelmi kapcsolataik révén kedvező helyzetben voltak ahhoz, hogy beszerezzék a pénzveréshez szükséges ezüstöt, és azért is, mert a középkori keresztény földeken élő zsidók különösen kiszolgáltatottak voltak a királyok és a hercegek önkényének. A zsidó mestereknek megkülönböztető jelzést kellett az érmékre tenni, hogyha túl kevés lenne az érmeverésnél az ezüst, akkor tudni lehessen, hogy azért ki a felelős. A késő 13. századi Árpád-kori Magyarországon több zsidó mester tett a nevüket jelképező héber betűket a nemzeti érmékre. Altman helyett alef, Hénoh helyett het szerepelt, pé a Friedmant, tet a Thekat jelképezte. Ehhez hasonlóan héber betűk kerültek Lengyelországban és Németországban is az érmékre a zsidó mesterek által.

​In general, official coins those that can circulate throughout the country are issued only by the command of sovereigns…this a privilege they jealously guard.  Before the state of Israel was founded Jews had last been in charge of their own state and thus able to issue Jewish coinage between 66 and 70, and between 132 and 135 of the Common Era, during the two revolts against Roman rule in the Holy Land. This is Shabbat Shekalim. The shekel mentioned in the Five Books of Moses and especially in Parshat Mishpatim, did not actually refer to a coin of that name, coins were only invented later, around 650 BCE; the biblical shekel was simply a unit of weight. In biblical times, therefore, people paid the Temple tax either in silver by weight or by using other barter materials, not in coins. However as soon as the Jews became sovereign in their own land they proudly created coins with the denomination of shekel. Interestingly, the silver shekels produced in 67 CE and which actually say on them “Shekel of Israel” and “Jerusalem the Holy”  and the year of the independent state of the Jews do not utilize the square (so-called Assyrian) letter forms with which we are all familiar, but even-the-archaic (so-called Samaritan) letters because those were the letter forms used in the days of earlier Jewish sovereigns such as King Solomon. 

Általában a hivatalos érméket, amik szerte az országban használatban voltak, csak uralkodói parancsra lehetett kiadni, ezt a privilégiumot féltve őrizték. Izrael állam létrejöttét megelőzően csaknem 2000 éven át szünetelt a zsidó állami érmekibocsátás. 
Mi az a Sábát Skálim? A Mózes öt könyvében említett sékel, különösen a Mispátim hetiszakaszban, nem egy konkrét, a kérdésben említett elnevezésű érmére utal, hiszen a sékelt időszámításunk előtt 650 körül találták fel; a sékel egyszerűen súlymértékegység volt. A bibliai időkben az emberek a Szentélybeli adót vagy súly alapján mérték ezüstben, vagy más cseretárgyakkal egyenlítették ki, nem érmékkel. Azonban amint a zsidók saját földjük uralkodói lettek, hamarosan már büszkén készítették sékel elnevezésű érméiket. Érdekes, hogy az időszámításunk szerinti 67-ben készült sékeleken, – amelyen az “Izrael sékele”, valamint “Szent Jeruzsálem” felirat és az év olvasható, ami a független zsidó államra utal, –  nem a számunkra ismerős négyszögletes, vagy más néven asszír betűtípust látjuk, hanem a régies, vagy más néven szamaritánus betűket, mert ezek voltak használatban Salamon király és a korábbi zsidó uralkodók idejében.​

​After the Bar Kochba revolt  and the suppression of the ancient Jewish state the Jews lacked sovereignty and therefore never had the privilege of making their own money until the founding of the modern State of Israel. However, official state coins are not the only kind of circulating currency. Secular rulers often allowed the production and circulation of unofficial means of payment produced on behalf of Jewish communities, or even by individual merchants, but for local use only. Why, you may ask, was there a need for such so-called token issues? An institution or community may want to control the flow of money, or to keep track of it. Examples include expenditures for religious activities, for example, the distribution of charity, or the regulation of fees for ritual slaughter (shechitah). All Jews are expected to give charity but sometimes people are so poor that they are unable to spare even the smallest coin. So Jewish communities in Poland and elsewhere created cheaply made tokens of lead or of thin brass so that many such tokens, say five or ten might be exchanged in the community office for the smallest legal coin and thus be made available to poor people who thus were enabled to afford to give charity on their own. Such tokens might say “prutah le-aniyim” (a coin for the poor) and also sometimes actually have the town’s name on them. In Palestine, special tokens of this kind, made of thin brass and bearing letters representing “tsedakah dalim chevrah kadisha” (charity for the poor on behalf of the burial society) were given to poor men who circulated within cemeteries and were available to form a minyan for Kaddish at burials. Such tokens would then be redeemed at the Jewish Community by the poor recipients who exchanged for legal money. Jewish authorities also wanted to control the fees for shechitah because people might otherwise have to pay unaffordable fees on the open market in order to fulfill a religious obligation, but also because they didn’t want the local Shochet to earn either too much or too little. Such tokens were bought at the community with normal money, were given to the shochet for his services, after which he exchanged them for official cash at the community. Shehitah tokens could be metal, like coins, or paper. A large hoard of paper shechitah tokens from Miskolc surfaced a few years ago with items dating between 1927 to 1942 and I bought a varied group of them. Metal tokens of this kind are also known, one from the Esterhazy estates at Mattersdorf (Nagymarton) in early 19th Century Austria-Hungary is inscribed IGM an abbreviation of Israelitische Gemeinde Mattersdorf. More recent early 20th century German tokens are known from Posen and Breslau. Other occasions for Jewish communities to issue their own local currency were during temporary shortages of small coins in circulation, often during a war or economic crisis; one example is a thin silver-coated iron token from Sopron, probably issued during or soon after World War I. In fact such local circulating community tokens might also be made of paper, for instance a 50 Heller note written entirely in Yiddish was issued by Congregation Adas Sfard in Miskolc in about 1918.

A Bar kochba felkelés és az ősi zsidó állam elnyomása után a zsidók elvesztették a szuverenitásukat, és egészen a modern Izrael Államának létrejöttéig nem rendelkeztek saját pénzük előállításának privilégiumával. Azonban a hivatalos állami érme nem az egyetlen forgásban lévő pénznem. Világi vezetők gyakran megengedték a nem hivatalos fizetőeszközök használatát, amit a zsidó közösségek nevében állítottak elő, vagy amit kereskedők készítettek, de csak helyi használatra. Kérdezhetnék, hogy miért volt erre szükség? Egy intézmény vagy közösség szeretné követni és kontrollálni a pénz mozgását. 
Fontos még megemlíteni, hogy minden zsidótól elvárt az adakozás, de vannak olyan szegény zsidók, akik még a legkisebb érmét sem tudják nélkülözni. Ezért a zsidó közösségek Lengyelországban és egyéb helyeken olcsón előállított ólom és rézpénzeket készítettek token gyanánt, melyeket ötösével vagy tízesével cseréltek be a közösségben a legkisebb valódi pénzre, így ezáltal a szegény embereknek is elérhetővé vált az adományozás parancsolatának teljesítése. Néhány ilyen token egyike volt az úgynevezett “prutah le-anijm”, vagyis a szegények érméje, amelyeken gyakran a város neve is szerepelt. Az ilyen rézből készült tokeneket, melyek a héber “cedaka dalim Hevra Kadisa”, vagyis az “adomány a szegényeknek a Szent Egylet nevében” feliratot rejtik, Palesztina-szerte olyan szegényeknek adták, akik a temetőkben időztek, és így elérhetőek voltak, ha a minjenhez, a Kaddis elmondásához szükség volt rájuk a temetéseken. Az ilyen érméket aztán beváltották a zsidó közösségben valódi pénzre. 

​​Individual merchants too issued tokens. Mor and Levin in Nagyvarad probably issued this for circulation when, as in Sopron, regular coinage was in short supply. On the other hand, the coin-like issue of Bankhaus Hecht in Budapest is actually a small medal given out simply to advertise their sponsorship of the lottery.
Every one of the above coins and tokens was destined to pass from hand to hand anonymously…their value to each person who handled them can never be precisely known. Nevertheless, the place and time of their issue is knowable and when studying them I try to understand their utility, their contemporary meaning. Thus, tokens may provide tangible evidence of the extreme poverty of some Jews, yet also make clear how Jewish communities in former times had a system to sensitive to their dignity. While most Jews today think of kashrut as a private matter, shechitah tokens record the centrality of ritual practice at a communal level in former times. The medieval coins with Hebrew on them are evidence that gentile and Jew alike once used these in daily life, and also that kings entrusted Jews to control the purity of the silver coinage, even in a time when persecutions were also frequent.
To return to the theme of shekels, none officially circulated for nearly 2000 years between the end of ancient Jewish rule and the foundation of the modern State of Israel. Yet during that entire time both Jews and Christians read the Bible and were aware of the ancient obligation of the half shekel annual Temple tax as recorded in Parshat Mishpatim; Jews were also conscious of the need to redeem first-born male children for five shekels. These memories let to the production of unofficial shekel copies that were used in a variety of ways. Jews customarily of give charity before Purim in imitation of the Temple tax obligation and, not knowing what an ancient shekel had looked like invented many pseudo-coins labelled as shekels but bearing no resemblance to the ancient coinage. Christian scholars of the Renaissance, who wanted to study examples of historical coins, were often convinced to buy such fake shekels to round out their collections. Some very strange so-called shekels have thus been the result…some made by Jews for their rituals and celebrations, others by Christians for their own purposes, none of them being either official coins or even resembling the actual Jewish shekels of antiquity. I happen to be especially interested in the area of such pseudo-coins and have published several articles about them because they represent a point of interaction between Jews and Christians even when these two groups rarely mixed communally or socially. It especially interests me to study the use of Hebrew by Christians on these and other “coins” and medals made in past centuries even while Jews were outcasts in society and often persecuted by these same Christians. 
​​As a collector of historical artifacts (a fancy word for old things) I, like many others, found that my perspective broadened and extended over the years beyond the area I had originally focused on. So, besides coins, tokens, and paper money, the major subjects of numismatic interest, I came to collect Jewish medals as well. Medals are not money even though they are metallic, often round and may even look like coins. Therefore they are exempt from the constraints of sovereign authority. Anyone can make a medal for any public or even private purpose. Millions of medals have consequently been made in the five centuries since medals were first conceived as a form of art and publication. Medals often to serve as vehicles to commemorate or honor persons or institutions. Among the many Hungarian Jewish medals in this category are portraits of rabbis, such as Immanuel and Lipot Loew, Simon Hevesi and Arnold Kiss, scholars such as Meyer Kayserling and Ignac Goldziher, doctors such as Frederik and Alexander Koranyi, Arnold Winternitz and Julius Feier, Fulop Gruenwald, an educator and head of the Jewish Museum, as well as dozens of businessmen and industrialists.
Jacob Mendel, who was the head of the Jewish Community in the late 15th Century, is portrayed on a medal of 1935 that commemorates the Jewish Museum in Budapest. Not only are people thus depicted and memorialized, but so also are synagogues, most famously that of Dohanyi Street, but also that of Szeged, as well as varied institutions such as the Pest Israelite Realgymnasium, The Szeged Community House, the Hungarian-Israelitic Society for Industry and Agriculture, and the Grunwald Sanatorium. In this context let me once again mention Rabbi Scheiber with whom I spent valuable hours during my visit to Budapest.
Mention may be made of a small medal cast in 1977 to celebrate the centennial of the Seminary he headed for many years and after he died at least four portrait medals were cast in his honor which have found their way into my collection, at least one of which is an official prize. Actually, when most people think of medals they think less of commemorations than of awards, prizes typically given by governments and institutions in recognition of a recipient’s achievement.  A most imposing award medal named for Vilmos Bacher is one such, but there are a great many smaller wearable medals that were used to reward Jewish students, soldiers, or donors to charitable institutions.
Speaking of wearable items, I’d like to mention a category that doesn’t quite fit the description of medals… pins and badges. Often small enough to fit into a coat lapel, or to be simply attached to any article of clothing, such miniature but often colorfully enameled insignia have been looked down upon by collectors of standard coins and medals. But I myself am quite interested in these minute objects because they served to proclaim their wearer’s identity publically , his or her membership in one or another cause or society. Issued by religious, social, political educational and sporting organizations, to me they represent a sense of personality lacking in the more formal medals previously discussed, and of course also from coins and tokens. Pins and badges of all sorts proudly signaled to fellow members, and to the world at large, individual adhesion to a Jewish cause or activity. A few years ago I had the opportunity to purchase a diverse group of about twenty such little pins that came with an intriguing story. They had been confiscated from a group of Hungarian refugees in 1947 interned by the British on Cyprus after a ship trying to bring them to Palestine was intercepted. The insignia, just like their wearers, were seized because they were considered “political”. Many of these little insignia were certainly Zionist in nature, but others merely indicated membership in the Boy Scouts or in other social or musical groups. All were Jewish however, some were actually hand-made and many, like their wearers, had survived the Second World War. The British officer who had confiscated these later retired to England and on his death they entered the market…their fate was to be sold to an American collector of Judaica!
The matter of fate, or provenance as it is called in the collecting world, is of more than passing interest to the collector of Judaica as just illustrated; it is certainly of great importance to me. My own attraction to the objects I gather involves much more than mere possession. I seek and value tangible links to Jewish history, a history which includes not only other people’s pasts but my own. All of the items I have collected have passed through other people’s hands en route to mine, but the completion of a coin or medal’s journey also includes my own experiences in the course of acquisition. Some items are bought impersonally in the marketplace, others are obtained only after years of searching and researching a subject, still others are won competitively at auction, or gained through a trade that may require me to surrender something of my own besides money. All such personal experiences become a significant part of my collection in a very real sense; I associate many if not most of my collectables with my memory of how they have reached me. Of these the most meaningful memories are linked to acquisitions associated with friendship. I have several times referred to Rabbi Schreiber, indeed I’ve mentioned already that he gave me medals spontaneously and that it was this that led to my addressing a Hungarian group about my Jewish numismatic passion some forty-five years ago. So, I think it fitting that I conclude this, my second presentation to a Hungarian audience, as I began, by recalling Rabbi Scheiber’s gift. Of course, his warmth in receiving me and kindness in introducing me to other members of the Budapest community on Shabbat would have been gift and fond memory enough, but for this collector as I think you will understand, the gift of Jewish medals was indeed something extra special. 

ereskedők is kiadtak tokeneket. Mór és Levin Nagyváradon adott ki ilyet, ugyanabban az időben, amikor Sopronban is hiány volt az érmékből. Másrészről a budapesti Hecht Bankház által kiadott érmére emlékeztető darab valójában egy kicsi medál volt, amivel azt reklámozták, hogy támogatják a lottót.
Visszatérve a sékel témájához: az ősi zsidó uralkodom megszűnése és Izrael modern államának megalapítása között közel 2000 éven át egyetlen egy sem keringett a világban belőlük hivatalosan. Ezen idő alatt mind a zsidók, mind a keresztények olvasták a Bibliát, és tisztában voltak az évi fél sékel templomi adó kötelezettségével, amelyet a Mispátim hetiszakasz is megőrzött. A zsidók tisztában voltak azzal is, hogy az elsőszülött gyermekeket öt sékelért kell megváltani.
Történelmi tárgyak gyűjtőjeként, másokhoz hasonlóan én is tapasztaltam, hogy az évek előrehaladtával látóköröm egyre szélesedett, és idővel azokon a területeken túlra is kiterjedt, amelyekre eredetileg összpontosítottam. Így az érmék, tokenek és papírpénz mellett, amelyek a numizmatikai érdeklődés fő tárgyai, zsidó érmeket is elkezdtem gyűjteni. Az érme, noha alapanyaga fém, mégsem tekinthető pénznek. Mivel azonban kerek, akár érmének is tűnhet, de uralkodó hatalom megkötéseitől mentes. Bárki készíthet érmet bármely közéleti- vagy akár magáncélból. 
Több millió érem készült tehát az öt évszázad alatt, mióta az érmeket először fogadták el a művészet formájaként. Az érmék gyakran szolgálnak az emlékezés vagy a tiszteletadás eszközeként, legyen szó akár egy személyről, akár egy intézményről.  Sok magyar zsidó érmen között szerepelnek többek között rabbik portréi, például Lőw Immánuel és Lipót, Hevesi Simon, és Kiss Arnold. Eleink továbbá fontosnak tartották olyan tudósok emlékét is megőrizni a különböző érméken, mint Meyer Kayserling vagy Goldziher Ignác, továbbá olyan orvosokét, mint Korányi Frigyes és Sándor, vagy Winternitz Arnold és Julius Feier. Ugyanakkor természetesen Grünwald Fülöp történész, a kiváló oktató és egyben a Zsidó Múzeum vezetője, valamint még több tucat üzletember és iparos portréja is megtalálható a magyar érméken. Mendel Jakabot például, aki a 15. század végén a Zsidó Hitközség vezetője volt, egy 1935-ös érem ábrázolja, amely a budapesti Zsidó Múzeumnak állít emléket. 
Azonban nem csupán emberekről emlékeznek meg ily módon, hanem zsinagógákról is, nevezetesen a Dohány utcairól, a szegediről, valamint különféle intézményekről is, mint például a Pesti Izraelita Reálgimnázium, a Szegedi Közösségi Ház, a Magyar Izraelita Ipari és Mezőgazdasági Társaság, valamint a Grünwald Szanatórium.
Ebben az összefüggésben hadd említsem meg még egyszer Scheiber rabbit, akivel értékes órákat töltöttem budapesti látogatásom során. Scheiberhez köthető például egy 1977-ben kiadott kis érme, amely  az általa évekig vezetett Szeminárium százéves évfordulójára készült. A rabbi halála után legalább négy portréérmet adtak ki a tiszteletére, amelyek a gyűjteményembe kerültek, az egyik közülük hivatalos díj. A portréérmék és az emlékérmek ritkaságok, mivel a leggyakrabban előforduló érmék inkább díjak, olyan jutalmak, amelyeket általában kormányok és intézmények adnak ki a díjazott teljesítményének elismeréseként.  A Bacher Vilmos nevéhez fűződő, legimpozánsabb díjérem ilyen. Nagyon sok kisebb ruhán hordható érem létezik, amelyeket zsidó hallgatók, katonák vagy jótékonysági intézmények adományozóinak jutalmazására használtak.
Ezekről a viselhető tárgyakról szólva meg szeretném említeni a jelvényeket és kitűzőket, melyek nem egészen férnek bele az érmek szokványos kategóriáiba. Gyakran elég kicsik ahhoz, hogy beleférjenek a kabát hajtókájába, vagy, hogy egyszerűen fel lehessen erősíteni őket bármilyen ruhadarabhoz. Az ilyen miniatűr, de gyakran színesen zománcozott jelvényeket a standard érmék gyűjtői lenézték. De engem nagyon érdekelnek ezek a kis tárgyak, mert ezek nyilvánosan hirdették viselőjük identitását, érdeklődését vagy tagságát egy-egy ügyben vagy társaságban. Vallási, társadalmi, politikai, oktatási és sportszervezetek adták ki ezeket a jelvényeket. Számomra sokkal személyesebbek ezek a tárgyak. Ez a személyesség hiányzik a korábban tárgyalt formálisabb érmekből, és természetesen a pénzérmékből és a tokenekből is. Mindenféle jelvény és kitűző büszkén jelezte a tagtársaknak és a nagyvilágnak az egyéni ragaszkodást egy zsidó ügyhöz vagy tevékenységhez. Néhány évvel ezelőtt lehetőségem volt megvásárolni nagyjából húsz különböző kis jelvényt, amelyekhez egy érdekes történet tartozott. 1947-ben kobozták el őket egy magyar menekültcsoporttól, akiket a britek Cipruson internáltak, miután elfogták a hajót, amely megpróbálta őket Palesztinába juttatni. A jelvényeket azért foglalták le, mert „politikai”-nak tekintették őket. E kis jelvények közül több cionista tárgyú volt, és olyanok is voltak, amelyek a cserkészetben vagy más társadalmi vagy zenei csoportokban való tagságot jeleztek. Mindegyik zsidó témájú volt, néhányuk valóban kézzel készült, és csakúgy, mint viselőik, túlélték a második világháborút. A brit tiszt, aki ezeket elkobozta, később visszavonultan élt Angliában, de a sors úgy hozta, hogy halála után a piacra kerültek ezek a jelvények, és eladták egy amerikai judaika-gyűjtőnek.
Ahogy az imént szemléltettem, a tárgyak sorsa, vagy eredete, ahogyan a gyűjtővilágban nevezik, több mint múló érdeklődés a  judaika-gyűjtő számára.. Számomra minden bizonnyal nagy jelentőségű. Saját vonzódásom az összegyűjtött tárgyakhoz sokkal több, mint puszta birtoklás. A zsidó történelemhez keresem a kézzelfogható kapcsolatokat. Azt értékelem, amikor egy tárgy összeköt a történelemmel, de az nemcsak mások múltját hordozza, hanem a sajátomat is. Az összes általam összegyűjtött tárgy más emberek kezén ment keresztül, amíg hozzám nem került, de a megszerzés során egy érme útjának befejezése magában foglalja a saját életemet és tapasztalataimat is.
Bizonyos tárgyakat a gyűjtők személytelenül vásárolnak a piacon, másokat csak több évnyi keresés és kutatás után szereznek be, vagy versenyhelyzetben nyernek árverésen, és az is előfordul, hogy a pénz mellett valami másról is lemondunk. Minden ilyen személyes tapasztalat gyűjteményem jelentős részévé válik, nagyon valós értelemben; sok, ha nem a legtöbb szerzeményemet összekapcsolom az emlékeimmel, hogy miként jutottak el hozzám. Ezek közül a legjelentősebb szerzeményekhez a barátaimmal kapcsolatos emlékek fűznek. Többször említettem Scheiber rabbit, sőt, már említettem, hogy spontán módon adott nekem érmeket. Szóval, szerintem illő, hogy a magyar közönség számára, amint kezdtem, Scheiber rabbi ajándékának felidézésével fejezzem be. 
Természetesen az a melegség, ahogy engem Scheiber fogadott, és a kedvesség, ahogy bemutatott engem a budapesti közösség többi tagjának Sabatkor elég ajándék és kedves emlék lett volna önmagában is.  A hozzám hasonló gyűjtők, azt gondolom, meg fogják érteni, hogy egy zsidó érme ajándéka milyen különleges élmény volt a számomra. 

​Örkényi Strasser István: Prefect Mendel, 1935

Örkényi Strasser István: Mendel prefektus, 1935

Award medal named for Vilmos Bacher 

Bacher Vilmos emlékérem

Award medal named for Alexander Scheiber 

A Scheiber díj 

Which medals happened to be on his desk suddenly to become part of my Hungarian Judaica collection? One was a portrait plaque of Rabbi Simon Hevesi, but the other was still more remarkable. Unlike most medals, which are struck or cast in solid bronze, this one-sided specimen was made of lead with a thin copper-colored coating that was already pealing off. Its poor manufacture and poorer state of preservation as well as its dramatic iconography correspond to its significant date, 1940, one year into the Second World War. Its central image is of the two Tablets of the Law numbered as the Ten Commandments but here pictured as surrounded by high rising flames. The inscription, however, both in Hebrew and in Hungarian yet proclaims a hopeful message, pertinent then and still today: “Trust in God and Do Good”. This medal which was originally given to members of the community who donated charity in wartime, though poorly produced is yet deeply moving; it is an tangible and eloquent survivor, an actual witness to Hungarian Jewish history during World War II, and remains among the most treasured of my numismatic possessions and memories.

Kitalálják, hogy  vajon melyik érem volt véletlenül az íróasztalán, hogy a magyar judaikai gyűjteményem részévé váljon? Az egyik Hevesi Simon rabbi portréja volt, de a másik mégis figyelemre méltóbb volt. Ellentétben a legtöbb éremmel, amelyeket szilárd bronzból ütöttek vagy öntöttek, ez az egyoldalas minta ólomból készült, vékony rézszínű bevonattal, amely már lekopott. Szegényes előállítása és még szegényesebb állapota, valamint drámai ikonográfiája megfelel a jelentős dátumnak, egy évvel a második világháború kitörése utáni 1940-nek. Központi képe a törvény két táblája, a tízparancsolat, de itt magasan növekvő lángok veszik körül. A felirat azonban mind héberül, mind magyarul reményteli üzenetet hirdet, amely releváns akkor és ma is: „Bízzál Istenben és cselekedj jót”. Ez az érem, amelyet eredetileg a közösség tagjai kaptak, akik adományoztak háború idején, bár szegényesen állították elő, mégis mélyen megindító; kézzelfogható és sokatmondó túlélő, a második világháború alatti magyar zsidó történelem tényleges tanúja, és továbbra is a numizmatikai javaim és emlékeim között a legértékesebb.

Angolból fordította Bánfalvi-Orosz Eszter