Kárpátalja zsidó problémái

Az alábbiakban Pásztor József 1941. július 28-án kelt, "Kárpátalja zsidó problémái" című összefoglalójának szövegét közöljük. Pásztor József a Magyarországi Izraeliták Pártfogó Irodájának volt vezető munkatársa 1938 és 1949 között, s elsősorban a zsidótörvények szociális hatásainak enyhítése érdekében dolgozott. 
Szívszorító helyzetelemzése a kárpátaljai zsidóság életéről alig egy hónappal a magyar állampolgárságukat igazolni nem tudók kamenyec-podolszkiji deportálása és meggyilkolása előtt született. 

Tábla a Munkács felé vezető országút szélén Kárpátalja visszacsatolása után.
Felirata: "Beregvármegye munkácsi járás Iványi község Szívet cseréljen az, aki hazát cserél
​@Magyar Nemzeti Múzeum

Pásztor József: Kárpátalja zsidó problémái
1941. július 28.
Kárpátalja Magyarország északkeleti határszélén elterülő országrész és magába foglalja Ung, Bereg, Ugocsa vármegyéket és Máramaros vármegyének nagyobbik részét. Területe 12656 km2, lakosságának száma kb 800.000. a zsidó lakosság száma kb 120.000 lélek, tehát az összlakosság 15%-a. Területének legnagyobb része hegy és erdő, csak 30%-a mezőgazdasági művelésre alkalmas terület. Ennek a 30%-nak a nagy része azonban aránylag nehezen művelhető és keveset termő szántóföld. A terület nagy részét kisebb-nagyobb folyók szelik át, leginkább észak-déli irányban húzódó völgyekkel, vasúti hálózata elég szegényes, minek következtében a gazdasági viszonyok sem fejlődhettek és a kultúra sem haladhatott be eléggé mélyen. A nagyobb részt fenyveserdőkkel borított hegyekben kifejlődhetett volna megfelelő iparág faanyaggal kapcsolatban, továbbá vendéglátó ipar, ha ezek a helyek eléggé megközelíthetők lettek volna. Gyógyintézetek létesülhettek volna, a turisztikát is ki lehetett volna fejleszteni, azonban a megszállás ideje alatt inkább a Magas Tátrát keresték fel és így ez a terület ebből a szempontból is elhanyagoltatott. A havasi legelők rendkívül alkalmasak volnának állatok tartására, tehén és juh tenyésztésére, ezen a téren is nagyon kevés történt 1918-ig. A megszállásnak végzetes 20 esztendeje alatt és a visszacsatolás után olyan jelentőségű kérdések foglalkoztatták bizonyára kormányunkat, hogy ennek a területnek gazdasági fejlesztésére és az ottani lakosságnak (magyarok, ruténok és zsidók) megsegítése érdekében is inkább csak ínségakciók létesültek, de nem történt gondoskodás, hogy a lakosság produktív irányban is bekapcsoltassék. Ezeknek természetes következménye, hogy a lakosság kivétel nélkül mind nehezebb gazdasági viszonyok közé került, koldus életet élt, és minthogy a megélhetési viszonyokat a minimális mértékben sem lehetett biztosítani, a nyomor napról napra növekedett, a lakosság nagy része népbetegségek áldozata és pusztulófélben van. Különösen vonatkoznak ezek a tények a Kárpátalján lakó zsidóságra. Ezek a zsidók a régi zsidó hagyományok őrzői és letéteményesei, mai napig is szigorúan ragaszkodnak az őseiktől átvett szokásokhoz. Amíg az ottani lakosság körében általában még igen nagy az írni, olvasni nem tudók arányszáma, a zsidó lakosság gondoskodott arról, hogy minden gyermek megtanuljon írni-olvasni, természetesen elsősorban héberül. Gondoskodott arról, hogy főképpen a fiúgyermekek az úgynevezett chéderekben, majd 13 éves kortól kezdve jesivákban elhelyezkedhessen, szent tanok tanulmányozása végett, ugyanakkor azonban nem ismerték fel az élet körülményeit és nem nevelték az ifjúságot produktív életpályákra. A zsidó lakosságnak egy nagy része hozzálátott a munkához, primitív mezőgazdálkodást folytatott, sok volt a fatermelésnél, útépítésnél, fafeldolgozásnál, bányákban és sóbányákban dolgozó napszámos, megfelelő mértékben űzték az ipar megegyszerűbb ágait és aránylag egy alacsony rész foglalkozott a kereskedelemnek különböző ágaival, így elsősorban kiskereskedelemmel, ügynökösködéssel és koncessziók birtokában dohányárusítással, italkiméréssel, továbbá voltak ugyancsak alacsony számban kereskedelmi vállalatoknál is, mint tisztviselők alkalmazva. Sajnos azt kell hangsúlyoznunk, hogy csak voltak, mert a zsidótörtvények és egyéb rendelkezések még ezeket a foglalkozási ágakat is szinte kivétel nélkül megszüntették. Egy kezünkben lévő tanulmányból idézzük a következő statisztikákat:
Napszámos munkából élt kb. 2000 család, tehát átlag 10000 lélek, iparos volt 6000 családfenntartó, kik közül 5000 fosztatott meg az iparától, ami által 25000 ember vált munkanélkülivé és ennek folytán természetesen kenyértelenné is.
A csehországi gyárak képviseletével mintegy 1000 ember foglalkozott az ügynökösködésnek ez a módja azonban a felszabadulás folytán teljesen megszűnt, ennek következtében 5000 lélek vált ugyancsak kenyértelenné.
Mindjárt a felszabadulás után, legkésőbb 1940. június 20-ig, bevonták az összes állami koncessziókat, elvették a trafik és kocsmajogokat, a rum, likőr és egyéb szeszes italok gyártási és fogyasztási jogait, minek folytán 2000 család, azaz 10000 lélek vesztette kenyerét.
A köztisztviselőket, főképpen tanítókat elbocsájtották, a kereskedelmi alkalmazottakat, az úgynevezett értelmiségi törvény rendelkezései alá esvén, ugyancsak elbocsátották, így 3600 család került ki állásából, ez ismét 15000 személy számára jelentette a kenyér elvesztését.
Csak ebből a rövid kimutatásából is megállapíthatjuk, hogy több mint 15000 család ítéltetett pusztulásra, tehát 75000-80000 lélek, vagyis a Kárpátalján lakó zsidóság 2/3 része. Mindezekben a számokban nem foglaltatnak azok a nagy tömegek, melyek az 1918 év előtt is és a megszállás idejében ugyancsak kolduskenyérből tengették életüket, akik azonban most már koldulással sem kereshetik meg kenyerüket, mert hiszen a rongyszedés és koldulás jogát is megvonták tőlük.
Az életszínvonalnak olyan kétségbeejtő süllyedésével találkozunk itt, amilyenre talán egész Európában nincsen példa. Teljesen tudatában vagyunk annak, hogy fájdalmunkra nem csak a zsidók helyzete ilyen sanyarú és azok, akik már könnyek között ették vagy eszik vékony karéj kenyerüket, nem is tehetnek, nem is tesznek különbséget aszerint, hogy milyen templomban imádkoznak az egy Istenhez. Nekünk minden elhagyott és nyomorgó ember sorsa fáj, a sínylődő rutén népé csakúgy, mint a szenvedő Szabolcs- és Szilágyságiaké, de amíg ezekkel most mégis foglalkozik a kormány igen okosan és helyesen, addig a zsidóság éhenhalásra és pusztulásra van ítélve. És mert így van, érthető, hogy azokkal kell törődni, akiknek a kenyérgondokon kívül még sokkal szomorúbb és súlyosabb gondok is osztályrészül jutottak, ilyen pld. a hajléktalanság, a bizonytalanság. Hónapok óta folyik Kárpátalján az állampolgárok igazolásának ügye. Az a joggyakorlat alakult ki, hogy idegennek tekintendő mindenki, aki kétségbe nem vonhatóan nem igazolja, hogy maga vagy ősei legalább 1851-ben Magyarországon születtek és 1875-80 év között adót fizettek, továbbá 1917 és 1921 közötti években valamilyen magyarországi községben laktak és a község közterheihez hozzájárultak. Ezek oly súlyos feltételek, amelynek igazolását számos akadály nehezíti meg. Így
1.) A zsidó lakosság legnagyobb része mindig nyomorgó szegény volt, és ennek következtében 1917 és 1921 nem is fizethettek adót.
2) A zsidók rendkívüli tömege nem házasodott meg polgárilag, megelégedtek az egyházi esküvővel. Ennek következménye, hogy minden családnál az apának és az anyának külön-külön kell minden iratot beszerezni, de még csak ezek birtokában is igen sokszor igen nehezen bizonyítható az egyenes leszármazottság.
3) A zsidó anyakönyveket rosszul és hiányosan vezették és így csak a legnagyobb nehézséggel lehetett 1-1 okmányt beszerezni.
4) Az 1875-1880 években történt adófizetést is nagyon nehezen lehet igazolni, mert az adókönyveket elpusztították.
5) és ha az iratokat már beszerezték, 1-1 iratcsomagnak az ára, miután 1851 és 1941-ig zsidó családapa és nagyapa számos esetben 5 helyen is lakott és így az iratokat legalább 5 helyről kell beszerezni, átlagosan 80 pengő.
​Minthogy legalább 10000 olyan zsidó család lakik Kárpátalján, akinek az iratait a leggyorsabban kell beszerezni, mert különben a legrövidebb időn belül toloncházba, majd internálótáborba kerül, csupán az állampolgárságok igazolásához szükséges iratoknak a beszerzéséhez 80000 pengő szükségeltetik. Ennek a körülménynek következménye, hogy minden egyes család felett lebeg az a veszély, hogy máról holnapra a házból, ahol maga a családfő és gyerekei és számtalan esetben a családfő apja és nagyapja élte szomorú életét, kiteszik. Megtörténik, hogy a családi iratok beszerzése már azért is nehézségekben ütközik, mert számos hittestvérünk ugyanakkor eleget tesz honvédelmi kötelezettségének és az úgynevezett munkásszázadokban dolgozik, minek következtében nem tudja a szükséges iratokat beszerezni, nem szólván arról, hogy a családtagjainak kenyerét sem biztosíthatja még napszámos munkával sem – és fájdalommal kell megállapítanunk, hogy ez így bevonultak családtagjai sem részesülnek sok-sok helyen a természetesen állami segélyben.
Ahol nincs kenyér és nincs meg az a néhány fillér, amelyért szappant lehetne vásárolni, ahol teljes lehetetlenség a cipő talpát megszerezni, ahol mindig kisebb és kisebb lakásokban zsúfolódnak össze és nincs meg az a pár pengő, amelyért a közeli vagy távoli helységekben orvost lehetne hívatni, ott természetes következményként jelentkezik a fizikai leromlás, a kisebb ellenállóképesség, fokozódik a gyermekelhalás és általában nő a halálozási arányszám. De természetes következménye az idegbaj, kishitűség, az elbátortalanodás és a lelki összeroppanás. Ezekben a szalmafedélű viskókban most már végleg otthont talál a tubercolosis is minden válfajával, a gyermekek ezrei a rossz táplálkozás következtében angolkórosak, fejlődésükben visszamaradtak, sehol a föld területén talán nem lehet találni annyi idegroncsot, torztestű embert, mint itt ezen a tájon. Aki valaha járt, vagy legalábbis a legutolsó két esztendőben járta ezt a vidéket, és látta a sok kinyújtott, reszkető kezet, mely 1-2 fillért, 1 db kenyeret kér, látta a télidőben is meztelen lábú és egészen hiányos ruházatú embereket, embertársainkat, testvéreinket, látta az éhségtől valósággal síri szemgödröket, látta a gyermekek csodálkozó szemét, amikor hitetlenül bámultak ránk, amikor nyaralásra vittük őket és azt mondtuk nekik, hogy az eléjük tálalt ételt teljes egészében megehetik, mert aznap még kétszer vagy háromszor is kapnak táplálékot, aki látta a hosszú sorban állni meleg vízért és nem teáért, levesért vagy tejért, hanem ismétlem: meleg vízért felsorakozott világ legszomorúbb mártírjait, nemcsak magukért, hanem gyermekeikért is szenvedő anyákat, aki látta az úgynevezett  lakóhelyeiket, ahol nincs padló és nincs bútor és a fekvőhely kis vékony réteg szalma, aki látta a kegyetlen, könnyfakasztó hidegben a csűrben lakó kilenctagú családot összesen és együttvéve egy pár lábbelivel, olyan csűrben, amelynek nincs ajtaja, ahová ki-be járhat a szél és besöpörheti a hórétegeket és süvítheti végzetes dalát – annak szemét heteken keresztül kerülgeti az álom, annak lelkiismeretét nem nyugtathatja meg az a körülmény, hogy maga és családja még el van valahogy látva. Az nagyon nehezen nyelheti le a falatot, mert mindig látja az árnyakat és bizonyára mindent el fog követni, hogy akármilyen szerényen, de segítségére siessen ezeknek az elhagyatottaknak, akik ellentétben a különböző hírekkel, a legteljesebb egyetértésben élnek rutén testvéreikkel. Úgy látszik a nyomor erősebb kapocs, mint a jómód. A szalmafedeles viskókban teljes békességben élnek, és megértésben, a kölcsönös megsegítés kötelezettségének tudatában élnek egymás mellett rutének és zsidók. Azokról a zsidókról szólunk, akiket itt-ott kazároknak is neveznek, akik nem is régen talán erdőben fát vágtak, az országutak köveit törték, megkíséreltek kenyérmagot termelni, a bányákból felszínre hozták a sót és a köveket, és ha már igen előkelő volt az állásuk, magas helyre kerültek, bakra ültek, kocsisok voltak. Volt köztük iparos. Akinek felvitte az Isten a dolgát, korcsmában méregette az italt, vagy ott állott a szatócsüzletben kora reggeltől késő estig és eladott pár fillérért sót, néhanapján egy kis lisztet vagy más élelmiszert. A városokban nagyrészt kereskedelemmel foglalkozott, köztisztviselő nem lehetett sohasem. Akinek nem volt boltja, utazott, közvetítette az árut és végeredményben az sem volt haszontalan munka, hiszen a gazdasági termelést előmozdította. Néhány béna harcfinak jutott egy kis trafik. Láttunk talmudtudóst is féllábbal, mert a másik felét a háborúban hagyta, valahol Wolhyniában vagy Ukrajna síkságain.
És ma hallgatag a táj, némaság mindenfelé és dologtalanok és munkanélküliek, csupán a gond zakatol valahol a lelkekben, ezekben a nagyon gyenge testbe költözött lelkekben. A testnél lényegesen erősebb lelkekben az élet leginkább a temetőkben van, mert a temetők friss és frissebb sírhantok.

Szerednyei zsidó temető, 2022.
​Fotó: Király Mátyás @abandoned_jewish_memories

Ezek a tények, mik a teendők:
A teendő egyrészt átmeneti és megsegítés, másrészt egy hosszabb időre szóló gazdasági terv kidolgozása és végrehajtása. A segítésnek háromirányúnak kell lennie: politikainak, gazdaságinak és kulturálisnak. Politikai tekintetben első a hajlék, az otthon biztosítása. A politikai élet hullámai gyűlöletet sodortak ezekre a tájakra, pedig ezek a kaftános, tincses vagy pajeszos, nagyszakállú zsidók jóravaló, dolgos, munkás lelkek, becsületes, önfeláldozó, hazájukat szerető, az ország törvényeit tiszteletben tartó, felettes hatóság előtt tiszteletet tudó, egyszerű emberek. Vannak kétségtelenül hibáik, hol nincs hiba?  Ahol van, kutatni kell az okokat és akkor rájöttünk arra, hogy az legkevésbé terheli ezeket a tehetetlen embereket, hanem azokat a tényezőket, amelyeket ezeknek a rétegeknek emberi életét nem tudták vagy nem akarták biztosítani. Felelősség terheli elsősorban azokat a gazdag hittestvéreket, akik elmennek ezek mellett a szegények mellett, vagy nem akarják észrevenni, hogy ilyenek is vannak.
A politikai irányú biztosítás az első feladat.
A második a gazdasági munkára való beállítás. Azt mondják, hogy szegény terület és rossz a termőföldje, kevés a munkalehetőség. Pedig a Tisza és mellékfolyói, a patakok partján ott hajladoznak a füzesek, kínálgatják a munkát, hívják a dolgozó kezeket. Ezekből a fűzfákból az egész világ szükségletét kielégítve kosarak készülhetnének, tehát 10000 zsidó ember szállíthatná mindenfelé a fűzfából készült kosarakat. Ott susognak a végtelen erdőkben a fák, ugyancsak kínáltatják magukat. Mennyi munkaalkalmat nyújtanak ezek nyáron és télen. A rétek és legelők és a föld semmivel sem rosszabb, mint az Alpokban vagy Svájcban. Milyen ipar fejlődött ki ezekben az országokban és milyen háziipar! Mennyi mezőgazdasági munkalehetőség kínálkozik mindenfelé, mennyi gyár létesülhetne itt, amelyek a fából papírt és sok más anyagot készíthetnének, a sok patak és folyó, melyekből világosságot és életet adó villanyerőt lehetne kicsiholni és ezer és egy módja volna a kenyérkérdés, a kereseti lehetőségek az ott lakó magyarok, zsidók és rutének részére. Kölcsönkötvények kibocsátásával milyen könnyen lehetne sok ezer embert az életnek megmenteni és ezek számára emberi életmódot is biztosítani.
A legelső feladat a karitatív és jótékonysági munka. Meg kell menteni a csecsemőket és gyermekeket, és nem szabad elhagyni az aggokat. Csecsemőotthonokat kell létesíteni, népkonyhákat és aggokházát, és kórházakat. Meg kell indítani a tejakciót, a felruházási akciót, fűtőanyagot kell biztosítani, télidőre meleg ebédeket. Rá kell nevelni az embereket arra, hogy a mai szomorú viszonyok közepette is lehet egy lakást egészségessé tenni (megfelelő szellőztetés, a nap csodálatos ereje), hogyan lehet fillérekből is helyesen táplálkozni, meg kell indítani a harcot a népbetegségek ellen (tubercolosis, malária, trachoma, nemi betegségek), biztosítani kell a tisztálkodás lehetőségét, el kell látni orvossággal és orvosiműszerekkel, biztosítani kell az orvosi segélyt.
Következő lépés a produktív munkára való ránevelés, a munkaképesek kiképzése, átképzése a mezőgazdasági irányban, és a háziipari részben iparművészeti lehetőségek tekintetbe vételével.
A rávonatkozó tervek készen vannak, csupán még hiányzik a kormány természetesen szükséges hozzájárulásán kívül – a pénz. Ezt a pénzt ma sehonnan sem várhatjuk csak a hazai zsidóságtól. A múltban különösen az amerikai zsidóság állt ki ennek a területnek a támogatása érdekében. Ma igen kevés reményünk lehet arra, hogy a külföldi zsidóság segíthessen, egyrészt mert nem csak a magyarországi zsidóság támogatása vált feladatává a Jointnak, (American Jewish Joint Distribution Committee) hanem számos más országé is, másrészt mert az átutalási lehetőségek is rendkívül megcsökkentek.
De nem is volna helyes, hogy mindig csak mások segítségében bízzunk és azt várjuk. Csak azt a népet vagy népréteget segíti meg az Isten, mely maga is akar segíteni és minden áldozatot meg is hoz ennek a segítésnek az érdekében. A hazai zsidóságnak, ha betömi a fülét és becsukja a szemét, vagy nem hatol fülébe a jajszó, és tovább is közömbös marad számára a testvér pusztulása, holott ez az ő pusztulását is jelenti, ha ma is körültáncolja az aranyborjút, abban a hitben, hogy a pénzeszsákja megmenti, ha maga nem hallja meg a kétségbeesettek könyörgését és nem nyitja meg a zsebét, amíg lehet.
Mi hiszünk és bízunk abban, hogy az egész magyar zsidóság végre feleszmél, meghallja az idők parancsoló szavát és kivétel nélkül beáll a segítők sorába, hogy ezáltal a segélyt kérő kezek megritkuljanak. A zsidónak most nem egyszer egy évben, hanem minden este a Jom kipur hangulatában kell élnie. Mindig hallani kell a Kol Nidre megrendítő szólamait, melyek felkavarják a lelkeket. Emberi kötelességünk ráeszmélni az emberi mivoltunkra, végtelen szomorúságunkra.
Emlékeznünk kell a Jom kipur délutánjára, a Nile hangjaira is, amikor már fogytán van a gyertya és reszketve ég a gyertyamaradék, és reszket a lélek abban a tudatban, hogy talán ezekben a szent percekben intéztetett el egyének és családok sorsa. Isten aszerint fogja elintézni a mi életünk sorsát, a Te életedét is kedves testvér, aki e sorokat olvasod, ahogy segítesz mások szomorú sorsán, és a legsúlyosabb bajban lévő Kárpátaljai testvérek sorsának enyhítésében. ​

Szántóvető kárpátaljai zsidók.
Roman Vishniac felvétele. @Roman Vishniac: A Vanished World