Apákról az utódokra szállott elhivatottság

Személyes megjegyzések egy családtörténethez – múzeumi perspektívából 

Zsidó múzeumunk nem egy részletcélra törekvő alkotási vágy eredménye és nem is műkincsek után áhítozó luxust kedvelő lelkek alkotása, hanem egyenes függvénye a zsidóság egyik fenntartó életelemének: a történelmi világszemléletnek, kifejezője az apákról az utódokra szállott elhivatottság és kiválasztottság gondolatának.” írta 1932-ben a legolvasottabb magyar zsidó lap, az Egyenlőség hasábjain a Magyar Zsidó Múzeum akkori igazgatója, Munkácsi Ernő (1896 – 1950).
Ő maga a Pesti a Pesti Izraelita Hitközség főügyészeként dolgozott, emellett a múzeum 1931-es újjászervezésétől részt vett a Múzeumot fenntartó egyesület munkájában is. Az ő vezényletével költözött be az 1909-ben alapított Múzeum a Dohány utcai zsinagóga mellett 1930-1932-ben felépített Kultúrpalotába. Munkácsi személyes érdeklődése elsősorban az itáliai zsidóság múltjának és művészettörténetének feltárására irányult, erről jelentek meg legfontosabb publikációi. Az 1930-as években több itáliai település zsidó emlékeit végigfényképezte, melyek alapján publikált, és melyekből 1937-ben kiállítást nyitott a Zsidó Múzeumban az „Olasz zsidóság egyházművészeti emlékei” címen. Ugyanebben az évben, 1937-ben hunyt el édesapja, Munkácsi Bernát. Két nappal halála előtt, 1937. szeptember 19-én, fiával folytatott utolsó beszélgetésekor „figyelmeztetésszerűen kifejezésre juttatta azon álláspontját, hogy a múzeum egyik fontos feladata a magyar zsidó családok nemzetségleveleinek gyűjtése.”   
Munkácsi Ernő a „végrendeletszerű kinyilatkoztatás” beteljesítését saját családjában kezdte. Ebben a családban az „apákról az utódokra szállott elhivatottság” természetes volt, s talán mindennek motorja Munkácsi Bernát.
 
Munkácsi Bernát (1860-1937) gimnáziumi tanulmányait követően Vámbéry Ármin tanítványa lett, s egyike az elsőknek, akik a magyar nyelv eredetét, gyökereit kutatták. 1885-ben, majd 1888-1889-ben a Magyar Tudományos Akadémia támogatásával a magyar őshaza, a Volga és Káma vidékén folytatott összehasonlító nyelvészeti kutatásokat. Munkásságának elismeréseképpen az Akadémia előbb levelező, majd rendes tagjává, a Finnugor Társaság külső tagjának, a Magyar Néprajzi Társaság pedig elnökének választotta. Zsidó származása miatt azonban egyetemi kinevezést nem kapott, a Pesti Izraelita Hitközség tanfelügyelőjeként dolgozott. A zsidó vallásoktatás megreformálása és a tudományos publikációi mellett is szakított időt arra, hogy felkutassa családjának múltját, genealógiáját. Jegyzeteit, sírkövekről készített rajzait két kötetben rendszerezte. A sírkövek, dokumentumok feltárása mellett édesapja, Munk Adolf (1830-1907) emlékeire, elbeszéléseire is támaszkodott, aki fia unszolására 1899-ben megírta élettörténetét. A héber nyelvű önéletrajz a magyarországi zsidó történelem páratlan forrása, rengeteg családtörténeti adattal.
 
Munkácsi Ernő komoly felelősséget örökölt édesapjától akkor, amikor ezt a hatalmas családtörténeti hagyatékot megörökölte. Elsőként édesapja családtörténeti jegyzeteit egészítette ki és rendezte sajtó alá. A kötet a Magyar Zsidó Múzeum „Magyar Zsidó családok genealógiája” címet viselő sorozatában jelent meg, mindeddig a sorozat egyetlen darabjaként. A kötetben a Munk és Felsenburg család 14 (!) generációjáról vannak adatok, a 16 századtól a könyv megjelenéséig, 1939-ig. A kötet megjelenését követően a család tehetős tagjainak (elsősorban Munk Gábornak, a Manner ostya forgalmazójának) anyagi támogatásával Ardai Simon és Fábián Miksa magyarra fordították Munk Adolf (Meir Avraham Munk) héber nyelvű önéletrajzát is, elsősorban a család számára. A fordítás több, gépelt-sokszorosított példányban létezett, de kiadására végül csak 2002-ben került sor. (Meir Ávrahám Munk: Életem történetei. Múlt és Jövő Kiadó, 2002. ) 
 
A Munk-Munkácsi család története megismerhetővé vált a családtagok, történészek, kutatók számára, de talán szerénységből Munkácsi Ernő sem a kéziratokat, sem az egyéb családtörténeti relikviákat nem adományozta a Zsidó Múzeumnak, jóllehet több fontos történelmi dokumentumot juttatott el a gyűjteménynek. 1939-ben Munkácsi Bernát hagyatékának egy részét (elsősorban MB kéziratait) is a Múzeumnak ajándékozta. Munkácsi Ernő mindössze ötvennégy évesen, a holokauszt idején szerzett szívelégtelenség következtében 1950-ben elhunyt. Ugyanebben az évben a zsidó közösség vezetői állami nyomásra elfogadták a Magyar Izraeliták Egységes Szervezetéről szóló szabályzatot, melyben a zsidó felekezet valamennyi korábbi egyesülete és önálló intézménye egyesült, létrehozva a Magyar Izraeliták Országos Képviseletét (MIOK). Az új szervezetben a múzeum addigi önállósága megszűnt, s új néven (Országos Magyar Zsidó Vallási és Történeti Gyűjtemény) a MIOK intézménye lett. Az Állami Egyházügyi Hivatal ellenőrzése alatt működő intézményben a családtörténet, a vallásos, polgári családi örökség hangsúlyozása nem volt támogatott téma.
###
A rendszerváltást követően, az 1990-es évek második felében egy kiállításmegnyitón ismerkedtem meg Munkácsi Majával (1930-2013), Ernő lányával. Maja akkoriban ment nyugdíjba, és azt tervezte, hogy összegyűjti és feldolgozza édesapja hagyatékát. Rendszeresen bejárt a levéltárba, kutatott, beszélgettünk – és lassan jó barátságba kerültünk. Publikálható munka végül nem született ebből a kutatásból, de Maja jó érzéssel olvasgatta édesapja olykor száraz hivatali leveleit és rengeteget mesélt a családról. A családról, mely a 16. század óta a Magyar Királyság területén élt, de napjainkra szétszóródott, és már csak ő élt Budapesten. Fillér utcai lakásán őrizgette nagyapja votják útinaplóit, családtörténeti jegyzeteit, azokat a kéziratokat, melyeknek sajtó alá rendezett változatait ismerheti az érdeklődő közönség is. Amikor Maja nővére, Éva (1928-2012) meghalt abban a Balassi Bálint (1954 előtt: Személynök) utcai lakásban, ahol szüleivel élt, segítettem a lakás összepakolásában. Maja nagylelkűen azt mondta, hogy mindent, amiről úgy gondolom, hogy a zsidó közösség gyűjteményébe kell kerülnie, vigyem be a levéltárba-múzeumba. Egyik falon egy apró szekrényben a Munk-Munkácsi családban megőrzött kisméretű Tóratekercset találtunk, mellette egy héber nyelvű hímzést: Maja sem tudta, és máig sem sikerült kideríteni, hogy milyen jeles családi eseményre készülhetett, mi történt 1892. november 10-én (hesván 20-án). A családi emlékek mellett néhány, feltehetően Munkácsi Ernő itáliai kutatásai során gyűjtött értékes kézirat: két 18. századi pápai privilégiumlevél, és egy kitekercselt, rajzszögekkel a falra rögzített 18. századi kéziratos, illuminált Megilla. Az egyik ágy alatt egy rejtélyes dobozban mindenféle családi relikviát találtunk: szerelmes leveleket, fényképeket, szemüvegeket, és Maja nagymamájának, Jacobi Paulának az első bálján viselt selyem cipellőjét. Mellette egy kicsi barna babacipő: Munkácsi Ernő első cipője. Mindkettő talpán megtaláltuk Munkácsi Bernát kézírásos feliratait: „Drága Paulám lánykori báli cipője. Hagyatékában találtam, MB.” és „Ernő fiacskám első cipője, MB”. A kanapé mögötti könyvespolcon ott volt az egyik neves családi ős, Lerner-Lasch József Oneg Nefes című, 1795-ben Prágában megjelent könyve, sajátkezű széljegyzeteivel. Mellette Lerner rabbi lányának, Mirjamnak sárga bársonyba kötött imakönyve, benne értékes családi feljegyzésekkel, azokkal, melyekből Munkácsi Bernát dolgozott a családtörténet összeállításakor. És fényképalbumok, egy gyönyörű szédertál, néhány apróság, melyektől Maja akkoriban még nem akart megválni, hiszen egészségesnek tűnt, és tervei voltak: arra kért, hogy tanítsam meg számítógépet használni, hogy könnyebben írhassa meg édesapja élettörténetét. Hirtelen és váratlanul jött halála megakadályozta ebben. Hagyatékát férje rokonsága örökölte, akik a gazdag családi hagyatékot Maja Kanadában élő unokatestvérének, Peter Munknak (1927-2018) ajánlották fel megvételre. Mindannyiunk szerencséjére benne is élt az apákról az utódokra szállott elhivatottság, és azzal a szándékkal vásárolta meg nagyapja és dédapja örökségét, hogy az intézményünknek, a hajdan nagybátyja által igazgatott Múzeumnak adományozza. Akkor ismerhettem meg személyesen, amikor meghívott Torontóba, abba a városba, ahol leélte életét, és ahol neve Kanada legnagyobb adományozójaként az általa alapított intézmények nevében már örökre jelen van. Azért hívott, hogy személyesen, az általa ismert történetekkel együtt adhassa át a visszavásárolt dokumentumokat. Peter Munk gyerek volt még, amikor elüldözték Magyarországról. Keményen végigdolgozott életében kevés figyelmet szentelhetett a háború során szétszóródott hagyatéknak, de élete alkonyán mégis nagyon fontos lett számára ez az örökség. A tudós akadémikus Munkácsi Bernát családtörténeti jegyzeteit lapozgattuk torontói ebédlőasztala mellett, ahol újabb és újabb csodákra bukkantunk. Kiderült, hogy egyik őse, az 1741-ben elhunyt kismartoni Spitz Izsák Buda 1686-os ostromakor számos zsidó foglyot váltott ki, majd támogatta a kismartoni zsinagóga felépítését. Elmesélhettem neki, hogy Lerner-Lasch József rabbi e jegyzetekben is említett Oneg Nefes című, 1795-ben Prágában megjelent könyve, sajátkezű széljegyzeteivel Maja adományaként már a gyűjteményünkben van, s ugyancsak őrizzük e rabbi lányának, Mirjamnak az imakönyvét. Dédapja, Meir Avraham Munk – akiről Peter a héber nevét kapta – visszaemlékezéseit ő is ismerte, hiszen ennek magyar fordítása 2002-ben megjelent a Múlt és Jövő kiadónál – most viszont nekünk ajándékozta az eredeti szöveg 1941-ben készült fordítását. Végignéztünk rengeteg családi fényképet is, és Peter Munk örömmel azonosítgatta egy rég elsüllyedt világ már csak az ő emlékezetében élő szereplőit, rengeteget mesélt és optimistán tervezgettük, hogy milyen módon lehet ezt a fantasztikus családi örökséget a mai magyarországi zsidó oktatás szolgálatába állítani a budapesti Zsidó Múzeumban.
Hogy a Munk-Munkácsi családban megkövetelt értékeknek megfelelően gondozhassuk ezt a példátlan családi hagyatékot, a Peter and Melanie Munk Charitable Foundation bőkezű támogatást is nyújt nekünk. És még valamit, ami jóval többé teszi ezt a támogatást egyszerű anyagi támogatásnál. A Munk alapítvány alapszabálya szerint nem nyújthat közvetlen támogatást Kanadán kívüli célokra. Közvetítő kanadai alapítványt kellett ehhez találnunk – és ekkor kerekedett a történet szimbolikus híddá a régi, háború és holokauszt előtti múzeum és a mi jelenünk közé. A közvetítő alapítvány alapítója a régi igazgató, Munkácsi Ernő szeretett kollégájának, a deportálás során elhunyt Balázs Györgynek Judit lánya. Az ő alapítványa, a Canada-Hungary Educational Foundation folyósítja számunkra azt a donációt, mellyel feladatunkat elvégezhetjük.
A munkában segítségünkre van Peter Munk lánya, Nina Munk, aki a családalapító ős, a wormsi rabbi Izsák Halévi óta a 15. nemzedék. Ma ő az az utód, aki elhivatottan őrzi a családi emlékezetet, meg természetesen a Múzeum, hiszen egykori igazgatónktól, Munkácsi Ernőtől mi is átvettük az elhivatott örökségmegőrzés kötelezettségét.

---

A hagyatékban egy hanglemezt is találtunk, melyen Munkácsi Bernát hangját, fia, Munkácsi Ernő bar micvóján elmondott családtörténeti összefoglalóját halljuk.