Naményi Ernő emlékére Az Egyiptomból való szabadulást követően Mózes és a zsidók öröméneket énekeltek, melynek egyik sora így szól: „Hatalmam s énekem Jah, ő lett nekem segítségül, ez az Istenem, hadd dicsőítem, atyám Istene, hadd magasztalom” (Exodus, 15: 2). A zsidó tradíció szóbeli hagyománya fejti ki a dicsőítés és magasztalás mikéntjét: „Dicsőítsd a parancsolatok teljesítésével, használj/készíts: szép szukkát (szukkoti sátor), szép lulavot (szukkoti növénycsokor), szép sófárt (kosszarvkürt), szép cicitet („szemlélőrojtok”) és szép tóratekercset, írd szép tintával, szép tollal, gyakorlott szófer (tóramásoló) készítse, és végül borítsd szép selyembe.” (Talmud Bavli, Sabbat 133b) A héber eredeti a ’nae’ szót használja a szép kifejezésére, ami nem pusztán az esztétikai szépséget, hanem a valódi, belső értékekből fakadó, platóni és arisztotelészi értelemben vett szépséget jelenti. Ugyancsak ilyen értelmet kell keresnünk a gyakorlott tóramásolót az eredetiben kifejező ’uman’ (tk. művész) jelentésében, azaz az istentiszteleti célokat szolgáló tárgyakat olyan művésznek kell készítenie, akinek elhivatottsága, művészi tehetsége is van a gyakorlati képességei mellé. A vallási parancsolatok esztétikai dimenzióval kiteljesített teljesítése a hiddur micva, a parancsolatok ’megszépítése’. Egy midrás szerint a hiddur micva ’megszépíti’ a parancsolatot végrehajtóját is, s végül a parancsolatok végrehajtása ezen az esztétikailag magasabb szinten megszépíti Izrael Istenét. Minden parancsolat végrehajtása teljesebb, ha a szükséges kellékek megszólítják az érzékeket is, s így a cselekedetek esztétikai minősége is vallásos tartalmat nyer. A művészeti szépség azonban nagyon relatív fogalom, és a vallásos közösségben gyakran az értékelvűség, drágaság veszi át a szépség helyét. A zsidó közösségek tárgyaikhoz fűződő viszonyának tanulmányozásához meglévő kevés forrás alapján úgy tűnik, hogy a tárgyak értékét a bennük foglalt nemesfém anyagi értéke, a tárgyat használó-készíttető-adományozó személyek társadalmi pozíciója, előkelősége, és – esetleg – a tárgy régisége határozza meg. A művészi kidolgozottság ezeket követi, ha egyáltalán – hiszen a zsidó szertartási tárgyak tanulmányozása a zsidó tudományosságon belül alig néhány évtizedre tekinthet vissza, s csak nehezen sikerül elfogadtatni létjogosultságát. „Hamis és legtöbbször tudatosan ferdített az a beállítás, mintha a zsidó vallás művészetellenes lenne. (…) Inkább az elnyomatási időszakokban a zsidókra nehezedő materiális nyomásnak és az üldözési korszakok elzárkózásának köszönhető a tisztán spirituális iránynak az esztétikai kultúra fölött való időleges szupremáciája.” – írta Naményi Ernő 1929–ben. Ekkor már Európa több városában létezett zsidó múzeum, s néhány úttörő kutató kezdte felfedezni a zsidó múlt vizuális emlékeinek (ekkoriban elsősorban a zsinagógáknak és az illusztrált kéziratoknak) forrásértékét. Ugyanakkor tény, hogy a zsidó népet történelme folyamán elsősorban az írás, annak fizikai megjelenése és tartalma érdekelte, s kevesebb figyelmet fordítottak a tárgyakra, a vizualitásra. A zsidó szakrális művészet fejlődését a külső körülmények sem támogatták: Európa legtöbb országában a zsidóknak csak rendkívül ritkán, egyéni kiváltságok megszerzésével nyílt lehetősége a kézművességre, ráadásul az adott szakma alapos elsajátítása, professzionális művelése sem volt könnyű. Ugyanakkor a zsidók rendkívüli – legalábbis a korabeli társadalmakhoz képest – mobilitása miatt a tárgyakra leselkedő veszély is nagy volt. A sok helyváltoztatással és költözéssel a fizikai valóságukban megjelenő tárgyak kevesebb figyelmet kaptak, virtuális – eszmei, szellemi – tartalmuk felértékelődött. Ezt látszik igazolni az a tény is, hogy a világ zsidó múzeumaiban és magángyűjteményeiben felhalmozott judaikák (zsidó liturgikus tárgyak) csak egy-két ritka, kivételes esetben régebbiek 2–300 évesnél, legtöbbjük a tizennyolcadik–tizenkilencedik. században keletkezett. A zsidó művészettörténet–kutatás első tudósaként a budapesti Rabbiképző Intézet tanárát, Kaufmann Dávidot tiszteli a világ, de fiatalon bekövetkezett halála után sokáig nem akadt magyarországi követője. A Kaufmann által megfogalmazott kutatási irányokat később Naményi Ernő követte, akinek életpályája, írásaiban fennmaradt elvei többféle tanulsággal szolgálhatnak a zsidó tárgyi világ mai kutatói, de használói számára is. Életműve rendkívül sokrétű, melyben összefonódik benne a zsidó művészet kutatása és bemutatása, valamint a modern élethez igazodó zsidó vallásos közösség és a kortárs judaikaművészet megteremtésének kísérlete. Naményi Ernő 1888. május 9–én született Nagykanizsán. Apja dr. Neumann Ede, a budapesti Országos Rabbiképző Intézetben végzett első rabbi, anyja Kayserling Emma, a Dohány utcai rabbi, Kayserling Mayer lánya. Anyai dédapja Ludwig Philipsson magdeburgi rabbi, a berlini liberális rabbiképző (Jüdische Hochschule) alapítója. Philipsson Berlinben együtt dolgozott Abraham Geigerrel, aki korábban a breslaui rabbiképző egyik alapítója, a zsidó vallásreform nagy hatású közép–európai személyisége volt. Nagykanizsán Neumann rabbisága alatt a Geiger által bevezetett reform–imakönyvet használták, s a zsinagógában – melyben fél évszázaddal korábban, Löw Lipót rabbisága idején Magyarországon először szólalt meg zsinagógában orgona – a bécsi reform–kántor, Salamon Sulzer liturgiáját követték. Naményi a nagykanizsai gimnázium után jogot, közgazdaságtant és szociológiát tanult Budapesten és Brüsszelben. 1916–tól az Országos Iparegyesület titkára, majd igazgatóhelyettese, igazgatója lett. Emellett a Magyar Könyv és Reklámművészek Egyesületének főtitkára, a Magyar Bibliofil Társaság választmányi tagja volt. Az Országos Magyar Zsidó Múzeum Egyesületnek 1931–től tagja, pénztárosa, elnökhelyettese, majd 1945 és 1950 között elnöke volt. Mint reklámmal is foglalkozó szakember komoly múzeumi marketing–tevékenységet végzett akkor, amikor ez még igencsak gyerekcipőben járt. Kapcsolatain keresztül számos fontos és értékes tárgyat szerzett meg a gyűjteménynek, és annak egy részét múzeumegyesület – Kanizsai Ernő álnéven, általa szerkesztett – lapjában munkatársaival együtt be is mutatta. A második világháború idején megszervezte a múzeumi tárgyak elrejtését, majd a felszabadulást követően megkísérelte felmérni és a múzeumba vinni a zsidó közösségek megmaradt értékeit. A múzeumot 1947–ben újranyitották, és Naményi 1949–ben két olyan időszaki kiállítást rendezett, melyek a fennmaradt tárgylisták alapján ma is megállnák a helyüket. (A széder művészete, Magyarországi zsinagógák művészete1948, a fordulat éve után azonban nem sok reménysége maradt: a zsidó közösséget 1949 decemberének végén egységes szervezetbe kényszerítették, ebben az addig önálló egyesületként működő múzeumnak sem maradt meg az önállósága. Naményi 1949 végén Párizsba emigrált, és bekapcsolódott az akkoriban formálódó párizsi zsidó múzeum munkájába. Felkutatta a Maghreb országaiban és a Dél–Franciaországban található zsidó értékeket, majd bevezetőt írt a múzeum kegytárgyait bemutató katalógusához. 1956–ban megszervezte az európai zsidó múzeumok vezetőinek értekezletét, amelyen a lehetséges együttműködés formáiról tárgyaltak. Halála évében jelent meg L’esprit de l’art juif című, a külföldi szakirodalomban máig gyakran idézett könyve. Ugyanebben az évben jelent meg a zsidó művészet első összefoglalója (Cecil Roth, Ed.: The Jewish Art. An Illuminated History), melyben Naményi két fejezetet írt. Naményi Ernő életében a művészeti kérdések fokozatosan, mintegy közgazdasági munkásságának melléktermékeként jelentek meg, művészettörténeti érdeklődése fokozatosan mélyült és nyert egyre újabb és újabb tartalmakat, hogy élete végére a zsidó művészet jelenthesse Naményi Ernő zsidó identitásának egyik bázisát. Naményit rabbi–ősök leszármazottjaként komolyan foglalkoztatta a vallás kérdése, a lényeg kutatása. „A lényeg keresése, kutatása, lélekbefoglalása az, ami nemcsak a vallás, hanem az ember célkitűzése és vágyódása.” 1934–ben barátaival megalapította az Ézsajás Vallásos Társaságot: „nem egy alapszabállyal rendelkező egyesület, hanem egy asztaltársaság jellegű intézmény”, amint Naményi Kner Imréhez írt levelében megfogalmazta. A tagok, Naményi barátai – többek között Neugröschl Endre (később Marton Endre) jogászprofesszor, Kőrösi Kornél biológus, Goldziher Károly matematikus, Ligeti Pál történetfilozófus, Tevanék, Knerék és talán még mások is – Naményi Lendvay utcai lakásán tartottak összejöveteleket, bibliamagyarázatokat. Néhány elhangzott beszéd nyomtatásban is megjelent, elsőként a társaság első összejövetelén Naményi által elmondott „Holt forma vagy élő lényeg? Elmélkedések Ézsajás 1. fejezetéhez” című előadást. Ebben Naményi Ézsajást kommentálva kifejti: „Nem elavult formákban keresünk érintkezést az Úrral, nem érthetetlen vagy szellemi és lelki életünkkel harmóniába nem hozható formák között keressük lelkünk egyesülését Istennel.” A jeles értelmiségi társaskör kulturális értékeinek megfelelő társaságot, prédikációt, szellemi és nem utolsó sorban vizuális igényeinek megfelelő szellemi kört teremtett. A társaság működéséről nem sok forrásunk van, szellemi irányvonalukat, tevékenységük alapvonalait a közreműködésükkel létrejött művészeti alkotásokon, illetve a szellemi vezetőjének tekinthető Naményi Ernő liberális judaizmusról szóló írásai alapján rekonstruálhatjuk. „Van–e egyáltalán szüksége a zsidó vallásnak a művészetre? A művészet által előidézett esztétikai megindultság a legszellemibb élmény. Ennek az élménynek alapérzülete a rokonszenv, amelyet a műtárgy bennünk előidéz. Rokonszenv magával a műtárggyal, a mű alkotójával és azokkal az eszmékkel, amelyekkel a mű és alkotója telítve vannak.” – írta Naményi 1933–ban. 1934 nyarán elhatározta, hogy „megcsinálja Európa legszebb haggadáját” – nyilvánvalóan az Ézsajás Vallásos Társaság használatára is. A haggada hagyományos szövegét Pap Károly magyar fordításában, nagyon kevés héber eredeti szöveggel nyomtatták. A haggadák illusztrálásának nagy hagyománya van: mint azt többek között Naményi művészettörténeti tanulmányaiból tudjuk, a kéziratos és az első nyomtatott haggadák képanyaga folyamatos újranyomásokban jelen volt korának vizuális palettáján is. Saját haggadájának illusztrálását Naményi művészeti és tipográfiai, könyvészeti igényességének megfelelően készítette elő. Könyvbarátként vallotta, hogy az író szellemi munkájának meg kell adni azt a tiszteletet, hogy művészi köntösben juttatják a közönség kezébe. Természetesen mindez hatványozottan igaz a szertartási célokat szolgáló kiadványnál: ahol szinte Isten akaratát közvetíti a szöveg, ott a lehető legtökéletesebb formát kell biztosítani. Hogy Naményi mennyire komolyan gondolta a megfelelő művészi tartalom tökéletes ipari kivitelezésének fontosságát, azt a könyv kolofonja bizonyítja: „Ezt a Haggadát az ősi szertartásos rend szerint Pap Károly közreműködésével összeállította Naményi Ernő. Az Oh Atyánk ––– kezdetű éneket az Addir hu dallamára írta Bodrogh Pál. A fametszeteket készítette Kolozsvári Sándor. Nyomtatták Kner Izidor könyvnyomdájában Gyomán, a zsidó időszámítás 5696–ik esztendejének telén, a svájci münchensteini Haas féle betűöntöde Bodoni antiqua és az Első Magyar Betűöntőde Meruba betűjével. Készült öt példány A–E jelzéssel, Van Gelder Zonen valódi kézzel merített papirosán, 60 példány 1–60 jelzéssel a Diósgyőri Papírgyár merített papirosán és 1000 példány finom diósgyőri papiroson. A hangjegymellékletet Gottlieb Izsó nyomtatta Budapesten. A könyveket Kner Erzsébet kötötte. A számozott példányokat az illusztrátor aláírásával látta el. Ennek a példánynak jelzése: A.” A Haggada 1936–ban megkapta a Magyar Bibliofil Társaság elismerő oklevelét, melyet az év öt legszebb könyvének ítéltek oda. Naményi a Haggada mellett a széder–esti szertartás más tárgyainak elkészítésére/elkészíttetésére is gondot fordított. 1936–ban a Múlt és Jövőben közölt beszámolójából értesülünk arról, hogy – nem mellékesen a Naményi baráti társaságába tartozó – Tevan Margit modern szertartási eszközöket készített. A rövid kis cikk két mezuzát, egy Illés-serleget és két széder–tálat ismertet, s hangsúlyozza a kortárs, modern judaika megteremtésének fontosságát. Miközben kiemeli a tárgyak újszerű, az anyag és a technikai lehetőségek adta formáját, beleilleszti azokat a zsidó szertartási tárgyak több évszázados történetébe, felvillantja ikonográfiai előképeiket. Naményi számára egyaránt fontos az ezeréves tradícióhoz kötő tartalom, a tárgyak jelképeiben, ikonográfiai elemeiben jelen lévő zsidó tradíció, saját korszakának modern iparművészete az anyaghasználatban és a megmunkálásban. Nem mellékes számára, hogy a vallási szertartások közben milyen esztétikai megjelenésű tárgyakat használ, hiszen azok az ő értelmezésében már nem pusztán kellékek, hanem vallásos tartalmat hordozó és funkcióba lépő tárgyak, „hogy Isten szolgálatára szánt legkisebb eszköz is a szépség felemelő szellemével mozdítsa elő a lélek feltörését”. Az Ézsajás Vallásos Társaság a tagok lakásaiban tartotta összejöveteleit, zsinagógájuk természetesen nem volt. A vallásos irányzatuknak, szellemiségüknek megfelelő zsinagógát azonban ismerjük: egyrészt Naményi zsinagógaépítészetről szóló írásaiból, másrészt pedig a baráti körükhöz tartozó Kozma Lajosnak Kassán felépített zsinagógája alapján. Az 1929–ben felavatott zsinagóga ismertetését Naményi a Múlt és Jövő tipográfiailag is értékes külön kiadványában vállalta. Naményi élete folyamán többször foglalkozott a zsinagóga–építészet kérdéseivel. Mindannyiszor hangsúlyozta, hogy míg a zsinagógák építészeti stílusa általában a környező kulturális hatásoknak megfelelően alakult, ugyanakkor az alkalmazott építészeti–művészeti szemlélet mindenkor a változó szertartási igényekhez igazodott. Ezért tér el a koraközépkori zsinagógák térformálása ezért tér el a későbbi korszakokétól. A tizenkilencedik–huszadik század zsidó közösségen belüli éles vitái, melyek az ortodox–neológ szakadáshoz vezettek, gyakran a zsinagógák belső berendezése, térhasználata körül forogtak. A századfordulón a korábbi reform–térhasználatot követő közösségek egy részében is visszatértek a hagyományos elrendezéshez, amit Naményi célszerűtlennek és őszintétlennek tartott. „Kozma Lajos nagy érdeme a templomépítés szempontjából az, hogy minden romantikus álszemérem kikapcsolásával, amikor a modern haladó zsidó istentisztelet szükségleteinek megfelelően kellett templomot emelnie, azt kizárólag a haladó zsidó szertartás szelleméhez szabta. Ezzel is szolgálta azt a magas vallásos és művészeti törekvést, amely úgy a hitet, mint a művészetet az élettel eggyé teszi, nem húz válaszfalakat a szellemiség és az élet közé, hanem az élet legfenségesebb megnyilvánulásait harmonikus egységbe foglalja.” A vallásos tartalom mellett természetesen az azzal szoros egységben szemlélt vizuális megjelenést is méltatta, s külön kiemelte a zsinagóga egyszerű és célszerű formáját, nemes belső díszítését, anyaghasználatát – valamint a gondos ipari kivitelezést. Ugyanakkor Naményi hétköznapi munkája során a Magyar Könyv- és Reklámművészek Egyesületének főtitkára is volt, a reklámról szóló egyik első hazai szakmunka szerzője. Tudta, hogy a társadalom zsidóképének alakítása és a zsidó önkép formálása szempontjából milyen fontosak azok a jelek, amelyekkel a közösség mintegy közzéteszi identitását, vallásról, művészetről, a munka megbecsüléséről vallott nézeteit. A modern zsidó önreprezentáció intézményét, a Zsidó Múzeumot ennek szellemében rendezte be munkatársaival, Grünvald Fülöppel, Fürst Aladárral és Munkácsi Ernővel. Naményi kezdetben a gazdasági alapok megteremtésén fáradozott elsősorban, többek között múzeumi kiadványokkal növelte a bevételeket. A kiadványok szép jövedelmet hoztak a Múzeumegyesületnek, ezen kívül tisztán körvonalazták a korabeli magyar zsidók identitását és önképét. A múzeumi tárgyakról készült két, egyenként 12 darabos képeslap–sorozat elsősorban azokat a tárgyakat mutatta be, amelyek az emancipált magyar zsidók önlegitimációja szempontjából különösen fontosak voltak. Emellett művészeti nézőpontból is számottevőek voltak a múzeumi tárgymásolatok. Ezek nem réges-régi muzeális tárgyak replikáiként, hanem múzeumi háttérrel, művészetpártolással világra segített – sokszorosításra tervezett, az eladásokból az intézményi bevételeket növelő – kortárs művészeti tárgyakként jelentek meg. Közöttük a legérdekesebb, Naményi sokoldalú érdeklődését és munkásságát leginkább jellemző az a selyemre nyomott kalácstakaró, mely felirata szerint az Országos Magyar Zsidó Múzeum kiadása. A szombat fogadásának családi szertartásához használatos kegytárgyat Kner Albert tervei alapján, ajándékul kapott selyemre nyomtatták. A tradicionális zsidó textileken is feltűnő állatalakokkal díszített növényi ornamentika négy medaillonjában a sabbatot, illetve a zsidó közösséget szimbolizáló tárgyak szerepelnek: menóra, serleg, kalács és bor. A mintázat közepén, ovális mezőben a kalácsra mondandó áldás héber szövege látható. A kalácstakarót a rabbiság esketési listái alapján minden ifjú házaspárnak („ahol egy új hajlék épül Izraelben…”) elküldték azzal, hogy amennyiben megtartják, küldjék be a múzeumnak a kért összeget. A korszakban divatos, keresett művész által tervezett „design–judaika” ilyen típusú „marketingjével” nem csak a múzeum bevételeinek növelése volt Naményi célja, hanem ezzel egyfajta sajátos missziós szerepet is játszott: „hitem szerint a vallás őreinek az a kötelességük, hogy olyanokat nyerjenek meg a legtisztább monoteizmuson alapuló, tiszta szellemi Istenséget tisztelő vallás részére, akik már eltávolodtak, akik éppen esztétikai kielégületlenségük folytán s a vallásnak az élettől való teljes elkülönülése révén távolodtak el. Ha ezeket újból a vallás templomaiba óhajtják hozni, ha a zsidó vallásból az élet vallását akarják újból teremteni, ha modern kultúránkkal harmonikusan egyesülve, integráns részévé akarják tenni lelki életünknek, akkor azt a nagy vonzóerőt, amelyet a művészet jelent, nem nélkülözhetik, akkor a vallásnak keresnie kell a művészet fegyverbarátságát, mely annál őszintébb, mert a vallás céljainak szolgálatával semmiben sem hanyagolja el saját célkitűzéseit.” Naményi Ernő a művészetet saját családjában, otthonában sem nélkülözte a szertartásokban. 1933-ban, Tamás fiának bar micvójára – mindössze hatvan példányban – kinyomtatták azt a beszédet, melyet 1901-ben az ő avatásán mondott el édesapja a nagykanizsai zsinagógában. Az alkalmi kiadvány Naményi kedvelt betűjével, Bodoni antiquával, válogatott papírokon, Kner Erzsébet művészi kötésében készült. A fiatalon megözvegyült Naményi második házasságkötésére nászajándékként barátai, az Ézsajás Vallásos Társaság tagjai Tevan Margit Ézsajás, Noé és búzakévét kötő pár képével díszített serlegét ajándékozták a házaspárnak. A serleg később a Zsidó Múzeum gyűjteményébe került. Az értékes, régi családi tárgyakat a Zsidó Múzeum Egyesület őszinte tagjaként a Múzeumnak ajándékozta, köztük dédapjának, Philipssonnak kalácstakaróját, nagyapjának, Kayserling Mayer Dohány utcai rabbinak tfilinzacskóját, karosszékét is. A nagykanizsai rabbi fiaként jól ismerte a kanizsai zsidó közösség értékes, művészettörténetileg is jelentős tárgyait, s ezeket hosszas tárgyalások után, több menetben szerezte meg a múzeumnak. A Zsidó Múzeum a Naményi szerint a harmincas-negyvenes évekre a „múlt emlékei mellett a vallásgyakorlat művészi megnyilatkozásainak tárháza”, példatára lett. Naményi sokat publikált erről a tárházról, munkássága a magyarországi zsidó művészettörténet–írás kimagasló teljesítménye. Érdeklődésének, publikációinak középpontjában a pészach állt: a szabadság ünnepe, a múlthoz, a zsidó történelemhez való kötődés szimbóluma is ez az ünnep, ráadásul az évszázadok folyamán gazdag tárgyanyaga alakult ki. „A zavartalan öröm ritka volt a zsidóknál, s érthető, hogy a zsidó család a szép iránti vágyakozása a megszabadulás, a kiszabadulás és megváltás ünnepének díszítésére, fényessé és széppé tételére irányult.” Naményi, mint láttuk saját vallási közössége számára elsőként a haggada kiadását szervezte meg, majd Tevan Margit tárgyainak létrejöttét segítette. A Múlt és Jövőben aláírás nélkül, ám szinte bizonyosan Naményi tollából jelent meg egy kitűnő cikk a korszak legnagyobb judaika–gyűjteményének, a Friedmann gyűjteménynek a pészachhal kapcsolatos tárgyairól. Ebben a hiddur micva eszméjét a nehéz korszakokat megélt zsidók számára egyrészt lelki menedékként, másrészt a múlthoz kapcsoló kötelékként ábrázolja. 1942–ben bemutatja a korszak két másik jeles magyar haggada–kiadványát, az OMZSA haggadát és a Zádor István által illusztrált haggadát. Ugyanebben az évben jelenik meg nagyon alapos és összefoglaló cikke a herendi szédertálakról. Ebben a magyar zsidó művészi ipar egyik első képviselőjének, Fischer Mórnak a magyar porcelángyártásban játszott szerepét, és a szédertálak díszítésének művészettörténetét dolgozza fel nagyon alaposan. A cikk megírásához felkutatta a még lappangó, családi használatban lévő herendi szédertálakat is. Ezek közül később többet is megszerzett a Zsidó Múzeum gyűjteménye számára. Széderről, pészachról összegyűjtött hatalmas tudásának összegzése volt az a viszonylag rövid ideig látogatható időszaki kiállítás, melyet a holokauszt utáni elsőként rendezett meg a Zsidó Múzeumban. Az „A széder művészete” című kiállításban szédertálakat, haggadákat, Élijáhu–serlegeket, macesztakarókat, kéztörlőket mutattak be – jellemzően a legrégibb magyarországi emlékektől a kortárs, modern judaikákig, többek között Tevan Margit szertartási tárgyaival együtt. Sajnos ehhez a kiállításhoz katalógus nem készült, a kiállított tárgyak listája nem maradt fenn – csak a kicsi, összehajtott kiállításvezető brossúrából tájékozódhatunk. Naményit nem elégítette ki korának egyre inkább formálissá váló neológ zsidó vallásgyakorlata, „a gépiesen gyakorolt és élettelenné váló ceremóniák” mögé akart tekinteni, hogy megismerje az „alapul szolgáló örök eszméket”. Az ő érdeklődése a művészet felé fordult, ezért a judaizmus alapjait jelentő alapideákat is a művészetben kereste. Zsidó művészetről, kegytárgyakról, képzőművészetről szóló írásaiban mindig hangsúlyozta, hogy a művek a zsidó tradíció termékei, ekképp a zsidó szellem megnyilvánulásai, mely minden korszakban mást és mást tart fontosabbnak, hangsúlyozandóbbnak. Ez a felismerése adott lehetőséget arra, hogy szabadon, a zsidó tradícióhoz mélységesen kötődve, de a folyamatos megújulás lehetőségét megadva, a legmodernebb formák között is lehetségesnek tartotta a hagyományos zsidó művészeti termékek megjelenését. Feltételezzük, hogy Kozma Lajos, Tevan Margit, Kner Imre és Albert számára inspiráló forrás lehetett egy–egy Naményivel folytatott baráti beszélgetés vagy bibliamagyarázat, szabad filozofálgatás az Ézsajás Társaságban. Naményi modern művészetről vallott nézeteit legitimálta zsidó művészettörténeti tudása, a modern zsidó szellemtörténetben alapvető fontosságú családi kapcsolatai pedig hitelesítették judaikákról, modern judaikákról vallott nézeteit. Jóllehet a zsidó kegytárgyakra vonatkozóan nagyon kevés a vallástörvényi megkötöttség, de a zsidó jogrendben többé–kevésbé járatlan művészeknek mégis megerősítést jelenthetett, amikor Naményi elismerően nyilatkozott egy–egy elkészült alkotásukról. Az elkészült és bemutatott épületek és tárgyak alapján a színvonalas kortárs judaika kapcsolódik a vallásos tartalomhoz, formailag pedig a lehető legegyszerűbb, „szertartásos célszerűségen alapuló formaalkotás”. Naményi szerint a zsidó művészet lényege, hogy a részletező leírással és a díszek hangsúlyozásával szemben a lényeget a zsidó szellemben keresi, s ennek vizuális megvalósítására törekszik. Megjelenése óta máig idézett művében (L’esprit de l’art juif, 1957) a zsidó művészetet elválasztja a bibliai korszak művészetétől, s a szétszóratás, a diaszpora termékének tekinti, melynek valódi célja ugyanaz, mint a szent szövegeknek: a Biblia, az Írott tan magyarázata – ezúttal vizuális megvalósításban. A zsidó művészetről szóló fejtegetésekben rendre felmerül, hogy a második parancsolat („ne csinálj magadnak faragott képet”) miatt a zsidó művészetről nem beszélhetünk, s a konzervatív ortodox közösségekben nincs is igazi értéke a vizualitásnak. Naményi az 1930–as években, Szíriában feltárt Dura Europos–i zsinagóga falfestményei, valamint a középkori illuminált kódexek alapján úgy véli, hogy a bálványimádás tilalma csak a statikus, szimbolikus pillanatokat rögzítő szobroknak, az ókori keleti művészet jellemző tárgyainak tilalmát jelenti. Értelmezése szerint a durai freskók a zsidó szellem igazi megnyilvánulásai, hiszen a bibliai történeteket, legendákat bemutató képeken egy képen belül a legenda egész lefolyása látható – ez a ’folytatólagos előadás’. Ezzel a megoldással a zsidó művészet nem statikus, mint a bálványimádás művészete, hanem látszik benne az isteni beavatkozás, mely a zsidó szellem, a bibliamagyarázat megjelenése. (A módszer már ismert volt a korakeresztény művészetből, de a dura–i és a bét alfai ókori zsinagógák feltárása előtt nem volt ismert, hogy a koraközépkori zsidó művészet is alkalmazta.) Szinte már közhely, hogy a művészet élvezete szinte szakrális élményt jelent az arra fogékonyaknak. Naményi életpályája és írásai fényében úgy tűnik, hogy a dolog fordítva is működött: az Ézsajás Vallásos Társaságban összegyűlt finom ízlésű értelmiségiek számára a zsidó szellemben előállított, vagy a vallás céljaira létrehozott művészet valójában nem segítette és kiegészítette, hanem pótolta a ceremóniákat. A szakrális tárgyak előállítása, propagálása, az azokkal való foglalkozás is szakralitást nyert, a szent tárgyak elkészítésének folyamata maga is rituális folyamattá vált. „És a művészet, amikor a vallás eszményi célját szolgálja, szent munkát végez, amint szent munkát végeztek azok, akik a szent sátort felépítették: ’És látta Mózes az egész munkát. Íme elkészítették azt; amint parancsolta az Úr, úgy cselekedtek. S megáldotta őket Mózes.’ (Mózes II: 39.43)” Az idézett tanulmány eredeti megjelenési helye a források pontos feltüntetésével: Toronyi, Zsuzsanna. „Hiddur micva mint zsidó identitás. Naményi Ernő emlékezete”. Café Bábel, sz. 17 (2008): 131–38.
Cafe Babel: Munka Toronyi Zsuzsanna
0 Comments
Leave a Reply. |
SzerzőkMunkatársaink és s gyűjteményeinkben kutatók írásai történelemről, kultúráról, művészetről. Szerzők és témák
All
|