1944 nyarán Budapesten élt a náci Európa legnagyobb zsidó közössége. A hazai zsidótörvények ekkor mintegy 220 ezer budapesti lakosra (160-180 ezer izraelita és nagyjából 40 ezer keresztény vallásúra) vonatkoztak. Köztük volt mintegy 50 ezer gyerek. Bölcsődéskorúak, óvodások, kisiskolások és gimnazisták. Mivel a vidéki magyar zsidóságot eddigre már deportálták, ők voltak az utolsó zsidó gyerekek Magyarországon. Ezen a héten lesz 76 éve, hogy szüleikkel együtt hajszál híján ők is az auschwitz-birkenaui gázkamrákba kerültek. "Judapest" Az utolsó háborús nyáron csak New Yorkban, Londonban és Tel-Avivban lakott több zsidó, mint Budapesten. Odessza, Lvov (Lemberg) és Kijev budapestihez hasonló méretű zsidóságát a nácik eddigre már éppúgy megölték, mint a majdnem félmilliós varsói gettó lakóit. A magyar főváros öt hitközsége közel harminc zsinagógát tartott fenn, köztük a világ akkori legnagyobb zsidó templomát, a Dohány utcai neológ zsinagógát. A legnépesebb szervezet a neológ Pesti Izraelita Hitközség (PIH) volt, de a fővárosban virágzó ortodox közösségek is éltek. A PIH kötelékébe 160 ezer ember tartozott, a hitközség 1280 alkalmazottal 40 egyesületet, 88 alapítványt, 740 ágyas kórházhálózatot és más szociális intézményeket (Chevra Kadisa, vakok és siketnémák intézetei, idősek otthona, árvaházak), valamint 3 elemi és 4 középiskolát működtetett. A budapesti zsidók hatalmas szerepet játszottak az antiszemiták által gúnyosan Judapestként emlegetett főváros kulturális és gazdasági modernizálásban. Hatásuk túllépett a város-, sőt az országhatárokon is. Több tucat olyan értelmiségi született és/vagy nevelkedett budapesti zsidó (vagy zsidó hátterű) családban, akiknek a világra gyakorolt intellektuális befolyását szinte lehetetlen túlbecsülni. Köztük volt a politikai cionizmus szellemi atyja, Herzl Tivadar; három Nobel-díjas tudós (Hevesy György, Gábor Dénes, Wigner Jenő); a digitális technológia egyik megalapítójának tekintett matematikus (Neumann János); a golyóstoll, a mosógép és az automata sebességváltás feltalálója (Bíró László); a nukleáris haditechnológia úttörői (Teller Ede és Szilárd Leó); a szuperszonikus repülőgép-meghajtás megalkotója (Kármán Tódor); a Bauhaus művészeti iskola két kiemelkedő alakja (Moholy-Nagy László és Breuer Marcell); a modernista építészet kulcsfigurája (Goldfinger Ernő); a 20. század egyik legnagyobb hatású író-értelmiségije (Kösztler Artúr), a modern újságírás egyik úttörője (Pulitzer József) és a fotótörténet egyik legnagyobbja, Robert Capa. Lefejezni vagy sem? 1944. március 19-én a német csapatok megszállták Magyarországot. Horthy Miklós államfő a nácikat maximálisan kiszolgáló, kollaboráns kormányt nevezett ki az ország élére. Budapestre érkezett Adolf Eichmann SS-alezredes, aki a Gestapo zsidóügyi osztályát vezette. Stábja a magyar Belügyminisztériummal szorosan együttműködve kezdett hozzá az ország „zsidótlanításához”. Április közepétől a magyar zsidókat több száz vidéki gettóba és gyűjtőtáborba zsúfolták, majd május közepétől megindult a tömeges deportálás Auschwitz-Birkenauba. A fővárosban azonban egybefüggő, körülzárt gettó helyett a zsidó lakosságot június végéig közel 2000 ún. „csillagos házba” tömörítették. Eichmann legfontosabb magyar partnere a Belügyminisztérium zsidó ügyeket irányító államtitkára, Endre László volt, akivel gyorsan össze is barátkozott. Egyetlen kérdésben volt köztük vita: mi legyen a budapesti zsidókkal? Endre úgy vélte, velük kell kezdeni a deportálást, ezzel „lefejezve” az ország zsidóságát. Eichmann viszont az akciót a fronthoz legközelebb eső keleti és északi területeken (Kárpátalja, Felvidék, Észak-Erdély) akarta indítani. Úgy gondolta, hogy a vidéki intézkedések elől a gazdag, befolyásos zsidók csak a fővárosba menekülhetnek, és a terv záró akkordjaként egy többnapos hatalmas razzia során Budapesten majd mindenkit sikerül elfogni. Végül Eichmann álláspontja győzedelmeskedett, így a főváros a deportálási menetrend végére került. Május közepe és július eleje között a magyar és német hatóságok közel 450 ezer embert deportáltak vidékről. 97 százalékukat Birkenauba vitték, ahol többségüket még az érkezés napján meggyilkolták. Július elején azonban, amikor Endréék hozzákezdtek volna a budapestiek elhurcolásához, Horthy leállította a deportálásokat – pontosabban megtiltotta a magyar rendvédelmi és közigazgatási szervek részvételét az atrocitásokban. Döntését elsősorban az befolyásolta, hogy az oroszok előretörésével és az angolszászok normandiai partraszállásával egyre nyilvánvalóbbá vált Hitler katonai veresége. Ráadásul Horthy sorra kapta a tiltakozó üzeneteket (többek közt a pápától és az amerikai elnöktől is) külföldről, miközben a birkenaui tömeggyilkosságot a szabad világ sajtója már nagy terjedelemben tárgyalta. Magyar segítség nélkül a németek azonnal megbénultak. Bár az elővárosok (Újpest, Kispest, Csillaghegy stb.) zsidóságát július 8-ig még elhurcolták, a csillagos házakba zárt fővárosi zsidók egyelőre megmenekültek a legrosszabbtól. A „közveszélyes zsidók” deportálása Megnyugvást azonban a következő hetek sem hoztak. A kudarcba belenyugodni képtelen Eichmann a következő hetekben mintegy háromezer embert (köztük sok budapestit) deportált a kistarcsai és sárvári internálótáborokból Auschwitzba. A magyar hatóságok ellenállása miatt tovább nem jutott, de a tragikus akciók híre nyomasztóan hatott a fővárosi zsidókra. Ebben a helyzetben bombaként robbant a hír: augusztus 9-10-én az egyik legbefolyásosabb zsidó vezető, az ortodox Freudiger Fülöp családjával Romániába szökött. A jól informált Freudiger meneküléséből sokan azt a következtetést vonták le, hogy a budapesti deportálás a küszöbön áll. Igazuk volt. Horthy egyre kevésbé volt képes ellenállni a német nyomásnak. Hitler már július 17-én megüzente, hogy a fővárosi zsidóságot is deportálni kell. "A Führer elvárja, hogy a magyar kormány most már további késlekedés nélkül végrehajtja a budapesti zsidók elleni rendszabályokat” - hangzott a világos követelés. Négy nappal később a náci diktátor Berlinben Horthy személyes megbízottjának, dálnoki Miklós Béla vezérezredesnek szónokolt hosszasan a maradék zsidóság elhurcolásának szükségességéről. Július 29-én Edmund Veesenmayer, budapesti német követ és teljhatalmú megbízott követelte, hogy Magyarország „haladéktalanul folytassa a zsidók deportálását”. Míg Horthyt győzködni kellett, a kollaboráns kormányt a legkevésbé sem. Az augusztus 2-i kormányülésen Sztójay Döme miniszterelnök úgy vélte, hogy „egy-két hét múlva ismét kezdetét veszi a zsidók kiszállítása”. Jaross Andor belügyminiszter javasolta: a becslése szerint 20 ezer keresztény zsidó kivételével mindenkit deportálni kellene, legelőször a VI. VII. és VIII. kerületi zsidókat. 10-én arról tárgyalt a kormány, hogy 50-60 ezer „galíciai és beszivárgott zsidó” átadásával kellene eleget tenni a berlini követeléseknek. A német követség augusztus 15-i feljegyzése úgy tudta, hogy 20-án megindulnak a deportálások. Persze nem valószínű, hogy a magyar hatóságok a katonai tisztavatással egybekötött állami ünnepre időzítették volna a nagyszabású akciót. Az új belügyminiszter, Bonczos Miklós viszont augusztus 19-én személyesen ígérete meg Eichmannéknak, hogy 25-én megindulhatnak a kiszállítások. A terv szerint a 3000 kormányzói mentesített és az 1941. augusztus 1. előtt kikeresztelkedett zsidók kivételével a többieket deportálják. Augusztus 23-án a kormányzói kabinetiroda (azaz Horthy közvetlen hivatali környezete) egy német-magyar kormánymegállapodás tervezetét küldte át a Külügyminisztériumnak. Ez Németország „rendelkezésére bocsátotta” volna a már deportált zsidókon kívül mindazokat a”közveszélyes zsidókat”, akik „a közrendet, közélelmezést, az ország belső biztonságát” fenyegetik. Hogy ezek kik voltak, azt a magyar kormány akarta meghatározni. E gumiparagrafus alapján azonban bárkit deportálni lehetett. Az akció augusztus 28-án indult volna. Cserében a kormány a magyar szuverenitást súlyosan sértő Eichmannék távozását sürgette és azt kérte volna, hogy a zsidókérdés kerüljön kizárólag magyar hatáskörbe. A tervezetre a minisztertanács augusztus 25-én rábólintott. A dokumentumokból kirajzolódó kép egyértelműnek tűnik. A minisztertanács ülésén a külügyminiszter helyettese már két hónappal korábban (június 21-én) tájékoztatta a kormányt, hogy a külföldi sajtóban "a magyarországi zsidók kiirtásáról" cikkeznek és, hogy "Lengyelországban a zsidókat elgázosítják és elégetik". A kormányzó és a miniszterek egyaránt ismerték a Birkenauból szökött szlovák zsidók tömeggyilkossággal kapcsolatos részletes beszámolóit, az ún. Auschwitz-jegyzőkönyveket. Mindezek ellenére augusztus második felére Horthy és környezete is meghajolt a német követelések előtt és kész volt hozzákezdeni a budapesti zsidók (legalább részleges) deportálásához. Előkészületek A budapesti deportálásra a németek is gőzerővel készültek. Eichmann, Otto Winkelmman SS-tábornok, a magyarországi SS és rendőri erők főparancsnoka, valamint a SIPO (Sicherheitspolizei - biztonsági rendőrség) új budapesti vezetője, Reiner Gottstein lázasan egyeztettek Endre Lászlóval. Augusztus 15-én a koncentrációs táborokat felügyelő SS főhivatal (Wirtschafts-Verwaltungshauptamt) 90 ezer új magyar zsidó kényszermunkás érkezésével számolt "aus dem Ungarnprogramm (Judenaktion)". Az illetékes SS hivatalvezető egyúttal aggódva jelezte feletteseinek, hogy az Auschwitz-Birkenauba deportált és megölt magyar zsidók ruháiból már alig maradt a raktárakban, így az új (budapesti) foglyokat nem fogják tudni felöltöztetni. Valószínűleg az előkészületeket szolgálta az is, hogy 18-án később a németek két napra letartóztatták a Zsidó Tanács három vezetőjét és Eichmann megparancsolta, hogy készítsenek listát a Tanács összes alkalmazottjáról. Iskolakezdés Eközben közeledett a szeptemberi tanévkezdés. A Zsidó Tanács munkatársai megpróbálták előkészíteni az oktatás újraindítását a budapesti zsidó általános és középiskolások számára. A kormányzat ugyanakkor nem tudta eldönteni, hogy a fővárosi zsidó gyerekek (ha még Budapesten és életben lesznek egyáltalán), megkezdhetik-e a tanulást. Az augusztus 23-i kormányülésen Antal István közoktatási miniszter azt fejtegette, hogy – bár a törvény egyértelműen előírja a tankötelezettséget - nem tartja elképzelhetőnek, hogy a zsidó gyerekek állami vagy községi iskolában a jövőben helyet kapjanak. Ugyanezen a napon a katolikus tanügyi főigazgatóság körlevélben jelezte az alá tartozó iskoláknak, hogy bár hivatalos kormányzati álláspont még nincs, az első osztályba már semmiképp se vegyenek fel zsidó tanulókat. 1944. augusztus 26-én éjjel a csillagos házakba zárt budapesti zsidók közül nem sokan aludtak. Volt, aki összecsomagolta legszükségesebbnek vélt holmiját és menetkészen virrasztott, mások házőrséget szerveztek, hogy ellenálljanak a hajnalra várt csendőrségi rohamnak. Sokan az öngyilkosságot fontolgatták. (Folytatása következik.) Kádár Gábor - Vági Zoltán
0 Comments
Leave a Reply. |
SzerzőkMunkatársaink és s gyűjteményeinkben kutatók írásai történelemről, kultúráról, művészetről. Szerzők és témák
All
|