Járvány és holokauszt: a náci epidemiológia

A második világháborúban zsidók, hadifoglyok és a civil lakosok tömegesen haltak meg a különféle járványok miatt. A betegségek közül a legtöbb életet a kiütéses tífusz (más néven flekktífuszt) követelte, amit főleg a ruhatetűben élősködő parazita terjeszt. Jellemző tünetei - az extrém magas láz, hányás, hidegrázás, zavartság, a testet borító kiütések - a  fertőzést követő 7-14 napban jelentkeznek. A betegség általában két hétig tart, szövődményei gyakran károsítják a szívet, a májat, a vesét és a keringési rendszert. Elsősorban a rossz higiéniai körülmények között élő, zsúfolt közösségekre veszélyes. Visszatérő vendég volt a hadifogolytáborokban, egyaránt megtizedelte a náci kézre került szovjet foglyokat, valamint a Sztálingrádban és a Donnál elfogott német és magyar katonákat. A holokauszt során hatalmas pusztítást végzett a gettók és a táborok legyengült lakói között.

​A tífusz először 1938-1939 fordulóján söpört végig a koncentrációs táborokon. A kitörésért a német civil hatóságok az SS-t kárhoztatták. A halálfejes orvosok nem törődtek az összezsúfolt foglyok egészségével, sokáig bagatellizálták a helyzet súlyosságát és elkéstek a betegek kiszűrésével. Ráadásul a táborparancsnokságok hírzárlatra törekedtek: feletteseik elől is titkolták a helyzetet és a környező települések vezetőit sem tájékoztatták. A járványt csak szigorú egészségügyi intézkedésekkel sikerült megfékezni. Számos német falu került karantén alá, a táborokban a fertőzés melegágyaiként szolgáló nyílt latrinák helyett wc-ket építettek, a fertőzött rabokat elkülönítették. Mire a tífusz megszűnt, Dachauban 400, Buchenwaldban 1100 fogoly halt meg.
A jelek szerint azonban a nácik nem tanultak a leckéből. Akárcsak a XIV. századi pestisjárvány idején, ők is előszeretettel ábrázolták a zsidókat (és a romákat, szlávokat) járványokat terjesztő, alsóbbrendű ellenségként. Már a varsói gettó 1940-es felállítását is egészségügyi szempontokkal próbálták indokolni. Eszerint "a német hadsereget és lakosságot minden körülmények között meg kell védeni a járványok baktériumait hordozó immunis zsidóktól".

​Antiszemita náci plakát a megszállt Lengyelországban: "Óvakodj a kiütéses tífusztól, kerüld a zsidókat!"

​Német adatok szerint 1941-ben Varsóban négyzetkilométerenként 14 ezer fő élt. A gettó népsűrűségét viszont a mesterséges betelepítéssel nyolcszor ekkorára duzzasztották. Egy átlagos lakásba 15, egy-egy szobába 6-7 embert zsúfoltak. Mosni és rendesen tisztálkodni kevesen tudtak, hiszen sok épületben folyóvíz sem volt. A túlterhelt csatornarendszer alig működött. Mivel a zsidók ellátását a nácik szándékosan nem oldották meg, a kezdeti élelmiszerhiányt hamarosan a tömeges éhhalál váltotta fel. Az éhező, összezsúfolt emberek között pedig gyorsan aratni kezdett a tífusz.
A gettóban raboskodott a világhírű mikrobiológus és hematológus, Ludwik Hirszfeld is. Neki köszönhetjük a vércsoportok örökölhetőségének felfedezését, valamint a különböző vércsoportok (A, B, AB, 0) rendszerezését és elnevezését. Hirszfeld professzor megdöbbenve figyelte, hogy a németek milyen ostoba módszerekkel próbálják megfékezni a járványt. Plakátokon tették kötelezővé, hogy a magas lázat jelenteni kell a hatóságoknak. Ezt követően a bejelentőt "fertőtlenítették". A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy a betegeket közös fürdőbe hajtották, majd órákig álltak meztelenül a hidegben, mialatt a ruháikat és holmijaikat fertőtlenítették. Ezután a gyakran összevert, megalázott és persze kifosztott embereket visszakergették a zsúfolt és mocskos tömegszállások fertőző gócaiba.

​Ludwik Hirszfeld. Hirszfeld professzor túlélte a holokausztot

​1941 nyarán már a náci adatok szerint is hetenként 320-450 zsidó fertőződött meg Varsóban. Ilyen bánásmód mellett azonban a becslések szerint a tífuszosok négyötöde inkább eltitkolta a betegséget. A halálozás brutálisan emelkedett. A januári 898 fős veszteséghez képest augusztusban már 5560 ember halt meg a gettóban.
Ráadásul a tífuszt terjesztő tetveket nem érdekelte sem a fajelmélet, sem a vallási kérdés, és a keresztény lengyeleket éppen úgy megfertőzték, mint az árja németeket. Ősszel az illetékes náci doktorok és egészségügyi szakemberek egy konferenciát tartottak. Valahogy meg kellett fékezniük a saját maguk által kirobbantott járványt. Egyikük, aki ekkoriban éppen Hirszfeld egykori intézetét vezette, "mindenféle értékítélet nélkül tisztán akadémiai alapon" állt elő javaslatával: mivel a betegséget az éhhalál elől a gettókból menekülő zsidók terjesztik, adjanak nekik többet enni. Főnöke, a megszállt lengyel területek egészségügyét irányító (kvázi tiszti főorvosa), Jost Walbaum azonnal rápirított, hogy erre a háborús helyzetben nincs lehetőség. "Ebben a körben nyíltan kell beszélnünk, legyünk világosak. Csupán két út van. A gettóban lévő zsidókat vagy éhhalálra ítéljük, vagy agyonlőjük. Hiába akarnánk, nem tehetünk másként. Egyetlen felelősségünk, hogy ezek a paraziták ne fertőzzék és ne veszélyeztessék a német lakosságot." - hangzott a kifacsart érvelés. A kollégák bólogattak és október közepétől egy rendelet értelmében a gettókon kívül elfogott zsidókat agyonlőtték. A  kör bezárult. Az antiszemita propaganda olyan önbeteljesítő jóslattá vált, amely "tudományos" és egészségügyi érvek alapján radikalizálta a népirtást.
Miközben a nácik 50 millió zlotyt különítettek el a járványügyi küzdelemre, a varsói gettó zsidó "önkormányzata" (Judenrat), egy darab fertőtlenítőt kapott 8 ezer zloty értékben. A dezinfekciós eljárást egy náci forgatócsoport is megörökítette. Persze gondosan lefilmezték a zsúfolt tömegszállásokon éhező rongyos gyerekeket, a kényszerfürdőbe terelt mocskos embereket és az utcán fekvő hullákra ügyet sem vető járókelőket is. Az üzenet egyértelmű volt: a betegségekért a piszokban élő zsidók felelősek, ők terjesztik a kórokozókat és ezért mindenkire veszélyesek.

​Éhező gyermek a varsói gettóban - képkocka a náci propagandafilmből, amit végül nem mertek bemutatni

​A járványt azonban propagandával nem lehetett megállítani. Hirszfeld professzor a gettóban illegális egészségügyi tanfolyamokat indított, laboratóriumot állított fel, szervezte a járványellenes harcot és a kívülről becsempészett kevéske vakcinával oltotta az embereket. De hiába mentette meg sokak életét a tífusztól, mert a legtöbben hamarosan a treblinkai gázkamrákba kerültek.
A tífusz más lengyel gettókban, Lodzban, Radomban és a csehországi Theresienstadtban is pusztított. A lembergi (lengyelül Lwów, ukránul Lviv) járvány a helyi hadifogolytáborból indult. Az ottani gettó kórházában dolgozott egy másik zsidó szakember, Dr. Ludwik Fleck. Egy "árja" kollégájának köszönhetően a Wehrmacht egészségügyi szerveinek védelmét élvezte. (Úgy látszik, hogy egyes németek még egy zsidóval is hajlandók voltak együttműködni a fronton harcoló több millió katona egészségének érdekében.)  Fleck becslései szerint a lembergi gettó lakosságának 70 százaléka fertőződött meg.
A mindenfelé kényszermunkára hurcolt zsidó, lengyel és szovjet transzportokkal a tífusz 1941 őszén kitört a hadifogolytáborokból, gettókból, börtönökből és a járvány ismét megérkezett az SS koncentrációs táboraiba. Az újabb hullám gyilkosabb volt a korábbinál. 1941 novemberében a Berlin melletti Sachsenhausenben az SS-ek már védőruhába bújva lőtték tarkón a szovjet foglyokat. Az óvintézkedések ellenére többen mégis megfertőződtek és a kivégzéseket le kellett állítani. Az év végén a Hamburg közelében lévő KL Neuengammét kellett egészségügyi  karantén alá vonni. Télen a KL Lublinba (Majdanek) hurcolt kétezer szovjet hadifogoly szinte kivétel nélkül meghalt. A sziléziai Gross-Rosenben 2500 közül 89 maradt életben.

Rongyosan, mezítláb - szovjet hadifoglyok az egyik náci táborban

​A holokauszt szimbólumává vált Auschwitz-Birkenaut eredetileg szovjet hadifoglyoknak szánták. A lágert felépítő 10 ezer orosz négyötöde három hónap alatt meghalt. November 4-én például egyetlen nap alatt 352 halott volt. Többségükkel a tífusz és az éhség végzett, másokat megöltek az őrök és a kápók. Rudolf Höss auschwitzi parancsnok emlékirataiban megbotránkozva ecsetelte, hogy az orosz hadifoglyok agyonverték egymást az ennivalóért, sőt, a kannibalizmus is gyakori volt. De enni nem adott nekik. Igaz, Berlin nem is küldött számukra érdemi ellátmányt. Az egészségügyi helyzet elfajulásáért a nácik ismét az áldozatokat hibáztatták, nem pedig az őket halálra ítélő politikai vezetőket. Akárcsak a gettókban, a németek a táborokban is saját kifacsart logikájuk szerint reagáltak. A tömeggyilkossággal egyszerre akarták megfékezni a maguk által kirobbantott járványokat és megnyerni az alsóbbrendűek ellen indított faji háborút.

Vági Zoltán