Óbor új kancsóban - a metafizikus judaika és a zsidó szövegek forradalma

​From tablet to table, from scroll to scroll - writes Amos and Fania Oz in their wonderful essay on Jewish textual traditions. The pun relates the Tablets of the Ten Commandments with tablets, and the scrolls that comprise the Five Books of Moses with the scrolling on computer surfaces. The meeting of these notions is not just a word-play, it points out very important developments hallmarking a new era in the access of cultural heritage. The heritage of Judaism (texts, objects, audio and video files) is made digitally available with multiple intentions and methodologies, in various points of the world.

Talmud and hyperlinks
The Jewish world’s quick reception of internet technology and digitization was probably made easier by the fact that the methodology of browsing and acquiring information on the internet is similar to the practice of traditional Jewish text learning. Similarly to a typical corpus on internet, the Talmud is a multidimensional text, not to be read in a linear manner. Hyperlinks connect the textual bodies and contents so that the reader can freely follow them according to his or her individual interest and knowledge. In the Talmud, this is traditionally solved by a special multi-column layout that engulfs the main text. In digital humanities this is made possible by linked open data, which is capable of connecting content preserved in different heritage institutions and interpret them together. It also offers an explanatory practice to the presented objects that follows a similar method of studying the Talmud.
Perhaps it is due to the strong textual tradition of Judaism that while digitization and online publishing of Hebrew texts were among the first ones, the world of tangible Judaica (Jewish objects) preserved in museums has only experienced a digital breakthrough in recent years. We are facing the same delay here that had already been seen in connection with the collection and the scholarly analysis of Jewish tangible heritage. It only commenced at the end of the 19th century, well after the research of our textual legacy. Along with the collections developed the infrastructure of academic studies focused on interpreting them. This happened after the first Jewish Museums were opened (1895:Vienna, 1898: Frankfurt and Hamburg, 1906: Prague, 1909: Budapest, etc.)
The destruction of the Holocaust and the establishment of the State of Israel opened new dimensions in the field of Jewish heritage. Large part of the records and tangible heritage of European Jewish communities exterminated during the Holocaust were destroyed, therefore collecting them gained a radically new meaning as of 1945. It was no longer just a historical collection of resources, but an attempt to preserve the traces of a culture that was intended to be destroyed. This effort has not only scholarly and aesthetic but commemorational aspects as well. At the same time, the foundation of the State of Israel (1948) re-evaluated the concept of Jewish diaspora and focused attention to non-European Jewish heritage too: entire Jewish communities made aliyah from Muslim countries and their tangible legacy became endangered pieces of Jewish culture. 
From a museological-methodological point of view, this period is reminiscent of the era following the destruction of the Temple in Jerusalem (70 CE), when oral transmission of the tradition was endangered. This is why the oral tradition (the Mishnah) and the Talmud were later put down in writing. Nowadays, the fear of losing the heritage of destroyed and transmigrant communities leads to the collection and preservation of these objects and records as public domain. In order to preserve losable knowledge, Jewish communities have always used the current media of the era: at the time of recording the Mishnah and the Talmud it was writing. Nowadays, when visual culture is being pushing in the forefront, it is the museums and digital mediation of knowledge. Digitization and online publishing, i.e. unrestricted access to heritage both in time and space, is a very important step in this process.

The reversed Tower of Babel
In their quoted essay, Amos and Fania Oz interpret this as an reversed Tower of Babel as in the era of the Jewish diaspora (since the fall of Judea, 587 BCE) this is the first time a significant corpus of the Jewish tradition is mutually intelligible and available from anywhere in the world. Moreover, this knowledge is no longer hidden in Jewish schools: thanks to online publication, texts are accessible from anywhere in the original language and in English translation. Therefore, contents that were only studied by religious Jewish men are now available even to groups that would have stayed away from them before. 
Digitization and online publishing is very important to any group appreciating its culture. The selection of content to be digitized and the way of publishing it reveal much about the group’s identity, its political and cultural ambitions as well as its historical determinants. In the case of diaspora cultures, the digital era brought along a possibility of at least virtually connecting a community scattered around the world but cherishing the same cultural heritage.

​Quantity or sensibility?
Mass digitization and almost unlimited access to content shows a new direction to scholarly thinking too. The question occurs whether quantity of knowledge is more important (many data, texts, objects) or it is more valuable to find the deductible lessons from them. Since there is nothing new under the sun, this question has already occurred in Talmud too: in choosing the leader of a school it was considered whether of the two candidates they should choose the one who knew almost all the texts by heart (Sinai), or the one who was a brilliant analyst of the texts (oker harim). The decision they made then –which showed favour towards the one who knew everything by heart – appears to us now with a later commentary. Rabbi Slomo Kluger (1783-1869), the rabbi of Brody, believed that in Talmudic times, when the texts were not yet written down, a scholar who knew everything was invaluable. However, in Kluger’s time, when texts could be retrieved and recalled due to the spread of book printing, the ability to take an analytical approach became more important. Commentaries on this text ultimately agree that both types of knowledge are indispensable abilities complementing each other. This duality is illustrated by the Judaica-digitization project, Sefaria, which I find most impressive.

Sefaria
Traditional Jewish thinking evolved from the repeated reinterpretation and re-commenting of ancient sacred texts and oral tradition as well as the continuous raising of new questions about the same texts.
According to Jewish tradition, the true meaning of things is inherently related to heritage and immanent in them. Their revelation happens through the continuous reinterpretation of tradition for all generations, connecting living Jews with their ancestors, their present problems and lives with that of their forefathers. In this tradition, visual culture has a smaller role as due to the strict interpretation of the second commandment, Judaism does not hold respect for images and icons. The concept of Jewish art has been subject to scholarly debates since the last decades of the 19th century. The results, which have only crystallised in the mid-20th century, constitute the basis of scientific research and processing of Jewish objects in museums. Harold Rosenberg, a New York art critic, introduced a new concept in 1966 which he called ’The Jewish art of the future’. This concept is the metaphysical Judaica: art portraying the teachings of Judaism with a philosophical content. It goes beyond visual material and formal content.
Seeing the results of the Sefaria project, I believe with digitizing and online publication we have come to the future that Rosenberg dreamed of. The essential goal of Sefaria was to digitize classical Jewish texts, in the course of which nearly the entirety of traditional Jewish literature is to be published in original language and translation as well. Its data upload methodology is open: it follows the practice of crowdsourcing, currently with 3439 active participants. They have so far digitized 84.141.295 Hebrew/Aramaic words and related to this have published an English translation of 18.989.055 words. So far this could be a traditional library. In the huge amount of uploaded classic texts 1.102.349 intertextual links have been made available by one click. The same knowledge that was indicated by Soncino, Bomberg and other printers from the 15-16.century – however, back then, the reader had to turn over the pages of another volume for “linking”, if he had the book at all. Otherwise he would have had to travel to another city to get it. Today, it takes only one click to switch. Further, in the spirit of the above mentioned continuous reinterpreting practice, users of digitized texts can compile "source-sheets" from texts selected in their "baskets", which can be used to study contextual questions and problems. By the 10th May 2017, 62.959 such source sheets are available, in thematic groups, sorted by subject. But that's not all. Sefaria, following the most beautiful practice of “digital humanities” visualizes, depicts the vast amount Jewish sacred texts. Their visualizations, on the one hand, show the nexus between texts, so they can be interpreted as learning facilitators. But perhaps they mean even more than that. The links between the several thousand year-old texts give a beautiful, symmetrical and/or repetitive pattern. In Secular-Art Theory, this is nothing more than the true, transcendent, metaphysical Jewish art that shows the Jewish spirit. For those who are more attached to Jewish traditions, however, it may even be more than that, since we are not talking about new contents. These contents have been there since the revelation on Mount Sinai but we were unable to see them before. The exploration and exhibition of this immanent aesthetic aspect is what we had to wait until the current stage of technological development. It must have been a similar experience for our ancestors in the 16th century to take the first printed copies of the sacred Jewish books and explore on the multi-column printed pages the text links, or the small signs that refer to other books or texts. I hope we will not have to wait another five hundred years for the next step and, with the help of IT technology, and we will soon, in our days, be able to explore a new layer of tradition that is not yet part of our knowledge.
Zsuzsanna Toronyi

From tablet to tablet, from scroll to scroll...
írja a zsidó textuális hagyományról szóló csodálatos esszéjében[1] Amos és Fania Oz. A magyarra szinte lefordíthatatlan szójáték a tízparancsolat kőtábláit a tabletekkel, a Mózes öt könyvét tartalmazó Tóratekercset (scroll) pedig a számítógépes felületeken történő görgetéssel hozza kapcsolatba. A fogalmak „összeérése” nem csupán szójáték, hanem nagyon fontos összefüggésekre mutat rá, melyek a kulturális örökség digitális hozzáférésével korszakhatárt jelenthetnek. A judaizmus örökségét (szövegeket, tárgyakat, hang- és videofileokat) a világ számos pontján, többféle szándékkal és módszertannal teszik digitálisan elérhetővé.
 
Óbor új kancsóban[2]
A digitalizálás és az internetes technológia gyors recepcióját megkönnyíthette, hogy az internetes böngészés és ismeretszerzés módszertanában hasonló a hagyományos zsidó szövegtanulás gyakorlatához. A zsidó hagyomány alapkövének számító Talmud, az internethez hasonlóan, sokdimenziós, nem lineárisan olvasandó szöveg, melyben hiperlinkek kötnek össze szövegtesteket, tartalmakat, hogy az olvasó szabadon követhesse, egyéni érdeklődésének és már megszerzett tudásának megfelelően.[3] Hagyományosan ezt a szöveg sajátos, több hasábos, a főszöveget körülölelő tördelésével oldják meg; mely Joshua Solomon Soncino 1483-as kiadásáig vezethető vissza, amikor elsőként alkalmazta ezt a tördelést. A „digital humanities” módszertanában ezt a “linked open data” teszi lehetővé, mely szabadon köt össze és együtt értelmez akár különböző örökségintézményekben megőrzött tartalmakat, s kínál a bemutatott tárgyak mellé olyan értelmező gyakorlatot, mely a Talmud tanulmányozásához hasonló módszert követ.
 
A judaizmus erősen textuális hagyományának is köszönhető talán, hogy míg a héber szövegek digitálizálása és online közzététele az elsők között történt meg, a múzeumokban őrzött judaika / zsidó tárgykultúra esetében inkább csak az utóbbi években tapasztható áttörés. Ugyanazzal a megkésettséggel szembesülünk, mint ahogyan a zsidó örökség materiális részének múzeumi gyűjtése és tudományos elemzése is csak jóval a szövegeké, könyveké után, a 19. század végén kezdődött. Az első zsidó múzeumok megszületése után (1895: Bécs, 1898: Frankfurt és Hamburg, 1906: Prága, 1909: Budapest, stb.) a gyűjtemények nyomán alakult ki az ezek értelmezésével foglalkozó tudományterületek infrastruktúrája.
 
A holokauszt pusztítása és Izrael Állam megalapítása új dimenziókat nyitott a zsidó örökséggel kapcsolatos gondolkodás területén is. A holokauszt során a kiirtott európai zsidó közösségek emlékanyaga, tárgykultúrája jelentős mértékben megsemmisült, így ezek gyűjtése radikálisan más jelentést kapott 1945 után, mint azelőtt. A gyűjtés már nem pusztán történeti forrásgyűjtés, hanem egy elpusztítani szándékozott kultúra nyomainak megőrzésére tett kísérlet, mely a tudományos és esztétikai mellett egyre inkább kegyeleti szempontokat érvényesít. Ugyanakkor Izrael Állam megalapítása (1948) átértékelte a zsidó diaszpora fogalmát. A tény, hogy az arab országok szinte teljes zsidósága alijázott, idővel felhívta a figyelmet az eredeti közegében szintén pusztulásra ítélt zsidó materiális örökség helyzetére.
Muzeológiai módszertani szempontból ez az időszak a jeruzsálemi Szentély pusztulását (i. sz. 70.) követő időszakra emlékeztet, amikor a központi kultuszhely lerombolása és a zsidóság diaszporába kényszerülése miatt veszélyeztetve érezték a hagyomány szóbeli továbbörökítésének lehetőségét, s ez vezetett később a szóbeli hagyomány, a Misna, majd a Talmud írásba foglalásához.[4] Napjainkban a megsemmisített vagy áttelepült közösségek emlékanyagának elvesztése miatti félelem vezet ezeknek összegyűjtéséhez, megőrzéséhez és közkinccsé tételéhez.[5] Az elveszíthető tudás megőrzéséhez a zsidó közösségek is az adott korszakban aktuális médiumokat használnak: a Misna és a Talmud rögzítésének korában az írást, napjainkban, a vizuális kultúra felértékelődésének időszakában[6] a múzeumokat és a digitális tudásközvetítést. A digitalizálás és online közzététel, azaz az örökséghez való időben-térben nem korlátozott hozzáférés ebben a folyamatban jelent roppant fontos lépést.
 
A már idézett esszében Amos és Fania Oz ezt „fordított Bábel toronyként” értelmezik, hiszen Judea eleste óta (i.e 587), a zsidó diaszpora időszakában most először tapasztaljuk, hogy a világ bármely pontjáról elérhető a zsidó hagyomány egy jelentős korpusza.[7] Ráadásul ez már nem a zsidó tanházakba zárt tudás többé: az internetes közzétételnek köszönhetően a bárhol, bárhonnan eredeti nyelven és közérthető angol fordításban is hozzáférhető szöveg a régebben csak a vallásos zsidó férfiak által tanulmányozott tartalmakat elérhetővé tette olyan csoportok számára is, akik korábban távol maradtak tőle.[8]
 
A fordított Bábel torony
A digitalizálás és az internetes közzététel minden, kultúráját nagyra értékelő csoport számára fontos. A digitalizálandó tartalmak kiválasztása, a közzététel módja sokat elárul a csoport identitásáról, politikai és kulturális ambícióiról csakúgy, mint történeti meghatározottságairól. Diaszpora kultúrák esetében ehhez járul az azonos kultúrához tartozó, de a világban szétszóródott közösség és kulturális örökség legalább virtuális összekapcsolásának lehetősége.
 
Sokat, vagy okosan?
A tömeges digitalizáció, a tartalmak helyszíntől, időtől független szinte korlátlan hozzáférése új irányt szab a tudományos gondolkodásnak is: kérdés, hogy sokat (sok adatot, szöveget, tárgyat) kell tudni, vagy inkább az számít értéknek, hogy megtaláljuk az ezekből levonható tanulságokat. Mivel nincs új a nap alatt,[9] így erre a kérdésre is akad eset már a Talmud szövegében is:[10] egy tanház vezetőjének kiválasztásakor azt mérlegelték, hogy a két jelölt közül azt válasszák, aki fejből tudott szinte minden szöveget, vagy azt, aki a szövegek briliáns elemzője volt. Az akkori döntés – mely a mindent fejből tudót részesítette előnyben – számunkra ma már egy későbbi kommentárral együtt jelenik meg. Rabbi Slomo Kluger (1783-1869) brody-i rabbi úgy vélte, hogy a talmudi időkben, amikor a szóban forgó szövegek még nem voltak írásban rögzítve, felbecsülhetetlenül fontos volt az olyan tudós, aki mindent tudott. Kluger korában azonban, amikor a könyvnyomtatás elterjedése következtében a szövegek bármikor visszakereshetőek és felidézhetőek voltak, már fontosabb az analitikus elemzés képessége. Az erre a szöveghelyre született kommentárok végülis megegyeznek abban, hogy tulajdonképpen mindkét tudástípus elengedhetetlen, egymást kiegészítő képesség. Ezt a kettősséget mutatja a számomra leglenyűgözőbb judaika-digitalizálási projekt, a Sefaria.
 
Sefaria
A hagyományos zsidó gondolkodás az ókorból örökölt szent szövegek és a szóbeli tradíció minden korszakban folyamatos újraértelmezése, újrakommentálása, újabb és újabb kérdések felvetése során alakult.[11] A zsidó hagyomány szerint a dolgok valódi jelentése eredendően az örökség elemeihez kapcsolódik, azokban immanensen benne rejlik, s ezek felfejtése a hagyomány folyamatos reinterpretációja során bomlik ki minden nemzedék számára, összekötve a ma élő zsidókat ókori elődeikkel, mai problémáikat és élethelyzeteiket a korábban élőkével.[12] Ebben a hagyományban a vizualitásnak kisebb szerepe van, a második parancsolat szigorú értelmezése miatt a judaizmusban nem alakult ki a képek, ikonok tisztelete. A zsidó művészet mibenlétéről, fogalmáról a 19. század utolsó évtizedeitől folynak tudományos viták, melyek összegzése[13] csak a 20. század derekára kristályosodott ki, ez az alapja a múzeumokban őrzött zsidó tárgykultúra tudományos kutatásának és feldolgozásának. Harold Rosenberg[14] new yorki művészetkritikus 1966-ban új fogalmat vezetett be, melyet a „jövő zsidó művészetének” nevezett. E fogalom a „metafizikus judaika”, mely olyan filozofikus tartalommal bíró, a judaizmus tanításait megjelenítő művészet, mely a vizualitáshoz kapcsolható anyagi és formai tartalmak meghaladását jelentheti.[15]
 
A Sefaria-project eredményei láttán úgy vélem, hogy a digitalizálással és az internetes közzététellel elérkeztünk abba a jövőbe, amit Rosenberg megálmodott. A Sefaria alapvetően a klasszikus zsidó szövegek digitalizálását tűzte ki céljául, melynek során eredeti nyelven és fordításban is közzéteszik szinte a teljes hagyományos zsidó irodalmat. Adatfeltöltési módszertanuk az internetes hozzáférés lehetőségeit kihasználva nyitott: a crowdsourcing gyakorlatát követi, jelenleg 3116 aktív résztvevővel. Ők eddig 85.646.071 héber/arámi szót, s ehhez kapcsolódóan 10.919.717 szóra terjedő angol fordítást tettek közzé – ez eddig egy hagyományos könyvtár is lehetne. A feltöltött hatalmas mennyiségű klasszikus szövegben 894.545 szövegkapcsolatot tettek egy kattintással elérhetővé. Ugyanazt a tudást, amit már Soncino, Bomberg, és a többi 15-16. századi héber nyomdász is jelzett – de az olvasónak a „linkeléshez” egy újabb vaskos kötetet kellett fellapoznia, ha egyáltalán rendelkezett a művel, és nem kellett érte akár másik városba is elutaznia. Most egy mozdulattal átkapcsolható. Ez a 21. század, ez a Sefaria. De nem csak ennyi. A már említett folyamatos re-interpretációs gyakorlat jegyében a digitalizált szövegeket használók saját „kosarukba” válogatott szövegekből olyan válogatásokat („source-sheet”-eket) állíthatnak össze, melyek alapján egy-egy kérdés, probléma, szöveghely kontextusa tanulható. 2017 elejére már 50297 ilyen válogatás elérhető, tematikus csoportokban, tárgyszavazva. De még ez sem minden.
A Sefaria a „digital humanities” legszebb gyakorlatát követve „vizualizálja”, ábrázolja a roppant mennyiségű zsidó szakrális szöveget. Vizualizációik egyrészt megmutatják a szövegek közti kapcsolatokat, azaz tanulást könnyítő eszközként is is értelmezhetőek, de talán ennél is többet jelentenek. A többezer éves szövegek közti kapcsolatok – melyek eleinknek is ismertek voltak, vizuális megjelenésük azonban nem – gyönyörű, szimmetrikus és / vagy repetitív mintát adnak.[16] Szekuláris-művészetelméleti olvasatban ez nem más, mint az igazi, a zsidó szellemet megmutató, transzcendens, metafizikus zsidó művészet. A zsidó hagyományokhoz erősebben kapcsolódók számára azonban még ennél is többet jelenthet, hiszen valójában nem új tartalmakról beszélünk, hanem olyanokról, melyek a Szináj hegyi kinyilatkoztatás óta ott voltak, eddig is, csak nem voltunk képesek meglátni. Ennek az immanens esztétikai aspektusnak a feltárása, megmutatása az, amire a technológiai fejlődés jelenlegi szakaszáig kellett várnunk. Hasonló revelatív élmény lehetett 16. századi őseinknek kézbe venni a zsidó szent könyvek első nyomtatott példányait, és a több kolumnás printelt oldalon felfedezni a szövegkapcsolatokat, vagy az apró jelzéseket, melyek más könyvekre, szöveghelyekre utaltak. Remélem, hogy a következő lépcsőfokra nem kell újabb ötszáz évet várni, és az IT technológia segítségével hamarosan, még napjainkban[17] felfejthetjük a hagyomány egy újabb, eddig általunk még nem megismert rétegét.

[1] Oz, Amos; Oz-Salzberger, Fania. Jews and Words (Posen Library of Jewish Culture and Civilization) (p. 8). Yale University Press. Kindle Edition.
[2] A cím utalás a Misna Pirké Avot (az atyák mondásai) 4 fejezetének 27. misnájára: „Ne a kancsót nézd, hanem azt, ami benne van. Van új kancsó tele régi borral, és régi kancsó, amelyben még új bor sincsen.”
[3] Ehhez lásd Rosen, Jonathan: The Talmud and The Internet. A Journey Between Worlds. Picador, New York, 2011.
[4]  A Talmud (héber ’tanulás’) két részből – a Misnából és a Misna törvényeinek megvitatását, részletes kifejtését tartalmazó Gemarából – álló enciklopédia. A Gemarában több mint háromezer tudós nézeteit, vitáit olvashatjuk a tórai törvények értelmezéséről. A Talmud nem törvénykönyv, hanem döntvénytár, melynek jellemző esetei figyelembevételével döntenek ma is a rabbik a felmerülő vitás kérdésekben. A Talmud tanulmányozása a zsidó férfiak szent kötelességévé lett, s nemcsak rabbinak, tudósnak készülők, hanem hétköznapi emberek is rendszeresen tanulták. A zsidóellenes mozgalmak céltáblájává is vált: számos hamis fordítás látott napvilágot, aminek következtében példányait elégetésre, megsemmisítésre ítélték.
[5] Hazan, Susan–Winer, Dov: Digitization of Culture in Israel. Uncommon Culture. Quarterly Journal. Vol. 1. No. 1–2. (2010) 124–127.
[6]“the world becomes picture at all is what distinguishes the essence of the modern age”. Heidegger, Martin: The Age of the World Picture. In: The Question Concerning Technology and Other Essays. Ed. William Lovitt. Garland, New York and London, 1977. 130.
[7] Oz, Amos; Oz-Salzberger, Fania. Jews and Words (Posen Library of Jewish Culture and Civilization) (p. 169). Yale University Press. Kindle Edition.
[8] Ennek egyik legérdekesebb példája, hogy a Talmud bizonyos részei helyet kaptak a dél-koreai iskolai oktatásban is, elsősorban nem a szövegek zsidó jogi, hanem szövegelemzés-módszertani gyakorlata miatt. Lásd Freedman, Harry: The Talmud. A Biography. Banned, Censored and Burned. The book they couldn’t suppress. Bloomsbury Publishing, 2014. 214.
[9] Vö: Kohelet 1:9
[10] Talmud Bavli Horayot 14a
[11] Schorsch, Ismar: From Text to Context. The Turn to History in Modern Judaism. Brandeis University Press, Tauber Institute, Boston, 2003. 171.
[12] Scholem, Gershom: Revelation and Tradition as Religious Categories in Judaism. In: The Messianic Idea in Judaism and Other Essays on Jewish Spirituality. Schcocken, New York, 1971. 289.
[13] E viták részletes elemzése meghaladná e dolgozat kereteit. A viták történetét, összegzését lásd.: Margaret Olin: The Nation without Art. Examining Modern Discourses on Jewish Art. University of Nebraska Press, 2001.; Kalman P. Bland: The Artless Jew. Medieval and Modern Affirmations and Denials of the Visual. Princeton University Press, 2001.
[14] Harold Rosenberg (New York, 1906 – New York, 1978) művészetkritikus, művészeti író
[15] idézi: Bland Uo. Kindle edition. loc. 548.
[16] https://www.sefaria.org/explore / https://www.sefaria.org/visualizations
[17] במהרה בימינו אמן = „hamarosan, még napjainkban” imaszövegek visszatérő fordulata, pl. Amida imában, étkezés utáni áldásban, stb.  

Toronyi Zsuzsanna 

​