Láthatatlan arc. Portrétípusok és nem tipikus portrék

Az elmúlt időszak kiemelte arcunk fontosságát, akár maszkban voltunk, akár a képernyő előtt. Személyes jelenlétünk értéke is megváltozott. Megfigyelhettük, mennyire különbözik az a kép, amelyet a számítógép kameráján keresztül látunk önmagunkról − a környezetünkkel kommunikáló, eleven személyiségünk képe – a tükörben megfigyelt arcunkétól. Vajon mi hozzuk létre vonásainkat, vagy valaki más konstruálja meg számunkra/helyettünk azokat? Abban a pillanatban születik-e meg az arcunk, amikor valaki más tekintetével találkozik a tekintetünk, vagy belső önképünk határozza meg személyiségünk lényegét?
Az arc megjelenítésének írásbeliség előtti történetében, a portré „őstörténetében” születtek meg az ősi, ceremoniális maszkok, melyek a szellemek és a holtak számára egyfajta kölcsöntestként szolgáltak, és viselőjük tekintete, az eleven szempár „keltette életre” őket. Az újkori, táblaképen megfestett portré jellegzetessége, hogy nem ábrázolja az arc, az adott személy egészét, mindig csupán egy adott – az időfolyamból kiragadott, ezért a változó mimika nélküli – pillanatot rögzít, illetve reprezentálja, hogy milyen szerepben kíván megjelenni az adott személy. A portré, legyen az önarckép vagy egy halotti maszk, voltaképp láthatatlanná teszi az élő arcot: az ábrázolt személy arca minden esetben egy szubjektív, valaki más szemén átszűrődő lenyomat lesz.
A portré műfajának fontosságát növelte, hogy a jelentős személyiségek emlékét akarták megőrizni általa – ezzel azt üzenve, hogy az illető halandó: „képpé váltam, tehát meghaltam”, csakúgy, mint a fotó, amely a pillanat elmúltát jelzi. A portrék megfejtéséhez tehát az alkotó sokrétű intenciója után kell erednünk, hogy felgöngyölítsük, milyen jelentésrétegekkel kívánta felruházni az ábrázolt személy arcát.
A kiállítás a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár gyűjteményének arcképeiből válogatva, egy-egy jellegzetes portrétípus bemutatásával próbálja megközelíteni a fenti kérdéseket. A tárlat a zsidó vallás emberábrázolási tilalmával indul, és a zsidóság önképének valláshoz és hagyományhoz kötődő kifejezésével folytatódik. Ezeket a műveket huszadik századi művészönarcképek követik: e portrékról asszimilálódott, polgári külsőt mutató, modernizmust kereső, öntudatos művész tekint ránk, és az arcképek gyakran beemelik terükbe a festő műtermét is. A képek harmadik csoportja női alkotók rejtélyes önarcképeinek segítségével mutatja be az arc elrejtésének lehetőségeit: elidegenedett önképpel, álarcokkal, szerepekkel vagy az arc sematizálásával. Az utolsó szekcióban egy kevéssé látható műfajjal, a halotti maszkkal találkozhatunk. Az arcábrázolás legősibb változatának, a maszknak olyan típusa ez, amely egyrészt a halott élethű arcvonásainak rögzítésére törekszik, másrészt egy örök eszményképben akarja megragadni az elhunyt karakterét.
Kiket reprezentálnak, milyen énképet közvetítenek ezek a művek az egyénekről és a közösségről? A portré kimeríthetetlen témáját a Láthatatlan arc című kiállítás abból a szempontból kívánja megközelíteni, hogy a művek miképpen jelenítik meg a zsidó identitás hagyományait, feszültségeit, sokrétűségét, vagy éppen az identitás hiányát. 

A kiállításon szereplő művészek:
Aba-Novák Vilmos // Anna Margit // Bálint Endre // Bihari Sándor // Bokros Birman Dezső // Csabai Ékes Lajos // 
Diener Dénes Rudolf // Erdei Viktor // Földes Lenke // Gedő Lipót // Gera Éva // Gombos Lilly // Gráber Margit // Herman Lipót // Kádár Béla // Kaufmann Izidor // Kornitzer Béla // E. M. Lilien // Abel Pann // Perlmutter Izsák // Perlott Csaba Vilmos // Róna József // Sajó Edit // Scheiber Hugó // Szentgyörgyi István // Zádor István // Vörös Géza // Tihanyi Lajos

A kiállítás kurátora: Farkas Zsófia 

Megnyitó: Október 6. 18 óra
Megtekinthető: október 7. és november 23. között, H-P, 14-18 óráig, a 2B Galériában