Iskolakezdés vagy elgázosítás (2. rész)

1944 nyarán Budapesten élt a náci Európa legnagyobb zsidó közössége. A fővárosban ekkor 200-220 ezer zsidó lakott, köztük mintegy 50 ezer gyerek. Bölcsődéskorúak, óvodások, kisiskolások és gimnazisták. Mivel a vidéki zsidóságot eddigre már deportálták, ők voltak az utolsó zsidó gyerekek Magyarországon. 76 évvel ezelőtt - éppen az iskolakezdés időszakában - szüleikkel együtt hajszál híján ők is az auschwitz-birkenaui gázkamrákba kerültek. Hogyan menekültek meg? És honnan, mennyit tudtak az őket fenyegető veszélyről? Múlt heti írásunk második része.

A fővárosi zsidók összeköltöztetése, 1944 június (Magyar Nemzeti Múzeum)

​Annyi mindenesetre bizonyos, hogy sok fővárosi zsidóhoz jutottak el különböző hírek a küszöbönálló deportálásról. Volt, aki a Zsidó Tanácsnál dolgozó ismerőseitől hallott a Birkenauból szökött szlovák zsidók beszámolóit tartalmazó ún. Auschwitz-jegyzőkönyvekről. Mások a BBC-t hallgatták, vagy keresztény barátaiktól értesültek a Kispesten, Újpesten folyó gettósításról és a budakalászi téglagyárból induló deportáló vonatokról. Egyesekhez eljutottak a vidéki rokonok és barátok vagonból kidobott búcsúlevelei is. A korabeli naplókat olvasva az is kiderül, hogy a sajtó- és levélcenzúra ellenére idővel egyre több budapesti zsidó értesült megalapozott hírekről.
 
"Halál vagy kényszermunka Németországban”
A 15 éves Klein Mária már 1944 februárjában feljegyezte, hogy „a németek már sok disznóságot csináltak, állítólag a londoni rádió mindig bemondja, honnan vittek el zsidókat lágerbe, meg hogy Lengyelországban nincs is már zsidó, gázzal megölik és elégetik őket”.
Radnóti Miklósné Gyarmati Fanni május 15-én szerzett tudomást arról, hogy a nagykanizsai internálótáborban raboskodó zsidókat „kivitték az országból”. Radnótinénak viszonylag pontos értesülései voltak a nagyváradi és ungvári gettókban zajló szörnyűségek részleteiről is.

Ecséri Lilla

​​A 16 éves Ecséri Lilla már a deportálások negyedik hetében, június 9-én így fogalmazott: „ha csoda nem történik, hamarosan minket is elvisznek a lepecsételt kocsik a halálba. Vidéken már meg is tették”. Egy későbbi bejegyzésében hozzátette: „Kilátások: vagy halál vagy kényszermunka Németországban.” Egy másik fővárosi kislány, Weinmann Éva július 23-án naplójában röviden összefoglalta, mi történt a zsidókkal a megelőző hónapokban: „A háború 5. esztendejébe[n] ide is elérkezett Európa veszedelme, Hitler. Megkezdődött itt is, mint minden más európai országba[n] a zsidóüldözés … Egész Magyarországon csak mi [fővárosiak] vagyunk még itt. Hogy a többiek hol vannak, azt csak a jó Isten tudja. Elvitték az összes barátnőimet. … Istenem, mentsd meg Őket a haláltól!” 

---

​Voltak, akik már azt is tudni vélték, hogy a deportáltakat hogyan ölik meg a nácik. S. Gy. joghallgató naplójának május 18-i bejegyzésében az üldözöttek általános hangulatáról írt: „a pesszimista festegeti már a Németország felé haladó leplombált kocsik tragédiáját, meg a gázkamra utolsó élményét”.  Fenyő Miksa, a Nyugat alapító főszerkesztője június 24-én arról írt, hogy a nácik egyik főbűne „kétmillió lengyel zsidó legyilkolása, s nem is tudom hány millió zsidó elgázosítása, éhen halatása, maguk ásta sírgödör szélén való leggépuskázása”. A több hónapos bujkálása alatt sok száz oldalnyi naplófeljegyzést író Fenyő augusztus 3-án azt fejtegette, hogy a győzteseknek a háború után kíméletesen kell bánnia a német lakossággal, mert „nem lehet, hogy Európa közepén olyan lyuk támadjon, amibe a nácik saját áldozataikat szokták begéppuskázni. (Azokat, akiket a német tudomány nem gázosított el.)”
 
Augusztus közepétől a küszöbönálló budapesti deportálás már széles körben nyílt titok volt. „A hír mind határozottabb alakot ölt, kiadják a megmaradt magyar zsidóságot a németeknek” - írta Fenyő Miksa augusztus 22-én. Az író, Heltai Jenő már 17-én feljegyezte naplójába, hogy egy jól informált közeli barátja szerint „25-én megkezdődnek a deportálások, mindenkit elvisznek”. Ugyanezen a napon szintén a 25-i dátumot írta naplójába Gergely Magdolna is: „megint azt mondják, hogy megkezdődnek újra a deportálások állítólag 25-én. És hogy [szeptember] 1-re minden zsidót elvisznek Pestről, a németek kívánságára”. Hat nappal később, augusztus 23-án Heltai hozzátette: „Tegnap új erővel robbantak ki a deportációs hírek”.
 
Védettség, kikeresztelkedés, illegalitás
A csillagos házakba zártaknak nem sok okuk volt a reményre. Védelmet senkitől sem várhattak. A Zsidó Tanács eleve nem túl erős presztízsét alaposan megtépázták a megelőző hónapok. A fővárosi zsidók júniusi közepi összeköltöztetése valódi logisztikai bravúr volt a vezetés részéről. Hála vagy elismerés ugyanakkor nem járt érte: a magyar hatóságok egyszerűen kijelölték a határidőt és a csillagos házakat, a részletekkel nem törődtek, a cinikus Eichmannék pedig az érdeksérelmek tömegével járó döntéseket a Zsidó Tanács Lakáshivatalára bízták. 

A Lakáshivatal beutalási utasítása a fővárosi zsidók összeköltöztetése során (Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár)

Az ottani zsidó hivatalnokoknak kellett dönteniük arról, hogy ki, hova, milyen és mekkora lakásba költözik, illetve, hogy kinek az otthonába kiket szállásolnak el. Mivel a fuvarért szaladgáló, holmikat és bútorokat cipelő családok németekkel és magyar rendőrökkel alig találkoztak, mindenki a Zsidó Tanácsot szidta, amely így hamar a közutálat tárgya lett. A hangulatot jól jellemzi az egyik korabeli pesti vicc: „Zsidó lakás. Éjszaka, csöngetnek, a lakók rémülten rezzennek össze. Ki az? – kérdezi a házigazda. Gestapo – hangzik a vészjósló válasz. – Hál’ Istennek. Már azt hittem, a Zsidó Tanács.”

Júliusra vidéki rokonaik, barátaik elhurcolása a budapesti zsidók számára nyilvánvalóvá tette, hogy a Tanács tehetetlen. Egyre többen fordultak el a hivatalos zsidó vezetéstől és a cionista szervezeteknél kerestek menedéket. A flaszter-szleng „los von Síp utca-mozgalomnak” nevezte el a jelenséget. A cionisták akciói azonban az egész fővárosi populációt tekintve csak egy nagyon szűk kört érintettek. A semleges országok képviseleteinek mentőakciói a nyáron még csak a kezdeti lépéseknél tartottak. Augusztus közepéig csupán pár száz ember kapta meg a svéd védettséget. A magyar hatóságok közben utasították a Zsidó Tanácsot, költöztesse össze a védetteket. Augusztus 23-án a vezetés el is rendelte, hogy a Pozsonyi út néhány csillagos házát ürítsék ki a „svédek” számára. A lépés általános felháborodást keltett a zsidó lakosság körében. Sokan úgy vélték, hogy a kiváltságosok és az „egyszerű zsidók” fizikai szétválasztása már a deportálás céljait szolgálja. "Most megint deportálásról beszélnek. A svédek adnak menlevelet... Azt mondják, ezzel a menlevéllel nem deportálhatnak" - írta aznap naplójába egy kismama, Dévényi Sándorné. Az egyhónapos csecsemőjét és kamasz fiát (munkaszolgálatos férje távollétében) egyedül nevelő fiatalasszony úgy tudta, hogy az 1941 előtt kikeresztelkedettek hamarosan hazatérhetnek otthonukba, a később áttértek  "a csillagos házakban maradnak, a zsidókat [értsd: izraelitákat] pedig deportálják".
 
Bár vidéken tömegével vitték el a keresztény zsidókat is, a fővárosban sokan gondolták, hogy a keresztlevél valamennyi védelmet nyújthat. Ezrek próbáltak kikeresztelkedni, vagy hamis papírokat szerezni. Hamarosan felvetődött a keresztény zsidók összeköltöztetésének ötlete. Ez ismét azt sugallta a fővárosi zsidók (izraelita) többségének, hogy őket viszont hamarosan deportálni fogják.
 
„A többi Hitler zsákmánya”
A magyar államba és a Horthyba vetett hagyományos bizalmat súlyosan erodálta a vidéki zsidóság brutális deportálása. Mégis, a kiválasztott kevesek számára az utolsó szalmaszálat jelenthette, hogy augusztus 22-én kiadták a kormányzói mentesítésről szóló rendeletet. Eszerint a „tudomány, a művészet vagy a közgazdasági élet terén” kimagasló érdemeket szerzett személyeket Horthy mentesíti a zsidórendeletek hatálya alól. (A túlzott nagylelkűséggel nem vádolható rendelet szerint persze a mentesítés nem vonatkozott a fajvédelmi törvényre és a vagyonok elkobzására. Azaz: tehetett valaki bármennyit Magyarországért, tulajdonát árjásították és kereszténnyel nem házasodhatott. Viszont nem deportálták.) Fenyő Miksa augusztus 22-i naplóbejegyzése sokak véleményét tükrözte: „Nem örülök e rendeletnek. Nem örülök annak a hírnek sem, hogy valami rendeletet készülnek kihozni a kikeresztelkedettekre. Mert ez azt jelenti, hogy a többi vogelfrei. Hitler zsákmánya”.

Sárga csillagos lány a Forgách utca 32-ben (Fortepan/Bokor András)

Eddigre már a fővárosi zsidók tömegei tudták, hogy a deportálás napokon belül megkezdődik. A legvalószínűbb dátumnak augusztus 25-e péntek vagy 26-a szombat tűnt. A Zsidó Tanács érdekérvényesítő képességében nem bízhattak. A cionista mentőakciók csak keveseknek segítettek. A semleges diplomaták lépései egyelőre több izgalmat okoztak, mint amennyi védelmet nyújtottak. Az egyházak szolidaritása főleg a keresztényekre szorítkozott, és a vidéki események azt mutatták, hogy még őket sem képesek megóvni. A kormányzó engedett a deportálást követelő német nyomásnak és csupán egy szűk csoportot mentesített. A halálra ítéltek csak a szövetségesek gyors győzelmében bízhattak. Kétségbeesetten böngészték hát a napilapok hadijelentéseit és hallgatták a BBC betiltott adását. A front azonban még messze volt: a szovjetek még csak közeledtek a határhoz, az angolszászok pedig Párizs és Róma térségében nyomultak előre. A hétvége viszont vészesen közeledett.
 
„Ma zsidómámor”
Augusztus 18-án ráadásul egy hőhullám is rászakadt Budapestre. "Rettenetes ez a nagy hőség... külön büntetés ebben az elzártságunkban. Nincs sehol egy csepp levegő, nem lehetünk kint a szabadban" - írta naplójában a már említett Dévényiné. Az idegek pattanásig feszültek a csillagos házakban. A fegyelmet egyre nehezebb volt fenntartani. A Zsidó Tanács ezért egy új rendszer felállításával kísérletezett: minden épületben egy felelős személyt delegált volna a „fennálló rendelkezések és rendeletek betartásának ellenőrzésére”. A megbízottaknak egyebek mellett azt kellett volna elérniük, hogy a zsidók „ne a kapualjba összezsúfolva várják meg a közlekedési szabadságra megszabott déli órát és ne az utolsó villamosokat megrohanva igyekezzék az utolsó pillanatokban hazafele… Figyeljünk arra, hogy a házon belül se sértse senkinek viselkedése a ház keresztény lakóinak érzékenységét. Hölgyeknél a szépítőszerek feltűnő használata ugyancsak kerülendő. A hölgyek a folyosókon, a lépcsőházban ne dohányozzanak”. A testület szoros német-magyar cenzúra alatt működő újságjában arra hívta fel a zsidókat, hogy „ne üljünk fel semmiféle kósza híresztelésnek [azaz a deportálásokról szóló információknak] és főképpen ne terjesszük azokat. Érjük be a napisajtó és a felekezeti sajtó tájékoztatásával”.”
 
Mindez persze édeskevés volt a deportálástól joggal rettegők megnyugtatásához. Munkácsi Ernő, a Pesti Izraelita Hitközség főtitkárának visszaemlékezései szerint augusztus 24-én, csütörtökön „a pánikhangulat, a tömegtébollyá sűrűsödő borzadály óráról-órára fokozódott. Már-már alig lehetett normálisan gondolkodó emberrel találkozni. Lassan majdnem mindenkin a végső kétségbeesés kezdett úrrá lenni és ki apatikusan, ki őrületben várta a végzetet”. Jellemző epizód volt a Bethlen téri kórház lakóinak aznapi kitörési kísérlete. Este a betegek hírét vették, hogy az intézmény vezetői közül többen is összecsomagoltak és elhagyták ez épületet. A betegek nem tudták, hogy Eichmann bekérte a Zsidó Tanács alkalmazottainak listáját és az ezen szereplő kórházvezetők letartóztatástól tartva igyekeztek elrejtőzni. A kórházban kitört a pánik. Egy jelentés szerint a betegek azt gondolták, hogy „ha a vezetőség oly súlyosnak látja a helyzetet, hogy a házat elhagyja, úgy szerintük nekik több okuk van erre”. A járóképes páciensek egymást taposva próbáltak kitörni az épületből. Végül a rendfenntartásra kirendelt munkaszolgálatosok (sőt egyes források szerint fegyveres  rendőrök vagy honvédek) szorították vissza őket a kórtermekbe. 

Lévy Lajos főorvos jelentése az augusztus 24-i “beteglázadásról” a Bethlen téri kórházban (Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár)

Dévényiné szerint eközben a csillagos házak lakói leginkább a  nyilas támadástól féltek: "Állandó őrséget állítanak és összeköttetést a szomszéd házakkal, hogy ha valamivel próbálkoznak, akkor legyen ellenállás." A fiatalasszony nem könnyebbült meg az előkészületek láttán: "Szeretnék már egy pár nappal idősebb lenni, nem bízom már az ilyen fegyver nélküli ellenállásban." Délutánra végre az egész családja megkapta a svéd menlevelet. Nagy volt az öröm, mert "állítólag az volt a terv, hogy holnapután [augusztus 26-án] visznek innen."
 
Végül eljött majd elmúlt augusztus 25-e, péntek. Heltai szerint „az egész városban rémüldöztek a zsidók, a 26-i dátum miatt sok ezer zsidó nem aludt, az asszonyok zokogtak és ájuldoztak”. A hétvégi deportálás elkerülhetetlennek tűnt. Azonban 27-én, vasárnap reggel „a meleg sugarak elárasztották a fővárost és Budapest zsidósága” – írta Munkácsi – „amikor a hivatalos kimenőóra elérkezett, kitódult börtöneiből, szítta a levegőt, örült és csodálkozott, hogy a deportálás nem indult meg, ő itt maradt és él”. A Munkácsinál kevésbé patetikus és epés megjegyzésekre mindig hajlamos Heltai csak annyit írt: „Ma zsidómámor”.
 
Bukarestben dőlt el
Mi történt? A budapesti zsidók nem tudták, de már 25-én sem kellett tartani az elhurcolástól. Ugyanis a Vörös Hadsereg sikeres előretörését látva Bukarestben a királypárti katonai csoport augusztus 23-án (szerdán) megdöntötte Antonescu marsall uralmát, Románia pedig átállt a szövetségesek oldalára. Horthy másnap magához kérette Veesenmayer német követet és közölte, hogy a zsidókat nem adják ki Németországnak. Azt ígérte, hogy eltávolítják és Budapesten kívüli táborokba zárják őket. Veesenmayer beszámolója szerint a kormányzó azt is hozzátette: „hajlandó a zsidókat gyökeresen kiirtani, ha azok a legcsekélyebb disznóságot elkövetnék”. Eichmann a belügyminisztertől értesült a deportálások leállításáról és a helyzetet látva kérte főnökeitől visszarendelését. Berlin augusztus 25-én hajnali 3 órakor reagált a hírekre. Az SS birodalmi vezetője, Heinrich Himmler táviratban közölte, hogy "azonnali hatállyal a legszigorúbban megtiltja a magyar zsidók bárminő deportálását a Birodalomba".  
 
Az adott helyzetben Hitler nem kívánta a fővárosi zsidók deportálásának erőltetésével lekötni erőit és kockáztatni Magyarország hűségét. A román kiugrásnak ugyanis katasztrofális következményei voltak a németek számára. A Wehrmacht több mint félmillió emberét elveszítette, a Dél-Ukrajna hadseregcsoport összeomlott, a hadsereg nem rendelkezett összefüggő arcvonallal. A Jugoszláviát és Görögországot megszálló német csapatokat elvágták. A következő hetek nagy kérdése az volt, hogy a Wehrmacht egyáltalán képes lesz-e ellenállni Romániában és Magyarországon, illetve, hogy ki tudja-e üríteni a Balkánt. A nácik nyugalmat akartak az országban. Ezért a budapesti zsidók deportálása megint lekerült a napirendről. Mint később kiderült, ismét csak átmenetileg.
 
Budapestiek Auschwitzban 
Felmerül a kérdés: hogyan zajlott volna a fővárosi zsidók elhurcolása, ha Románia nem ugrik ki? A náci iratokból tudjuk, hogy Eichmannék tavasszal kezdetben még egynapos ún. nagy akciót (eintӓgige Großaktion) terveztek. 24 órára meg akarták bénítani egész Budapestet. Leálltak volna a buszok és a villamosok, a zsidókat a több ezer felvezényelt csendőr és a budapesti rendőrök mellett a postások és kéményseprők segítségével gyűjtötték volna össze az egyik dunai szigeten. A jelek szerint júliusra belátták, hogy ez a terv logisztikai képtelenség. Ekkor már úgy számoltak, hogy háromnapos razziára lesz szükség. 
 
Az augusztusi akcióterv pontos menetét nem ismerjük, de egyes részletek tisztázhatók. Ráadásul a logisztikai feltételek érdemben nem változtak a július eleje óta, amikor a csendőrség néhány nap alatt 25 ezer embert deportált az akkori budapesti elővárosokból. Márpedig a német és magyar nácik újra hasznosítani akarták tapasztalataikat. Erre utal a Zsidó Tanács elnöke, Stern Samu visszaemlékezése is. Eszerint augusztus közepén Eichmann már részletes tervvel rendelkezett, amely meghatározta, hogy „napról-napra melyik kerület utcájának zsidóságát szállítják a békásmegyeri téglagyárba.”
 
Egy augusztus 19-i német jelentés szerint a magyar belügyi hatóságok a budapesti zsidókat három táborba akarták összegyűjteni a deportálás előtt. A kora nyári akciók és a főváros topográfiájának ismeretében a legvalószínűbb, hogy akárcsak júliusban az elővárosok zsidóságát, a budapestieket is elsősorban két gyűjtőtáborban, a monori és a békásmegyeri téglagyárakban koncentrálták volna. Ez utóbbit a szemtanúk (például Márai Sándor) és a túlélők, köztük Kertész Imre, általában budakalászi téglagyárként említették, mivel a két település határán feküdt. Monorra vasúti szerelvényekkel, Békásmegyerre buszokkal, vonaton és dunai hajókon is vitték az áldozatokat. 
A német és magyar deportálóknak komoly lakossági ellenállással a fővárosban sem kellett számolniuk. Néhány hónap múlva, Szálasi uralma alatt a szervezetlen nyilas milíciák több tízezer embert hajtottak végig gyalog Budapest utcáin minden fennakadás nélkül.   

"Amit vidéken csináltak, kemény volt, igazságos és célravezető...Belátom, Budapesten nem lehet gettót csinálni, mert...a terrortámadásoknak borzalmas célpontokat adna a keresztény lakta kerületekben...Hamár (sic) nem tudjuk teljesen és végképp elkülöníteni a zsidót, akkor...használjuk fel légvédelmi eszköznek a zsidót végig az egész városon..." Egy "őskeresztény magyar" névtelen levele a budapesti polgármesterhez a zsidók légvédelmi eszközként való felhasználása tárgyában (Budapest Főváros Levéltára)

A transzportokat júliusban a HÉV békásmegyeri állomásáról és Monorról indították.  Emellett  Eichmannék rendelkezésére álltak még a fővárosi pályaudvarok is, hiszen a vasúti hálózatot ekkor még alig rombolták szét a júliusban megélénkülő szövetséges légitámadások. A komoly fennakadások csak októberben kezdődtek. Tudjuk, hogy április végén a Keleti Pályaudvarról Auschwitzba, később, a nyilas korszakban pedig a Józsefvárosi Pályaudvarról küldtek transzportokat a koncentrációs táborrendszer más lágereibe. Ezeket az állomásokat a deportálók augusztusban is felhasználhatták.
 
Az egyetlen új és komoly logisztikai kihívást a mintegy 2000 csillagos házba zárt 150-200 ezer ember városon belüli összeszedése és elhurcolása jelentette. A németek és a magyar belügy ismert tárgyalásai alapján feltételezhetjük, hogy a Horthy által mentesített háromezer embert, a svéd védetteket és az 1941 előtt kikeresztelkedetteket megkímélték volna. Így is több mint 150 ezer ember letartóztatását és deportálását kellett volna megszervezni.
 
Egy német jelentés szerint a magyarok ezúttal is villámgyors akcióra készültek. Már az első napon hat vonattal 20 ezer budapesti zsidót akartak elindítani. Ezt követően napi három vonatra és 9000 főre mérsékelték volna az ütemet. Ezek a számok nagyjából megfeleltek a tavaszi tempónak, amellyel a magyar hatóságok felállították a holokauszt deportálási Európa-rekordját. A Belügyminisztériumban tervezett menetrend alapján a fővárosi zsidóságot körülbelül két-három hét alatt felszámolták volna.

Ide kerültek volna a budapesti zsidók: az amerikai légierő felvétele a birkenaui II. és III. krematóriumokról, 1944. augusztus 25. (United States Holocaust Memorial Museum)

​Akárcsak a vidéki zsidóság elszállításánál, a célállomás augusztusban is minden bizonnyal Auschwitz-Birkenau lehetett. Egyrészt ez volt az utolsó, még működő megsemmisítő tábor. Másrészt ennyi embert egyetlen más náci lágerkomplexumban sem tudtak volna fogadni és elhelyezni. Mengele doktor és kollégái az auschwitzi rutinnak megfelelően a budapesti zsidók mintegy kétharmadát, háromnegyedét, azaz 100-120 ezer embert munkaképtelenként a gázkamrákba küldtek volna. Köztük az utolsó magyarországi zsidó gyermekeket is. A néhány tízezer túlélőre rabszolgamunka várt a több száz náci tábor egyikében.

Kádár Gábor - Vági Zoltán