 A Dohány utcai zsinagóga épülete melletti árkádok övezte alig ezer négyzetméternyi kert szimbolikus terület a magyarországi zsidó és nemzsidó együttélés történetében. A telek a tizenkilencedik-huszadik század fordulóján vált közterületté, amikor a városrendezéskor lebontották a zsinagóga mellett álló házat. A Pesti Izraelita Hitközség igényt tartott a telekre, ezért a tervezett lipótvárosi zsinagóga telkét, egy ennél ötször nagyobb belvárosi telket cseréltek el érte. A telek beépítése csak az első világháború után kezdődött meg, amikor a zsidó katonák emlékművének szánt Hősök zsinagógáját, kultúrházat és parkot építettek rá. Az egész területet árkádsorral vették körül, hogy a zsidó közösségi terek nyitottak és átláthatóak legyenek. Az árkádokra a felebaráti szeretetről és a másik megbecsüléséről szóló bibliai idézeteket is terveztek, de ez végül nem valósult meg. A park közepére keleties vízmedencét álmodtak, melyben az ég tükröződhetett volna. A második világháború végén az épületegyüttes és a kert a budapesti gettó része lett, ahol több tízezer ember zsúfolódott össze embertelen körülmények között. A gettó felszabadításakor megfagyott, éhenhalt, az ostrom és a nyilasok brutalitása következtében elpusztult zsidók ezreinek holttestét találták az utcákon. Közülük több, mint kétezret itt, a kertben temettek el. Ismeretlen, azonosíthatatlan hullákat és olyanokat, akiket máig siratnak. A vízmedencés park sírkertté, egy embertelen korszak mementójává vált.
0 Comments
 A sárga csillag Magyarországon 1944-1945 A Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár és a 2B Galéria közös kiállítása Helyszín: 2B Galéria, 1092 Bp. Ráday u.47. 1944 áprilisában Magyarországon csaknem 700.000 ember ruházatán jelent meg a messziről virító hatágú sárga csillag. A megjelölés kiszolgáltatottá, az atrocitások könnyű prédájává tette az érintetteket, s megkönnyítette az élet valamennyi területére kiterjedő zsidóellenes intézkedések végrehajtását. A csillaggal megjelölt emberekről szinte alig maradt ránk fénykép, hiszen a megbélyegzettek nem szívesen álltak kamera elé. A fényképezésre kevés lehetőség volt: a zsidókat egyéb ingóságaikkal együtt fényképezőgépeiktől is megfosztották. Az események is gyorsan követték egymást: a sárga csillag viselőinek túlnyomó többségét, szinte az egész vidéki zsidóságot alig néhány hét múlva gettóba zárták és embertelen körülmények között elszállították az országból. Képmásuk, ha volt is, velük együtt elveszett, semmivé vált. A kiállítás falain többnyire azok arcát láthatjuk, akik túlélték a vészkorszakot. A kiállításon olvasható naplók és visszaemlékezések, korabeli újságcikkek, hirdetmények érzékeltetik, mit éltek át a csillagviselésre kötelezettek, s hogyan reagált a magyar társadalom többsége a törvények alapján zsidónak minősülő polgártársainak megbélyegzésére. Megalázottság, szégyen, félelem, kétségbeesés, ritkábban dac és harag az egyik oldalon – főként közöny, de nem ritkán káröröm, gyűlölet a másikon. Akiben sajnálat, együttérzés ébredt, az a megtorlástól való félelem miatt alig mert ennek kifejezést adni. A sárga csillag bevezetése végzetesen kettészakította a magyar társadalmat s nagy lépés volt a nácik által kitűzött cél, a „végső megoldás”, a zsidóság tulajdontól való megfosztása, kirekesztése, elszigetelése, deportálása és végül meggyilkolása felé. Kurátor: Jalsovszky Katalin In the early summer of 1944, an easily noticeable, hexagram-shaped yellow badge appeared on the clothes of almost 700 000 hungarian citizens. This mark stigmatized those who wore them and made them vulnerable to all kinds of racist atrocities and made the implementation of the antisemite laws – that expanded already to every aspect of daily life – even more easier. About those, who were marked by the yellow badge, very few photos are preserved, not surprisingly, because they didn’t want to be seen and remembered like this. There weren’t even too many possibilities to take photos, among many of their others properties,, jews couldn’t keep their cameras either. And there wasn’t so much time either, the countryside jews were very quiclky collected into ghettos abd from there they were sent, in a few weeks to extermination camps within totally inuhmane circumstances. Their faces disappeared with them, the faces we see ont he walls of the exhibition, mainly belong tot he survivors of the Shoah. The diaries and memoirs, the articles from the contzemporary newspapers, the placards will show us the process the atmopshere of those days, the sufferings the hungarian jews underwent in this period and the reactions of the wider hungarian society to the stigmatization of their fellow citizens who were labeled „jewish” accoring to the racist laws. Humiliation, shame, fear, despair, rarely wrath, the feelings of those who faced persecution, and, ont he other side, indifference or, not so rarely, active hostility, hatred. Those who became compassionate, who felt sorry, usually didn’t dare to openly express their feelings because they were afraid of retribution. The decree that prescribed the wearing of the yellow badge for jews, fatally divided hungarian society and in itself was a huge step towards the nazi’s goal, the „final soution”, the depravation of the hungarian jews from their properties, their isolation, deportation and – finally – annihilation. Curated by Katalin Jalsovszky A kiállítás facebook oldala: Kiállítás a Goldmark teremben 2010-2020 Exhibition in the Goldmark Hall 2010-2020  Kiállításunk a pesti zsidónegyed történetét mutatja be. A város hosszú ideig nem tűrt meg zsidókat a falai között. Ezt a beköltözési tilalmat II. József császár 1783–as rendelete törte meg. Ekkor már tizennégy zsidó család lakott Pest közvetlen szomszédságában, az Orczy bárók hatalmas bérházában. Számuk gyorsan emelkedett. Legtöbben a korszak legnagyobb zsidó közösségéből, Óbudáról költöztek át, de sokan érkeztek a Habsburg birodalom más területeiről, Morvaországból és Galíciából is. A jövevények a pesti vásárokhoz közel fekvő, akkoriban még főleg kertekből és majorságokból álló Terézvárosban telepedtek le. A bevándorlók szinte mind fiatalok voltak, nyitottak és dinamikusak. Terményfelvásárlással, kereskedéssel nem csak a maguk számítását találták meg a gyorsan fejlődő városban, hanem hozzájárultak egy új metropolisz megszületéséhez is. Családot alapítottak, létrehozták a zsidó közösségi intézményeket és felépítették templomaikat. Mindennapjaikról annyit tudunk, amennyit az elmúlt generációk megőriztek és továbbörökítettek számunkra. Naplókat, hivatalos és szerelmesleveleket olvashatunk, megnézhetjük az összeírásokban, hogy kik lakták a zsidónegyed házait. A levéltárban még megtalálhatjuk a kérelmeket, engedélyeket, elutasításokat, adóíveket és az itt élők küzdelmes mindennapjainak megannyi poros dokumentumát. A nagymama fiókjából még előkerülhetnek féltve őrzött fényképek, levelek, a dédi flódnireceptje, és a megalázó sárga csillag 1944–ből. Ezek a tárgyak és dokumentumok a múltból a jelenbe vezető vékony, szakadozott szálak. Néhányat tudatosan őriztek meg az utókornak, néhány csak véletlenül maradt meg. De ha összefonjuk őket, létrejön a múlt színes szövedéke. Kirajzolódik egy kavargó mintázat: Kohnék és Rosenthalék, Kőváriék és Rózsavölgyiék élete, öröme és bánata, születése és halála. És megismerhetjük az utcákat, ahol éltek, bejárhatjuk mindennapjaik színtereit. Ugyanazokon a kapukon mehetünk be és ugyanazokon az ablakokon nézhetünk ki a Király utca ma is nyüzsgő forgatagára, mint ők. Kiállításunkban tíz digitális térképlapon, tíz idősávban idézzük fel, hogy mit jelent, mit jelentett zsidónak lenni a pesti zsidónegyedben 1785-től napjainkig. Megmutatjuk, milyen volt akkoriban a környék, hogy néztek ki a nyilvánosság terei, és hogyan éltek a zsidók egy gyorsan fejlődő város közepén. A tágabb kontextust jelentő képek alatt bepillanthatunk néhány kiválasztott ház életébe is: kik laktak ott, mivel foglalkoztak, milyen tárgyakat és dokumentumokat hagytak ránk. Hogy megfejthessük: hol lakott, hogyan élt közöttünk Rosenthal. Our exhibition displays the history of the Pest Jewish Quarter. For centuries, the city excluded Jews from its territory. This ban has been lifted by a decree of Emperor Joseph II in 1783. By that time, fourteen Jewish families lived in the immediate vicinity of Pest, in a huge building block owned by the Hungarian aristocrat Orczy family. Their number grew quickly. Most of them had arrived from Óbuda, the era’s most populous Jewish community. Others came from various regions of the Austrian Empire, such as Moravia or Galicia. The newcomers settled in Terézváros, a quarter close to the large Pest marketplaces. Back then, the neighborhood consisted mainly of gardens and farmhouses. Most of the immigrants were young and dynamic. Their economic activities brought quick existential growth not only for them, but also to the city, which soon became a European metropolis. They started families, founded Jewish community institutions and erected their temples. We can reconstruct their everyday life from what the previous generations have left for us. We can read diaries, official documents, and love letters. We can look up the inhabitants of the Jewish Quarter’s buildings in the conscriptions. Our Archives holds their applications, permissions, tax lists and many other dusty documents of their strenuous lives. Moreover, photographs, letters and cake recipes as well as pieces of the lethal yellow star sign might be hiding in old drawers somewhere in the Quarter. These documents and objects are thin threads connecting past and present. Some were carefully preserved, others survived only accidentally. Entwining them might produce the dynamic patterns of the past’s colorful fabric: the life, joy and sorrow, birth and death of many Kohns and Rosenthals, Kőváris and Rózsavölgyis. And we can walk the same streets and squares they walked. We can enter the same gates and look out through the same windows to the same streets as they did. Our exhibition displays ten time periods through ten digital maps to show what it has meant to be Jewish in the Quarter from 1785 to today. We present the neighborhood and its vicinity, the streets and squares and the way Jews lived in the heart of a burgeoning city. We can also peek into the history of specific buildings: who lived there, what they did, what documents and objects they have left behind to us. To figure out where and how Rosenthal lived among us. A kiállításról megjelent elemző esettanulmány elérhető a Néprajzi Múzeum honlapján, a Nyitott Múzeum kötetben: http://nyitottmuzeum.neprajz.hu/esettanulmanyok/toronyi_itt_lakott_rosenthal  A Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár kiemelt szerepet szán annak, hogy megismertesse a családi múlthoz, a családi emlékezethez kapcsolódó tevékenységét, kutatásait, gyűjteményét. A mostani kiállítás, folytatva a korábbi képzőművészeti tárlatok koncepcióját, az intézmény gyűjteményének egy-egy darabját mutatja be – a kortárs művészethez való lehetséges kapcsolódási pontjaikkal. A tárlat a családi/privát fotó jelentésének különböző rétegeit szeretné felfejteni, rávilágítva annak a – személyes és kollektív – történelmi emlékezetben betöltött szerepére. Most a fotótárunk egyik családi albumát tárjuk a nagyközönség elé egy kortárs képzőművész, Tranker Kata szemével „láttatva”. A Hochstädter család történetéről, a családtagok sorsáról nem sokat tudtunk mind ez idáig, fotóalbumuk az 1990-es években került gyűjteményünkbe. A kortárs képzőművészeti installáció és a friss levéltári kutatásunk során felderített tényanyag egymás melletti bemutatásával a családi múlt és a történelem objektív és szubjektív feldolgozásának bonyolult kapcsolatát kívánjuk illusztrálni. TRANKER Kata (1989, Székesfehérvár) 2012-ben végzett a Magyar Képzőművészeti Egyetem festő szakán, a kortárs képzőművészet legfiatalabb generációjának egyik kiemelkedő alakja. A hazai és külföldi egyéni és csoportos kiállítások mellett nemzetközi rezidenciaprogramokon is részt vett, 2014-ben Derkovits Gyula-ösztöndíjban részesült. Munkái megtalálhatók számos hazai és nemzetközi magán- és közgyűjteményben. Az alkotó az Emberi Erőforrások Minisztériumának Derkovits Gyula ösztöndíjasa. Kurátor: Farkas Zsófia The Hungarian Jewish Museum and Archives is devoted to play a special role in introducing its activities, researches and collection related to family past and family memory. The current exhibition, continuing the concept of previous fine art exhibitions, presents a piece of the institution’s collection with its possible connection points to contemporary art. The exhibition seeks to uncover different layers of the meaning of family/private photography, highlighting its role in historical memory, both personal and collective. Now we are unveiling to the public one of the family albums from our photo gallery through the eyes of a contemporary artist, Kata Tranker. We did not know much about the history of the Hochstädter family, or the fate of the family members until now, their photo album was added to our collection in the 1990s. We intend to illustrate the complex relationship between the objective and subjective processing of family past and history by presenting the contemporary fine art installation and the evidences discovered during our recent archival research side by side. Kata Tranker (b. 1989, Székesfeférvár), who graduated in 2012 from the Painting Department of the Hungarian University of Fine Arts, is one of the most prominent figures of the youngest generation of contemporary art. In addition to individual and group exhibitions at home and abroad, she has participated in the International Artist Residency Programs and recieved the Gyula Derkovits Scholarship in 2014.Her works can be found in numerous private and public collections in Hungary and internationally. The creator is the holder of the Gyula Derkovits Scholarship of the Ministry of Human Resources. Curator: Zsófia Farkas A kiállítást Krusovszky Dénes nyitotta meg. A megnyitó szövege: Archeológiai szépség
A kiállítás katalógusa olvasható online, itt: KATALÓGUS  Időszaki kiállítás 2018. október 29 - 2019. április 29 között A Herendi Porcelánmanufaktúra a magyar zsidóság polgárosodásának egyik fontos színtere volt. Az 1826-ban Stingl Vince által alapított kerámiagyárat Fischer Mór virágoztatta fel és tette világszerte ismertté. Fischer Mór a zsidó származásából fakadó hátrányokat igazi kézműves porcelán-remekekkel feledtette. A magyar arisztokraták készleteinek pótlásával szerzett hírnevet, később különböző külföldi iparkiállításokon nemcsak szakmai elismeréseket nyert el, hanem királyi családok, uralkodók megrendeléseit is. Művészeti törekvései jutalmául 1867-ben nemesi rangot kapott. Termékeivel nemcsak az arisztokraták fényűző asztalait díszítette, hanem a zsidó közösség vallásos szertartásainak kellékeit is porcelánba zárta. Erre tárgyi bizonyítékként szolgálnak a magyar múzeumokban őrzött szédertálak, melyek díszítése igen változatos. A széder este tárgyai mellett több pohár, serleg is készült héber felirattal Herenden. A Manufaktúra 19. századi pénztárkönyvei szerint a kaposvári, székesfehérvári, kismartoni főrabbi, valamint Dr. Samson Raphael Hirsch német rabbi és Dr. Nathan Marcus Adler londoni főrabbi is egy-egy O’Sullivan mintás serleggel gazdagodott az 1860-as években. Munkásságát fiai közül a Kolozsvárott letelepedett Vilmos folytatta, aki porcelánfestödéjében számos judaika tárgyat festett. Műhelyéből kikerült termékek többségét az ún. Cubash mintával díszítette. Ő alapította a kolozsvári neológ hitközséget, feleségével sokat jótékonykodott. Farkasházy Fischer Mór örökségét máig őrzi a Manufaktúra, hiszen a judaika kollekció részeként már mezuzákat és trenderliket is készítenek Herenden. Temporary exhibition 29th October 2018- 29th April 2019 The Herend Porcelain Manufactory was an important scene of the embourgeoisement of Hungarian Jewry.Founded in 1826 by Stingl Vince, the ceramic factory was flourished and made known worldwide by Mór Fischer. Mór Fischer effaced the disadvantages of his Jewish origin with real handcrafted porcelain masterpieces. He gained a reputation by replacing the stocks of Hungarian aristocrats and later won not only professional recognitions at various foreign trade shows, but also orders from royal families and monarchs. His artistic endeavor was awarded with a noble title in 1867. With his products, he not only decorated the luxurious tables of the aristocrats, but also encompassed the accessories of the religious ceremonies of the Jewish community in porcelain. The seder plates with very deversified decorations on them, preserved in Hungarian museums, serve as physical evidence of this. In addition to the objects of the Seder evening, several glasses and goblets were also made in Herend with Hebrew inscriptions. According to the manufactory’s 19th century cash books, the chief rabbis of Kaposvár, Székesfehérvár and Kismarton as wel as tlhe German rabbi Dr. Samson Raphael Hirsch and the chief rabbi of London, Dr. Nathan Marcus Adler , were enriched with an O’Sullivan patterned goblet in the 1860s. Among his sons, William, who settled in Cluj-Napoca , continued his work and painted several Judaica objects in his porcelain painting workhouse. He decorated most of his products with the so-called Cubash pattern. He founded the neolog jewish community in Cluj-Napoca and did a lot of charity work with his wife. The legacy of Mór Fischer is still preserved by the manufactory, since mezuzahs and dreidels are already made in Herend as part of the Judaica collection. The project titled Childhood? – Children’s Perspectives of the Holocaust – Active Remembrance has been a joint initiative of the Hungarian Jewish Museum and Archives (Budapest), the Anne Frank Stichting (Amsterdam), the Wiener Library for the Study of the Holocaust and Genocide (London) and the Zidovska nabozenska obec v Komárne (Komarno Jewish Community, Slovakia) supported by Europe for Citizens Programme of the European Union. The goal of the project was to explore the documentary traces of 100,000 Hungarian child victims of the Holocaust, to publish findings via a website and an exhibition, and to organize various events commemorating the victims. The list and description of events can be found here. The project website can be accessed at www.saulgyermekei.hu and www.childrenofsaul.com  Koncepció / Concept
Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár / Hungarian Jewish Museum and Archives Saul Gyermekei Emlékprogram / Children of Saul Memorial Project Köszönjük az Európai Bizottság Oktatási, Audiovizuális és Kulturális Végrehajtó Ügynöksége „Europe for Citizens” programjának és Németország Külügyminisztériumának (Auswӓrtiges Amt) támogatását / We are grateful for the support of the Europe for Citizens Programme of the Education, Audiovisual and Culture Executive Agency of the European Commission as well as the Federal Foreign Office of Germany Közreműködött / Partners Anne Frank Stichting, Amsterdam (Anne Frank Alapítvány, Hollandia) Zidovska nabozenska obec v Komárne (Komáromi Zsidó Hitközség, Szlovákia) Wiener Library for the Study of the Holocaust and Genocide (London, UK) Budapesti Holokauszt Múzeum és Oktatási Központ / Budapest Holocaust Museum and Education Center Naményi Ernő Társaság / Naményi Ernő Association United States Holocaust Memorial Museum (Washington DC, USA) Herinnerungscentrum Kamp Westerbork (Hollandia) Guido Abuys, Cseh-Szilárd Eszter, Dr. Csősz László, Dávid Gábor, Dóra Bálint, Anna Julia Flores, Gerő Szandra, Hegyi Béla, Hédi Fanni, Dr. Kádár Gábor, Kelemen Ágnes, Joséphine de Man, José Martin, Menno Metselaar, Ivan Milovanov, Paszternák Tamás, Aline Pennewaard, Dr. Christine Schmidt, Székely-Popescu Noémi, Dr. Toronyi Zsuzsanna, Udvarhelyi Anikó, Dr. Vági Zoltán Források / Sources Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár / Hungarian Jewish Museum and Archives Saul Gyermekei Emlékprogram / Children of Saul Memorial Project Fortepan United States Holocaust Memorial Museum Magángyűjtemények / Private Collections A Munk-Munkácsi család története Állandó kiállítás "Zsidó múzeumunk nem műkincsek után áhítozó, luxust kedvelő lelkek alkotása, hanem egyenes függvénye a zsidóság egyik fenntartó életelemének: a történelmi világszemléletnek, kifejezője az apákról az utódokra szállott elhivatottság és kiválasztottság gondolatának” – írta 1932-ben a múzeum akkori igazgatója, Munkácsi Ernő. A múltra való emlékezés és emlékeztetés parancsa a zsidó hagyomány egyik tartópillére. A hagyomány átadás-átvételének láncolata Mózes idejétől, a Szináj-hegyi kinyilatkoztatástól megszakítatlan, nemzedékről nemzedékre, mesterről tanítványra öröklődik. Áldások és csapások, üldöztetések és csodás szabadulások emlékét, Izrael népének történetét személyes múltként is megélni a zsidó identitás formáló eleme. A Munk-Munkácsi család háromszáz évnyi története jellegzetes magyarországi zsidó családtörténet, már-már tankönyvi példatár. Ami mégis különlegessé teszi, az az öt nemzedék óta az apákról az utódokra szálló elhivatottság a család emlékeinek – tárgyaknak, iratoknak, fényképeknek és személyes relikviáknak – gyűjtésére és megőrzésére. Az emlékezés és emlékeztetés parancsának megértése és megélése ma is összekapcsolja a szétszórt családtagokat és közösségeket. Zsidó múzeumunk ma ennek a kapcsolattartásnak eszköze, formálója, helyszíne. A kiállítás honlapja History of the Munk-Munkácsi Family (permanent exhibition) “Our Jewish Museum is not the creation of luxury-seeking lust for artefacts, but it is a direct lineage of our historic worldview, one of the main life elements of Judaism; it is an echo of the calling heard by generations, and a reflection of the thought of being chosen” – wrote Ernő Munkácsi, then-director of the Hungarian Jewish Museum, in 1932. The command of remembering the past and reminding others about it is one of the cornerstones of Jewish tradition. The chain of passing on the tradition from generation to generation, from teachers to disciples, has been unbroken from the revelation on Mount Sinai in Moses’s time. It is a formative element of Jewish identity to look at the history of the people of Israel as one’s personal story: blessing and tribulations, persecution and miraculous liberations. The three centuries of the Munk-Munkácsi family is an illustrative Hungarian Jewish story, a textbook case. What makes it unique, however, is the dedication to collect and preserve the memories of the family – objects, documents, and photographs. Comprehending and implementing the command of remembering and reminding form an overarching link connecting dispersed family members and communities. Website of the exhibition A Síp12 Galéria és közösségi tér legújabb tárlata részben folytatja kiállításrendezési koncepciójának hagyományát, és egyúttal szakít is vele. A Hiányjelek és a Saját szoba műveivel ellentétben az Arc–Kép–Más képei kizárólag a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár gyűjteményéből származnak, de ezúttal is egy kiemelt alkotás szolgál felütésként, kérdésfelvetésként a többi mű értelmezéséhez. Ez a kiemelt műalkotás most egy rabbi betűkből megrajzolt portréja, úgynevezett mikrográfiája. (A képversre emlékeztető ábrázolásmód a zsidó vallásban az emberábrázolás tilalma miatt jött létre.) A mostani kiállítás a zsidó vallás ismert tilalmát – „Ne csinálj magadnak faragott képet, sem bármely alakját annak, mi az égben van, fenn, és ami a földön van, alant, és ami a vízben van, a föld alatt. Ne borulj le előttük és ne szolgáld őket…” (2Mózes 20:4-5., 5Mózes 5:8-9.) – a huszadik század képzőművészeti és társadalomtörténeti szemszögéből közelíti meg. Az emberalak vagy arc ábrázolását a tárlat tehát olyan szempontból vizsgálja, hogy az itt bemutatott arcképek hogyan jelenítik meg a zsidó identitás hagyományait, feszültségeit, sokrétűségét vagy éppen az identitás hiányát. Hogyan ábrázolják önmagukat a huszadik századi zsidó származású művészek, önábrázolásuk milyen módon vall zsidóságukról? Hogyan függ össze a portré, az emberalak-ábrázolás és az önarckép a zsidó identitás vállalásával (vagy elrejtésével) és tragikumával a huszadik században? A kiállított alkotások első csoportját a század elején készült, a valláshoz és a hagyományhoz köthető portrék alkotják: a jelentős grafikusművész Erdei Viktor, a kisinyovi pogromokat is megörökítő Abel Pann és a zsidó élet mindennapjait megrajzoló Kauffmann Izidor művei. A második csoport képeit a magyar társadalomba asszimilálódott művészek festették: nyakkendős, polgári külsőt mutató, polgári kötődésű – ám igen karakteres arcokat és arckifejezéseket ábrázoló – művek ezek, mint például Scheiber Hugó önarcképe. A harmadik csoport alkotásai a zsidótörvények időszakában és a holokauszt idején születtek. Bálint Endre a szentendrei iskola nonfiguratív ábrázolásmódja mellett visszanyúl a zsidó vallás motívumaihoz, Farkas István, Anna Margit, Vörös Géza művein viszont a maszk, az arctalanság vagy az elidegenedett, megmerevedett arc dominál. Mit jelképez az a gesztus, amely az arcábrázolás helyére az arctalanságot állítja, és ábrázolható-e egyáltalán a trauma, megjeleníthető-e az elidegenedett önkép? Bán Kiss Edit, Gedő Ilka, Lukács Ágnes alkotásai Auschwitz, illetve a gettó képeivel már a trauma ábrázolhatóságának adornói kérdését vetik fel. A kiállítás lezárásaként láthatjuk Valkó László – saját vonásait töredezettnek mutató – önarcképét. A nem sokkal a rendszerváltás előtt, 1982-ben készült mű Pauer Gyula „pszeudo” műveinek hatását hordozza magán, és az önábrázolás kortárs megvalósításának egyik útját jelenti. A kiállításon látható művészek névsora: Anna Margit / Bálint Endre / Bán Kiss Edit / Czóbel Béla / Csabai-Ékes Lajos / Erdei Viktor / Farkas István / Földes Lenke / Gedő Ilka / Gedő Lipót / Kaufmann Izidor / Kádár Béla / Lukács Ágnes / Abel Pann / Scheiber Hugó / Valkó László / Vörös Géza Kurátor: Farkas Zsófia művészettörténész  Egy igen ismert és egy szinte ismeretlen huszadik századi női művész alkotásaival folytatja kiállítássorozatát a Síp12 Galéria és közösségi tér. Virginia Woolf Saját szoba című esszéjének témáját továbbgondolva helyeztük egymás mellé két művész valós, illetve elképzelt, vágyott tereit. A téma körüljárásával a budapesti zsidó családból származó és a holokausztban elpusztult Sajó Edit (1913–1944) szinte elfeledett életművének egyik megmaradt darabját szeretnénk több szempontból bemutatni. Sajó Edit „beszélgetőpartnere” Schaár Erzsébet, akinek életműve (életnagyságú szobrai, illetve Utca című alkotása) jól ismert, de munkáit Budapesten rég nem láthatta a közönség. A Saját szoba. Sajó Edit és Schaár Erzsébet alkotói tere című kiállítás 2018. július 3-án, kedden 18 órakor nyílik a Síp utca 12 szám alatt. A kísérőprogramokról hamarosan bővebben! Kurátor: Farkas Zsófi művészettörténész. Helyszín: Síp12 Galéria és közösségi tér A kiállítást megnyitja: Borgos Anna pszichológus, nőtörténész A Dohány utcai zsinagóga épülete melletti árkádok övezte alig ezer négyzetméternyi kert szimbolikus terület a magyarországi zsidó és nem-zsidó együttélés történetében. A telek a tizenkilencedik-huszadik század fordulóján vált közterületté, amikor a városrendezéskor lebontották a zsinagóga mellett álló házat. A Pesti Izraelita Hitközség igényt tartott a telekre, ezért a tervezett lipótvárosi zsinagóga telkét, egy ennél ötször nagyobb belvárosi telket cseréltek el érte. A telek beépítése csak az első világháború után kezdődött meg, amikor a zsidó katonák emlékművének szánt Hősök zsinagógáját, kultúrházat és parkot építettek rá. Az egész területet árkádsorral vették körül, hogy a zsidó közösségi terek nyitottak és átláthatóak legyenek. Az árkádokra a felebaráti szeretetről és a másik megbecsüléséről szóló bibliai idézeteket is terveztek, de ez végül nem valósult meg. A park közepére keleties vízmedencét álmodtak, melyben az ég tükröződhetett volna. A második világháború végén az épületegyüttes és a kert a budapesti gettó része lett, ahol több tízezer ember zsúfolódott össze embertelen körülmények között. A gettó felszabadításakor megfagyott, éhen halt, az ostrom és a nyilasok brutalitása következtében elpusztult zsidók ezreinek holttestét találták az utcákon. Közülük több, mint kétezret itt, a kertben temettek el. Ismeretlen, azonosíthatatlan hullákat és olyanokat, akiket máig siratnak. A vízmedencés park sírkertté, egy embertelen korszak mementójává vált. A kertben eltemetettek adatbázisa megtekinthető itt. The barely one thousand square meter garden next to the Dohány Street synagogue, enclosed by a row of arcades, is a symbolic place in the history of the Hungarian Jewry. The site became a public space at the turn of the nineteenth and twentieth centuries, when the house next to the synagogue was demolished during the re-planning of the city. Since the Pest Jewish Community laid claim to the plot, they gave up in exchange for it a plot five times as big in the centre of the city, on which the Lipótváros synagogue would have been built. The development of the plot only started after World War I, when the Heroes synagogue, intended as a memorial to Jewish soldiers, the cultural centre and the park were built. The whole site was surrounded by a row of arcades, so that the Jewish communal spaces would be open and visible. There was a plan to put up quotes from the bible, on brotherly love and honouring one’s neighbour, on the arcades, but in the end this was not carried out. An oriental pool was envisaged for the centre of the park, in which the sky would be reflected. At the end of World War II, the buildings and the garden became part of the Budapest ghetto, where tens of thousands of people were crowded together in inhuman conditions. When the ghetto was liberated, the bodies of thousands of Jews who had frozen or starved to death, or died as a result of the siege and the brutality of the Arrow Cross, were found in the streets. More than two thousand of these were buried in the garden. Unknown, unidentifiable corpses and many who are still mourned to this day. The park with the pool became a graveyard, a memorial to an era when all human feeling was lost. Database of those who are buried here available here. |
Tartalom:A Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár kiállításai Categories |
RSS Feed