A Síp12 Galéria és közösségi tér legújabb tárlata részben folytatja kiállításrendezési koncepciójának hagyományát, és egyúttal szakít is vele. A Hiányjelek és a Saját szoba műveivel ellentétben az Arc–Kép–Más képei kizárólag a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár gyűjteményéből származnak, de ezúttal is egy kiemelt alkotás szolgál felütésként, kérdésfelvetésként a többi mű értelmezéséhez. Ez a kiemelt műalkotás most egy rabbi betűkből megrajzolt portréja, úgynevezett mikrográfiája. (A képversre emlékeztető ábrázolásmód a zsidó vallásban az emberábrázolás tilalma miatt jött létre.) A mostani kiállítás a zsidó vallás ismert tilalmát – „Ne csinálj magadnak faragott képet, sem bármely alakját annak, mi az égben van, fenn, és ami a földön van, alant, és ami a vízben van, a föld alatt. Ne borulj le előttük és ne szolgáld őket…” (2Mózes 20:4-5., 5Mózes 5:8-9.) – a huszadik század képzőművészeti és társadalomtörténeti szemszögéből közelíti meg. Az emberalak vagy arc ábrázolását a tárlat tehát olyan szempontból vizsgálja, hogy az itt bemutatott arcképek hogyan jelenítik meg a zsidó identitás hagyományait, feszültségeit, sokrétűségét vagy éppen az identitás hiányát. Hogyan ábrázolják önmagukat a huszadik századi zsidó származású művészek, önábrázolásuk milyen módon vall zsidóságukról? Hogyan függ össze a portré, az emberalak-ábrázolás és az önarckép a zsidó identitás vállalásával (vagy elrejtésével) és tragikumával a huszadik században? A kiállított alkotások első csoportját a század elején készült, a valláshoz és a hagyományhoz köthető portrék alkotják: a jelentős grafikusművész Erdei Viktor, a kisinyovi pogromokat is megörökítő Abel Pann és a zsidó élet mindennapjait megrajzoló Kauffmann Izidor művei. A második csoport képeit a magyar társadalomba asszimilálódott művészek festették: nyakkendős, polgári külsőt mutató, polgári kötődésű – ám igen karakteres arcokat és arckifejezéseket ábrázoló – művek ezek, mint például Scheiber Hugó önarcképe. A harmadik csoport alkotásai a zsidótörvények időszakában és a holokauszt idején születtek. Bálint Endre a szentendrei iskola nonfiguratív ábrázolásmódja mellett visszanyúl a zsidó vallás motívumaihoz, Farkas István, Anna Margit, Vörös Géza művein viszont a maszk, az arctalanság vagy az elidegenedett, megmerevedett arc dominál. Mit jelképez az a gesztus, amely az arcábrázolás helyére az arctalanságot állítja, és ábrázolható-e egyáltalán a trauma, megjeleníthető-e az elidegenedett önkép? Bán Kiss Edit, Gedő Ilka, Lukács Ágnes alkotásai Auschwitz, illetve a gettó képeivel már a trauma ábrázolhatóságának adornói kérdését vetik fel. A kiállítás lezárásaként láthatjuk Valkó László – saját vonásait töredezettnek mutató – önarcképét. A nem sokkal a rendszerváltás előtt, 1982-ben készült mű Pauer Gyula „pszeudo” műveinek hatását hordozza magán, és az önábrázolás kortárs megvalósításának egyik útját jelenti. A kiállításon látható művészek névsora: Anna Margit / Bálint Endre / Bán Kiss Edit / Czóbel Béla / Csabai-Ékes Lajos / Erdei Viktor / Farkas István / Földes Lenke / Gedő Ilka / Gedő Lipót / Kaufmann Izidor / Kádár Béla / Lukács Ágnes / Abel Pann / Scheiber Hugó / Valkó László / Vörös Géza Kurátor: Farkas Zsófia művészettörténész
0 Comments
Leave a Reply. |
Tartalom:A Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár kiállításai Categories |