​Kiszlév 4-én van a Jahrzeitja Lederer Sándornak, aki a Pesti Izraelita Hitközség elnöke volt egy nehéz, de neki köszönhetően prosperáló korszakban, 1922 és 1927 között. Lederer Sándor 1852-ben született Kiskunfélegyházán, jómódú családban. A gimnáziumot Kecskeméten végezte, majd 1872-től jogot tanult Pesten. Az egyetem elvégzése után minisztériumi tisztviselő lett, egyebek mellett Boros Gábor miniszter titkára volt 1891-es nyugdíjazásáig. Ekkor már miniszteri tanácsos volt, és számos magas rangú kitüntetés, érdemrend tulajdonosa.  A hitközség életébe 1900-ban kapcsolódott be, 1918-ban a hitközségi ellenzék vezéreként került be az elöljáróságba. A hatalmas tekintélyű bankár, Székely Ferenc hitközségi elnök távozása után 1922-ben őt választották meg a Pesti Izraelita HItközség elnökének, melyet 1927-ben bekövetkezett haláláig viselt. Elnökségének programja az úgynevezett “valláskulturális reform” volt, melynek során megújította az elöregedett hitközségi struktúrát. A körülmények nem voltak kedvezőek: az első világháborús vereség, a forradalmak és a numerus clausus törvény után let elnök Lederer. “Lateiner budapesti zsidók jó zsidók szeretnének lenni. Sokáig közömbösek voltak a vallás ügyei iránt, ma erősen érzik, hogy mit jelent a hit boldogsága és szépsége.” -  értékelte a nehéz politikai körülmények miatti disszimilációs tendenciákat. Elnöki jelszava és programja ezért a “Vissza a zsidósághoz!” lett. Legfontosabbnak a zsinagógaépítést tartotta. Ekkor a neológ hitközség két főzsinagógája, a Dohány utcai és a Rumbach utcai mellett már működött az 1908-ban épült Aréna úti nagyzsinagóga. A Csáky (ma Hegedűs Gyula) utcában és a Hunyadi téren bérházakban kialakított imahelyek várták a környéken lakó híveket. Budapesten az 1920-as években összesen 23 zsinagóga és 60 pót-imahely működött, de ez is kevés volt: a pesti zsidók tizedének sem jutott imahely. A Józsefvárosban és a Ferencvárosban – ahol jelentős zsidó lakosság élt ezekben az években – nem volt a neológ igényeknek megfelelő, reprezentatív nagy templom. Ezek pótlására épült négy év alatt gyors egymásutánban négy zsinagóga, 1922-ben a Nagyfuvaros utcai, 1923-ban a Páva utcai, 1925-ben a Soroksári úti és 1926-ban a Garay utcai. Ezek mellett a kisebb-nagyobb imaegyesületek is berendezték imaszobáikat. A valláskulturális reform nem csak a zsinagógaépítésre koncentrált, hanem kulturális és humanisztikus intézményeket is tervbe vett. Elsőrangú fontosságot kapott az ifjúság nevelése, amelynek célja hithű, öntudatos zsidókat nevelni.  Ezt a célt szolgálja a zsidó gimnázium, elemi iskolák, a zsidó cserkészet és leventeség (!) fejlesztése.  A nőnevelés, a nőmozgalmak is kiemelt támogatást kapnak, hiszen a nők feladatai a hitéletben és a társadalmi életben rendkívül fontosak. Ennek érdekében támogatták a nőegyleteket, a zsidó leánygimnáziumban tervezték zsidó nevelőnők képzését, valamint egy Nővédelmi Intézet létrehozását.  Az egész közösség kulturális felemelését célozta a felépítendő Beth Hamidrash a Rumbach utcai templom udvarán, Baumhorn Lipót tervei alapján. Ide tervezték a PIH előadássorozatát (vallási és világi előadásokat egyaránt) felnőtteknek, külön női előadásokkal. A vallásos tanulmányok elmélyítésére jesívát terveztek az ifjúság számára, internátussal. “Újrakezdőknek”, akiket csak a zsidó vallási reneszánsz vont be újra a hitéletbe héber nyelvi és imakönyvi ismereteket tanítottak. Lederer elnöksége alatt határozták el a Múzeum felépítését is, sajnos a megnyitót már nem érhette meg. A jótékonysági beruházások közül figyelmet érdemel a kórház korszerűsítése, s a kasrut biztosítása érdekében fontos a Tüzér-utcai maceszgyár és az ötödik hitközségi kóser mészárszék kialakítása. “Mert csak a hithűség, a vallásosság ápolása és mélyítése biztosítja existentiánkat. Ezért kell olyan nagy súlyt helyeznünk az istentiszteletek mélységére és méltóságára, a kasruszra és a hitoktatásra.” – nyilatkozta 1925-ben Lederer. Nagyszabású tervei megvalósulása közben, 1927-ben, nem sokkal 75. születésnapja után szívroham vetett véget életének. Terveit, beruházásait már utódai valósították meg. 

​Kiszlév 4-én van a halálozási évfordulója Meisel Alois Wolfnak, akit halálakor már magyarosan, Meisel Farkas Alajosként siratott el a pesti zsidóság. Ő volt a Dohány utcai zsinagóga első rabbija, olyannyira első, hogy még a zsinagóga felavatását is elhalasztották közel fél évvel, amíg meg nem érkezett. A pesti közösségnek ugyanis 1857, Schwab Löw halála óta nem volt kinevezett rabbija, mert a közösség nehezen állapodott meg a követendő irány, és az ehhez megfelelő rabbi személyéről. Meisel a breslaui rabbiképzőben tanult, majd 43 éves korában hívták meg pesti próbaszónoklatra 1859-ben. A német nyelvű szónoklat hatalmas sikert aratott, s ennek eredményeképp az őszi nagyünnepeken már ő volt a Dohány rabbija. Irodalmi értékű beszédeket tartott, az akkor még jórészt német nyelvű közösség igényeinek megfelelően. A pesti közösség azonban rohamos mértékben magyarosodott, amit Meisel nehezen követett, hiszen élete végéig is törve beszélt csak magyarul.
Rabbiként fő törekvése arra irányult, hogy megőrizze az egyensúlyt konzervatívok és modernek között. ami komoly kihívás volt az akkori Pesten. Ugyancsak nehezítette helyzetét a hitközségen belül is jelentkező politikai megosztottság: Meisel rabbi Bécstől, a Helytartótanácstól várta a helyzet rendezését, míg a hitközség elnöksége, élén Hirschler Ignáccal a magyar nemzeti törekvések képviselője volt. Meisel pozíciójának erősítése érdekében és a korszak politikai kihívásainak megfelelően megpróbált létrehozni egy, az ország összes zsidó hitközségét egyesítő szervezetet. Tervei között szerepelt a rabbiképző felállítása, a rabbi hivatal megfelelő képzettséghez kötése, egységes hittankönyvek bevezetése, a rabbi és a hitközség viszonyának állami szabályozása is. Ezekben az években a zsidó közösségeket érintő legfontosabb kérdések a polgári emancipáció, és az ezzel összefüggő központi szervezet kérdése voltak, mely nyilvánvalóan élesítette a „modernek” és az ortodoxok ellentéteit. Pesten különösen éles volt a helyzet, mert már a Dohány utcai zsinagóga megépítésekor felmerült az igény egy konzervatívabb liturgiájú imahely létesítésére is. Meisel Dohány utcai főrabbiként jogosnak érezte a konzervatívok igényét, ezért támogatta, hogy a hitközség 1867-ben megvásárolja azt a telket, amelyen néhány évvel később megépült a Rumbach utcai zsinagóga. Ugyancsak ő volt a fő eszmei támogatója a Pesti Izraelita Nőegylet megalapításának 1866-ban, melynek elsődleges célja a nagyvárosi körülmények között nehéz helyzetbe került nők támogatása volt. Meisel még megérhette, hogy 1867. november 25-én a király szentesítette a zsidók emancipációjáról szóló törvényt, de öt nappal utána meghalt.