Elul 9-én van a Jahrzeitja Chorin Áron aradi rabbinak. 

Ma már nehéz elképzelni, de a 19. század közepén a zsidó közösséget lázban tartó egyik probléma a képen látható hal fogyaszthatóságának kérdése volt. A bibliai étkezési tilalmakból levezetve a kecsegét a szefárd hagyomány kósernek, azaz fogyaszthatónak ítélte, míg a Magyarországon is követett askenázi tradíció nem. Chorin Áron aradi rabbi mesterét, Ezékiel Landau prágai rabbit követve engedélyezte a kecsege evését, s ezzel hatalmas felzúdulást keltett. A vitában végül a korszak szinte valamennyi rabbinikus tekintélye állást foglalt; a morvaországi főrabbi, Mordekhaj Benet kiközösítéssel fenyegette meg Chorint, mert szerinte döntésével bűnbe vezeti híveit.

​Chorin Áron addigra már arról volt ismert, hogy a német területekről lassan beszivárgó új, modernebb gondolatokat követi – ezek egy részével Prágában, Ezékiel Landau jesivájában találkozhatott. Enyhíteni szerette volna a túl szigorú vallási törvényeket, a kecsege fogyasztása mellett engedélyezte volna a szombati vasúti uazást is. Nogah Hacedek című, 1818-ban megjelent művében a szertartások egyszerűsítését követelte: héber helyett német nyelvű imákat és prédikációt valamint orgonahasználatot is engedélyezett volna. Ezeket a korszakban radikálisnak tekintett gondolatait végül tekintélyes magyarországi rabbik kérésére visszavonta.
Chorin azonban nem előidézője, csak követője volt a reformoknak: a modernizálódó világ új problémák elé állította a zsidóságot. A felvilágosodás eszméi és a technikai fejlődés nyomán fellépő új helyzetek és jelenségek egyaránt zsidó vallásjogi válaszokat igényeltek, melyekre a rabbik a zsidó szövegek eltérő értelmezéséből adódóan különböző válaszokat adtak. Chorin a korszakban radikálisan újítóknak számítókat, melyekért egyesek kiátkozták, mások pedig a zászlójukra emelték. Ez a tény rávilágít a magyarországi zsidó közösség egyik legmeghatározóbb jellemzőjére: végzetes megosztottságára. Magyarország olvasztótégelyében egymás mellett éltek a szigorú ortodox szabályokat követők és az akkoriban formálódó reformok hívei; a keleti területeken pedig az askenázi többség mellett jelentős szefárd kisebbség is jelen volt. Ez a polarizáltság fennmaradt, és egyik meghatározójává vált a magyarországi zsidó közösség 19–20. századi történelmének.

A múzeumunkat létrehozó közösség nagyra értékelte. Portréját, mely 1916 óta része a gyűjteménynek, az 1930-as években képeslapon is megjelentették.
Chorin Áron 1844 augusztus 24-én halt meg Aradon.  

​Niszán 5-én van Bischitz (született Fischer) Johanna jahrzeitja. Johanna alig volt húsz éves, amikor az 1848–49–es szabadságharc sebesült katonáit ápolta apja tatai házában. Négy évvel később, 1852–ben feleségül ment Bischitz Dávid nagykereskedőhöz. Bischitz a Fischer fiúkhoz – és többezer, a magyar nemzettel a csatamezőn is azonosulni óhajtó zsidó ifjúhoz – hasonlóan részt vett a szabadságharcban. Bischitz Dávid és felesége nem sokkal ezután a rohamosan fejlődő Pestre költöztek. Az 1859–ben felavatott Dohány utcai zsinagógában több ülést is megvettek, ami egyfelől vallási szertartási igényeik kielégítését szolgálta, de ugyanakkor jelentős támogatást is jelentett az akkor még alig húszezres pesti zsidó közösségnek. Pest gyorsan fejlődő modern város volt, ahová elsősorban fiatal emberek, fiatal családok költöztek, anélkül a népes családi háttér nélkül, ami a falusi vagy kisvárosi életben még jellemző volt. Ha ilyen viszonyok között egy nő egyedül maradt, magának kellett a megélhetését biztosítania, gyermekeit felnevelnie.
A modern nagyvárosi életforma kialakulása is új társadalmi problémákat teremtett, melyeket a hagyományos intézményrendszer nem tudott ellátni, ezért a régi hagyományok adaptálásával új megoldásokat kellett találni. 

​Árvagyerekek, családjukat eltartani kényszerülő özvegyasszonyok, éhező szegények, kelengye nélküli menyasszonyok szociális problémáinak kezelésére 1866–ban a pesti közösség főrabbija, Meisel Wolf támogatásával a leggazdagabb közösségi tagok feleségeinek részvételével megalakult a Pesti Izraelita Nőegylet, melynek 1873–tól haláláig (1898) Bischitz Dávidné volt az elnöknője. 

​Legsürgősebbnek egy leányárvaház megnyitását tartották, ami 1867–ben, Pollák Herz Borbála hagyatékában e célra szánt tízezer forintos adománnyal vált lehetségessé. A nőegylet vezetősége és tagjai jellemzően dúsgazdag asszonyok voltak, akik bőkezűen támogatták az egyletet és intézményeit, de nem kizárólag erre támaszkodtak. A zsidó közösségek egyik hagyományos alapértéke a „cedaka”, ami tulajdonképpen szinte kötelezően adandó jótékonysági összeg, támogatás. Ezt az eszmét követte a Pesti Izraelita Nőegylet is. Az anyagi alapok megteremtésében bárki szerepet vállalhatott, az adományok összege többnyire szerény volt, viszont szinte mindenki rendszeresen részt vehetett benne. Évente rendeztek jótékonysági bálokat, vacsorákat, bazárokat, melyek teljes bevétele az egylet intézményeinek fenntartását szolgálta. Ugyanakkor nem mellékes, hogy ezek a rendezvények kiváló lehetőséget biztosítottak a reprezentációra is. A Pesti Izraelita Nőegylet intézményrendszere mintaként szolgált a fővárosi jótékonysági intézmények kiépítésénél, és részt vettek több „felekezetközi” nővédelmi szervezet létrehozásában is. Bischitz Dávidné alelnöke lett a Maria Dorothea egyesületnek is, melynek fővédnöke Maria Dorothea főhercegnő, József főherceg lánya volt. 

​A Bosznia megszállásánál megsebesült katonák ápolásáért Bischitz Dávidnét az uralkodó 1879-ben koronás arany érdemkereszttel tüntette ki, és nemességet adományozott neki és családjának.  

​Tíz évvel később, 1889–ben a Fővárosi Szegény Gyermekkert Egylet Akácfa u. 32-ben található épületének kapualjának jobboldali fülkéjében felavatták Bischitz Dávidné Fischer Johanna mészkőből készült mellszobrát. Az eseményről a Vasárnapi Újság is beszámolt, fényképen is bemutatva a büsztöt. A jótékonysági tevékenysége alapján népszerűvé lett asszony volt az első nő Magyarországon, akinek – leszámítva a szentek és az uralkodót ábrázolásait – szobrot állítottak.
Kilenc évvel később halt meg, temetésén a korabeli beszámolók szerint annyian voltak, mint korábban csak Kossuthén. 

Ádár 2  Bischitz Dávid halálának évfordulója. Bischitz Dávidra elsősorban felesége, Bischitz Johanna révén emlékezünk, jóllehet saját tettei alapján is említésre érdemes. Feltűnt ez már életében is, félig viccesen így írt erről az Egyenlőség 1889-ben: „Ha házasok egymással versengeni akarnak, tegyenek úgy, mint Bischitz Dávid és neje. Alig van nap, melyen az áldott lelkű Bischitzné újabb nemes tettéről ne hallanánk. Nagyon megharagudott emiatt férje és most ő hallat magáról és nemes jótékonyságáról. Heves községben ugyanis az úgynevezett Sárga pusztán saját költségén iskolát emeltetett. Tehát mégsem hagy mindent a nejére!” A megneheztelés nyilván csak tréfás zsurnaliszta túlzás, és Bischitz Dávidban nem a haragos férjet, hanem a feltörekvő zsidó polgárság jellegzetes képviselőjét kell látnunk, akinek felesége nem csak társa, hanem első számú reprezentációs eszköze, értékeinek közvetítője is volt. Bischitz Johanna („mostani neje szíve második koronája”) a Pesti Izraelita Nőegylet alapító elnöknője valóban a jótékonyság szimbóluma lett Pesten, és e mögött látnunk kell a feleségének anyagi és szellemi támogatást nyújtó férjet is. Az 1811-ben Sárbogárdon született Bischitz Dávid a szabadságharcban nemzetőr volt, majd az ozorai fegyverletétel után nagybérlőként gazdálkodni kezdett, beszállt a malomiparba, végül nagykereskedőként telepedett le Pesten. Életútja jó példája annak, hogy a „Gründerzeit” zsidó polgársága erős asszimilációs törekvései mellett megőrizte a zsidó közösség értékeit is, hiszen a jótékonyság, (c’daka) és a közösségi felelősségvállalás az urbanizálódó társadalomban is létszükséglet volt. A jótékonysági intézmények kiépítésébe és fenntartásába ebben a korszakban léptek be a nők, akik az elfogadott társadalmi gyakorlat szerint ezt nyilván férjük beleegyezésével, támogatásával tehették. Bischitz Dávid személyében a női emancipáció egy korai támogatója hunyt el 1897 februárjában. Neje egy év múlva követte – róla halálának zsidó évfordulóján, niszán 5-én emlékezünk majd.

Tisri 10-én, azaz jom kippurkor van a halálozási évfordulója Dr. Baumgarten Izidornak. Budán született 1850-ben, majd a pesti egyetem elvégzése után jogi pályára ment. Harmincötévesen már a büntetőjog magántanára, rá egy évre ügyész lett. 1898-tól az Igazságügy Minisztériumban dolgozott, ahol részt vett a büntető perrendtartás törvénytervezetének kidolgozásában. Büntetőbíróként, kuriai tanácselnökként találkozott a büntetőeljárás alá vont, vagy büntetésből szabaduló fiatalkorúak problémáival. Az ő társadalmi rehabilitációjuk, valamint a hajléktalan, veszélyes környezetben élő fiatalkorúak támogatása céljával 1910-ben több, a közéletben jeles szerepelt betöltő társával együtt részt vett az Országos Izraelita Patronázs Egyesület megalapításában. A Patronázs a fiatalokat jobb sorban élő zsidó családok gondjaira bízta, s nevelésükért tartásdíjat fizettek. Gondoskodtak az így nevelt gyermekek taníttatásáról is, és ipari vagy kereskedelmi pályákra segítették őket. A komoly szakmai karriert befutó, s emellett nemes szívű férfiú emellett lovagolt, korcsolyázott, rajongott a zenéért, jól zongorázott – igazi jó parti lehetett, mégsem nősült meg soha. Hosszan viselt tüdőbaja 65 éves korában, 1914 jom kipurján győzte le végleg. Temetéséről a magyar jogászegylet gondoskodott, és Hevesi Simon mondott felette gyászbeszédet a salgótarjáni úti temetőben. 

​Áv hó 3-án van a Jahrzeitja, halálozási évfordulója verőczei Balázs Mórnak. Amit biztosan tudunk róla az az, hogy Óbudán, egyszerű zsidó családban született 1849-ben, Kohn Mózes néven. Ezen a néven ment Angliába tanulni, ahol nyilván lenyűgözte az ipari forradalom korát élő metropolisz megannyi modern vívmánya. Tanulmányai végeztével hazatért, és nagy lendülettel vetette bele magát az éppen világvárossá váló Budapest fejlesztésébe. A három kisvárosból 1873-ban egyesített Budapest lakossága a századfordulóig közel háromszorosára nőtt, s a rengeteg (addigra körülbelül 700.000) ember közlekedésének megoldása egyike volt a megoldandó problémáknak. 

​Balázs Mór elképzelései nyomán indult el Budapesten az első villamos 1889 nyarán az Egyetem tér és az Orczy tér között, majd ugyanazon év ősszén a Podmanitzky utcai villamos. A millenniumi ünnepségekre a főváros elképesztő modernizációs tervekkel készült, s ezek egyike volt Balázs nagy álmának, az Andrássy út alatt húzódó földalatti vasútnak a megépítése. 

​1895-96-ban mindössze 21 (!) hónap alatt elkészült a kontinens első földalattija, mely a belvárost kötötte össze a millenniumi rendezvényeknek helyet adó Városligettel. Az ünnepségsorozat részeként az uralkodó a „székesfőváros fejlesztése, főleg pedig a villamos vasutak meghonosítása körül” szerzett érdemei elismeréseként magyar nemességet és a verőcei nemesi előnevet adományozta Balázs Mórnak és családjának: feleségének Deutsch Malvinának és négy gyermeküknek, Aurélnak, Károlynak, Verának és Pálmának. 

​A korszakban 346 zsidó család kapott magyar nemesi címet, jellemzően a gazdasági és a tudományos életben elért eredmények elismeréséért. A nemesi címmel korábban együtt járó előjogokat ekkorra már eltörölte a polgári fejlődés, de a hagyományokat követve ők is kaptak „címeres levelet” szépen megformált, a nemességet érő dicsőséget megmintázó címerrel. Ezek a címerek számos érdekes új motívummal gazdagították a magyar heraldikát: Balázs Mór címerében például a földalatti vasút látható, a villamosítását szimbolizáló kis villámokkal.
A földalatti nagy elismerést jelentett a városnak is, hiszen ekkor még nem volt ilyen a nagy rivális Bécsben sem, de Párizsban és New Yorkban sem – az ő szakembereik később mind Budapestre jöttek tanulmányozni a megvalósult csodát. Balázs Mórt a siker és az elismerés ellenére is megviselte a megfeszített munka: az átadást követően nem sokkal szívinfarktust kapott, melyből már nem tudott felépülni, és alig 48 éves korában, külföldi gyógykezelése során elhunyt. Holttestét leplombált koporsóban, vasúton szállították haza, és a Keleti pályaudvarról szállították az abban az évben megnyitott Kozma utcai zsidó temetőbe. Síremlékét tavaly Budapest főváros, melynek közlekedésfejlesztési terve is Balázs Mór nevét viseli, a hitközséggel közösen helyreállíttatta. 

1913. december 25-én (Kiszlév 26-án) hunyt el Bacher Vilmos.  
Bacher Vilmos Liptószentmiklóson született 1850-ben, Bacher Simonnak, a héber nyelvű költészet egyik legjelentősebb mesterének fiaként. Családjában a haszkala, a zsidó felvilágosodás eszméivel ismerkedhetett már gyermekkorában. Szucsányban, Liptószentmiklóson és Pozsonyban végzett tanulmányai után Breslauban, a korszak legprogresszívebb rabbiképzőjében folytatta, ahol 1876-ban avatták rabbivá. Bacher családjában, a zsidó tudományos világban és a breslaui rabbiképzőben is a német volt a lingua franca, a nyelv, amit mindenki beszélt Strassburgtól Csernovicig, de a korszellem hatása alatt a magyarországi diákok „Magyar Olvasó Társulat”-ot alapítottak, melyben Bacher vezető szerepet vállalt. Innen, ebből a közegből érkezett egy év múlva Budapestre, ahol az Országos Rabbiképző Intézet alapító professzorainak egyikeként, Bloch Mózessel és Kaufmann Dáviddal kialakította az akadémiai színvonalú tudományossággal és alapos rabbinikus tanulmányokkal megtervezett rabbiképzést. Harminchat éven át volt a Rabbiképző professzora, a neológ magyar rabbik első nemzedékének mestere. Személye, működése jól jellemzi a kort, melyben alkotott: az virágkorát élő „Wissenschaft des Judentums”, azaz a zsidó szöveges hagyományt akadémikus tudományossággal feldolgozó kutatóként hatalmas életművét németül, a nemzetközi tudományosságba kapcsolva publikálta, ugyanakkor a Rabbiképzőben magyarul oktatott. 

​Bánóczi Józseffel, az Országos Izraelita Tanítóképző Intézet igazgatójával elindította a zsidó tudományosság magyar nyelvű folyóiratát, a Magyar Zsidó Szemlét. Több mint 750 publikációja mellett komoly energiákat fektetett a zsidó tudományok és kultúra magyarországi infrastruktúrájának kiépítésébe is: a Magyar Zsidó Szemle mellett szinte minden zsidó lapban publikált, és természetesen részt vett a múzeumunkat is megalapító Izraelita Irodalmi Társulat munkájában is. A tartalmas tudományos életét családi kapcsolatai erősítették: felesége kor és pályatársa, Goldziher Ignác Ilona nevű húga lett. Bacherné Goldziher Ilona férje halála után számos értékes tárgyat és könyvet adományozott a Magyar Zsidó Múzeumnak, egyebek mellett a breslaui „Magyar Olvasó Társulat” Bachernél megőrzött pecsétnyomóját. Közös síremléküket Lajta Béla tervei alapján emelték a Salgótarjáni úti zsidó temetőben. 

Sziván 13-án van a halálozási évfordulója Augenfeld Lajosné Gaiduschek Ilonának. Szinte semmit sem tudunk róla, de arcképét Franz von Lenbach két, 1900-1901-ben festett képéről ismerjük – a képek ma a Szépművészeti Múzeum gyűjteményében vannak. Férje, Augenfeld Lajos bankár fia, bankárok fivére volt, az egyik legnagyobb akkori bőripari vállalat – a „Gerhardus” nevű részvénytársaság – cégvezetője, majd vezérigazgatója. „Louis bácsi” Hegedűs Géza „öreg, ősz kecskeszakállas rokona”, nagyanyja unokafivére volt, amint arról emlékirataiban nagyon röviden említést tett. Augenfeld Lajos később önállósította magát, és a „Turul Cipőgyár Rt” tulajdonosa lett. Ekként jótékonykodott is: a korabeli lapok hírei szerint cipőket adományozott az „Országos Tomché Jesivosz” egyesületen keresztül szegény jesivabóhereknek és Horthyné nyomorenyhítő akciójában általában a szegényeknek. Fiatalon, 1923-ban elhunyt felesége ezt már nem érhette meg. 

​Ádár 26-án van a halálozási évfordulója csepeli Weiss Bertholdnak. Kevéssé ismert, mint öccse, Manfréd, jóllehet minden vállalkozásukat együtt vezették. Berthold már sikeresen üzletelt – terménykereskedő volt, mint akkoriban szinte minden nagy vagyont felhalmozó kortársa – részvényese volt az budai Királyi Gőzmalomnak. 1882-ben öccsével, Manfréddal együtt kapott engedélyt „szelencében eltartható” húskonzervek készítésére, és megnyitották a Lövölde téren az Első Magyar Conserv Gyárat. A vállalkozás szépen gyarapodott, a Weiss testvérek 1892-től hatalmas területeket vásároltak meg az akkor még álmos kis falunak számító Csepel szigeten, ahol hatalmas ipari konszernt építettek s munkásaik számára kiépítették a komplett infrastruktúrát is az óvodától a közkórházig.
A „Conservgyár” , miután az az egyre inkább lakóövezetnek számító Lövölde térről a gyárat kiköltöztették az erzsébetfalvi telepre, egyre inkább más szerepet kapott: a húskonzervek mellett egyre inkább túlsúlyba került a töltényhüvelyek és golyók gyártása. A Weiss testvérek a hadseregnek egyre többféle árut szállítottak, ami az első világháború idején hatalmas gazdasági sikert jelentett.  Manfréd vitte a gyárat, Berthold pedig országgyűlési képviselőként és közgazdagsági szakíróként vállalt szerepet a korabeli társadalmi életben. A korabeli miniszterelnök, Tisza István egyik bon-mot-ja szerint a katonák hősiessége és Weiss Manfréd muníciója volt szükséges a hadi sikerekhez. Akkor már csak Manfrédé, hiszen Berthold a világháború második évében, 1915 március 11-én (Ádár 26-án), hetvenévesen elhunyt. Nem érhette meg, hogy a gyárat 1919-ben államosítsák – ami ugyan nem tartott sokáig, de Manfréd egészségét alapjaiban roppantotta meg. Erről majd az ő halálozási évfordulóján írunk.