Niszán 5: Bischitz Johanna

​Niszán 5-én van Bischitz (született Fischer) Johanna jahrzeitja. Johanna alig volt húsz éves, amikor az 1848–49–es szabadságharc sebesült katonáit ápolta apja tatai házában. Négy évvel később, 1852–ben feleségül ment Bischitz Dávid nagykereskedőhöz. Bischitz a Fischer fiúkhoz – és többezer, a magyar nemzettel a csatamezőn is azonosulni óhajtó zsidó ifjúhoz – hasonlóan részt vett a szabadságharcban. Bischitz Dávid és felesége nem sokkal ezután a rohamosan fejlődő Pestre költöztek. Az 1859–ben felavatott Dohány utcai zsinagógában több ülést is megvettek, ami egyfelől vallási szertartási igényeik kielégítését szolgálta, de ugyanakkor jelentős támogatást is jelentett az akkor még alig húszezres pesti zsidó közösségnek. Pest gyorsan fejlődő modern város volt, ahová elsősorban fiatal emberek, fiatal családok költöztek, anélkül a népes családi háttér nélkül, ami a falusi vagy kisvárosi életben még jellemző volt. Ha ilyen viszonyok között egy nő egyedül maradt, magának kellett a megélhetését biztosítania, gyermekeit felnevelnie.
A modern nagyvárosi életforma kialakulása is új társadalmi problémákat teremtett, melyeket a hagyományos intézményrendszer nem tudott ellátni, ezért a régi hagyományok adaptálásával új megoldásokat kellett találni. 

​Árvagyerekek, családjukat eltartani kényszerülő özvegyasszonyok, éhező szegények, kelengye nélküli menyasszonyok szociális problémáinak kezelésére 1866–ban a pesti közösség főrabbija, Meisel Wolf támogatásával a leggazdagabb közösségi tagok feleségeinek részvételével megalakult a Pesti Izraelita Nőegylet, melynek 1873–tól haláláig (1898) Bischitz Dávidné volt az elnöknője. 

​Legsürgősebbnek egy leányárvaház megnyitását tartották, ami 1867–ben, Pollák Herz Borbála hagyatékában e célra szánt tízezer forintos adománnyal vált lehetségessé. A nőegylet vezetősége és tagjai jellemzően dúsgazdag asszonyok voltak, akik bőkezűen támogatták az egyletet és intézményeit, de nem kizárólag erre támaszkodtak. A zsidó közösségek egyik hagyományos alapértéke a „cedaka”, ami tulajdonképpen szinte kötelezően adandó jótékonysági összeg, támogatás. Ezt az eszmét követte a Pesti Izraelita Nőegylet is. Az anyagi alapok megteremtésében bárki szerepet vállalhatott, az adományok összege többnyire szerény volt, viszont szinte mindenki rendszeresen részt vehetett benne. Évente rendeztek jótékonysági bálokat, vacsorákat, bazárokat, melyek teljes bevétele az egylet intézményeinek fenntartását szolgálta. Ugyanakkor nem mellékes, hogy ezek a rendezvények kiváló lehetőséget biztosítottak a reprezentációra is. A Pesti Izraelita Nőegylet intézményrendszere mintaként szolgált a fővárosi jótékonysági intézmények kiépítésénél, és részt vettek több „felekezetközi” nővédelmi szervezet létrehozásában is. Bischitz Dávidné alelnöke lett a Maria Dorothea egyesületnek is, melynek fővédnöke Maria Dorothea főhercegnő, József főherceg lánya volt. 

​A Bosznia megszállásánál megsebesült katonák ápolásáért Bischitz Dávidnét az uralkodó 1879-ben koronás arany érdemkereszttel tüntette ki, és nemességet adományozott neki és családjának.  

​Tíz évvel később, 1889–ben a Fővárosi Szegény Gyermekkert Egylet Akácfa u. 32-ben található épületének kapualjának jobboldali fülkéjében felavatták Bischitz Dávidné Fischer Johanna mészkőből készült mellszobrát. Az eseményről a Vasárnapi Újság is beszámolt, fényképen is bemutatva a büsztöt. A jótékonysági tevékenysége alapján népszerűvé lett asszony volt az első nő Magyarországon, akinek – leszámítva a szentek és az uralkodót ábrázolásait – szobrot állítottak.
Kilenc évvel később halt meg, temetésén a korabeli beszámolók szerint annyian voltak, mint korábban csak Kossuthén.