Tisri 10-én, azaz jom kippurkor van a halálozási évfordulója Dr. Baumgarten Izidornak. Budán született 1850-ben, majd a pesti egyetem elvégzése után jogi pályára ment. Harmincötévesen már a büntetőjog magántanára, rá egy évre ügyész lett. 1898-tól az Igazságügy Minisztériumban dolgozott, ahol részt vett a büntető perrendtartás törvénytervezetének kidolgozásában. Büntetőbíróként, kuriai tanácselnökként találkozott a büntetőeljárás alá vont, vagy büntetésből szabaduló fiatalkorúak problémáival. Az ő társadalmi rehabilitációjuk, valamint a hajléktalan, veszélyes környezetben élő fiatalkorúak támogatása céljával 1910-ben több, a közéletben jeles szerepelt betöltő társával együtt részt vett az Országos Izraelita Patronázs Egyesület megalapításában. A Patronázs a fiatalokat jobb sorban élő zsidó családok gondjaira bízta, s nevelésükért tartásdíjat fizettek. Gondoskodtak az így nevelt gyermekek taníttatásáról is, és ipari vagy kereskedelmi pályákra segítették őket. A komoly szakmai karriert befutó, s emellett nemes szívű férfiú emellett lovagolt, korcsolyázott, rajongott a zenéért, jól zongorázott – igazi jó parti lehetett, mégsem nősült meg soha. Hosszan viselt tüdőbaja 65 éves korában, 1914 jom kipurján győzte le végleg. Temetéséről a magyar jogászegylet gondoskodott, és Hevesi Simon mondott felette gyászbeszédet a salgótarjáni úti temetőben. 

​Áv hó 3-án van a Jahrzeitja, halálozási évfordulója verőczei Balázs Mórnak. Amit biztosan tudunk róla az az, hogy Óbudán, egyszerű zsidó családban született 1849-ben, Kohn Mózes néven. Ezen a néven ment Angliába tanulni, ahol nyilván lenyűgözte az ipari forradalom korát élő metropolisz megannyi modern vívmánya. Tanulmányai végeztével hazatért, és nagy lendülettel vetette bele magát az éppen világvárossá váló Budapest fejlesztésébe. A három kisvárosból 1873-ban egyesített Budapest lakossága a századfordulóig közel háromszorosára nőtt, s a rengeteg (addigra körülbelül 700.000) ember közlekedésének megoldása egyike volt a megoldandó problémáknak. 

​Balázs Mór elképzelései nyomán indult el Budapesten az első villamos 1889 nyarán az Egyetem tér és az Orczy tér között, majd ugyanazon év ősszén a Podmanitzky utcai villamos. A millenniumi ünnepségekre a főváros elképesztő modernizációs tervekkel készült, s ezek egyike volt Balázs nagy álmának, az Andrássy út alatt húzódó földalatti vasútnak a megépítése. 

​1895-96-ban mindössze 21 (!) hónap alatt elkészült a kontinens első földalattija, mely a belvárost kötötte össze a millenniumi rendezvényeknek helyet adó Városligettel. Az ünnepségsorozat részeként az uralkodó a „székesfőváros fejlesztése, főleg pedig a villamos vasutak meghonosítása körül” szerzett érdemei elismeréseként magyar nemességet és a verőcei nemesi előnevet adományozta Balázs Mórnak és családjának: feleségének Deutsch Malvinának és négy gyermeküknek, Aurélnak, Károlynak, Verának és Pálmának. 

​A korszakban 346 zsidó család kapott magyar nemesi címet, jellemzően a gazdasági és a tudományos életben elért eredmények elismeréséért. A nemesi címmel korábban együtt járó előjogokat ekkorra már eltörölte a polgári fejlődés, de a hagyományokat követve ők is kaptak „címeres levelet” szépen megformált, a nemességet érő dicsőséget megmintázó címerrel. Ezek a címerek számos érdekes új motívummal gazdagították a magyar heraldikát: Balázs Mór címerében például a földalatti vasút látható, a villamosítását szimbolizáló kis villámokkal.
A földalatti nagy elismerést jelentett a városnak is, hiszen ekkor még nem volt ilyen a nagy rivális Bécsben sem, de Párizsban és New Yorkban sem – az ő szakembereik később mind Budapestre jöttek tanulmányozni a megvalósult csodát. Balázs Mórt a siker és az elismerés ellenére is megviselte a megfeszített munka: az átadást követően nem sokkal szívinfarktust kapott, melyből már nem tudott felépülni, és alig 48 éves korában, külföldi gyógykezelése során elhunyt. Holttestét leplombált koporsóban, vasúton szállították haza, és a Keleti pályaudvarról szállították az abban az évben megnyitott Kozma utcai zsidó temetőbe. Síremlékét tavaly Budapest főváros, melynek közlekedésfejlesztési terve is Balázs Mór nevét viseli, a hitközséggel közösen helyreállíttatta. 

1913. december 25-én (Kiszlév 26-án) hunyt el Bacher Vilmos.  
Bacher Vilmos Liptószentmiklóson született 1850-ben, Bacher Simonnak, a héber nyelvű költészet egyik legjelentősebb mesterének fiaként. Családjában a haszkala, a zsidó felvilágosodás eszméivel ismerkedhetett már gyermekkorában. Szucsányban, Liptószentmiklóson és Pozsonyban végzett tanulmányai után Breslauban, a korszak legprogresszívebb rabbiképzőjében folytatta, ahol 1876-ban avatták rabbivá. Bacher családjában, a zsidó tudományos világban és a breslaui rabbiképzőben is a német volt a lingua franca, a nyelv, amit mindenki beszélt Strassburgtól Csernovicig, de a korszellem hatása alatt a magyarországi diákok „Magyar Olvasó Társulat”-ot alapítottak, melyben Bacher vezető szerepet vállalt. Innen, ebből a közegből érkezett egy év múlva Budapestre, ahol az Országos Rabbiképző Intézet alapító professzorainak egyikeként, Bloch Mózessel és Kaufmann Dáviddal kialakította az akadémiai színvonalú tudományossággal és alapos rabbinikus tanulmányokkal megtervezett rabbiképzést. Harminchat éven át volt a Rabbiképző professzora, a neológ magyar rabbik első nemzedékének mestere. Személye, működése jól jellemzi a kort, melyben alkotott: az virágkorát élő „Wissenschaft des Judentums”, azaz a zsidó szöveges hagyományt akadémikus tudományossággal feldolgozó kutatóként hatalmas életművét németül, a nemzetközi tudományosságba kapcsolva publikálta, ugyanakkor a Rabbiképzőben magyarul oktatott. 

​Bánóczi Józseffel, az Országos Izraelita Tanítóképző Intézet igazgatójával elindította a zsidó tudományosság magyar nyelvű folyóiratát, a Magyar Zsidó Szemlét. Több mint 750 publikációja mellett komoly energiákat fektetett a zsidó tudományok és kultúra magyarországi infrastruktúrájának kiépítésébe is: a Magyar Zsidó Szemle mellett szinte minden zsidó lapban publikált, és természetesen részt vett a múzeumunkat is megalapító Izraelita Irodalmi Társulat munkájában is. A tartalmas tudományos életét családi kapcsolatai erősítették: felesége kor és pályatársa, Goldziher Ignác Ilona nevű húga lett. Bacherné Goldziher Ilona férje halála után számos értékes tárgyat és könyvet adományozott a Magyar Zsidó Múzeumnak, egyebek mellett a breslaui „Magyar Olvasó Társulat” Bachernél megőrzött pecsétnyomóját. Közös síremléküket Lajta Béla tervei alapján emelték a Salgótarjáni úti zsidó temetőben. 

Sziván 13-án van a halálozási évfordulója Augenfeld Lajosné Gaiduschek Ilonának. Szinte semmit sem tudunk róla, de arcképét Franz von Lenbach két, 1900-1901-ben festett képéről ismerjük – a képek ma a Szépművészeti Múzeum gyűjteményében vannak. Férje, Augenfeld Lajos bankár fia, bankárok fivére volt, az egyik legnagyobb akkori bőripari vállalat – a „Gerhardus” nevű részvénytársaság – cégvezetője, majd vezérigazgatója. „Louis bácsi” Hegedűs Géza „öreg, ősz kecskeszakállas rokona”, nagyanyja unokafivére volt, amint arról emlékirataiban nagyon röviden említést tett. Augenfeld Lajos később önállósította magát, és a „Turul Cipőgyár Rt” tulajdonosa lett. Ekként jótékonykodott is: a korabeli lapok hírei szerint cipőket adományozott az „Országos Tomché Jesivosz” egyesületen keresztül szegény jesivabóhereknek és Horthyné nyomorenyhítő akciójában általában a szegényeknek. Fiatalon, 1923-ban elhunyt felesége ezt már nem érhette meg. 

​Ádár 26-án van a halálozási évfordulója csepeli Weiss Bertholdnak. Kevéssé ismert, mint öccse, Manfréd, jóllehet minden vállalkozásukat együtt vezették. Berthold már sikeresen üzletelt – terménykereskedő volt, mint akkoriban szinte minden nagy vagyont felhalmozó kortársa – részvényese volt az budai Királyi Gőzmalomnak. 1882-ben öccsével, Manfréddal együtt kapott engedélyt „szelencében eltartható” húskonzervek készítésére, és megnyitották a Lövölde téren az Első Magyar Conserv Gyárat. A vállalkozás szépen gyarapodott, a Weiss testvérek 1892-től hatalmas területeket vásároltak meg az akkor még álmos kis falunak számító Csepel szigeten, ahol hatalmas ipari konszernt építettek s munkásaik számára kiépítették a komplett infrastruktúrát is az óvodától a közkórházig.
A „Conservgyár” , miután az az egyre inkább lakóövezetnek számító Lövölde térről a gyárat kiköltöztették az erzsébetfalvi telepre, egyre inkább más szerepet kapott: a húskonzervek mellett egyre inkább túlsúlyba került a töltényhüvelyek és golyók gyártása. A Weiss testvérek a hadseregnek egyre többféle árut szállítottak, ami az első világháború idején hatalmas gazdasági sikert jelentett.  Manfréd vitte a gyárat, Berthold pedig országgyűlési képviselőként és közgazdagsági szakíróként vállalt szerepet a korabeli társadalmi életben. A korabeli miniszterelnök, Tisza István egyik bon-mot-ja szerint a katonák hősiessége és Weiss Manfréd muníciója volt szükséges a hadi sikerekhez. Akkor már csak Manfrédé, hiszen Berthold a világháború második évében, 1915 március 11-én (Ádár 26-án), hetvenévesen elhunyt. Nem érhette meg, hogy a gyárat 1919-ben államosítsák – ami ugyan nem tartott sokáig, de Manfréd egészségét alapjaiban roppantotta meg. Erről majd az ő halálozási évfordulóján írunk. 

​Jahrzeit könyvünk bejegyzése szerint  5663 svát 21-én (azaz 1903 február 17-én) hunyt el az a férfi, aki a „Gründerzeit” korában a pesti építő céhnek sokáig egyetlen zsidó tagja volt. Wechselmann Ignác Sziléziában született 1828-ban, majd Bécsben járt egyetemre, ahol összebarátkozott a császárváros sztárépítészével, Ludwig Försterrel. Förster ebben az időben gazdag zsidó megrendelői számára megtervezte a Ring historizáló palotáit, majd kapcsolatait kihasználva megszerezte a pesti Dohány utcában felépítendő új zsinagóga tervezését is. A sok vitát kiváltó tervek elfogadása után 1854-ben indult az építkezés, és a munkálatok helyi felügyeletére és az építész képviseletére 1856-ban Pestre érkezett Förster személyes megbízott építésvezetője, Wechselmann Ignác. Ő volt az első zsidó építész Pesten. A kiegyezés után gyors fejlődésnek induló Pest számos reprezentatív nagyberuházásának volt építésvezetője, egyebek mellett a Fővámház, a Várkert Bazár és az Egyetemi Könyvtár épülete fűződik a nevéhez. Tevékenységéért 1886-ban Vaskorona rendet, majd nem sokkal később lovagi címet kapott. Élete társát is a „szakmából” választotta, felesége az Ezredéves Kiállítást nagyrészt kivitelező Neuschloss Ödön és Marcell családjához tartozó Neuschloss Zsófia lett. Mivel gyermekük nem született, felhalmozott vagyonukat jótékonykodásra fordították. 1905 és 1908 között alapítványukból épült fel a lovag Wechselmann Ignác és Neuschloss Zsófia Vakok Tanintézete a Mexikói út 60-ban. Az alapítvány (1 millió 400.000 korona elegendő volt az intézet teljes megvalósítására; összehasonlításképpen: a Blaha Lujza téren felépített Nemzeti Színház épülete és teljes berendezése is ennyibe került. Ennél is nagyobb összeget, egy kétmillió koronás alap kamatait fordítottak tanítók segélyezésére: évente 172 zsidó és 172 keresztény tanító kapott 200-200 koronás fizetéskiegészítést az alapból. A korszak legolvasottabb zsidó felekezeti lapja, az Egyenlőség így írt erről: „A keresztény tanító jutalmat kap a zsidó alapból. Sok sok plébánia falának illik elpirulnia erre a nem várt válaszra. És ha még tudnák, hogy a Wechselmann nemes intenciója csupán része a zsidó jótékonyság egyetemes szisztémájának, bizony alaposan meg kellene korrigálniuk a zsidóságról való kritikájukat.”
 

Svát 20-a Jahrzeitkönyvünk szerint dr Baumgarten Károly halálozási évfordulója.
Baumgarten Károly Budán született 1853-ban, majd jogi tanulmányai után ügyvédként praktizált 1892-ig, emellett a Polgári Törvénykezés című folyóirat szerkesztője volt. Ezt követően kereskedelmi bíró, 1898-tól királyi ítélőtáblai bíró, halála előtt nem sokkal pedig tanácselnök lett. Az Erzsébet körút 41-ben családjával, ugyanabban a házban, melynek egy másik lakásában testvére Izidor, a magyar büntető perrendtartás kidolgozója. A Károly nemcsak büntetőjoggal foglalkozott, mint Izidor, hanem a kereskedelmi jog kiváló ismerőjeként is számon tartották. A hitközségi életben nem vett részt, de a zsidó intézmények támogatói között találkozhatunk nevével, amit ügyvédi praxisa mellett Erzsébet körút 44-46-ban álló bérházának jövedelme tett lehetővé. Baumgarten Károly válogatott cikkeinek gyűjteménye halála után, 1916-ban jelent meg. 

Svát 19-én van a zsidó dátum szerinti halálozási évfordulója báró Kohner Adolfnak. Kohner 1866-ban született Pesten. Nevét akkor már hat éve halott nagyapja, a családi bizniszt toll és terménykereskedelemmel megalapozó Kohner Adolf után kapta. A második generáció, Adolf apja és nagybátyja továbbfejlesztette a céget, mely számos kereskedelmi, banki, vasútépítési, malomipari vállalkozással vett részt Magyarország modernizációjában és Budapest világvárossá tételében. A harmadik generáció képviselőjeként Adolf már beleszületett a családi vállalkozásba, s tudatosan készült annak átvételére. A berlini Humboldt Egyetemen kémiát, fizikát és mezőgazdaságtant tanult, 1886-ban kémiából doktorált. Pénzügyi képzettségét a családban, nagybátyja Kohner Zsigmond vállalkozásaiban tanulta. 1891-ben feleségül vette unokatestvérét, Kohner Helént, így a nagybátyja egyben az apósa is lett, s közösen folytatták a családi gazdasági hálózat menedzselését. Ezek mellett dr. Kohner Adolf részt vett a zsidó felekezeti életben is: ő volt az elnöke a Magyarországi Izraeliták Országos Irodájának (ez a korabeli MAZSIHISZ), az Országos Izraelita Közalapnak, és támogatta a MIKÉFE és a Magyar Zsidó Pro Palesztina Szövetségét is. A tekintélyes bankár és közösségi elöljáró ezek mellett tovább építette édesapjától, Kohner Károlytól örökölt műgyűjteményét, s létrehozta Budapest egyik legjelentősebb magánképtárát. 1902-ben az ő anyagi támogatásával vették birtokba a művészek a szolnoki régi vár területén a parkká alakított területen épült, tizenkét művész befogadására alkalmas művésztelepet. Kohner nem csak a művésztelep létrehozását, hanem a művészeket, mások mellett Fényes Adolfot, Bihari Sándort is támogatta. A képzőművészek mellett ő volt Bartók Béla egyik első támogatója, akit anyagilag is támogatott, és szászbereki kastélyában is vendégül látott. Emlékirataiban Bartók Béla Kohner vendégszeretete mellett elismerően említette vendéglátója komoly hangszergyűjteményét és műkedvelő csellista tehetségét is. Kohner saját gyűjteménye mellett a Szépművészeti Múzeum 1906-os, és a Magyar Zsidó Múzeum 1909-es megalapítását követően e két gyűjteményt is számos remekművel gazdagította. Kohner Adolf tevékenységét az uralkodó 1910-ben királyi udvari tanácsosi címmel, majd 1912-ben bárói ranggal jutalmazta. Kohner eztán sem pihent: 1907-ben részt vett a Magyar Kémikusok Tudományos Egyesületének megalapításában, melynek 1920 és 1926 között elnökeként is szolgált. Az 1929-1933-as gazdagsági válságban a legkitűnőbb magyar műgyűjtő és mecénás is komoly veszteségeket szenvedett, így Európa hírű műkincs-gyűjteménye kalapács alá került. Kortársai így írtak erről: „midőn az anyagi körülmények visszavonulásra kényszerítették, méltóságteljesen viselte sorsát, elmerült könyveibe, melyeknek világában mindig otthonra talált”. Gyűjteményének elvesztését nem sokkal élte túl: 1937. január 30-án hunyt el, és február 2-án temették a salgótarjáni úti családi sírboltba. Nevét adó nagyapja még nincstelen bevándorlóként érkezett Pestre, unokája az egyik leggazdagabb magyar tőkés család feje, Budapest legműveltebb bankigazgatója, dr. báró Kohner lett.