„Mindennek, ami jó volt a világon, magyarnak kellett lennie”​

A Rumbach állandó kiállításának témájául szolgáló Politzer-családnak az Egyesült Államokban élő leszármazottjával, Linda Broennimannal - aki egyúttal a tárlat legfontosabb adatszolgáltatója is volt - beszélgettünk a feltáruló titkokról, traumákról, inspirációkról, erőről, szeretetről, családokról és történetekről.

Mit tudott a családja történetéről azelőtt, hogy felfedezték ezeket az állandó kiállításunk alapját képező dokumentumokat? Egyáltalán, mennyire érdekelte?
Linda Broenniman: Római katolikusként neveltek bennünket, édesanyám római katolikus volt, és semmit sem tudtunk a zsidó családi örökségünkről egészen 27 éves koromig. A szüleim és a nagyszüleim, akik velünk éltek, mind magyarul beszéltek otthon, úgyhogy a magyar kötődéseink világosak és erősek voltak, de a zsidóságról sejtelmünk sem volt. Amikor a bátyám az orvosi egyetemen tanult és el kellett döntenie, mire specializálódjon, felvetődött benne, hogy orr-fül-gégész lesz, anyám futólag beszámolt nekünk arról, hogy volt egy rokonunk, Politzer Ádám, aki híres orvos volt, maga is fülsebész. Elmondta továbbá, hogy a császár, I. Ferenc József kezelőorvosa volt, talán kezelte az orosz cárt is, a további részleteket ezúttal is homályban hagyta. Még az sem vált világossá, egyáltalán hogyan is rokonunk ő. Kétszer is jártam az anyámmal Magyarországon, egyszer még a ’80-as évek első felében, amikor még nem tudtam, hogy részben zsidó származású vagyok, alig pár napot töltöttünk akkor ott. Aztán 1990-ben tértünk vissza. Akkor már az alapvető információkkal tisztában voltam és rengeteg kérdésem lett volna a pontos részletekről, ő mondott is ezt-azt, de ezúttal sem bizonyult túl bőbeszédűnek, én pedig még nem tudtam túl sokat általában sem a történelemről. Azért egyet-mást elárult a második világháború időszakáról is, azt például, hogy bújtatott üldözött embereket, de enyhén szólva sem hangsúlyozta túl ezt a kérdést. Aztán 2006-ban levelet kaptunk az izraeli követségről, amely tudatta, hogy anyám hivatalosan a Világ Igazai közé kerül, mert, mint a levél beszámolt róla, ő bújtatta leendő férjét, apámat, nagyanyámat és a legjobb barátját, valamint az ő családját is, számos más fiatal embert, illetve Eisenberg rabbit, Bécs későbbi főrabbiját. Ennyivel beljebb voltunk, de apám családjáról még ekkor sem tudunk jóformán semmit. Amíg gyerekek voltunk, jöttek rendszeresen hozzánk barátok, rokonok és beszélgettek a szüleimmel, a nagyszüleimmel magyarul, egy olyan nyelven, amelyen mi nem értettünk, ki tudja, miről. Három éves koromig még perfektül beszéltem magyarul, aztán elfelejtettem, épp csak egy kicsit értek azóta sajnos. Ha nem akarták, hogy értsük őket, magyarul vagy németül beszéltek egymással, hiszen sok nyelven beszéltek. Lassan-lassan megtudtunk valamit így is a családtörténetünkről, de ahhoz képest, amit találtunk, az szinte semmi sem volt.
Hogyan kerültek elő végül ezek a titkos dokumentumok?
Egy lakástűz miatt 2011-ben, amelyben anyám meg is halt. A nővérem próbált megmenteni a pusztítást követően mindent, amit csak lehet, így került hozzá egy doboz, amelyet néhány éve, amikor elkezdtem nyomozni a családom története után az egyetlen általam ismert felmenő, Politzer Ádám nevéből kiindulva, átküldött nekem. Találtam benne néhány képeslapot a 19. századból és rengeteg rossz állapotban lévő, öreg hivatalos dokumentumot, mindent magyarul. Megmutattam egy barát barátjának, aki történetesen magyar, ő mutatott be Gyekiczki Andrásnak, akivel így kezdődött a kapcsolatunk. Ő állt neki alaposan feldolgozni az anyagot és további kutatásokat is végzett, rengeteg további adatra bukkant rá. Így kezdődött.
Kik azok a családtörténetből, akikhez különösen kötődik? A családtörténet melyik korszaka áll a legközelebb Önhöz?
Erre a kérdésre szinte nem is lehet válaszolni. Majdnem mindenki, akiről kicsit többet tudok, nagyon közel került hozzám, rögtön Eizikkel, a „dinasztiaalapító” ősatyával kezdve a 18. századból. Ő egy nagyszerű muzsikus volt, akinek el kellett menekülnie az otthonából: így kezdődik a magyarországi családtörténet tulajdonképpen, ő a mi famíliánk Mózese. Aztán a menye, Ráhel a 19. században, aki kitartott minden és mindenki ellenében, egyedül a zsidó vallás mellett, annak ellenére, hogy az egész családja kitért. Micsoda erős jellem! A rabbi állítólag azt mondta neki, hogy minden leszármazottja boldog és jó ember lesz. Úgy érzem, áldott vagyok így én is, mint a leszármazók egyike, Ráhel öntudatosságának, autonómiájának, hűségének köszönhetően. Az ő Ábrahám nevű gyermeke, akit özvegyként, szegénységben nevelt fel, újra megalapozta a család jólétét, mintegy új alapítóvá vált kemény munkával, alázattal, tanulással – és így tovább. És az ükapám, Misner Ignác, aki nem volt született Politzer, beházasodott a családba, ugyanezt járta végig: árvagyerekből elismert, tekintélyes ügyvéd lett. Pest egyik legnagyobb adófizetője, a rászorulók ügyvédje és büszke magyar hazafi, aki számos cikkben támogatta a magyar nyelvhasználat ügyét. A magyar hazafiság, lojalitás hagyománya végigkíséri ezután a családtörténetet nemzedékeken keresztül.
Margit dédanyám zongoraművész volt, amolyan mater familias, az „aranykorban”, 1876-ban született, a legszebb reményekkel, aztán átélte az első világháborút, a vörös- és a fehérterrort, elveszítette a férjét, a második világháborút is túlélte, hogy idősen, 70-en túl kitelepítsék a Rákosi-korszakban. Jótékonykodott, amikor tehette, és bár mindenét, jóformán mindenkijét elvették tőle, a segítőkészsége megmaradt, azt nem tudták elvenni. Ő afféle példakép számomra. De felettébb érthető, hogy a szüleim minket Amerikában meg akartak óvni ettől az egésztől. Apám mintegy 30 rokonát veszítette el a holokausztban. A nagybátyja maradványait neki kellett azonosítania egy feltárt tömegsírból. Átkeltek az óceánon, új életet akartak, a régit, amennyire lehet, elfelejteni. Csak mégis nagy veszteség, hogy nem hallottam őket mesélni a rokonaimról, akiknek egy részét ők, a szüleim és a nagyszüleim, még személyesen ismerték.
Mit szóltak a testvérei ahhoz, amikor kiderült, hogy a közös zsidó-magyar történelem egyik legreprezentatívabb családjából származnak, és hogy ezt jórészt eltitkolták előlük?
Heten vagyunk testvérek, és meglehetősen különbözőek vagyunk, mindenesetre elfogadtuk mind, hogy ez a helyzet, tanulunk a családunkról, van, aki nagyobb, van, aki kisebb intenzitással.
És Ön miért foglalkozik vele ennyire intenzíven, az Ön számára miért vált ennyire fontossá? Másként tekinti most önmagára, zsidónak tekinti magát a szó bármely értelmében?
Igen, a legnagyobb mértékben megváltoztatta az életemet. Na tessék, már sírok is. Más vagyok, mint voltam, de nem vallási értelemben. Bár nagyon is van bennem spirituális fogékonyság, vallásosnak sem zsidóként, sem katolikusként nem tekintem magam. Ami kivételesen fontos nekem a családom örökségéből, az egyfajta erkölcsi minta, a tartásuk. A családjuk iránti odaadó, gondoskodó szeretetük, szinte mindegyikük élettörténetének ez áll a középpontjában. Kivételesen együttérző, érzékeny emberek voltak, nagylelkűek, adakozó filantrópok, hittek az igazságban, a becsületben, a szűkebb és tágabb közösség iránti felelősségükben. Hittek a tanulás jellemnevelő erejében, a tanulásban mint önmagáért való célban és mint a társadalmi mobilitás eszközében egyaránt. Azt hiszem, ez az értékrend sarkallt arra, hogy jobb ember legyek, mint amilyen előzőleg voltam. És az odatartozás érzése, a kötődésé, hogy az ő erőfeszítéseik folytatója vagyok, az ő értékrendjük képviselője, erősít és   kötelez, hálás vagyok ezért az őseimnek, mindegyüknek.
És mindent összevéve mit jelent Önnek Magyarország, ennek a nagyszabású és szomorú családtörténetnek a színhelye?
A szüleim itt is megmaradtak Magyarország szerelmeseinek. Jól emlékszem, hogy bárkiről is volt szó, ha nevezetes volt valamiről, be kellett bizonyítani, hogy magyar, ha nem ő, akkor a házastársa, a mentora, akitől tanult, mindegy. Mindennek, ami jó volt a világon, így vagy úgy, magyarnak kellett lennie. Magyar volt a konyha is, amit vittünk, paprikás csirke nokedlival, ez volt a gyerekkori kedvencem, ennek a nevét, tessék, ma is tudom magyarul. A szokások, a kultúra tovább hatott, élt nálunk, édesanyám panaszkodott, hogy itt nem tanítanak rendesen történelmet nekünk, nem úgy, mint nekik annakidején otthon.
Magyarország ma már egészen másik ország, nekem már csak történeti emlék, persze. Fontos, de nekem nem a hazám értelemszerűen.