„Azóta gondolkodom a magyar zsidóság önképén”

A ’80-as évekről, a zsidó élet picike, informális színtereiről, a korszak és a jelen magyar zsidó önértelmezéseiről, egy életre szóló gondolkodnivalót biztosító baráti látogatásról beszélgettünk Kovács Andrással és az állambiztonság meghökkentően agresszív figyelméről, amely még ’86-ban sem lanyhult.

A szovjet blokknak az összeomlása előtti utolsó évtized, szokás mondani, az enyhülésé, a szétmállásé, legkésőbb Leonyid Iljics Brezsnyev halála után. Ez hogyan volt érezhető, ha így volt, a te számodra, demokratikus ellenzékiként, harmincas éveiben járó fiatalemberként?

Messziről kezdem. Az 1968 és 1977 közötti szűk évtized nagyon depressziós volt, azt érezte, aki itt élt, hogy minden örökre így marad, a legjobb, amit tehetünk, az, hogy elhúzódunk kissé undorodva a civil életbe, a könyvtárba, ki merre tud. Az 1976-os év volt a vízválasztó, az 1968-as értelmiség- és zsidóellenes kampánnyal az elmúlt évtizedben a munkásságtól elidegenített értelmiség és a munkások egymásra találtak Lengyelországban, megalakult a Munkásvédelmi Bizottság, a KOR,  és Adam Michnik megjelentette híres szövegét az új evolucionizmusról. Azt mondta, hogy a rendszer ugyan nem megreformálható -, ez volt a csehszlovák ’68 végső tanulsága -, de a civil társadalom a szabadság számára komoly tereket hasíthat ki. A megszülető autonómiák és a rájuk támaszkodó és hozzájuk szóló nyilvánosság fórumai, mint a szamidat, amelyek majd összeérnek, növelik szépen, fokozatosan a társadalmi szabadság mennyiségét. A csehszlovák inspiráció a Charta ’77 legalista stratégiája volt, kérjük számon, ami elvileg adott, az emberi jogokat, a szocialista országok által is aláírt Helsinki Záróokmányt. Nálunk meg, úgy éreztük, ehhez képest csak a csend van, a szamizdat ebből az érzésből formálódott ki.
1977-ben kiadtam a „Marx a negyedik évtizedben” című, a szamizdat kiadványt, ami  az első nagyobb szamizdat vállalkozás volt az országban. Ezért  kitettek az állásomból, de ezt  nem fogtam fel tragédiának. Megindult valamiféle  ellenzéki mozgolódás, és ez fordulópont volt a rendszer történetében.
Ide tartozik, hogy az évtized végén, 1979-ben Könczöl Csaba irodalmár, maga is ellenzéki, feljött hozzám, és azt javasolta, rendezzünk nyilvános vitát  olyan tabukról, mint amilyen a zsidókérdés például, méghozzá a Fiatal Művészek Klubjában. Ezt a vitasorozatot az első, a cigányság helyzetéről szóló alkalom után betiltották, én pedig azóta gondolkodom a magyar zsidóság önképén, önértelmezésén, amióta ott nem mondhattam el, amit szerettem volna. Akkor azt gondoltam, sebaj, gyorsan leírom, neki láttam, de nem tudtam leírni, mert rá kellett jönnöm, hogy személyes történeteken kívül nem tudok semmit arról, mi történet 1945, pláne 1956 után a magyar zsidókkal, hogyan is zsidók, ha egyszer nem is vallásosak, nem is cionisták többségükben. Csoportként tekintenek magukra, de mi köti össze őket, felismerik egymást, de miről?

Mintha ekkoriban másoknak is eszükbe jutott volna, hogy ez kérdés, ha nem is kezdték tudományosan kutatni. Ez az informális körök és zsidó csoportok összejárásának időszaka, a közösségi „identitáskeresésé”.  

Az a helyzet, hogy voltak ilyenek már a ’70-es, még a ’60-as években is. A keddisták, a szerdisták más kávéházi zsidó társaságok rendszeresen találkoztak. Ez nem az enyhülés eredménye volt,  az állambiztonság meglepően kevéssé volt toleráns  ezekkel a pártállamra  nézve tökéletesen ártalmatlan networkökkel szemben.
A nyolcvanas években az Antalffy Mária-féle kör volt a magukat zsidóknak tekintő fiatalok egyik gyülekezőhelye.  Antalffy Mária képzőművész volt, aki a lakásán fogadta őket, minket, egy tág nemzedékkel idősebb házigazdánk történetesen nem volt zsidó egyébként, a férje, az 56-os elítélt Kelemen Imre miatt lett fontos számára mindez. Ezek csendes bulik voltak, játszottak, beszélgettek az emberek, még csak markánsan zsidó karaktere sem volt az összejöveteleknek. A Scheiber-kidusok utáni Duna Park-beli összejöveteleken is találkozott péntek esténként egy az előbbivel részben átfedésben lévő csoport, ezek olyan zsidók voltak, akiknek a zsidó önazonosításukból következett, hogy zsidó körökben forogtak,  a zsinagógából jött a tekintélyes részük, rabbiszeminaristák is voltak közöttük, Landeszman György, Schőner Alfréd, aki már rabbi volt. Szintén feltünedezett. Gadó János, a Szombat mostani szerkesztője, Rácz András matematikus, a zsidó társasági élet elmúlt évtizedeinek üde színfoltja például mindkét társaságba jártak, ott volt Rózsa T. Endre újságíró, művészettörténész, Olti Ferenc és a testvére, Csiszta, , az egészen fiatal Szántó T. Gábor.
Ezeknek a társaságoknak a nagy része máshol is felbukkant,  ott voltak az FMK-ban is például,  jártak a nem zsidó helyekre is, többségüket máshonnan is ismertem, ez egy network része volt, kapcsolódott más társaságokhoz bizonyos tagjain keresztül. A demokratikus ellenzékhez legfeljebb rajtam és Erős Ferin keresztül, aki a lélektan tudósa volt, két éve halt meg. Együtt kutattuk a ’80-as években a zsidó családtörténeteket, közel 120  interjút készítettünk, az egész anyag több mint tízezer géppel írott oldal. Hihetetlen gazdag forrás a kor zsidóságáról, írtunk belőle néhány tanulmány, de szégyen, hogy máig nem volt olyan zsidó intézmény, ami vállalta volna szisztematikus feldolgozását. .
Összefoglalva: harminc körüli fiatal felnőttek beszélgettek, filmekről, könyvekről, néha csak fecserésztek, Izrael áhítatos tisztelet tárgya volt, ha érkezett egy-egy izraeli, akit meghívtak, körbe-körbe adogatták, akárcsak az általa hozott Új Kelet-példányt néha, a rokonokon keresztül is érkeztek  információk a zsidó állam életéről.

És ez a cionista szál érdekelhette az állambiztonságot is.

Abban, hogy Izrael nagyon fontos, egyetértett mindenki, de ennek alig volt aktív, pláne mobilizáló politikai töltete, az egész ücsörgés elég apolitikus volt. Csajozós-pasizós alkalmak voltak ezek jóval inkább, mint elvtársi összejövetelek, még a cionizmus is túlzás, ha bármiféle politikai tudatosságot vagy aktivizmust feltételez a kifejezés, márpedig igen, feltételezne. Az, persze, izgalmas volt és elterjedt, hogy ebben az időszakban néhányan disszidáltak Izraelbe. De az állambiztonságiak nagyon is komolyan vették ezt az amúgy nyitott és nem túl konspirált közeget, Antalffy Máriához bárki jöhetett, a Duna-parkban is nyugodtan le lehetett ülni. Aztán 1986-ban a politikai rendőrség akciót indított,  sokakat megfenyegettek, behívtak, mindenki nagyon megijedt, volt, akit  próbáltak beszervezni, szétesett ez a laza együttlét és a rendszerváltásig nem is szerveződött újjá. Volt még egy harmadik, zárt kör, Lovász Ferencé, ő  gyűlölte a rendszert, olvasta a szamizdat termékeket, néha nálam szerezte be őket és egyúttal tudatta velem, hogy abba kéne hagynom az ilyesmit, az ellenzékiséget nem nekünk, zsidóknak kell csinálni, hanem azoknak, akik itthon vannak, ha nekik nem tetszik a rendszer, lépjenek fel ellene ők.
A Duna Park és az Antalffy Mária-féle társaság pár tucat ember lehetett, a pesti zsidó fiatalság létszámához képest aprócska, szinte elenyésző.

A nyílt ellenzékiségnek volt kimondottan zsidó hangja is, Gadó György Salom békecsoportja és a Magyar Zsidó című kiadvány.

Ő úgy gondolta, hogy az a becsületes álláspont, ha öntudatosan zsidó állampolgárokként, egy sajátos preferenciákkal rendelkező, kisebbségi csoportnak a magyar politikai közösségbe magától értetődően beletartozó képviselőiként szólalunk meg és leszünk részesei demokratikus politikai törekvéseknek. Ez azt feltételezi – írta -, hogy a zsidók nézzenek őszintén szembe a zsidó származású kommunisták felelősségével a kommunista rendszer alatt történtekért. Kis János a Beszélőben tisztelettel, de érezhető idegenkedéssel is, vitatkozott vele. Azt fejtegette, hogy lehet, de nem kötelező zsidó kisebbségiként tekinteniük magukra a zsidó származású  embereknek, akiknek a zsidóság csupán a családtörténet egyik részecskéje. Dönthetnek úgy is, hogy a nem zsidó származású magyaroktól lényegében semmiben nem különböző részesei a nemzet közösségének. Rokonszenveztem azzal, amit Gadó prezentált, de úgy gondoltam, nem oldja meg a problémát, amit akar. Azt láttam, hogy a zsidó családtörténetű szereplők nagy többsége nem öntudatos zsidóként kíván megjelenni a magyar demokratikus politikában – bár bizonyos helyzetekben csoportként azonosítja magát, és azonosítják őt mások. Mindkét álláspontot túlságosan kiélezettnek tartottam. A magyar zsidók beilleszkedése a társadalomba valóban végbement, de ettől még a csoportra jellemző történelmi emlékezet csoportkonstituáló tényező maradt. Nincs ebben semmi különös, egy társadalmon belül létezhetnek eltérő történelmi csoportemlékezetek, így a zsidó családtörténetű embereké bizonyos kérdésekben eltérhet másokéitól, de ettől még nem válnak idegenné a társadalmon belül. Ha valakinek jobban fáj a holokauszt, mint Trianon, adott esetben lehet konfliktusforrás, de ettől még állhatnak ugyanazon az oldalon mondjuk a sajtószabadság ügyében.

Az évtized vége már a zsidó civil szervezeti élet megindulásával telt.

​Az 1980-as évek utolsó negyedében már valóban rájött egy csomó ember, hogy zsidóként nem kell fülünket és farkunkat behúzva élnünk, hogy van tere a zsidó kulturális önszerveződésnek, de a hitközséggel senki nem akart kezdeni semmit. Alternatív, szabad, kevésbé bürokratikus és a valós zsidó közösségi igényekre fogékonyabb szervezeti életre vágyott mindenki. Ebből a késztetésből nőtt ki a MAZSIKE. De ez már egy másik történet kezdete lenne.