Klein Rudolf nemzetközi hírű építészettörténész, a zsinagógaépítészet kiváló szakértője évtizedek óta. 2000 táján elkezdett foglalkozni zsidó temetőkkel és kutatási eredményei mára már ebben a tárgykörben is megkerülhetetlenek. A zsidó kulturális modernitásról, a történelmünket végigkísérő, „periodikusan visszatérő” asszimilációról és mindenekelőtt a Salgótarjáni utcai zsidó temetőről beszélgettünk vele, utóbbiról kicsit szomorúan. ​

Miért kezd el egy építészettörténész annyira atipikus, építészeti kreativitást látszólag nem igénylő épületegyüttesekkel foglalkozni, mint egy temető? Mennyire fontos, karakteres, és művészi értelemben mennyire értékes részei a zsidó épített örökségnek a temetők? 
Engem a temetők eleinte művészettörténeti szempontból kevésbé érdekeltek, de ha az ember meg akarja ismerni a zsidóságot, a temető többet mond, mint a zsinagóga. A Salgótarjáni utcai zsidó temető világörökségi benevezése kapcsán kezdtem el a temetők tanulmányozását, ebből született A Közép- és Kelet-Európai zsidó temetők (Metropolitan Jewish Cemeteries of the 19th and 20th Centuries in Central and Eastern Europe – A Comparative Study, ICOMOS + Landesdenkmalamt Berlin, Imhof Verlag; Berlin, 2018) című vastag kötet. Mára teljesen világossá vált számomra, hogy a temetők üzenete sokkal hitelesebb, mint a zsinagógáké; a történész számára sokkal jobb forrás, ez legkivált az emancipációt követő időszakra igaz, de valamelyest érvényes a korábbi időszakokra is. A wormsi zsinagóga minden kétséget kizáróan remek épület a keresztes háborúk korából, mely a nem zsidóknak is üzen, egyszerűen annyit, hogy itt vagyunk, imaházunkat ugyanazok a céhmesterek emelték, akik a híres román stílusú szekesegyházat. Később, különösen az emancipáció korától a keresztények felé még intenzívebben kommunikálnak a zsinagógák. A temető viszont nem a külvilág számára üzen, nem reprezentál, hanem a zsidó közösség belső életéről beszél. Demokratikusabb is: míg a zsinagóga elsősorban a hitközség vezetőségének elképzeléseit valósítja meg, a temetőben minden tagnak „telke” van. 
A temető neve nem véletlen beit olam. Valóban egy világot jelenít meg az utókor számára. Ha például egy Nagyvárad-léptékű település zsidó társadalmának alapvető szociális viszonyait szeretnénk gyorsan megismerni, a temetőben kell kezdeni a kutakodást. Itt azonnal látszik a síremlékekről, kik voltak a helyi zsidó elit tagjai, kik voltak a gazdagok, kik a zsidó a tudományok ismerői, milyen nyelvet beszéltek, mi volt a világképük, mennyire olvadtak be a keresztény társadalomba és így tovább. A nagyobb síremlékeket rejtő családokat a városi lakjegyzékben lehet azonosítani, és palotáikat felkeresni a központban. A lakjegyzékből az is kiderül, hol laktak a többi zsidók, mivel foglalkoztak, létre lehet hozni egy zsidó topográfiát. A temető fantasztikus információforrás. 
Hogyan épül fel, rendeződik el tulajdonképpen egy zsidó temető, mi szabályozza ezt?
A temetők kialakításának nincs központi építészeti szabályzata, mint egy településnek. Az emancipáció alapvető elv volt a hellyel való takarékosság, a sírok azonos mérete és tájolása, ami fokozatosan oldódott. A sírokat keleti vagy déli irányba – Jeruzsálem felé – tájolták, úgyszintén a temető kapuját is, amennyiben ezt a helyi adottságok lehetővé tették. Alkalmi rabbinikus értelmezések, úgynevezett reszponzumok alakítják az egy régióhoz, illetve korhoz kötődő temető elrendezését, például, hogy a kohaniták számára a bepillantást lehetővé tegyék. Az asszimiláció kezdetével a prominens zsidók díszsírhelyekbe temetkeztek a temető meghatározott parcelláján, illetve a kerítőfalak mentén. Síremlékeik egyre nagyobbá, világibbá lesznek, és az ortodoxok ezért nem ritkán kiválnak. A zsidó hitközség koherenciájának elvesztése jól lekövethető a temetők művészetén, földrajzán és kertépítészetén.
Persze vannak olyan izgalmas zsidó temetők, mint a varsói Okopowa utcai, ahol gyakorlatilag egymás mellett találjuk Ber Sonnenfeld oheljét és emancipált izraeliták reprezentatív síremlékeit, ami abból fakad, hogy a temető az 1800-as évek elején nyílt meg, és az elmúlt bő két évszázad során lezajlott történelmi változásokat dokumentálja. Más zsidó temetőket viszony éppen hihetetlen koherencia jellemzi, mint például a Berlini-Weissensee temetőt (1879), ahol a német Gründerzeit rendkívül szabályozott világa jelenik meg zsidó kiadásban. Ez az első nagy zsidó temető, mely felrúgja a sírok korábbi szigorú tájolását, az egyenes, párhuzamos/merőleges ösvényeket, és Parkfriedhof lesz belőle, átlós vagy akár körkörös utacskák mentén helyezve el a síremléket. Ha egy család többet áldozott, akkor „saroktelket” vásárolt, melyre megfelelően pompás síremlék került. Erősen asszimilált, koherens, igen módos középosztály fejezte ki hűségét a német Gründerzeit és Bildungsbürgertum iránt Vilmos Császár korában. Ezzel szemben az akkori letelepedési területen a lengyel Lodz-i temető egy másképp strukturált zsidó társadalomról árulkodik. Népes alsó középosztályból emelkednek ki a dúsgazdagok, közöttük is legjobban a Poznansky család, melynek síremléke akkora területet foglal el, mint egy olimpiai úszómedence, és olyan messziről látszik, mint egy plébániatemplom a sírok tengere felett. Az ezen családok gyáraiban dolgozó hitsorsosok tradicionálisak, héber feliratokkal és hagyományos zsidó jelképekkel síremlékeiken. Külön helyen temetkeztek a férfiak, a nők és a gyerekek, közöttük elszórva a szent rabbik hatalmas, fedél nélküli ohelban várják a feltámadást.
Hol helyezkedik el ebben az összefüggésben a Salgótarjáni utcai zsidó temető? Mikor kezdett vele foglalkozni?
Az ezredfordulón, amikor még a Jeruzsálemi Héber Egyetemen és a Tel Avivi Egyetemen voltam professzor, de felerészben itthon éltem. Egy verőfényes őszi napon Prof. Fredric Bedoire kollégám elhívott ebbe a temetőbe, a svéd a magyart, hogy bemutassa azt. Ahogy átléptünk a középkori várra emlékeztető csúcsíves kapuépületen, földbe gyökerezett a lábam. Egyszerre elfeledkeztem a művészettörténettudományról, a judaisztikáról és átadtam magam a látvány gyönyörének. Lenyűgözött a természet és a sírművészet csodás harmóniája, a szabályos és szabálytalan összefonódása, a látvány vitalitása és az enyészet romantikája. Bedoire csak figyelt és elkezdte magyarázni a helyszínt. A díszsírhelyek szabálytalan alaprajzú terét, a csodálatos Lajta Béla, Vidor Ferenc, Alpár Ignác síremlékeket, melyek az építészettörténetnek és a zsidó ikonográfiának hihetetlen szintézisei, a fal melletti ajserok síremlékműveit, Weiss Manfréd fehér görög perisztiljét és végül a Hatvany Deutsch család „dór stílusú templomát.” Ettől a látványtól nem tudtam szabadulni, ez az élmény az, mely elindított a temetőkutatás útjára. Szerencsés körülménynek számított, hogy a nagy izraeli egyetemeken könnyen jutottam elméleti tudáshoz és közép- illetve kelet-európai jártasságom és nyelvtudásom biztosította a gyakorlati alapokat.
Visszatérve a Salgótrajáni utcai temetőre érdekes, milyen korabeli társadalmi elvárásokról tanúskodik egy-egy díszsírhely. Tudható, hogy egy Weisz Manfrédnak nem lehet szecessziós síremléke, mert a szecesszió szakadár stílus, az ő síremléke csak klasszicista lehet. Hasonló a helyzet a Hatvany-Deutsch családdal. Az ilyen síremlékek elkészítésével pedig rendszerint keresztény építészeket bíztak meg. A zsidó építészek ugyanis a szecesszió mögé álltak zömmel, ennek immár komoly irodalma van. A szecesszió elutasítja az akadémizmust és a mögötte munkáló konzervatív világot. Ez lehet az egyik ok, hogy a Lechner-tanítványok zöme zsidó volt. Másrészt a szecesszió egyfajta marketingként is szerepelt, egy megfelelő piaci szegmens meghódítása, Bécsben is, nem csak nálunk. A szecesszióval bosszantották, úgymond, a gazdag zsidók a konzervatív-(katolikus) establishmentet, ahogy Carl. E. Schorske kultúrtörténész megírta a Fin de siécle Vienna című munkájában. A szecesszió lázadás volt, a zsidók teljes társadalmi emancipációját erősítő lázadás. A bécsi Sezession épületét (1897) Karl Wittgenstein, Európa egyik leggazdagabb iparmágnása támogatta hasonló megfontolásból. Ez a lázadás is begyűrűzik a Salgótarjáni utcára. Ez eltart egészen a modernizmus megjelenéséig. Aztán az 1920-as évektől kezdve a leggazdagabb zsidók számára is felvállalhatóvá vált a modernizmus, igaz, az már nem a szecesszió. 
A zsidók és a modernizmus sokat emlegetett kapcsolata jelenik meg itt is? 
Nem igazán, mert ekkor már kevés síremlék épül itt. Jó elkerülni ennek a túlhangsúlyozását. Az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy a modern építészet élvonalában tulajdonképpen egy zsidó sincsen, Le Corbusier svájci francia, Walter Gropius és Ludwig Mies van der Rohe német, Frank Lloyd Wright amerikai, Alvar Aalto finn, és így tovább. A szintén erős második vonalban már több zsidó volt. De a zsidók legfontosabb szerepe a modernizmusban elsősorban megrendelői. A szecesszió esetében is Bécsben és Nyugat-Európában inkább a „felbújtók” voltak, úgymond, bár éppen Budapest valamelyest kivétel. A kb. 200 valahány regisztrált építész irodából nagyjából 100 egynéhány zsidó kézben volt Budapesten 1900 táján. Ez volt az a művészi foglalkozás, amelyben komoly pénzek mozogtak, és a zsidó szülők művészi hajlamú gyerekeik jövőjét legszívesebben az építészetben látták. 
De visszatérve a Salgótarjáni utcai temetőhöz, ott a szecessziós stílus átlagon felül prominens, hála elsősorban Lajtának Bélának. Az is magyarázhatja ezt az összefüggést, hogy a zsidók szeretik a változást, unják az egységes stílusú építészetet, ez érződik New Yorkban a Fifth Avenuen, vagy Prágában a Parizka utcában. A kultúrák közöttiség, a zsidók köztes helyzete magyarázhatja a zsidók modernitás iránti rokonszenvét (művészettörténeti terminusokban szecesszió és modernizmus) és az ezzel járó nyitottságot. Szóval szerintem csak a valamelyest asszimilált zsidóknak van modern temetőépítészete, illetve bármiféle modern építészete egyáltalán. Egy ortodox zsidóságnak sokkal kevésbé számít a vizualitás. Tudjuk, hogy a képtilalom vagy legalábbis képidegenkedés korlátozta a zsidók részvételét a képzőművészetekben egészen az absztrakt modern mozgalmak koráig. Így a 19. században a legalább részleges asszimiláció volt a nyugati értelemben vett képzőművészeti kreativitás előfeltétele. Hozzá kell tenni persze azt is, hogy a zsidó történelem több részleges asszimilációs-akkulturációs fázist ismer. A reneszánsz idején a mai csehországi Mikulovban már vannak zsidó épületek, amelyeken megjelennek a zsidó ikonográfia ismert motívumai díszítésként, vagy lengyel temetőkben. Ha az elhunytat Dovnak hívták, a síremlékén feltűnik egy medve, azoknak a sírján, akiket Cvinek hívtak, az őzábrázolás (ezt jelenti a nevük). Ez is asszimilációs periódus, mint ahogyan korábban a hellenizmus időszaka volt. A római kori zsidó sírokat alig lehet néha megkülönböztetni a pogány sírhelyektől. Legtöbbször csak a héber betűk vagy egy-egy vallási jelkép utal a zsidóságra.
Térjünk még vissza a mi legutóbbi asszimilációs periódusunkra és a Salgótarjáni utcai temetőre. Hogy viszonyul ez kortársaihoz régiónkban, mik az esélyei a romlás megállításának? 
A szomszédos országokban hasonlóan a Salgótarjáni utcaihoz egyes temetők már nincsenek felekezeti tulajdonban, mint például a bécsi Zentralfriedhof régi zsidó temetője (Első kapu), melyet a város tart rendben, újít fel, és valójában egy közpark. Más temetők a hitközségek tulajdonai, mint például az új zsidó temető, ami 500 méterrel odébb van az előbbitől és a Bécsi Zsidó Hitközség tulajdona (Ötödik kapu). A pozsonyi nagy ortodox zsidó temető a hitközségé, mely kis száma miatt az elszármazottak anyagi segítségével újította azt fel példás módon. Lengyelországban, ahol alig akad zsidó, az állam állja a költségeket: nemrégiben az Okopowa utcai temetőre sokmillió eurónyi összeget áldozott Varsó. Belgrádban található Európa egyik legszebb modern szefárd temetője, mely felekezeti tulajdonú és példás rendben van tartva. Ebből adódóan két sikeres modell van, az egyik a felekezeti tulajdon, mely biztosítja szegényebb országokban az elszármazottak támogatását, vagy az állami/önkormányzati tulajdon a köznek a jelentősebb áldozatkészségével és együttműködésével a zsidó közösségekkel a kegyeleti funkciók fenntartásának érdekében.

Aki utánanéz annak, mi mindennel foglalkoztok, meglepődik a sokféleségen, az érdeklődésetek, szakértelmetek szerteágazó gazdagságán. Mi köti össze, milyen tervezői-építészi krédó ezt a rengeteg különböző projektet, mi érdekel titeket igazán mélyen, lényegileg?
Elsősorban az, hogy a mi irodánk tervezői-építészi tudása hogyan érvényesül különböző léptékű, méretű terekben, léptékfüggetlenül, ha tetszik. Ezért igyekszünk nem csak házakat tervezni, nem csak belsőépítészeti munkákat vállalni, a léptékek váltogatása eleven tartja az agyműködésünket. A másik fontos hitvallásunk az, hogy a tervezőnek hidat kell képeznie a megrendelő igényei és a már meglévő, épített környezet igényei, tehát a változás és a megőrzés között. Szeretnénk, ha a munkáinkban ez a szemlélet tükröződne.
Emiatt is tartottuk különösen vonzónak azt a megbízást, hogy építsünk állandó kiállítási installációt a Zsidó Múzeum és Levéltárnak. Pont nemrég beszélgettünk arról a társammal, Kiss-Gál Gergellyel, hogy életünk egyik legjobb munkája volt. A múzeum vezetőinek is és nekünk is elég világos elképzeléseink voltak arról, mit szeretünk, mit tartunk jónak, igényesnek. Előfordul, hogy ilyenkor az elképzelések nagyon nem találkoznak. A mi esetünkben viszont a határozott elgondolások inspirálni kezdték egymást, meghallgattuk, mit hogyan képzel, mit vár el a megrendelő és rögtön támadt egy ötletünk, ami nagy sikert aratott. Tökéletesen egymásra tudtunk hangolódni, ami tényleg ritka markáns koncepciókkal rendelkező felek között. A múzeum részéről vevők voltak ránk, így tovább lehetett gondolni az eredeti elvárásokat. Ha két kiérlelt, eredeti koncepció tud hatni egymásra, annál a fajta kreativitásnál semmi sem felvillanyozóbb a mi szakmánkban. A végeredmény is jó lett, azt remélem, és az út is tele volt felfedezéssel.
Ezt megelőzően egyetlen múzeumi munkánk volt: a hatvani Grassalkovich-kastélyban kellett múzeumi tereket kialakítanunk, történeti miliőben, aminek később közfunkciója is volt, 1961-ben például kórházzá alakították át. Egy nagyon nem múzeumnak tervezett térben kellett belsőépítészeti tervezőként és a kiállítás egyik installációjának a felelőseiként is helytállnunk – ez adta az első lökést, a bátorítást a zsidó múzeumi munka elvállalásához. A múzeum kimondottan olyan tér, amelynek az a funkciója, hogy közvetítsen az emberek és a saját tárgyi örökségük közt, amit mi is elsőszámú feladatunknak érzünk, ezért örülünk annyira, hogy dolgozhatunk múzeumokkal. Természetes szövetségesei vagyunk egymásnak.
A Zsidó Múzeum installáció nagy előnye, hogy fenntartható, de hogy foglalnád össze, pontosan mit jelent ez?
Ebben eléggé radikális álláspontot képviselek, megmondom őszintén, nem szeretek új épületeket tervezni. Annyi konstrukció áll már a világban, inkább törekedjünk arra, hogy mindig megújítsuk a funkcióikat az aktuális igényeink szerint. A legszomorúbb dolog szerintem hatalmas épületek lebontását nézni, látni elporladni a rengeteg anyagot, energiát.
Ami a Zsidó Múzeum és Levéltár installációját illeti, az volt a legfontosabb nekünk, hogy minél rugalmasabb, könnyebben kezelhető legyen. A múzeumban és a levéltárban is rengeteg tárgy van, igen kicsik és felettébb nagyok egyaránt, mindegyik történeteket hordoz. Arra törekedtünk, hogy olyan teret hozzunk létre, amelyben ezek minél könnyebben, minél többféleképpen kombinálhatóak. A rugalmasság a tartósság, a fenntarthatóság garanciája, minél több funkciót képes magára venni a tér aktuális elrendezése, annál kevesebb építészeti beavatkozást igényel majd a jövőben.
Miközben az alkotás, a teremtés vágya nagyon erős és azok a házak, amelyeket én ma nem bontanék le, egykor újak voltak. Valaki valamikor megépítette őket, radikálisan átalakítva a teret, ez igaz, persze. Másfelől épp ez a vágy, a teremtésé a semmiből, elnyomja azt az önkorlátozó, szerény gondolatot, hogy azt, ami már megvan, próbáljuk inkább újrahasznosítani. Ez nemcsak gazdaságosabb, de legalább annyi ötletet, eredetiséget igénylő feladat, mint az új építmények felhúzása. A szakmánknak szerintem lassan meg kéne barátkoznia ezzel a szemléletmóddal. A folytonosság megtapasztalása nélkül nincs biztonságérzet és a folytonosság iránti „érzéket” az építészet fejleszthetné. És segíthetne abban is, hogyan dolgozzuk fel, építsük újra a múltat, hogyan rakjunk belőle össze jövőt. 
A hagyomány iránti fogékonyság jele az is, hogy a szukkoti sátor is magával ragadta a fantáziátokat, indultatok egy ilyen „épülettel” a New York-i Építészeti Intézet pályázatán. 
Igen, a kiírásban szerepelt, hogy a pályaműnek meg kell felelnie a vonatkozó vallási előírásoknak, így kellett elhelyezni, „életre kelteni” egy városi térben. Egyéb megkötés nem volt. A szakralitás, a természetközeliség és az urbánus környezet metszéspontjába lévő építmény tervezése pont olyan, mintha nekünk találták volna ki. Kerestük a beavatkozásnak azt a pontját, amelyen keresztül úgy tudjuk átértelmezni az ünnepi sátor szimbólumát, hogy közben megtartjuk a saját vallási terében. A zsidó hagyomány megkötései nem korlátoknak tűntek, hanem a kreativitás, a fantázia „játékszabályainak”, amelyek csak még inkább megindítják a képzeletet.
Ráadásul ez a sátor tulajdonképpen „eredetileg” is arra emlékeztetett egy immár letelepedett népességet, hogy valamikor nomádként vándorolt eredet-elbeszélése szerint a sivatagban, és, hogy erről nem szabad megfeledkeznie.
És minket éppen ez az „antiurbánus”, a letelepedett státusz átmeneti elhagyására szólító hagyomány ragadott meg a leginkább, nagyon sokat tanulmányoztuk a sátor vallástörténetét, szerepét, jelentését a zsidó év ünnepi ciklusában. Éppen ez foglalkoztatott bennünket, létrehozni a város terében egy olyan pontot, ahol gyakorlatilag nem látszik ez az urbanitás, ahonnan kilátni a város sűrű szövetéből. Csak a hagyományt hosszabbította meg valamelyest, amit, úgymond, kitaláltunk. Mindez évekkel azelőtt történt, hogy a Zsidó Múzeum és Levéltár felkérését megkaptuk, így tehát a közös munkánál korábbi a zsidó vallási, kulturális hagyomány iránti érdeklődésünk.
A zöldgondolat, az ökológiai tudatosság a kortárs zsidó értelmezésben egyre inkább össze is kapcsolódik a Szukkot ünnepével, a sátor felállításával.
Igen, ez az összefüggés adja magát, ezt jártuk idáig körbe tulajdonképpen, kiszakadni a technicizált városok világából, vagy másmilyen, alternatív tereket létrehozni magukban a városokban. A sátor akár egy ilyen városépítészeti forradalom szimbóluma is lehet. Az ideiglenesség gondolata is meghatározó volt számunkra, hiszen a sátor építésénél előírás, hogy ne tartós, hibátlanul záró, fedett épület legyen, az eső beeshessen valamennyire, lehessen látni a csillagokat. Ez határozta meg az anyagválasztásunkat, a szukkánk hajlított betonhálóból készült, amit később fel lehetett használni még bármilyen építkezésen, például betonmerevítésre. A városban betakarított növényzetből csináltuk meg a sátor falát, így az ideiglenesség szabad szemmel láthatóvá vált. Az, hogy a tető nem fedheti teljesen a szukkát, szintén nagyszerű lehetőség, kinyit egy újabb perspektívát számunkra, kinyitja a teret, lehetőséget ad arra, hogy a megszokottól eltérően felfelé nézzünk ki egy épületből.
Az épületekkel szembeni legalapvetőbb elvárás az építészet történetének kezdetétől az, hogy nyújtsanak védelmet a természeti folyamatokkal szemben, mondjuk, hogy be lehessen húzódni a fedelük alá. Ha ez nincs meg, beszélhetünk még egyáltalán épületről? A szukkoti sátor épület?
Igen, a védelem alapvető, de egy épületnek vannak más funkciói is. Ebben az esetben az égbolt borul védelmezően a sátor fölé, az esti égbolt, amivel alig találkozunk, mivel az ember általában előrefelé tekint. Az ünnepi sátor változást, ideiglenessége ellenére tartós változást hoz létre a térérzékelésünkben. Tényleg jó, ha ezt nem felejtjük el.​