A zsidó tigrisek hiánya: Frazon Zsófiával beszélgettünk

A tigrisek valóban köztünk élnek, a spájzban vannak? Hogyan népesítik be a mi világunk tárgykultúráját a veszélyeztetett nagymacskák, mit jelent a használatuk, fontos-e, hogy nőstények vagy hímek, hogyan kerültek be a magyar pásztorkultúrába és miért nem jelennek meg zsidó képeken, szövegekben? ​

Elsősorban a kortárs hétköznapok tárgykultúrájával foglalkozol, a múzeumra pedig szeretünk úgy gondolni, mint régi korok reprezentatív tárgyainak gyűjtőhelyére. Miért érdemes a mindennapok tárgyait megőrizni, muzealizálni, miért érdekes, mit tudunk meg belőle? 
Frazon Zsófia: Ez mindig is meglévő muzeológiai gyakorlat volt. A múzeumot nem csak a művészet vagy a történettudomány felől szemlélhetjük, a néprajz és a kulturális antropológia ugyancsak kialakította a maga múzeumát és egészen más szemlélettel fordult a kezdetektől fogva a tárgyakhoz és az emberekhez. Nem feltétlenül a híres emberek és a nagy események voltak érdekesek, hanem sokkal inkább egy nagyon különös és meghatározhatatlan, a nemzet ideológiájához illeszkedő, népként jelölt társadalmi réteg hétköznapjai. Tehát a néprajztudományban alapvetően benne van, hogy elfordul a nagy eseményekre koncentráló, eseményközpontú és “kincs-szemléletű” muzeológiától. Mondjuk úgy, hogy társadalmi muzeológia, ami viszont már eleve nemcsak a múlt felől közelít a társadalomhoz, a mindennapokhoz. Váltás ott érzékelhető, amikor tudatosan kialakítja a néprajzi muzeológia a jelenkutatás módszereit, ami alapvetően különbözik az archívum és gyűjteményalapú muzeológiai munkától. 
Talán ehhez a kérdéskörhöz tartozik az, hogy hagyományos értelemben vett gyűjteményt egyre nehezebb építeni a virtualitás egyre nagyobb térnyerése miatt, például egy irodalmi múzeum nehezen fogja tudni eltenni a kortárs írók levelezését az e-mailjeiből vagy a messengerből. Ez meg fogja változtatni a tárgykultúrához fűződő viszonyunkat? Ráadásul most a múzeumok világszerte bezártak és online működnek. 
Az biztos, hogy a digitális kultúra teljesen más gondolkodásmódot igényel, és egészen más módszertan és szemléletmód kell ahhoz, hogy ezt jól tudjuk integrálni a múltorientált és tárgygyűjtemény alapú tudáshoz. Mindenféleképpen fontos, hogy mások a médiumok, más a kommunikációs forma, és virtuális a világ: de fontos, hogy ezek a terepek és források tudjanak kommunikálni azokkal a hagyományosabb múzeumi médiumokkal, amelyek alapvetően tárgycentrikusak. A források esetében azonban az, hogy a tudás és a tapasztalat papíron van vagy virtuális, az információtartalom szempontjából tulajdonképpen mindegy. Ami viszont nem szabad, hogy megtörténjen: hogy egy az egyben áttevődik a múzeumi élmény vagy tapasztalat egy virtuális, online térbe. Most, hogy átéltük, hogy a múzeumokban is átmenetileg megszűnt a személyes találkozások lehetősége, még világosabb, hogy ez így tartósan nem működik majd, ahogy a színház sem működik a személyes találkozás tapasztalata nélkül, a színházakban sem pótolják az online közvetítések vagy a felvételek azt a típusú színház-élményt, amelyhez szokva vagyunk, amit szeretünk. A múzeumok esetében is nagyon nagyon fontos lenne kidolgozni azokat az új stratégiákat, amelyek lehetővé teszik mindennapi, tapasztalati, fizikai térre fordított működést, és a múzeumhasználókkal való személyes találkozást. Nem vagyok orákulum, nincs nálam a csodaszer erre vonatkozóan - bár lenne -, nem tudom, hogy ez majd hogy fog történni, de biztos, hogy nem lesz az elégséges a virtuális környezetben mozognunk. Gondoljunk bele a saját emberi kapcsolatainkba! Egy ideig megvoltunk az online platformokkal a személyes és munkakapcsolatainkban, de amikor először láttuk egymást végre egy kávézóban, világossá vált, hogy ezt semmi sem pótolhatja igazán. Az viszont szerintem nagyon jó – annak ellenére hogy nem szeretem az életben a kényszerű és robbanásszerű változásokat -, hogy az intézmények és a munkatársak jelentős része megtanult alapszinten online kommunikációs platformokat használni, és megtanultunk “fenntartható” online kapcsolattartás stratégiáit: milyen tartalmak kiküldhetők, feltehetők, lájkolhatók. 
Jó példája mindennek, hogy egy facebook-csoportban közösen építesz gyűjteményt, keresel hétköznapi tárgyakon tigriseket a “látogatókkal”, bevonod őket. Azért is beszélgetünk, mert éppen Áv hónapja van a zsidó naptárban, amely egy másik nagymacska, az oroszlán jegyében áll. Mit jelent a tigris, illetve az oroszlán figurája nekünk, a kortárs közkultúrában, itt és most? 
A hímoroszláné, bocs, de a nőstényoroszlán senkit nem érdekel. 
Akkor térjünk ki a gender-problémára is. 
Hogy ez az egész tigristörténet ma, 2020-ban miért érdekes, azelőtt bevallom őszintén egy icipicit én is megrökönyödve állok. Ez a “gondolta a fene” tipikus esete. A Tigristár alaptörténete csak annyi, hogy egy frappáns mondatot kerestem egy múzeumtudományi beszélgetés sorozatcímének. És ezt egy angol múzeumkritikus szövegében találtam meg, ami úgy hangzik: „A tigris a múzeumban, az tigris a múzeumban, és nem a tigris”. Ebből jött a címötlet, és ezt követte spontán kezdeményezésre a tigrisgyűjtés. Eleinte csak hobbi-tevékenységnek tűnt, de most már a 690 tigrisnél és kapcsolódó történetnél tartunk. És a tárnak lassan kezd kirajzolódni egy érdekes történeti és kortárs mintázata: miként tűnik fel a tigris a logókon, az utcák elnevezésében, mindennek milyen művészettörténeti, történeti, vallási utalásrendszere van. Vannak szuper és „megveszekedett” kutatók, akik nagyon szépen tudják illeszteni a különféle tudásokat. Izgalmas terep a kortárs művészeti kontextus is, ahol például a nemek kérdése, a gender-kérdés is előkerül. Az oroszlánoknál az állatok biológiai neme egy nagyon erős szimbólumból, a sörényről jól leolvasható. A tigrisnél ez így nem áll fenn. Amikor látunk egy tigrist, és nem tudjuk megállapítani, hogy hím vagy nőstény, akkor tulajdonképpen a szerző dönt arról, hogy fontos-e neki, hogy az állatnak mi a társadalmi identitása. Ha igen, akkor erre tesz utalásokat; például rátesz a nősténytigrisre két cicit, átviszi az emberek világába, erotikus olvasatot ad  neki. És gyakran  válnak rajzfilmfigurává az állatok. Ilyenkor, annak ellenére, hogy felnőtt tigrist ábrázolnak (lásd Micimackó), valahogy mégis gyermekinek érezzük a történetet és a figurát. És ilyenkor szinte mindig mindegy, hogy fiú vagy lány.
A tigris kora is érdekes kérdés, nagyon szépen keresztezi ebben az emberi tudás az állat ábrázolását.  A tigris esztétikai felület is, gyönyörű: a testfelépítése, a szőrzete, elképesztő a gyorsasága. Tulajdonképpen a természetben nincs ellensége (csak az ember), és ebben nagyon hasonlít az oroszlánra. Dominancia-jel is. 
Az nekem is feltűnt, hogy ezek szinte mindig hím állatok, ez egyértelmű nyilván az oroszlán esetében, de ha bárhol találkozom más nagymacska-ábrázolással, valahogy fel sem merül bennem, hogy esetleg nőstény állat lenne. A nagymacskák egyik jellemzője, ahogy az előbb mondtad, hogy nincs természetes ellenségük. Vajon a dominancia jelzéséhez egyezményesen társítjuk a nemet? Aki domináns, az szükségképpen hím?
Vagy pedig nem beszélünk arról, hogy milyen neme van, hanem valahogy evidenciának tekintjük, miközben persze a nőstény ugyanúgy gyors és ugyanúgy szép, persze nyilván kisebb testalkatú. 
Mi a helyzet a zsidó tigrisekkel? 
A zsidó hagyományban nem ismert állat. Toronyi Zsuzsa, a Zsidó Múzeum igazgatója írt erről a projekt részeként (NEM A TIGRIS 198_201 számon olvasható a tárban): a mintázatról, a fordítás hibáiról és a hiányról. De az tud fontossá, jellé válni, ami hiányzik: ahogy a tigris a zsidó hagyományból. A régi szövegekben, amikor az utazás nehézkes volt és médiumok sem közvetítettek távoli látványokat, az, ami nincs jelen, nem jelenhetett meg, vagy csak nagyon furcsa, elgondolkodtató (tk. nagyon kreatív) formában. A nagymacskák beazonosításánál például rá vagyunk utalva a szövegértelmezésre, mire gondolhattak. Megmutatkozik ilyenkor, milyen tapasztalatokból születik egy-egy kultúra egyezményes képi világa, és hogyan válik el a hétköznapi tapasztalattól később. Akárcsak a zsidó képi kultúra emberarcú oroszlánjainál. 
A ténylegesen ismert nagymacskák lassabban válnak szimbólumokká, jobban köti a fantáziát, hogy ténylegesen milyenek? 
Ahogy most így mondod; abszolút. Ha valamiről van tapasztalati tudásunk, és ábrázolunk, akkor számíthatunk mások tudására is. Tehát nemcsak a létrehozás, hanem az olvasás is ugyanazon a tapasztalaton alapul. Ilyenkor sokkal kevesebb információ képrevitelére (vagy leírására, mert itt a szöveg meg a kép azért az sok esetben szerintem összeér) van szükség. A hétköznapi tapasztalat megléte vagy hiánya nagyon erős kép- és szövegformáló erő. Mit emel ki a kép vagy szöveg, mit hangsúlyoz? Miért választ olyan állatot, amelyet nem látott élőben? A magyar pásztorkultúrában, nálunk a Néprajzi Múzeumban például van egy sótartó; egy vadászjelenettel (NEM A TIGRIS 004), amin van egy madár, egy szarvas, egy őz és egy „tigrisnek látszó állat” is. Miért van a magyar parasztkultúrában egy sótartón a vadászpuska, a szavas és az őz után egy tigris? Nyilván mert az egész reneszánsz képkultúra, a nemesi címerek, a mennyezet-ábrázolások, a ponyvanyomtatványok vagy a tarot-kártya képként közvetítették ezt a lényt. Egészen biztos, hogy a 19. század közepén egy egy pásztor nem látott tigrist, hacsak nem egy olyan birtokon dolgozott, ahol a gróf vagy a báró volt afrikai vadászaton, lőtt egy tigrist, és otthon kitömött vagy kiterített egzotikus zsákmányként tartotta. Névtelen alkotások esetében már szinte lehetetlen ezeket a kapcsolatokat kideríteni. Ami látszik, hogy személyes tapasztalata nem lehetett tigrissel, így viszont rendkívül kreatív a kép. Volt fantáziája, hallott egy történetet és elkezdte lerajzolni. Így képzelem. Szerintem a tarot meg a cigánykártya ebben biztos, hogy nagyon fontos közvetítő médium volt a paraszti kultúrában.
Régen kevésbé láttak tigrist azok, akik távol laktak az élőhelyeitől, kérdés, hogy mi a Covid utáni világban mennyit utazunk majd, mennyire változtatja meg a nyugati világ életmódját, ami történt, mi jön most. Szerinted?  
Mindannyiunk élete változni fog. És igen, oda kell figyelnünk az utazási szokásainkra is, de ez messze nem a legfontosabb kérdés most. Sokkal inkább azoktól a nagyon drámai társadalmi változásoktól tartok, amelyek az elkövetkezendő éveket nagyon komolyan meg fogják határozni. És már ma is zajlanak társadalmi drámák. Ez elég komolyan érinti majd a tigriseket is – a vadon élőket és a múzeumiakat is.
Nem a tigris múzeumi gyűjtőkampány: https://www.facebook.com/groups/963214647358445/