Szokás mondani, hogy az ember, bármire is figyel, alapvetően mindig önmagát akarja megérteni. Téged is a családtörténeted megértése motivált abban, hogy történésznek menj, vagy valami egészen más?
Vendéglátóipari szakközépben érettségiztem, az egész család a szállodaiparban képzelte el a jövőmet, szóval nem így indultak a dolgok, nagymamám bátyja volt bölcsész agyú, ő irányított a töri szak felé, ő volt a legfontosabb közvetlen inspiráció. A magyar vendéglátóipar nagyon jól járt, hogy én elhagytam a szakmát. Más bölcsész rajtam kívül nem is volt a családban.
Apám polgári családból származott, anyám viszont egy nagyon szegény galíciai zsidó családból jött, nagyon mélyről a kommunizmus idején emelkedtek fel. Anyai nagyanyámék 12-en laktak egy kétszobás lakásban (a vécé a gangon) a Dob utca és a Kazinczy utca sarkán, szemben a Kazinczy utcai orthodox zsinagógával. Ez nagyon más zsidó miliő volt, mint az értelmiségi, polgári-nagypolgári zsidóságé, akik természetesen nyitottak, toleránsak és elfogadóak voltak, amilyenek ugye, mint tudjuk, a zsidók általában. Hát anyám családja azért segített árnyalni történeteivel kissé a mítoszt. Például Ármin bácsiról meséltek, akit kitagadtak, mert keresztény volt a barátnője, de Heini bácsi viszont rendben volt, mert az ő nemzsidó felesége betért. A Klauzál téri piacos történeteit imádtam a legjobban, de anyai nagyapám baktalórántházai kocsmáros történetei is óriásiak voltak. Amikor éppen nem fociztam valahol, ezeket hallgattam.
Erről a világról, a nagyanyámék zsidó világáról jóval kevesebbet tudunk, nem tekintjük annyira reprezentatívnak, pedig semmivel sem kevésbé jellemzően zsidó, mint a Lipótváros tanult, értelmiségi zsidók sokszor utólag konstruált környezete, életmódja. Mindig igazibbnak, élettelibbnek éreztem ezt a világot. Nemrég, amikor közösen vizsgáztattunk, összevitatkoztam Charlie-val (Vajda Károly, az OR-ZSE rektora – a szerk) azon, hogy hogy nevezték a pesti zsidók imaházaikat. Szerinte lényegében mindenki zsinagógának. A családban senki sem használta a zsinagóga szót. Vagy templomot, vagy silt mondtak helyette.
Szóval a nagymamádtól tanultad a kritikai történelemszemléletet?
A nagyanyám nagyon fontos volt számomra, magas kort ért meg, a bátyjával és az unokatestvérével is nagyon sok időt töltöttem. Az, hogy nem hiszek a nagy, átfogó történeti elbeszélésekben, az nem a posztmodern történetírásra vonatkozó irodalomnak köszönhető, nem valami tanult szkepszisnek, hanem a tapasztalatoknak, hogy a dolgok alulról nézve egyáltalán nem úgy vannak, ahogy a nagy narratívákban szerepelnek. A mikrotörténetírás, a kis léptékek iránti vonzalmam innen van. Aztán a töri szakon kiváló, inspiratív tanáraim csak megerősítettek abban, hogy ne higgyek a nagy történeti mozgásokat bemutató törikönyvnek, hanem érdemes alulról vizsgálódni. Speciel Gergely Jenő a szakdolgozati konzulensem pont nem ilyen dolgokkal foglakozott, de ő egy jelenség volt a szakon. Amikor elkezdett Prohászka Ottokárral foglalkozni már nem tartottam vele. Féltem, hogy engem is ki fog tagadni a család, mint Ármin bácsit.
És innen már egyenesen út vezetett a zsidó történelem kutatásához?
A nagymamám már emlegetett bátyja, Rózsa Miklós, egykor a magyar szállodaipar nagyon fontos embere, Haraszti György történész jó barátja volt. Haraszti tanár úron keresztül ismertem meg Michael Silbert (az OSZK-ban kellett reformkori lapok hírei között a zsidókérdéssel kapcsolatos cikkeket szemezgetnem). Amikor végeztem az ELTÉ-n, Haraszti szinte egyből hívott az OR-ZSÉ-re, és Rózsa Miklós a Wesselényi utcai orthodox iskolában segített állást találni.
És mindebből hogyan lett a zsidó sajtó történetének tanulmányozása? Ez a lépés még hátravan.
Már gyerekkoromtól fogva fanatikus újságolvasó voltam, Népszabadság, aztán Magyar Hírlap, Népsport járt nekünk. A szakdolgozatom is részben sajtótörténeti tárgyú volt, Horthy kormányzói jogköréről szóló törvények parlamenti és sajtó vitája volt a témám. A doktori képzésem alatt összebarátkoztam Glässer Norberttel, és utána együtt csináltunk már sok mindent. Általában antropológiai fogalmi keretben gondolkodva 19-20. századi problémákat vetettünk fel és ütköztettük az azzal kapcsolatos orthodox, neológ és cionista álláspontokat. Nem történetet gyártottunk, nem igazságot akartunk tenni. Megérteni akartunk diskurzusokat.
A már említett kétkedés is belejátszott ebbe, hogy maga a történelem úgysem ismerhető meg, legfeljebb az, ahogy értelmezik, ahogy írnak róla?
Mindig jobban érdekelt a történetíró, mint maga a történet. A történész igényt elégít, környezetének igényeit. Így a történész munkája inkább az adott korszák forrása. Például Bernstein Béla munkájából sem 1848/49 zsidókkal kapcsolatos történéseire következtethetünk, sokkal inkább a két kiadás évének (1898, 1939) eltérő életvilágaiba nyerünk betekintést.
Tényleg érdekesnek bizonyultak a magyar zsidó sajtó száz-százhúsz éves cikkei?
Attól függetlenül érdekes a neológ-közeli Egyenlőség, hogy pont olyan, mint minden közép-európai, a zsidó felvilágosodástól ihletett irányzat összes lapja. Sokat olvastam olyanokat, hogy a neológia valami sajátosan magyar irányzat, semmi sajátosan magyar nincs benne, ezzel szemben nagyon közép-európai és polgári, de ettől még érdekes. Az Egyenlőség rendkívül didaktikus, könnyen értelmezhető, szóval remekül használható forrás.
Például az Egyenlőséggel szemben a cionista mozgalom lapja, a Zsidó Szemle a kisebb példányszámú, nagyon szűk olvasóközönséghez szólt és talán éppen ezért, hogy ennyire nem mainstream, szellemes volt és eredeti. Az Egyenlőség kiszámítható volt, a Zsidó Szemle érdekes és fiatalos.
Micsoda akkor pontosan szerinted a neológia?
Michael Silber szerint a német reformmozgalom mérsékeltebb morva változata. Szerintem a magyar neológia vagy haladó zsidóság pont ugyanolyan, mint a német vagy bármelyik közép-európai reform közösség, A neológia mindig igyekezett up to date lenni, szinkronban lenni az aktuális korszellemel, lojálisnak lenni a mindenkori hatalomhoz, szemben állni a cionizmussal. A mai neológia már persze teljesen más, mint a 100 évvel korábbi. Más társadalmi közegből jönnek a hitközségi elöljárók, a rabbik és persze a hívek is. Más a kontextus, más igényeket kell kielégíteni, és hát a közösségek maguk is nagyon sokfélék. A rabbik meg igyekeznek működő közösséget építeni. A folytonosság megszakadása és a családi minták hiánya miatt különösen nehéz dolga van egy lényegében önmagát kitaláló modern rabbinak.

MILEV: Mi vonz valakit a zsidó temetőkben, személyesen és a történelem kutatójaként? Mi olyasmit tudnak a sírkövek, amiről a levéltárak nem beszélnek?
Bányai Viktória: Mondani sem kell, hogy hatalmas családtörténeti és helytörténeti kincsesbánya minden temető. Aki azt akarja tudni, honnan jön, milyen volt régen a szűkebb, családi és a tágabb, települési közössége, indokolt reménnyel fordul a temetők felé. Azokból a korszakokból, ahonnan még nem állnak rendelkezésünkre anyakönyvek, a temető az egyetlen forrásunk a rokonságok megállapítására, a helyi rabbik életrajzi dátumaihoz is csak a kövek révén próbálhatunk hozzáférni és ez is nagyon fontos.
Ami engem személyesen igazán érdekel, az az, hogy a temetőkben őrződött meg a legtöbb héber nyelvű felirat, emlék Magyarországon. Azt szeretném minél pontosabban érteni, hogy a 18. századtól fogva kik és mennyire tudtak itt héberül, kik, mennyire és mire használták ezt a nyelvet. Több évtizede figyelem ezt, az oktatástörténetben, irodalmi alkotásokban is. Ebben rengeteget segítenek a sírkövek, bár, persze, korántsem mindegyik felirat héber nyelvű rajtuk. De éppen a nyelvváltás, a különböző nyelvek használatának változó aránya, hogy kik, mikor, mire váltották fel - részben - a hébert, nagyon sok mindenről tanúskodik egy-egy közösség életében: kulturális, életformabeli változásokról, és ezekről leginkább éppen innen lehet valamit megtudni. Hogy például csak a zsidó időszámítás szerinti dátumokat adják-e meg a sírköveken, ha igen, akkor jelölik-e ezeket arab számokkal, „beengedik-e”, mikor engedik be őket. Fontos tudni, hogy mindez nem a leszármazók, a hátramaradottak egyéni döntése volt, a zsidó temetőkben mindezt erőteljes közösségi kontroll felügyelte, tehát minden magánszemély sírköve közösségi normákról is vall, mesél nekünk, ez tulajdonképpen történészi szerencse. Nagyon nagy eltérések mutatkoznak abban, hogy a történeti Magyarországon hol, mikor jelenik meg a magyar nyelv használata, egyáltalán bármi, ami nem héber.
Van-e köze ennek a kérdésnek az ortodox-neológ megoszláshoz?
Igen, de azért ennél több tényezős. Az ortodoxia, főleg  az északkelet-magyarországi ortodoxia tovább ragaszkodik a héber nyelv kizárólagosságához, Nyugat-Magyarországon az ortodoxoknak belefér, hogy a sírkő hátoldalán gót vagy latin betűkkel szerepeljen az elhunyt neve.
A neológia lényegében születésétől fogva azért küzd, hogy maradjanak még héber feliratok is a sírköveken, hiszen a közösségek nyelvhasználata már maga mögött hagyja náluk a hébert. De legalább ennyire számít az is, hogy a zsidó közösségek körül élő nem zsidó társadalom milyen nyelvet használ. Nem kell messzebbre mennünk a pilisvörösvári zsidó temetőnél, amelyet közösen dolgoztunk fel egy kollégánkkal, Kormos Szilviával. Ismeretes, ez egy sváb község volt Pest szomszédjában, jellemzően nem magyarul beszéltek a lakói, a zsidó temetőben is csak sokára, nem nagy számban voltak magyar sírfeliratok.
Azt írja egy helyen, hogy a magyar zsidó tudósokat nagyon sokáig elsősorban a régi, elősorban középkori sírkövek érdekelték csak, bizonyítandó, hogy milyen régen élnek itt, mennyire tősgyökeresek a Kárpát-Medencében a zsidók.
Megrázó volt azzal szembesülni, hogy miközben a Rabbiképző körül csoportosuló tudósok szenvedélyesen keresik a középkori köveket, ha bármit találnak, büszkén publikálják, aközben az ő hitközségük Hevra Kadisája 1910-ben, amikor az Aréna úti temető sírjait átköltöztetik a Kozma utcába, azokat a 18. századi köveket, amelyek az Aréna úton álltak, minden további nélkül elengedik, semmi nyoma nincs, hogy akárcsak kísérletet tettek volna a megőrzésükre. Ismerjük ezt a jelenséget: nekik még nem volt eléggé múlt, eléggé patinás a 18. század végének, a 19. század elejének az öröksége. A saját közvetlenebb múltjuk kevésbé érdekelte őket, és ez a hagyomány még a jóval későbbi nemzedékhez tartozó Scheiber Sándorra is átragadt, legalábbis ami a kutatási témáit illeti. A Lőwök viszont szeretnek sírfeliratokat szövegezni. Valószínűleg van valami alkati vonzalom, habitusbeli különbség is ebben, hogy ki az, aki szívesen foglalkozik az elmúlás mementóival, kinek okoz ez örömet, ki szabadulna inkább tőle. Szóval igen, a szisztematikus feldolgozás későn indul el Magyarországon, jóval később, mint ahogy az európai zsidó tudomány belefog ebbe. A levéltár komoly dolog, talán így érezhették, de a temetőket meghagyták a helytörténeti „legendák” világában.
Azt is lehet tudni, hogy még azok is, akik foglalkoztak a temetőkkel, főleg a szövegre figyeltek, a vizuális jelekre, formákra nem annyira. A képi ábrázolással szembeni, hagyományos zsidó bizalmatlanság lehet ennek a hátterében? Vagy valami más?
Biztosan benne van ez is, bár Turán Tamás kollégám Képfogyatkozás című izgalmas könyve szépen megmutatja, hogy a képtilalmat korról-korra nagyon eltérően értelmezte a zsidóság. A Salgótarjáni úti sírkertben, ahol a korszak sztárépítészei is terveztek síremlékeket, úgyhogy a látvány erősen dominál, próbálnak valami elvi állásfoglalást kicsikarni az illetékes rabbiktól, hogy mit lehessen és mit nem. Jól látszik, hogy nem hajlandóak általában semmit mondani a rabbik, lényegében annyit felelnek, hogy majd a konkrét esetekben foglalnak állást.
De azért bőven van miről beszélni, hogy melyik korszak építészeti törekvései hogyan jelennek meg a temetők közegében, még az ortodox temetőkön is nyomot hagynak a korstílusok. Van még mit tanulunk minderről.
A magyar vidék legtöbb temetője a holokauszt után elárvult és ha pénz nem is, de nosztalgikus figyelem irányul rájuk azóta is. De mit lehet tudni a már lezárt és a még működő budapesti temetőkről, mindenekelőtt a Kozma utcairól? Miért alakult úgy, hogy a temető az egyetlen intézmény, amelyre a hagyományos magyar zsidóságnak még monopóliuma van, sem a lubávicsiaknak, sem a reformoknak nincsen?
Ami az utolsó kérdést illeti, a neológia és az ortodoxia szakadása után, sok olyan városban, ahol alakul neológ és ortodox közösség is, továbbra is közösen temetkeznek, mert nem csak pénz kérdése temetőterületet vásárolni, kell hozzá a városi hatóságok együttműködése is. És ez még Pesten sem magától értetődő mindig. Ezért alakult ki talán ez a „monopólium”, amely egyúttal komoly teher is. Még akkor is, ha a temetőfenntartás a második világháború előtt nyereséges volt Budapesten.
A városegyesítés, 1950 után Budapesthez csatolt külvárosoknak, Újpestnek, Kispestnek, Pestszentlőrincnek stb., volt saját zsidó temetője, amelyek azóta már persze nincsenek használatban, a pesti oldalon már csak a Kozma utca működik, Budán az Óbudai Temető és Farkasrét. Pest első zsidó temetője a Ferdinánd Híd-Lehel tér környékén született meg 1788-ban, fontos mérföldkő a pesti zsidóságnak a zsidókat először befogadó Óbudától való függetlenedésében. A történet innentől fogva mindig arról szólt, hogy kevés a hely. Hogy ennek a helyzetnek a kialakulásában mennyi szerepe van annak, hogy a keresztény temető sírhelyeit huszonöt-harminc év után jobbára újra lehet hasznosítani, a zsidóknál pedig nem ez a helyzet, ezért nagyobb területre van szükség, illetve mennyi szerepe van másfelől a zsidó temetői helyek szűkösségében a városi hatóságok rosszindulatának, nehéz megítélni. Bizonyos, hogy mindkét tényezővel számolni kell. Ez az első temető nagyon gyorsan, 20-25 év alatt megtelik, ekkor nyílik meg az Aréna úti temető a későbbi Dózsa György úti zsinagóga közelében. Az Aréna úti temetőt, amelyet a 19. század legelején nyitnak meg, a következő évtizedek során folyamatosan bővíteni kell, amikor már másfelé nem lehet, akkor felfelé, újabb réteggel, de így sem férnek el benne, folyamatosan jelzik a városvezetésnek, hogy új helyre lenne szükség, de hiába, miközben átadják a Kerepesi úton ebben az időszakban a nagy köztemetőt. Végül a diszkriminációnak a közegészségügyi hatóságok felszólalása vet véget, akik jelzik, hogy az Aréna úti zsidó temetőben tűrhetetlen állapotok uralkodnak a zsúfoltság miatt. Ennek köszönhető a Salgótarjáni úti temető 1874-es átadása, amely szintén megtelik a századforduló előtt, hiszen az egyesített főváros népességének negyede zsidó. A Kozma utcai zsidó temető, az új köztemető mellett ezért nyithatja meg a kapuit 1893-ban. Ezt is többször bővíteni kell, ide költöztetik át, ahogy már utaltam rá, az Aréna úti sírokat.
Mesélne arról a temető-projektről, amelyen most dolgozik?
Közösen fogtunk bele Csáki Tamással, aki a várostörténetben és a művészettörténetben egyaránt járatos és az OR-ZSÉ-n tanító Balogh Istvánnal. A kérdésünk az volt, mi az, ami rekonstruálható abból az átmeneti temetőtípusból, amely a 19. század első felének vidéki temetőit kapcsolná össze, mondjuk, a Salgótarjáni úti temető polgárosult pompájával. A kettő között túl nagy a távolság ahhoz, hogy azt feltételezzük, hogy ezt a szakadékot nem hidalta át semmi, egyszerűen átugrották a „fejlődés” során. Az Aréna úti sírkőanyag nagy része, a helyhiány miatti egymásra temetések okán is, az aránylag kései időszakából, a 19. század negyvenes-ötvenes-hatvanas éveiből maradt meg, és ennek meglepően nagy részét költöztették át, több százat, a Kozma utcába később. Ez a szám minket is meglepett. A kövek pedig sok mindent megmutatnak abból, amit keresünk: már látjuk, pedig még csak a munka elején vagyunk, kirajzolódni a hiányzó láncszem kontúrjait. Az én mániám, a nyelvhasználat szempontjából is sok mindent megvilágít, hogy ezeken a sírokon nagyon sok héber betűs német feliratot találunk. A zsidó közösség többsége ekkor még nem ismeri a gót és latin betűket. A Salgótarjáni úton ez már nincsen. Valóban átmeneti kor ez a hagyományos és a modern zsidó közösség között, ennek a kornak a lenyomatai ott vannak a megmaradt sírköveken is, egy átmeneti nemzedék életéről tanúskodik mindez, azokról, akik a Dohány utcai zsinagógát megépítették, az alapítók életéről, egyetlen történeti pillanattal az ortodox-neológ szakadás előttről.
És mindez, hiába kő, veszendő. Azt gondolná az ember, hogy ha ezek a kövek elálldogáltak egy-egy település határában majdnem kétszáz éven át, akkor elálldogálnak még egy ideig, de nem, nagyon rohamos mértékben pusztul ez az örökség, ha valaki mást nem tud csinálni, csak lefényképezi, amíg még lehet, azzal is nagyon sokat tesz a közös emlékezetért.
A temető és a történettudomány egyaránt arra törekszik, hogy megőrizze a múltat, nem? Lehet, hogy ezért vonzódik minden történeti érdeklődésű ember a temetőkhöz?
Bárcsak mindenki lelkesebb lenne a kollégák közül, de igen, persze, van ilyen affinitás. Ezért nem tudok azzal egyetérteni, hogy az elmúlt dolgokat hagyni kell elmúlni, elmenni, hogy a halottak, ahogy a zsidó hagyomány előírja, térhessenek vissza a földbe. Belátom, szépen hangzik, de én éppen ennek ellenében dolgozom. 

Hogyan szólít meg valakit éppen Veszprém megye zsidóságának története? 
Jakab Réka: Gimnazista koromtól fogva nagyon érdekelt a történelem, tudtam, hogy ezzel akarok foglalkozni hivatásszerűen. Az egyetem előtt dolgoztam múzeumban, amihez a családom révén is kötődtem: mindez kijelölte az utamat, amely a múzeum és még inkább a levéltár felé vitt. Miután elvégeztem az egyetemet, két évig Pápán a református egyházi gyűjtemény muzeológusa voltam, aztán a lakhelyemen kaptam állást, a Veszprém Megyei Levéltárban. Így kezdődött. 
Veszprém megyét akkor már értjük. És hogy következett ebből a helyi zsidóság kutatása?  
A levéltárban kezembe került egyszer egy doboznyi iratanyag, a Veszprém megyei zsidóság 1848. évi összeírása. Ahhoz pedig, hogy megértsem, micsoda az, amit a kezemben tartok, meg kellett értenem a dolog kontextusát, tehát lényegében a megye zsidóságának történetét. A pápai zsidókra kezdtem fókuszálni, egy sok tekintetben reprezentatívnak és egyúttal egyedinek, karakteresnek tűnő, nagy létszámú, belsőleg roppant differenciált közösségre: ez jól látszott az összeírás adataiból is, az ugyanis a benne szereplő személyek foglalkozását is feltűntette. Magát az 1848-as összeírást a forradalmi kormány rendelte el, részben a forradalmi események alatt történt szórványos pogromok miatt. Mivel 1840-től megindult a zsidóság betelepülése a városokba, a nyilvántartás célja az volt, hogy látszódjon, kinek van letelepedési engedélye az adott helyen és ki tartózkodik ott jogtalanul. Így jött létre ez a rendkívül érdekes, társadalomtörténeti következtetések levonását lehetővé tévő forrásanyag. Ez lett a doktori témám is: egy dunántúli uradalmi központ zsidó lakosságának társadalmi struktúrája 1848-ban és az ezt megelőző száz évben zajló ehhez kapcsolódó folyamatok feltárása. Ugyanis száz évvel korábban, 1748-ban jött létre itt a zsidó közösség, amelyet akkor még csak 15 család alkotott.
 Az érdekelt, hogyan alakulhatott ki egy ekkora, a korszakban Pápa város lakosságának egynegyedét kitevő, hivatalosan 2962 fős közösség, amelyhez alighanem hozzá kell számolni még néhány tíz főt, akik nem kerültek a városi hatóság látókörébe, így nem szerepelnek a nyilvántartásokban. 
Honnan lehetett az összeírás adatain kívül tájékozódni róluk? 
A forráshiány megnehezítette ugyan a kutatást, de az Esterházyak uradalmi levéltára igen gazdag anyagot kínál a kutatóknak, sokat segített nekem is. 
 A dunántúli zsidók jellemzően Morvaországból, Alsó-Ausztriából érkeztek, először a mai határ menti megyékbe, aztán a török kiűzése és a Rákóczi-féle szabadságharc leverése után innen rajzottak ki a Dunántúl többi részére. Ekkor, a 18. században érték el Veszprém megyét is. 
Azt, hogy ki telepedhet le Pápán, a földesurak, azaz az Esterházyak döntötték el, nem a város. A híres főúri családnak pedig haszonbérlőként volt szüksége a zsidókra a városi és falusi kocsmák, a mészárszékek, a pálinkafőzdék, a boltok, és a vámházak árendálásához. Emellett zsidó kereskedők teremtették meg az uradalomban termelt áruknak a piacát is. Ehhez hasznos volt a rájuk jellemző mobilitás és a kiterjedt kapcsolatrendszerük. A családfők döntő többsége – különösen a korai időszakban – több lábon állt, váltogatták a tevékenységüket a termeléstől a kereskedelemig menően. Bácskai Vera történész ezt a réteget nevezte a későbbi nagyvállalkozók előfutárainak. 
Zajlott a korszakban egy lassú gazdasági modellváltás. Miközben a városi polgárság, jellemzően a céhekbe szerveződő iparosok, a kötött céhes szabályok szerint voltak kénytelenek értékesíteni áruikat, a földesuraknak a 18. század közepétől már egyre inkább olyan szereplőkre volt szükségük, akiket nem kötöttek a céhes ipar szabályai, akik kifejezetten az ő „megbízottaik” voltak, gazdasági érdekeik érvényesítői. A bérlők és a kereskedők, akik felvásárolták a földesúri majorsági gazdálkodásra átállt uradalomban megtermett gabonát és a piacra szánt haszonállatokat, Győrben, ügynökeik révén pedig akár Bécsben is értékesíteni tudták azokat a nagykereskedők számára, ezzel jelentős hasznot hajtva az uradalom részére. 
A Birodalmon belüli, elsősorban a csehországi üveg- és textilipar felfuttatása Mária Terézia gazdaságpolitikájának fontos része volt. Ez az iparág nagy lehetőség volt a pápai Esterházy-uradalom zsidó kereskedői számára a 18. század második felében. A Magyarország gazdasági fejlődésére nézve komoly következményekkel járó birodalmon belüli munkamegosztás szerint Magyarország azoknak a területeknek volt a nyersanyagbeszállítója, amelyeknek elsősorban az iparát fejlesztették. Az Esterházyak bakonyi erdőbirtokaik révén szintén részesei voltak ennek a munkamegosztásnak: zsidó bérlőik szervezték meg a bakonyi hamuzsírfőzést és a hamuzsír cseh, a fiumei kikötőn keresztül pedig távolabbi területekre való eljuttatását. Mindez jelentős bevételt termelt az uradalomnak, és több zsidó család meggazdagodását is eredményezte. A tehetősség növelte ezeknek a családoknak a társadalmi presztízsét a városon belül, és segítette az integrációjukat is. Ez és egyéb tényezők együttállása tette lehetővé a pápai zsidó közösség megerősödését: a város földrajzi fekvése, a rendelkezésre álló nyersanyagok, a gazdaságpolitikai folyamatok, az Esterházyak törekvései, pragmatikus szemléletükből is táplálkozó jóindulatuk. Rájöttek, hogy szükségük van az uradalmuk versenyképessé tételéhez a zsidók tevékenységére és kapcsolataira. Amint – a zsidó közreműködés révén is – megindult a növekedés, vele együtt nőtt a munkaerő iránti igény, ezzel pedig a zsidó közösség létszáma is növekedésnek indult. A zsidók – érthetően – igyekeztek elsősorban saját „hitsorsosaikkal” dolgozni, a folyamatok tehát egymást generálták. 
És az integráció elvezet a 19. század közepén a neológia kezdeteihez, Lőw Lipót pápai éveihez.  
Igen, a reformkorban létrejöttek az addig egymástól jobbára elzárt társadalmi csoportok társasági érintkezésének terei, a kaszinók. Az 1838-ban alakult pápai kaszinónak a tekintélyes Neumannok már az alapítói között jelen voltak. Neumann Jakab a század hatvanas éveiben már a városi tanácsnak is tagja volt. Ez az életmód, a teljes integráció megkívánta bizonyos, a közösség elzártságára alapuló vallási előírások lazítását, az alkalmazkodást a többségi társadalom szokásrendjéhez. Kétségtelen, hogy jelentős részben ez a társadalomtörténeti fejlemény erősítette meg a „neológiát” Pápán is, elsősorban az elit köreiben. Az újonnan építendő zsinagóga tervezésénél már törekedtek arra, hogy a belső liturgikus tér a keresztény templomokéra emlékeztessen, a rabbitól pedig egyre inkább elvárták, hogy ne csak és ne elsősorban vallásjogi döntnök legyen, hanem tanítson, prédikáljon, tartson megindító beszédeket. Pápán mindez nagyon korán elkezdődik, párhuzamosan a gyerekek taníttatásában beálló fordulattal, hogy ti. a saját intézményeik helyett sokan a pápai református kollégiumba küldték továbbtanulni gyermekeiket. (1848-ban a kollégiumba beiratkozott diákoknak több mint fele zsidó volt!) Ez Lőw Lipót pápai korszaka. Amikor ő távozni kényszerült a szabadságharc bukása után a városból, a neológia is hanyatlani kezdett, és elég gyorsan el is tűnt. A vallási reform, a későbbi neológia valójában elsősorban a helyi elitek igénye volt, nem a nagyobb zsidó tömegeké. 
A doktorid után Veszprém város zsidósága kezdett foglalkoztatni, ha jól tudjuk, itt szintén egy különleges forrást tártál fel a munka kezdeteként. 
Valóban. A veszprémi zsidók a püspökség zsidói voltak, a püspök volt a földesuruk, ő gyakorolt felettük joghatóságot. Ez azért különösen fontos, mert a közösség 18. századi kezdeteiről egy, a püspöki úriszék iratai között fennmaradt perből tudhatjuk meg a legtöbbet. A most megjelent könyvünkben én erre az időszakra, a kezdetekre koncentráltam, a XIX. század közepétől kezdődő korszakról pedig Kákonyi Anna szerzőtársam számolt be.  
A per története ott kezdődött, hogy egy új család, a Weiszek 1769-ben beköltöztek a városba. Kiterjedt és gazdag família volt, így magukban is elegen voltak ahhoz, hogy önálló zsidó közösséget alapítsanak, akár rabbit is hozhattak volna maguknak. A beköltözésük utáni másfél évtized során egyre jobb kapcsolatba kerültek a püspökséggel és a különböző városi potentátokkal, ugyanakkor a zsidó közösség nagy része nem akarta igazán befogadni őket. A periférián maradtak, nem kaptak előkelő helyet a zsinagógában, nem kaptak fontos tisztségeket a kilében sem, holott magas adót fizettek. Ez a két összekapcsolódó sérelem vezetett el egy meglehetősen éles konfliktus kirobbanásához. Három alkalommal is verekedésig fajultak a nézeteltérések a zsinagógában (egy asszony például megtépte a családfő, Weisz Farkas szakállát), és a közösség lényegében kettészakadt. Weiszék néhány családdal összefogva, földesúri engedély nélkül saját bírót választottak. Végül a püspöki hatóság, amely értelemszerűen nem tűrhette sem az elhúzódó konfliktusokat, sem a párhuzamos közösségi struktúrákat, rendet tett, helyreállította az egységet. Ennek a konfliktusnak a dokumentumaiból ismerjük meg a közösség első tisztségviselőit, a tanítóját, a saktert és így tovább, ezekből rekonstruálható a közösség belső élete, szokásai, intézményei, a zsinagógára és a mikvére vonatkozó adatok, és ezekből ismerhetjük meg a korabeli a családfőket is.  
Számunkra, visszanézve, ez teszi elsősorban érdekessé az esetet. A kis közösségek apró-cseprő ügyeinek „mikrotörténeti” perspektívájú feldolgozása, a hétköznapi emberek hétköznapi dilemmáinak bemutatása gyakran nagyon sokat segít egy korszak mélyebb megértésében, hiszen emberközelivé teszi a múltat.  Nagyon értékesek az ilyen források, mert nagyon kevés adatunk van a zsidó közösségek működéséről ebből az időből, hitközségi iratok lényegében nem maradtak ránk. A könyv abban az értelemben hagyományos történeti munka, hogy végigveszi, mikor, honnan érkeztek az itt letelepedő zsidó családok Veszprémbe, milyen jogállásra tettek itt szert, hogyan kapcsolódtak be a gazdaság vérkeringésébe, milyen modernizációs viták zajlottak le a vallási újítások tárgyában. Ugyanazokat a kérdéseket tettem fel, mint a pápai kutatás során. Az 1848-as összeírás elemzésével zárom ezt a könyvet is, amely nem készülhetett volna el Wittmann Zsuzsa veszprémi hitközségi elnök hite, elszántsága, munkája és az anyagiakat biztosító névtelen jótevő nélkül. A hitközség eredetileg egy állandó kiállítás létrehozásához kérte a segítségünket, végül ez a könyv született meg az együttműködésünkből, amely talán még maradandóbb emléket állít Veszprém egykori zsidóságának. 

Csapody Tamás történészt Bulányi páternek a katonai szolgálatot lelkiismereti okokból megtagadó hívei vezették el az állami erőszak problémájához, a Borba hurcolt Jehova tanúk, nazarénusok, és adventisták pedig a zsidó munkaszolgálatosok történetéhez. Természetesen szó esik Radnóti Miklósról, a bori tájban bujkáló feszültségekről, hősként tisztelt háborús bűnösökről és egy Borból származó, immár múzeumi fokosról is. ​

Minden kutatási téma kiválasztása mögött személyes vonzalmak és problémák húzódnak, tulajdonképpen egy teljes élettörténet. Önt mi vezette el a bori munkaszolgálat történetéhez?
Már kutatói pályám kezdetétől az erőszak és az erőszakmentesség problémája érdekelt. A katonai szolgálat, illetve a szolgálatmegtagadás kérdése volt akkoriban a személyes életproblémám. Római katolikus családban nőttem fel, és korán kapcsolatba kerültem a Bulányi György piarista szerzetes nevével fémjelzett Bokor-bázisközösséggel. Ennek tagjai között voltak, akik megtagadták a katonai szolgálatot a Néphadseregben, mert a fegyveres, hivatásszerűen erőszakot gyakorló testületek tagságát nem érezték összeegyeztethetőnek keresztény meggyőződésükkel. Magam is gondolkoztam rajta, hogy csatlakozom a szolgálatmegtagadókhoz. Erre végül nem szántam rá magam, de a lelkiismeretemet tovább foglalkoztatta a kérdés, ezért kezdtem el a strukturális erőszak, a totális államok története iránt érdeklődni. Nem csak kutatóként, de mozgalmárként is foglalkoztam ezzel a kérdéssel az általános hadkötelezettség de facto megszűnéséig. Ez siker volt ugyan, de korántsem csak a civil szervezetek munkája eredményezte, és komoly tömegbázist soha nem sikerült kiépítenie az ezzel foglalkozó Alba Körnek, illetve a Hadkötelezettséget Ellenzők Ligájának. A siker és a kudarc egyaránt arra késztetett, hogy lezárjam életemnek ezt a szakaszát és befejezzem a mozgalmi tevékenységet. Inkább kutatni kezdtem, régen eldöntöttem, hogy megírom a szolgálatmegtagadás utóbbi száz évének magyarországi történetét. Ez a szál vezetett végül el a munkaszolgálathoz: elsőként azok közül, akik maguk nem tartoznak a Jehova tanúihoz, bebocsátást nyertem a kisegyház budapesti központjába. Itt volt módom megnézni a különben nagyszerű archívumukban az engem érdeklő dokumentumokat, itt találkoztam a bori munkaszolgálat témájával: tizenhat Jehova tanú visszaemlékezésével, amelyben a bori munkaszolgálatuk időszakáról számoltak be. Előtte pont annyit tudtam minderről, mint bármelyik másik érettségizett magyar: Radnóti Miklós élettörténetét. Elindultam ezen a nyomon, arra gondoltam, hogy majd integrálom az eredetileg elképzelt kutatásomba, és akkor vált világossá előttem, hogy ez az egész terület, a bori munkaszolgálat története szinte teljesen feltáratlan. Kiderült, hogy más kisegyházak híveit is elvitték Borba, mintegy 19 reformadventistát és 9 nazarénust. Ekkor úgy képzeltem, hogy a kisegyházak Borba hurcolt híveinek története külön fejezet lesz majd a szolgálatmegtagadás történetét elbeszélő monográfiában. Voltak vajdasági barátaink, még a békemozgalomból, a jugoszláv testvérháború és az 1999-es NATO-bombázások idejéből. Amikor próbáltunk valamennyit segíteni nekik és meglátogattuk őket, úgy döntöttünk a feleségemmel, hogy ha már itt vagyunk, elmegyünk Borba is. Nagy hatást gyakorolt rám a látogatás, az egykori táborrendszer monumentalitása, hangulata, ahogy megelevenedtek a helyszínen a korábban olvasott beszámolók. Írtam is egy cikket erről a Népszabadságba. Ezután felkeresett Izraelből Juda Deutsch, Deutsch György egykori bori munkaszolgálatos, aki az egyik legjobb könyvet jegyzi a témában és arra bíztatott, hogy foglalkozzak a bori munkaszolgálat történetével. Akkor már könnyű volt meggyőznie. Így kezdődött 15 éve, akkor azt képzeltem, aránylag gyorsan fel tudom dolgozni. Most sem látom azonban a végét!
Mit láthat ma Borban, mit tapasztalhat meg a múltból, aki ma odalátogat?
Egy magyar szemmel szinte felfoghatatlan méretű bányavidéket. Akkor is így volt, most sincsen másképp. Felfoghatatlan mértékű a környezetszennyezés: a mesterséges mederbe terelt patakok sárgán folynak, sárga a föld is, a kémények ontják a mérget, miközben a hegyek, ahogy Radnótitól is tudjuk, a Szerb Érchegység hegyei megkapóan szépek. Egyébként, ahogy régen, ma is alig lakják ezt a vidéket. Vad szépségű természeti táj a mérgezett városon kívül. Az első altábor egykori területe, Bor városától nyolc kilométerre van; lebilincselően szép vidék, üdülőterület. Ebben a feszültségben is jelen van a természeti és az épített táj múltja. Radnóti Miklóstól és egy Borban meghalt másik fontos magyar költőről, Lukács Lászlóról is utcát neveztek el Bor külvárosában, jártam is ezekben az utcákban. Sok már akkor neves értelmiségi is volt az odahurcolt munkaszolgálatosok, kényszermunkások között és sokan, akik egészen fiatal felnőttként kerültek oda, később szintén ismert emberek lettek, például Kardos G. György író.
Úgy tűnik, nagyon vonzódik a személyes élettörténetek rekonstruálásához, híres és nem híres bori foglyokéihoz egyaránt. Azért, mert főleg ilyen források, visszaemlékezések maradtak ránk, vagy azért, mert a mikrotörténetek mondják el a legtöbbet Bor hétköznapjairól?
Is-is. Úgy éreztem, nem érthetem egészen pontosan a beszámolókat addig, amíg nem ismerem a helyszínt, amíg nem látom a teret, amelyben mozogtak a visszaemlékezők. Az ő nyomukban jártam be Bort és az egész témát. Hatszor voltam Borban és a környékén, heteket töltöttem ott. Már tizenöt éve is éreztem, hogy az utolsó pillanatokban vagyunk. A túlélőkkel most kell beszélni, minél előbb és hosszabban, amíg még lehet, ez is felértékelte az ő tanúvallomásukat és sürgőssé tette, hogy minél többükkel beszéljünk. A túlélők döntő többsége azok közül kerül ki, akiket a második lépcsőben indítottak el Borból, Radnóti, sajnos az első lépcsőben indult el. A második lépcsőben indulókat másnap a partizánok felszabadították a hegyekben. Közülük körülbelül nyolcvan emberrel tudtam beszélni itthon és a nagyvilágban, egy hetet Izraelben is töltöttem a Jad Vasemben, és közben beszélgethettem ott élő egykori boriakkal is. A rögzített és legépelt interjúkból létrehoztam egy „saját”, de nyilván közkinccsé teendő adatbázist. A hadtörténeti források jelentős része eltűnt, nem olvasható. Nonszensznek tartom, hogy hatezer magyar személyt kiviszünk Borba kényszermunkára, komoly logisztikai tevékenység zajlik, biztosítani kell az ellátást, zsoldot fizetni, mindez  óriási adminisztrációt igényel, és ennek ellenére máig nem tudunk összeállítani egy teljes névsort a bori kényszermunkára vezényelt személyekről. A munkám egyik része az áldozatok beazonosítása és beazonosíthatóvá tétele, nevük, életkoruk, jó esetben foglalkozásuk szerint, ez a névsor most körülbelül 3500-3600 tételt tartalmaz, de minden héten gyarapodik, most például egy volt munkaszolgálatos Japánban élő fiával levelezem. Az édesapjára vonatkozó dokumentumokat gyűjtjük össze – és, persze, ott vannak még a hazai és külföldi levéltári források és a használható, de komoly forráskritikával értelmezendő népbírósági anyagok. Mindent, amit lehetett, igyekeztem összegyűjteni. Most éppen a magyar holokauszt egész történetének egyik legsötétebb pillanatával, a magyar munkaszolgálat legnagyobb tömeggyilkosságával foglalkozom, a cservenkai mészárlással. Ezen a helyen az első lépcsőben elindult kényszermunkások közül mintegy ezer embert gyilkoltak meg egyetlen éjszaka alatt a németek, magyar közreműködéssel, további négyszáz zsidót pedig Cservenka és Batina között.
Magyarországon a Kádár-korszakban elkezdődött valamiféle nyomozás a bori munkaszolgálatosokkal szemben elkövetett bűntettek tárgyában, aztán anélkül zárult le hosszú idő után, hogy bármiféle következménye lett volna. Mi történt tulajdonképpen, miért indult el és miért halt el ez a folyamat? 
Az Abdai Dossziéról van szó. A Katonai Elhárítás kezdeményezte ezt a vizsgálatot, az iratanyag ma már nem teljes. Tolnai Gábor irodalomtörténész, Radnóti Miklós egykori barátja, illetve Ortutay Gyula nem tudtak beletörődni barátjuk halálának tisztázatlanságába. Az irodalmár Tolnai eszközei kimerültek, hiába tett meg mindent, nem tudta megnyugtató bizonyossággal rekonstruálni a történéseket. Sikerült valamilyen úton-módon rábírniuk a katonai elhárítást, hogy derítsék ki, ki gyilkolta meg Radnóti Miklóst. Annyi értelme feltétlenül lett ennek, hogy történeti forrásként nagyon informatív, amit erről annak idején összegyűjtöttek, sok mindent innen tudunk. Azt azonban, hogy kik követték el a gyilkosságsorozatot, amelynek során 22 bori munkaszolgálatost megöltek, nem tudták egyértelműen kideríteni. Továbbra is legalább annyi kérdőjel maradt, noha igyekeztem mindent megtudni Radnóti haláláról, mint amennyi tudással rendelkezünk minderről. 
Amiről még ennek kapcsán beszélni kell, az a Rákoskeresztúri Új Köztemető 298-as parcellája, megírtam már, de fontos. Öt, a népbírósági perekben halálraítélt és kivégzett keretlegény is nyugszik ebben a gondosan ápolt parcellában a magyar hősök között, ismerem az élettörténetüket. Maradéktalanul elutasítom az állami erőszakot, minden kivégzést, az viszont más kérdés és egész biztos, hogy a hősöknek kijáró tiszteletet enyhén szólva sem érdemelnek, sőt, egyáltalán semmit, a minden embernek egyformán kijáró kegyeleti jogokon túl. Ezt a problémát máig nem oldottuk meg, sok háborús bűnös nyugszik ott még, nemzeti kegyelettől övezve. Természetesen szó sincs arról, hogy akár a háborús bűnösöktől meg lehetne tagadni a kegyeleti jogokat, szó sincs exhumálásról, egyszerűen világossá kell tenni, élesen meg kell különböztetni egymástól a dolgokat, röviden ismertetni kell, hogy az érintettek mit követtek el, hogyan kerültek oda, milyen szerepet játszottak a magyar történelemben.
Egy műtárgy, egy bori fokos került nemrég a gyűjteményünkbe. Elmesélné a történetét? 
Az egyik cservenkai túlélő Temesváron élő fiával évek óta kapcsolatban állok. Rajta keresztül keresett meg a jelenleg Bukarest külvárosában élő Szabados András. Ő gyerek volt, amikor a bori munkaszolgálatosok második csoportjában felszabadítottak megérkeztek a már szabad Temesvárra. A temesvári reformátusok és zsidók támogatták, befogadták a boriakat. Így tettek Szabados András szülei és nagyszülei is. A befogadott személy, Wohlmuth Artur, szerette volna valamivel meghálálni a befogadást. Nem volt semmije, de volt egy Borban készül fokosa, azon a bori munkaszolgálatra vonatkozó bevéséssel. A fokos minden bizonnyal a Borban bányászott rézből készült Borban. A munkaszolgálatosoknak és a katonai keretnek egyaránt szokása volt valamilyen emléktárgyat készíteni, készíttetni Borban. Wohlmuth Artur emellett egy hálájáról árulkodó fémtáblát is készíttetett Temesváron. A fokos ritka tárgyi emlék Borból!