MILEV: Mi vonz valakit a zsidó temetőkben, személyesen és a történelem kutatójaként? Mi olyasmit tudnak a sírkövek, amiről a levéltárak nem beszélnek?
Bányai Viktória: Mondani sem kell, hogy hatalmas családtörténeti és helytörténeti kincsesbánya minden temető. Aki azt akarja tudni, honnan jön, milyen volt régen a szűkebb, családi és a tágabb, települési közössége, indokolt reménnyel fordul a temetők felé. Azokból a korszakokból, ahonnan még nem állnak rendelkezésünkre anyakönyvek, a temető az egyetlen forrásunk a rokonságok megállapítására, a helyi rabbik életrajzi dátumaihoz is csak a kövek révén próbálhatunk hozzáférni és ez is nagyon fontos.
Ami engem személyesen igazán érdekel, az az, hogy a temetőkben őrződött meg a legtöbb héber nyelvű felirat, emlék Magyarországon. Azt szeretném minél pontosabban érteni, hogy a 18. századtól fogva kik és mennyire tudtak itt héberül, kik, mennyire és mire használták ezt a nyelvet. Több évtizede figyelem ezt, az oktatástörténetben, irodalmi alkotásokban is. Ebben rengeteget segítenek a sírkövek, bár, persze, korántsem mindegyik felirat héber nyelvű rajtuk. De éppen a nyelvváltás, a különböző nyelvek használatának változó aránya, hogy kik, mikor, mire váltották fel - részben - a hébert, nagyon sok mindenről tanúskodik egy-egy közösség életében: kulturális, életformabeli változásokról, és ezekről leginkább éppen innen lehet valamit megtudni. Hogy például csak a zsidó időszámítás szerinti dátumokat adják-e meg a sírköveken, ha igen, akkor jelölik-e ezeket arab számokkal, „beengedik-e”, mikor engedik be őket. Fontos tudni, hogy mindez nem a leszármazók, a hátramaradottak egyéni döntése volt, a zsidó temetőkben mindezt erőteljes közösségi kontroll felügyelte, tehát minden magánszemély sírköve közösségi normákról is vall, mesél nekünk, ez tulajdonképpen történészi szerencse. Nagyon nagy eltérések mutatkoznak abban, hogy a történeti Magyarországon hol, mikor jelenik meg a magyar nyelv használata, egyáltalán bármi, ami nem héber.
Van-e köze ennek a kérdésnek az ortodox-neológ megoszláshoz?
Igen, de azért ennél több tényezős. Az ortodoxia, főleg  az északkelet-magyarországi ortodoxia tovább ragaszkodik a héber nyelv kizárólagosságához, Nyugat-Magyarországon az ortodoxoknak belefér, hogy a sírkő hátoldalán gót vagy latin betűkkel szerepeljen az elhunyt neve.
A neológia lényegében születésétől fogva azért küzd, hogy maradjanak még héber feliratok is a sírköveken, hiszen a közösségek nyelvhasználata már maga mögött hagyja náluk a hébert. De legalább ennyire számít az is, hogy a zsidó közösségek körül élő nem zsidó társadalom milyen nyelvet használ. Nem kell messzebbre mennünk a pilisvörösvári zsidó temetőnél, amelyet közösen dolgoztunk fel egy kollégánkkal, Kormos Szilviával. Ismeretes, ez egy sváb község volt Pest szomszédjában, jellemzően nem magyarul beszéltek a lakói, a zsidó temetőben is csak sokára, nem nagy számban voltak magyar sírfeliratok.
Azt írja egy helyen, hogy a magyar zsidó tudósokat nagyon sokáig elsősorban a régi, elősorban középkori sírkövek érdekelték csak, bizonyítandó, hogy milyen régen élnek itt, mennyire tősgyökeresek a Kárpát-Medencében a zsidók.
Megrázó volt azzal szembesülni, hogy miközben a Rabbiképző körül csoportosuló tudósok szenvedélyesen keresik a középkori köveket, ha bármit találnak, büszkén publikálják, aközben az ő hitközségük Hevra Kadisája 1910-ben, amikor az Aréna úti temető sírjait átköltöztetik a Kozma utcába, azokat a 18. századi köveket, amelyek az Aréna úton álltak, minden további nélkül elengedik, semmi nyoma nincs, hogy akárcsak kísérletet tettek volna a megőrzésükre. Ismerjük ezt a jelenséget: nekik még nem volt eléggé múlt, eléggé patinás a 18. század végének, a 19. század elejének az öröksége. A saját közvetlenebb múltjuk kevésbé érdekelte őket, és ez a hagyomány még a jóval későbbi nemzedékhez tartozó Scheiber Sándorra is átragadt, legalábbis ami a kutatási témáit illeti. A Lőwök viszont szeretnek sírfeliratokat szövegezni. Valószínűleg van valami alkati vonzalom, habitusbeli különbség is ebben, hogy ki az, aki szívesen foglalkozik az elmúlás mementóival, kinek okoz ez örömet, ki szabadulna inkább tőle. Szóval igen, a szisztematikus feldolgozás későn indul el Magyarországon, jóval később, mint ahogy az európai zsidó tudomány belefog ebbe. A levéltár komoly dolog, talán így érezhették, de a temetőket meghagyták a helytörténeti „legendák” világában.
Azt is lehet tudni, hogy még azok is, akik foglalkoztak a temetőkkel, főleg a szövegre figyeltek, a vizuális jelekre, formákra nem annyira. A képi ábrázolással szembeni, hagyományos zsidó bizalmatlanság lehet ennek a hátterében? Vagy valami más?
Biztosan benne van ez is, bár Turán Tamás kollégám Képfogyatkozás című izgalmas könyve szépen megmutatja, hogy a képtilalmat korról-korra nagyon eltérően értelmezte a zsidóság. A Salgótarjáni úti sírkertben, ahol a korszak sztárépítészei is terveztek síremlékeket, úgyhogy a látvány erősen dominál, próbálnak valami elvi állásfoglalást kicsikarni az illetékes rabbiktól, hogy mit lehessen és mit nem. Jól látszik, hogy nem hajlandóak általában semmit mondani a rabbik, lényegében annyit felelnek, hogy majd a konkrét esetekben foglalnak állást.
De azért bőven van miről beszélni, hogy melyik korszak építészeti törekvései hogyan jelennek meg a temetők közegében, még az ortodox temetőkön is nyomot hagynak a korstílusok. Van még mit tanulunk minderről.
A magyar vidék legtöbb temetője a holokauszt után elárvult és ha pénz nem is, de nosztalgikus figyelem irányul rájuk azóta is. De mit lehet tudni a már lezárt és a még működő budapesti temetőkről, mindenekelőtt a Kozma utcairól? Miért alakult úgy, hogy a temető az egyetlen intézmény, amelyre a hagyományos magyar zsidóságnak még monopóliuma van, sem a lubávicsiaknak, sem a reformoknak nincsen?
Ami az utolsó kérdést illeti, a neológia és az ortodoxia szakadása után, sok olyan városban, ahol alakul neológ és ortodox közösség is, továbbra is közösen temetkeznek, mert nem csak pénz kérdése temetőterületet vásárolni, kell hozzá a városi hatóságok együttműködése is. És ez még Pesten sem magától értetődő mindig. Ezért alakult ki talán ez a „monopólium”, amely egyúttal komoly teher is. Még akkor is, ha a temetőfenntartás a második világháború előtt nyereséges volt Budapesten.
A városegyesítés, 1950 után Budapesthez csatolt külvárosoknak, Újpestnek, Kispestnek, Pestszentlőrincnek stb., volt saját zsidó temetője, amelyek azóta már persze nincsenek használatban, a pesti oldalon már csak a Kozma utca működik, Budán az Óbudai Temető és Farkasrét. Pest első zsidó temetője a Ferdinánd Híd-Lehel tér környékén született meg 1788-ban, fontos mérföldkő a pesti zsidóságnak a zsidókat először befogadó Óbudától való függetlenedésében. A történet innentől fogva mindig arról szólt, hogy kevés a hely. Hogy ennek a helyzetnek a kialakulásában mennyi szerepe van annak, hogy a keresztény temető sírhelyeit huszonöt-harminc év után jobbára újra lehet hasznosítani, a zsidóknál pedig nem ez a helyzet, ezért nagyobb területre van szükség, illetve mennyi szerepe van másfelől a zsidó temetői helyek szűkösségében a városi hatóságok rosszindulatának, nehéz megítélni. Bizonyos, hogy mindkét tényezővel számolni kell. Ez az első temető nagyon gyorsan, 20-25 év alatt megtelik, ekkor nyílik meg az Aréna úti temető a későbbi Dózsa György úti zsinagóga közelében. Az Aréna úti temetőt, amelyet a 19. század legelején nyitnak meg, a következő évtizedek során folyamatosan bővíteni kell, amikor már másfelé nem lehet, akkor felfelé, újabb réteggel, de így sem férnek el benne, folyamatosan jelzik a városvezetésnek, hogy új helyre lenne szükség, de hiába, miközben átadják a Kerepesi úton ebben az időszakban a nagy köztemetőt. Végül a diszkriminációnak a közegészségügyi hatóságok felszólalása vet véget, akik jelzik, hogy az Aréna úti zsidó temetőben tűrhetetlen állapotok uralkodnak a zsúfoltság miatt. Ennek köszönhető a Salgótarjáni úti temető 1874-es átadása, amely szintén megtelik a századforduló előtt, hiszen az egyesített főváros népességének negyede zsidó. A Kozma utcai zsidó temető, az új köztemető mellett ezért nyithatja meg a kapuit 1893-ban. Ezt is többször bővíteni kell, ide költöztetik át, ahogy már utaltam rá, az Aréna úti sírokat.
Mesélne arról a temető-projektről, amelyen most dolgozik?
Közösen fogtunk bele Csáki Tamással, aki a várostörténetben és a művészettörténetben egyaránt járatos és az OR-ZSÉ-n tanító Balogh Istvánnal. A kérdésünk az volt, mi az, ami rekonstruálható abból az átmeneti temetőtípusból, amely a 19. század első felének vidéki temetőit kapcsolná össze, mondjuk, a Salgótarjáni úti temető polgárosult pompájával. A kettő között túl nagy a távolság ahhoz, hogy azt feltételezzük, hogy ezt a szakadékot nem hidalta át semmi, egyszerűen átugrották a „fejlődés” során. Az Aréna úti sírkőanyag nagy része, a helyhiány miatti egymásra temetések okán is, az aránylag kései időszakából, a 19. század negyvenes-ötvenes-hatvanas éveiből maradt meg, és ennek meglepően nagy részét költöztették át, több százat, a Kozma utcába később. Ez a szám minket is meglepett. A kövek pedig sok mindent megmutatnak abból, amit keresünk: már látjuk, pedig még csak a munka elején vagyunk, kirajzolódni a hiányzó láncszem kontúrjait. Az én mániám, a nyelvhasználat szempontjából is sok mindent megvilágít, hogy ezeken a sírokon nagyon sok héber betűs német feliratot találunk. A zsidó közösség többsége ekkor még nem ismeri a gót és latin betűket. A Salgótarjáni úton ez már nincsen. Valóban átmeneti kor ez a hagyományos és a modern zsidó közösség között, ennek a kornak a lenyomatai ott vannak a megmaradt sírköveken is, egy átmeneti nemzedék életéről tanúskodik mindez, azokról, akik a Dohány utcai zsinagógát megépítették, az alapítók életéről, egyetlen történeti pillanattal az ortodox-neológ szakadás előttről.
És mindez, hiába kő, veszendő. Azt gondolná az ember, hogy ha ezek a kövek elálldogáltak egy-egy település határában majdnem kétszáz éven át, akkor elálldogálnak még egy ideig, de nem, nagyon rohamos mértékben pusztul ez az örökség, ha valaki mást nem tud csinálni, csak lefényképezi, amíg még lehet, azzal is nagyon sokat tesz a közös emlékezetért.
A temető és a történettudomány egyaránt arra törekszik, hogy megőrizze a múltat, nem? Lehet, hogy ezért vonzódik minden történeti érdeklődésű ember a temetőkhöz?
Bárcsak mindenki lelkesebb lenne a kollégák közül, de igen, persze, van ilyen affinitás. Ezért nem tudok azzal egyetérteni, hogy az elmúlt dolgokat hagyni kell elmúlni, elmenni, hogy a halottak, ahogy a zsidó hagyomány előírja, térhessenek vissza a földbe. Belátom, szépen hangzik, de én éppen ennek ellenében dolgozom. 

Klein Rudolf nemzetközi hírű építészettörténész, a zsinagógaépítészet kiváló szakértője évtizedek óta. 2000 táján elkezdett foglalkozni zsidó temetőkkel és kutatási eredményei mára már ebben a tárgykörben is megkerülhetetlenek. A zsidó kulturális modernitásról, a történelmünket végigkísérő, „periodikusan visszatérő” asszimilációról és mindenekelőtt a Salgótarjáni utcai zsidó temetőről beszélgettünk vele, utóbbiról kicsit szomorúan. ​

Miért kezd el egy építészettörténész annyira atipikus, építészeti kreativitást látszólag nem igénylő épületegyüttesekkel foglalkozni, mint egy temető? Mennyire fontos, karakteres, és művészi értelemben mennyire értékes részei a zsidó épített örökségnek a temetők? 
Engem a temetők eleinte művészettörténeti szempontból kevésbé érdekeltek, de ha az ember meg akarja ismerni a zsidóságot, a temető többet mond, mint a zsinagóga. A Salgótarjáni utcai zsidó temető világörökségi benevezése kapcsán kezdtem el a temetők tanulmányozását, ebből született A Közép- és Kelet-Európai zsidó temetők (Metropolitan Jewish Cemeteries of the 19th and 20th Centuries in Central and Eastern Europe – A Comparative Study, ICOMOS + Landesdenkmalamt Berlin, Imhof Verlag; Berlin, 2018) című vastag kötet. Mára teljesen világossá vált számomra, hogy a temetők üzenete sokkal hitelesebb, mint a zsinagógáké; a történész számára sokkal jobb forrás, ez legkivált az emancipációt követő időszakra igaz, de valamelyest érvényes a korábbi időszakokra is. A wormsi zsinagóga minden kétséget kizáróan remek épület a keresztes háborúk korából, mely a nem zsidóknak is üzen, egyszerűen annyit, hogy itt vagyunk, imaházunkat ugyanazok a céhmesterek emelték, akik a híres román stílusú szekesegyházat. Később, különösen az emancipáció korától a keresztények felé még intenzívebben kommunikálnak a zsinagógák. A temető viszont nem a külvilág számára üzen, nem reprezentál, hanem a zsidó közösség belső életéről beszél. Demokratikusabb is: míg a zsinagóga elsősorban a hitközség vezetőségének elképzeléseit valósítja meg, a temetőben minden tagnak „telke” van. 
A temető neve nem véletlen beit olam. Valóban egy világot jelenít meg az utókor számára. Ha például egy Nagyvárad-léptékű település zsidó társadalmának alapvető szociális viszonyait szeretnénk gyorsan megismerni, a temetőben kell kezdeni a kutakodást. Itt azonnal látszik a síremlékekről, kik voltak a helyi zsidó elit tagjai, kik voltak a gazdagok, kik a zsidó a tudományok ismerői, milyen nyelvet beszéltek, mi volt a világképük, mennyire olvadtak be a keresztény társadalomba és így tovább. A nagyobb síremlékeket rejtő családokat a városi lakjegyzékben lehet azonosítani, és palotáikat felkeresni a központban. A lakjegyzékből az is kiderül, hol laktak a többi zsidók, mivel foglalkoztak, létre lehet hozni egy zsidó topográfiát. A temető fantasztikus információforrás. 
Hogyan épül fel, rendeződik el tulajdonképpen egy zsidó temető, mi szabályozza ezt?
A temetők kialakításának nincs központi építészeti szabályzata, mint egy településnek. Az emancipáció alapvető elv volt a hellyel való takarékosság, a sírok azonos mérete és tájolása, ami fokozatosan oldódott. A sírokat keleti vagy déli irányba – Jeruzsálem felé – tájolták, úgyszintén a temető kapuját is, amennyiben ezt a helyi adottságok lehetővé tették. Alkalmi rabbinikus értelmezések, úgynevezett reszponzumok alakítják az egy régióhoz, illetve korhoz kötődő temető elrendezését, például, hogy a kohaniták számára a bepillantást lehetővé tegyék. Az asszimiláció kezdetével a prominens zsidók díszsírhelyekbe temetkeztek a temető meghatározott parcelláján, illetve a kerítőfalak mentén. Síremlékeik egyre nagyobbá, világibbá lesznek, és az ortodoxok ezért nem ritkán kiválnak. A zsidó hitközség koherenciájának elvesztése jól lekövethető a temetők művészetén, földrajzán és kertépítészetén.
Persze vannak olyan izgalmas zsidó temetők, mint a varsói Okopowa utcai, ahol gyakorlatilag egymás mellett találjuk Ber Sonnenfeld oheljét és emancipált izraeliták reprezentatív síremlékeit, ami abból fakad, hogy a temető az 1800-as évek elején nyílt meg, és az elmúlt bő két évszázad során lezajlott történelmi változásokat dokumentálja. Más zsidó temetőket viszony éppen hihetetlen koherencia jellemzi, mint például a Berlini-Weissensee temetőt (1879), ahol a német Gründerzeit rendkívül szabályozott világa jelenik meg zsidó kiadásban. Ez az első nagy zsidó temető, mely felrúgja a sírok korábbi szigorú tájolását, az egyenes, párhuzamos/merőleges ösvényeket, és Parkfriedhof lesz belőle, átlós vagy akár körkörös utacskák mentén helyezve el a síremléket. Ha egy család többet áldozott, akkor „saroktelket” vásárolt, melyre megfelelően pompás síremlék került. Erősen asszimilált, koherens, igen módos középosztály fejezte ki hűségét a német Gründerzeit és Bildungsbürgertum iránt Vilmos Császár korában. Ezzel szemben az akkori letelepedési területen a lengyel Lodz-i temető egy másképp strukturált zsidó társadalomról árulkodik. Népes alsó középosztályból emelkednek ki a dúsgazdagok, közöttük is legjobban a Poznansky család, melynek síremléke akkora területet foglal el, mint egy olimpiai úszómedence, és olyan messziről látszik, mint egy plébániatemplom a sírok tengere felett. Az ezen családok gyáraiban dolgozó hitsorsosok tradicionálisak, héber feliratokkal és hagyományos zsidó jelképekkel síremlékeiken. Külön helyen temetkeztek a férfiak, a nők és a gyerekek, közöttük elszórva a szent rabbik hatalmas, fedél nélküli ohelban várják a feltámadást.
Hol helyezkedik el ebben az összefüggésben a Salgótarjáni utcai zsidó temető? Mikor kezdett vele foglalkozni?
Az ezredfordulón, amikor még a Jeruzsálemi Héber Egyetemen és a Tel Avivi Egyetemen voltam professzor, de felerészben itthon éltem. Egy verőfényes őszi napon Prof. Fredric Bedoire kollégám elhívott ebbe a temetőbe, a svéd a magyart, hogy bemutassa azt. Ahogy átléptünk a középkori várra emlékeztető csúcsíves kapuépületen, földbe gyökerezett a lábam. Egyszerre elfeledkeztem a művészettörténettudományról, a judaisztikáról és átadtam magam a látvány gyönyörének. Lenyűgözött a természet és a sírművészet csodás harmóniája, a szabályos és szabálytalan összefonódása, a látvány vitalitása és az enyészet romantikája. Bedoire csak figyelt és elkezdte magyarázni a helyszínt. A díszsírhelyek szabálytalan alaprajzú terét, a csodálatos Lajta Béla, Vidor Ferenc, Alpár Ignác síremlékeket, melyek az építészettörténetnek és a zsidó ikonográfiának hihetetlen szintézisei, a fal melletti ajserok síremlékműveit, Weiss Manfréd fehér görög perisztiljét és végül a Hatvany Deutsch család „dór stílusú templomát.” Ettől a látványtól nem tudtam szabadulni, ez az élmény az, mely elindított a temetőkutatás útjára. Szerencsés körülménynek számított, hogy a nagy izraeli egyetemeken könnyen jutottam elméleti tudáshoz és közép- illetve kelet-európai jártasságom és nyelvtudásom biztosította a gyakorlati alapokat.
Visszatérve a Salgótrajáni utcai temetőre érdekes, milyen korabeli társadalmi elvárásokról tanúskodik egy-egy díszsírhely. Tudható, hogy egy Weisz Manfrédnak nem lehet szecessziós síremléke, mert a szecesszió szakadár stílus, az ő síremléke csak klasszicista lehet. Hasonló a helyzet a Hatvany-Deutsch családdal. Az ilyen síremlékek elkészítésével pedig rendszerint keresztény építészeket bíztak meg. A zsidó építészek ugyanis a szecesszió mögé álltak zömmel, ennek immár komoly irodalma van. A szecesszió elutasítja az akadémizmust és a mögötte munkáló konzervatív világot. Ez lehet az egyik ok, hogy a Lechner-tanítványok zöme zsidó volt. Másrészt a szecesszió egyfajta marketingként is szerepelt, egy megfelelő piaci szegmens meghódítása, Bécsben is, nem csak nálunk. A szecesszióval bosszantották, úgymond, a gazdag zsidók a konzervatív-(katolikus) establishmentet, ahogy Carl. E. Schorske kultúrtörténész megírta a Fin de siécle Vienna című munkájában. A szecesszió lázadás volt, a zsidók teljes társadalmi emancipációját erősítő lázadás. A bécsi Sezession épületét (1897) Karl Wittgenstein, Európa egyik leggazdagabb iparmágnása támogatta hasonló megfontolásból. Ez a lázadás is begyűrűzik a Salgótarjáni utcára. Ez eltart egészen a modernizmus megjelenéséig. Aztán az 1920-as évektől kezdve a leggazdagabb zsidók számára is felvállalhatóvá vált a modernizmus, igaz, az már nem a szecesszió. 
A zsidók és a modernizmus sokat emlegetett kapcsolata jelenik meg itt is? 
Nem igazán, mert ekkor már kevés síremlék épül itt. Jó elkerülni ennek a túlhangsúlyozását. Az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy a modern építészet élvonalában tulajdonképpen egy zsidó sincsen, Le Corbusier svájci francia, Walter Gropius és Ludwig Mies van der Rohe német, Frank Lloyd Wright amerikai, Alvar Aalto finn, és így tovább. A szintén erős második vonalban már több zsidó volt. De a zsidók legfontosabb szerepe a modernizmusban elsősorban megrendelői. A szecesszió esetében is Bécsben és Nyugat-Európában inkább a „felbújtók” voltak, úgymond, bár éppen Budapest valamelyest kivétel. A kb. 200 valahány regisztrált építész irodából nagyjából 100 egynéhány zsidó kézben volt Budapesten 1900 táján. Ez volt az a művészi foglalkozás, amelyben komoly pénzek mozogtak, és a zsidó szülők művészi hajlamú gyerekeik jövőjét legszívesebben az építészetben látták. 
De visszatérve a Salgótarjáni utcai temetőhöz, ott a szecessziós stílus átlagon felül prominens, hála elsősorban Lajtának Bélának. Az is magyarázhatja ezt az összefüggést, hogy a zsidók szeretik a változást, unják az egységes stílusú építészetet, ez érződik New Yorkban a Fifth Avenuen, vagy Prágában a Parizka utcában. A kultúrák közöttiség, a zsidók köztes helyzete magyarázhatja a zsidók modernitás iránti rokonszenvét (művészettörténeti terminusokban szecesszió és modernizmus) és az ezzel járó nyitottságot. Szóval szerintem csak a valamelyest asszimilált zsidóknak van modern temetőépítészete, illetve bármiféle modern építészete egyáltalán. Egy ortodox zsidóságnak sokkal kevésbé számít a vizualitás. Tudjuk, hogy a képtilalom vagy legalábbis képidegenkedés korlátozta a zsidók részvételét a képzőművészetekben egészen az absztrakt modern mozgalmak koráig. Így a 19. században a legalább részleges asszimiláció volt a nyugati értelemben vett képzőművészeti kreativitás előfeltétele. Hozzá kell tenni persze azt is, hogy a zsidó történelem több részleges asszimilációs-akkulturációs fázist ismer. A reneszánsz idején a mai csehországi Mikulovban már vannak zsidó épületek, amelyeken megjelennek a zsidó ikonográfia ismert motívumai díszítésként, vagy lengyel temetőkben. Ha az elhunytat Dovnak hívták, a síremlékén feltűnik egy medve, azoknak a sírján, akiket Cvinek hívtak, az őzábrázolás (ezt jelenti a nevük). Ez is asszimilációs periódus, mint ahogyan korábban a hellenizmus időszaka volt. A római kori zsidó sírokat alig lehet néha megkülönböztetni a pogány sírhelyektől. Legtöbbször csak a héber betűk vagy egy-egy vallási jelkép utal a zsidóságra.
Térjünk még vissza a mi legutóbbi asszimilációs periódusunkra és a Salgótarjáni utcai temetőre. Hogy viszonyul ez kortársaihoz régiónkban, mik az esélyei a romlás megállításának? 
A szomszédos országokban hasonlóan a Salgótarjáni utcaihoz egyes temetők már nincsenek felekezeti tulajdonban, mint például a bécsi Zentralfriedhof régi zsidó temetője (Első kapu), melyet a város tart rendben, újít fel, és valójában egy közpark. Más temetők a hitközségek tulajdonai, mint például az új zsidó temető, ami 500 méterrel odébb van az előbbitől és a Bécsi Zsidó Hitközség tulajdona (Ötödik kapu). A pozsonyi nagy ortodox zsidó temető a hitközségé, mely kis száma miatt az elszármazottak anyagi segítségével újította azt fel példás módon. Lengyelországban, ahol alig akad zsidó, az állam állja a költségeket: nemrégiben az Okopowa utcai temetőre sokmillió eurónyi összeget áldozott Varsó. Belgrádban található Európa egyik legszebb modern szefárd temetője, mely felekezeti tulajdonú és példás rendben van tartva. Ebből adódóan két sikeres modell van, az egyik a felekezeti tulajdon, mely biztosítja szegényebb országokban az elszármazottak támogatását, vagy az állami/önkormányzati tulajdon a köznek a jelentősebb áldozatkészségével és együttműködésével a zsidó közösségekkel a kegyeleti funkciók fenntartásának érdekében.