Az elmúlás ellen dolgozom

Beszélgetés zsidó temetőkről Bányai Viktóriával 
Miről mesélnek a sírkövek feliratai? Megtalálható-e megmaradt, kalandos sorsú sírköveken a Dohány Zsinagógát megépítő, átmeneti nemzedék története? Hogyan kerülte el a félmúlt még Scheiber Sándor figyelmét is? Miről nem nyilatkoztak a rabbik a Salgótarjáni úti sírkert „fénykorában”? Hogyan született, helyhiány miatt, a Kozma utcai zsidó temető? ​Miről mesél a temető?

MILEV: Mi vonz valakit a zsidó temetőkben, személyesen és a történelem kutatójaként? Mi olyasmit tudnak a sírkövek, amiről a levéltárak nem beszélnek?
Bányai Viktória: Mondani sem kell, hogy hatalmas családtörténeti és helytörténeti kincsesbánya minden temető. Aki azt akarja tudni, honnan jön, milyen volt régen a szűkebb, családi és a tágabb, települési közössége, indokolt reménnyel fordul a temetők felé. Azokból a korszakokból, ahonnan még nem állnak rendelkezésünkre anyakönyvek, a temető az egyetlen forrásunk a rokonságok megállapítására, a helyi rabbik életrajzi dátumaihoz is csak a kövek révén próbálhatunk hozzáférni és ez is nagyon fontos.
Ami engem személyesen igazán érdekel, az az, hogy a temetőkben őrződött meg a legtöbb héber nyelvű felirat, emlék Magyarországon. Azt szeretném minél pontosabban érteni, hogy a 18. századtól fogva kik és mennyire tudtak itt héberül, kik, mennyire és mire használták ezt a nyelvet. Több évtizede figyelem ezt, az oktatástörténetben, irodalmi alkotásokban is. Ebben rengeteget segítenek a sírkövek, bár, persze, korántsem mindegyik felirat héber nyelvű rajtuk. De éppen a nyelvváltás, a különböző nyelvek használatának változó aránya, hogy kik, mikor, mire váltották fel - részben - a hébert, nagyon sok mindenről tanúskodik egy-egy közösség életében: kulturális, életformabeli változásokról, és ezekről leginkább éppen innen lehet valamit megtudni. Hogy például csak a zsidó időszámítás szerinti dátumokat adják-e meg a sírköveken, ha igen, akkor jelölik-e ezeket arab számokkal, „beengedik-e”, mikor engedik be őket. Fontos tudni, hogy mindez nem a leszármazók, a hátramaradottak egyéni döntése volt, a zsidó temetőkben mindezt erőteljes közösségi kontroll felügyelte, tehát minden magánszemély sírköve közösségi normákról is vall, mesél nekünk, ez tulajdonképpen történészi szerencse. Nagyon nagy eltérések mutatkoznak abban, hogy a történeti Magyarországon hol, mikor jelenik meg a magyar nyelv használata, egyáltalán bármi, ami nem héber.
Van-e köze ennek a kérdésnek az ortodox-neológ megoszláshoz?
Igen, de azért ennél több tényezős. Az ortodoxia, főleg  az északkelet-magyarországi ortodoxia tovább ragaszkodik a héber nyelv kizárólagosságához, Nyugat-Magyarországon az ortodoxoknak belefér, hogy a sírkő hátoldalán gót vagy latin betűkkel szerepeljen az elhunyt neve.
A neológia lényegében születésétől fogva azért küzd, hogy maradjanak még héber feliratok is a sírköveken, hiszen a közösségek nyelvhasználata már maga mögött hagyja náluk a hébert. De legalább ennyire számít az is, hogy a zsidó közösségek körül élő nem zsidó társadalom milyen nyelvet használ. Nem kell messzebbre mennünk a pilisvörösvári zsidó temetőnél, amelyet közösen dolgoztunk fel egy kollégánkkal, Kormos Szilviával. Ismeretes, ez egy sváb község volt Pest szomszédjában, jellemzően nem magyarul beszéltek a lakói, a zsidó temetőben is csak sokára, nem nagy számban voltak magyar sírfeliratok.
Azt írja egy helyen, hogy a magyar zsidó tudósokat nagyon sokáig elsősorban a régi, elősorban középkori sírkövek érdekelték csak, bizonyítandó, hogy milyen régen élnek itt, mennyire tősgyökeresek a Kárpát-Medencében a zsidók.
Megrázó volt azzal szembesülni, hogy miközben a Rabbiképző körül csoportosuló tudósok szenvedélyesen keresik a középkori köveket, ha bármit találnak, büszkén publikálják, aközben az ő hitközségük Hevra Kadisája 1910-ben, amikor az Aréna úti temető sírjait átköltöztetik a Kozma utcába, azokat a 18. századi köveket, amelyek az Aréna úton álltak, minden további nélkül elengedik, semmi nyoma nincs, hogy akárcsak kísérletet tettek volna a megőrzésükre. Ismerjük ezt a jelenséget: nekik még nem volt eléggé múlt, eléggé patinás a 18. század végének, a 19. század elejének az öröksége. A saját közvetlenebb múltjuk kevésbé érdekelte őket, és ez a hagyomány még a jóval későbbi nemzedékhez tartozó Scheiber Sándorra is átragadt, legalábbis ami a kutatási témáit illeti. A Lőwök viszont szeretnek sírfeliratokat szövegezni. Valószínűleg van valami alkati vonzalom, habitusbeli különbség is ebben, hogy ki az, aki szívesen foglalkozik az elmúlás mementóival, kinek okoz ez örömet, ki szabadulna inkább tőle. Szóval igen, a szisztematikus feldolgozás későn indul el Magyarországon, jóval később, mint ahogy az európai zsidó tudomány belefog ebbe. A levéltár komoly dolog, talán így érezhették, de a temetőket meghagyták a helytörténeti „legendák” világában.
Azt is lehet tudni, hogy még azok is, akik foglalkoztak a temetőkkel, főleg a szövegre figyeltek, a vizuális jelekre, formákra nem annyira. A képi ábrázolással szembeni, hagyományos zsidó bizalmatlanság lehet ennek a hátterében? Vagy valami más?
Biztosan benne van ez is, bár Turán Tamás kollégám Képfogyatkozás című izgalmas könyve szépen megmutatja, hogy a képtilalmat korról-korra nagyon eltérően értelmezte a zsidóság. A Salgótarjáni úti sírkertben, ahol a korszak sztárépítészei is terveztek síremlékeket, úgyhogy a látvány erősen dominál, próbálnak valami elvi állásfoglalást kicsikarni az illetékes rabbiktól, hogy mit lehessen és mit nem. Jól látszik, hogy nem hajlandóak általában semmit mondani a rabbik, lényegében annyit felelnek, hogy majd a konkrét esetekben foglalnak állást.
De azért bőven van miről beszélni, hogy melyik korszak építészeti törekvései hogyan jelennek meg a temetők közegében, még az ortodox temetőkön is nyomot hagynak a korstílusok. Van még mit tanulunk minderről.
A magyar vidék legtöbb temetője a holokauszt után elárvult és ha pénz nem is, de nosztalgikus figyelem irányul rájuk azóta is. De mit lehet tudni a már lezárt és a még működő budapesti temetőkről, mindenekelőtt a Kozma utcairól? Miért alakult úgy, hogy a temető az egyetlen intézmény, amelyre a hagyományos magyar zsidóságnak még monopóliuma van, sem a lubávicsiaknak, sem a reformoknak nincsen?
Ami az utolsó kérdést illeti, a neológia és az ortodoxia szakadása után, sok olyan városban, ahol alakul neológ és ortodox közösség is, továbbra is közösen temetkeznek, mert nem csak pénz kérdése temetőterületet vásárolni, kell hozzá a városi hatóságok együttműködése is. És ez még Pesten sem magától értetődő mindig. Ezért alakult ki talán ez a „monopólium”, amely egyúttal komoly teher is. Még akkor is, ha a temetőfenntartás a második világháború előtt nyereséges volt Budapesten.
A városegyesítés, 1950 után Budapesthez csatolt külvárosoknak, Újpestnek, Kispestnek, Pestszentlőrincnek stb., volt saját zsidó temetője, amelyek azóta már persze nincsenek használatban, a pesti oldalon már csak a Kozma utca működik, Budán az Óbudai Temető és Farkasrét. Pest első zsidó temetője a Ferdinánd Híd-Lehel tér környékén született meg 1788-ban, fontos mérföldkő a pesti zsidóságnak a zsidókat először befogadó Óbudától való függetlenedésében. A történet innentől fogva mindig arról szólt, hogy kevés a hely. Hogy ennek a helyzetnek a kialakulásában mennyi szerepe van annak, hogy a keresztény temető sírhelyeit huszonöt-harminc év után jobbára újra lehet hasznosítani, a zsidóknál pedig nem ez a helyzet, ezért nagyobb területre van szükség, illetve mennyi szerepe van másfelől a zsidó temetői helyek szűkösségében a városi hatóságok rosszindulatának, nehéz megítélni. Bizonyos, hogy mindkét tényezővel számolni kell. Ez az első temető nagyon gyorsan, 20-25 év alatt megtelik, ekkor nyílik meg az Aréna úti temető a későbbi Dózsa György úti zsinagóga közelében. Az Aréna úti temetőt, amelyet a 19. század legelején nyitnak meg, a következő évtizedek során folyamatosan bővíteni kell, amikor már másfelé nem lehet, akkor felfelé, újabb réteggel, de így sem férnek el benne, folyamatosan jelzik a városvezetésnek, hogy új helyre lenne szükség, de hiába, miközben átadják a Kerepesi úton ebben az időszakban a nagy köztemetőt. Végül a diszkriminációnak a közegészségügyi hatóságok felszólalása vet véget, akik jelzik, hogy az Aréna úti zsidó temetőben tűrhetetlen állapotok uralkodnak a zsúfoltság miatt. Ennek köszönhető a Salgótarjáni úti temető 1874-es átadása, amely szintén megtelik a századforduló előtt, hiszen az egyesített főváros népességének negyede zsidó. A Kozma utcai zsidó temető, az új köztemető mellett ezért nyithatja meg a kapuit 1893-ban. Ezt is többször bővíteni kell, ide költöztetik át, ahogy már utaltam rá, az Aréna úti sírokat.
Mesélne arról a temető-projektről, amelyen most dolgozik?
Közösen fogtunk bele Csáki Tamással, aki a várostörténetben és a művészettörténetben egyaránt járatos és az OR-ZSÉ-n tanító Balogh Istvánnal. A kérdésünk az volt, mi az, ami rekonstruálható abból az átmeneti temetőtípusból, amely a 19. század első felének vidéki temetőit kapcsolná össze, mondjuk, a Salgótarjáni úti temető polgárosult pompájával. A kettő között túl nagy a távolság ahhoz, hogy azt feltételezzük, hogy ezt a szakadékot nem hidalta át semmi, egyszerűen átugrották a „fejlődés” során. Az Aréna úti sírkőanyag nagy része, a helyhiány miatti egymásra temetések okán is, az aránylag kései időszakából, a 19. század negyvenes-ötvenes-hatvanas éveiből maradt meg, és ennek meglepően nagy részét költöztették át, több százat, a Kozma utcába később. Ez a szám minket is meglepett. A kövek pedig sok mindent megmutatnak abból, amit keresünk: már látjuk, pedig még csak a munka elején vagyunk, kirajzolódni a hiányzó láncszem kontúrjait. Az én mániám, a nyelvhasználat szempontjából is sok mindent megvilágít, hogy ezeken a sírokon nagyon sok héber betűs német feliratot találunk. A zsidó közösség többsége ekkor még nem ismeri a gót és latin betűket. A Salgótarjáni úton ez már nincsen. Valóban átmeneti kor ez a hagyományos és a modern zsidó közösség között, ennek a kornak a lenyomatai ott vannak a megmaradt sírköveken is, egy átmeneti nemzedék életéről tanúskodik mindez, azokról, akik a Dohány utcai zsinagógát megépítették, az alapítók életéről, egyetlen történeti pillanattal az ortodox-neológ szakadás előttről.
És mindez, hiába kő, veszendő. Azt gondolná az ember, hogy ha ezek a kövek elálldogáltak egy-egy település határában majdnem kétszáz éven át, akkor elálldogálnak még egy ideig, de nem, nagyon rohamos mértékben pusztul ez az örökség, ha valaki mást nem tud csinálni, csak lefényképezi, amíg még lehet, azzal is nagyon sokat tesz a közös emlékezetért.
A temető és a történettudomány egyaránt arra törekszik, hogy megőrizze a múltat, nem? Lehet, hogy ezért vonzódik minden történeti érdeklődésű ember a temetőkhöz?
Bárcsak mindenki lelkesebb lenne a kollégák közül, de igen, persze, van ilyen affinitás. Ezért nem tudok azzal egyetérteni, hogy az elmúlt dolgokat hagyni kell elmúlni, elmenni, hogy a halottak, ahogy a zsidó hagyomány előírja, térhessenek vissza a földbe. Belátom, szépen hangzik, de én éppen ennek ellenében dolgozom.