Az utóbbi években a Benjámin óvodában új vezetés kezdte el a munkát. Mi az, amit továbbvisznek a múltból, mi az, amin változtatni szeretnének, vagy már változtattak is?
 
A zsidó hagyományok ápolása, a befogadás, a különbözőségek elfogadása, a másik ember megbecsülése, a közösség építése továbbra is kiemelt feladatunk.
Változásokra főként szakmai területen volt szükség. Fejlesztettük pedagógiai módszerkészletünket- és eszköztárunkat a mai elvárásoknak megfelelően, fontos szerepet kapott a környezettudatosság, a gyermeki és a szülői szemléletformálás. Az intézményen kívüli és belüli szórakoztató programok kínálatát bővítettük. Erősítettük partneri kapcsolatainkat, szorosabb kapcsolatot építettünk ki a családokkal, a szülői igényeket igyekszünk beépíteni intézményünk mindennapi életébe. Alkalmazotti közösségünk motivált és ez annak köszönhető, hogy lehetőségünk van munkájuk sokrétű elismerésére.

Hogyan és mitől lesz zsidó egy óvoda? Mit lehet kisgyerekeknek kínálni, mutatni, tanítani a zsidó hagyományról, amihez kapcsolódni tudnak? Mi az, amit a családja, mi az, amit az óvodája adhat át egy zsidó, zsidóság iránt érdeklődő kisgyereknek?
 
Intézményünk helyi Pedagógiai Programja tartalmazza zsidó ünnepek és hagyományok ápolását. Mindennapjaink részét képezi a vallási szokások, imák, áldások gyakorlása. A gyermekek szívesen fogadják az őseinkkel kapcsolatos történeteket, nagy örömmel vesznek részt az ünnepeken és azok előkészületeiben, az ünnepekhez tartozó, hagyományos ételeket, süteményeket lelkesen készítik az óvodapedagógusokkal, Peszáhkor maceszt sütünk, a családokkal közösen zsinagógába látogatunk és részt veszünk a zsidó szervezésű ünnepi rendezvényeken. A kóserság, a kóser étkezés szabályainak megismertetése, gyakorlása is kiemelten fontos a gyermekek zsidó identitásának alakításában.
A család a generációkon átívelő hagyományokat adja át a gyermeknek, intézményünk pedig azt a közösségformáló erőt képviseli, melyet a szombatfogadások, a Talmud Tóra foglalkozások, héber nyelvi foglalkozások, ünnepek során tapasztalnak meg a gyermekek.

Milyenek a szülők elvárásai, vannak-e egyáltalán ilyen elvárásaik, mennyire különböznek a családok ebben a tekintetben egymástól? Hogyan lehet figyelembe venni mindenki igényeit?

A szülők nagy részének legfőbb igénye, hogy gyermeküket nyugodt légkör vegye körül, biztonságban legyen, érezze jól magát az intézményben, sokoldalú fejlesztésben legyen része, színes napi programokon vegyen részt.
Igyekszünk a felmerülő szülői igényeket alaposan átgondolva, a gyermekek érdekeit figyelembe véve lehetőség szerint megvalósítani.
Nem csak zsidó háttérrel rendelkező családok hozzák ide gyermekeiket. Nagy örömünkre szolgál, hogy a nem zsidó családok is nyitottak, örömmel, érdeklődve vesznek részt zsidó hagyományokon alapuló programjainkon is.
 
Hányan járnak Önökhöz óvodába idén? Hogyan alakult a létszám az elmúlt években?
 
A 2022/2023-as nevelési évben 91 óvodás és 12 bölcsődés jár intézményünkbe, a jelentkezés és a felvétel év közben folyamatos. A létszám állandó növekedést mutat, a 2019/2020-as nevelési évhez képest bölcsődés és óvodás gyermekek létszáma megduplázódott.
 
Hányan mennek tovább zsidó iskolákba, ezek közül melyikekbe a Benjámin Óvodába? Az, hogy minél többen menjenek, célja-e az óvodai nevelésnek?
 
Gyermekeink iskolaválasztása évente változó, de nagy örömünkre egyre többen választják a BZSH Scheiber Sándor Gimnázium és Általános Iskolát. Természetesen a leendő iskolás gyermekek és szüleik számára jó szívvel ajánljuk társiskolánkat, több közös programot szervezünk (óralátogatást, közös ünneplést a zsidó ünnepek alkalmával, leendő elsős tanítónénik interaktív foglalkozásait intézményünkben) a kapcsolat erősítésének céljából.
 
Miben különbözik a Benjámin óvoda a Gán Menáchemtől, illetve, másrészt, a Lauder óvodájától, mi az, amiben hasonlít rájuk?
 
Nem szeretném összehasonlítani intézményeinket, de biztos vagyok benne, hogy minden zsidó óvoda kiemelt feladatának tekinti a zsidó hagyományok ápolását, a szokások és vallási ismeretek átadását a gyermekeknek.
A BZSH Benjamin Óvoda és Bölcsődében ezek mellett az óvodai nevelés és bölcsődei gondozás több, minden gyermek számára elérhető szolgáltatással bővül. Biztosítjuk a gyermekek logopédiai ellátását már bölcsődés kortól, csapatunk tagja egy gyermekpszichológus kolléganő is, akihez bármikor fordulhatnak a szülők vagy a pedagógusok kérdéseikkel, problémáikkal. Minden gyermek részt vehet zeneovi-zenebölcsi foglalkozáson, Talmud Tóra foglalkozáson, valamint a kisebbek számára izraeli önkéntesek, a nagyobbak számára pedig héber tanár tart héber nyelvi foglalkozást. Az iskolakezdés előtt álló nagycsoportosok számára fejlesztőpedagógus végzettséggel is rendelkező óvodapedagógus kolléganőnk vezet iskolaelőkészítő foglalkozást, illetve minden csoportban a szabad játékidő alatt lehetőség nyílik a robotprogramozás alapjainak megismerésére az óvodapedagógusok irányításával. A gyermekek mozgásának, figyelemkoncentrációjának, problémamegoldó gondolkodásának fejlesztését a Mozgáskotta Program bevezetése és alkalmazása segíti, mely a mozgásos tevékenységek idején és a játékidő alatt is beépíthető a mindennapokba. Délutánonként önköltséges, szabadon választható programokat is kínálunk: lehet jelentkezni focira, karate foglalkozásra, balettra, kézműves foglalkozásra és angol nyelvi foglalkozásra is. A gyermekek egészségének megőrzése érdekében sóterápiás gépeket helyeztünk el a csoportokban, melyek használata igazolta hatékonyságukat.
A 2023/2024-es nevelési év kezdetétől intézményünkben angol-magyar kétnyelvű csoport indul, ahová még lehet jelentkezni.
 
Mi döntötte el, hogy óvónő lesz Önből? Jó döntés volt?
 
Az óvodapedagógus hivatást elsősorban a gyermekszeretet miatt választottam, mindig érdekelt a pedagógia, pszichológia, valamint rengeteg pozitív élményeim maradt óvodás és kisiskolás koromból. Jó döntés volt.

„A Toldy Ferenc Gimnáziumba jártam, a színjátszókör mellett (Toldy Teátrum) – az osztályommal mi indítottuk el a mára már hagyománnyá vált Osztályszínjátszó Fesztivált.
Egyetemista koromban, köszönhetően a szarvasi nyári tábori ismeretségnek, megkeresett egy kedves barát, hogy szereplőt keresnek egy amatőr társulatnál egy már készülő előadáshoz.
Ez Kárpáti Péter: A negyedik kapu című darabja volt. Ott ragadtam, 2002 őszétől tíz éven át. Ez a Budapesti Zsidó Színkör, majd Színház, végül Salto Mor(t)ale Társulat rövid története.
A Dohány Zsinagóga melletti ház udvarán játszottuk a darabot. Kopár gyárépület, garázstető. A Somer zsidó ifjúsági szervezet is segített, az udvarban volt az ő épületük, ahol rossz idő esetén meg lehetett húzódni. Egy alkalommal nagyon szakadt az eső, egy órával az előadás előtt. Behúzódtunk, és a fiúk elkezdtek imádkozni. Az eső elállt.
Később, színművészetis koromban Kárpáti Péter a tanárom lett, a színházi dramaturg diplomamunkámat az ő patronálásával írtam.
A Budapesti Zsidó Színház korábban alkalmi előadásokra és zsinagógai performance-okra állt össze.
Az évek során nőtte ki magát – évi kb. 40 előadásos – állandó társulattal rendelkező független színházzá. A klasszikus darabok mellett, saját írású kortárs drámákkal, stand-up comedykkel és performance-okkal dolgoztunk.
Purimspiel, avagy I-ten szeret téged. Városi Színház. Néha fűtés nélkül és elképesztő dzsúdó árán szerzett árammal, nagyszínpadi élményekkel, idegen operettdíszletben próbálással, élőzenés bibliai bulival.
Utána volt lehetőségünk, hogy egy még több kihívással teli formában dolgozzunk, például Molière: Tartuffe című előadásunkkal. Kocsmaszínház. Ezt az előadást is elvittük a POSZT-ra, nehéz volt, hogy sokszor a „dobozszínpad”-hoz szokott nézők meg sem fordultak, ha valaki a hátuk mögött beszélt az előadásban.
2005. Spinoza-pince. Lehúzod a klozetban a WC-t, hallod a színpadon. Fentről lehallatszik a zongora, gyertyák, asztalok, kocsma. Zsoltár-karaoke. Átvittük később a Sark-pincébe. Itt kezdtem el „dramaturgkodni” is.
A történet alapja megmaradt, de Orgon és Tartuffe is zsidók voltak, vagyis hát Tartuffe ugye.. Molnár Gál Péter Zsidó Tartuffe címen írt rólunk kritikát akkor. 
Csehov: Cseresznyéskert, 2006 körül. Az RS 9 Színházban. Újabb pince. Egyszerre 15 ember az öltözőben, Janklovics Peti sztorijai, gyönyörű díszlet (Vadász István), és 
a „mi híres zsidó bandánk”.
A Hunkurunk, avagy a szemérmes nem tanul című produkció saját sztorijainkból, improvizációs módszerrel készült.
2007. Színház- és Filmművészeti Egyetem. Dömötör András színész, rendező rendez minket. Hozzuk magunkat, egy papírra írva, diktafonozunk. Éjjelente gépelem a felvett szöveget, amit aztán nem is használunk. Sirályban játszunk, Nagyvázsonyban játszunk.
A Volt fesztiválon a Hunkurunk előadás a legjobb rendezés díját, Végh Tibor a legjobb férfi epizódszereplő díját kapta meg.
2007- ben bemutattuk Molnár Ferenc: Játék a kastélyban című művét. (Rendezte: Gábor Péter Yeti)
Ebben "csak" dramaturg vagyok. 
Bemutató az Erzsébetvárosi Közösségi Házban, majd játsszuk a Sirályban, Kuplungban.
Lett egy stand-up is - Sose felejtem el, avagy egy diplomás büfészínész emlékei - Janklovics Peti a Sirályban, később egy újabb is az "Annafrankos" gimis időkről.
Mordecháj ben Ávrohóm (a darabok rendezője, társulatvezetőnk)
„Jónás könyve, avagy nyögés a vége” című drámáját is sokszor, sikerrel játszottuk, a bibliai szövegek és a középkori rabbinikus irodalom szabad és szabados adaptációját.
Még két igazán erős témájú, bár stílusában és műfajában is teljesen más produkciónk volt: - már Salto Mor(t)ale Társulatként - az Arturo Ui megállítható felemelkedése és az egyik kritikából (Szombat folyóirat) vett jellemző szókapcsolattal illetett „szexpol a kocsmaszínházban”, vagyis Lüszisztraté, avagy a hálófülkék forradalma. Itt forrott ki igazán számunkra a kocsmaszínházi forma. Egy bárpult is lehet az Akropolisz ..
A Pesti Est a Lüszisztraté kocsmaszínházi előadásunkat, a 2010-es év 5. legjobb színházi előadásának választotta. Tényleg szerették, teltházakkal játszottuk.
Az Arturo Ui egy kimondva-kimondatlanul, némileg átírt brechti és saját társulati nyilatkozat is volt, az évek óta (sajnos azóta is..) fennálló politikai, mondjuk finoman „anomáliák” ellen. 
Nem csak ebben az előadásban voltunk sokszor "opponensek", nem hogy infrastruktúránk nem volt, semmilyen anyagi, vagy egyéb támogatást nem kaptunk (vagy csak nagyon keveset), valóban szívszerelemből csináltuk. Ám sokszor valóban nem voltunk szimpatikusak mindenkinek a véleményeinkért, a minket körülvevő kicsit kisebb és tágabb közösségeinkben. 
Mielőtt feloszlott a társulat, egy Szentivánéji álom parafrázist játszottak még - ebben én csak nézőként vettem részt.
A Társulat működése során rengeteg tehetséges, kreatív és nem feltétlenül csak „profi” művésszel dolgozott együtt: képzőművészekkel, ismert színészekkel, írókkal, zenészekkel és sok-sok laikussal, akik aztán mégis művészek lettek, vagy ha úgy jobban tetszik „komédiások”.

Hogyan alakult úgy az élettörténeted, hogy Izraelbe mentél tíz évre, mit csináltál ott, hogyan kerültél kapcsolatba a színházzal, ott történt-e, vagy máshol, előbb? Miért jöttél haza, ha már tíz éven át kibírtad?
 
Mindig is színházzal akartam foglalkozni. Diákszínész voltam a Harlekin Gyermekszínházban és a Madách gimiben pedig a Thália stúdió tagja voltam. Az érettségi után nem vettek fel a Színművészetire és úgy gondoltam, megbüntetem őket és külföldön leszek híres. Egy barátom épp akkor alijázott és rávett, hogy menjek el vele a Szochnutba. Ott már meggyőztek, hogy ilyen szőkén és ilyen kék szemekkel nagyon sikeres leszek az izraeli lányoknál. Nem kellett ennél több. Alijáztam. Ott persze előbb három évet katonáskodni kellett (az előkészítő és az izraeli érettségi letétele után), de aztán felvételiztem a Tel Aviv-i Egyetemre színházrendezőnek, és azonnal fel is vettek. A tervem az volt, hogy maradok, de megismerkedtem egy magyar lánnyal, aki miatt visszatértem Budapestre az egyetem után. Azóta már nem vagyunk együtt, de ember tervez Isten nevet… ugye.
 
Drámákat fordítasz héberből, kivéve Etgar Keret esetét, akit jelentős részben Te vezettél be, egy válogatott novelláskötettel, a magyar könyvpiacra, Te ismertetted meg a magyar közönséggel. Most játsszátok egy darabját elsősorban gyerekeknek. Mi tünteti ki őt számodra, tényleg különlegesen fontos Neked ez a kortárs izraeli író? 
 
Valójában két szerzőt fordítok héberről magyarra: Hanoch Levint, akit nyelvi leleményessége miatt leginkább izraeli Parti Nagy Lajos jelzővel emlegethetünk és, persze, Etgar Keretet. Etgar nagyon fontos nekem, eddig három előadást csináltunk a műveiből (A Trükk, Pizza Kamikáze és A kócos macskaemberkölyök). Ő valami olyan csodálatosan „sűrűt” ír, olyan furcsa szempontból és olyan hétköznapi stílusban, miközben egyszerre mélyen zsidó és izraeli (ez a kettő messze nem ugyanaz), hogy azonnal rabul ejtett.
 
A Gólem a zsidó közeg önismeretét segítő, szembesítő, problematizáló, provokatív vállalkozás, és mint minden színház, az itt és most-tal foglalkozik, de van a pesti zsidó közegnek annyi érdekessége, van annyi benne, amire egy állandóan megújuló repertoárral dolgozó zsidó színház építhet? Miért érdekes mindez azoknak a honfitársaknak, akik kívül vannak zsidóként, vagy nem zsidóként, ezen a budapesti zsidó közegen? Ki a közönsége a Gólem Színház előadásainak, kihez hogyan szólnak?
 
Vitatkoznék itt veletek. Mi nem a magyar zsidó közeget akarjuk szembesíteni önmagával. Az kispálya lenne. Mi mindenkit akarunk szembesíteni a ZSIDÓ-val. A pesti közeg nem annyira izgalmas, hogy megtöltsön egy repertoárt, látszik is a műsorunkon. A magyarokon kívül izraeli, német, amerikai, angol szerzők vannak vagy voltak repertoáron, mert hiszek abban, hogy nagyon is érdekli a többségi társadalmat a ZSIDÓ. De hol tanulhatna, hallhatna, kérdezhetne róla? A színház erre kiváló közeg és totálisan hiányzott, ameddig mi színre nem léptünk. Így aztán mindenki a mi közönségünk -aki jegyet vesz, azok is akik bent vannak és azok is, akik kint. És, persze, a küszöbön állók is.   
 
A közösségi traumák, szorongások, egyáltalán a magyar zsidó közösség vélt lelkiállapota különösen fontos témának és poénforrásnak tűnik számotokra. Van a közösségnek, bármely közösségnek lelkiállapota? Javítható tartósan színházi előadások révén? Feladata a színháznak javítani? Van ebben az értelemben közösségi színház?
 
Közhely, de igaz: annyira siralmas az állapotunk, hogy vagy nevetünk rajta vagy elvesztünk. Így a poénok, az szkeccsek, az előadások sokszor a szembenézés első állomásai. Ilyenek vagyunk, tessék kérem megváltozni. Nem biztos, hogy javít, de legálabb szembesít, és ez is fontos. Meg nem is a mi feladatunk javítani, azt csinálják a közösségi vezetők, mi csak művészek vagyunk. Ebben az értelemben mi nagyon is közösségi színház vagyunk: mélymagyarzsidó.
 
A legújabb bemutatótok eléggé távol esik a pesti zsidók világától, a Lev Táhor nevű, nagyon-nagyon fundamentalista zsidó közösség ijesztő történetével foglalkozik. Az utóbbi években mintha még izgalmasabb lenne bemutatni a nagyon ultraortodox közösségek zárt világát, fejcsóválni és megállapítani, hogy milyen jó, hogy mi nem ilyenek vagyunk. Mi tud ezenkívül kiderülni a Lev Táhorról, a fundamentalizmusról, a vallási mániáról, aminek van pesti zsidó "tanulsága", ha el lehet erről bármit mondani bemutató előtt?
 
Számunkra ebben a projektben a dokumentarista stílus volt a lényeg és kevésbé az ultraortodoxok, bár igaz, egy szektáról akartunk beszélni, és hát ez a legextrémebb zsidó szekta ma. Annyira van áthallása (tanulsága) a mai magyar zsidó viszonyokra, hogy jogászi segítséget is kértünk a felkészülés alatt. A vallási mánia mögött sokszor csak pénz és hataloméhség lakik, ami – legyen ennyi elég elöljáróban – a mi hétköznapjainkra nagyon is érvényes.
 
A Gólem Színház ifjúsági társulatának önironikus a névadása, GITT (Gólem Ifjúsági Társulat és Tanoda). Két előadásuk is fut, a dramaturg és még a szerző is részben pályakezdés előtti fiatal ezekben az előadásokban. Mi lehet ezekből a nagyon fiatal felnőttekből a mostani magyar színházi közegben, hová futhat ki ez az egész? Öröm, önismeretszerzés, játék, felkészítés valamifajta színházi pályára vagy gittrágás, jó, de céltalan tevékenység, távlatok nélkül?
 
Az utóbbi években minden évben bekerült GITT-es a Színműre. Nagyon komoly és mély műhelymunka folyik nálunk, aminek a célja a felkészítés a színész pályára… egyetemre. A Színművészeti Egyetem einstandolásával ez a képlet bonyolult lett (vagy éppen egyszerűbb), de mi nem politikában gondolkozunk, hanem szakmában (és tehetségben). Mindenki oda felvételizik, ahová akar.
 
A Gólem ma már nemcsak társulat, hanem kulturális központ is. Miben különbözik, hogyan működik együtt, kell-e neki egyáltalán, a szomszéd Csányi utcai intézménnyel, a Bálint házzal, akár a Merkázzal? Millyen nem csak színházi programjai vannak? 

Első körben abban különbözik, hogy mi egy színház vagyunk művészeti célokkal. Ez a vezetésben is megmutatkozik. Nálunk művészek vagy színházi szakemberek a vezetők a felsorolt helyeken pedig közösségépítők (ami nagyon fontos). Másrészt itt van a függetlenség kérdése. Mi önmagunkat tartjuk fent (rengeteg segítséggel a legkülönbözőbb forrásokból) és nincs egy fenntartónk mint a Szochnut, vagy a JDC, vagy a hetedik kerület, és ez szabadságot jelent elsősorban (másodsorban rengeteg küzdelmet). 
A második kérdésre, Zoe Aqua lemezbemutató koncertje, az Irodalom Éjszakja, pódiumbeszélgetések, díjátadók és persze a különleges konyhánk (minden hétköznap 12–15 között) mindaz, ami a színházon kívül van, vagy volt a központban, és, persze, nagyon igyekszünk tágra nyitni az előadóművészeti ajtót – csak a minőségi küszöb magas.

A Covid-járvány idején nevezték ki a kórház főigazgatójává. Hogyan történt? Miért ez a szokatlan időzítés?
Magyarországra jártam egyetemre, 1999-ben végeztem, és a pályám elején sokat önkénteskedtem zsidó szervezeteknél. A Maccabbinál, Az Élet Menete Alapítványnál dolgoztam, voltam a hitközség biztonsági szolgálatának orvosa, egészségügyi tanácsadója, a Krízismenedzsment felépítésében is részt vettem. A koronavírus-járvány kitörésekor is csináltam még ez utóbbit, de onnantól fogva minden megváltozott. Kicsit felkészületlenül csúsztunk bele a világjárványba mind. Az, hogy súlyos vitákat követően végül bezártuk a zsinagógákat, hitközségi intézményeket, teljes bizonyossággal hiszem, hogy életeket mentett, de tagadhatatlanul voltak súlyos következményei.
Heti egy zoom-meetingen tekintettük át a járvány első hullámának intenzív szakaszában a helyzetet, szimbolikus mértékű díjazásért csináltuk. Párhuzamosan öt munkahelyen dolgoztam akkor. Aztán 2020 októberében telefont kaptam egy hétvégén. A segítségemet kérték, mert betört a járvány a Szeretetkórházba. Onnantól kezdve majdnem minden nap itt voltam, három hónap alatt sikerült a járványt kiszorítanunk. Ezt követően, 2021 januárjában neveztek ki megbízott, majd a pályáztatási folyamat lezárulása után véglegesített főigazgatóvá. Fontos most rögtön elmondanom, méltánytalanság lenne nem ezzel folytatni, hogy javarészt elődeim munkájának is köszönhető, hogy elindult a kórház több lépcsős felújítása.  Az indítás és az első ütem az ő érdemük is.  Az én szerepem a folytatás, alkalmazkodás az új kihívásokhoz és egy korszerű gyógyító intézmény átadása, vezetése a továbbiakban. A babérokat a jelenlegi vezetés fogja learatni, de a siker közös.
Mikor fogja learatni őket? Hogy áll a felújítás?
A kórháznak három épületszárnya van: jelenleg a felújításnak a negyedik fázisa zajlik, az utolsó épületszárnyé, amely az I-es belgyógyászati szárny. Reméljük, hogy a teljes felújításra kiterjedően meg fogjuk kapni a korábban megállapodott és megigért kormányzati támogatást. A stratégiai cél a megújulás nyomán az, hogy a lehető legkorszerűbb gyógyító központtá váljunk.​
Ez pontosan mit jelent?
Dinamikus, valódi járó és fekvőbeteg ellátást minden magyar honfitársunk számára, akinek a problémáját a legjobb tudásunk szerint tudjuk orvosolni.
Nincsen területi ellátási kötelezettségünk, van módunk a fővárosi és a vidéki zsidó hitközségek egészségügyi ellátására is. Részt vettünk a Covid-oltások beadásának felettébb komoly logisztikai műveletében, önként váltunk oltóponttá, párhuzamosan öt oltópont is működött nálunk egy időben. Több tízezer oltást osztottunk ki, fokozottan figyelve a zsidó közösségek igényeire, anélkül, természetesen, hogy bárkit is diszkrimináltunk volna.
A Covid szerencsére, immáron az influenzához hasonló veszélyességű vírussá tűnik szelídülni, a jövőben kevesebbet kell majd reményeink szerint foglalkozni vele.
Ezenkívül szűrőprogramokat viszünk zsidó – és messze nem csak hitközségi – rendezvényekre. Legutóbb a Judafesten résztvevő ezreknek volt lehetőségük helyben vérnyomásmérést végeztetni, ellenőriztetni a pulzusukat, a vércukorszintjüket és Covid-tesztet is lehetett kérni.
Ugyancsak jelen vagyunk a nagyobb tömeget vonzó rendezvényeken is.  A European Jewish Congress segítségével beszerzett, – használt, de felújított – mentőautónkkal, minden eshetőségre készen állunk. Az orosz-ukrán háború kezdetén kimentünk a határ közelében lévő hitközségekhez, Nyíregyházára, Debrecenbe, a zsidó menekültek számára alapellátási pontot létesítettünk. Intézményünkbe szállítottuk az egészségügyi ellátásra szorultakat, recepteket írtunk. Szükséges esetben fekvőbeteg ellátásba részesítettük a menekülteket. Összesen több mint 200 beteget láttunk el ezekben a hetekben-hónapokban.
A Szeretetkórházban a betegek életminőségének javítására, lelki és fizikai gyógyításukra, nyolc pszichológust és tizenegy gyógytornászt foglalkoztatunk. Ez a magyar egészségügyi rendszerben igen magas számnak számít. A holokauszttúlélőinkre kiemelt figyelmet fordítunk, minden szempontból prioritást élveznek, ahogy eddig, úgy ezután is. Fontos hozzátennem, hogy a fejlesztéseknek, és modernizációs törekvéseinknek a középpontjában az átláthatóság és az elszámoltathatóság áll. Egészen biztos, hogy minimum 2021 januárja óta ebben a kórházban nincs hálapénz. Az ilyesmit egyszerűen nem tűröm!
Néhány éve sokat szerepelt a hírekben az egyházi kórházak együttműködése távlati tervként, katolikus, református és zsidó intézményeké, vagyis a Szeretetkórházé. Hol tart ez az ügy éppen?
Nézzük kicsit még tágabb perspektívában a kérdést, amire tételesen is fogok válaszolni. Az Egyházi Kórházak Egyesületének, amely aktív, fontos, valódi érdekérvényesítő képességekkel rendelkező szervezet, tagja a református Bethesda Gyermekkórház (a neve szép, héber eredetű név), a Budai Irgalmasrendi Kórház, a Szent Ferenc kórház, valamint a Szent Damján Görögkatolikus Kórház Kisvárdán. Együtt tárgyalunk finanszírozási kérdésekről az állam képviselőivel, szorosan együttműködünk és valóban jó, szívélyes viszonyban vagyunk. Ez önmagában is nagyon fontos. A távlati elképzelés azonban az, hogy az egyházi kórházak a születéstől a halálig végig elkísérjék a beteget, a Bethesda gyerekellátástól a Szeretetkórház geriátriai gondozásáig. Minden korosztály számíthat erre a hálózatra. A mi profilunk a geriátriai és a mozgásszervi rehabilitáció, igazoltan és elismerten. Ez ma Magyarországon eléggé nehezen hozzáférhető ellátás. A magánegészségügyben drága és pont ezért különösen fontos és értékes feladat, illetve a szolgáltatás, nálunk aránylag nagy, mind a kapacitás, mind pedig az, ágyszám tekintetében.
Mivel az Országos Egészségpénztár nem mindig finanszírozza teljes mértékben a megfelelő egészségügyi ellátást, viszont fontosnak érezzük a közösség tagjainak és más betegek lehető legszélesebb körű egészségügyi ellátását, ezért magán-fizetős- szolgáltatásokat is tervezünk bevezetni. A Mazsihisz Szeretetkórház Egészség Központja a napokban indul és bízunk abban, hogy szolgáltatásainkból, közösségünk aktív tagjai számára kedvezményesebb ellátást is fogunk tudni biztosítani. Ennek pontos részletein most dolgozunk a Mazsihisz vezetőségével.
Hogyan kapcsolódik a Szeretetkórház a saját történetéhez, mennyire van a hagyománynak szerepe a hétköznapokban?
Az államosítás után a felekezet tulajdonában megmaradt épület szolgál ma Szeretetkórházként. 1980-as években a JDC adományából újították fel. A hitélet szerencsére folytonos volt itt végig a szocializmus alatt is. A most folyó felújítás során igazi kincseket találtunk, többek között: két pászul (nem kóser) Eszter-tekercset, kóser és pászul Tórákat is. Egykor bizonyára használták is még őket, amikor lehetett. Több tárgy is előkerült a kórház múltjából, egy részüket el fogjuk helyezni, láthatóvá tesszük az épületben. A Múzeumtól kapott képek már az alagsori betegváró falát díszítik, ahogy Kulka János képei is, amelyeket a művész úr a kórházunknak adományozott. Hálásak vagyunk, ezekért az értékes intézményi és személyi kötelékért.
Saját rabbija is van a Szeretetkórház közösségének. Az ő feladata részben az, hogy járja a kórházat és vegyen részt a pszichológusok mellett a betegek lelki gondozásában, legyen a holisztikus szemléletű gyógyítás fontos, aktív közreműködője és rendszeresen beszéljen a huszonöt jelenleg bennfekvő holokauszt-túlélővel és más betegekkel is. Továbbá a Covid idején, a lezárások miatt is meggyengült zsinagógakörzetet tartsa életben, amelynek én lettem az elnöke. Fontos feladata továbbá a rendszeres péntek esti, szombat reggeli imádkozás megszervezése, az ünnepek megtartása a kórház teljes közössége számára. Ros hásánákor a szomszédban lévő Scheiber iskolából jöttek át a gyerekek velünk ünnepelni. Az iskola diákjai rendszeresen erősítik a kórház minjenjét.
A kórház egyik egészségügyi küldetése a képzés és a fiatalok oktatása is. A 10-12. évfolyamosok számára újjáélesztő tanfolyamokat tartottunk, elméleti és gyakorlati képzéseket egyaránt nyújtottunk, mindezeket újjáélesztő babával lehetett gyakorolni. Örülünk, hogy egyre szorosabb a két intézmény között az együttműködés.

Mikor került a családod Pápára, mikor és hogyan kezdett foglalkoztatni a családtörténeted?
A szüleim már Pápán születtek, így én már pápaiként láttam meg a napvilágot. Ahogy a legtöbb kamaszt és fiatalt, különösebben engem sem foglalkoztatott az, hogy kik voltak a felmenőim, mi a történetünk. Bár sajnos egyik nagypapámat sem ismerhettem, a nagymamákat azonban igen, de a múltidézés és a nagy családtörténetek mesélése nem voltak jellemzőek ránk. Nem volt vallásos nevelés sem a családban. Édesapám katolikus, de nem gyakorolja a vallását. Édesanyám apukája zsidó volt, anyukája katolikus. De ott sem volt jelen a vallás a hétköznapokban – azért sem, mert a nagypapám első felesége és két kamasz lánya Auschwitz felé már a vagonokban meghaltak. Nagypapám munkaszolgálatosként élte meg a háborút. A nagymamám is elveszítette vőlegényét a háborúban, így két ember találkozott ezekkel a veszteségekkel és 20 év korkülönbséggel. A zsidóság a nagypapám számára a péntek estét jelentette, amikor elment az imaházba, hogy találkozzon a többiekkel.
Számomra a zsidóság hosszú évekig a temetői mártír megemlékezéseket jelentette és a nagypapa sírjának a meglátogatását. Aztán 2006-ban megalakult az egyesület – akkor még létezett a pápai zsidó hitközség is -, és akkor már egyre több alkalom nyílt a hagyományok megismerésére. Segítette ezt a könyvek sora, melyek valahogy mindig szembe jöttek a polcokon és szinte egytől egyig a zsidóságról szóltak. Ezek a „találkozások” sűrűsödtek, az egyesület elnöke - Politzer Sándor - felkérésére 2016-tól már a civil szervezet elnökeként vártak rám a kihívások. Azóta felgyorsult a zsidósággal való foglalkozás – bár a családkutatás sajnos azóta sem, mivel a családi dokumentumokból szinte nem maradt fenn adat. Az egyesület vezetőjeként elvégeztem az OR-ZSE mesterszakát és napi jelentőségűvé és az életem meghatározó formálójává vált a zsidó hétköznapok világa és a folyamatos tanulás.
 
Milyen módon kapcsolódott a pápai zsidóság a város történetébe, mi emlékeztet ma erre?
Többször elhangzott már és ma is így gondolom: Pápa nem lett volna az a város, amellyé a zsidóságnak köszönhetően lett. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy csak a pápai és környékbeli zsidók formálták ennek a dunántúli városnak a hangulatát, hétköznapjait – de hogy meghatározóak voltak, az biztos.
1748-ban kapott védlevelet az Esterházy családtól tizenöt zsidó családfő, hogy letelepedhessen és kialakíthassa a kóser mészárszéket, a rituális fürdőt, az imaházat, rabbit és kántort alkalmazzon, kóser bormérést, temetőt létesítsen – tehát a zsidó hétköznapok fontos intézményeit. Ezt megelőzően, már az 1730-as évektől éltek zsidók a város területén, ezt mutatják a földesúri bérlemények fennmaradt dokumentumai. Innentől kezdve gyorsan gyarapodott a közösség, olyannyira, hogy az 1840-es években a város lakosságának 24%-a volt zsidó, ami közel háromezer főt jelentett. Ez nem csak megyei szinten, hanem országosan is nagy szám volt, hiszen Veszprém megye zsidóságának egyharmada Pápán élt. A pápai zsidóság a mai Fő tér közelében, a hajdani Ispotály utcában (ma Petőfi utca) rendezkedett be.
A gyors létszámnövekedés eredményeként 1846. szeptember 11-én avathatták fel a nagy zsinagóga épületét Lőw Lipót rabbi beszédével – a mai napig az ország harmadik legnagyobb zsinagógája nyitotta ki kapuit.
A zsidó kereskedőkre a mai Kossuth utca – sétálóutca – házai, a hajdani Izraelita Polgári Fiúiskola épülete emlékeztetnek, az Eötvös és Petőfi utcákat összekötő egykori imaház (melyben a felújított mikve is található), de a jeles tanárok, orvosok, állatorvosok történetei is jelen vannak a város emlékezetében – sajnos botlatókövek formájában is. A múltat a két zsidó temető őrzi. De nem csak a város, hanem a környező falvak is őrzik a zsidóságot – a kereskedők történeteit, a temetők köveit.
 
Mi az Egyesület célja, a pápai zsidó közösség felélesztése, a kulturális emlékezet életben tartása?
A Pápa és Környéke Zsidó Kulturális Hagyományőrző Egyesület 2006-ban azzal a céllal alakult, hogy segítse a zsidósághoz kapcsolódó emlékek megőrzését, feldolgozását, a hagyomány ápolását, az e tevékenységekhez kapcsolódó kiadványok megjelentetését.
Úgy gondolom, hogy ma, amikor sajnos nem tudunk 10 vallásilag aktív zsidó férfit találni a városban és környékén, akkor nehéz arról beszélni, hogy a hajdani pezsgő, nagy létszámú közösséget felélesztenénk. Természetesen ez lenne a hosszú távú terv.
A kezdetektől fogva az egyesület tagja lehet minden érdeklődő és elkötelezett ember, felekezeti hovatartozástól függetlenül. Így ma már több mint negyven tagja van az egyesületnek és közel 60 olyan érdeklődő, aki állandó résztvevője a szervezet rendezvényeinek. Nyitni kell és nem bezárkózni, ami azt jelenti, hogy nem csak a zsidó gyökerekkel rendelkezőket várjuk a közösségbe és a programokra. A legfontosabb, hogy ismereteket adjunk át a zsidóság kapcsán minél szélesebb körben. Ez vezet bennünket, amikor iskolai csoportokat, turistákat, hazatérő hajdani pápaiakat vezetünk a zsinagógában vagy éppen a temetőkben.
Egyre több zsidó ünnepet tartunk meg közösen: Purimot, Széder estét, Ros Hasanát, a Táslich szertartást, Hanukát. A tanulások pedig várják az érdeklődőket a Zsinagógai séták, a Zsidó szabadegyetem és a kirándulások segítségével.
Sikerült mára olyan összetartó közösséget formálni a tagok egy részéből, akik 3 heti rendszerességgel találkoznak és szívesen vannak együtt úgy, hogy a zsidóságról tanulunk.. Szintén kiemelném azt a vidéki összefogást, melynek köszönhetően a dunántúl zsidó közösségeit és sok, tőlünk távolabb lévő szervezetet sikerült megismernünk, meglátogatnunk, közös programokat szervezni velük. Kevesen vagyunk, akik még tudnak tenni a zsidó múlt megismertetéséért, érdemes összetartani.
Már két éve van heti online hírlevelünk, szerte az országban kapják, olvassák már. A tanuláshoz kapcsolódó programjaink mellett évek óta megszervezzük a zsinagóga avatásának havában, szeptemberben a Zsidó Kulturális Napokat.
S talán, ami személyesen az egyik legfontosabb cél és eredmény, hogy a család zsidó ágának, anyai nagypapámnak, valamint a Pápáról és a környékről elhurcolt zsidóknak szeretnénk emléket állítani, azért dolgozunk, hogy az ő hagyományaikat a magunk módján továbbvigyük.

Hogyan tekint a helyi közélet arra, amit csinálsz? Milyen pápai civil szervezetekkel, egyházakkal működtök együtt és miben? 
A városban számos civil szervezet működik a hagyományápolás és a kultúra területén. Ez mindig is jellemző volt Pápára. Jól tudunk egymással és egymás mellett is tevékenykedni. Rendszeresen tudósítanak rendezvényeinkről a helyi médiumok – így követhetik az egyesület munkáját azok is, akik személyesen nem tudnak részt venni programjainkon.
Több alkalommal hívtunk meg közreműködőket, fellépőket a város civiljei közül – így lépett fel már a zsinagógában Pápa Város Fúvószenekara, hozott már színházi előadást az S.K. Társulat, de egyéni fellépők is több alkalommal színesítették az egyesületi alkalmakat.
A felekezeti sokszínűség évszázadok óta jellemzi a várost és ez most is így van. Számos feljegyzés igazolja a zsidóság és a reformátusok közötti jó kapcsolatot, a kölcsönös áttanítást az oktatási intézményeik között. Ezt a hagyományt szeretnénk erősíteni, a Zsidó Kulturális Napok keretében, évről évre megszervezzük a felekezeti kerekasztal beszélgetést, mely mindig egy aktuális kérdéskört dolgoz fel a helyi lelki vezetők részvételével. Fontosnak tartjuk a párbeszédet és az együttműködést. Programjainkra minden felekezeti közösség kap meghívást, a mártír megemlékezéseken pedig már hagyomány, hogy jelen vannak a papok, lelkészek is.
Egyesületünk találkozási alkalmai, valamint a szabadegyetem is a Pápai Református Egyházkerület termeiben zajlanak, korábban pedig a Pápai Református Teológiai Akadémia adott ezeknek otthont.
 
Vannak-e pápai kötődésű, aktív zsidók, rabbik akár, mennyire vesznek részt a közösség életében? Milyen a kapcsolatotok a nemrég Németországban végzett Kántor Anita rabbival, a város szülöttével?
Nagy közösség volt a pápai és környékbeli zsidóság hajdan, s bár kevesen jöttek vissza a II. világháború után – kb. 320-350 fő -, közülük sokan az ország más településein vagy külföldön találtak új otthonra. Azok közül, akik maradtak, kevesen tartották meg az ünnepek és a hétköznapok vallási előírásait, a gyerekeik így már pláne nem vihették tovább ezt a hagyományt. De természetesen vannak Pápán is zsidók és olyanok is, akik hazajárnak ide, vagy segítik az egyesület munkáját.  
A kezdetektől támogatja segítő tanácsaival munkánkat Winkler Miksa, aki ma már a fővárosban él, de a környék falvaihoz kötik felmenői és városunkhoz, egyesületünkhöz a rokonsága. Két egyesületi tagunk is van, akinek lánya rabbi oklevelet szerzett: Kántor Anita és Berán Judit is vállaltak már szerepet egyesületünk programjaiban, előadás vagy ünnep megtartásában segítve nekünk. Vannak, akik más országból követik figyelemmel az egyesület életét és segítik tanácsaikkal vagy alkalmi látogatásaikkal: ilyen a Jakó család is Izraelben, akik gyermekkori, személyes barátságunk folytatásaként támogatnak bennünket a távolból. A kötődések sokfélék, több rokoni lépcsőfokon át végül sokan jönnek el Pápára, hogy megkeressék őseik lakhelyét vagy sírját. Számunkra ezek is fontosak. De vannak nagyon sokan, akik úgy támogatnak bennünket évek óta tanítással, jelenlétükkel, hogy nem kapcsolódnak a városhoz, mégis fontosnak érzik egyesületünk munkáját. Ilyen például Gyertyános András is, aki a fővárosban él ugyan, de évek óta kötődik hozzánk. Az ő hittel teli lelkes támogatásának köszönhető az is, hogy felterjesztettek engem az egyesület vezetőjeként a díjra.
Nagyon sok ember támogatásának köszönhetjük, hogy idáig eljutottunk, akik meghívott vendégei, előadói és egyben támogatói is egyesületünknek – szerencsére hosszabb ez a névsor annál, hogy mindőjük nevét felsorolhatnám, de ezúton is köszönjük a sok jót és tanítást nekik.

Mit tudunk a Rabbiképző első oktatóinak és hallgatóinak múltjáról, családtörténetéről, tájékozódásáról, hogy mi vezette őket a Rabbiképzőbe?
A Rabbiképző tanári kara az intézmény 1877-es megalakulásakor, nem meglepő módon, meglehetősen vegyes volt. Az igazgató, az ekkor már viszonylag idős Bloch Mózes (1815–1909) még régivágású cseh-morvaországi talmudista, aki jesivákban, de egyetemen is tanult, majd községi rabbiként szolgált. Mellette két fiatal tudós-rabbi kapott professzori kinevezést. Kaufmann Dávid (1852–1899) morvaországi családból származott, de kinevezését követően nagyon hamar elsajátította a magyar nyelvet is. Blochhoz hasonlóan viszonylag konzervatív vallásos világnézetet képviselt, de tanítványai elsősorban a vallásfilozófia és a vallástörténet világhírű szaktekintélyeként, az utókor pedig könyv- és kéziratgyűjtőként (így a Rabbiképző könyvtára, valamint az MTA Könyvtárában található Kaufmann-gyűjtemény megalapítójaként) emlékszik rá. Hármójuk közül a liptószentmiklósi (mai Szlovákia) születésű Bacher Vilmos (1850–1913) volt az egyetlen, aki a magyar nyelvet és a magyar kultúrát otthonról hozta. Édesapja, Bacher Simon a haszkala, a zsidó felvilágosodás kiemelkedő magyarországi képviselője, aki a korabeli magyar költészet több művét ültette át héberre. Mind Kaufmann, mind Bacher a breslaui (korabeli szóhasználattal: boroszlói, ma: Wrocław) rabbiképző intézetben szereztek rabbiképesítést, és emellett egyetemeken is tanultak. Így Bacher együtt tanult Lipcsében Goldziher Ignáccal (1850–1921), a világhírű orientalistával, iszlámkutatóval, akinek óráit majd számos rabbijelölt látogatja a Budapesti Tudományegyetemen, és aki Kaufmann korai halálát követően átveszi óraadóként a vallásfilozófia oktatását a Rabbiképzőben.
Rajtuk kívül még sok további tanár oktatta a rabbijelölteket az intézmény első évtizedeiben. Tanultak hagyományosabb talmudista rabbiktól éppúgy, mint valódi tudósoktól. Ekkoriban két részből állt a Rabbiképző. Az ún. alsó tanfolyam egy zsidó tárgyakkal öt évfolyamosra duzzasztott humán gimnázium volt, ahol matematikától német irodalomig, bibliai héber nyelvtantól zsidó és egyetemes történelemig, latintól és görögtől testnevelésig sokan sokféle tárgyat oktattak. Például Bánóczi József író, irodalmár, az MTA levelező tagja, vagy Bein Károly, a matematika, fizika és természetrajz tanára. Érettségi után sokan elhagyták az intézményt, és jóval kevesebben végezték el a felső tanfolyamot, a tulajdonképpeni rabbiképzés öt évét – valamint mellette a Budapesti Tudományegyetem bölcsészkarát, ahol doktori fokozatot kellett szerezniük a rabbiavatás előtt.
A rabbijelöltek háttere szintén erősen heterogén volt. Egyesek polgárosodó zsidó családokból származtak, másokat a családjuk jesivákba küldte, és onnan „szöktek át” a Rabbiképzőbe. Tegyük hozzá, a 19. század végétől már egy nagyvárosi polgárosodott háttérből származó zsidó fiú inkább egyetemre ment, ügyvédi vagy orvosi pályáról álmodott – akárcsak napjainkban. Tipikusan rabbigyerekeket és hagyományos háttérből érkezetteket találunk a Rabbiképző padjaiban. A társadalmi mobilitás eszköze volt a Rabbiképző, a fővárosba érkező, szegény vidéki fiúk egy vallásos „safe zone” védelmében ismerkedhettek meg a nagyvárosi léttel: színházzal és irodalommal, latin, német és magyar műveltséggel, a középosztály öltözködési és társasági viselkedési normáival. Egy részük neológ rabbi lett, a többség viszont, mint mondtam, érettségi után más, polgári pályát választott magának.
 
Mennyiben tekinthető az inspiráció, a személyi folytonosság tekintetében, intézményi modellként a breslaui rabbiszeminárium a budapesti Rabbiképző Intézet modelljének, hogyan lehetne röviden bemutatni ezt az intézményt?
A budapesti intézmény egyértelműen a breslaui anyaintézmény modelljét követte. A három alapító professzor közül kettő, mint említettem, ott tanult, ott szerzett rabbioklevelet (szmihát).
Előzményként idézzük fel, hogy a 19. század második negyedében a Wissenschaft des Judentums (’a zsidóság tudománya’) mozgalom azt szerette volna elérni, hogy keresztény mintára zsidó teológiai karok is létesüljenek német egyetemeken. Ez a célkitűzés csak másfél évszázad múlva valósul meg, ekkoriban reménytelennek tűnt, ezért létesültek rabbiképzők Breslauban (1854), majd Berlinben (1872-ben egy reformzsidó, és 1873-ban egy neoortodox), később ezek mintájára Bécsben (1893) és az Egyesült Államokban is (Hebrew Union College: 1875, Jewish Theological Seminary: 1886).
Ezek az új típusú intézmények a hagyományos jesivák világát váltották fel, és a korabeli egyetemek mintájára szerveződtek. A hallgatók évfolyamokat alkottak, tantárgyakat hallgattak, ezekből vizsgaidőszakban vizsgáztak, és tanulmányaik végén az intézmény (azaz nem egy-egy rabbi) adta a diplomát és a rabbioklevelet. A jesivákban az oktatás a talmudtanulásra – valamint az erre épülő halákhikus irodalomra – összpontosult, de a rabbiszemináriumok visszahozták a Biblia és a zsidó irodalom egyéb területeinek a tanulmányozását is. A szövegeket kritikai-filológiai szempontból elemezték: nyelvi, nyelvtani részletességgel, kéziratok szövegvariánsainak és szavak etimológiájának a vizsgálatával, keletkezésük kontextusában értelmezve azokat, nem pedig későbbi korok kommentárjainak a fényénél. Emellett a korabeli bölcsészettudomány területei is tananyaggá váltak. Ha a 21. század az agykutatás évszázada, a 20. század pedig az atomfizikáé, akkor a 19. század a történelemtudományé. Így a korabeli rabbiszemináriumokban a történelem, az irodalomtörténet, a vallástörténet és a filozófiatörténet kiemelt szerepet játszott.
Mindezek ellenére ezek az intézmények nem voltak (és sok helyen a mai napig sem) elismert egyetemek. Az itt tanuló rabbijelöltek ezért a szemináriumi tanulmányaikkal párhuzamosan egyetemre is jártak. Pesten a bölcsészdoktori megszerzése a rabbivá avatás feltétele volt, Breslauban ez a feltétel mindvégig csak ajánlás maradt.
 
Mennyire sorolható be a neológia szellemiségében a korabeli zsidó vallási irányzatok közé születése után, első évtizedei során? Mennyire volt egységes ez az irányzat?
Azt gondolom, hogy a 19. század középső és utolsó harmada között fontos különbséget tennünk. A középső harmadban a modernitás hívei, az életvitelükben, gondolkodásmódjukban is a nyugati mintákat követők a zsidó vallás megújítására törekedtek. Ekkoriban a neológia még mérsékelt reformnak nevezhető, ennek öröksége a mai napig az orgona, a tornyok és a tóraolvasó emelvény áthelyezése a zsinagógai térben. (A rabbik és kántorok viseletét nem sorolnám ide, mert azt még a nyugat-európai neoortodoxiában is megtaláljuk.) Mérsékelt reform, hiszen Bécs konzervatívabb volt Hamburgnál, Pest konzervatívabb volt Bécsnél, a legtöbb vidéki hitközség pedig konzervatívabb volt Pestnél.
Az 1868-69-es kongresszust követően azonban a neológia már nem egy irányzat vagy tendencia volt, hanem egy intézményrendszer taghitközségekkel és hitközségi tagokkal. Valaki nem azért volt neológ, mert valamilyen vallásgyakorlatot követett, valamely ideológiával azonosult, hanem azért, mert a neológiánál volt bejegyezve. Ez természetesen nagyon széles spektrumot eredményezett, a felekezetéhez csak papíron ragaszkodó, amúgy teljesen vallástalan életet élő pesti ügyvédtől, a mai ortodoxokat is megszégyenítően szigorú vidéki rabbiig.

A neológiát a judaizmus pozitív-historikus irányzatához sorolhatjuk, amelynek kulcsfigurái (Zacharias Frankel és Heinrich Graetz) alapították meg a breslaui rabbiképzőt. Nem csak a pesti Rabbiképző két első tanára, Kaufmann Dávid és Bacher Vilmos tanultak itt, hanem a korabeli meghatározó neológ rabbik közül még többen, például Kohn Sámuel is, majd a pesti rabbijelöltek közül sokan folytattak itt résztanulmányokat. Ez az irányzat a német reform konzervatívabb képviselőiből született – de Németországban ez a szakadás nem intézményesült. Valójában szellemi téren a neoortodoxiától (amely helyenként tényleg önálló hitközségeket hozott létre) a reformig egy spektrum volt megfigyelhető, intenzív szakmai-tudományos diskurzussal, éles törésvonalak nélkül. Egyedül a három szeminárium, a breslaui és a két berlini, szimbolizálták az irányzatokat. Élesebb határok a három irányzat között később és más országokban – elsősorban a századfordulón az Egyesült Államokban – alakulnak majd ki.
Ezzel szemben Magyarországon furcsa, egyedi helyzet jött létre. A valódi reformtörekvések nem keltek szárnyra (többek között azért, mert 1848-49 után mindenféle radikalizmus nemkívánatosnak minősült). Az ultraortodoxia 1868-69-ben formálisan is szakított az ekkor még a mérsékelt reformot képviselő neológiával. Aki vagy ami a két tábor közé szorult, az vagy elhagyta az országot, mint például a neoortodoxiát képviselő Azriel Hildesheimer, vagy beolvadt a két nagy irányzat egyikébe, vagy nem csatlakozott sehova – utóbbiakat nevezzük (kevés kivétellel) status quo ante közösségeknek.

Guttmann Mihály szűk körben híres, XX. század eleji írása a Sulhan arukhról miért nem lett a neológia reprezentatív dokumentuma, kiáltványa, miért nem tud senki erről az érdekes szövegről? Hogyan helyezhető el mindaz, ami ebben a pamfletben áll, a neológia történetében? Hogyan tudná néhány szóval felskiccelni Guttmann alakját?
Két okból tudnak csak nagyon kevesen erről a pamfletről. Egyrészt azért, mert a fő mondanivalója nem érthető, másrészt pedig azért, mert egy tiszavirág életű vitára adott válasz. Illetve nem, mindjárt megmagyarázom. 1913-ban, mint többször korábban, és többször később is, felmerült, hogy ha a neológia és az ortodoxia közötti szakadás oka 1869-ben az volt, hogy a neológia nem emelte be a Sulhan arukhot, ezt a 16. századi törvénykódexet az alapszabályába, akkor a két irányzat ismét egyesíthető lenne az alapszabály módosításával. Egy év múlva kitört az első világháború, és így már senki sem emlékezett az 1913-as vitára. A következő generációk rendre ismét felfedezték a spanyolviaszt, de már senki nem vette elő Guttmann Mihály válaszát.
Talán nem is baj, mert a válasz nehezen érthető. Én mást válaszolnék, azt, hogy a szakadásnak csak ürügye volt az alapszabálykérdés, a Sulhan arukh beemelése vagy kihagyása szimbolikus jelentőségű. Ezt nem értették és értik meg azok, akik a Sulhan arukh alapszabályba való iktatásával gondolták ortodoxiakompatibilissé tenni a neológiát. Nem mellesleg, a Sulhan arukh beemelése nagyobb hatalmat adott volna azoknak, akik ezt a művet ismerik, értik, és tudják használni, azaz a rabbiknak – míg a neológiában, akárcsak a megelőző évszázadokban, a hitközségeket világi hitközségi elnökök irányították (a rabbival konzultálva – vagy nem).
Guttmann Mihály válasza az volt, hogy előbb értsük meg, mi is a Sulhan arukh, majd értsük meg annak a szerepét, és ezek után a beemelés vagy be nem emelés körüli vita már értelmetlenné fog válni. A cfáti rabbi Joszef Káro 16. századi törvénykódexéről van szó, amelynek nagyon hamar részévé vált a krakkói Mose Iszerlesz kiegészítése is. Ez nem az a szöveg, amelyet magyar fordításban is olvashatunk Kiccur Sulhan arukh címmel (’A Sulhan arukh kivonata’, Slomo Ganzfried műve). Utóbbi egy önálló mű, nem szemezgetések az eredeti Sulhan arukhból.
A kora újkori Sulhan arukh a középkori halakhikus irodalom szintézise és az újkori halakhikus irodalom kiindulási pontja. Nem vethető össze az alkotmánnyal vagy a polgári törvénykönyvvel valamely ország jogrendszerében. Inkább egy enciklopédia, ahonnan a rabbi elindul, ha egy kérdésre választ keres, de innen kiindulva mind korábbi, mind későbbi forrásokat fel kell kutatnia. Guttmann kimutatja, hogy még az ortodox vallásgyakorlat sem egyezik meg betű szerint a Sulhan arukhban leírtakkal. Ugyanakkor a Sulhan arukh szerves részét képezi a Rabbiképző tananyagának. Az ekkor frissen végzett Guttmann, aki eredetileg jesivaháttérből érkezett az intézménybe, és két évtized múlva az intézmény igazgatója is lesz, pontosan tudta, hiszen ő maga is oktatta ezt a tárgyat.
Az igazán vájtfülű olvasó számára ez a rövid írás sok más érdekességet is tartalmaz. Például szerintem egyes gondolatmenetei a neológ halákhikus döntéshozatal (paszkenolás) prototípusa lehetnének. De – tartok tőle – ezt igazán kevés olvasó tudja értékelni.

Mennyire volt kényszerűen elszigetelt a Rabbiképző Scheiber Sándor igazgatósága idején, mennyire tudta Scheiber Sándor személyes kapcsolatrendszere ellensúlyozni a vasfüggöny mögöttiséget?
1950-től Róth Ernővel közösen, 1956-tól haláláig, 1985-ig egyedül volt igazgatója Scheiber Sándor a Rabbiképzőnek. A szovjet blokk egyetlen rabbiképzőjeként, az ő irányítása alatt tanult a szocialista tábor valamennyi rabbija. Az Állami Egyházügyi Hivatal, a titkosszolgálatok és a hitközségen belüli rosszakarói ellenére is sikerrel tartotta fenn a kapcsolatot a nyugati tudományos világgal. Kéziratok, publikációk, friss könyvek – néha még kutatók – is áthatolhattak az áthatolhatatlannak hitt vasfüggönyön. De – és ezt nem szokás hozzátenni – valódi tudományos diskurzus hiányában a huszadik század második felének új tudományos paradigmái már nemigen érkeztek meg a József körútra. Eljutott Scheiberhez egy új kötet, de a gondolkodásmód, amelyben ez a kötet született, azok a kérdések, amelyekre ez a kötet választ keresett, már nem biztos, hogy eljutott hozzá. Scheiber Sándor sok szócikket írt az 1972-ben megjelent Encyclopaedia Judaica számára, de ezek leginkább helytörténeti jelentőségűek, míg Bacher Vilmos és budapesti kortársai a századfordulón megjelent Jewish Encyclopedia legfontosabb szócikkei közül jegyeztek többet, bizonyítva azt, hogy őket még a nemzetközi tudomány élvonalába sorolták. Scheiber Sándor munkásságát úgy jellemezném, hogy hangyaszorgalommal irgalmatlanul  sok fűszálat tett hozzá a tudomány építményéhez, és különlegessége abban rejlik, hogy eközben határokat volt képes átlépni. Egyrészt a kevés kelet-európai egyikeként a kelet és nyugat közti határt, másrészt a magyar irodalmat és történelmet művelő rabbiként a zsidóság kutatása és a magyar irodalom és történelem kutatása közti határt.

Ha három vagy négy  korszakhatárt kéne megállapítania a budapesti Rabbiképző életében, hogyan korszakolna?
Fel lehet osztani a Rabbiképző történetét aszerint, hogy milyen politikatörténeti, társadalomtörténeti kontextusban működött: dualizmus, Horthy-korszak, szocializmus, illetve rendszerváltást követő demokrácia. Ahogy Benoschofsky Imre említi a visszaemlékezésében, az első világháború után  azért is beszélhetünk második nemzedékről, mert az alapítók halálát követően már az alapítók tanítványai, a Rabbiképző saját neveltjei oktatják az új generációt. Ebből a szempontból 1940 körül beszélhetünk egy újabb nemzedékváltásról. A kilencvenes években kapja meg a kormányrudat a  második világháború után született korosztály, akik azt napjainkban adják tovább.
Oláh János, egykori rektorhelyettes, a Rabbiképző történetének két évvel ezelőtt elhunyt kutatója egy ponton a három B betűs rektor (Bloch, Bacher, Blau), a vegyes kezdőbetűs igazgatók  (Guttmann, Lőwinger és Róth), végül a három S betűs vezető (Scheiber, Schweitzer és Schöner) korszakáról ír. Ezt a felosztást nem csak mnemotechnikai okokból tartom hasznosnak. Az első három igazgató idejében a cél a zsidóság tudományának minél magasabb szintű művelése volt. A középső három időszakában, 1933 és 1956 között, a fizikai túlélés re törekedtek a történelem legnehezebb viharaiban. Az S betűs igazgatók pedig – eltérő politikai körülmények között eltérő személyiségüknek megfelelően eltérő válaszokat találva – a megtizedelt magyar zsidóság számára igyekeztek megőrizni a zsidó tudományosság lángját.
 
Hogyan látja, vezetői egyikeként, a Rabbiképző következő öt évét, milyen eredményekkel volna elégedett?
2022-ben már abszurd lenne a holokausztra és az azt követő disszidálási hullámokra hivatkozni. Az 1960-as évek óta megerősödő szekularizáció új kihívások elé állítja a holokauszt által nem sújtott keresztény egyházakat és a kommunizmus által nem sújtott nyugat-európai zsidó közösségeket is. Megváltoztak alapvető fogalmaink, az egymást átfedő identitásaink másként határozzák meg az életünket, mint szüleink, nagyszüleink idejében. Az új kihívásokra új stratégiával kell válaszolnia a neológiának. A 2018 óta elindított megújítási, digitalizációs és nemzetköziesítési folyamat célja az, hogy a következő években olyan szakembereket – rabbikat, kántorokat, hitoktatókat, közösségszervezőket, szociális munkásokat és kutatókat – biztosítsunk a magyar zsidóságnak, akik nem csak a vallási és kulturális örökségünket fogják megőrizni, hanem a 21. század középső harmadának (egyelőre még senki által nem ismert) kihívásaira is megfelelő válaszokat lesznek képesek találni. Öt év múlva akkor leszek elégedett, ha ennek a folyamatnak az első gyümölcsei már láthatóak lesznek.

Hogyan mutatná be röviden Eötvös Józsefet művelt külföldieknek?

Eötvös József báró (1813–1871) konzervatív, feltétlenül udvarhű családban látta meg a napvilágot, nagyapja, id. Eötvös Ignác  az 1822/23-ban kibontakozó megyei ellenállás elfojtásában játszott szerepe miatt rendkívül népszerűtlen volt, ifjabb Eötvös Ignác mint másodkancellár, majd tárnokmester ugyancsak a befolyásos, udvarhű politikusok közé tartozott egészen a család 1841-ben bekövetkezett anyagi összeomlásáig. A fiatal Eötvös anyanyelve a német volt (édesanyja Lilien Anna bárónő), ennek ellenére már fiatal korában elköteleződött a magyar irodalom művelése mellett, elsősorban Kazinczy Ferenc, Szemere Pál és Kölcsey Ferenc voltak rá hatással.
Az 1830-as évek második felére sikeres íróvá vált, regényeit már egykorúan német nyelven is kiadták, tagja lett a Magyar Tudós Társaságnak (Magyar Tudományos Akadémiának). Részt vett a reformkori országgyűléseken, a felsőtáblán a Batthyány Lajos gróf körül összpontosuló liberális főrendi ellenzék tagjaként kapcsolódott be a politikai küzdelmekbe: fontosnak tartotta többek között a szabad királyi városok helyzetének rendezését, a kormányzati felelősség elvének bevezetését és a törvényhozás népképviseleti alapokra fektetését.
Az 1840-es években az ellenzéken belül elkülönülő, a vármegyei politizálást kritikával szemlélő, a nyugat-európai alkotmányos berendezkedést mintaként felmutató centralista csoport meghatározó alakja volt. Elveit 1844-től a centralisták orgánumává váló Pesti Hírlapban is kifejtette, melynek szerkesztője közeli barátja, Szalay László lett. 1848-ban az első felelős kormány tagjaként a Vallás- és Közoktatásügyi minisztériumot vezette, 1848 szeptemberében azonban elhagyta az országot, Münchenben élt, ahonnan csak 1853-ban tért haza.
A kiegyezés után az 1867-ben megalakuló kormányban ismét vallás- és közoktatásügyi miniszter lett, nevéhez fűződik a népiskolai törvény, a nemzetiségi törvény megalkotása, továbbá a bevett vallások közötti egyenlőséget kimondó törvény, valamint a zsidóság polgári és politikai egyenjogúsítását biztosító, emancipációs törvény megszületése. Szellemi orientációját jelzi a liberális katolicizmus franciaországi képviselőjéhez, Charles de Montalamberthez fűződő kapcsolata és levelezése.     

Mennyire volt fontos a kortársak számára az, amit Eötvös József a zsidókérdésről írt, illetve mondott el országgyűlési felszólalásában a kiadása előtt, milyen viták övezték és előzték meg az írását?

​Az 1839/40. évi országgyűlésen az alsótábla nagy többsége 1840 márciusában elfogadott törvényjavaslatában megadta a zsidóság számára az ország nem nemes polgárait megillető jogokat. A felsőtábla azonban nem támogatta ezt a lépést, inkább a zsidóság jogainak lassabb, fokozatos bővítését tartotta kívánatosnak.  Eötvös József a felsőtábla ülésén elmondott szenvedélyes hangú beszédében, majd a Budapesti Szemle második kötetében 1841 februárjában megjelent értekezésében (A’ zsidók’ emancipatiója) a nemzetközi irodalomban is ismert érvekkel szállt síkra a zsidóság számára megadandó jogok mellett. Az 1830-as évek második felében Szalay Lászlóhoz írt leveleiből tudható, hogy nyugat-európai utazásának tapasztalatait Svájci napló című művében akarta összegezni, s eredetileg ebben szerepelt volna az izraelita felekezethez tartozók egyenjogúsításának kérdése is. A kézirat elveszett, Eötvös tapasztalatai azonban a nyilvánosság különböző fórumain, az országgyűlési vitákban és a sajtóban is teret kaptak.  A zsidók emancipációjának feltétel nélküli támogatása alapvetően a szabadságba vetett hitéből fakadt, elutasította azt a közkeletű vélekedést, amely szerint a zsidóság erkölcsi állapota nem teszi lehetővé egyenjogúsításukat. Állítása szerint éppen a szabadságtól való megfosztottságuk okozza esetleges erkölcsi romlottságukat, s azt, hogy nem kötődnek a magyar hazához.
A zsidók emancipációjának gondolata azonban az 1840-es években fokozatosan veszített népszerűségéből, az 1843/444. évi diétán már az alsótábla is elutasította az emancipációt, az utolsó rendi országgyűlésen pedig a kérdés nem is került napirendre. A közvélemény az Eötvös által képviselt állásponttal szemben a kossuth-i koncepciót fogadta el, e szerint a zsidóságnak  bizonyítania kell a magyarsághoz való tartozását, s ezzel együtt az egyenjogúsítás előfeltételé tették a hitelveik megreformálását. Az 1849. július 28-án elfogadott szimbolikus jelentőségű emancipációs törvény is olyan értelemben utasította a belügyminisztert, hogy a hitelvek megreformálása érdekében hívjon össze a rabbikból és világi küldöttekből álló gyűlést. Eötvös tehát az 1840-es években az emancipáció feltétlen híve volt és az is maradt, nagy tisztelettel viseltetett a zsidó vallás iránt, de úgy látta: a zsidóságnak egykor majd természetes útja kell, hogy legyen a kereszténységbe való beleolvadás. Ebben a szellemben üdvözölte Bloch Móric (Ballagi Mór) áttérését az 1840-es évek elején egy hozzá írott levélben. Konrád Miklós szavaival élve „Eötvös tehát katolikusként remélte, de politikusként nem szorgalmazta a zsidók áttérését”. Eötvös egyébként maga is úgy vélte, az emancipációról vallott nézetei egykorúan, azaz az 1840-es években nem voltak népszerűek és elfogadottak, viszonylag kis hatást tudott kifejteni, 1867-ben azonban már alig volt valaki, aki a parlamenti vitában ez ellen szólt volna. Nézeteivel tehát e tekintetben is megelőzte korát.

Melyek voltak a legfontosabb sajátságai annak a XIX. századi magyar liberális hagyománynak, amelynek a legfontosabb képviselői között volt? 

A 19. század első felének magyar liberalizmusa a jogkiterjesztésen és érdekegyesítésen alapuló politikát folytatott, ami jelentette a jobbágyságnak „az alkotmány sáncaiba” való bevonását, a bevett felekezetek közötti viszonosság megteremtését, a nyelvi egység létrehozását, azaz a magyar nyelv hivatalossá tételét és az ország területi egységének helyreállítását. A liberális politikusok az egyéni szabadságjogok megadása, a tulajdon szentségének biztosítása által akarták a modern, polgári nemzetet megteremteni. A nemzetbe való integrálódás lehetőségét mindenki előtt megnyitották, ezáltal a magyar nemzethez való tartozás vállalása morális választás eredménye volt. Az ország közjogi berendezkedése tekintetében a Habsburg Birodalom keretein belül ugyan, de valódi perszonálunióban képzelték el az ország jövőjét, a politikai berendezkedés tekintetében pedig végső soron az alkotmányos monarchia megvalósítását tekintették célnak az 1840-es évek közepétől. 
Eötvös József mint regényíró mennyire lehet érdekes számunkra, kortárs regényolvasók számára? Irányregénynek, tézisregénynek szokás tartani A falu jegyzője című könyvét. Valóban Eötvös politikai meggyőződéseinek illusztrációjáról volna szó? Van probléma az irányregény műfajával, hogyan érdemes olvasni?
Eötvös regényírói világa nem egyszínű: A karthausi című, híres regénye az érzékenység újraértelmezett változataként is felfogható, a Magyarország 1514-ben pedig nagyívű történelmi regény, amely az egyéniségnek a történelmi sorsfordulón való szétzúzódását vízionárius módon képes tükröztetni. Ezek olyan írói erények, amelyek a korszak magyar irodalmában egyedülállóak. A falu jegyzője sem ideologikus regény: az irányregény kategóriája ugyanis nem ezt jelenti. A korszakban lezajlott vita egészen más karakterű volt, s inkább rejtett politikai polémia volt, s nem az írói ábrázolás módjáról szólt. Tehát még Eötvös ezen műve kapcsán is érdemes a világteremtés nagyvonalúságára ügyelni: a regény a szereplők boldogságkeresésének lehetőségéről beszél, s ennek a voltaképpeni kudarcosságáról – ideértve az egyébként komoly megértéssel ábrázolt, nyomorult és kitaszított zsidó szereplőt, Üveges Jancsit is. Eötvöst ma is érdemes tehát olvasni, mivel nála nincsenek olyan didaktikus szerkezetek, mint például a korszakban igen népszerű és nagyhatású Fáy Andrásnál: Eötvös élő szereplőket léptet föl, és nem akarja uralni a cselekményét előre elhatározott morális célok szerint. 

Eötvös József vallás és közoktatásiügyi miniszter a kiegyezés után felálló magyar kormányban is,  amikor a zsidók emancipációja jogi értelemben megtörténik. Mit érdemes tudnunk róla ebben az időszakban, ebben a szerepében?

Eötvös második minisztersége alatt született meg a népiskolai törvény, a nemzetiségi törvény, a bevett felekezetek egyenlőségéről és viszonosságáról szóló törvény: ekkortól követik a vegyes házasságban született gyermekek nemük szerint szüleik vallását. Eötvös személyes meggyőződéséből fakadóan fontosnak tartotta a felekezeti önkormányzatok létrehozását, komoly, végső soron kudarcot valló erőfeszítéseket tett 1867 nyarától a katolikus autonómia megteremtése érdekében. Úgy vélte, a küszöbön álló történelmi változásokra csak úgy készülhet fel a katolikus egyház, ha a protestánsok által már kidolgozott autonómiamodellt, illetve a liberális államszervezés elveit követve alakítja át működését, teret adva a világiak aktivitásának az egyház hitelveit nem érintő ügyek intézésében. A zsidóemancipáció tárgyában beterjesztett törvényjavaslatot 1867 decemberében változatlan formában fogadta el a törvényhozás, a magyarországi zsidóság szakadását eredményező zsidó kongresszus tevékenységét, amely végül az ortodox és neológ irányzat különválásához vezetett, azonban kudarcként könyvelte el. Az 1870 áprilisában Eötvös által a vallások teljes egyenlőségéről és viszonosságáról benyújtott, ám el nem fogadott törvénytervezete lehetővé tette volna valamennyi felekezetnek az államtól való tényleges függetlenségét, megengedte volna a zsidó hitre való áttérést és megszüntette  volna a felekezetek közötti hierarchiát (bevett, elismert, el nem ismert vallás). Ez is azt illusztrálja, hogy Eötvös József törekvéseit, eszméit politikus társai vagy egyáltalán nem, vagy csak jóval később tudták befogadni: a törvénytervezet főbb tartalmi elemei kiegészítve a polgári házasság, az állami anyakönyvezés és a zsidók és nem zsidók közötti házasság engedélyezésével majd csak az 1890-es évek valláspolitikai küzdelmeiben kerülnek elfogadásra a magyar parlamentben.  
 
Miért őrzi ennyire kevéssé a nemzeti emlékezet Eötvös József alakját, miért tudunk mi, érettségizett magyar emberek ennyire keveset róla?
​
Eötvös József báró személyisége, politikusi alkata már egykorúan sem tette őt alkalmassá arra, hogy tömegeket mozgósítson vagy befolyásoljon, ezt bizonyítja, hogy a reformkorban sikertelenül próbálkozott Borsod, majd Békés megyei követté választásával. Ehhez járul az is, hogy arisztokrata származása ellenére az Eötvös-család anyagi csődje után, 1841-től valóban visszafogott, értelmiségi életet élt, magánéletét nem kísérték látványos megrázkódtatások, ellentétben a kivégzett Batthyány Lajossal vagy az idegileg összeroppanó, majd öngyilkosságot elkövető Széchenyi Istvánnal vagy a szintén az öngyilkosságot választó Teleki Lászlóval. Továbbá Eötvös a nyilvánosságban tett politikai megszólalásaival, irodalmi tevékenységével nem a népszerűséget kereste, nem alkalmazott egyszerű írói megoldásokat, értekezései, de még politikai beszédei is elvek, eszmék és értékek hordozói voltak.  – bár kétségtelen, hogy a Kölcsey Ferenc felett 1839 novemberében a Magyar Tudós Társaság felkérésére elmondott emlékbeszédével az egykorú beszámolók szerint nagy érzelmi hatást váltott ki a hallgatóságban.  Nem alakult ki később sem kultusz körülötte, egészen megdöbbentő, hogy eredeti nyughelye, az Ercsiben álló családi kápolna egészen a közelmúltig rendkívül méltatlan állapotban volt. Elvekhez ragaszkodó, következetes politikusi habitusa volt talán az, ami nem tette alkalmassá arra, hogy politikai kurzusok példaképnek állítsák, vagy ideológiai célokra felhasználják.

Milev: Mit jelentett a konszolidáció, a ’60-as évek eleje, az amnesztia, az „aki nincs ellenünk, az velünk van” politikája, egyáltalán mennyire érvényesült mindez, a hitközségpolitikában?

Novák Attila: A konszolidáció éppen nem volt jelen a hitközségekben, ott azért máshogyan érvényesült a Kádár-rendszer politikája. Bár a legkeményebb retorziók megszűntek, többen éberen vigyáztak arra, nehogy a cionizmus szelleme beszökhessen a hivatalos zsidóságba. Mindenesetre az, hogy regnáló hitközségi elnököt letartóztassanak mint Stöckler Lajost, nem fordulhatott már elő. Bár 1948-tól eleve megszűnt a felekezeti autonómia, egy 1957-es törvényerejű rendelet (1957/22.sz.) a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsának előzetes egyetértésétől tette függővé, a MIOK elnökének, elnökhelyettesének és főtitkárának, valamint a BIH (Budapesti Izraelita Hitközség) elnökének, elnökhelyettesének, valamint a neológ és ortodox rabbitanács elnökének a kinevezését, míg a zsidó gimnázium és rabbiképző vezetői kinevezéséhez „csak” az Állami Egyházügyi Hivatal jóváhagyása volt szükséges, a hitközségi vezetők lojalitása csak maradéktalan lehetett. Heves Lajost 1957-ben megbuktatta Sós Endre, majd neki is távoznia kellett később. Ugyanakkor a hatvanas években egyfajta színfalak mögötti közeledés zajlott a zsidó állam és Magyarország között, de a diplomáciai kapcsolatok 1967-ben megszakadtak, és nem is igen voltak hatással a MIOK életére, amely nagyon óvatos és erősen kontrollált volt.
 
Egyik viszonylag friss tanulmányát a lágymányosi zsinagóga eladása elleni zendülésről írta a ’60-as évek legelején, az ’50-es évek utolsó hónapjaiban? Miért éppen 1956 után gyorsult fel a zsinagógák eladásának a tempója? Ekkorra vált, akár a disszidálók tömegeinek hiányában is, annyira kicsivé a közösség, hogy mérlegelni lehetett az ingatlanok tömeges eladását?
 
Igazából már az 1950-es években elkezdődött a zsinagógák felajánlása az állam számára, aztán 1956 után – részben a vidék további elnéptelenedésével – mindez fel is gyorsult. Ezeknek az eladásoknak a során a hitközségi vezetés nem volt tekintettel a zsidó vallásjogra, volt bennük egyfajta „utánam az özönvíz” mentalitás is, hogy a Vészkorszak után elpusztított és kivándorolt közösség után ne maradjon semmi sem, ráadásul az ebből származó összegek inkább gyarapítsák az élő zsidók, azaz a hivatalos képviselet vagyonát. Kérdésére tehát azt mondanám, hogy a megfogyatkozott zsidóság száma is motiválta ezeket a döntéseket és legalább ennyire az állam iránti lojalitás kifejezésének vágya. A zsinagógák eladásában élenjárt Sós Endre, a MIOK 1957-től 1965-ig regnáló elnöke. Természetesen sokszor helyi közigazgatási, állami nyomás is irányult arra, hogy adjanak el zsinagógákat. Több esetben csak nagy harcok árán tudták keresztülvinni az akaratukat a MIOK vezetői. Gyöngyösön Sós egy évig küzdött a helyi zsidósággal, hogy átengedjék a főtéren lévő nagy és kis zsinagógát. Cserébe a város ígéretet tett, hogy az egyik mellékutcában épít egy új, kis zsinagógát. Kiskőrösön a térség képviselője, Ortutay Gyula kívánságára engedték át a zsinagógát az iskola bővítésére. A MIOK vezetése – az Állami Egyházügyi Hivatal jóváhagyásával – szűk három esztendő alatt 15 zsinagógát adott el az országban. Bár a MIOK kikötése az volt, hogy „kegyeletsértő” módon nem használhatják ezeket az épületeket, a magyar zsidóság szellemi és anyagi veszteségeit csak fokozta ez a kiárusítás, ráadásul a zsidóság egyfajta önkéntes önleépítéseként is értelmezhető volt, amire amúgy a MIOK vezetője még büszke is volt, hiszen a politikai hatalomhoz való lojalitása konkrét bizonyítékaként lehetett értelmezni az eseteket.
 
Mennyire lehetett tipikus a lázadás, a nyílt konfliktus vállalása a lényegében az állam akaratának hajtószíjaként működő hitközségi vezetéssel a megtorlások időszakában? Mit kockáztatott, aki konfrontálódott a hitközség vezetésével?
 
Aki lázadt akár az állam, akár a hitközségi vezetés ellen, az állását, egzisztenciáját kockáztatta. Természetesen mint ahogyan a lázadásnak, úgy a retorziónak is különféle fokozatai voltak, jobbára áthelyezéssel oldották meg az ügyeket. Hochberger László rabbit – a már említett lágymányosi ügy miatt – 1959 után Kispestre helyezték át, másokat éppen Budapesttől próbáltak távoltartani vidéki áthelyezésekkel. Az állambiztonság nem tűrte a cionistának tartott csoportokat a zsidó intézményrendszerben, Beer Iván esetében pedig börtönbüntetést is kiszabtak.
 
Mennyire volt lojális a rendszerhez a vallásos zsidóság, az aktív templomjárók? Mennyire volt erős a cionizmus ekkoriban, mennyire érezte magát másfelől lekötelezve a magyar zsidóság a Vörös Hadseregnek, a Szovjetuniónak.
 
Ez sok kérdés így egyszerre, megpróbálok sorjában válaszolni. A vallásos zsidóság is lojális volt a rendszerhez, fennmaradtak az ortodoxia vallási vezetőinek is a hálás szövegei április 4.-ről, amelyeket időnként az Új Élet is leközölt, a reprezentatív felekezeti nyilvánosság legalábbis így működött. Volt egy nagyon komoly ortodox vezető a korban, Schück Jenő, az ortodox rabbitestület vezetője (egyben miskolci főrabbi). Scheiber Sándorhoz hasonlóan ő is jó érzékkel próbálta meg tágítani az adott kereteket, például lobbizott azért (az 1960-as évek közepén járunk), hogy az akkori szatmári haszid főrabbi Magyarországra látogasson. Schücköt amúgy – Scheiberhez hasonlóan – megfigyelte az állambiztonság, főleg miskolci közösségszervezését nézték rossz szemmel.
A cionizmus nem volt igazából erős, bár az 1967-es hatnapos háború nagyon sokakban megerősítette a zsidó identitást, de inkább a felekezeti intézményrendszer falain kívül volt ez érezhető. A családi beszámolókon kívül állambiztonsági iratok, köztük hangulatjelentések is alátámasztják ezt. Nemrégiben bukkantunk olyan dokumentumokra, melyek azt igazolják, hogy a Magyar Televízióban is sokakban ,a fiatal és befolyásos médium dolgozói között is megerősödött a zsidó identitás ezekben a napokban. Óriási reveláció volt a Holokauszt utáni, asszimilálódott zsidóság számára az, ami mások számára is a világban, hogy zsidónak lenni nem jelenti azt, hogy csak áldozatnak szabad lenni: hogy szabad győztesnek is lenni.
 
Hogy élt a hitközségen 1956 októberének az emléke?
 
1956 – szerintem – negatívan élt a zsidó közösség többségének emlékezetében. Bár voltak többen, akik részt vettek a forradalomban és a hitközségi belső forrongásban is, de nagyon nagy többségüket negatívan befolyásolték az azokban a napokban keringő hírek az antiszemita fenyegetőzésekről, erőszakról. Bár a Kádár-rendszer propagandája jelentősen felnagyította ezeknek a jelentőségét, kb. 20-22 dokumentált esetről tudunk. Az 1956-os forradalomban a magyar zsidóság szervezetten alig vett részt, mindössze két hivatalosnak tekinthető megnyilvánulásról van tudomásunk, ezek 1956. november 2-hoz köthetőek. Az elsőben a hitközségen működő forradalmi bizottmány – a rabbikarral együtt – szimpátiáját fejezte ki a forradalom iránt, a másik pedig Heves Lajos elnök ügyvéd  leváltását jelentette be. Heves leváltása meglepte a budapesti zsidó közvéleményt – mert amellett, hogy más egyházi vezetőkhöz hasonlatosan előzetes állami hozzájárulással lehetett csak elnök 1953-tól – a magyar zsidóság tisztességesebb vezetői közé tartozott, akit 1957 nyarán aztán végleg el is távolítottak a hatalomból. Cionista megmozdulás is volt, a Rabbiképzőben gyűltek össze november 3-án a még megmaradt cionista fiatalok, ahol – többek között – Scheiber Sándor is felszólalt, támogatva a megmozdulást. A híres cionista vezető, a később döntéselmélettel foglalkozó híres pszichológus, Engländer Tibor évtizedek múltán a „kiszorítottak” lázadásaként értékelte a történteket, hiszen a cionisták nem csak hogy ki voltak szorítva a zsidó felekezet vezetéséből, de sokukat be is börtönöztek az 1950-es években, mint ahogyan Engländert is. Aztán november 4-e után lassan „helyreállt” a „rend” és ezzel párhuzamosan a zsidó felekezeti intézmények vezetésének is el kellett fogadnia a teljes állami ellenőrzés igényét.
 
Raj Ferenc felidézi emlékező cikkei egyikében Shlomo Carlebach látogatását Magyarországon 1967-ben, arról ír, hogy számos lakáskoncertet is adott annak a pár napnak a során, amelyet Magyarországon töltött. Mennyire volt informális zsidó hálózatok terepe a ’60-as évek Budapestje? Sokan gyűlhettek össze zsidó programokat tartani magánlakásokon már ekkoriban is, ebben az évtizedben?
 
Igen, volt egy ilyen informális zsidó kör, de ennek a kontúrjai bizonytalanok voltak, ráadásul állandó állambiztonsági érdeklődéssel is szembe kellett nézniük. Időnként az állambiztonság lecsapott a különféle éttermekben, szórakozóhelyeken összegyűlő – és nem annyira a cionizmust ideológiaként követő, hanem zsidó párt kereső fiatalokra – mint ahogyan a „Keddisták” esetében is, az 1960-as évek végén, 1970-es évek elején.
 
A Magyarország és Izrael között fennálló diplomáciai kapcsolatok megszakítása okozott-e meghasonlást a hitközség vezetőinek és rabbijainak?
 
Ez biztosan okozott, hiszen a zsidó szolidaritás érzése mellett nagyon sokaknak voltak rokonaik Izraelben. Ráadásul mind a Vészkorszak emléke, mind az Izraelt körülvevő ellenséges politikai légkör csak fokozta az Izrael iránti szimpátiát a zsidóság körében. Ugyanakkor Izrael tabuizálódott a megszorított felekezeti sajtóban, nem lehetett erről beszélni, és az 1967 előtt a zsidó közösséggel kapcsolatot építeni akaró izraeli diplomatákat a hitközségi vezetők is megpróbálták korlátozni céljaik elérésében.
 
Az 1968-as lengyel antiszemita hullám Magyarországon alig mutatkozott, de jelen volt Márványi Judit és Székely Magda irodalmi szerkesztők eltávolításában például a Magvető kiadótól. A két elbocsátás minden kétséget kizáróan kapcsolatba hozható az anticionista lengyel pártvonal „honosításával”?
 
Ezt nem tudjuk biztosan. Azt gondolom, hogy ezeket a lépéseket inkább helyi és konkrét okok motiválták, egyesek ürügyet kereshettek (és találtak) ezekre a lépésekre.
 
A korszak kezdetén Scheiber Sándor, akiről már esett szó, a Rabbiképző vezetője, közel jár az ötvenedik évéhez. Hogyan és mennyire tudja megőrizni autonómiáját a hatalommal szemben, mennyire egymás mellett élésként, mennyire szembenállásként kell a viszonyukra gondolnunk nekünk, az utókoruknak?
 
Scheiber Sándor autonóm ember volt. Ezt segítette nemzetközi tekintélye és kapcsolatrendszere is, valamint az, hogy semmiféle engedményt nem tett a rendszernek. Ráadásul – a Claims Conference jóvoltából – jelentős összegek felett rendelkezett (elvben ebből magyar zsidó tudományos kutatást és dokumentációt kellett szponzorálnia), ám az igazgató – a jelentések szerint – „ellenséges” személyeket is támogatott ebből. Scheibernek ideológiai nonkonformitásán kívül azt is felrótták, hogy nagy hatással van a zsidó gimnázium igazgatójára és tanáraira, akik sajátos disszimilációs álláspontot vallanak magukénak, így akadályai lehetnek annak, hogy a diákok beilleszkedjenek a szocialista Magyarország életébe. Az államnak és a hitközségi vezetésnek több kísérlete volt Scheiber eltávolítására, de ezek kudarcot vallottak. Scheiber integritása és beágyazottsága a Magyarországon kívüli zsidó világba megakadályozták azt, hogy a Rabbiképző klasszikus korszakainak egyik utolsó élő továbbélő nagy alakjától megfosszák a magyar zsidóságot.